Kútfő/Könyvajánló kategória bejegyzései

Őskor és Őskönyv – az Istenhez vezető további út térképei

Aki kicsit és érdeklődik a szimbólumok gazdag világa iránt és intuíciójától vezetve vagy a Gondviselés kegyelméből rátalál Olga Tokarczuk valamely könyvére, abban a kezdeti revelációtól a rajongásig terjedő skálán keletkezhetnek a felfedezés nyomán az elragadtatottságtól áthatott érzések különböző stációi.

Olga Tokarczukot kevesen ismerik, pedig elismert író. Ez persze nem von le semmit a nagyságából. Olyan nyelven ír – és itt most nem anyanyelvére célzunk – és olyan mélységeket és magasságokat képes megragadni a leghétköznapibb szinten is titkok sokaságát őrző és teremtő emberi létezésből, hogy olvasása már maga is beavatás. Nem túlzás e kifejezés, ma már adekvát módon használhatjuk nem csak – ha könyvekről van szó – a szent könyvek és kinyilatkoztatások kapcsán, hanem minden olyan esetben, amikor olyan szellemi többlet, összefüggéslátás és létértelmezésbeli nyitás történik, ami elemel és felemel, újraértelmez és feltölt.

Az egyik fontos eleme Tokarczuk művei hatásmechanizmusának a globális létélmény. Olyan benső hangon szól hozzánk, amely bármelyikünké lehetne és ezzel – ha készen állunk – rögvest ismerősséget ébreszt fel. Kategorikus imperatívusza az, hogy „vedd észre a csodát!”. Globális olyan szempontból is, hogy műveinek mondanivalója univerzálisan átélhető és értelmezhető, segítenek abban, hogy tisztábban lássuk a maga teljességében a világot, látható és láthatatlan rétegeivel egyaránt.

Tokarczuk

Tokarczukról ráadásul elhinném, hogy bármely kor műveltségében járatos. Nyilván köszönhető ez mitológiai érdeklődésének, karöltve a jungiánus pszichológiában szerzett jártasságával. Ám ennél még többről van szó: ehhez egyfelől évszázadok szellemtudományában szerzett rengeteg, akár enciklopédikus szintű ismeretet tükröző apró történetek, utalások is kellenek (a középkori alkímiától a kabbaláig, amelyek amúgy is szinkretikus megtermékenyítő hatást gyakoroltak egymásra), s egy másfajta tükrözés is – ami sosem lehet trükközés -, mégpedig az önreflexió.

Ebben nyilván szerepe van a terapeuta múltjából nem törvényszerűen következő nagyfokú önismeretnek, amit méltán feltételezhetünk Tokarczukról. Olyan aprólékosan követ finom rezdüléseket, általában és megszokottan gyors, sokaknak leginkább észrevétlen lelki mozzanatokat, amely képességre csakis szigorú introspekciós célú munkálatokkal lehet eljutni. Ez a folyamat pedig nem áll meg a köznapi értelemben vett lelkiségnél, érzelmeknél, ennek köszönhető, hogy a valóságba kevert misztériumban transzcendens távlatok nyílnak meg, ráadásul úgy, hogy a természetfeletti egészen természetessé válik.

Néha ez lenyűgöző könnyedséggel, játékossággal és mégis, örömteli katarziscsikkantásokat okozó meghökkentéssel zajlik. Erre igen jellemző példa a Nappali ház, éjjeli házból: „…És kezdtük sorolni azokat az állatokat, amelyeket valamilyen okból nem teremtett meg az isten. Annyi madarat kihagyott, annyi földben élő állatot. Marta végül kijelentette: neki legjobban az a nagy, mozdulatlan állat hiányzik, amely éjszaka az útkereszteződésnél ül. Nem mondta meg, hogy hívják.”

Nappali házOlga Tokarczuk világot teremt a műveivel. Nem teljesen úgy, ahogy egyébként minden jobb író teszi. Alázattal bánik a szavakkal, mert szinte érződik, ahogy szavanként és nagyon tudatosan teremtve ír. Valahogy úgy, ahogy az Őskönyv egyik szereplőjének, Gauche, a néma fiúnak a gondolatait érzékelteti: „…úgy érezte, hogy a szavakban rejlik az emberek minden ereje. Ezért nagyon komolyan vette a szavakat, őszintén tisztelte őket, mintha azonosak volnának a dolgokkal. Vagy még komolyabban: mintha többet jelentenének, mint a jelölt dolgok. Hiszen magát a dolgot korlátozza valahol, hogy természete szerint anyagi és konkrét, a szó pedig a dolog mágikus tükörképe, és másik világban lakik… Milyen az a másik világ? Ezt még elképzelni sem tudta. Úgy gondolta, a szó a dolgok lelke, ezen keresztül teremtenek kapcsolatot az emberekkel. Ha megismerjük a szót – megismerjük a dolgot. Ha kimondjuk a szót – hatalmunkba kerítjük a dolgot. Ha kapcsolatot teremtünk a szavak között – akkor új rendszerré állnak össze a dolgok, új világ teremtődik. Amikor a szavak érzelmekkel telítődnek, hangulattal színeződnek, jelentéssel, hangzással, dallammal gazdagodnak – akkor keletkezik minden létező…”

Tokarczuk a műfaji szabályokhoz is tartja magát, azaz soha nem magyarázza meg a varázslatos elemek jelenlétét. Talán mindezek miatt szokás Tokarczuk művészetét egy Kelet-Közép-Európában (és általában Európában) ritkább irodalmi vonulathoz, a mágikus realizmushoz hasonlítani. Az összevetés jogos, amennyiben tényleg érződik Borges és más latin-amerikai szerzők hatása. Ám nem utánozza az irodalmi fejleményeiket, hanem a legjobb értelemben hasznosítja és továbbgondolja. Ilyen például az Őskor és más időkben Popielski földbirtokos világjátéka, ami alapvetően keresztény (misztikus) szemléletű, mégis egy zsidó rabbin keresztül jut el a regény avagy elbeszélésfolyam egyik visszatérő, fő szereplőjéhez.

A másik sajátos élmény, ami érheti az olvasót az az, amikor a Tokarczukra jellemző saját hangja erőteljesen megnyilvánul, ilyenkor mintha dimenziót váltanánk a varázslatos világgal való találkozáshoz: rendkívül kreatív világlátással, részletgazdagon érzékeltet olyan – mesebelinek, de mindenképp képzeletbelinek tűnő – folyamatokat, jelenségeket, amelyek kapcsán azt gondolhatjuk: igen, miért is ne lehetne így? Már csak azért is, mert fellelhetők a néprajzi vagy mágikus-misztikus analógiák. Szintén az Őskor…-ban írja le érzékletesen a hullámsírból (konkrétan: vizihullából) a viziszellem keletkezésének történetét. „A víziszellem egy Pluszcz nevű paraszt lelke. Pluszcz valamelyik augusztusban fulladt a tóba – túlságosan felhígította a vérét a vodka, amit ivott. (…) A részeg test börtönébe zárt, kábult lélek, feloldozatlanul és az Istenhez vezető további út térképe nélkül, kutyaként ottmaradt a káka közt hűlő test mellett. Az ilyen lélek vak és tehetetlen. Makacsul vissza-visszaszáll a testbe, hisz nem ismer más létmódot. Csakhogy hiányzik neki a vidék, ahonnan származik, ahol mindig is volt, és ahonnan kitaszították az anyagi világba. Emlékszik rá és sokszor eszébe jut, jajveszékel és vágyakozik, de nem tudja, hogyan térjen vissza. Hullámokban tör rá a kétségbeesés. Ilyenkor elhagyja a már oszlásnak indult testet, és saját szakállára keresi az utat. Kóborol a keresztutakon, országutakon, stoppolni próbál. Különféle alakokat ölt.”

Őskor

Vagy ugyanitt olvasunk arról, hogy Őskor, ami természetesen a világ közepe, ám ezen túl, kicsit kevésbé természetesen: az egyetlen település a világon, mert az azt övező falon túl minden más voltaképpen csak az emberek képzeletében létezik, bármi, ami úgy tűnik, hogy ott átélik akár éveken át, az csak olyan természetű, mint az álom.

Őskor egyszerre nagyon ősi és pogány és közelmútbeli, szinte kortárs és még keresztény is. Egy falu, ahol lelke van embernek, állatnak, a falu határait a négy égtáj felől őrző angyaloknak és még tárgyaknak, például épületnek vagy kávédarálónak is, s ehhez az animista látásmódhoz illően és jelentőséggel kap szinte minden önálló fejezetet, de legalábbis nézőpontot vagy egy lényeglátó leírást. Mindig az egészben látás igényével, például így „…Az emberek azt hiszik, intenzívebben élnek, mint az állatok, a növények vagy pláne a tárgyak. Az állatok ösztönösen érzik, hogy intenzívebben élnek a növényeknél és a tárgyaknál. A növények azt álmodják, hogy intenzívebben élnek, mint a tárgyak. A tárgyak meg csak léteznek, és ez a létezés minden másnál inkább – élet…”

Sokszor az is elegendő ahhoz, hogy Tokarczuk megrendítsen és felrázzon, hogy képes megtalálni a megfelelő szavakat egy rendkívül szubtilis finomságú élmény leírásához. Ilyenkor rácsodálkozhatunk, hogy „ezt le lehetett írni?” a képességnek a szó szerinti értelmében és nem arra vonatkoztatva, hogy szabad-e. Máskor pedig filozófiai és metafizikai mélységeket jár be olvasóival (főleg Az Őskönyv nyomában-ra jellemző), de ezt is meghökkentően teszi, úgy árnyalja az adott témát és úgy késztet önálló gondolatokra, hogy egy határozott, összefüggéseivel, megalapozottságával egészen örökérvényűnek tűnő igazságot néhány bekezdéssel később egy másik szereplő épp ellentétes (vagy kiegészítő) látásmódjával akár megcáfol (vagy szembeállít). Így egyik világmagyarázat, nézőpont, vagy szereplő sem nő központivá, válik mindenekfelettivé.

Őskönyv

Ha belekezdünk Tokarczuk műveinek olvasásába, magyar nyelven (ami ha magával ránt a varázs, néhány nap vagy hét alatt ki is teljesedhet, azaz ennyi idő alatt bőven el lehet olvasni magyarul eddig megjelent négy kötetét, a még nem említettet is: Sok dobon játszani), biztos az élmény: többek leszünk általuk. Kiegészülünk, kibővül tudatunk, s nem csak a sorjázó metaforák, szimbólumok révén, hanem valahogy úgy, ahogy az Őskönyv kapcsán fejtegeti a szerző (ha komolyan gondoljuk, hogy az olvasás egyúttal egy könyv újraalkotása, újraírása is): „…Túllép önmagán az ember, ha könyvet ír, mert merész kísérletet tesz arra, hogy meghatározza és megnevezze önmagát. Ezért mindenki csak annyit ér, mint a könyv, amit megírt. (…) Vagyis ha Isten írta az Őskönyvet, akkor túllépett önmagán és művén, a teremtésen. Könyvbe foglalta minden bölcsességét, kezdettelenségét és végtelenségét, a világ törvényeit – s ezzel önmagát írta le. Visszaverődött benne, mint a tükörben, és meglátta, ki is ő. Az Őskönyv tehát Isten tudatának kibővítése, és istenibb, mint Isten maga…”

 

Hősi életút a mai korban – Utószó Hajdu Ráfis Gábor: Hit és gyógyulás című posztumusz kötetéhez

 

HRG_2014-198x300

2017. január 7-e, Vízkereszt másnapja. Most ér véget a Szent Efrém Férfikar ünnepi előadása a Szent István bazilikában. A magasztos, emelkedett, szakrális zene dallamai kapcsán is arra gondolok, hogy ha történetesen úgy alakult volna, hogy egy ilyen este valakit felhívhatok, tartson velem a koncertre, akkor Gábornak biztosan telefonálhattam volna. S nem csak nem lepődött volna meg, hanem ha családi programjai és feladatai engedik, ő Pilisszántóról, én Pesthidegkútról indulva hamar találkoztunk volna, hogy együtt menjünk el a fagyos idő, az alig fűtött templom és a kései kezdés ellenére a koncertre.

Barátainkról sok mindent tudhatunk, de maradhatnak fehér foltok, így nem vagyok tisztában Gábor zenei ízlésével. Mégis, az, hogy érdeklődésünk jórészt azonos irányú volt, s hogy Gábor is a régmúlt átmentett értékei felé mutatott elkötelezettséget és nyitottságot, elég lett volna, hogy elhívjam. De már nem hívhatom el. Ő számomra nemzedékünk, korosztályunk – akik lassan az ötvenedik év betöltésére készülünk – első halottja. Egy évben születtünk, éppen ezért rendített, rengetett meg két évvel ezelőtti váratlan halála.

Éveken keresztül dolgoztunk együtt, s ez a közös munka abban jelent meg, hogy fórumot biztosítottam az ebben a kötetben összegyűjtve megjelenő tanulmánysorozata számára és előadáslehetőséget is szerveztem neki, ahol például kutatásai alapján teljesen új dimenziókkal gazdagíthatta az aszklépioszi gyógyításról eddig kialakult képet. A hit és gyógyítás címet ehhez képest szűknek éreztem, úgy sejtem, s ebben már-már intuitív bizonyosságom van, hogy valójában a gyógyítás-gyógyulás és – e szavak etimológiai kapcsolataitól is elválaszthatatlan – javítás-javulás transzcendens vonatkozásai érdekelték.

Hozzám hasonlóan mentálhigiénikus szakemberré képezte ki magát, ami kellő alapot, ugyanakkor tág szemléleti megközelítést biztosított felesleges megkötések nélkül a segítő tevékenységhez. A görög orvosisten ennek jelképe és inspirálója lehetett: a benső átalakulás segítésének és az ettől elválaszthatatlan – szimbolikusan értett – isteni erőkből töltekezésnek a gyógyító módszere kapcsolódhatott hozzá.

Gyakran hosszú út vezet odáig, hogy valaki rátaláljon élete olyan mélységű értelmére, hogy az például a mások iránti segítés szándékában kristályosodjon ki. Gábor életének is jelentős szakaszai teltek tapasztalatszerzéssel. Ennek a folyamatnak minden egyes állomása értelmet nyerhetett a későbbiekben. Megtanulhatta például az emberi közösségek közötti erőtereket, beleláthatott a társadalmi hierarchiában valamely kitüntetett helyen – mindegy is, feljebb vagy lejjebb – állók kiszolgáltatottságába. Felismerései más létstratégiához vezethették, kivonult, szakított addigi pályájával, elkezdte felszabadítani magát, lehetőséget keresett függetlensége mind nagyobb fokú megvalósítására.

Túllépett az apai örökségen, s a harcművészetben megélt önuralom ideája segített levetni kora béklyóit is. Meghaladta a felvilágosodás elindította szemléleti dogmákat, így felismerte, hogy az ember nem társadalmi helyzetéből, környezetéből fakadó erők által ide-oda lökött lény, hanem autonóm szellemi folyamat, amely kibontakozásban, önfejlődésben van. Visszanyúlt ezért útmutatásért, önértelmezésért a korábbi korok eszményeihez és eközben tágította énhatárait, mások felé mindinkább szolgálatban megélve azt. Így váltak élete utolsó évtizedében élete pilléreivé a korábbi tanítás mellett a gyógyítás és írás is.

Ez a folyamat olyan szinten alakította át őt magát, amely a mai korban valóban ritkaság. Személyfeletti erők keltek benne életre, individualitáson túli transzcendens tartalmakhoz fért hozzá intuitív meglátások formájában, olyan áramlatokhoz, amelyek archetipikus mélységekből táplálkoztak, s átalakították sorsmintázatát és közel vitték örök előképek megéléséhez. Létével, sorsával bizonyító erejűen felmutatta, hogy sok szempontból szellemtől eltávolodott korunkban is érvényes a teljességre irányuló törekvés.

Nem csak első halottja nemzedékemnek, de első tanítója is, legalábbis abban az értelemben, ahogy ő írta egyik tanulmányában: „…a halál nem más, mint az élet édestestvére, A tükör, amelybe őszintén belepillantva bármikor mérlegre tehetjük életünk eddigi súlyát és értékeit. Barátaink, szeretteink halála sem más, mint az utolsó tanítás, amellyel a távozó még megajándékoz bennünket végső búcsúzásakor.”

Nekem a temetésén mondandó beszédre készülve adott lehetőséget, hogy először az ő sorsát érteni szándékozva világossá válhasson, mennyire „vegytisztán” jeleníthet meg egy ma élő ember archaikus, sőt időtlen tartalmakat. Hálámat azzal fejezhetem ki, ha e meglátásokat összegzem most e könyv utószavában is.

Mindenekelőtt a hős archetípusa bontakozott ki benne, annak jellegzetességeivel, amelyek csírájukban már ott láthatók utólag élete korai eseményeiben is, de amelyek a későbbiekben kaptak igazán jelentős tápot. A mitológiai analógiák feltárása azért is fontos, mert segít megérteni azt a folyamatot, ahogy a hős minőségeiből, jellemvonásaiból egyre több nyilvánult meg benne. A görög hősmítoszok a dolgok mélyére, avagy magasára kívánnak mutatni és szereplői nem egyszerűen egy-egy egyedi ember, hanem az emberi mivolt koncentrátumai, archetípusos megjelenítői. Ám ez a koncentrátum életre kelhet egy-egy emberben, mégpedig egy kortárs személyben is, hiszen ezek a minőségek, amelyek által valamennyien erősebbé válhatunk és fejleszthetjük magunkat, ősi mintákként a mai napig bennünk élnek, vagy inkább helyesebb azt írni: szunnyadnak.

Vagyis a hős archetípusa ma is élénken működik: a korábbi mitikus hősök helyett ma élő személyek jelenítik meg. Minél inkább hasonlít az életünk a mitikus hősök életére, annál biztosabbak lehetünk abban, hogy sorsunkat ezek a személyfeletti, örök áramok határozzák meg. A személyiség maga ugyanis egyre kevésbé megfogható, definiálható, mind szubtilisabb jelenség lesz azzal párhuzamosan, ahogy archetípusos meghatározottságát tetten érhetjük.

Ennek teszünk most kísérletet Gábor sorsa vonatkozásában.

A mítoszok leggyakrabban a tudattalanból az adott kultúrában élők számára küldött üzenetek, amelyek modellt nyújtanak, hogy miként győzhetik le az általános emberi nehézségeket, problémákat. A hősök történetei megmutatják a belső fejlődés útjait, erkölcsi példákként szolgálnak. Mindezeken túl – s Gábor élete erre példa – a hős prototípusának részévé, manifesztációjává, potenciális hordozójává, rituális inkarnációjává lehet válni. Ezzel életre lehet kelteni az archetipikus energiát, ami összesűrűsödik, kikristályosodik, képpé válik a prototípusban. Ez a megadott minta szerinti létmódváltás és azonosulás olyan szakrális intenzitást érhet el, hogy az egyén alkalmassá váljon arra, hogy létezésében orientációt nyerve önmagában aktualizálja és totalizálja a hős archetípusát.

Gáboré heroikus élet volt, mégpedig a hérosz szó eredeti, „védelmező”, „védő” vagy „őr” jelentése szerint. Ha végigvesszük a hős életútjának jellegzetességeit, akkor számosat találunk, ami Gábornál is megjelent. Ilyen az, hogy részleges anya-, illetve apadeprivációban nőnek fel (kamaszkora kezdetén halt meg édesapja). Avatási próbatételeken mennek keresztül, kiválóságuk vagy erejük gyorsan nő – Gábor hamar magas szintre jutott egy harcművészeti ösvényen. A mítoszok arra utalnak, hogy a héroszt a megpróbáltatások sorozata erősíti meg, amely eredményeként képessé válik azon nehéz feladatok megoldására, amelyekkel az élet állítja szembe.

Önnön fokozása, kereteinek folyamatos túlfeszítése nélkül a hős-archetípus nem tud egy adott személyiségben uralomra jutni. Erre az önfelfokozásra azért van szükség, mert a hősnek saját személyes körein messze túlmutató feladatot kell elvégeznie. Az igazi hős önakaratáról lemond, s erejét egy magasabb akarat, egy eszmény szolgálatába állítja. A hérosz a képességeit tehát nem a saját érdekében, hanem az emberiség javára használja. Az „istenek” akaratát hivatott teljesíteni a földön, az emberek közt, rendet teremtve az életben és érvényesítve benne az igazságot, a mértéket, a törvényeket, szemben a diszharmóniával.

A hősnek olykor elrejtett kincset kell keresnie, ami a még nem kinyilatkoztatott isteni lényeg és az ezoterikus ismeret. A hérosz értékcentrikus ember – ez azt jelenti, hogy a megsejtett isteni értékrendet kívánja világba formálni. A hős mindezek révén az emberek szószólójává válik, közvetítővé: szent és profán, a múlt értékei és a jelen között. Jó példa erre Gábor esetében éppen ez a kötet.

Gábor hősként a harcot benső küzdelemmé nemesítette, amelynek csak külső manifesztációja volt a harcművészet. Arról, hogy a külső jelek sokszor mennyiben tükrözik a benső eredményeket, sokat elmond, hogy Gábor 3. danos kyokushin karate mester volt. A benső küzdelem mellett azonban, ha kellett, nemes ügyek, értékek mellett küzdelemben is kiállt a hatóságokkal szemben, a benső ereje birtokában szükség esetén beleállt a konfliktusba.

A hős magasabb tudatossági szinten olyan, aki saját sorsát ismeri és vállalja. A hősi minta az ideális megoldás útját mutathatja meg az én számára, számos próbán, válságon át. Gyakran kerül mégis veszélyhelyzetbe. Miközben istenszerű attribútumokat ölt magára, ennek ára az önmaga képességeinek meghaladása és az így beteljesedő sorsszerűen rövid élet. A hősök többsége váratlan halált hal. A halál azonban az érettség, beteljesültség jelévé válik.

Vannak olyan jellegzetességek, amelyekről csak Gábor nyilatkozhatna, mi legfeljebb sejtéseket fogalmazhatunk meg. Ilyen az, hogy a hősöknek „szabad bejárásuk van az isteni világba”. A mítoszoknak az is érdekes tanulsága, hogy a nehézségek, bajok oka sokszor a hős egyoldalúsága. Egy mai hős kapcsán a baj okát inkább a benne élő archetípus és a külső szerepe(k) közötti eltérésekben kereshetjük. Nem tudhatjuk, Gábor mennyiben őrlődött korunk Szküllája és Kharübdisze: a belső indíttatása és a külső világ elvárása között. Balesetei figyelmeztethették, mennyire nehéz feladat előbbinek megfelelni a mai korban.

„A heroikus tradíció a maga egészében pedig ki­zárja a békét, a nyugalmat és a boldogságot. Ez a küzdelem-halhatatlanság: az örök harc, az erőfeszí­tés megnyilatkozása. A nagy tettben akar istenülni.” – írja Hamvas Béla. Majd folytatja: „A hérosz tudja, hogy a heroikus élet feltétlenül tragikus. Az aranykor pedig idillikus. De a hérosz az istenülésnek fenséges megsemmisülés-alakját választja, és a hangtalan elmúlás-alakot elveti.”

Nyilvánvalóan ez volt Gábor vitalitásának, élet- és alkotóerejének forrása. Mindezzel természetesen nem Gábor alakját kívánom eszményíteni, felmagasztosítani, hiszen férj volt és apa és szomszéd – vagyis ember, mint mi. Ám mivel emberek vagyunk, előttünk is ott áll a lehetőség, hogy megnyissuk magunkat a kozmikus távlatok, transzcendens magasságok és a kreativitást tápláló források felé.

Azzal, hogy a benne élő aktív archetípushoz kapcsolódott, Gábor is kreatív energiát szabadított fel. Ám a hősi létmód egyben kijelölte a bejárandó út rövidségét is. Gábor gyors és intenzív életet élt. Egy élet értékét ugyanakkor nem a hossza adja, hanem a többiekért végzett szolgálat és a tudatosság mértéke. S hogy milyen nyomot hagyunk a világban. Ilyen nyom ez a könyv is – váljon minél több ember számára a megszabadulás és kiteljesedés útmutatójává!

Csörgő Zoltán

Hajdu Ráfis Gábor

Hajdu Ráfis Gábor: Hit és Gyógyulás című könyvének interaktív kerekasztal beszélgetéssel összekapcsolt bemutatóját 2017. március 4-én (szombat) 10 órakor tartjuk a Nyitott Műhelyben (1123 Budapest XII. kerület Ráth György utca 4.).

George B. Marwell

Néhány hete került a könyvesboltokba George B. Marwell a Világok útvesztője című regénye. A könyv nagy sikernek ígérkezik, amelyről például azt írták, hogy „Marwell nemcsak Dan Brownnak, de Umberto Ecónak is feladta a leckét. És mindjárt az első könyvével! Bravó!” Sikerült elérnünk a szerzőt, az alábbiakban a vele készült interjú olvasható.
Csörgő Zoltán: Mi adta az ötletet, hogy a főhős, akárcsak Dan Brown bestsellereiben, egy szimbólum szakértő legyen?
George B. Marwell: Leonard Larkin a szó szigorú értelmében nem szimbólum szakértő. Bölcsészdoktor – ennyi derül ki róla a könyv lapjain, aki azonban valamilyen szinten foglalkozott szimbológiával, hiszen megtudjuk, hogy Oxfordban többek között William Blake költészetéről és a reneszánsz hermetizmusról szokott szemináriumokat tartani. A szimbológiában való jártasságának azután a történet során nagy hasznát veszi, legalább annyira, mint a filozófia területén szerzett ismereteinek.
CsZ.: Mi a szerepe a könyvedben a szimbólumoknak?
GBM: A szimbólumok teremtik meg azt a szellemi labirintust, amelyben a könyv szereplői kezdettől fogva bolyonganak, nyomukban a vállalkozó kedvű olvasóval. Odvas, kiszáradt tölgyfa szétterülő ágakkal, a három elem, Jákob létrája, az önmagába visszatérő lépcső – hogy csak a legfontosabbakat említsem. Mindegyiknek meg kell fejteni a jelentését ahhoz, hogy előre juthassunk. S ez a szellemi, vagy divatos szóval: virtuális útvesztő végül elvezet a valódihoz, egy apátság templomának kriptájából nyíló igazi labirintushoz, melyet megint csak végig kell járni, hogy a rejtélyekre fény derüljön. Természetesen a labirintus maga is fontos szimbólum, hiszen egyebek mellett azt az elemi kiúttalanságot jelképezi, melyben a világra eszmélő ember találja magát.
CsZ.: Miféle rejtélyek köré épül a történet?
GBM: Krimiről van szó, a kiinduló kérdés tehát a szokásos: ki a gyilkos? Hamarosan azonban világossá válik, hogy erre a kérdésre csak akkor lehet válaszolni, ha komolyan elgondolkodunk azon, hogy mi a valóság. Vagyis a Világok Útvesztője egy furcsa, rendhagyó krimi, amelyben a tettes által hátrahagyott nyomok a filozófia területére vezetnek. A valóság síkjáról a valóság mögé, ahol a tarot első aduján látható mágus vagy bűvész vár ránk. Egy újabb szimbólum. Kérdés, hogy fel vagyunk-e készülve erre a találkozásra.
CsZ.: Filozófus és filozófia tanár vagy. Ebből a szempontból hogyan értékeled a szimbólumok szerepét az ember életében?
GBM: A német filozófus, Ernst Cassirer szerint az ember nem annyira animal rationale, inkább animal symbolicum, vagyis szimbólumalkotó, szimbólumhasználó lény, aki viszonyát a mindenséghez és a többi emberhez szimbólumok segítségével fogalmazza meg. Ha a görög szó eredeti jelentését nézzük, azt találjuk, hogy a szimbólum egymás mellé helyezése két valaminek, ami eredetileg egy volt. A szimbólumokban való gondolkodást tehát az elveszített, de visszanyerhető egység tudata élteti. Amikor az ember szimbólumokat alkot, nyelvet, vallást, mítoszokat és művészetet teremt, egy ősi, mélyről fakadó késztetésnek enged. Gondoljunk arra, hogy az álmaink, ezek a lélek tudattalan régióiból felszálló különös buborékok szintén a szimbólumok nyelvén szólnak hozzánk. A hermetikus hagyomány azonban még tovább megy és azt mondja, hogy a kozmosz egésze is szimbolikusan van megalkotva. Egymás mellé lett helyezve egy fizikai és egy szellemi, spirituális szint, s a kettőt kölcsönös megfelelések fűzik egybe. Vagyis nem egyszerűen csináljuk a szimbólumokat, hanem már eleve itt vannak és körülvesznek bennünket, akár a csillagos égbolt. Baudelaire verssorát idézve: „Jelképek erdején át visz az ember útja”. Kevésbé poétikusan azt is mondhatnám, hogy a szimbólumok a pókháló szálai, amelyben mi vagyunk a legyek. Hogy ki a pók, azaz ki hozta létre ezt az egész szövevényt, kiderül a könyvből…
világok útvesztője

Vásárolja meg kedvezménnyel webáruházunkban!