Egyéb kategória bejegyzései

Szimbólum, csoda, varázs – Beszélgetés Csörgő Zoltánnal

– Hogyan és mikor jelent meg életedben a jóga?
– Először inkább áttételesen, szinte utalásszerűen, de szerencsére elég korán. Édesanyám jógázott, eljárt Dely Károlyhoz. Nála ez csak egy módon, a durva valóságból való elvágyódásként magyarázható érdeklődésből fakadt, hiszen az ötvenes években felnövekedvén kezdett rendkívüli vonzalmat érezni India irányába, s szeretett volna minél többet megtudni róla. Számomra ez annyiban jelentett segítséget, hogy amikor tizenéves koromban az én érdeklődésem is megjelent, akkor az ilyen témájú könyvekért csak fel kellett nyúlnom a polcra, mert azok otthon elérhetőek voltak számomra.
– Hogyan hatott rád ez a világ akkoriban?
– Nem bigott, beszűkült, dogmákkal telezsúfolt szemléletmódot, hanem egy nagyon nyitott és befogadókész, sok irányba tájékozódó mintát kaptam szüleimtől. Ezért számomra a természetes az volt, hogyha bármi felé megnyílik az érdeklődésem, akkor annak utánajárjak, utána olvassak. Ez az indíttatás a még mindig velem lévő, pozitív értelemben vett gyermeki kíváncsiságomból is fakad. Egy mindent megérteni akarás és összefüggésekben látás az, ami kezdetektől vezérel engem. Ez legkorábban egy állandó kérdezésben nyilvánult meg, szerencsére a szüleim nem állítottak le, nem unták meg és nem ölték ki belőlem a tudni akarás vágyát. Az első eszmélésem azzal kapcsolatos, hogy megpróbáltam definiálni: mi végre van ez a világ. De legfőképpen, hogy mi az emberi élet célja benne. Akkoriban még nagyon messze esett a válaszom a maitól. Az első éveimben sokat betegeskedtem, nagyon sok időt töltöttem kórházban. Feltehetően ez is befelé figyelő, érzékeny állapotot alakított ki nálam. Minden bizonnyal ennek köszönhető az is, hogy nem fogadtam el kész válaszokat, hanem mintegy önmagamra támaszkodva igyekeztem meglelni saját igenjeimet, nemjeimet vagy miértjeimet. A nagyszüleim által gyakorolt, s némiképp elvárt Isten-tisztelet bennem ellenkezést szült. Az ellenkezéssel függ össze az, hogy egy materialista és ateista világmagyarázat kezdett kialakulni bennem.
– Mikor kezdett ez változni?
– Ezek a kérdések természetesen a későbbiek során is foglalkoztattak. Tizennégy éves koromban volt egy fordulat, amikor elkezdtem pedzegetni magamban addigi sokszor próbára tett világnézetem és az idealizmus találkozási pontjait. Egészen pontosan felállítottam azt a zombi-teróriaként ismert tételt, amivel évekkel később és jóval idősebben Raymond Kurzweil híresült el Amerikában, majd világszerte. Az érdekelt, hogy van-e az anyagin túl is valóság. Erre a választ két év múlva, tizenhat évesen tudtam megadni, amikor egyértelművé vált számomra, hogy a valóságnak van egy láthatatlan, szellemi vetülete is.

IMG_0957

– Nagyon szerencsés helyzet, hogy ez már tizenhat évesen felcsillant…
– Másoknak az nagyon szerencsés, hogy kiskorukban belenőnek egy ilyen világszemléletbe. Lehet, hogy nem kérdőjelezik meg, de számukra teljes világmagyarázatot nyújt. Nekem meg kellett ezért küzdenem. Annyiban mondhatni korábban is idealista voltam, hogy azt gondoltam: a világ egy javuló állapot felé tart, egyre jobb és jobb társadalmat, együttélést hoznak létre azok az emberek, akik a tudomány révén egyre többet tudnak meg a világról és a végén mindent meg fognak oldani. Ekkorra letisztult bennem, hogy nincs így, s nem lesz, nem lehet így. Hiszen éppen azoktól a céloktól és értelemadási műveletektől távolodunk, amiket elkezdtem nagyon fontosnak tartani az életemben: az emberéletnek célja a belső, önismeretre épülő, a természettel és a világgal való együttműködő összhang kialakítása lenne. Egyértelmű lett számomra, hogy az emberéletnek messze magasabb rendű célja van, mint pusztán az anyagi világba való építkezés, javak termelése-fogyasztása. Ebben az életszakaszomban történt az is, hogy olvastam a buddhizmusról egy bekezdést és tökéletesen beleillett abba a szemléletbe, amit akkoriban kezdtem kikristályosítani magamnak a világról.
– Milyen mélységekben ismerkedtél meg a buddhizmussal?
– Ez leginkább egy életre szóló kihívás, hiszen ez egy folyamat. Ha belegondolok, hogy néhány évvel ezelőtt mit tudtam a buddhizmusról, s mit tudok most és ha összevetem azzal, amit remélhetőleg néhány év múlva tudni fogok, akkor mindenféleképpen reményre ad okot, hogy ez egy tisztuló folyamat. Egy biztos: a buddhizmus világos és egyértelmű útmutatásokat ad az emberi létezés lehetőségeiről és az emberi tudat kibontakoztatásának folyamatáról. Ha a mi kultúránk alapját jelentő kereszténységben meglennének mély ismeretek a magasabbrendű, az ember szabadságot és méltóságot egyaránt biztosító tudatállapotokról és elérésük módszereiről, hiszen ez az, ami számomra igazán lényeges, akkor feltehetően keresztény meditációs gyakorlatokat folytatnék. Ám sajnos a mi kultúránk nagyon keveset őrzött meg abból a kifinomultságból és alaposságból, ami a buddhizmusra jellemző a belső világunk megismerésére vonatkozóan.

– Egyik alapítója vagy A Tan Kapuja Buddhista Egyháznak. Kérlek, mesélj erről, hogy alakult ez így?

 – Harminc évvel ezelőtt, amikor elvittek katonának, Láma Anagarika Govinda a Fehér felhők útján című könyvét csomagoltam be magamnak a kevés tárgy közé, amit magammal vihettem. Igazán jó választás volt, menedéket leltem benne éppen hányatottá váló életemben. A leszerelésem után újságíró iskolába jártam, s ott kötöttem barátságot Szatmáry Zoltánnal, aki már tagja volt egy buddhista közösségnek, ő hívott el az egyház alapításakor. Az egyház máig origóm, centrumom a sok másfelé kalandozás ellenére, vagy talán éppen azért, mivel a jógával, szimbólumrendszerekkel, transzperszonális pszichológiával való ismerkedésem mellett mindig ez kínált valódi megérkezést, közösségélményt.

– Milyen tárgyakat tanítasz a buddhista főiskolán?
– Legelőször a buddhizmus és archetípusok kapcsolatáról tartottam egy szemináriumot nagyjából tíz évvel azután, hogy egyáltalán elkezdtem tanítani. Az elmúlt újabb tíz évben ehhez sorakoztak fel időnként olyan tantárgyak, amelyeket jómagam nem tanultam sehol, tehát szinte a semmiből kellett felépíteni a tananyagokat. Természetesen támaszkodhattam a Szuttantára, tehát a Buddha megőrzött szavaira, valamint külföldi szerzők műveire, no meg a saját tapasztalataimra. Ilyen téma mindenekelőtt a buddhista pedagógia, amelyhez az élményanyagot kezdetben és sokáig a buddhista gyerektáborok és gyerekfoglalkozások adták, s csak az utóbbi években segít elmélyíteni ismereteimet, de minden korábbinál intenzívebben az elindított buddhista hittanoktatás. Az ökológiai kihívásokra adható buddhista válaszok szintén régóta foglalkoztatnak, újabban pedig a buddhista etika segít eligazodni a buddhizmus mai alkalmazásában. E három tantárgy voltaképpen az elkötelezett buddhizmus szellemiségét és gyakorlati terepét képviseli számomra, hiszen nem csak tanítani szeretném ezeket a tárgyakat, hanem minél inkább képviselni is az életvitelemben. Az oktatás és az erdőközeli ház, ahol élünk, lehetőséget is nyújt erre. Néhány évig tanítottam a Kína kultúrája és a Buddhizmus Kínában tantárgyakat is annak ellenére, hogy nem vagyok sinológus, ám, meglett az értelme, hogy a főiskola vezetése rám bízta ezeket a témákat, mert így természetesen alaposan és egyéb kutatásaimat is inspiráló módon elmélyedhettem ennek a manapság végképp megkerülhetetlen ősi és máig virágzó civilizációnak a szellemiségében.
– A buddhizmus valóban mély és sokrétű filozófiai tudomány és gyakorlatrendszer. Ám akkor hogyan lehet elképzelni azt, hogy gyermekeknek is tanítod? Hiszen kidolgoztad a buddhista oktatás módszertanát, s ennek mentén szervezed a buddhista hittanoktatást országszerte az iskolákban.
– Talán mivel itt tartok magam is: megpróbálom végre az egyszerű alapösszefüggéseket átlátni. De komolyabban: a gyermekek nagyon egyenesek és megérzik, ha valaki nem hiteles ismereteket közvetít feléjük, olyanokat, amelyekről maga sincs teljesen meggyőződve. Ilyen szempontból nyugodt vagyok, mert a buddhizmusnak azok az erkölcsi- és szemléletmódbeli alapjai, amiket tanítunk a gyerekeknek, s amiket az erkölcstanoktatás kapcsán tantervszerűen összegeztünk, nem a legszofisztikáltabb részeihez tartoznak a buddhizmusnak. Viszont ezek azok, amelyek életre szóló útmutatást adhatnak nekik arról, hogy ne a külső világtól várják a boldogságukat és örömeiket, hanem tisztában legyenek azzal, hogy ez csakis a benső állapotaik megfigyelésével és alakításával érhető el és senkit nem hibáztathatnak, ha nem érzik teljesnek az életüket.

– Ennek a teljes, örömteli, sőt hozzátehetjük, egészséges életnek a lehetőségét állítják középpontjukba a Hvar szigeti nyári jóga- és életmódtáborok, amelyeknek pároddal együtt egyik szervezője és táborvezetője vagy immár hatodik éve. A jóga miként illeszkedik az életedbe?
– Attól függ, hogy milyen jógáról beszélünk. Számomra a jóga – ahogy arra a szó etimológiája is utal – analóg a religio szó jelentésével: visszakapcsolódás, összekapcsolódás a transzcendens világgal, magasabb önmagunkkal, a teremtő szellemmel. Ilyen szempontból egy egyetemes módszerről van szó, s így azt is nyugodtan állíthatjuk, hogy a jóga törekvése minden vallási hagyományban kimutatható. Feltételezem, hogy bár ez a fajta törekvés a többi vallás alapját is jelenti, a jógára jellemző módszertan a többségükben háttérbe szorult már. Az más kérdés, hogy a jógát, mint nagyon letisztult és koncentrált gyakorlatrendszert úgy ismerjük, hogy a hinduizmus őrizte meg számunkra. Ám ugyanilyen alapon állíthatjuk azt is, hogy a taoizmus és a buddhizmus is megőrizte a jógának bizonyos gyakorlatait. Amit köznyelven jógának nevezünk, az valóban arra a szemléletmódra és gyakorlatrendszerre épül, ami a hindu darshana filozófiákban gyökerezik és főképpen a szánkhja szemléletmódból fakadó célkitűzés és praxis kapcsolódik hozzá. Természetesen számomra ez nincs ellentétben sem a buddhizmussal, sem a taoizmussal vagy éppenséggel a keresztény misztikával illetve egyéb szellemi hagyományokkal, melyekben igyekszem valamelyest tájékozottságra szert tenni, hiszen az emberi tudat egyetemes. És ha az emberi tudat egyetemes, akkor egyetemes lehetőségek birtokában van, hogy kibontakoztassa mindazt a potenciált, képességet, ami benne rejlik. Ennek különböző korokban különböző gyakorlatrendszerei és hozzá kapcsolódó filozófiái alakultak ki. Számomra rendkívül izgalmas tudni azt, hogy a különböző szellemi hagyományok mélyén voltaképpen egy egységes emberi törekvés lelhető fel. Hajlok arra, hogy elfogadjam az egyik legjelentősebb 20. századi felfedezést, ami sajnos jellemzően a mai széttagolt világban nem hathatta át a közgondolkodást, hasonlóan a kvantumfizikához vagy a jungi, eliadei archetípus-tanhoz kapcsolódó felismerésekhez, ez pedig az, hogy van egy egyetemes emberi létállapot, egy szellemi alapállapot, amelyre vonatkozó ismereteket ennek az őstudásnak a különböző korokra és népekre alkalmazott vetületeiként a vallások tartják fenn és örökítik át. Engem mindenkor a közös alap érdekel.

– Ennek a „közös alapnak” a keresése a kíváncsiságod mozgatója?
– Az összefüggésekben látás és a teljes világmagyarázat igénye vezetett el engem oda, hogy nagyon sok mindenben kipróbáljam magamat az életemben. Dolgoztam könyvtárosként, újságíróként, marketing managerként, információs társadalomkutatóként és szervezőként, s még néhány további, már-már extrém érdekesség lehet azzal kapcsolatban, hogy mi minden fér bele egy ember akárcsak fél életébe: voltam Franciaországban és a Himalájában idegenvezető, Albániában ENSZ-szakértő, a Pannon Egyetemen pedig az elektronikus közigazgatás gyakorlatát tanítottam. Ezek egymástól nagyon távolinak tűnő területek, mégis ezekben a kihívás és önmeghaladás lehetőségeit kerestem. Alapelvem, hogy ahol megnyílik egy ajtó, ott belépek. Kíváncsiságom visz bele sokszor kalandosnak tűnő helyzetekbe, ahol a lehetetlent kísértem meg és teszem próbára magamat. Talán azért, hogy bebizonyítsam magam számára azt, hogy végtelen lehetőségei vannak az emberi létezésnek. Szent meggyőződésem, hogy nagyon képlékeny és változásra kész a természetünk. Ami nagyon távol áll tőlem, az az, hogy véglegesnek, lezártnak, késznek gondoljam magamat. Ebből egyébként az is következik, hogy lehet, hogy egy év múlva ugyanezekre a kérdésekre más válaszokat adnék, remélhetőleg elmélyültebbeket és átgondoltabbakat. Több belátást tartalmazókat. Meggyőződésem, hogy ebben az alakuló folyamatban hatalmas szerepe van a biztos családi háttérnek és annak, hogy a párom támogatja ezt és minden lehetőséget biztosít ahhoz a belső kibontakozáshoz, amelyben nemcsak partner, hanem igazi társ, akivel a céljaink és szemléletünk ritka konstellációban egyesülnek. Az ő támogatása, párhuzamos folyamatai, ezek megoszthatósága nélkül sokkal nehezebben születnének meg a lényegbe hatoló belátások.

– Említetted a családot: mesélsz fiaidról?
– Három fiam van és persze ez is szimbolikus: a mesebeli királynak is három fia van. Csodásak, szabadok, öntörvényűek és kamaszok. Jó látni kibontakozásukat és jó segíteni őket ebben a folyamatban, ahogy remélhetőleg rátalálnak arra, miként lehet kibontakoztatni egyre jobban a velük született tehetségeket képességekké, s hogyan találják meg a célt és értelmet, ami miatt ők megszülettek a világban. Meggyőződésem, hogy mint ők is, mint jómagam is és mint minden ember olyan céllal kellett, hogy megszülessünk, hogy van, amit csak mi adhatunk hozzá ahhoz, hogy – és itt most figyelem, meg kell kapaszkodni, mert végtelenül idealista megközelítés következik – a világ teljesebbé, ha úgy tetszik igazabbá, szebbé és boldogabbá váljon. A magam részéről például csodálatos részt venni olyan hatalmas, nálamnál nagyobb szellemi erőknek a munkálkodásában, amelyek úgy tűnik, hogy jó eszköznek találnak ahhoz, hogy valami tisztább, teljesebb és bölcsebb valósuljon meg a világban például a táborainkon keresztül.

– Már értem! Ezek a szellemi erők hoznak tehát annyi színességet, életet a táborba!
– És mindenki, aki részt vesz, mert együtt hozzuk létre évről évre azt az élménygazdagságot, ami erőforrásunkká is válhat sokáig a táborok zárószertartása után. Igazán nagy szerencse számomra, hogy azokat az érdeklődési területeimet tudom elmélyíteni, meglátásaimat közvetíteni, amelyek számomra is a legfontosabbak az életben. Ilyenek a tudat természetére vonatkozó felfedezések, az összehasonlító vallásbölcseletből származó meglátások, az ájurvédikus életmód közel huszonöt éve megismert módszereiből fakadó tapasztalatok és megéltségek, a meditáció és egyéb tudatosságot növelő gyakorlatok és ne felejtsük ki a szimbólumokat, amelyek az érdeklődésem fókuszpontjában vannak. Uralkodó tudatfunkcióm az intuíció és úgy gondolom, hogy elég sokat köszönhetek ennek, mert a legtöbb felismerésem nem egy logikus sorrendiségben egymás után állított következtetéssorozatból születik, hanem villámcsapásszerű meglátás, amely hatalmas energiával képes feltölteni engem. A szimbólumok világában és az analógiás látás lehetőségében éppen az nyűgöz le, hogy miként képes kapcsolatot teremteni a belső, teljesebb, immanens és a külső megnyilvánuló világ között. Számomra a szimbólumok az egyik legizgalmasabb és legtitokzatosabb, talán úgy is mondhatnánk, hogy legmisztikusabb terület, ahol csodás összefüggésekre lehet rátalálni. Maga a jóga is tekinthető úgy, mint szimbólumrendszer, hiszen szimbólumok sokaságát alkalmazza gyakorlatai során. Az ászanák is tekinthetők szimbólumoknak, nem beszélve természetesen a mantrákról, amelyek hangszimbólumok vagy a mudrákról, amelyek kéz- és/vagy testszimbólumok. A szimbólumok a középkori kabbala tanítása szerint kódok, melyeket Isten rejtett el a világban annak érdekében, hogy vissza lehessen találni hozzá. Az írásmagyarázók szerint Isten megteremtette a világot, de kivonult belőle, ám utalásokat, jeleket hagyott maga után, hogy vissza lehessen találni hozzá. Ez csodás játékká képes emelni az emberi létezést. Egyszerre komoly és varázslatos játékká, aminek a folyamatában minden egyes fellelt és önmagunkra vonatkoztatott szimbólummal teljesebbé, ugyanakkor nyitottabbá, tágabbá, ha úgy tetszik: istenközelibbé tudjuk magunkat tenni.

– A varázslatos játékosság hogyan jelenik meg a Hvar szigeti táborokban?
– Ezt egy sajátos és villámcsapásszerű, váratlan meglátást alkalmazva úgy játsszuk végig a jógatáborunkban, hogy magára a szigetre úgy tekintünk, mint egy a Teremtő által azért létrehozott jelenségre, hogy benne mezokozmikus szinten fellelhessük azokat az analógiákat, amelyek a makrokozmoszra, a világmindenségre és a mikrokozmoszra, az emberre jellemzőek. Ez a hét tudatszint, a hét csakra. És milyen érdekes, hogy a szigeten végighúzódik egy hegygerinc, s e gerinc mentén fel lehet lelni a településekben, kulturális emlékhelyekben és egyéb látnivalókban megnyilvánuló erőközpontokat, amelyek éppen ugyanilyen arányban és elhelyezkedésben, az emberi testre vetítve a gerinc mentén is fellelhetők. Nem kell persze ezt komolyan venni, az régen rossz lenne, ha ezt szó szerint és dogmatikusan igaznak vennénk. Viszont arra nagyon jó, hogy nyitottá, játékossá tegyen minket és részt vegyünk a világ csodás és varázslatos megismerésében. Miközben a tábor során végiglátogatjuk ezeket a helyeket, töltekezhetünk az ottani szellemi élményekből, történelmi és kulturális felfedezésekből. Mindez segíti, hogy legyen mihez kapcsolnunk azokat a nagyon is konkrét, mély tapasztalásokat, amelyeket a párom vezetésével tartott napi kétszeri jógagyakorlás során az egyes csakrákhoz fűződően magunkban megtapasztalunk, megélünk.

Őskor és Őskönyv – az Istenhez vezető további út térképei

Aki kicsit és érdeklődik a szimbólumok gazdag világa iránt és intuíciójától vezetve vagy a Gondviselés kegyelméből rátalál Olga Tokarczuk valamely könyvére, abban a kezdeti revelációtól a rajongásig terjedő skálán keletkezhetnek a felfedezés nyomán az elragadtatottságtól áthatott érzések különböző stációi.

Olga Tokarczukot kevesen ismerik, pedig elismert író. Ez persze nem von le semmit a nagyságából. Olyan nyelven ír – és itt most nem anyanyelvére célzunk – és olyan mélységeket és magasságokat képes megragadni a leghétköznapibb szinten is titkok sokaságát őrző és teremtő emberi létezésből, hogy olvasása már maga is beavatás. Nem túlzás e kifejezés, ma már adekvát módon használhatjuk nem csak – ha könyvekről van szó – a szent könyvek és kinyilatkoztatások kapcsán, hanem minden olyan esetben, amikor egy olyan szellemi többlet, összefüggéslátás és létértelmezésbeli nyitás történik, ami elemel és felemel, újraértelmez és feltölt.

Az egyik fontos eleme Tokarczuk művei hatásmechanizmusának a globális létélmény. Egy olyan benső hangon szól hozzánk, amely bármelyikünké lehetne és ezzel egy benső hangot ébreszt fel. Kategorikus imperatívusza az, hogy „vedd észre a csodát!”. Globális olyan szempontból is, hogy műveinek mondanivalója univerzálisan átélhető és értelmezhető, segítenek abban, hogy tisztábban lássuk a maga teljességében a világot, látható és láthatatlan rétegeivel egyaránt.

Tokarczuk

Tokarczukról ráadásul elhinném, hogy bármely kor műveltségében járatos. Nyilván köszönhető ez mitológiai érdeklődésének, karöltve a jungiánus pszichológiában szerzett jártasságával. Ám ennél még többről van szó: ehhez egyfelől évszázadok szellemtudományában szerzett rengeteg, akár enciklopédikus szintű ismeretet tükröző apró történetek, utalások is kellenek (a középkori alkímiától a kabbaláig, amelyek amúgy is szinkretikus megtermékenyítő hatást gyakoroltak egymásra), s egy másfajta tükrözés is – ami sosem lehet trükközés -, mégpedig az önreflexió.

Ebben nyilván szerepe van a terapeuta múltjából nem törvényszerűen következő nagyfokú önismeretnek, amit méltán feltételezhetünk Tokarczukról. Olyan aprólékosan követ finom rezdüléseket, általában és megszokottan gyors, sokaknak leginkább észrevétlen lelki mozzanatokat, amely képességre csakis szigorú introspekciós célú munkálatokkal lehet eljutni. Ez a folyamat pedig nem áll meg a köznapi értelemben vett lelkiségnél, érzelmeknél, ennek köszönhető, hogy a valóságba kevert misztériumban transzcendens távlatok nyílnak meg, ráadásul úgy, hogy a természetfeletti egészen természetessé válik.

Néha ez lenyűgöző könnyedséggel, játékossággal és mégis, örömteli katarziscsikkantásokat okozó meghökkentéssel zajlik. Erre igen jellemző példa a Nappali ház, éjjeli házból: „…És kezdtük sorolni azokat az állatokat, amelyeket valamilyen okból nem teremtett meg az isten. Annyi madarat kihagyott, annyi földben élő állatot. Marta végül kijelentette: neki legjobban az a nagy, mozdulatlan állat hiányzik, amely éjszaka az útkereszteződésnél ül. Nem mondta meg, hogy hívják.”

Nappali házOlga Tokarczuk világot teremt a műveivel. Nem teljesen úgy, ahogy egyébként minden jobb író teszi. Alázattal bánik a szavakkal, mert szinte érződik, ahogy szavanként és nagyon tudatosan teremtve ír. Valahogy úgy, ahogy az Őskönyv egyik szereplőjének, Gauche, a néma fiúnak a gondolatait érzékelteti: „…úgy érezte, hogy a szavakban rejlik az emberek minden ereje. Ezért nagyon komolyan vette a szavakat, őszintén tisztelte őket, mintha azonosak volnának a dolgokkal. Vagy még komolyabban: mintha többet jelentenének, mint a jelölt dolgok. Hiszen magát a dolgot korlátozza valahol, hogy természete szerint anyagi és konkrét, a szó pedig a dolog mágikus tükörképe, és másik világban lakik… Milyen az a másik világ? Ezt még elképzelni sem tudta. Úgy gondolta, a szó a dolgok lelke, ezen keresztül teremtenek kapcsolatot az emberekkel. Ha megismerjük a szót – megismerjük a dolgot. Ha kimondjuk a szót – hatalmunkba kerítjük a dolgot. Ha kapcsolatot teremtünk a szavak között – akkor új rendszerré állnak össze a dolgok, új világ teremtődik. Amikor a szavak érzelmekkel telítődnek, hangulattal színeződnek, jelentéssel, hangzással, dallammal gazdagodnak – akkor keletkezik minden létező…”

Tokarczuk a műfaji szabályokhoz is tartja magát, azaz soha nem magyarázza meg a varázslatos elemek jelenlétét. Talán mindezek miatt szokás Tokarczuk művészetét egy Kelet-Közép-Európában (és általában Európában) ritkább irodalmi vonulathoz, a mágikus realizmushoz hasonlítani. Az összevetés jogos, amennyiben tényleg érződik Borges és más latin-amerikai szerzők hatása. Ám nem utánozza az irodalmi fejleményeiket, hanem a legjobb értelemben hasznosítja és továbbgondolja. Ilyen például az Őskor és más időkben Popielski földbirtokos világjátéka, ami alapvetően keresztény (misztikus) szemléletű, mégis egy zsidó rabbin keresztül jut el a regény avagy elbeszélésfolyam egyik visszatérő, fő szereplőjéhez.

A másik sajátos élmény, ami érheti az olvasót az az, amikor a Tokarczukra jellemző saját hangja erőteljesen megnyilvánul, ilyenkor mintha dimenziót váltanánk a varázslatos világgal való találkozáshoz: rendkívül kreatív világlátással, részletgazdagon érzékeltet olyan – mesebelinek, de mindenképp képzeletbelinek tűnő – folyamatokat, jelenségeket, amelyek kapcsán azt gondolhatjuk: igen, miért is ne lehetne így? Már csak azért is, mert fellelhetők a néprajzi vagy mágikus-misztikus analógiák. Szintén az Őskor…-ban írja le érzékletesen a hullámsírból (konkrétan: vizihullából) a viziszellem keletkezésének történetét. „A víziszellem egy Pluszcz nevű paraszt lelke. Pluszcz valamelyik augusztusban fulladt a tóba – túlságosan felhígította a vérét a vodka, amit ivott. (…) A részeg test börtönébe zárt, kábult lélek, feloldozatlanul és az Istenhez vezető további út térképe nélkül, kutyaként ottmaradt a káka közt hűlő testi mellett. Az ilyen lélek vak és tehetetlen. Makacsul vissza-visszaszáll a testbe, hisz nem ismer más létmódot. Csakhogy hiányzik neki a vidék, ahonnan származik, ahol mindig is volt, és ahonnan kitaszították az anyagi világba. Emlékszik rá és sokszor eszébe jut, jajveszékel és vágyakozik, de nem tudja, hogyan térjen vissza. Hullámokban tör rá a kétségbeesés. Ilyenkor elhagyja a már oszlásnak indult testet, és saját szakállára keresi az utat. Kóborol a keresztutakon, országutakon, stoppolni próbál. Különféle alakokat ölt.”

Őskor

Vagy ugyanitt olvasunk arról, hogy Őskor, ami természetesen a világ közepe, ám ezen túl, kicsit kevésbé természetesen: az egyetlen település a világon, mert az azt övező falon túl minden más voltaképpen csak az emberek képzeletében létezik, bármi, ami úgy tűnik, hogy ott átélik akár éveken át, az csak olyan természetű, mint az álom.

Őskor egyszerre nagyon ősi és pogány és közelmútbeli, szinte kortárs és még keresztény is. Egy falu, ahol lelke van embernek, állatnak, a falu határait a négy égtáj felől őrző angyaloknak és még tárgyaknak, például épületnek vagy kávédarálónak is, s ehhez az animista látásmódhoz illően és jelentőséggel kap szinte minden önálló fejezetet, de legalábbis nézőpontot vagy egy lényeglátó leírást. Mindig az egészben látás igényével, például így „…Az emberek azt hiszik, intenzívebben élnek, mint az állatok, a növények vagy pláne a tárgyak. Az állatok ösztönösen érzik, hogy intenzívebben élnek a növényeknél és a tárgyaknál. A növények azt álmodják, hogy intenzívebben élnek, mint a tárgyak. A tárgyak meg csak léteznek, és ez a létezés minden másnál inkább – élet…”

Sokszor az is elegendő ahhoz, hogy Tokarczuk megrendítsen és felrázzon, hogy képes megtalálni a megfelelő szavakat egy rendkívül szubtilis finomságú élmény leírásához. Ilyenkor rácsodálkozhatunk, hogy „ezt le lehetett írni?” a képességnek a szó szerinti értelmében és nem arra vonatkoztatva, hogy szabad-e. Máskor pedig filozófiai és metafizikai mélységeket jár be olvasóival (főleg Az Őskönyv nyomában-ra jellemző), de ezt is meghökkentően teszi, úgy árnyalja az adott témát és úgy késztet önálló gondolatokra, hogy egy határozott, összefüggéseivel, megalapozottságával egészen örökérvényűnek tűnő igazságot néhány bekezdéssel később egy másik szereplő épp ellentétes (vagy kiegészítő) látásmódjával akár megcáfol (vagy szembeállít). Így egyik világmagyarázat, nézőpont, vagy szereplő sem nő központivá, válik mindenekfelettivé.

Őskönyv

Ha belekezdünk Tokarczuk műveinek olvasásába, magyar nyelven (ami ha magával ránt a varázs, néhány nap vagy hét alatt ki is teljesedhet, azaz ennyi idő alatt bőven el lehet olvasni magyarul eddig megjelent négy kötetét, a még nem említettet is: Sok dobon játszani), biztos az élmény: többek leszünk általuk. Kiegészülünk, kibővül tudatunk, s nem csak a sorjázó metaforák, szimbólumok révén, hanem valahogy úgy, ahogy az Őskönyv kapcsán fejtegeti a szerző (ha komolyan gondoljuk, hogy az olvasás egyúttal egy könyv újraalkotása, újraírása is): „…Túllép önmagán az ember, ha könyvet ír, mert merész kísérletet tesz arra, hogy meghatározza és megnevezze önmagát. Ezért mindenki csak annyit ér, mint a könyv, amit megírt. (…) Vagyis ha Isten írta az Őskönyvet, akkor túllépett önmagán és művén, a teremtésen. Könyvbe foglalta minden bölcsességét, kezdettelenségét és végtelenségét, a világ törvényeit – s ezzel önmagát írta le. Visszaverődött benne, mint a tükörben, és meglátta, ki is ő. Az Őskönyv tehát Isten tudatának kibővítése, és istenibb, mint Isten maga…”

 

József Attila Eszmélet című verséről

Több mint negyedszázad telt el azóta, hogy papírra vetettem az alább következő sorokat azzal a céllal, hogy megkíséreljem József Attila emblematikus versének újszerű értelmezését. Egy olyan létszemlélet alkalmazására törekedtem, ami akkoriban kezdett az éledezésen túl a kozmikus rend megtapasztalásának igényével immár kikristályosodni bennem. Még egész ifjú voltam, ennél fogva eltökélt, hogy a rendszerváltás utáni útkeresés közepette a bármely kor embere számára érvényes célokat és értelmet keressem. Ebben a kibontakozó, érlelődő folyamatban éppen megmámorosodtam Hamvas Béla Scientia Sacra című művétől.

Nem túlzás azt állítanom, hogy a fiatalságra általában amúgy is jellemző lelkesedés olyan nyomokat hagyott eme íráson, amelyek megmosolyogtató naivitásról is tanúskodnak. Ám talán mégsem lesz érdektelen a fiók mélyéről előásva teljesen változatlanul közreadni az elemzést. Ha másért nem, hát azért, hogy némely esetleg valódi intuitív meglátásról árulkodó gondolata nyomán a mai, jócskán forrongó és az eltévedés esélyét bőven hordozó világi események közepette felcsillanjon egy értékesebb életre törekvés lehetősége.

József Attila

József Attila: Eszmélet

1

Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.

2

Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend –
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj – egy nap süt idebent.

3

Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek –
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.

4

Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.

5

A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az őrt, mit érez,
s a hallgatag vagónokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.

6

Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ – ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad –
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.

7

Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére –
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.

8

Fülelt a csend – egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot –
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.

9

Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt –
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!

10

Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor – ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.

11

Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém –
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.

12

Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.

1933-1934 tele

Jozsef-Attila-Bp-1935

József Attila Eszmélet című verséről mondták már számtalanszor, hogy filozófiai költemény, holott közelebb áll az igazsághoz, ha azt írom: metafizikai. Miért teszek itt rögtön különbséget? Mert a kettő között éppen annyi a távolság, mint ég és föld között.

„A metafizika… az abszolút univerzális szellem megnyilatkozása”, míg „a történeti idő filozófiái metafizikájukat vesztett residuuumok, amelyek nem éber tudást hoznak, hanem kába álomképeket gondolnak el”. „A metafizika szerve… a misztikus intuíció, ez az énfölötti képesség, …amely nyitva csak az univerzális valóság felé áll” (Hamvas). A költő akkor igazán költő, ha közvetít. Ha közvetít és összeköt: összeköti az eget a földdel, magasan a filozófia fölött érti és érzi a világ jelenségeit, hiszen „a költő… megszerkeszti magában… a harmóniát” (A város peremén).

Megtévesztő a dolog első látásra, hiszen valóban vélhetnénk úgy: az Eszmélet filozofikus költemény, amennyiben a lét nagy kérdéseire keresi a választ, azon kérdésekre, amelyeket Gauguin egyik festménye címében így fogalmazott meg: „Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk?”. De József Attila ennél többet is tesz. Nemcsak keres, hanem talál, s ami főbb: kinyilatkoztat. Azaz megmutatja: mit kell tennünk, hogy feleszméljünk. Nem csak azt mondja meg: ki vagyok, hanem azt is: ki lehetnék (hogy az egzisztencialista Heideggerre utaljak, aki ugye Marx és Freud mellett leginkább hatott József Attilára). Nos, ettől lesz metafizikai a költemény.

József Attilának a lét értelmére adott válasza, önmegvalósítási programja tág vonalakban megfelel egy indiai bölcs, bizonyos Gótama Sziddhárta herceg felébredése, Buddhává válása után hirdetett Négy Nemes Igazságának, ami körülbelül így hangzik: Az élet szenvedés. A szenvedés oka a létszomj. Ha a létszomjot megszüntetjük, megszűnik a szenvedés. A megszüntetés útja pedig a Nemes Nyolcrétű Ösvény. Nem tudni, József Attila az innenső vagy a túlsó partról üzen-e költeményével. Végső soron mindegy. Felszólítás, miként Sákjamunié: ha ezt és ezt teszed, akkor önmagadra lelsz.

Rendkívüli feszültség, zaklatottság, néhol csapongó következetlenség nyilvánul meg a versben. Ezt a váratlan váltások jelzik, a szentenciaszerű mondatokban megjelenő gondolatszálak hirtelen megszakadása. Jelen állapotot leíró mozzanatok közé helyenként emlékező szakaszok törnek be, amelyek ugyanakkor a gondolatmenetből való látszólagos kizökkenés, kibillenés ellenére éppen megerősítik a korábban leírt felismerés érvényességét.

A költemény tizenkét szakaszt foglal magában. A tizenkettő a hagyományban az időben létező, megnyilvánuló kozmosz száma. A tizenkettes szám az örök körforgást is szimbolizálja. A napot a babilóniaiak eredetileg tizenkét órára osztották, egy óra százhúsz percet foglalt magában. Az év tizenkét hónapból áll, elteltével egyfajta megújulás, újjászületés, újrakezdés zajlik. A rímképlet is a kezdethez való visszatérést mutatja: a b a b b a b a.

A költemény első szakaszának kezdete: „Földtől eloldja az eget a hajnal…” sem más, mint a KEZDET – az ószövetségi Teremtés Könyve. Maga a Biblia is így indul: „Kezdetkor teremtette isten az eget és a földet, …elválasztotta a világosságot a sötétségtől”. Ez a mindennap megismétlődő teremtő mozzanat. Tudatunk minden reggel újrakeletkezik és megteremti maga körül a naponta elpusztuló és újraszülető világot. A teremtés állandó aktualitás. Az utolsó két sor: „Az éjjel rászálltak a fákra, mint kis lepkék, a levelek” – ez a kisgyermek gondolkodásában megjelenő animizmust eleveníti meg, amikor a természeti jelenségek eredetére keres választ: minden egyes levél külön létező.

A végtelen játékosság folytatódik a következő szakaszban is. Az álom az egyetlen területe életünknek, ahol tökéletes a rend. Az emberben lüktet valami „homályos” sejtés: a dolgok mögött igazabb valóság rejlik. „Az álomban belépünk a mélyebb, általánosabb, igazibb, örökebb emberbe, aki még a kezdeti éjszaka derengésében áll, ahol ő volt még a teljesség, és a teljesség őbenne volt, benne a különbség nélküli, minden én-szerűségtől mentes természetben.” (Jung) Ébredés után az a sejtés marad csak meg bennünk, amikor magunk körül a „vas világ” rendjét tapasztaljuk. Hésziodosz korunkat, a hagyomány apokaliptikus korát vaskornak nevezte. Ez az indiai tradícióban a Káli yuga, az elsötétedés korszaka, amikor a külső és belső világot egyaránt a sötétség hatja át. „Nappal hold kel bennem s ha kinn van az éj – egy nap süt idebent” – zárul a szakasz. A nappal a hold hidegségének világa. Ami gyenge fényt látunk, az érzéki csalódás: visszaverődés. A Nap bennünk él: ez az elérhető teljesség, amelyre – mint Platón szerint az ideákra – visszaemlékezünk, ami felé az anamnézis ösztönöz, hajt minket.

A taoizmus háromféle embert különböztet meg. Ebből kettő érdekel minket, mivel a közbülső átmeneti állapot. A „kis ember” alávetett a világ változásainak, a „szellemi emberre” ezek nincsenek hatással. Más szóval: az ember vagy emelkedő, vagy süllyedő. Vagy-vagy, mint Kierkegaardnál. Vagy a szellemi lét elérhető teljessége, vagy az anyagi lét pillanatnyi mámora. Erről szól a harmadik szakasz. És miért a kockánál kell bizonyosabbat keresni? A kocka ugyanaz, mint a négyzet, csak három dimenzióban. A négyzet, a négyesség a hármas szám, vagy a kör teljességének megtörése, a szellem anyagba és időbe kötése.

A negyedik szakasz a Káli yuga és a szamszára leírása. A kettő összefügg, minél előrehaladottabb, érvényesebb az egyik, annál inkább köt a másik. A Káli yugában a dolgok kuszaságban, zavarban léteznek, a lények pedig a szellemtől egyre inkább elzárva, eredetüket feledve a létforgatagba süllyednek a szabadulás mind kevesebb reménye nélkül. A szamszárában a halál az úr, minden, ami a jelenben megjelenik, múlandó, a pusztulás kiszabatott rá.

Teljesen elvonatkoztatva az ötödik szakaszban megjelenő emlékkép történetiségének érzelmezési szintjétől, hiszen minket a metafizikai tartalom érdekel, itt a kulcsszó a „holtan”. „Holtan lestem az őrt…” Az a fajta figyelem ez, ahol a figyelő, mint személy, mint individuum eltűnik, megszűnik. Ahol nincs én, ott lehet csak teljes a figyelem. A káosz az az ősállapot, amely még nem szeparálódott. Üres: még bármi történhet. Tabula rasa. Az önmegvalósítás útján ezt az állapotot meg kell élni., vissza kell találni oda, ahonnan a dolgok fakadnak, énünket el kell veszíteni, hogy örökre elnyerjük – de immáron az igazit. A kínai alkímiának is az a végcélja, hogy az embert visszavezesse az ürességbe.

Az egész költeményben mind a válaszból, mind a programból legtöbbet a hatodik szakasz tartalmaz: „Im itt a szenvedés belül” – Az élet szenvedés. „Ám ott kívül a magyarázat” – A dolgok elvesztése, úgy hisszük, önmagunk elvesztését jelenti. Pedig a léleknek káprázata a világ. Maya, ahogy az indiai tradíció tanítja. Aki ezen túllát, azt képes megérinteni a metafizika: „ami a természeten túl van”. Közönséges állapotban azonban a világ mindmegannyi jelensége, dolga fogódzó az ember számára. Igen, fogódzó, amely ugyanakkor a múlandósághoz láncolja. A szabadulást a nemragaszkodás jelenti, a vágyak, a „szív lázadásának” leküzdése. Addig „sebed a világ”, addig nem lehetsz egészséges, egész-séges: nem birtokolhatod a teljességet. Mit kell tehát konkrétan tenni? „…úgy szabadulsz, ha kényedül nem raksz magadnak olyan házat, melybe háziúr települ.” Buddha ezt úgy mondta: „Építő, látlak tégedet. Házat többé nem építesz. Minden gerendád összetört, a háznak tornya szétesett…” (Dhammapáda 153-154.) A ház maga a szamszára. És a ház építője vagy a háziúr? Nos, ez az illúzió, a káprázat.

A hetedik szakaszban a karmát és a dharmát fogalmazza meg. „…törvényt szőtt a múlt szövőszéke” – jelenünket múltbeli tetteink határozzák meg. Vagyis: ki mint vet, úgy arat. Minden tettünk által vagy előrelépünk, vagy hátra az úton, amely teljesebb önmagunk felé visz. A dharma a világ törvényes rendje. Az egyetemes törvény, nagyjából megfelel a kínaiak Taojának. „A lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd” (Óda). „…a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol” – az egyetemes törvény az analógiában mutatkozik, nyilatkozik meg. „Az analógia az dolgok között lévő érzékfölötti azonosság”, „a tények, események és jelenségek között hiánytalan kapcsolat és meg nem szüntethető összefüggés van, annyira, hogy egyik a másikkal felcserélhető” (Hamvas). „Az, ami fent van, az ugyanaz, mint ami lent van és ami lent van, az ugyanaz, mint ami fent van” – áll a Smaragdtáblán. „Etad vai tat” – Ez nem más, mint az. Vagy: „Hen panta einai” – Minden egy – mondta Hérakleitosz.

Az előbbi titokzatosan egybecsendül a nyolcadik szakasz elejével is: „Fülelt a csend – egyet ütött”. A továbbiakban: amíg az ember a földi létbe süllyed, addig csak képzelheti a szabadságot. A szokványos valóság börtön. A „fölnéztem az égre”, „a törvény szövedéke fölfeslik”, „ifjúságod fölkeresheted”, „amint fölállok” – szerepel egymást követően a hetedik és nyolcadik szakaszban. Mindben a fölfelé hatoló mozzanat jelentkezik. Ha az önmegvalósítás útját egy vertikális síkon képzeljük el, akkor ez az egyre magasabb létállapotokba való jutást jelenti.

„…A szabadság nagy csendjét hallgatom, s valami furcsa módon nyitott szemmel érzem, hogy testként folytatódom a külső világban – nem a fűben, a fákban, hanem az egészben” (Alkalmi vers). Az egység állapotának leírásával kezdődik a kilencedik szakasz. Ez az az állapot, amikor meglátom minden létezőben magamat, hiszen én sírok és én nevetek, nincs objektív és szubjektív, minden én vagyok. „A mindenséggel mérd magad!” (Ars poetica). A világ, mint tőlem különálló létező érzékcsalódás: „csak a képzetet lehet feledni”. A szeretetre viszont rá lehet hagyatkozni. A szeretet vezérel. „Nem tudok mást, mint szeretni…” „A szeretet az, ami a káprázatban sokká lett lelket egyesíti”, „Az Istenhez való hasonlóság legmagasabb foka az emberben nem a szellem, hanem a szív ébersége: a szeretet” (Hamvas). Az alkimisták célja, mint tudjuk, az aranycsinálás volt, a Bölcsek Kövének megtalálása. Utóbbi a tudás, mely az aranycsináláshoz kell. Ami fontos azonban: elsősorban a belső aranyat kereszték, az arany pedig eképpen a materia prima, az örök, első és egyetlen szubsztancia, az anyagtól, időtől független emberi szellem. Nem kétséges: azt csak harccal, határozott erőfeszítéssel lehet megszerezni. Ezért kell „fegyvert veretni belőled, arany öntudat!”.

A tizedik szakasz rideg, kemény sorai mögött a függetlenségnek, a szabadságnak hihetetlen mélységű vágya szólal meg. Ki lehet „meglett ember”? Jézus ezt mondta: „Aki apját és anyját nem gyűlöli, nem lehet tanítványom”. Itt: „akinek szívében nincs se anyja, se apja”. Minden kötöttségtől szabadulni kell. A kondíciókat meg kell szüntetni, a korlátokat le kell dönteni, le kell bontani magunkban – különben a halál lesz erősebb. A halál, a végérvényes elmúlás tudata azonban eszméltető, mozgató erő. Kihívás. Feladatot ad. „Életben tart a halálfélelem” (Modern szonett). „A halál tudata feltétele az autentikus létezésnek” (Heidegger). „Mert a mindenség ráadás csak, az élet mint áradás csap a halál partszegélyein” (Flórának). Aki ennek tudatában él, aki valóban „tudja, hogy az életet halálhoz ráadásul kapja s mint talált tárgyat visszaadja bármikor”, aki tehát mindenről lemond, minden vágyat megszüntet magában, az élni vágyást, a létszomjat is – az nyeri el az örök életet.

A tizenegyedik szakaszban végtelenül ironikus kép elevenedik meg. A disznó képében megjelenő látszatboldogságot, a „disznóboldogságot”, mint a Számadásban, csak elutasítani lehet: ez az állati lét öntudatlan vegetációja.

A tizenkettedik, utolsó szakaszban a vasút képében újból a szamszára jelenik meg. Csuang-ce így ír a bölcs emberről: „nézi a dolgok jövés-menését”. „Erre sok vonat jön-megy és elnézem, hogy’ szállnak fényes ablakok a lengedező szösz-sötétben”. Ez a teljes szabadság. Kívül lenni a lét forgatagán, vagy akár a szamszára középpontjában, a kerék, a forgás centrumában lenni, ahol semmi sem mozdul – és onnan figyelni, kívülről, meghatározottságok nélkül a dolgok keletkezését és elmúlását: „Így iramlanak örök éjben kivilágított nappalok s én álok minden fülke-fényben, és könyöklök és hallgatok”.

Végére maradt a kezdet: a cím. Az eszmélet ugyanazt jelenti, amit úgy írnak le Indiában: szamádhi, vagy Japánban: szatori, amit a görögök úgy neveztek: epopteia. Azaz: felébredés, megszabadulás, éberré válás – megvilágosodás.

Ki tudja, mit látott József Attila a „rebbenő igazság nagy fényében”? Miért lett öngyilkos? Talán ugyanazon okból, amiért a Salinger több írásában is felbukkanó, egyes utalások szerint a szatorit is megélő hőse, Seymour Glass kioltotta az életét az Ilyenkor harap a banánhal című elbeszélés legvégén: az emberek közötti kapcsolatteremtés képtelensége miatt. „A semmiből vissza ne rántsatok. Gondoljátok meg. Ezen a világon nincs senkim, semmim. S mit úgy hívtam: én, az sincsen” (Ki-be ugrál).

Nem tudni tehát, sikerült-e József Attilának megvalósítania önmagát, elérni a teljességet. Egy biztos: költészetében sikerült.

1991

A magyar kultúra napja alkalmából az egyszemű Kölcseyről

Kolcsey_ferenc

Kölcsey Ferenc, mint azt a róla készült ábrázolások is tanúsítják, félszemű volt. Jobb szeme világát gyermekkorában fekete himlő következtében elveszítette. A szájhagyomány szerint a gyógyítás során – a kor szokásai szerint – a tüzes kemencében kezelt beteg gyermeknek szikra pattant a szemébe. Talán ez csak egy legenda, amit nem sikerült utólag kétséget kizáróan igazolni, ám a tüzes kemencébe vetés motívuma elgondolkodtató.
Szentimrey Jenő a „Ferenc tekintetes úr” című életrajzi regényében azt állítja, hogy Panka, Kölcseyék cselédlánya ajánlotta a népi gyógymódot: „Nálunk Közép-Szolnok megyében úgy csinálják, hogy behevítenek a sütőkemencébe, de nem éppen annyira, hogy lángra lobbanjon a lapáton bedugott panusa (száraz kukoricaszár). Akkor rákötik a lapátra a gyereket. Ha nagyobbacska, bebújik magától. Rátolják a kemence ajtaját, s bennmarad, míg anyja elmond hét miatyánkot…”
A fél szem, azaz az egy szem két dolgot jelenthet. Az egyik, hogy utalhat az emberalatti létszintre, mint a küklopszok esetében. Utalhat ugyanakkor a beavatottságra is, az egy szem a lényeglátást, az egységlátást jelképezi, mint Ódinnál, a germán főistennél. Őt, az istenek atyját “Enögának”, azaz “Félszeműnek” is nevezték, mert feláldozta az egyik szemét, hogy ihasson a bölcsesség forrásából és a tökéletes tudás birtokába juthasson.
Eljátszhatunk a gondolattal, vajon az, hogy Kölcsey félszemű volt, azaz csak az egyik szemére látott, tehette-e őt kivételes „beavatottá”, akinek megadatott a titkos kulcs a szokványos valóság fátyola mögé látáshoz? Azon túl, hogy visszahúzódóvá, magányossá tette, adhatott, okozhatott-e olyan többletet, amelynek eredményeként ő lett a reformkor kimagasló alakja, író, költő, szónok, politikus, a magyar kritika megalapítója?
Ahogy Mihályhegyi Géza is megjegyezte: “Csodálatra méltó, hogy gyenge fizikumával, félszem­mel mennyit alkotott.” Ő írja azt is: “…a betegsége következményeitől egész életében szenvedett.” A szenvedés érlel, értékrend-átalakulást eredményez. Ez a szenvedés, de a szenvedésben születő bölcsesség jelenik meg a költő legnagyobb hatású versében, a „Hymnusban”, amelyet 1823-ban a nemzeti újjászületés hajnalán írt szatmárcsekei magányában.

Fény és sötétség Párizsban

12+1 pont: az egyetemes együttérzés szimbolikus megnyilvánításai

151114212404-02-paris-peace-super-169

A globalizáció révén az elmúlt évtizedekben tudatosodik bennünk emberiségként létezésünk, folyamatban van az ezzel járó felelősség felismerése is és immár láthatjuk, hogy kialakultak azok a rítusok, amelyekkel a világ bármely közösségét érintő sérelem kapcsán kifejezhetjük szolidaritásunkat. Ezek között némelyek korábban is léteztek, s vannak, amelyek létrejöttét a technológiai fejlődés, az infokommunikációs eszközök tették lehetővé.

Párizst péntek éjjel több helyszínen érte összehangolt terrortámadás, öngyilkos merénylők robbantottak egy stadion közelében, lövöldöztek étteremben, áruházban, egy klubban túszokat ejtettek. A halálos áldozatok száma 120 felett van. A – nem mellesleg péntek–tizenharmadikai – párizsi terrortámadásra emlékezve a részvétnyilvánítás sokféle kreatív módját, megnyilvánulását tapasztalhatjuk ezekben a napokban. Ez a sokféleség nagyszerű megnyilvánulása annak, ahogy az embereket mélyen megérinti mások szenvedése. Sokat tud segíteni, ha beleérzünk a másik ember helyzetébe, mert így tudatosodhat bennünk, hogy különleges időpillanatban élünk, amikor aktív szerepvállallásunkkal valamennyien tudatosan befolyásolhatjuk közös jövőnket.

Az alábbiakban tizenkét (plusz egy) pontban összegyűjtöttük azokat a rítusokat, amelyek most a francia fővárost ért merényletek miatt világszerte megnyilvánultak.

  1. Épületek kivilágítása

Sydney operaház

Első helyen említjük, mivel ekkora mértékben eddig még nem alkalmazták, hogy a merényletet követő első vagy második éjjel világhírű épületek öltöztek kék-fehér-pirosba a szolidaritásukat kifejezve. Lényegében francia színekbe borult a világ, legalábbis abban az értelemben, hogy alig van olyan jelentősebb főváros, ahonnan ne érkeztek volna képek valamely épület megvilágításáról a francia trikolór színeiben. Francia nemzeti színekkel világították ki a riói Krisztus-szobrot, a Wembley-stadiont, az Empire State Buildinget, a new york-i One World Centert, a Brandenburgi kaput, Sydneyben a városházát és a világhírű Opera épületét, de a Niagara vízesés is a francia nemzeti lobogó színeiben zubogott alá. Magyarországon elsőként a budapesti XII. kerületi Polgármesteri Hivatal épületét festették át fényfestéssel a franciák melletti szolidaritás jeleként.

  1. Elsötétítés

A kivilágítás duális ellentéte az elsötétítés. A sötétség egyértelműen a gyász szimbóluma, hiszen régi hagyomány, hogy gyász idején kioltják a fényeket. Párizsban a város legfontosabb jelképe, az Eiffel-torony borult sötétbe annak jeleként, hogy Párizs, sőt az egész ország népe gyászol.

  1. Virágok, mécsesek elhelyezése

Varsó

A sötétség mellett a fény is lehet a gyász jele. Eredetileg a lélek örök világosságát jelképezi, avagy útmutató az épp túlvilági útját kereső halott léleknek. Mára elterjedt kifejezése az együttérzésnek, hogy halálesetek helyszínén vagy ahhoz kapcsolható szimbolikus jelentésű helyszíneken tömegével gyújtanak mécsest a gyászolók és a mécsesek mellé a gyász másik jelképét, a virágot is elhelyezik. E napokban nagyon sokan mentek el a terrortámadás helyszínének valamelyikére, például a koncerterem vagy valamely étterem elé. De a fővárosok lakói is egész nap mécseseket helyeztek el a francia nagykövetségek épületei, vagy mint Magyarországon, a Francia Intézet előtt. Hazánkban közös gyertyagyújtást tartottak a párizsi merényletek áldozatai emlékére a Szent István-bazilikánál is.

  1. Események, szórakozás felfüggesztése

A hagyományos kultúrának szintén régóta része, hogy gyász idején tilos, de legalábbis nem illő a szórakozás, a vidámság. A merényletek egyik helyszíne egy koncertterem volt, talán ezért is reagáltak leggyorsabban az amúgy is rendezvényeikre tömegeket vonzó együttesek. Legelőször a U2 jelentette be, hogy a párizsi koncertje a terroresemények miatt elmarad, majd a Motörhead, a Foo Fighters és a Coldplay is lemondta párizsi fellépéseit a francia fővárost ért merényletek következtében.

  1. Néma csend

Francia Intézet

Az egy vagy több percig tartandó néma csend, esetleg felállással kombinálva szintén a jelentőségteli megemlékezés aktusa. Elsőként érdekes módon a Twitteren próbálkoztak kétperces elhallgatással a felhasználók a merényletek utáni napon, párizsi idő szerint pontban délben. Stockholmban tartott koncertet Madonna, ahol arra kérte a résztvevőket, hogy egyperces néma csenddel emlékezzenek a párizsi terrortámadás áldozataira. Néma megemlékezésre hívott “minden jó akaratú embert a Francia Intézethez a magyar igazságügyi miniszter, Trócsányi László, egykori párizsi nagykövet, annak kifejezéseként, hogy Magyarország együtt érez a megtámadott francia nemzettel, s a résztvevők részvétük és szolidaritásuk jeleként néma főhajtással és gyertyagyújtással emlékezzenek az ártatlan áldozatokra. Egyperces gyászszünettel kezdődött a magyar-norvég Eb-pótselejtező is és szintén egy perces csenddel emlékezik a párizsi áldozatokra az Európai Unió külügyi tanácsa hétfői brüsszeli ülésén.

  1. Zárvatartás

Ahogy az elsötétítés, úgy a bezárás is a véget, a halált szimbolizálja. Párizsban a pénteki terrortámadás óta nemcsak kikapcsolták az Eiffel-torony fényeit, hanem határozatlan időre be is zárták a város nevezetességét és egyelőre nem is tervezik megnyitni. A merényletek miatt a hétvégén az összes párizsi intézmény zárva tartott.

  1. Emblémák kialakítása

Peace for Paris by Jean Jullien

Immár a nemzetközi békejel is Párizsra emlékezik. A péntek esti párizsi tragikus események után pillanatok alatt bejárta a közösségi oldalakat egy Londonban élő, harminckét éves francia grafikus munkája. Az összehangolt, több helyszínen elkövetett párizsi terrortámadás hírére Jean Jullien nagyon kifejező rajzzal reagált: a béke jelébe helyezte bele a párizsi Eiffel-torony sziluettjét és rögtön közzétette a rajzot Twitter-oldalán, “Békét Párizsnak” üzenettel. Az erősre sikerült alkotást, amely sokak szemében most a párizsi terrortámadások utáni szolidaritás szimbólumává vált, alig pár óra alatt több tízmillió, köztük sok ismert ember is megosztotta, ezzel a képpel fejezték ki együttérzésüket.

  1. Közösségi és keresőoldalak jelzései

Google

A Google olykor szimbólumokkal jelzi, hogy mely esemény áll a világ figyelmének középpontjában, legyen az olimpia vagy karácsony. Most gyászszalaggal emlékezik a Google a nyitóoldalán a terrortámadás áldozataira.

A profilkép-változtató eszközt a Facebook különleges esetekre, bizonyos ügyek melletti kiállás kifejezésére hozta létre. A közösségi oldalon is részvétet lehet nyilvánítani, mert újabb funkciót aktiváltak a támadások kapcsán: a felhasználó profilképéhez a merényletekre emlékezve hozzá lehet rendelni a francia trikolórt. “Változtasd meg a profilképed, hogy a szolidaritásod Franciaország és a párizsiak iránt kifejezd.”

  1. Részvétnyilvánítás államfők részéről

Szinte kötelező gesztus, hogy nemzeti tragédiák esetén a főleg szövetségesnek számító állam- és kormányfők részvétnyilvánító levelet küldenek a a tragédiát átélő ország vezetőinek. A magyar köztársasági elnk, Áder János is részvéttáviratot küldött Francois Hollande francia elnöknek, melyben azt írta: mély megrendüléssel értesült a merényletekről és az egész magyar nép nevében részvétét fejezte ki az ártatlan áldozatok rokonainak, hozzátartozóinak. “Határozottan elítéljük a terrorizmust és megvetéssel fordulunk el az erőszak valamennyi megszállottjától… Lélekben Franciaországgal vagyunk.”

  1. Nemzeti gyásznap

Egy ország azzal is kifejezheti együttérzését az áldozatokkal, hogy szimbolikus gesztusként nemzeti gyásznapot hirdet meg. Így történt ez Magyarországon is, amivel együtt járt az, hogy a középületekre zászlóhasználat esetén gyászlobogót kellett kifüggeszteni

  1. Zászló félárbocra vonása

A párizsi vérengzés miatt elrendelt nemzeti gyásznapon ünnepélyes keretek között, katonai tiszteletadással félárbocra engedték a parlament előtti zászlót.

  1. Nyilatkozatok

Ahogy az ilyen események kapcsán megszokott, a világ állam- és kormányfői és a legjelentősebb szervezetek vezetői nyilatkozatokban ítélik el a terrortámadásokat. Így tett és a franciák melletti szolidaritását fejezte ki Ban Ki Mun az ENSZ főtitkára is, Barack Obama szerint Párizsban az emberiség és az egyetemes értékek ellen intéztek támadást. Justin Welby, Canterbury érseke, az anglikán egyház legfőbb vallási méltósága Twitter-üzenetében mélységes tragédiának, kétségbeejtő hírnek nevezte a merényleteket. “Együtt sírunk az érintettekkel” – tette hozzá az egyházi vezető. Nyilatkozatban ítélte el a Vatikán is a párizsi merényletsorozatot, amit az emberiség elleni erőszaknak tituláltak.

12+1. “Nem az én nevemben”

 not in my name

Egyre több muszlim tölt fel képet magáról a Twitterre vagy jelenik meg az utcákon “Not in my name” felirattal, így ítélve el a párizsi terrorcselekményeket.

A gyűlölködés és a terror megállítása érdekében mi is számtalan gesztus közül választhatunk, kiegészíthetjük mindezeket azzal, hogy otthonunkban gyertyát gyújtunk, részvételmélyítő meditációs gyakorlatot folytatunk.

Paris

Érdemes még megjegyezni, hogy Párizs szimbolikus helyszín is, hiszen ott rendezik meg heteken belül a klímacsúcsot, amelyen a legjelentősebb állam- és kormányfők jelen lesznek, így már jó ideje a világ figyelme a francia fővárosra szegeződik. Az esemény remélhetőleg alkalmat kínál arra, hogy szembesüljünk tetteink következményeivel és tudatosítsuk az ok-okozati láncolatot az élet sorozatos megsértése kapcsán. Jelentős biztonságpolitikai szakértők szerint le kell szokni arról, hogy a Nyugat folyton beavatkozzon a Közel-Keleten, mert az Iszlám Állam léte is az elhibázott iraki amerikai intervenciónak köszönhető.

Eszkalálódott a helyzet a világban, annyira, hogy egyesek már világháborúról beszélnek. Ferenc pápa szerint is a Párizsban történtek a világ különböző részein folyamatban lévő harmadik világháború részei. Úgy tűnik, valóban eljött az ideje a Ferenc pápa által meghirdetett és az irgalmasságnak szentelt szentévnek, ami december 8-án kezdődik. A párizsi merényleteket követően több olasz politikus felvetette a szentév esetleges felfüggesztését. A szentszéki szóvivő ezzel szemben úgy nyilatkozott, hogy a “szentévre éppen most van a legnagyobb szükség”. Hozzátette, hogy a szentév éppen a béke üzenetét hirdeti.

Pünkösdi kvíz

Pünkösd ünnepéhez kapcsolódóan, nem feledve az ünnep szakrális jelentőségét, ám kis humorral vegyítve a tanulságot, az alábbi kvízből kiderülhet számunkra, mennyire vagyunk tudatában ünnepeink üzenetének. Megfejtéseket a mai nap során a symbolonintezet@gmail.com címre várunk! Az első tökéletes megoldást beküldő nyertes a Hagyománytár c. kötetet kapja a Symbolon Intézettől ajándékba. Elég csak a kérdések számát és a hozzátartozó betűjelet elküldeni!

Punkosdi rozsa

  1. Mit jelent Pünkösd neve?

a. Pünkösd a régi magyarok nyelvén azt jelenti: „nyitogasd” és a virágoknak szóló mágikus tavaszi felszólítások nyomát őrzi.

b. Görög eredetű szó, eredetileg „ötvenedik” és napok számára utal.

c. A latin kifejezés a rómaiaknak a punok ellen vezetett háborújáig vezethető vissza, s azért maradt meg az ünnep nevében, mert ekkor aratták a végső győzelmet Karthágó felett.

 

  1. Mit jelent az, hogy Pünkösd mozgó ünnep?

a. Mivel Húsvét időpontja is változik minden évben a Hold telésétől függően, ahhoz képest Pünkösdé is.

b. A mozgó azt jelenti, hogy ilyenkor sok mozgással kapcsolatos cselekvésre kerül sor, ilyen például a fiatalok versengése vagy a búcsújárás.

c. Eredetileg tájegységenként változott az időpontja, Kelet-Magyarországon május 1-én tartották és nyugat felé mozogva napról napra vették át mindig a szomszédos települések, mígnem legkésőbb és általában június közepére megérkezett a nyugat-magyarországi falvakba.

 

  1. Miért ekkor ünnepli az egyház Jézus mennybemenetelét?

a. Mert feltámadásától, Húsvéttól ennyi időt engedélyezett az Atya a Fiúnak.

b. Az egyház első vezetői, az első pápák azért választották ezt a napot, mert ekkor lehetett a Colosseumot kibérelni a körmenetek tartására.

c. Mert ekkor nyílik meg a menny kapuja, s válik szabaddá az út felfelé.

 

  1. Milyen adományt hozott a Szentlélek az apostoloknak?

a. Eltöltötte lelküket és innentől minden nyelven szólva taníthattak.

b. Egy kosárban mindegyikük kapott mannát és szentelt vizet, ennek emlékére hoz le a pünkösdi király is a májusfa tetejéről kosárban enni- és innivalót.

c. Egy levelet a teremtőtől, amelyben kijelölte, mely országokban kell elkezdeniük a missziós tevékenységet.

 

  1. Honnan szerezték a fiatalok a májusfát?

a. A falubíró háza elől vágták ki minden évben a direkt e célból ültetett fenyőfát.

b. A falu legszebb lánya udvarán növő fát vágták ki titokban, jeléül annak, hogy neki akarnak udvarolni.

c. Elmentek az erdőbe és kivágtak egy nyírfát.

 

  1. Miért kenték be olykor zsírral a májusfát?

a. Mert így csúszósan könnyebb volt a sok szorosan növő fa között kihozni az erdőből.

b. Azért, hogy nehezebb legyen megmászni a legényeknek.

c. Azért, hogy utána német eredetű szokás szerint tollban hempergessék meg a tyúkok és általában a baromfi termékenységének elősegítésére.

 

  1. Milyen eseménnyel kapcsolták egybe régen faluhelyen a Pünkösd megünneplését?

a. A felnőttkor küszöbére érkezett legények avatásával.

b. A tűz átugrásával.

c. A temetők, sírhelyek meglátogatásával.

 

  1. Ki volt a pünkösdi király?

a. Eredetileg minden országban az a király, akit csak egy évig választottak uralkodónak.

b. Az a legény, aki Pünkösdkor vagy az akörüli napokban született és már leszolgálta a katonaidejét.

c. Az a legény, aki a felavatott ifjak közül a próbatételeket követően a legkiválóbbnak bizonyult és vezetővé válhatott.

 

  1. Milyen feladat tartozott a középkori Szent László lovasversenyhez?

a. Meg kellett küzdeni birokban a kunok lakta országrészekből érkező kiválasztott fiatal kun legényekkel.

b. A lovukkal minél előbb el kellett érni a célba, amit egy póznára aggatott kendő jelzett.

c. A hajdani medvetorok emlékeként egy üveg pálinka után le kellett győzniük a falu közepén elkerített helyen egy minden évben erre a célra tartott medvét.

 

       10. Mit nem volt szabad tennie a pünkösdi királynénak a pünkösdikirálynő-járás során?

a. Mosolyognia

b. Pártában maradnia.

c. A legényekre kacsintania.

 

       11. Pünkösd megünneplésének kiemelkedő magyar megnyilvánulása a csíksomlyói pünkösdi búcsú, amely az összmagyarság legjelentősebb vallási és nemzeti ünnepségei közé tartozik. Minek az emlékére született a zarándoklat?

a. A magyaroknak a török által megszállt Erdélyben minden évben ezen a napon jelent meg a Magyarok Nagyasszonya, a Napbaöltözött Babba Mária.

b. 1567-ben János Zsigmond erdélyi fejedelem a határőr katolikus székelységet fegyverrel akarta az unitárius vallásra áttéríteni, az összegyűlt székelyek azonban megverték a fejedelem hadait

c. A trianoni döntés és Székelyföld elcsatolása után, 1921-től ezzel kezdték el kifejezni a székelyek és a csángók az összetartozásukat.

 

12. Miért „fagyos szent” Pongrác, Szervác és Bonifác?

a. Mert a római hatóságok messze északra száműzték őket.

b. Mert ezeket a Krisztus utáni 3-4. században élt és a keresztény hitükért mártíromságot szenvedett három szentéletű férfit a korábban szokásos olajban történő megfőzés helyett különösen kegyetlenül végeztették ki a keresztényüldöző római császárok: elevenen jég közé tették és megfagyasztották őket.

c. Az az alapja az elnevezésnek, hogy május elején nagy a valószínűsége a sarkvidéki hideg légtömegek betörésének a Kárpát-medencébe, s az ezzel járó erős éjszakai lehűlésnek.

 

13. Miért mondják, hogy „a májusi eső aranyat ér”?

a. Mátyás király a főurak közül minden évben annak juttatott sok aranyat érő birtokot (általában öt falut vagy egy mezővárost), aki a legpontosabban megjósolta, mely napon fog esni sok eső.

b. Mert a falvakban kincskereső időszaknak tartották a május 1-étől Szentivánéjig tartó időszakot és azt mondták, hogy az első esőcseppek mindig oda esnek, ahová érdemes elrejtett kincsért leásni.

c. Mert a csapadék nagyon sokat jelent a későbbi jó termés érdekében.

Hírek a szimbólumok világából – Az örmény genocídium jelképe lett a nefelejcs

       nefelejcs

Az Örmény Genocídium 100. évfordulója alkalmából április 24-étől több napos megemlékezés zajlott Jerevánban, sőt világszerte, melynek fő szimbóluma a nefelejcs lett. A kék virág neve más nyelveken is az emlékezésre hív fel. A virágot kitűzőként viselték az eseményeken megjelenők.

örmény genocídium logo

Néhány logon szerepel még Örményország hivatalos emlékművének stilizált képe is, amelyet a jereváni hegy tetején, a Tsitsernakaberden építettek 1967-ben a népírtás emlékeként, tervezését Tarkhanyan és Kalashian 1965-ben kezdte el a népírtás ötvenedik évfordulóján. 

Tsitsernakaberd

Az emlékmű két részből áll, egy toronyból és egy alacsonyabb köralakú építményből. A két különböző elem egyesek szerint Kelet- és Nyugat-Örményországot, mások szerint a Nagy és a Kis Ararátot jelképezik.

Tsitsernakaberd emlékmű

A köralakú építmény az örmények nemzeti újjászületését szimbolizálja, körben 12 táblával, amelyek a tizenkét elveszett törökországi területet reprezentálják.

örök láng

Középen másfél méteres mélységben örök láng ég az elpusztult másfél millió áldozat emlékére. 

Tsitsernakaberd torony

A másik rész, a nyílformájú, 44 méter magas gránitsztélé az örmény nép túlélését és spirituális újjászületését jelképezi. Az oszlopon majdnem teljes hosszában függőlegesen végighúzódik egy mély hasadék, ami az örmény nép tragikus és erőszakos szétszóródására utal.

emlékfal

Az emlékmű mellett felállítottak egy száz méter hosszú emlékfalat is, amelyeken azoknak a településeknek a neve olvasható, amelyekről tudott, hogy ott mészárlásokat követtek el és ahonnan a szíriai sivatagba vagy koncentrációs táborokba deportálták az örményeket.

török zászló

Törökország nem ismeri el a népírtás tényét, nem véletlen ezért az sem, hogy az örmény genocídium századik évfordulóján a jereváni fiatalok autóikra és utánfutóikra török zászlót kötve közlekedtek a városban és nem maradtak el a zászlóégetések sem.

A Föld világnapján – A Föld és a föld a magyar hagyományban

Föld napja2

A magyar hagyományban fennmaradt egyetlen ősi teremtésmondában az ember megalkotása úgy zajlott, hogy Isten a tenger mélyéből felhozott iszapot keltette életre. A magyar népmesékben és hiedelmekben fellelhető egy másik ősi képzet is: a föld, mint makrokozmosz és az ember, mint mikrokozmosz analógiája. Az erdő így lesz a Föld haja, s erre az analógiára épül az a mágia, melynek során például a boszorkányok titkát karácsony estéjén lucaszékről kileső embernek a menekülése közben többek között fésűt kell hátrahajítania, mert az nyomban erdővé változik.

A régiek mitikus világképében a kerek és lapos Földet négy szögleténél négy bivaly tartja a hátán, ők biztosítják a világ szilárdságát. Ezek hét- vagy kilencévenként megmozdulnak, mert egyik oldalukról a másikra fordulnak, vagy olykor az egyik állat a fülét megvakarja, máskor azért, mert bögöly száll rájuk, s ilyenkor reng a föld. A földrengés, földindulás mindig azt jelzi, hogy a földi színtér jelenlegi állapota meg fog változni.

Az eredeti egység kettétörésekor létrejött Föld és Ég a magyar hagyományban rendet alkotó, egymást kiegészítő párokként jelennek meg. Ebben az értelemben a mennyel, a szellemi szférával, atyai és teremtő minőséggel szemben a Földhöz az anyagi, testi, természeti lét, a passzivitás, a sötétség, a kötöttség, szilárdság, stabilitás és a női elv kapcsolódik.

Föld napja

Női minőségként jelenik meg ugyanakkor a Földet az Éggel összekötő Világfa is. A Világfa Boldogasszony attribútuma. A Világfa ágai a teremtésnek az égtől a földig és a teremtett lényekig zajló kiáradásának szintjeit is szimbolizálják, ahogy a népi imádság is szól: „Ég szülte Földet,/Föld szülte fát,/Fa szülte ágát,/Ága szülte bimbaját,/Bimbaja szülte virágját…”. Az égen Tejútként, a mesékben tetejetlen, vagy égigérő faként, az ember és világ – mikrokozmosz és a makrokozmosz – közötti átmenetet jelentő házban Boldogasszony fájaként, a régi áldozati szertartásokban szent faként, az ősök hitében a lelkek útjaként és végül a benső tapasztalásban egymást meghaladó tudatállapotok szimbólumaként megjelenő Világfa, mint a világ tengelye köti össze a földi világot, az alvilágot és a mennyet. A föld tehát a világ közepe, fölé borul az ég, a földi világ alatt, azaz a föld alatt pedig az alvilág található. A földhöz a négylábú lények tartoznak, mint a szarvas, ezért állnak szarvasok a szőtteseken az életfaábrázolások két oldalán – no meg azért is, mert a szarvas agancsai is a fa ágaira utalnak.

Boldogasszony, mint női teremtő princípium Földanyaként is megjelenik. Boldogasszonynak két megjelenése van a magyar hagyományban, Szeged környékén az életet adó Nagyboldogasszony szűz leányaként tisztelték Kisasszonyt. Kétarcú a termést hozó anyaföld is: egyszerre anya és gyermeke, az érett és elöregedő földistenanya („Föld édesanya”) és az aratás utáni, még érintetlen, szántatlan, sértetlen szűzföld. Mély összefüggésekre utal, hogy szeptember 8-a, Kisasszony napja előtt épp kilenc hónappal van Boldogasszony fogantatásának ünnepe, Eketiltó vagy Földtiltó Boldogasszony napja, amikor a szántás a szűz Kisasszonyt sértené.

Nagyboldogasszony az életet adó istenasszony, nemcsak mint faistennő, hanem Földanya is, minden belőle születik s belé tér vissza. Ő az, aki ősszel termékenyül meg a belé vetett magtól és kilenc hónapra rá, nyár derekán szüli meg gyermekét, hozza meg a termést, a magokkal teli kövér kalászokat. Ő, a Földanya fogadja a gyermeket is, aki hamarabb és könnyebben érkezik, ha az anya a földön szül, s születése után is a létezők közé fogadását jelző fontos szertartásos lépésként elsőként az anyaföldre fektették a kisdedet, hogy megszenteljék, s a Földanya véglegesítse az érkezést. Mintegy neki ajánlják fel, ahogy neki ismerik el, s fektetik földre a haldoklót is, hiszen őbelé tér vissza: a halott földbe temetése az újjászületése érdekében tett első lépés.

termőföld2

Hagyományainkban tehát jelképek őrizte ősi tudás lelhető fel. A földművelés, az aratás, vagy a termesztés, termés, teremtés szavaink kapcsolatai elevenen árulkodnak arról, hogy a régiek milyen mélyen élték meg, hogy a földdel egységben élve, az általa kiszabott feladatokon keresztül saját sorsukba nyerhetnek bepillantást, de nemcsak bepillantást, hanem iránymutatást, eligazítást is. A termőföldhöz kapcsolódó tevékenységek: a szántás, a vetés, az aratás, az, hogy a földbe vetett mag a földben elhal és kikel, sarjadó növényként új életre kel, kalászt hozva, megsokasodva visszatér, az élet körforgását, a születés, meghalás ciklikusságát, a megtermékenyülést, a halált, a halál utáni újjászületést jelképezik.

Fontos feladat volt a föld erejének évről évre történő megőrzése, megújítása. A jó termés érdekében háromszor kellett megszántani a földet. Aratás után pedig az utolsó gabonaszálakat a gabonaszellem feltámadása, a földtől elvett, a magba került erő megőrzése, átmentése és visszaadása, valamint a föld termékenységének megszakítás nélküli továbbadása és megújítása érdekében hagyták állva aratatlanul, levágatlanul, a föld felé hajlítva a tarlón. A földnek ez az ereje, „a föld zsírossága” elvehető is volt: a boszorkányokról azt tartották, hogy képesek „elvenni a föld hasznát”, mégpedig úgy, hogy a zöld búzára hajnalban lepedőt terítenek és harmatot szednek.

A földnek és a Napnak szóló áldozatok arról a tudásról szólnak, hogy a termésben a föld és a nap ereje egyesül: a föld mélyén szunnyadó láthatatlan női, növényi életerőt a Nap férfienergiája termékenyíti meg. Ezt a nászt, végső soron a szellem és az anyag viszonyát szimbolizálja a szarvasra ülő sas együttese – ahol a Földanyát jelképező szarvas megtermékenyül a Nap madarától. Ennek a szent násznak, ég és föld egyesülésének szent eredménye az Alföld középső vidékén életnek hívott búza, vagy a kenyér is: a béke, az egység, az ellentétek feloldásának a szimbóluma.

búza

A föld a halál és az anyagiasság szimbóluma is volt, erről értesülünk az egyik krónikából, ahol a testvér–viszály és háború okozóját, a cinkotai csatatéren elesett Videt megtalálva a vitézek felvágták mellkasát, sebeit és szemeit földdel szórták tele. Ezután így kiáltottak: „Lakjál jól most földdel, ki életedben javakkal és méltóságokkal telhetetlen valál…”

A föld a magyarok hagyományában is az őselemek, a világmindenséget alkotó alapelemek egyike. A jelképes birtokszerzés keleti, minden bizonnyal szkíta eredetű, szerződés értékű szertartása a föld vásárlására a krónikákban is megjelenik. Árpád magyarjai egy fehér lovon szerezték meg új hazájuk földjét Szvatopluk szláv fejedelemtől: „Közös elhatározással visszaküldték követüket a vezérhez és földjéért küldtek neki egy nagy fehér mént aranyozott nyereggel, aranyfékkel. A követ pedig a vezértől földet, füvet és vizet kért. A vezér pedig mosolyogva így szólt: – Az ajándék fejében legyen az övék, amennyit csak akarnak!” Árpád ezután a követe által üzent a fejedelemnek, „hogy ezen a földön, amelyet megvettek tőled, semmiképpen ne maradj tovább, mert földedet a lovon, a füvet a féken, a vizet a nyergen megvették”.

A föld később is a birtokolt területet és hatalmat jelképezte. A magyar királyok koronázásakor a királynak egy az ország minden részéből összehordott földből emelt – a Világhegyet is szimbolizáló – a halomra kellett lovával felugratnia, hogy megejtse a szertartásos, a négy égtáj fölötti uralmát kifejező négy kardvágást. A teljességet és a hatalmat, alakjával pedig magát a Földet is jelképezi a királyi koronázási jelvények között az arany országalma, melybe a föld feletti uralom jelképeként az ország valamennyi vármegyéjéből származó földet tettek készítői, tetején a kereszt ismét csak a Világfát jeleníti meg.

A föld az ősi áldozati szertartásoknál is megjelent, mégpedig kétféleképpen: „Pannonia után Erdély meghódításakor a hét vezér magával vitt Pannoniából három tárgyat: földröget, füvet és vizet, hálaáldozatul az ég felé magasba hajíták”. A földdel, fűvel, vízzel való áldozás elemi áldozatnak, elemtisztító szertartásnak is tekinthető. A bor, tej, víz földre öntése, loccsantása szintén ősi áldozati és megszentelő szertartás volt.

termőföld

Egykoron az eskük során az esküvést tevők szertartásos áldozatokkal kísérve valószínűleg az isteni hatalmat megnyilvánító természeti erőkre és elemekre, többek között a földre esküdtek. Fennmaradt a létezésünk kereteit, tartópilléreit jelentő égre és földre való esküvési forma az „esküdözik égre-földre” kifejezésünkben is. A földesküvés, e „komoly és tiszteletet parancsoló esküforma”, mint eredeti, régi nemzeti szokás hosszú ideig fennmaradt a magyaroknál. Vitás tulajdon- vagy örökségjogi ügyekben, a földdel kapcsolatos határperekben, határjárások és határigazítások alkalmával az eskütevőnek fedetlen fővel, öv nélkül és sarutlanul, mezítláb a vitatott földbe ásott verembe kellett állnia, egészen köldökéig aláereszkedve. Ekkor betemették a föld színéig, neki pedig egy maréknyi földet jobb kezébe véve és feje fölé tartva kellett esküdnie a bíró által kiszabott rend és mód szerint.

A gödör természetesen itt sírt jelképez, s a többi részlet is a fej fölé tartott földtől az akkori temetéseken szokásos öltözékig szimbolikus eltemetésről szól, amivel az eskütevő azt fejezte ki, hogy ha valótlant állít, akkor haljon meg s temessék el. Az esküszövege így szólt: „…és ha hamisan vagy csalárdul esküdtem, nyeljen el ez a föld, és ne hozzon hasznot vagy gyümölcsöt se nekem vagy örököseimnek, se utódaimnak vagy birtokom lakóinak, hanem haszon és termés gyanánt tövist és gazt teremjen. Isten engem úgy segéljen…”.

Más régi esküszövegekben is szerepel a föld igazságosztó hatalmára való hivatkozás, az a hit, hogy a föld haragja szállhat az eskütevőre és megtorolhatja az igazságtalanságot: az esküszegőt „nyelje el a föld”, vagy éppen „ne teremjen” neki és leszármazottainak. A föld azonban nemcsak elnyeli hamis eskü esetén az élőt, hanem ugyanakkor nem is tűri magában a gonoszt, még ha halott is: „a föld tetemedet úgy fogadja, onnét harmadnapon úgy ki ne vesse”, mondták, ha igaztalant állítana az illető.

Egy régi történet szerint egy határvillongás nyomán támadt perben valaki úgy esküdött, hogy csizmájába földet tett, így próbálván elkerülni, hogy ne esküdjék majdan hamisan. Meg is esküdött „az élő istenre”, hogy azon föld, amelyen ő áll, az övék, s „rettentően átkozá magát”, hogy ha igazat nem mond, akkor „testét a föld ne vegye be, hanem azon örvény nyelje el, melynek közelében áll, s lelke nyugodalmat ne találjon”. Mikor meghalt és a koporsót a sírba eresztették, a sírásók pedig a földet kezdték rá hányni, egyszerre csak „az egész nép csudálatára a koporsó a földből felvetődött, s a holttest a koporsóból kizuhanva egyenesen az örvénynek tartott.”

A XVIII. századig az úriszéki gyakorlatban is az esküt még eskütársakkal kellett letenni, akik az eskütevő szavahihetőségét bizonyították. Nekik a peres földet megérintve kellett az első személy mellett esküt tenniük. A föld megérintése illetve a földbe süllyesztés nemcsak a hagyományos eskük során jelent meg, hanem az archaikus gyógyításnak is egyik módszere volt. A föld és a Földanya gyógyereje erőteljesen érvényesülhetett a beteg földbe való temetésekor, amikor csak a feje látszott ki, illetve a földdel való gyógyítás olyan „enyhébb” módjánál, mint a beteg földre fektetése alkalmával. Akinek fájós volt a dereka, annak meg kellett henteregnie a földön, amikor az év során először megdörrent az ég. Kecskeméten úgy tartották, hogy akinek a torka fáj, térdepeljen le a földre és egymás után háromszor mondja: „Édesanyám, föld, neked mondom, torkom fáj”, majd ugyancsak háromszor csókolja meg a földet. A rontás elmulasztására a legalkalmasabb módszer az volt, ha hét sírról hoztak napkelte előtt földet. A földnek az állatgyógyításban is volt szerepe: nyüves sertés felé egy maréknyi földet kellett dobni, mégpedig kifordított kézzel, azaz jobb kézzel balról jobbra kanyarítva.

föld-elem

A föld ereje a Hold változásaihoz igazodva hullámzott föl-le a földből növő növényekben: a Telihold, a Hold legfényesebb állapota a növények föld feletti, éghez legközelebbi részeibe, leveleikbe, virágaikba gyűjti az erőt, míg fogyó Holdnál az erők a föld felé húzódnak vissza. A földnek azonban nemcsak termést növelő és gyógyereje lehet, hanem mérge is, legalábbis aszerint az ugyancsak Szeged vidéki hiedelem szerint, hogy a békát nem szabad bántani, mert a föld mérgét szívja el. Mégpedig valószínűleg azáltal, hogy a néphit szerint a béka földet eszik, a fösvény emberre is azt mondták: „Földet eszik, mint a béka.”

A mesebeli hős sárkánnyal vívott küzdelme során, amikor a sárkány birkózás közben úgy földhöz teremti a hőst, hogy az belesüllyed a földbe, azt jelképezi, ahogy olykor a földiesség, az anyagiasság, mint lehúzó, alvilági erő érvényesül az emberben. Ezzel szemben amikor a hős háromszor, először csak térdig, azután derékig, majd nyakig süllyeszti a sárkányt a földbe, az a létezés testi, lelki és szellemi szférák, illetve az érzelmek, a gondolatok és az akarat feletti tudatos ellenőrzés, uralom visszaszerzését jelenti.

A föld olykor fontos tárgyakat, kincset is rejt, mint legenda szerint Isten kardját, amelyre úgy találtak rá, hogy egy sebzett bárány vére, majd a földből kicsapó tűz jelezte helyét. A kincs lelőhelyét különleges képességgel rendelkező emberek megmutathatják – mint a táltosok, akik azonban soha nem áshatják ki maguknak -, illetve az évkör sajátos erővel telített alkalmaikor, például a nyári napforduló éjszakáján meg lehet találni, mert e napon az elgurított tüzes kerék a kincs fölött áll meg. Ezen az éjjelen a föld alatt lévő arany meg is tisztul: meggyullad és ami rozsda vagy salak van rajta, kékes lánggal elég róla.

(Részlet Csörgő Zoltán: Hagyománytár c. kötetéből)

A Húsvét ünneplésének zsidó, keresztény és pogány gyökerei

Húsvét

A Húsvét az az ünnepünk, amelyben tetten érhető a hagyományok akár gyors változása, s a mélyén mégis éreztető valami örök, időtlen, ismétlődő. Változnak a hagyományok, mert akár csak száz évvel ezelőtt is a Húsvét számított a legfontosabb ünnepnek, s csak később vált hangsúlyosabbá a Karácsony. Ugyanakkor a hagyományok öröklődnek, hatnak is egymásra, így alakult ki a mi Húsvét ünnepünknek is a zsidó és keresztény vallásból, ősi, sokezer éves pogány elemekből ötvöződő hagyományrendszere.

A Húsvétban úgy is tetten érhető a változás, hogy az időpontja minden évben más és más lehet, tekintettel arra, hogy a Hold járását is figyelembe kell venni a Húsvét idejének meghatározásánál, a Hold pedig tudvalevőleg telik és fogy.

pészach

Zsidó eredetű hagyomány, hogy változik a Húsvét ideje, mert az eredetileg mezőgazdasági ünnepnek számító Pészach a zsidók számára is később vált az Egyiptomból való kivonulás ünnepévé. Ez volt a zsidók azon legnagyobb ünnepe, amelyre Jézus megérkezett Jeruzsálembe a tanítványaival, hogy azután a története az elfogásával, keresztre feszítésével, majd feltámadásával folytatódjon, hogy azután megszülessen a kereszténység és az eseményekhez kapcsolódóan a kereszténység legnagyobb ünnepe, a megváltás, a halál legyőzésének, Krisztus föltámadásának bizonyossága.

Jézus feltámadása

Maga a Húsvét magyar elnevezése azzal kapcsolatos, hogy ilyenkor véget ér a Hamvazószerdán kezdődött negyven napos böjt, nagyszombaton már vehetünk magunkhoz húst. A böjt a testi, lelki, szellemi tisztulásról szól, sőt a Húsvét előtti hét – a nagyhét – jellemzője a tisztálkodás volt, a ház, a környezet takarításáról. Ebben is megjelenik az ünnep eredeti tartalma, mégpedig az, hogy a kereszténység felvétele előtt ez az ünnep tavaszünnep volt, a természet feltámadásának, újjáéledésének várásáról szólt.

Számos ősi elemben tetten érhető ez. Eleve ilyen az, hogy a Húsvét eredetileg feltehetően a tavaszi napéjegyenlőség idejére esett – miként az őskeresztények gyakorlatában is az első századokban -, s csak később tevődött át a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni vasárnapra, a már említett zsidó hagyományok átvétele nyomán. A tavaszi napéjegyenlőség az az időpont, amikor kiegyenlítődik a fény és a sötétség a világban, s ettől kezdve a nappalok már hosszabbak, mint az éjszakák, a világosság győzött a sötétség téli uralma felett.

tavasz2

Nos hát, „jöjjön a tavasz, vesszen a tél”, telítődjön élettel a természet, pattanjanak a rügyek, süssön a Nap, zsendüljön az élet, kezdődjön az újjáéledés!

A jóga és a szabadság

 Jógi jógi2

A Petőfi és társai, a márciusi ifjak és a pesti nép által kivívott magyar szabadság ünnepe kapcsán érdemes a szabadság mibenlétét megvizsgálni a jóga szempontjából. Különösen akkor, amikor a rádióban igen elgondolkodtató, a jógával kapcsolatos beszélgetés fültanúi lehetünk.

Sokféle szabadság van: választási szabadság, utazási szabadság, döntési szabadság, önrendelkezési szabadság, a szólás, az akarat szabadsága… Ezek lehetnek szabadságfokok jellegzetességei is. A jóga szempontjából – Patandzsali megközelítésében – a szabadság a következőket jelenti: az érzékszervi tapasztalás megszerzésére irányuló késztetés megszűnése, a hajlamok kioltottsága, a tettek eredményeitől való érintetlenség fenntartása, a tudat figyelmi állapotát megzavaró külső és belső képzetek szétoszlása, a vágytalanul tapasztaló tudat letisztulása, egyhegyűvé és rezdületlenné válása.

Előbbiek függvényében különös, amikor elvileg a jóga létszemléletét képviselő és a jóga gyakorlati ösvényén haladó, mi több: oktató nyilatkozik úgy (sok évnyi hazai és indiai tanulmányok után), hogy az indiai tanítói szerint már ott is csak legfeljebb húsz százaléka érhető el, ébreszthető fel annak a tudásnak, amivel hajdan a jóga bölcsei rendelkeztek. Az eredeti tudásnak ez az egyötöde is csupán a legkiválóbbak számára válik megközelíthetővé. Ezzel az illető a jóga nevében voltaképpen a szabadság lehetetlenségét hirdeti.

Furcsa ezt hallani, mert rögtön tetten érhető benne egy sajátos, tudományos “íz”, látásmód. Elvégre honnan lehetne eldönteni, kiszámítani, hogy minek a húsz százaléka, miért épp ennyi? Nyilván ez egy becslés, mint ahogy az a tudományos tévhiedelem, mítosz is, hogy „agyunknak csak tíz százalékát használjuk”. Ez a jellemzően kvantitatív megközelítés ráadásul át van itatva a jóval veszélyesebb determinizmus eszméjével, egy olyan gondolattal, ami a modern tudomány szülőágyának is tekinthető materialista-mechanisztikus világképben gyökerezik. Sajnálatos, hogy ez a szemlélet indiai asramokban, jógaiskolákban is teret nyert.

Csakrák

Bár éppen az egészben látás igénye merülhetne fel abban, amikor nem választjuk szét tapasztalataink körét, megismerési lehetőségeinket “szellemire” és “tudományosra”, ám van annak gyakorlati haszna, ha nem is keverjük össze a kettőt. A tudománynak, mint racionalista módszernek megvannak a maga határai és korlátai és nem helyes, ha ezeket a korlátokat a szellemi tapasztalatok körére is kivetítjük, mert lekorlátozzuk éppen azokat a lehetőségeinket, amelyekkel eleve élni szeretnénk.

Miért lennének eleve meghatározottak a korlátaink? Miért lennének áthághatatlanok a határaink? A jóga az ellenkezőjét tanítja. A szabadság, a felszabadulás eszméje azt közvetíti, hogy a hétköznapi és minden magasabb tudatállapot is meghaladható és elérhető a teljes szabadság, ahol lebomlik még a szilárdnak tűnő anyag időleges látszata is és ráébredhetünk az igazi valóságra, ahol feltárul eredendő tisztánlátásunk, bölcsességünk is.

Ha azzal a korlátozottságot hirdető hiedelemmel gyakoroljuk a jógát, hogy nem érhető el a teljes szabadság, hivatkozzunk akár a káli juga rossz körülményeire vagy állítólagos mestereink, a guruk nektárként ivott szavaira, akkor tapodtat sem jutunk előre. A jóga holisztikus világképébe ez nem fér bele. Abba a világképbe, ami a jóga filozófiáját megteremtő, korábban keletkezett upanisadokban is megfogalmazott bölcsességben gyökerezik, például amit a Ísa-upanisad így fogalmaz meg:

“Teljes az ott és teljes ez itt.

Teljes a teljesből felemelkedik.

Teljes a teljestől elszakad,

Teljesnek mégis megmarad.”

(Tenigl-Takács László fordítása)

A teljes tudás nem veszíthető el, csak annyiban nem férünk hozzá, amennyiben nem haladjuk meg korlátainkat, ha nem szabadítjuk fel magunkat. Mindenkiben megvan a lehetőség, hogy a jóga ősi világszemléletét fokról-fokra elevenné téve ráébresszük magunkat erendendő és eleve meglévő teljességünkre. Ha már a tudományra is hivatkozhatunk, akkor az ősi felismeréseket újra felfedező holizmus megközelítését alkalmazzuk: minden egészből keletkezett rész eleve magában hordozza az egész információját.

jógi2

Lehet, sőt egészen biztos, hogy már másképp gyakorolunk, mint hajdan, több ezer éve a jóga követői, akik a természetben, a természeti erőkkel együttműködve, ugyanakkor befelé figyelve igyekeztek felülemelkedni az emberlét korlátain. Ma a többség forgalmas utak bérházainak pincéibe süllyesztett, divatosan berendezett termekben és jógamatracokon „jógázik”, azaz végzi azokat az alapgyakorlatokat, amelyek az igazi jógára való felkészítésnek tekinthetők. Így valóban nehéz megtalálni a benső mestert és a feltárható szabadságot.

De kellő elszántsággal és elmélyedéssel még így is meglehet. Ennek lehetőségét csak akkor veszítjük el, ha determináltnak, meghatározottnak tekintjük kötöttségeinket. Ám a jóga éppen nem ezt célozza meg, egyik eszménye a móksa, a megszabadulás – érzékeknek és tapasztalásnak való kiszolgáltatottságunk, világi kötöttségeink, lehatároltságunk, individualista látásmódunk, atomizálódott létezésünk, valamint sorsszerűség, a vágyaktól űzött, korlátok közé szorított cselekvés és tapasztalás béklyói alól. Aki nem ezt vallja, az jobb, ha gimnasztikának nevezi, amit gyakorol.