2016. június hónap bejegyzései

“Tűz, te gyönyörű…!” – A tűz a magyar hagyományban

mids

A honfoglalás előtti magyarokról Dzsajháni bokharai tudós és államférfi és Ibn Ruszta, valamint Gardhizi úgy emlékeztek meg, mint tüzet tisztelő, tűzimádó népről. A régi magyarok a tűz által a Napot, a legfőbb égi fényt, minden világosság urát és forrását tisztelték, ilyeténképpen valóban nagy szerepe volt az életükben. Különösen a harcosoknál állott nagy tiszteletben a tűz, hiszen a küzdelem végső soron mindig a világ világosságának növeléséről szólt. Állandóan magukkal hordott, az öv jobb oldalára csatolt, textilből, nemezből, de legtöbbször bőrből készült tarsolyukban tartották a tűzgyújtáshoz nélkülözhetetlen tűzszerszámaikat, a pattintó, csiholó acélt, kovakövet és száraz taplót, s annak lemezét is nemegyszer lángnyelvekkel díszítették.

A tűzzel–vassal dolgozó, azokat uraló kovácsokat, a mágikus erejűnek tartott mestereket a legtöbb kultúrában emberemlékezet óta félelemmel vegyes tisztelet lengte körül. A tűzszerszámok kizárólagos férfijellege a tűzgyújtás szertartásának emlékét őrzi: ez férfimunka volt s maradt még sokáig. Az asszonynép úgy mentette át másnapra a tüzet, hogy a parazsat hamuval takarta. Egy-egy szálláson a folytonosan táplált, soha ki nem hunyó tűz volt a közösség egységének és az ősök tiszteletének kifejezője. Az állandóan égő tűz a család életének folytonosságát jelképezte: ez tartotta össze az élőket, a holtakat, sőt a még meg nem születetteket is.

kovácsmester

A tűz őrzőit még Árpád-kori első törvényeink is felmentik a miselátogatás kötelezettsége alól. A szent, mindig égő tűzre ugyanis nagyon illett vigyázni, óvni kellett minden tisztátalanságtól, nem volt szabad kiadni a házból, főképpen pedig kialudni hagyni, mert bár tüzet jelentős alkalmakkor, mint karácsonykor vagy téltemetéskor, s általában a napév sarokpontjainál szertartásosan többször is gyújtottak, ám újtüzet egy esztendőben csak egyszer, mégpedig húsvétkor, a tavaszi napéjegyenlőség idején.

Az előző évi tűz parazsát egykor még nagypénteken kioltották a tűzhelyeken. Húsvétra virradólag, e mágikus éjjelen a falvak fiatalsága és pásztornépe ostorpattogtatással hajtotta a hajnalban gyújtott tűzhöz a jószágokat. Máshol a szentelendő tüzet a templom előtt vagy a templom mellett égették, ebből gyújtotta meg a pap a templom húsvéti gyertyáit. A hívek vittek a tűzből a szántókra és a szőlőkbe is, hogy a jégverés elkerülje a termést és természetesen vittek belőle haza is. A parázsból még a jószág itatóvizébe is tettek. Ezek a hiedelmek a tűz valóságos tisztító, fertőtlenítő hatásának évezredes megfigyelésén alapultak.

A tűz újragyújtása mindig szabályozott és ősi módon történt. Vagy a magasból, az égből hozták le újra azáltal, hogy egy a Világfát jelképező fa vízszintes ágán kötelet vetettek át és addig húzkodták, míg láng nem keletkezett, vagy a teremtést utánozva fiatal fiúk dörzsöltek össze két – hím és nő – fát, hogy azután a szikrát taplóval felfogják, szalma közé fogva s forgatva felszítsák és az így megszentelt tűzből osszanak minden otthon számára.

A nyári napforduló alkalmából gyújtott tűz célja a Nap erejének megerősítése, a fény megtartása a világban, a sötétség visszaszorításával tisztítás és gyógyítás is egyben. A tüzet háromszor kellett átugrani, hogy a tűz tisztító ereje átjárja a részvevőket. Úgy tartották, a tűz gonoszűző, tisztító, gyógyító, termékenyítő, szerelem- és bőségvarázsló erejű. A tüzet néha közösen is átugrották, s közben kívántak valamit, például azt, hogy minden szomorúságuk égjen el.

sztiván

Az évkörben átellenben a téli napfordulón, az év hajdani legsötétebb napján kioltották a tüzet, hogy teljes legyen a sötétség és megmérettessék az emberek bensejében a világosság, vajon elegendő-e az uralma csúcsára érő sötétség ellenében. Máshol épp ellenkezőleg: ekkor táplálták csak igazán a Luca estéjén, a karácsonyi tizenketted kezdőnapján gyújtott tüzet, amelyhez rengeteg fát készítettek elő, hogy folyamatosan égjen a napfordulóig. A felhalmozott fa maradékát Karácsonykor tették a máglyára, hogy az év legsötétebb napján minél nagyobb világosságot teremtsenek. A karácsonyi tizenketted elején eredetileg egy farönköt gyújtottak meg, amelynek mindvégig izzania kellett, míg a Nap a mélyponton volt.

A folyamatosan pirosló parázs a Nap pislákoló fényét idézte meg. Parázsolásnak nevezték az ünnepnek azt a szakaszát, amikor a böjt végeztével a ház gazdája Karácsonykor behozta a kerekségével a Napot idéző kenyeret és rostát. Köszöntője így szól:

“Aggyon Isten országunkba bort, búzát,

Csendes békességet,

Holtunk után léleküdvösséget,

E szó mondásom!”

A tél végén kiszebábot égettek a téltemetés, télkihordás szertartása alkalmával, amikor elégették a telet, a sötétséget jelképező szalmabábút. A tűz fénye ugyanis elűzi a sötétséget. E szokáshoz kapcsolódott, hogy e nap estéjén néhol tüzet raktak az utcán és átugrálták, hogy egészségesek legyenek, legyen végre szép idő. A tűzzel „melegítették a márciust”, a tavaszt, hogy ne legyen hideg.

kiszebábégetés

A tűz a belső megtisztulás jelképe és egyben eszköze is: ereje által a szertartásokon megigazul, megtisztul az ember is, tárgy is. Ezért ha valaki idegen a szkíta-kultúrájú népeknél az uralkodó elé járult, tűz fölött emelték át és a lángok fölött megtisztítva adták át ajándékait is. Így jártak el később a menyegző után a friss hitvessel is: a lakodalmas események záró mozzanataként a falu végén, vagy lakodalmas ház kapujánál rakott tüzet körültáncolták vele és a perzselés, hajnaltűz, menyasszonyporkolás során átugratták a tűz fölött, hogy azután ez a tűzről pattant menyecske tisztán érkezzék az új otthonába. Ám még annakelőtte a megkötendő házasságnál a háztűznézés az első vizsga volt a jövendő férj otthona felől, majd a viszontlátogatásnál a kiszemelt mennyasszonytól is tüzet kértek, hogy egyben fürgeségből szintén vizsgáztassák.

Az újszülött gyermek mellett is gyertyát kellett égetni, míg a közösség az új jövevényt szertartással maga közé nem fogadta. Addig azonban távol kell tartani a sötétséget, s képviselőjét, nehogy a gonosz felváltsa, azaz kicserélje saját rusnya porontyára. Ha már felváltotta, akkor ezt az idétlen düddöst, szőrmamókot a kemence tüze elé kellett tenni, mintha beléje kívánnák vetni, mire a ráijesztett gonosz máris érte jött, hozván vissza az igazi gyermeket.

nyari_napfordulo

Az elemek közül a tűznek őseinknél tehát különösen jelentős szerepe volt, megjelent mind a születés, mind a házasság, mind a halál szertartásában. A tűz a teremtés pillanatában létezett állapotába juttat vissza mindent, szétválasztja az elemeket, akár a szél az ocsút a magtól. A tűz által az istenek világával, világosságával tart, teremt kapcsolatot az ember. Ezért áldoztak egykoron hegytetőn, közel az éghez, mert az áldozati tűz lángnyelvei a hiedelem szerint az égbe viszik az áldozatot. A tűzáldozat felfelé szól s felfelé száll, vissza az égbe, honába, mint a lélek, oda lehet üzenni vele, mert a tűz égi eredetű. A tűz színe, a piros pedig a vért és az életet is jelképezi, Boldogasszony védelmét biztosította a régiek számára.

A tűz – több hagyományban is – isten jele, maga az isten tűzzel jelzi magát. Attilának küldött kardját is ott találták meg, ahol tűz csapott ki a földből. Attila kedvenc lovát, tüzes ménjét is Parázsnak hívták. A mesehős segítőtársa, a táltosló is úgy kap erőre, ha gazdája parázzsal eteti meg, ilyenkor átváltozik, csodás képességekkel rendelkező aranyszőrű paripa lesz belőle.

Szentivánéj, az “eltolt” nyári napforduló – avagy az aranyvirág titka

tuzugras

Egyes ünnepek esetében – ilyen a Karácsony vagy a most közelgő Szentivánéj – a napjainkban szokásos ünneplés néhány nappal későbbre esik, mint az a természeti esemény, amely hajdan kijelölte az ünnep időpontját. Vagyis “lekésünk” arról az erővel telített kozmikus pillanatról, amely egy időszak lezárultát és egy új kezdetét jelzi.

Szentivánéj esetében ez a fény növekedésének lezárulását jelenti, innentől kezdve a fény már csökken a világban, s elindul a sötétség gyarapodása. Ebből ugyan sokáig nem veszünk észre semmit, legfeljebb nyár végére válik igazán szembetűnővé, hogy a Nap egyre később kel és egyre korábban nyugszik. Ám hajdan a természet közelségében, azzal összhangban élő  vagy arra törekvő emberek igyekeztek a fényt – azaz a tudatosságot – annak legkiteljesedettebb fokán megragadni, hogy az év sötét időszakában táplálkozzanak  annak erejéből.

maglya

Ilyen pecsét a tudatosság legvilágosabb fokán az a tűz is, amit hajdan a faluközösségek a falvak határában, a kozmoszt jelentő település és a káoszt jelentő természet, az ismert és ismeretlen, evilág és túlvilág határán gyújtottak. Míg a fényteli időszak kezdetén májusfát állítottak, hogy azt megmászva felvegyék a kapcsolatot a teremtőerőkkel, a Világfát, a világ tengelyét jelképezte az a rúd is, amelyet a nyári napforduló idején vettek elő. A kőrisfa rudat a másik, a női kellék, a kerék lyukán dugták át, tolták keresztül, majd a kereket két szűz legény kezdte forgatni, míg a kerékagy átforrósodva meggyulladt ettől és így támadt a tűz.

A kerék az idő kerekét jelenítette meg, ennek forgása kelti a világ szakadatlan pörgését, mert az idő az év fertályához érkezve megújhodásra szorul. De lehet a kerék az égi fénykerék is, hiszen a Nap ekkor pályája legmagasabb pontjára ér, a leghosszabb ideig látható az égen. Fordulat is ezen legrövidebb éjszaka, amikor átbillen a nagy fényesség és innentől fogyni kezd, visszahúzódik maggá, hogy majd Karácsonykor megújhodjon. Fontos tehát, hogy mind teljesebb legyen a világosság, s mind kisebbre szűküljön a sötétség hatalma, ezért a nyári napforduló (utóbb három nappal később, Szent Iván napján tartott) ünnepe az egyetlen ünnep, amelynek központi pillanata az esti tűzgyújtás.

IF

Mindez Rák havában történik, de a jegy érvényének igazi kezdete a delelőpontra esik, amikor a legmagasabbra emelkedő Nap pontban délben az égbolt közepén látható. Ez a termés beérésének kezdete, termékeny időszak, amikor az anyaföld, az anyatermészet bőkezűen osztja, ontja, adja áldását. A gyógynövények is ekkor telítettek leginkább világossággal, gyógyerővel, ekkor érik el hatóerejük teljességét, a füvek szedésére tehát a legjobb alkalom.

Az ünnep napjának hajnalán, amikor megkerülték a földeket, s gyógyfüveket gyűjtöttek az emberek, különös gonddal keresték az aranyospatrácot, mert úgy tartották, az ilyenkor megszólal, s a többi fű titkát is kibeszéli. A mezőn szedett virágokból, füvekből koszorút is kötöttek és a ház elejére akasztották tűzvész ellen, mert ekkortól volt elemében a nyár: a nyár a tűzelem évszaka. A frissen gyűjtött gyógyfüvekből a máglyába is szórtak, amit a falu határában vagy egy dombon, halmon, netán magasabb hegy tetején raktak, vagy a hegy tövében forrásnál, esetleg kútnál a faluvégi réten – mert a máglya örömtűz, a máglyarakás nem egyszerű játék a tűzzel, hanem mélységes értelmű szertartás. A cél a Nap erejének megerősítése, a fény megtartása a világban, a sötétség visszaszorításával tisztítás és gyógyítás is egyben. A kút lejárat az alsó világba, mely a sötétséget jelképező sárkányok, kígyók lakhelye. Az efféle alvilági lények ellen kellett megfüstölni a forrásokat, kutakat, a tűzre tett illatos füvekkel elűzni a sárkányokat, hogy „a vetésben ne tegyenek fergeteggel kárt, hogy a kutakat, forrásokat ne itassák tele méreggel”.

šA tűzrevalót: régi fát, rossz zsúpot, szalmát, de a parázsra szánt almát is gyerekek kéregették, gyűjtötték össze. A felnőttek, mielőtt az almát odaadták volna, háromszor feldobták a levegőbe. A legények közül a legnépszerűbb vagy legidősebb, nemegyszer maga a pünkösdi király lett a toborzó legény, aki összegyűjtötte a falu legényeit. Az ünnep előtti hetekben hántott nyírfahéjakat felfűzték egy botra, s amikor az első csillag megjelent, ezekkel a lobbogatókkal, lobogányokkal kimentek a falu határába, hogy megrakják a hatalmas máglyát. Helyenként hét, máshol tizenkét rakásba tették a szalmát és a szalmarakásokba füveket kevertek, de a nagy máglyát négyszögre rakálták, szabályos négyszög alakúra, s néhol máglyára tették a májusfát vagy az előző esztendei aratókoszorút is. A tűz sarokpontjaihoz kor s nem szerint telepedett a nép, miként a dal is szól:

Tüzét megrakáljuk, négy szögre rakáljuk,

Egyik szögén ülnek szép öreg emberek,

Másik szögén ülnek szép öreg asszonyok,

Harmadikon ülnek szép ifjú legények,

Negyediken ülnek szép hajadon lányok.

Mikor kész lett a máglyarakás, egy leány háromszor körüljárta vízzel és ezzel szentelte meg, míg a toborzó legény is háromszor kerülte meg tűzzel, majd meggyújtotta. A tűzgyújtáskor hosszú, többrészes éneket énekeltek. A legények legelsőbbike ezalatt a máglyáról meggyújtotta a maga lobbogatóját, majd tovább adta a lángot a többieknek, hogy azután a tűz körül táncolva lángoló seprűiket jobbjukkal körbeforgassák és fel-felhajigálják mind magasabbra a koromsötét, csupán csillagoktól szikrázó égbe. Az aláhulló parazsat eltaposták, mondván, hogy lábuk eztán ki ne sebesedjék.

szentivan

Az ugrálás talán nem pogánykori szokás, mindenesetre amikor már lohadt a tűz ereje, s a lángok sem nyújtóztak akkorát, elkezdtek általszökdösni a máglya felett. Háromszor ugorták át a tüzet, néha közösen is, s közben kívántak valamit, például azt, hogy minden szomorúságuk égjen el. Úgy tartották, a tűz gonoszűző erejű, megvéd a köd, a jégeső, a dögvész ellen, megóv bajtól, kórtól, de meg is gyógyít a betegségekből, jó még fekély ellen is és mindemellett bőséges termést is hoz. Néhol a lányok ugrottak először, csak aztán a férfiak, mert a gonosz előbb rontja meg a lányokat. A lányok ugrásából férjhezmenetelükre jósolgattak, hiszen aki ügyesnek bizonyult és bátorságot is tanúsított, azt bizony ki is szemelték ilyenkor asszonynak. Ugrálás közben párosító énekeket daloltak, amelyben az éppen ugró leányt összedalolták, összeénekelték egy deli legénnyel. Anyák ugyanakkor csecsemőjüket vitték keresztül, tűzzel szenteltek ősi szokás szerint, hogy gyermekük ellenálló legyen a betegségekkel szemben

Mikor már ki-kihúnytak a lángok, de még perzselt a parázs, beledobták az almát és másféle gyümölcsöket. Ezeket azután kikaparták, mert jók torok- és hasfájás ellen, gyógyerejűek, hiszen a tűz minden szennyet eltávolított belőlük és ugyanakkor erejével telítette őket. Az alma gyógy- és gyermekóvó szer, gyerekek azért kapták, hogy egészségesek maradjanak. Ezekben a napokban viszont nem ehettek cseresznyét és nem ehettek a sült almákból sem azok az anyák, akiknek meghalt a gyermekük, hogy az kaphasson a túlvilágon. Mindemögött a lélekmagvakat termő világfa képzete rejlik, mert a cseresznye úgy terem, mint e fán a lélek, az alma pedig mint egy kis Nap – mint aranyalma – maga az örök élet… Ezért futottak később a sült almákkal a temetőbe és tettek a sírokra is belőlük, nemcsak áldozatképpen az elhunytak szellemeinek.

A még parázsló tűzbe frissen szedett virágokat is szórtak s gyógyfüveket pároltak fölötte. Virágos bodzafaágat tartottak például a tűzbe, s így megpárolva később daganatra tették. Az ugyanígy megfüstölt vasfű, fodormenta és tisztesfű teája mellfájás ellen jó s hatékony szer. Leginkább mégis ez utóbbit, tisztesfüvet tartottak a tűz füstje fölé, nem véletlenül, mert tisztel, tisztít, tiszta szavainknak mély a kapcsolata a tűzzel. „Kelés ne legyen testemen…, törés ne legyen lábamon…” – mondták közben az igézőt, s a lányok a végén a tisztesfüvet égnek dobálva azt is kiáltották: „Ilyen nagy legyen a mi kenderünk.”

IF

A csávából, fáklyából maradt üszkös csutakokkal hazafelé megkerülték a határt, a vetéseket, majd a búzában vagy a káposztaföldön állították fel őket üszög s hernyólepés ellen. A káposztát a máglya mellett forrt vízzel is locsolták később. Néhol eztán a kenderföldre mentek a leányok a legényekkel, ahol egyenként a kenderbe heveredtek. Azt tartották, hogy amelyikük után a lehevert kender feláll, az egy éven belül férjhez megy, illetve megházasodik. Máshol éjféltájban, amikor már kialudt a tűz, csak a leányok indultak a kenderföldekre és a sötétben minden leány két szál kendert összekötött. Kilenc nap múlva megnézték: akié virágos, annak legény, akié magos, annak özvegyember lesz az ura.

Úgy tartották, hogy az éjjelen a föld alatt lévő arany meggyullad és ami rozsda vagy salak van rajta, kékes lánggal elég róla. Az arany ott lángol fel, ahol a guruló kerék megáll vagy ahová a felkelő nap első sugara esik. Ez a kép azonban már a mi tetteinkről szól.

Sok minden eldől ezen az éjszakán, hiszen a kinti fényhez, a legmagasabbra hágott Nap erejéhez mérten a tudatosságunk is elérheti legtisztább, legvilágosabb állapotát, amikor önnön benső középpontunkban megszilárdulva, mint ahogy a kerék illeszkedik a tengelyre, a teremtés pillanatából szemlélhetjük a világot. S miként a kút körül, a sötétségben lángra kap a hatalmas máglya, mi is körbejárhatjuk, megvilágíthatjuk cselekedeteinket, hogy átitassuk önnön mélyünket a tudatosság fényével. Elégethetjük, ami múlandó, tűzre vethetjük ami úgyis az enyészeté, elhamvaszthatjuk a vágyakat, szenvedélyeket, amelyek forgásban tartják a világ kerekét, a kerek mindenséget. (Ezt minden reggel és este, napkeltekor és napszentületkor is megtehetjük egy gyertyagyújtással.) Mondják, e hó utolsó napján megszakad a búza töve, azaz most már nem nő tovább. Most jő tehát a betakarítás ideje, a szüret, tetteink gyümölcseinek learatása.

Naphős

Az évkör, a Nap útja az életünkről szól. Amíg a világosság nő a világban, a hosszabbodó nappalokkal, a fény növekedésével a tudatosságunkat fokozzuk. Ám amikor a Nap is alábbszáll, s mind közelebb jár a déli látóhatárhoz, a természetet, a magba sűrűsödést követve bennünk is alászállás, magunkba szállás, visszahúzódás, elmélyedés, befelé tekintés és elengedés kell következzék, hogy amikor eljő a sötétség, akkorra meglegyen a biztos alapunk, ne kelljen kívül támasztékot keresni létezésünkhöz, önmagunkban megálljunk kötöttségek nélkül és minden ragaszkodástól mentesen, eloldottan képesek legyünk átvinni a csak az örök lényeget tartalmazó tudatosságunkat a túlsó partra.

A régiek úgy tartják, aki a nyári napforduló éjjelén kilesi az aranyos páfrány virágzását, virágját leszedi és megőrzi, az megérti az állatok beszédét. A páfrány éjfélkor virít, a virrasztót rendszerint elnyomja az álom és egy kis madár letépi az éppen kifeslő virágot. A virág fénye olyan, mint a Napnak világossága és „mindentudó táltos lesz abból, aki meglátja”.

A csend köre

a csend köre

Aldous Huxley kiszámította, hogy a csend köre évenként tizenhárom és fél kilométerrel szűkül. Már nincs messze az idő, szól, amikor a csend a földről tökéletesen eltűnik. Boldog lesz, akinek néha sikerül a Himalájában, vagy az óceánon félórás megnyugvásban részesülni. A meghittség köre egyre kisebb.”

Hamvas Béla

Nos, ahogy a kép sugallja, már itt tartunk…