Ünnepek szimbólumai kategória bejegyzései

Tudod, hol van a Mikulás valódi hazája?

Homo Symbolicus, Old Age a New Age-ben, Szimbológia, Tudtad, hogy…?, Ünnepek szimbólumai

Nem baj, ha nem, ezzel nem vagy egyedül. Egész országoknak nem sikerült ezt máig tisztázni, Finnország, Grönland, Svédország és Norvégia például a mai napig ádáz csatát vív eme kérdés kapcsán.

joulupukki2 kalevala

A Mikulás otthonáért folytatott versengés szóba kerül a minden évben Koppenhágában megrendezett Mikulások világkongresszusán is. Pedig december 6-án eredetileg Miklós püspökre emlékezünk, aki a 3. században élt a Lycia nevű római provinciában, Kisázsiában és a maga korában arról vált híressé, hogy a nélkülözőknek az éj leple alatt adományokat vitt. Életéről több legenda ismert, ezekből alakult ki Mikulás alakja is, amihez számos vándormotívum tapadt. A Mikulás-napi ajándékozás még százéves sincs. A ma ismert szokáskomplexum a városokból, tanítók közvetítésével terjedt el a nép körében. A városiasodás, az üzlet és az oktatás alaposan átformálja az ünnepet, ám ősi rétegét még a mikuláspapír sem tudja teljesen elfedni.

Az egykori keresztény legendát a pogány elképzelések is gazdagították, az évszakváltó, tavaszváró hagyományok miatt a nálunk cseh nevű Mikulásnak hosszú, fehér szakálla nőtt, amelyből havat szór a földre. Érdekes, hogy a hajdani püspök alakját minden ország igyekezett a saját képére formálni. Néhol egészen furcsa hagyományai alakultak ki, van, ahol ketten vannak, máshol krampuszok kísérik, van, ahol Karácsony mind a tizenkét napján ajándékot hoz, hazánkban pedig például ő a pálinkafőzők védőszentje. Idővel az elvilágiasodott és elüzletiesedett tömegkultúra létrehozta az éjjel közlekedő, jóságos, mosolygós, kipucolt cipőkbe és csizmákba ajándékot rakó Mikulást.

Annyi különbség azért megmaradt, hogy nálunk még Jézuska hozza a karácsonyfa alá az ajándékot, Amerikában és a globalizálódó világban már Karácsonykor is a díszes piros ruhás, kövérkés Santa Claus az ajándékosztó. Ő alá először állítólag egy amerikai egyetemi professzor, Clement Clark Moore adott szánkót és rénszarvasokat 1822-ben név nélkül megjelentetett versében. Azóta képes Szent Miklós egyetlen éjszaka alatt körbeutazni a Földet, hogy a kandallóra tett zoknikba, harisnyákba elhelyezze a csomagjait. Egy másik New York-i, Thomas Nast karikaturista és képregénygrafikus volt az, aki 1862-ben az északi sarkkörön túlra költöztette, s manó segítőket adott mellé. Azt, hogy Finnországban lakik, az anekdota szerint egy finn rádiós műsorvezető találta ki 1925-ben, mondván: az igazi Mikulás, azaz Joulupukki hol máshol élhetne, mint Lappföldön?

a_mikulas-nyomaban

Messze fenn északon, Rovaniemiben a finnek létre is hozták 1950-ben a saját Mikulás-falujukat, ahol Santa Clausnak nemcsak irodája, postája, ajándékboltja, de klubja, sőt még vidámparkja is van. Néhány éve igyekeztek megcáfolni a létét, kiszámítván, hogy ha valóban ő vinne ajándékot minden gyereknek, olyan gyorsan kellene haladnia, hogy a sebesség okozta súrlódás miatt a másodperc törtrésze alatt szénné égne Rudolf, Fürge, Sármos, Talpas, Kerge, Csámpás, Torkos, Bátor és Szélvész nevű rénszarvasaival együtt. Talán ezért is újabban mindig olyan közlekedési eszközt vesz igénybe, ami az időjárási körülményeknek megfelel. Mikulásnak már van huskyk húzta szánja, de autója, repülőgépe, hómobilja és még egy helikoptere is. A finnek mellett pedig már Svédországnak és Norvégiának, sőt Grönlandnak is van Mikulás-postahivatala, s ezáltal pontos lakcíme és persze e-mail címe is, ahová a gyerekek a világ minden részéből írhatják neki az ajándékokat kérő leveleket.

Santa-claus-3154959-1212-1554

 

A Borbála-ág szimbolikája és mágiája

Etnoszimbológia/szellemi néprajz, Jelfigyelés (jóslónapok, időjóslás), Ünnepek szimbólumai

 

 

 

cseresznyeág

 

Az advent népszerű szentjeihez fűződő profán hiedelmek jó részének semmi köze az illető szent életéhez, legendájához. Az éjszakák mostanában a leghosszabbak, tehát ez az időszak varázslatra a legalkalmasabb. Maga a katolikus egyház is ajánlja a szentek (András, Borbála, Luca, stb.) segítségül hívását, míg a néphit is éltetett hagyományos jósló, varázsoló gyakorlatot ekkortájt, amelyben egyesült a kereszténység előtti pogány mágikus szemlélet és a keresztény mágia. Valahogy úgy, hogy az említett napok szentjének nevével és hatalmával kapcsolatba hozták saját mágikus várakozásaikat, ám nem feltétlenül az egyház tanításai alapján.

Mágikus hatalmat tulajdonítottak eme megszentelt időszakban Borbála napjának is. December negyedik napjához évszázadokon át sok hiedelemszokás fűződött, ezek a magyar nyelvterületen csak szórványosan terjedtek el. Az egyik ilyen népszokás, hogy a lányok termés-, de leginkább szerelmi jósló céllal, például egy legényre gondolva – a néhány nappal korábbi Katalin, András, vagy a későbbi Luca napjához hasonlóan – egy cseresznye-, vagy alma-, barack-, orgona-, esetleg mandulaágat vágtak – de az aranyvessző, a jázmin, a birsalma esetleg a fűzbarka ága is megfelelt. Volt, ahol a lányoknak mezítláb, egy ingben kellett a kertbe kimenniük termőrügyes gyümölcsfagallyért, majd behozniuk a meleg szobába.

A levágott ágak végét ferdére metszették és úgy fektették őket meleg vízzel teli fürdőkádba. Az ágakat azután hol hólével töltött üvegbe, hol olyan vázába állították, amibe langyos vizet töltöttek, s egy kevés cukrot és egy rézpénzt is tettek a vízbe. A vázát néhol a kemence tetejére tették, hogy még inkább megtévesszék a faágban behozott természetet, s elfeledje, hogy valójában tél van.

Ha az ág kizöldült, az azt jelezte, hogy a következő évben lánykérés lesz. Akinek pedig megkérik a kezét, az ugye örömben fog élni… Vagyis a kizöldült, sőt kivirágozott ág a várható boldogság jele, üzenete volt. Ha azonban nem nyíltak ki a rügyek, akkor a leányzónak várnia kellett még egy évet, hogy újra próbálkozhasson. Ha valaki jövendőbelije nevére volt kíváncsi, akkor kilenc féle gyümölcsfaágat kellett vágnia, mindegyiket férfinévvel ellátnia, s azután buzgón figyelnie, hogy karácsonyig milyen nevű ág hajt ki először, mert olyan neve lesz az urának.

Az ág vágásának szokását Szent Borbála legendájának talán az a mozzanata ihlette, hogy a leány, amikor tömlöcbe zárták, állítólag egy cseresznyefaágat rejtett el a ruhájában. Az ágat az ivóvizes kupájával locsolta és a kivégzés napjára a cseresznyefaág virágba szökött. Egy másik változat szerint a fogságba vetett és megkínzott szűznek mennyei vőlegényeként megjelent Jézus, vigasztalta, erősítette, fejére pedig a vele való misztikus egyesülés jelképeként a Paradicsom virágaiból menyegzői virágkoszorút helyezett, mire a lány testéről eltűntek a kínzások nyomai, összes sebei meggyógyultak. A Borbála-nap legfontosabb népi hagyománya, a Borbála-ág vágása tehát ezen legendás események valamelyikére utal.

A zöld ág a folyton megújuló élet archaikus jelképe. Az ág a “rész az egészben” elve alapján hordozza az életfával, világfával azonosított Boldogasszony védő erejét is. A zöld ág ősi szimbólumának vallásos tartalma is van: az ártatlanság, a szüzesség, a kegyelmi állapot jelképe.

Manapság inkább azért virágoztatunk Borbála-ágakat, hogy Karácsonyra virág legyen a házban, ha nincs másféle virág, mely színt, vidámságot visz a téli napok szürkeségébe. Mi is kipróbálhatjuk persze az “ágmágiát”, vághatunk rügyező ágat, akár úgy, mint Németországban, ahol az a szokás, hogy a gyümölcsfákról a család minden egyes tagja számára vesszőt vágnak. Azt mondják, szerencsés lesz annak a következő éve, akinek elsőként hajt ki az ága. Azt a gyermeket pedig, akinek Karácsonyra a legtöbb virág nyílik a vesszején, Mária pártfogoltjának tekintették.

Még este sem késő ágat vágni, de esetleg a Borbála-napot követő reggel is érvényes időpont lehet. Talán a “rézpénz” sem olyan fontos… De ne feledjük minden második nap kicserélni a vázában a vizet, s akkor a Borbála-ág pontosan Karácsonyra virágba borulhat. Ha pedig virágba borul, akkor kedvre derülhetünk, mert az bizony jót jelezhet nekünk eljövendő egész évünkre. Az is lehet, hogy amikor vágjuk az ágat, kívánunk valamit – s leshetjük, mit üzen a természet a kívánságunk teljesülésével kapcsolatban. De élhetünk az analógiás mágia módszerével is: amennyire kinyílik vagy kivirágzik az águnk, annyi életerővel rendelkezünk, sőt: annyira vagyunk készek arra, hogy szellemi törekvéseink eredményesek legyenek.

A „barbár”, aki szent szűz és nem szakállas férfi

Ünnepek szimbólumai

 

Barbara hymn icon

December 4-én ünnepeljük a Borbálákat. Nevük a Barbara magyarosításával keletkezett, azt jelenti: idegen, külföldi nő. A Barbara eredetileg a barbár szóból ered, s ez ugyan egyesek szerint kapcsolatban áll a szakáll jelentésű latin „barba” szóval is, azaz az idegen népeket legszembetűnőbb jellegzetességük folytán úgy különböztették meg a rómaiak, hogy azok barbárok, vagyis szakállasak, a szó feltehetőleg a dadogó, érthetetlenül beszélő kifejezésből ered, s a görögök mondták először a nem görögökre.  (Mások szerint a „barba” kelta eredetű szó, ezen a nyelven a „barb” férfit jelentett…) Nehéz a szakállas barbárokról a nőkre, különösen a szentnek tartott, finom lelkű Szent Borbálára asszociálni, ám december 4-e kapcsán érdemes megemlékezni róla, hiszen Európa csaknem minden országában évszázadok óta ünneplik e napon Szent Borbálát.

Legkorábbi képein csak egy keresztet tart, később az ábrázolásokon rendszerint fiatal, szép, előkelő, ezért koronát viselő leányt láthatunk, mögötte háromablakos torony, de láthatjuk még a képeken tollal vagy karddal is – ezek mind a szent történetét idézik fel.

A középkori prédikációkban gyakran szerepeltek a Szent Borbála nevéhez fűződő legendák. A legenda szerint a kisázsiai Nikodémiában született a III. század végén egy gazdag kereskedő lányaként. Borbála nemcsak feltűnően szép, de nagyon okos is volt, s mivel – akkoriban igencsak szokatlan módon – írni és olvasni is tudott, levelezni kezdett korának tudós teológusával, Origenésszel. Amit Istenről és a keresztény hitről megtudott a püspöktől, mély hatással volt rá.

A nagylánnyá serdült Borbálát pogány apja, Dioscurus férjhez akarta adni egy gazdag legényhez, de ő ellenállt, mire apja egy hatalmas kővel agyon akarta csapni. Borbála félelmében az apjának dolgozó bányászokhoz menekült. Az apa itt is üldözte, azonban a lány megmenekült és azzal hálálta meg a bányászok segítségét, hogy megmaradt jótevőjűknek: mindig megsejtette és megmondta, hogy hol éri őket veszedelem. Egy vasárnap, amikor lement a tárnába, nagy recsegést hallott. Ezt intő jelnek vette és kérte édesapját, hogy a bányászok vasárnap ne dolgozzanak. Apja azonban kérlelhetetlen maradt. Borbála a bányászokat is figyelmeztette és kérlelte, hogy be ne menjenek le a mélybe. Ők hallgattak rá és jól tették, hiszen nemsokára a tárna csakugyan beszakadt, de emberéletben nem esett kár.

Szent Barbara

Borbála makacsul kitartott a gazdag kérő elutasítása mellett, ezért az apja toronyba záratta, hogy akkor más kérők se férkőzhessenek hozzá. A toronynak volt ugyan két ablaka, de Borbála apja távollétében rávette az építőket, hogy vágjanak a falba (más változat szerint a toronyhoz tartozó fürdőházba) egy harmadik ablakot is, apjának adott későbbi magyarázata szerint azért, mert a Szentháromság világosította meg a lelkét. Íme a háromablakú torony, mint egyik gyakori attribútuma.

Amikor az apja egyszer hosszabb időre elutazott, az ablakon át becsempészett magához egy papot, aki megkeresztelte. Amikor ezt apja megtudta, a pappal együtt megszökött. Egy csoda folytán megnyílt sziklahasadékban rejtőztek el, Dioscurus azonban rájuk talált, mert egy pásztor elárulta őket. A pásztor később úgy bűnhődött, hogy juhai sáskákká váltak.

Apját annyira elkeserítette lánya megkeresztelkedése, hogy megkorbácsolta, majd maga panaszolta be és átadta lányát Nikodémia római helytartójának, Maximinius Daiának. Borbálát a rómaiak bebörtönözték, majd nyilvánosan megvesszőzték volna, de a vesszők tollá változtak – íme egy másik szimbólum, ami gyakran tűnik fel kezében.

Ezután kegyetlenül megkínozták, arcát tüzes fáklyával verték, mégsem tagadta meg új hitét. Halála előtt azért imádkozott, hogy aki Krisztusnak és mártírjainak szenvedéseiről megemlékezik, az az Utolsó ítéletkor kegyelmet találjon. Egy égi hang megígérte ennek a kérésnek a teljesítését. Végül is az elvetemült apa fejezte le lányát saját kezűleg. Az ő büntetése sem maradt el, szörnytette színhelyén villám sújtotta halálra. Borbálát néha ezért úgy ábrázolják, hogy lábainál legyőzött apja látható.

Szent Borbála a tizennégy segítő szent egyike lett. Legendája és tisztelete Kr. u. 1000 körül terjedt el a Földközi tenger keleti térségéből kiindulva – miután ereklyéi Velencébe és Torcellóba kerültek – előbb Itáliában, majd Nyugat-Európában. Szent Dorottyával és Szent Katalinnal együtt a leggyakrabban ábrázolt szentek közé tartozik. Borbála a hozzá hasonló hajadon lányok, a mentése és menekülése miatt a bányászok, a villám miatt a tüzérek, a toronyban töltött fogsága miatt az erődítmények, a harangöntők, a kőfaragók és a haldoklók, valamint a jó halál védőszentje lett, ez utóbbira utal az ábrázolásokon a kezében tartott kehely az ostyával az oltáriszentség jeleként.

st.Barbara

 

Advent – a megszentelt idő

Etnoszimbológia/szellemi néprajz, Szimbológia, Ünnepek szimbólumai

benső fény

A minap véget ért adventi tesztjátékunkból – amelynek immár a nyertesét is kisorsoltuk – sokat meg lehetett tudni az advent eredetéről, jelentéséről, jelentőségéről. (Akit ellenőrzésképpen a helyes megfejtések érdekelnek, íme, következzenek a jó válaszok betűjelei: c, a, c, a, b, a, b, c, a, b, c, c.)

A szimbólumok mindig személyes és/vagy közösségi üzenetet hordoznak. Eligazítást nyújtanak például egy ünnep, egy rítus kapcsán arról, hogy mi az időszerű teendő, amely révén életünket és sorsunkat beleágyazhatjuk a mindenség ritmusába, harmóniába hozhatjuk törekvéseinket a szellemi erők szándékaival. Érdemes az adventtel összefüggésben még ezekről is egy rövid összefoglalót nyújtani.

A szótár azt írja adventről, hogy „fontos ember vagy esemény eljövetele”. Ha vendéget várunk vagy ha fontos esemény közeleg, fölkészülünk a fogadására. Advent is a felkészülés, a várakozás időszaka, nem az ünneplésé, még akkor sem, ha hagyományosan hosszú (23-28 napos) ünnepnek tekintik. Advent azon a vasárnapon kezdődik, amelyik legközelebb áll november 30-ához, Szent András napjához. Ez a nap a Vízkereszt utáni első vasárnapig tartó karácsonyi ünnepkör és az egyházi év kezdete.

Advent még mai zakatoló világunkban is teret ad a békés elmélyülésre, az önmagunkra találásra. Ha – mint Pilinszky János írta – „a karácsony a szeretet”, akkor “ádvent a várakozás megszentelése”. Lényünknek vannak a természethez tartozó részei, de vannak olyan célkitűzéseink, amelyek párhuzamai, analógiái nehezebben találhatók meg a kinti természetben. Az emberi természetben is titokzatos mélységekként rejlenek, s az életnek ezek a láthatatlan, de megtapasztalható oldalai az évnek ebben az időszakában mindinkább megkövetelik a fölismerést és a megértést.

Advent az év legcsendesebb időszaka, amikor a természet folyamatai is a befeléfordulás szükségességét hirdetik. A fák gyökerei mélyen dolgoznak, az ágakon kifejlődött rügyek pihennek és még messze az idő, amikor készülődni kezdenek a kihajtásra. Kint korán besötétedik, hideg van, a növények elveszítették már őszi szemkápráztató színeiket, díszeiket, s a templomban az oltár is dísztelen ekkor. Ebben az egyre egyszínűbb, olykor – ha hó is esett – egyre fehérebb, letisztultabb világban, a tél tetszhalálában kell megtalálnuk a benső fényt, a tudatosság belül mind erősebb lángját.

medium_thought

Amikor a természet visszahúzódik a lélek mélységébe, akkor lehetőségünk van arra, hogy szeretettel növeljük ezt a lángot, világosságmagot, amit a téli napfordulón, mint egy egyszerre mélyponton és csúcsponton kell biztonságosan átvinnünk. Minden évben újraélhetjük, gyakorolhatjuk, mind tudatosabban megélhetjük ezt, hiszen majdan a halálon is így kell átlépnünk.

Ez a Nap ritmikus útjához kapcsolódó advent jelentősége is: elvezet minket, felnőtteket és gyermekeket a Karácsonyhoz, az újjászületéshez, megújuláshoz. Advent idején a hagyomány szerint az elásott pénz tisztul a föld alatt. Így tisztul a mi benső gazdagságunk is. Nekünk pedig erőfeszítést kell tennünk a bensőnkben rejlő erők feltárására, az élet iránti bizalmunk újjáalkotására, amely növekedésünket segíti a világosság, a fény felé.

The_Inner_Light_by_Windcharmer

 

Ghostwriter Preise

Ghostwriting Agentur

Az adventi koszorú szimbólumrendszere

Szimbológia, Ünnepek szimbólumai

hagyomanyos adventi koszorú

A legújabb kor adventi szimbóluma az adventi koszorú, amelyet rendszerint fenyőgallyakból fonnak, négy gyertyát helyeznek rá és ezekből minden vasárnap meggyújtanak egyet-egyet. Bár ilyen koszorút alig száz éve szokás a családokban állítani, a legtöbb helyen elfelejtették már, miért kör alakúak a koszorúk és miért díszítjük őket gyertyákkal. Azzal pedig végképp nagyon kevesen vannak tisztában, hogy a koszorúkötés szokása valójában sokkal régebbi eredetű és az ősi időkből származó varázskör kialakításával függ össze.

A szokás gyökerét kutatók azt állapították meg, hogy Johann Hinrich Wichern evangélikus lelkész volt az, aki 1840-ben az általa alapított első hamburgi gyermekotthon imatermében a falakat fenyőgallyal díszítette, a mennyezetre felfüggesztett egy szekérkereket, amin huszonhárom – négy piros és tizenkilenc fehér – gyertyát helyezett el. Ezek közül minden nap egy gyertyával többet, minden hétköznap egy fehéret és minden vasárnap egy pirosat gyújtott meg, mivel advent idején naponta tartott istentiszteletet az ottani gyermekeknek.

Johann_Hinrich_Wichern
Johann Hinrich Wichern

Ez a szép ötlet gyorsan követőkre talált más gyermekotthonokban is. Évről-évre szebben és szebben díszítették fel ezeket a koszorúkat. De csak 1860-ban Berlin-Tegelben született meg az a gondolat, hogy a fakereket fűzfából font koszorúvá alakítsák, köréje fenyőgallyakat illesszenek, valamint szalagokkal fonják körbe és a huszonnégy gyertya helyett csupán négyet tűzzenek rá a négy adventi vasárnap jelképeként. Így végül elég kicsi lett a koszorú ahhoz, hogy a családi házakban és lakásokban is helyet kapjon és hirdethesse a közeledő Karácsony örömét. Az első világháború után Németország protestáns vidékein már minden család asztalán díszlett adventi koszorú, sőt a katolikus használatára is először német területeken került sor a XX. század első felében.

Maga a koszorú a Napot és a Nap útját, az év kerekét jelképezi. A hagyományos közösségekben, hogy a Napút sarokpontjait, a Nap életének állomásait megszenteljék, a napfordulók és napéjegyenlőségek idején koszorút fontak az emberek virágokból, szalmából, fűzfavesszőből vagy zöld fenyőágakból. A koszorú vagy a kör a mindig megújuló idő, így az örökkévalóság jelképe is volt. Varázserejű tárgynak tartották, amely képes arra, hogy távol tartson minden gonosz szellemi behatást és ártó erőt a háztól. Az ősi varázslat idővel feledésbe merült, de azért a magyar falvakban sokáig fennmaradt, hogy ilyen koszorúval díszítették a nyári napforduló, illetve Szentivánéj idején az ajtókat, hogy megvédjék otthonaikat a tűzvésztől. A nem sokkal későbbi aratás végeztével az utolsó kévékből fonták azt a koszorút is, amelyet ünnepélyesen vittek végig a falu főutcáján. Szüret idején szőlőfürtökből készítettek hasonló koszorút, amelyet ugyancsak a termésért hálát adva vittek körbe. A fenyőágakból font koszorú a remény jelképe, mivel a téli napfordulókor újjáéledő Nap fénye révén nem a sötétség és a halál, hanem a világosság és az élet győzedelmeskedik.

Wichern_Adventskranz_originated_from_Germany

Ezt a fényt idézik meg a sorban, a Nap napjain, azaz vasárnaponként (vagy előző este) meggyújtandó gyertyák az adventi koszorún is. A kör a keresztényeknek is jelképezheti egyrészt az évkört, melyen átragyog Isten világossága, másrészt az egész történelem kerekét, amelyben Isten kinyilvánítja magát az embernek. A kör az időbeliség mellett az örökkévalóságot is jelképezi, valamint azt a koszorút, amit elnyerhet a hívő ember, ha befogadja Isten világosságát.

A négyes szám is a teremtett világ egészére utal: négy világkorszakra, a négy égtájra, a négy évszakra, a négy őselemre. A négy gyertya színe a katolikus hagyományban megváltozott, a liturgia színeihez alkalmazkodván a gyertyák színe egyrészt lila (viola) lett, másrészt rózsaszín. Az advent liturgiai színe a bűnbánat és a megtérés jelképeként lila, ugyanis az adventi felkészülés során ugyanúgy önmegtartóztatással, bűnbánattal készülnek a keresztények a közelgő Karácsonyra, mint Húsvét előtt. Egy gyertya, mégpedig az advent harmadik vasárnapján meggyújtandó gyertya színe rózsaszín. Ennek a vasárnapnak a neve Örömvasárnap, latinosan Gaudete vasárnap, mivel a mise bevezetése mindig “Gaudete in Domino semper”, vagyis “Örüljetek mindig az Úrban” szöveggel kezdődik. Ekkor azért szabad rózsaszínt is használni, mivel a közelgő ünnep fölött érzett öröm színe a fehér, ám ha ez lilával keveredik, akkor rózsaszín lesz belőle.

Minden vasárnap eggyel több gyertya ég a koszorún, mivel keresztény megközelítésben a négy gyertya növekvő fénye a világosságot jelképezi, amely Jézus születése révén szétárad a Földön. Az adventi koszorún mind a négy gyertya egyszerre ég az utolsó vasárnapon. Ma már kevesen tudják, hogy a koszorún elhelyezkedő négy gyertyát hagyományosan az előestéken, s az óramutató járásával ellentétes irányba haladva kellene meggyújtani, jelezvén, hogy az üdvtörténet mintegy „szembemegy” a történeti idővel. Továbbá az ellentétes irány a lebontó folyamatokat szimbolizálja egy körben, ami jelezheti a sötétség növekedésével szemben a fény erősödését is, legalábbis az emberek lelkében.

Minden gyertya egy fogalmat szimbolizál, valamint a katolikus szimbolika alapján egy-egy személyre vagy közösségre is utal. Advent első vasárnapjához és gyertyájához a hit kapcsolódik, s Ádám és Éva, mint akiknek elsőként ígérte meg Isten a megváltást. A második gyertya a reményt idézi meg, s a zsidó népet, akiknek Isten megígérte, hogy közülük származik a Messiás. A harmadik vasárnap Örömvasárnap, vagyis az öröm kapcsolódik hozzá, “személy szerint” pedig Szűz Mária, aki megszülte a Fiút, Jézust. A negyedik vasárnap pedig a szeretetről szól, s Keresztelő Szent János alakját idézhetjük fel, aki Jézus eljövetelét hirdette és készítette az utat az emberek szívéhez.

A négy gyertyának és a négy vasárnapnak más értelmet is adhatunk. Ha az első a hitről szól, akkor e napon erősítsük meg magunkban azt a meggyőződést, hogy életünket és sorsunkat hatalmas erők irányítják, s ezek az erők képesek annál teljesebbé, gazdagabbá, harmonikusabbá tenni az életünket, minél inkább bennünk élőknek, hatóknak tapasztaljuk őket. A második a remény fényét sugározza, vagyis bizakodhatunk abban, hogy napról-napra önmagunk mind teljesebb lehetőségeinek kibontakoztatása felé haladunk. A harmadik gyertya fénye idézze fel azt az örömöt, hogy kivételes lehetőség emberként, az “Ember fiaként” megszületni és élni. A negyedik gyertya a negyedik vasárnapon pedig emlékeztessen minket arra, hogy a szeretet az a szellemi minőség, ami az összes létezővel olyan mélyen és felelősségteljesen összefűz, hogy képesek lehetünk ennek tudatában meghaladni saját határainkat és egynek érezhetjük magunkat a létezés örök áramlatával.

Csörgő Zoltán

Miért is adnak ma hálát Amerikában?

Szimbológia, Ünnepek szimbólumai

A ma élő amerikaiak többsége már nincs is tisztában a Hálaadás (Thanksgiving) ünnep eredetével, számukra ez a nap leginkább a család összejövetelét, a sültpulyka kellemes illatát jelenti. Pedig az ünnep eredetéről érdemes többet tudni, mert ez más megvilágításba helyezheti az Amerika “felfedezése” utáni betelepülés történetét. A Hálaadás története lényegében minden szempontból hamis és egy olyan pozitív mítoszt épít fel a világ talán legnagyobb genocídiuma, népirtása fölé, ami kőkemény történelem-hamisítás.

Az első hálaadás Jean Louis Gerome Ferris festményén a romantikus elképzelés szerint

A hagyományok szerint az őszi betakarítások után adnak hálát a termésért november hónap negyedik csütörtökjén Amerikában. Ezen a négynapos hétvégén a közeli családtagok gyakran messziről hazautazva összegyűlnek, hogy együtt ünnepelhessék a hálaadást, melynek elmaradhatatlan tartozéka, szimbolikus erejű eseménye a hálaadásnapi vacsora. A hálaadást néha „pulyka napnak” (Turkey Day, T-Day) is nevezik, mivel a vacsora hagyományosan legfontosabb eleme, a pulyka egybeforrt az ünneppel. Az ünnep az Egyesült Államokban az advent, a karácsonyi vásárlási szezon kezdetét is jelzi.

Nos, amennyi pulykát lemészárolnak ilyenkor Amerikában, körülbelül ugyanannyi indián őslakosnak kellett meghalnia a világ eddigi egyik, ha nem a legnagyobb népirtása során, hogy a kontinens a felfedezők nyomában érkezőké legyen. A XVII. század elején, alig egy évszázaddal azután, hogy Kolumbusz Kristóf a lábát a földrészre tette (és hatszáz évvel azután, hogy Vörös Erik fia, Leif Eriksson kikötött ott) az európai országokból megindultak az Újvilág északi felére a kalandvágyó, gazdagságot kereső vagy jobb életet remélő emberek. Az őslakos indiánok barátságosan fogadták a jövevényeket, megtanították az európai telepeseknek a helyi halászatot és vadászatot, a kukoricatermesztés és a juharszirupkészítés mikéntjét és sok egyéb praktikus dolgot. Az első kemény telet túlélő ötvenegy telepes valószínűleg nem maradt volna életben az indiánok segítsége nélkül. A telepesek vezetője, William Bradford a bőséges termés megünneplésére ünnepséget, egy hálanapot rendezett, amelyre az indiánokat is meghívták. Ekkor még megegyeztek a földhasználatban és egymás érdekeinek tiszteletben tartásában. A következő néhány évben békésen éltek egymás mellett.

Angliában hamar híre ment az újvilágban lévő “paradicsomi” állapotoknak és ez további betelepülőket vonzott. Mivel Angliával ellentétben itt nem voltak lekerítve a földek, ezért ezeket a területeket az újonnan jöttek szabad prédának vélték, az őslakos “pogányokat” pedig ellenségnek tekintették. Az őslakosok és a földfoglaló telepesek közt hamar kitört az ellenségeskedés. A telepesek elfogták a munkaképes indiánokat, eladták rabszolgának, a számukra gondot jelentő asszonyokat, gyerekeket, öregeket pedig megölték, hogy megtisztítsák a területüket. Így történt ez 1637 novemberének végén is, amikor egyszerre hétszáz, az általuk évente megrendezett zöld kukoricaünnepre összegyűlt indiánt végeztek ki borzasztó kegyetlenséggel. Massachusetts kormányzója ennek örömére a következő napot jelölte ki a Hálaadás (Thanksgiving) napjának at https://www.philmudd.com/cevrim-sartsiz-yatirimsiz-deneme-bonusu-veren-siteler/.

Az etnikai tisztogatás őrülete, mint talán tudjuk, évszázadokon keresztül egyre fokozódott, és minden nagyobb mészárlás után kijelöltek egy Thanksgiving napot. Ezek a napok egyre csak szaporodtak, mígnem az újonnan alakult Egyesült Államok első elnöke, George Washington javasolta: az indiánok feletti győzelmek ünnepe legyen egy napon. Később, 1863-ban Abraham Lincoln nyilvánította nemzeti ünnepé a Hálaadást. Azóta ez az ünnep Amerika egyik legnagyobb ünnepe. Kapóra jött egyébként ez az ünnep ekkor, a XIX. század második felében, mivel segítette, hogy az amerikaiak megteremtsék saját nemzeti identitásukat, gyógyítsák az országot megosztó polgárháború utáni sebeket és megkönnyítsék a bevándorlók még nagyobb és sokféle eredetű tömegei számára az asszimilációt. A tizenkilencedik században divatos és egyben praktikus volt ezen a napon megtartani az esküvőt, ma már inkább az eljegyzéseket időzítik erre a jeles napra. A hálaadás kétségtelenül az összes amerikai ünnepe, hiszen vallástól teljesen független.

Eközben a XX. század kezdetétől a túlélő indiánok ellen még mindig folyamatban volt a kulturális népirtás. A gyermekeket ún. „indián bentlakásos iskolákba” kényszerítették, hogy „kiírtsák belőlük az indiánt”. A rezervátumokba zárt indiánok kötelesek voltak nevüket nyugati névre, például Tomra változtatni, fehér emberre jellemző ruhát hordani és fehér emberre jellemző hajviseletet vágni. Az indiánoknak fel kellett venniük a kereszténységet és a nyugati kultúra egyéb velejáróit.

A zarándokok partraszállásának 350. évfordulójára meghívták Frank James-t, az őslakos indiánok leszármazottját, hogy felszólaljon. Végül nem engedték, hogy elmondja beszédét. Frank segített nemzeti gyásznapot indítani minden Hálaadás napján. Ilyenkor a Hálaadás-elleni napon Plymouth kikötőben és a Mayflower makettjénél tiltakoznak a hálaadás megünneplése ellen. A nyugati parton ezrek gyűlnek össze, hogy arra kérjék az Egyesült Államokat, tartsa tiszteletben az indián jogokat ígérő szerződéseket és a nemzetközi jogot.

Thanksgiving

A keresztények számára a hálaadás tekintetében Jézus a példakép: “Amit pedig szóltok vagy cselekesztek, mind az Úr Jézus nevében tegyétek, hálát adva az Atya Istennek őáltala.” Ehhez képest John Wayne, a western-filmek egykori nagy sztárja még néhány évtizeddel ezelőtt is képes volt kiejteni ilyen mondatot a száján: “Az indiánok annyira irigyek voltak, hogy meg akartak tartani minden földet maguknak. Kénytelenek voltunk megölni őket…”.

Ha történelmi léptékkel mérve ennyire rövid idő elég volt egy ünnep kialakulásához, meghonosodásához, majd eredetének elfeledéséhez, gondoljunk bele, a mai és talán ezután következő események alapján milyen ünnepek, szimbolikus megemlékezések jöhetnek még létre a jövőben?

Szent Márton napja

Szimbológia, Új, Ünnepek szimbólumai

szmarton2

Az év 11. hónapjának 11. napja sok ember számára már önmagában elegendő ahhoz, hogy ünnepeljen, ezért néhol november 11-én pontban 11 órakor kezdődnek a Márton-napi ünnepségek. Márton-napra mindenütt liba dukál, s egyre több étterem rendez ilyenkor nem is libavacsorát, hanem liba-hetet. De miért kell libát enni november 11-én? S miért ekkor kóstolják meg az újbort? Mi az oka annak, hogy hajdan e nap másnapján kezdődött egy negyven napos böjt? Miért tartanak néhol Márton-nap estéjén lámpásfelvonulást? Csupa olyan kérdés, amelyre a hagyományok ismeretében választ lehet adni. Néha azt hihetjük, tudjuk is a választ, ám lehet, hogy tévedünk, vagy csak részigazságot ismerünk, hiszen az igazságnak mélyebb szintjei is léteznek.
Nézzük például az első kérdést! November 11-én a katolikus hagyomány szerint arra való megemlékezésül eszünk libát, mert ezzel felidézzük Szent Márton alakját és különösen püspökké választásának történetét. Ebben ugyanis a libák szinte mint szent madarak, az isten küldöttei, bölcs akarata teljesülésének intézői jelennek meg. Történt ugyanis, hogy Márton, aki egyébként 316 körül táján Pannóniában született egy római katonatiszt fiaként, s ő maga is katona lett, később megkeresztelkedett és téríteni kezdett. Térítő munkájával magára vonta az arianizmus híveinek gyűlöletét, ezért idővel remeteként élt. Mivel tanítványok gyűltek köréje, a remetelak kolostorrá nőtt. Később Tours közelében is alapított egy kolostort. 371-ben nép és a papság mind Mártont kívánta püspöknek, de a legenda szerint Szent Márton olyan szerény ember volt, hogy a nagy tisztesség elől a ludak óljába bújt. Ám a ketrecben felriadtak a libák, hatalmas gágogást csaptak, így hát mégis ráakadtak Mártonra.

szmarton
Szent Márton személyét már a korai középkorban is a jószágok patrónusaként tisztelték. Ezen a napon tömött libát vágtak, mondván: “Aki Márton napján libát nem eszik, egész évben éhezik.” A Márton-napi liba-lakomáról szóló első írásos beszámoló 1171-ből származik. Ám akkoriban ez nem annyira a szentéletű püspököt eláruló szárnyasokkal függött össze, hanem azzal, hogy Szent Márton napja jelentette a paraszti év végét, a cselédek ilyenkor kapták meg évi bérüket és hozzá ráadásként egy libát, mert a szárnyasok nyáron felduzzadt hadát a tél beállta előtt meg kellett tizedelni.
A Szent Márton lúdja elnevezés valószínűleg inkább egy régi római étkezési szokásból ered. Ugyanis ezen a napon általában libát ettek annak az emlékére, hogy ludak mentették meg hangjukkal a római Capitoliumot a gallok támadásától. Innen a ludak megtisztelő “avis Martis” neve, melyből könnyen vált “avis Martini”.
Ám ennek a római szokásnak is van egy mélyebb értelme, amihez a gallokkal, libákkal kapcsolatos legenda csak utólagos magyarázat lehet. November 12-e és december 21-e között negyven nap telik el. Egy ősi világképen alapuló, szertartásközpontú életrendben a Napút, mint a Nap életútjának különösen kettő eseménye: a születése (téli napforduló) és a sötétség feletti győzelme (tavaszi napéjegyenlőség) előtt hajdan egyaránt böjtöt tartottak, hogy felkészítsék, összhangba hozzák saját szellemüket is ezekkel a kozmikus és természeti eseményekkel. A nagy áldomásozást tehát az is magyarázza, hogy a középkorban ekkor a Karácsonyt megelőző negyvennapos böjti időszak következett, amelynek a németek a találó Martinifasten, azaz Márton böjtje nevet adták.
A márton-napi libalakoma gyökerei másfelől az aratási időszak végén álló pogány állatvágási ünnepekre nyúlnak vissza, amelyeket a kereszténység is átvett. Kezdetben Márton napja nemcsak a tél kezdetét jelentette, hanem a karácsonyt megelőző (akkor még) hat hetes adventét is. A római egyházban csak később honosodott meg a négyhetes adventi időszak. Régen az évkör Adventje Márton-naptól indult el, s ez az új esztendő kezdetét jelentette. Vagyis Márton az óév utolsó nagy jeles napja volt, mert adventtel már az újesztendő kezdődött.
Egy régi latin mondás szerint “gaudia Martini: anser et amphora vini”, vagyis ludat ettek, bort ittak a szent püspök ünnepén. Ilyenkor vágták le az első hízott libákat is és jól belaktak a “repülő kalóriabombákkal” az adventi böjtölés előtt. Idővel a Karácsony előtti böjt eltűnt, ám nyomai fennmaradtak épp a böjt megkezdése előtti nagy töltekezés: a libavacsora és az újbor megkóstolása hagyományában.
A szőlősgazdák ekkor kóstoltatták meg egymással a kiforrt termést, s az új bornak, miként emlegették: Márton volt a bírálója. Szent Márton azon védőszentek egyike, aki életében ugyan nem volt kapcsolatban a borral, de ünnepének időpontja a must kiforrásával, az újbor kierjedésével esik egybe. Valószínűleg ez a momentum hívhatta életre a borral kapcsolatos Márton-napi szokásokat. Szent Márton és a bor szoros kapcsolatát fejezi ki a Nyugat-Európa számos szőlőtermő vidékén elterjedt hiedelem is, miszerint Márton Krisztushoz hasonlóan a vizet borrá tudta változtatni. Tours-i Gergely Mártont a bor gyarapítójának és adományozójának nevezi. Feljegyzései szerint Tours-ban volt egy csodatévő szőlőtőke, melyet Márton ültetett. Gergely leírásában egy Ingetrud nevű apáca a szent sírjáról egy edénybe vizet gyűjtött. Ebből a vízből egy cseppnyi elegendő volt ahhoz, hogy sírra helyezett félig töltött borosedény egy éjszaka alatt tele legyen borral.
A nép Mártont annyira szívébe zárta, hogy több helyen Márton-napkor gyermekek járták végig az utcákat fáklyákkal, lámpásokkal és Márton dicséretét énekelték. Természetesen a lámpás felvonulás időpontja sem véletlen. Az őszkezdő Mihály-nap után és Karácsony előtt egyaránt hat héttel van Márton-nap, ami tehát félúton helyezkedik el az őszi napéjegyenlőséghez és a téli napfordulóhoz kapcsolódó ünnepeink között. A napok egyre rövidülnek és a külső sötétség egyre inkább hatalmába keríti a napokat. A természet erői visszahúzódnak a föld mélyére, hogy azután majd tavasszal új erővel elinduljanak a Nap felé. Ebben az időszakban a fényt, amelyet eddig a Naptól kaptunk, most saját magunkban kell megtalálnunk és minden lény felé sugároznunk.

szmarton3
A lámpások az égitesteket jelenítik meg. Ezek az égi erőket szimbolizálják, amelyek az emberi lélek segítségével akarnak hatni itt a földi világban. Márton lámpájában felvillan a reménység pislákoló fénye, mely jelzi, hogy a Nap fénye újra erősödni fog, nekünk pedig egyre több belső erőt, fényt kell gyűjtenünk, hogy a Karácsonyig tartó úton végig tudjunk menni.

1956 szimbólumai

Szimbológia, Új, Ünnepek szimbólumai

1956_1

Érdekesen árulkodik a szabályokba és ősképekbe, mint kikristályosodási pontokba rendeződő makrokozmikus erők hatásáról, sőt létéről, ahogy egyéni sorsokon túl a természet, a társadalom és a történelem menetét, alakulását is irányítják. Az évköri ünnepekkel összhangba kerül az is, hogy Halottak napja környékén ünnepelhetjük az 1956-os forradalmat és megemlékezhetünk a szabadságharc november 4-ére eső leveréséről is. A sok áldozattal járó eseménysorozat szimbólumai elevenen megmaradtak és máig hatnak a történelmi közgondolkodásban.
Egy történelmi sorsforduló a szimbólumok cseréjében jelenik meg leglátványosabban. 1956 őszének forradalmi napjaiban az ötágú csillagot leváltották az egy évszázaddal korábbi, az 1848-49-es forradalom és szabadságharcból örökölt szimbólumokkal. Ezek alkalmazása magától értetődően szervesíti 1956 októberét a magyar patrióta hagyományok panteonjába. Még a forradalom vérbefojtása után is hónapokon keresztül, egészen 1957 márciusáig, a MUK (Márciusban Újra Kezdjük) napjaiig sokféle formaváltozatban alkalmazták újra ezt a hagyatékot.
A Kossuth-címert tucatszám festették a felkelők mellé átállt harckocsik oldalára, ami a legkönnyebben dekódolható ellenség/barát felismerő jelzésként is szolgált. Ezt használták demonstratív szimbólumként irataik fejlécén, igazolványaikon vagy pecsétjeikben a forradalmi bizottságok, a munkástanácsok. Még Kádár restaurációs kormánya is használta kezdetben ezt a szimbólumot.
Messze gyakoribb volt ezt a címer, mint az ún. lyukas zászló, ami a magyar ’56-nak világszerte ismert és tisztelt szimbóluma lett. A lyuk október 23-án este keletkezett. A háromszínű zászló közepéből késsel vágták ki azt a szovjet mintájú címert, ami egy pár esztendeig ott éktelenkedett. Ez a fajta címer még a húszas években jött szokásba, amikor a korábban a cári birodalomhoz tartozó kaukázusi és közép-ázsiai népek szovjet köztársaságokat kezdtek alapítani. Ezek a jellegzetes, kör alakú, kalászokkal övezett címerek mind hasonlóak voltak, de mindegyikben volt valami egyedi.
Jellegzetesen szimbolikus cselekedet a szobordöntés, így a korábbi rendszer önkényuralmi jelképe, az ötágú csillag eltüntetése mellett a diktatúra bronzból öntött szimbólumának földre döntése és feldarabolása is. Sztálin szobra csak akkor engedett, amikor hegesztőpisztollyal elvágták a nadrágját a csizmája felett. A szobor egyik bronzcsizmáját évekig őrizte vidéki kertjében Pécsi Sándor, a híres színész (aki a forradalom után 16 évvel ugyancsak ezen a napon, november 4-én halt meg).
Egyesek szerint a bazaltkockák, amelyekből 1956 őszén a barikádokat készítették, olyan jelképei ’56-nak, mint a lyukas zászló. Ezekből az utcákat, tereket borító bazaltkockákból, mint szimbolikus anyagból épült emlékmű a hősök tiszteletére a Hargita téren. A bazaltkockák egységes tömböt képezve az összekapcsolódást, az összetartást jelképezik.
Szimbólumokból többet is hordoz a forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulójának megünneplése céljából az 1991-ig állt dísztribün helyén felállított szobor, amely 2006 darab, változó hosszúságú, 56 fokos szögben elhelyezett vasoszlopból áll. Ám ezek a szimbolikus számok nem nyilvánvalóak, sőt annyira rejtettek, hogy a szobor nem igazán tölti be a jelkép szerepét. Az emlékmű avatásával egy időben a Felvonulási teret átnevezték Ötvenhatosok terére – hiszen a névadás, névváltoztatás is lehet szimbolikus tett.
(A képeken: a lyukas zászló és a Kossuth címer, 56-os emlékművek, Bálint Endre: Halottak napja, 1956)

1956_31956_4

 

1956_2

A holtak birodalma

Szimbológia, Új, Ünnepek szimbólumai

Sajnos kevesen tudják, hogy november eleji ünnepeink gyökerei messze a kereszténység keletkezése előtti korba nyúlnak vissza, számos eleme a mai szokásoknak őseink évezredekkel ezelőtti világlátásából maradt ránk. Éppen ezért érdemes talán összefoglalni, miként tekintettek a túlvilágra pogány eleink, különösen a halál kapcsán. (Külön írunk majd az Alvilágról, s annak tudati, szellemi vonatkozásairól…)
A holtak birodalma, ahová az elhunyt lelke érkezik, vízi tükröződése, fonákja, fordítottja evilágnak. A holttest eltemetésénél ezt a legapróbb részletekig figyelembe vették. Ami itt napnyugatra – amerre a Nap is, Hold is nyugszik – esik, az a holtaknál a keleti égtáj, ezért helyezték fejjel nyugatnak őket, hogy a túlvilágra az ottani keletről érkezzenek. A túlvilágon csak a Hold világít, a Nap nem, ami itt világos volt, ott sötét lesz, így a nappalok és az éjszakák rendje megfordul, ezért járnak a halottak lelkei éjjel. Felcserélődik a jobb és a bal is, a férfiak, akik életükben a lakóhely jobb oldalát foglalták el, a sírban baloldalra kerülnek, s fordítva teszik melléjük a fegyverüket, szablyájukat, íjukat, tegezüket is. Ami azonban még lényegesebb: az emberi élet is visszafelé halad az öregkortól egészen a csecsemőkorig, mígnem megszületik – ezt látja halála pillanatában az ember, mintegy megelőlegezve, leperegni lelki szemei előtt.
A túlvilági út tehát negyven napig tart, s eközben az életét visszafelé élő lélek az itteniek segítő irányításával megérkezik a Világfához, hogy ezután fordítva téve meg az útját, hiszen születésekor onnan érkezett, visszatérjen annak tetejébe. Amikor a sír mellett megölték a halott lovát, majd lenyúzták és húsát megették a halotti toron, a bőrben benne hagyták az állat árnyéklelkét rejtő koponyáját valamint a lábszárcsontokat és valószínűleg egy közel függőleges rúdra helyezték, s csak negyven nap elteltével helyezték el felszerszámozva, felnyergelve, fejjel nyugatnak a holttest baloldalára. A rúd itt is a Világfát, az égbe vezető utat jelképezi. Ezen a veszélyekkel teli, hosszú túlvilági úton a halott lelkének, miután „elpatkolt”, szüksége van a lovára, annak erejére – mint a mesehősnek a táltosparipáéra -, hogy minden megpróbáltatáson szerencsésen túljutva végül az égbe érkezzen.
Az ősök hitében az íz madár alakú és a leszületendő lelkek mint madarak ülnek a Világfa ágain, várják, hogy leszállhassanak, beköltözhessenek egy újszülöttbe. A nemzetség elhalt tagjainak lelke ugyanis a leszármazottakba, a születő fiatalokba száll át. Ezért, s nem csak a jóindulatuk elnyerése végett volt igazán fontos az ősöknek szóló áldozat: mert azzal a lélek túlvilági útját egyengették. Minél sikeresebb pedig a lélek túlvilági útja, azaz minél több földi nyűgöt tudott levetni magáról, annál megtisztultabban ért az égbe és várt egy új születésre, s majdan annál nemesebb lélekkel testesült meg. Ez az új, az elkövetkező nemzedékek érdekében mindennél kívánatosabb és kieszközlendőbb cél volt.
Minden falunak megvolt ezért az áldozati helye, ahol az ősöknek áldoztak, hiszen az ősök szellemei az istenek világával is összekapcsolnak. Az áldozatot, a szertartást kiemelt személy, a közösség szellemi vezetője, papja végezte, aki képes volt megteremteni és megtartani az összeköttetést, aki közvetíteni tudta a két oldal kívánságait. Különösen a Telihold volt megfelelő időpont a szellemekkel való kapcsolatteremtésre, mert ilyenkor a legnagyobb a világosság a világ sötét felében, a sötétség birtokát képező Alvilágban, hiszen a fordított világrendnek megfelelően a Hold a holtvilág Napja. (A Hold talán a holt, „hűlt” Nap, mert „már” nincs önfénye…)
Az elhunyt fejéhez állított fejfa, csakúgy, mint később a kereszt, a Világfát jelképezte, amelyre a nőknél holdat, „kontyot”, vagy tulipános életfát, férfiaknál Napot, koronát, madaras életfát faragtak. Az is előfordult, hogy fát ültettek a sír fejéhez, ami megint csak a lélek útját, az égbevezető ösvényt, az ős-utat mutatja, s nemcsak az elhunyt sírjának jelölésére szolgált.
Az ősök kultuszának része az az elgondolás is, hogy a túlvilágon a szellemek élete bizonyos szempontból hasonló lehet, mint az evilági volt, ezért temették el a pogány korban a holtat lovával, élelemmel, nemegyszer feleségével, szolgákkal, vagy éppen ékszerekkel, amelyek meghatározták, hogy ki is ő, illetve amelyeket megszokott és amelyekre szüksége lehet ott is. A nyugatra eső Holtak Birodalmának egy lényeges különbsége azonban van az itteni világhoz és élethez képest: az egy fordított világ, ezért a férfiak, akik életükben a lakóhely jobb oldalát foglalták el, a sírban baloldalra kerültek.
Egy biztos: ahogy az ősök tisztelete az utódoknak, úgy a régi hagyományok tisztelete a nemzet számára a világ rendjének megtartását, megteremtésének lehetőségét jelenti. Ipolyi Arnoldot idézve: „Mert azon nemzet, mely emlékeit veszni hagyja, azzal saját síremlékét készíti.”

Halottak napjáról – népi hagyományai alapján

Szimbológia, Új, Ünnepek szimbólumai

Körösfői Kriesch Aladár_Halottak napja

Halottak napjához számos hagyomány, szertartás vagy éppen tabu kapcsolódott. Egyeseket ezek közül még most is életben tartanak, áthagyományoznak. Jó tudni, hogy miért mozgatta hajdan a nép képzeletét a félelem és miként szült ez olykor akár ellentmondásos szokásokat is.
A hagyományos cselekedetek egy része az apotropaikus mágia eszköztárába tartozott, vagyis gonosztávoltartó rítus volt. A megnyugvást szolgálta rögtön az, hogy amikor a temetőbe indultak, mákot szórtak a háztól a sírig. Ennek eredeti magyarázata az, hogy megakadályozzák, hogy a halott lelkek hazalátogassanak, ugyanis nekik minden mákszemet fel kellett volna venniük. Nyilván bele sem kezdtek, látva a feladat lehetetlenségét, vagy nem végeztek az első kakaskukorékolásra, amikor minden léleknek vissza kellett térnie a holtak birodalmába. Ennek az elképzelésnek a feledésbe merülésével a mákszórás szimbolikus cselekedetét később már azzal magyarázták, hogy az – nyilván a mák hatására utalva – a holtak békében nyugovását szolgálja, hogy nyugodt álmuk legyen.
Ősi, kontinenseken átívelő hiedelem, hogy azok a halott lelkek válnak kísértetté, akikről az utódok nem emlékeznek meg, nem gondoskodnak, akiket nem biztosítanak szeretetükről. Számos szertartáselem fakad az így keletkező félelemből és abból, hogy szimbolikus jelzéseket igyekeznek küldeni az elhunyt hozzátartozóknak.
Ma is gyertyákat, mécseseket gyújtunk elhunyt szeretteink emlékére. A népi hiedelem szerint ennek az a célja, hogy a világosban a „véletlenül kiszabadult lelkecskék” ne kísértsenek és újra visszataláljanak a maguk sírjába, ne nyugtalanítsák az élőket. A néphit szerint ilyenkor azért kell megszépíteni a sírokat, hogy a halottak szívesen maradjanak lakhelyükben.
Volt, ahol azt hitték, hogy az első gyertya meggyújtásánál minden családtagnak jelen kell lennie, mert a holtak szellemei kijönnek a sírokból és ellenőrzik, hogy mindenki megemlékezik-e róluk. Az égő gyertyát nem szabad egyik sírról egy másikra tenni, mert annak a halottnak a bűne, akinek a sírjáról elvették, átszáll a másik lelkére. Egy néphit szerint aki virágot szakít a sírról, azt elviszi a halott.
Egyes vidékeken a temetőbe ételt vittek ki, s a sírokra helyeztek belőle, a maradékot pedig a koldusoknak adták. Többfelé úgy tartották, hogy a Mindenszentek és Halottak napja közti éjszakán a halottak miséznek a templomban és amíg a harang szól, hazalátogatnak szétnézni. Ezért az ünnepek előtt végezték az őszi nagytakarítást, hogy a tisztán, felkészült lelkekkel fogadják őket. Este úgy tértek nyugovóra, hogy előtte minden helyiségben lámpát gyújtottak, hogy az elhunytak eligazodjanak a házban. Valójában így nehezebben elevenítette meg a képzeletük a környezetüket láthatatlan szellemekkel, mint sötétben történhetett volna… Sokfelé szokás volt, hogy a hazalátogató lelkek számára megterítettek, ételt és bort, de legalább kenyeret, sót, vizet tettek az asztalra vagy az ablakba.
Halottak napjának hetét a halottak hetének is nevezték. Erre a hétre több korlátozó szokás, munkatilalom is vonatkozott. Nem volt szabad például mosni, mert az ezen a héten mosott ruhák megsárgultak. Meszelni sem lehetett, mert a férgek ellepték a házat. Tilos volt a földeken dolgozni, mert mindez bajt hozhat a ház népére, de tiltott volt ezen a napon a varrás is, mert minden öltés ezen a napon szúrás a halottjuknak.
Érdekes, hogy a fokhagyma általában a leghatékonyabb eszköz volt a gonosz erők és a kísértetek távoltartására. Kivéve ezen a héten, mert ilyenkor hatástalan volt! Nem volt szabad fokhagymát ültetni sem ezen a héten, mert “az mind megromlott volna”.