Homo Symbolicus kategória bejegyzései

Wanshart Erika: A csörögefánk szakrális szimbolikája VIII. – A magyar fánk, avagy tudjuk-e, mi az “apácaszellő”?

Fánk szavunk szász eredetű: a fankox, fankoch elődökből vezethető le. Magyarországon egy korabeli írás szerint 1603-ban gróf Thurzó Szaniszló galgóci várában egy lakomán hetedik fogásként már szolgáltak fel fánkot.

A magyar irodalom jeles szerzői rendre megemlítik az isteni tésztát, álljon most itt néhány idézet tőlük. Csokonai Vitéz Mihály Dorottyájában még kráfliról van szó, melyet befal a vénkisasszony farsangkor és gonosszá válik tőle. Gvadányi József a lelkes fánkról, azaz a töltött fánkról mesél, Jókai Mór pedig arról, hogy a fánk se sikerül mindig, néha átok ül rajta és rossz lesz, mert „van úgy, hogy plitty-platty-plutty”. Gárdonyi Géza az időskori Jókairól mondta, hogy „beleunt a saját dicsőségébe, mint a nyitrai tót a két hétig tartó farsangi fánkba”. Mikszáth Kálmán A fekete város című művében ezt írta: „a keserű nóták úgy felpuffasztják a bánatot, mint az élesztő a pampuskát”. Móricz Zsigmond az Életem regényében a „kürtős fánkról” beszélt, melyet szülei karácsonykor készítettek.

A következő idézet Krúdy Gyulától származik: „Fánkból is megárt a sok”. Lénárd Sándor pedig leírja Szent József fánkjának olasz receptjét, de álljon most itt Arany János egy debreceni barátjának írott levele a Marcza-fánk „recipéjével”, amit imigyen adott meg: 2 tojás, só, cukor, egy meszely (kb. 4 dl) tej és annyi liszt, hogy az egész összedolgozva palacsintatésztaszerű legyen, forró zsírba „kanalankint” kell a tésztát beleszaggatni, és vörösre kell sütni. „Ez, fiam, oly egyszerű, hogy magad is megcsinálhatod” – ahogy a költő írta.

Ha a változatokat nézzük, akkor száznál is többféle fánkot ismerünk. Ám lássuk most a hazánkban is megtalálható ismertebb fánkfajtákat:

  • farsangi fánk vagy másik nevén szalagos fánk, amit ugyan eredeti magyar édességnek vélünk, ám bécsi eredetű
  • rózsafánk, mely hazánkban az előzőnél kevésbé ismert, s mégis világszerte népszerű
  • virágfánk, ami a palacsintához hasonló tésztából készülő, formázott ritkaság
  • túrófánk, ami biztosan pillanatok alatt elfogy
  • képviselőfánk vagy ekler, alapja az úgynevezett égetett tészta, amit vanília krémmel és tejszínhabbal töltenek meg
  • krumplifánk vagy panka, pampuska, a tészta alapja itt a főtt krumpli és olajban sütik ki, majd sósan vagy lekvárral fogyasztják
  • ischli, isler vagy császárfánk, amit Ferenc József kedvenc fürdővárosáról, a Salzburg tartományi Bad Ischl-ről neveztek el és bár szoros rokonság fűzi a linzerkoszorúhoz, ám annál előkelőbb
  • sváb kanálfánk, ami annyira egyszerű, hogy ehhez képest a galuskakészítés egy kalandtúra
  • tolófánk, aminek közvetlen felmenője a spanyol churros és lekvárral vagy csokikrémmel töltik
  • dorongfánk, botratekercs vagy kürtöskalács, mely egy erdélyi finomság; írásban először 1679-ben említik, de ennél sokkal ősibb fánkféle; rokonai a német baumkuchen és a szlovák skalicky trelník
  • szénafánk, ami egy vaníliás krémmel töltött cérnametélt gombóc olajban kisütve és Ábrahám Gézáné Vasi zalai parasztételek című szakácskönyve bizonyítja létét
  • ördögpirula, tarkedli vagy csehpimasz, mely egérke néven is ismert igazi nagymama recept
  • apátza-fingotska vagy apácafing – tényleg van ilyen nevű édesség, még a középkori Angliából származó fánkféle, sőt, ahol ismerik a világon, mindenütt így hívják a krémmel töltött tésztát: Angliában nun’s puffs, Németországban nonnenfürzle, a katalánoknál pet de monja, Franciaországban pet de nonne, bár ott költői neveket is aggattak rá, mint szellőfánk, selyemsutty, apácaszellő.

E hosszú felsorolás után természetesen jogos a kérdés: vajon hogyan tudott az évezredek változásaival is fennmaradni a fánk? És minek köszönhető elterjedése, népszerűsége? Mivel gazdagabb, több vagy másmilyenebb a többi ételnél?

A jellegzetes farsangi ételek kapcsán már szó volt arról, hogy a fánkot bőség- és termésvarázslás reményében fogyasztották. Akárcsak a többi jeles ünnepen, ekkor is ilyen módon igyekeztek befolyásolni vagy megjósolni az elkövetkezendő időszak szerencséjét. Kijelenthetjük tehát, hogy a fánk egy olyan mágikus eszköz és étel, amivel eleink hatottak a földi és a szellemi világ erőire. Ha a farsangi fánk ilyen mágikus erőkkel bírt, s – ha ilyenfajta figyelemmel fogyasztjuk, akkor – bír a mai napig, a talán még ősibb csörögefánk nálánál is összetettebb szimbólum, mely magában foglalja a teljesség egészét.

 

Wanshart Erika: A csörögefánk szakrális szimbolikája VII. – Fánkok a nemzetközi tálcán

Fánk mindenhol van. Kicsi, kerek, nagyobb, lyukacsos, pufók, kerekded, keskeny szalag formájú, spirálos, csavart. Csak éppen máshogy hívják. A fánk az egész világon elterjedt régi és közkedvelt sütemény. Az első írásos fánkrecept Apiciustól való a római korból, ezért aztán volt ideje e kiváló kelt tésztának, hogy szerte a világon elterjedjen. Íme, az európai sor, a teljesség igénye nélkül.

A fánk francia népszerűségéről mesél az 1886-os alapítású híres párizsi Fauchon delikátüzlet. Itt az ekler fánk megújításán fáradozva piacra dobták az Elektrosokk nevű, 28 centiméteres, háromféle csokoládés töltelékkel készülő fánkot: az első réteg Tanariva tejcsokoládéval, a második Ashantival, a harmadik Albinao csokoládéval töltött, tetején villámlás formájú fehér fondanttal. Az olasz vagy a croque-en-bouche (kiejtése: krokanbus) jelentése szájban roppanó, mivel égetett tésztából készült, vaníliakrémmel töltött gömbről van szó, amit karamellel ragasztanak össze. Ez a fánk népszerű esküvői sütemény is. Német és osztrák fenségterületen népszerű a pfannkuchen vagy a már említett krapfen, s talán ez hasonlít legjobban a mi álomfánkunkra, mert középen lyuknélküli és ami a legfontosabb, lekvárral vagy csokival van töltve. Az osztrákok fánkját baracklekvárral, vaníliakrémmel, csokoládékrémmel vagy pezsgőkrémmel töltik, tetejét pedig porcukorral szórják meg. A belga fánk a smoutebollen, ami kiscsibét jelent.

Horvátországban sokféle nevén nevezik a fánkot, úgymint trijesce, primostenske fritule, istarski cukarini, krostule, krofna vagy pokladnice és mindnek a jelentése a karneválra utal. Csehországban a koblihy vagy vdolky – lyuk nélküli – a neve, lekvárral töltik, esetleg tejföllel locsolják meg. Dániában a lyuk nélküli berliner fánk a népszerű, míg egy másik változata töltelék nélküli és az aebleskiver névre hallgat. Finnországban szintén lyuk nélkülinek, munkki-nak hívják vagy berliininmunkki-nak, esetleg piispanmunkki, donitsi, munkkirinkilá neveken találjuk, Norvégiában hjorte, futimonbuckles vagy smultring. Görögországban svingi, thiples, loukoumades, mely ropogós és nyolcas formát idéz. Hollandiában az oliebollen hagyományos étel, amit leginkább szilveszter estéjén fogyasztanak. A litvániai spurgosnak túróból gyúrják a tésztáját. Lengyelországban a paczki kerek, lekvárral töltött, amit a középkor óta ismernek, mivel az akkoriban érkező francia cukrászok hatására terjedt el.

Az oroszországi ponchik és a pishki, valamint az ukrán pammpushky kerek formájú, sült tészták, amiket túróval, esetleg hússal töltenek, de van édes, lekváros változatuk is. Örményországban az oroszból kölcsönözött ponchik kifejezéssel egy rántott tésztafélét illetnek, amelyet sima gömbformára formálnak, édes töltelékkel töltik. Spanyolországban többnyire a churros, a porras, a roscos, a burmuelos, a bunyols, a rosquillas listas de san Isidro neveken ismert fánkok a népszerűek. A bunuelos Katalóniában, a kruxpeta pedig Baszkföldön ismert húsvéti, golyó formájú sütemény, mely lehet édes vagy sós. Portugáliában a fánknak malasada a neve. Svédországban munk és klenát vagy épp flottyrring, Svájcban pedig ringli, öhrli, chüechli és basler krapfen néven ismerik.

Az Egyesült Királyságban eper vagy málnalekvárral töltik a donut névre hallgató fánkot, míg Skócia egyes részein a fánk név kizárólag egy dió alakú süteményre vonatkozik, ami mázas, csavart alakú és yum-yum-nak hívják. Írországban magyarra fordítva mártógyűrűnek nevezik a fánkféle süteményt, amit olajban sütnek ki. A brit korona fennhatósága alá tartozó Csatorna-szigeteken mèrvelles a fánk neve Romániában gogoşi, Szardínián zippulas, Szerbiában Krofna, Szlovákiában sisky, Korzikán fritelli, Bulgáriában ponichki vagy mekitsas, míg Grúziában punchulla, Cipruson pedig lokma, lokmádes névre hallgat. Izland sem maradt fánk nélkül, többféle néven is megtalálható a kleinuhringir, kleinur, berlínarbollur és ástarpungar, ami hagyományosan mazsolát is tartalmaz. Törökországban hanim göbegi, tulumba tatlisi, izmir lokması neveken leljük meg, Moldovában a német konyhából örökölve schlitzküchla a neve, míg Szlovéniában krofi, fanke, flancati.

Mindezek után hogyan is gondolhatnánk, hogy a világ többi pontján nem ismerik a fánkot, mert bizony nagyon is népszerű. Íme, a bizonyíték: Ami Bruneiben kuih galang, az Kamerunban puff puff. És bizony Elefántcsontparton is fogyasztanak fánkot, mégpedig a gbofloto-t, Ausztráliában a hagyományos lekvárral töltött fánkok a népszerűek, míg az Azori-szigeteken filhók vagy malazadák néven ismerik. Ghánában népszerű a bofrot, Hawaiion a malasada és a punahou malasadas, egy cukorral bevont, sült fánkféle, amit a portugál telepesek honosítottak meg. A kanadai variációk között szerepel a hódfarok elnevezés vagy a cruller, a burgonyalisztből készített fánk és az újfundlandi toutin. Itt a fánkot többnyire juharsziruppal édesítik. Ezeket a tésztákat az Egyesült Államokban is gyakran megtaláljuk, ahol sokféle formában fordulnak elő a fánkok, a sokféle nemzet keveredése következtében. Ezért az USA-t fánknagyhatalomnak is nevezhetjük.

A fánkféle tészták Ázsiában is népszerűek, változatos alapanyagokból, sokféle formában készítik. Kínában vékony tésztából enyhén édes vagy sós töltelékkel adják. A kantoni konyhában ngáuhleisou a neve és ovális alakja miatt ökör-nyelv tésztának hívják. Hasonló az a kerek és sült tésztagolyó, a sanghaji desszert, amit tojásfehérjével készítenek, majd vörösbabpasztával töltenek. Egy másik változata enyhén édesített fekete szezámpaszta töltelékkel készül. Egyéb típusok a sós ízvilágú tikoy, a zha gao, a jin doi, a chien doi és a zhá mián quán, amit úgynevezett fánk-pálcán árulnak és rizskásával fogyasztanak. Japánban dango, kakyoin, sata-andagi névre hallgat, ami nálunk fánk, vagy taiyaki-ra, ami hal alakú.

Indiában vadailencséből készül az ízletes tésztagyűrű. Édes fánkhoz hasonló sütemény a badushah vagy a balushahi. Ezek olajban sütött, cukorszirupban áztatott, fűszerekkel ízesített tésztagolyók. Szintén népszerű az imarti, amit jalebi néven is ismernek. Tamil édes fánk az adhirasam és ismert a gulab jamun gömb alakú tészta is, aminek bivalytej az alapja és kardamomos rózsavízben áztatják. Thaiföldön khanom wong és khanom khai hong a neve az ottani fánknak, Koreában chapssal, vagyis csavart fánk a neve. Számos dél-koreai pékség kínál fánkot, amelyet rizzsel töltenek és különféle színekben kaphatók, úgymint zöld, rózsaszín vagy fehér. Gyakran töltik édes vörösbabpasztával vagy szezámmaggal. Türkmenisztánban egyszerűen pişme a neve a fánknak, Kazahsztánban baursaki, Vietnamban pedig bánh tiéu.

A Dél-afrikai Köztársaságban is megtaláljuk ezt az édestésztát, koeksister a neve és fonott tésztából készül, amit majd hideg szirupban áztatnak és mézzel tálalnak. Másik változata a suurmelk, a savanyú tejfánk. Mexikóban bunuelo, churro, sopapilla vagy dona a neve, egy sülttészta alapú snack, amit fahéjjal és cukorral vonnak be, esetleg csokoládéba merítik. Jemenben zalabiya, Zambiában vitumbuwa.

Argentínában kreppel, bolas de fraile, vagyis serpenyő gömbök vagy tortas fritas, azaz sült sütemény a neve, amit a német bevándorlók hoztak magukkal.  Bolíviában a nunuelos egy kerek kenyérféle, Brazíliában sonhonak, azaz álomnak nevezik. Kolumbiában pedig a bunuelos-t vagy roscast. Ecuadorban huevitos chilenosnak, vagyis chilei tojásnak hívják, ami egy apró és kerek fánkfajta. Más dél-amerikai országokban pedig sopaipillas a neve.

Indonézia lakói a donat kentangért vannak oda, egy krumplipüré alapú tésztáért, míg Iránban a zooloobiya-t szeretik. Izraelben a krémmel töltött sufganiyah hagyományosan hanukahkor fogyasztott étellé vált. Libanoni fánk az awami és líbiai a sfinz. Kenyában mandazi, mahamri, mandalas a fánk: édes, háromszög alakú reggeli finomság kókuszos körettel. A madagaszkári mofo boule, a malajziai kuih keria vagy kuih tayar, a marokkói sfenj, a nepáli sel roti, a nigériai puffas, a paraguayi bollos, a perui dona vagy picarones, a fülöp-szigeteki binangkal, cascaron, kumukunsi, lokot-lokot, panyalam, pilipit, shakoy, a puerto ricoi quesitos édes sajttal töltve, a szibériai kalachik, a szíriai zabeh, a tajvani tian tian chuan, azaz édes gyűrű, a tunéziai ftair, yous-yous és bambalouni, a szomáliai kac kac mind-mind a népszerű fánk egy fajtája.

Megjelent: Láthatatlan szálak. Tisztelgő kötet Mireisz László 70. születésnapjára. Symbolon Kiadó, 2020

Wanshart Erika: A csörögefánk szakrális szimbolikája VI. – Fánktörténelem

 

„Ím, hát aki mértékkel

szórakozott az étkekkel,

s nem roggyant meg keze-lába,

jöhet a táncos-oskolába.

Járjuk, mint a szél a pusztán,

fölfrissülünk majd káposztán,

s ha még fogát feni falánk,

frissen sül a farsangi fánk,

kívül piros, belül foszlik,

míg a vendég el nem oszlik.

S aki panasszal van bajba,

menjen a sóhivatalba!”

József Attila: Étkek áradata (részlet)

„Az élet olyan, mint a fánk. Frissen és melegen isteni, bár néha megfekszi a gyomrunkat. A közepén a lyuk valódi rejtély, a fánk mégsem lenne fánk nélküle.”

Roger von Oech

 

A farsangi időszak legjellegzetesebb édessége és egyben étele a farsangi fánk. A fánk élesztős – régen inkább kovászos -, édes kelt tészta, amelyet bő olajban kisütve fogyasztunk. Ma az egyik legismertebb farsangi fánk a szalagos fánk, amely nevét a barna fánkon körbefutó sárgás, aranyos csíkról kapta. Néhány évtizeddel ezelőtt a legnépszerűbb – de ki tud ebben igazságos sorrendet tenni – még a csöröge volt. A fánk a 19–20. században valamennyi társadalmi rétegnek farsangi étele volt.[1]

A fánk világétel és a legkülönfélébb változatokban lett népszerű. Előzményei, akárcsak a farsangé, a távoli múltba nyúlnak vissza. Elkészítésének módja is rendkívül változatos: süthetjük forró zsírban, kemencében, de külön erre a célra kitalált sütőben is. Formája sokféle: lehet kerek, kockás, hosszúkás, de még rákfarok formájú is. Fogyaszthatjuk édesen, de akár sósan is. A fánkot a Czuczor-Fogarasi szótárban, 1862-ben így határozták meg: „fán-k, azaz fonék v. fonadék, fonott sütemény. Szélesebb értelmezésben többféle sütemények neveztetnek így. Különösen finom, leginkább farsangban kelendő tésztasütemény, gömbölyű alakban, s töltelékkel vagy a nélkül. Megvan az illír nyelvben is.”

A fánk története számunkra II. Ramszesz (i.e.1290-1224), a haját vörösre festő Hatalmas Bika sírjának domborművénél kezdődik, amin két rabszolga méretes, csiga alakú süteményt készítve azt egy edényből nagy óvatossággal, bottal emeli ki. Ez lehet akár a fánk készítésének korai ábrázolása, ám Josephus Flavius (Kr.u.37-100) történetíró említése szerint II. Ramszesz mézeskalácsot áldozott az isteneknek. Ez az előző értelmezést ugyan elbizonytalanítja, de nem zárja ki. Mindenesetre vitathatatlan, hogy a kelt tészta zsiradékban sütése igen régi megoldás. A fánkról is elmondható, mint szinte mindenről, hogy már az ókori görögök – i.e. V. században – és a rómaiak is fogyasztottak valami hasonlót, ami eredetileg hosszúkás alakú sütemény volt, majd mézzel vagy halszószba merítve ették. A középkorban az arab szakácsok már élesztős tésztát sütöttek olajban, de még nem tettek bele cukrot, viszont sütés után sűrű, édes szirupba áztatták.

A fánk az 1400-as években lett népszerű Angliában és a német országokban. Rengeteg német nyelvű recept maradt fent ebből az időből, s innen tudjuk, hogy a nyers fánktésztát gombával vagy hússal töltötték, utána sütötték. Amerikába, a fánkevők földjére holland telepesek vitték magukkal. Ám kutatásom során még olyasmivel is találkoztam, amire egyáltalán nem számítottam, miszerint bizonyos régészek állítólag számos olyan megkövesedett sült süteményre leltek, amelyek közepén lyukak vannak, s mindezt az Egyesült Államok délnyugati őskori romjain. Azt is írják, hogy nem világos, hogy ezek a korai indiánok hogyan készítették el fánkjukat. A mai amerikai fánk nem hasonlít a nálunk szalagos fánkként ismert édességre, mert azt tömeggyártással, géppel sütik. A fánkgyártó gépet 1920-ban Adolph Levitt automatizálta és találmányát az 1934-es chicagoi világkiállításon mutatta be. Innen már egyenes volt az út a Dunkin’ Donuts-ig. Az USA-ban a fánk népszerűségét jelzi, hogy Nemzeti Fánk Napot is ünnepelnek – National Doughnut Day -, ami minden év júniusának első pénteki napján van.

A mitikus legendák létrejötte mindig arra utal, hogy valójában nincs pontos eredete és keletkezése az adott tárgynak. A fánkot tehát emiatt szintén tekinthetjük szakrális ételnek. A fánk európai elterjedésének történetéről két legendával találkozunk. Az egyik Marie Antoinette királyné (1755-1793) uralkodásához kötődik. A királyné farsangi álarcosbált rendezett, melyről álöltözetben – ki tudja miért – megszökött, ám időközben megéhezett, ezért egy mézeskalácsos bódénál vásárolt egy fánkot, ami rendkívül ízlett neki, így kísérőjével megvásároltatta az egész kosárral. A karnevál végeztével a királynő a palotájába rendelte a fánksütőt, hogy tanítsa meg a cukrásznak e különleges tészta elkészítési módját, ami ettől kezdve a királyi lakomák kedvelt desszertjévé vált.

A másik, némiképp vicces legenda szerint a fánk Bécsből származik, mely egy Krapfen nevű pék halálával kezdődik, akinek műhelyét özvegye, Cecília örökölte. Ebben a pékműhelyben készültek a legfinomabb kenyerek, ezért sokan zarándokoltak el, hogy a kenyérhez hozzájussanak. Ám egyik nap a kenyerek nem készültek el időben, sokan üres kézzel és bosszúsan távoztak, s volt, aki ennek hangot adva cifrákat mondott Krapfennének. Végül a pékné kijött sodrából és egy darab kenyértésztát dobott a szitkozódó emberhez, de a tészta célt tévesztve egy forró zsírral teli lábosban kötött ki. A kenyértészta gyorsan aranysárgára pirult és így született meg az első fánk, amit a bécsiek, azóta is krapfennek neveznek.

Egyes feljegyzések szerint a fánktészta eredetileg teljesen megegyezett a kalácstésztával, amit aszalt gyümölcsökkel, fűszerekkel dúsítottak, majd olajban sütöttek ki. Az így készített fánk még labda alakú volt és csak az 1800-as évek közepén találta fel bele a lyukat egy Hanson Gregory nevű kapitány. Ehhez praktikus ok vezetett, ugyanis sokszor maradt nyers belül a tészta. A fánk-lyuk legendája szerint 1847 júniusában a kapitány hajója hatalmas viharba került és a kormánykerék egyik küllője átszúrta a nyers fánktésztát, amit később így sütöttek ki tökéletesre…

Az első nyomtatott fánkként emlegetett recept állítólag 1803-as és egy angol szakácskönyvben található. De hát hol van az a zsidó fánkokhoz képest, amit már ezer évvel ezelőtt is biztosan sütöttek! Igaz, ezek a fánkok még igazából sült cipók voltak, de mára bizony fánkká alakultak, hiszen a zsidóság a Templom visszafoglalása után – i.e. 164. – nyolc napig kitartó olaj csodájára emlékezve fogyasztja Hanukkah idején az olajban sült édességet, mely így emlékeztet az olaj csodájára.

[1] Burányi Béla: i.m. 174.o.: „Fánk! Farsang háromnapokkó! . . . Akkó tudom a fánkot, ésakkó . . . Mëg régebben úgy vót, hogy . . . most minek is híjják? . . . Mink csőregének hítuk asztat. Herőce! Mostan herőce tán! Csőrege vót az régënn. Mëg csőrege metélő, az az olyan rádli, amivń aszt metéték . . . Farsang hétfőjin ilyen disznóság vót – de baromfi nem vót! . . . – Akkó keddën vót ez a csőrege-fánk, ésakkó ezbű ami maradt, szërdára, eszt „ńvitte a Ciböre-vajda! . . .” Akkó mindön gyerök ńhitte, hogy . . . Nem is kértünk fánkot, vagy ilyesmit, mń „ńvitte a Ciböre-vajda!” Az anyánk ńtötte. Bőtőjjünk! Az bőjti nap vót! Keddön ami ńfogyott, ńfogyott, ami nem, asztat ńvitte Ciböre-vajda. Mń szërdán akkó mán begyütt a hamvazószërda, ésakkó begyütt a bőjt, és – asztán vötték elő. Mink asztat ńhittük, hogy aszt ńvitte a Ciböre-vajda. Assë tuttuk, ki vót a Ciböre-vajda.” – Mohol, 1979, Zélity Istvánné Kabók Klára (1907–1984)

 

Megjelent: Láthatatlan szálak. Tisztelgő kötet Mireisz László 70. születésnapjára. Symbolon Kiadó, 2020

Wanshart Erika: A csörögefánk szakrális szimbolikája V. – Az étkezés mint mágikus cselekedet

„Mondd meg mit eszel, megmondom ki vagy.”[1]

 

Manapság időnk nagy részét töltjük orális tevékenységekkel: eszünk, iszunk vagy beszélünk és vannak, akik ezeket előszeretettel kombinálják. Sőt, folyamatosan rágcsálunk, például rágógumit, napraforgómagot, chipszet, s van, aki a körmét. Az orális örömforrások folyamatosan rendelkezésünkre állnak. Abraham Maslow elméletében a táplálkozást, mint az élethez alapvető szükségletet írja le.[2] Egyes elterjedt nézőpontok szerint az étel az önjutalmazás eszközeként is felhasználható. Népszerű az az álláspont is, miszerint az étkezés családi és társas viszonyulásaink kifejező eszköze. Sigmund Freud a születéstől az első életévig tartó időszakot orális szakasznak nevezte, ami a személyiség fejlődését irányító szexualitás első kifejeződése. A száj körüli terület ingerlésére már a 7,5 hetes magzat is reagál, a születést követően pedig az anya-gyermek kapcsolat legelső megnyilvánulása a táplálkozáshoz, a szoptatáshoz kapcsolódik, ami, Forgács Attila szavaival élve „a meghitt szeretet archaikus egysége.”[3]

A táplálkozás alapvető fontosságát mutatja a nyelvünkben megjelenő sokféle étkezéssel kapcsolatos metafora: van, aki nagy kanállal eszi az életet, a szerelmesek nyalják-falják egymást, egyesek szerint a gyerekek olyan aranyosak, hogy meg kell zabálni őket és vannak hölgyek, akik nagyon kívánatosak, olykor pedig nem értjük, hogy egyesek mit esznek annyira másokon. A száj, mint étkezésünk elsődleges színtere már az élet kezdeti szakaszától a pozitív vagy negatív érzelmek megnyilvánulásának helye és eszköze. Amikor mosolygunk, szeretetünket, boldogságunkat juttatjuk kifejezésre. Ha szomorúak vagyunk, ajkaink lefelé görbülnek, ha dühösek leszünk, ajkainkat összeszorítjuk, jókedvűen pedig teli szájjal nevetünk. Ezért a minket körülvevő világhoz való kapcsolatunk legközvetettebb módja az ajkak és a hozzá kapcsolódó evés.

A régi világban ismeretlen fogalom volt a rohanás, a gyorséttermek, miként az utcai, sietős egy-két falatot bekapó életérzés is. Manapság eljutottunk oda, hogy tanulmányokkal szükséges bizonyítani, hogy a családi, baráti összejövetelek pozitív hatással vannak az egészségünkre, mert például csökkentik a vérnyomás és a stressz szintjét. Az étkezés, amellett, hogy tápanyagpótló tevékenység és ősi örömforrás, számos funkciót hordozhat magában. Az étkezés meghitt pillanat, a hosszan elnyújtott étkezés pedig – természetesen a megfelelő mennyiséggel kombinálva – az egészségünk egyik kulcsa lehet.

A közös étkezés mindig összetartozást jelképez. A hagyományos társadalmakban a közös étkezéshez a jól végzett munka megkoronázása tartozott és még manapság is élő például a disznótoros, a szüreti ebéd vagy a halotti tor tradíciója. Az éves ünnepkör idején a családok mindig együtt ültek az ünnepi asztalhoz. Az emberi élet sorsfordulóikor pedig a tágabb közösség is részt vett az ünneplésben, s így az étkezésben. Minden alkalomnak megvolt a neki megfelelő étek, s ezzel az étel szimbolikus üzenetet közvetített, amit a közös lakománál együtt elfogyasztva az egész közösség tudatosított és elfogadott. Az étkezéseknek ily módon megvolt a megfelelő, mindenki által ismert koreográfiája.

Az evés jelenti a bekebelezést, hiszen amikor eszünk, akkor a világ egy darabját magunkévá tesszük, hogy a bensővé tett világból erőre kapva növekedjünk, s – kívül-belül egyaránt – építkezzünk, emelkedjünk. Éppen ezért fontos az is, hogy mit fogyasztunk, nem véletlenül szól a régi közmondás: „az vagy, amit megeszel”. Az étkezés tehát olyan mágikus folyamat, melynek során az ételre hatunk, mintegy testi lombikunkba zárva vivőerővé átalakítjuk. Ha ezzel a gondolkodásmóddal tekintünk a hagyományos társadalmak közös, ünnepi, rituális étkezéseire, akkor kapunk egy megfejtő kódot, hogy eleink miként, milyen mágikus eszközökkel élve működtek együtt és hatottak egyben világuk erőire. Ezért az ünnepi, szertartásos étkezés elsősorban szent rítus és csak másodsorban táplálkozás. Milyen kifejezően ragadja ezt meg egy jógi: „Étkezéskor az ember ugyanabban a testhelyzetben ül, mint meditációban és ugyanazt a lelkiállapotot tartja fenn.”[4]

[1] Brillat-Savarin, Jean Anthelme: Az ízlés fiziológiája, Singer és Wolfner Kiadó, Budapest, 1912.

[2] Maslow, Abraham: A lét pszichológiája felé, Ursus Libris Kiadó, Budapest, 2016

[3] Forgács Attila: Az evés lélektana, Akadémia Kiadó, Budapest, 2016

[4] Szvámí Véda Bhárati: Isten. Filosz, Budapest, 2008. 48.o.

Megjelent: Láthatatlan szálak. Tisztelgő kötet Mireisz László 70. születésnapjára. Symbolon Kiadó, 2020

Wanshart Erika: A csörögefánk szakrális szimbolikája IV. – A sütés-főzés alkímiája

 

„Alkimista a pék, amikor a kenyeret süti, a borász, amikor a bort készíti és a takács, amikor az anyagot szövi.”

Paracelsus: Paragranum

 

A táplálékfelvétel egyidős az élettel, hiszen az evés elemi létszükséglete minden élőlénynek. „Létezik egyfajta globális lelki erő, amely összeköti a népeket és átíveli a fajokat, de még a mindenséget is. Az összekötőkapcsot egyfajta lelki hajlam képezi, amely periodikusan megnyilvánul a lelki és testi történésekben. A globális lelki hajlamok megismeréséhez kézenfekvő lehetőség a táplálkozás archaikus metaforáinak, allegóriáinak kutatása. Az evés, mint elemi ősfunkció evolúciós és kulturális rétegeken átszűrődő és a mindennapi tevékenységben megnyilvánuló hatásai megvilágíthatják a szokások, az életjelenségek és ezek lelki vetületeit.”[1]

Mivel az étel megosztása kedvező hatásokat váltott a közösségben, ezért az analógia elvén haladva a természeti ember ezt a tapasztalatot alkalmazta a félt szellemi világ felé is: a becses, zsíros falatokat az isteneknek ajánlotta fel. „Az élelem a tápértékén túl jelentős lelki értéket is képvisel.”[2] A főzés szakrális tevékenység mivolta abban is megnyilvánul, hogy eredetileg követte, utánozta a világ teremtésének folyamatát. „A tradicionális rendben az ételek elkészítése és megértése kozmológiai tudomány és művészet.”[3]

A transzmutáció így egy sajátos átalakítást jelent. Társítható hozzá a tökéletesítés értelmében vett átváltoztatás ideája, az alacsonyabb állapotról magasabbra való eljutásé. A főzés ezért tekinthető alkímiai műveletnek, hiszen mint az alkimista a lombikjában, kifőzünk valamit, anyagokat egyesítünk, hogy a többől egy legyen, valami egyedi és különleges. Ezt a különleges valamit pedig elfogyasztva tesszük bensővé és ily módon tovább finomítva átalakítjuk, mondhatjuk, hogy nemesítjük, hiszen az így elfogyasztott étel tiszta és emelkedett tudatállapothoz segít. Ez pedig transzformációhoz, végső soron önátalakításhoz vezet. Az, hogy egy étel milyen formában, ízvilágban, s egyéb módokon készült el, rámutat arra, hogy hol és milyen okból főtt-sült. Vagyis az ételnek egyedi és általános jelentései lehetnek. Ezért az ennivaló nem pusztán tápanyagforrás, hanem szimbolikus, jelentéshordozó és kifejezője annak, hogy a társadalom, s így az egyes ember miként viszonyul a világhoz, amelyben él.

Erre jó példa, hogy az archaikus kor emberének hiedelme szerint a fán termő gyümölcsök, virágok az égi világgal hozhatók kapcsolatba, míg a földi világ növényei a kalászos növények – árpa, búza, köles – és a füvek, gombák. A földalatti világot az ehető gumós, hagymás és gyökérzöldségek jelképezték. Őseink vélhetően e szimbolikus rendszer alapján termesztették étkezésre szánt növényeiket, mivel harmóniát kívántak létrehozni az állat- és növényvilág illetve jelképesen a felső, középső és az alsó világok között, végső soron pedig mindez által önmagukban.

Ám nemcsak az étel jelentéshordozó, hanem az elkészítés módja, sőt az, hogy miben készítették az étket, az szintén üzeneteket közvetít. Az ember számára a tűz ismerete az elsődleges feltétele az ételkészítésnek. A külső tűz, mely fölött az eledel főtt, általánosan összefüggésbe hozható az ember belső univerzumával, az emésztés tüzével. Ha az ételt rítus részeként fogyasztották el, mint például lakodalmi étekként, akkor az előbbi tűz még szimbolizálhatta a lelkesedés és a vágy tüzét is. Az edény mesterséges kicsinyítés következménye, mert a templom és az edény szinonimák.[5] Ezzel értelmet nyer az is, hogy minden vallás edényeket, kelyheket használ a szent rítusok elvégzéséhez. A szent edény prototípusa a Szent Grál, mely Jézus vérét fogta föl. Az áldozati rítusok fontos kelléke az edény, s voltak az étel-és italáldozatoknak olyan formái, amikor nemcsak tartalmát, hanem magát az edényt is feláldozták, megsemmisítették.

Az edény a befogadás, körbefogás, körülölelés szimbóluma, ezért feminin jellege egyértelmű. A női nemiszerv és az anyaméh jelképe egyaránt. Szexuális jelentésű, ha az edény valamilyen maszkulin szimbólummal jelenik meg, mint például a népi mondásban: „fedő megtalálja a fazekát” vagy „olajos korsó dugóját megleli”.[6] Az edény kilyukasztása, eltörése szimbolikus defloráció. Az edény, mint jelképes kehely minden esetben a lány, a kanál pedig a legény jelképe, ezért mondják: „Cseréptálhoz fakanál„. Bernáth Béla értelmezése szerint a fazék és bármilyen edény a női szeméremtestnek, a rúd, a fakanál és minden hozzá hasonló a férfi nemiszervének felel meg. A rúddal való keverés a nemi aktust idézi.[7] Bizonyos lakodalmi étkek, mint a csigatészta, a szalaggal feldíszített disznófarok, tollakkal megtűzdelt hurka, melyek „a nemiséggel, a fallosszal való szoros vagy lazább kapcsolatára”[8] céloznak, a hozzájuk fűzött rigmusok használata, melyek „a vőlegény és menyasszony meztelenségével, a nemi szervek kihangsúlyozásával, a közösülés aktusát megjelenítő gesztusokkal díszítettek, a bekövetkező elhálásra utalnak.”[9]

 

[1] Forgács Attila: Az evés lélektana, Akadémia Kiadó, Budapest, 2018

[2] Helman, Cecil G.: Kultúra, egészség és betegség, Melania Kiadó, Budapest, 1992.

[3] Blackhirst, Rodney: A tradicionális ételek alkímiája. Ars Nature, III-IV. évfolyam 9 – 12 szám, Életharmónia Alapítvány, Szeged, 2012-13. 30-38.o.

[4] Blackhirst, Rodney: i.m. 36.o.

[5] Durand, Gilbert: A vallásos ember és szimbólumai, In: Ries, Julien szerk.: A szent antropológiája. A homo religius eredete és problémája, Typotex Kiadó, Budapest, 2003.

[6] Bernáth Béla: A szerelem titkos nyelvén, Gondolat Kiadó, Budapest, 1986. 19.o.

[7] Bernáth Béla: i.m. 7–11, 156–164.o.

[8] van Gennep: i.m. 134.

[9] Bakó Ferenc: Palócföldi lakodalom. Gondolat Kiadó, Budapest, 1987. 168−175.

Megjelent: Láthatatlan szálak. Tisztelgő kötet Mireisz László 70. születésnapjára. Symbolon Kiadó, 2020

Wanshart Erika: A csörögefánk szakrális szimbolikája III.

Farsang

 

„Az ünnep alatt egészen más szabályok és törvények érvényesek, mint a hétköznapi, profán élet idejében.”

Mircea Eliade

 

Létezik egy régi időkből fennmaradt ünnep, ami több mindenben eltér a megszokott ünneprendtől. Ez a farsang, ami a karácsonyi ünnepkört elhagyva vízkereszttől – január 6. -húshagyó keddig, a húsvétvasárnap előtti 47. napig -, a nagyböjt kezdetéig tartó időszak elnevezése. Velencében már István-napján – december 26 -, Spanyolországban Sebestyén-napkor – január 20. – kezdődik a farsang, Rómában csakis a hamvazó szerdát megelőző 11 napot mondják farsangnak illetve karneválnak.

A farsang egyik jellegzetessége, hogy a keresztény liturgikus naptárban nem kötődik hozzá jelentős vallási ünnep. Ez is arra mutat rá, hogy a kereszténység előtti időkből származik. A farsangi mulatságoknak ókori párhuzamai is lehetnek, mint például a görög Dionüszosz-kultusz vagy a római Szaturnáliák, más néven Bacchus ünnep, ám talán túlzás lenne kijelenteni, hogy ezeknek az ünnepeknek a népi továbbélése a farsang.

A farsang hazájának Itáliát tartják, ám mivel egy ősi termékenységvarázsló ünnepről van szó, ezért valószínűleg sokkal régibbek a gyökerei. Egy biztos, hogy a 16. és 17. században bujaságot szimbolizáló szokásai miatt tiltották, azonban a reformáció-ellenreformáció légköre sem volt elegendő a hagyomány felszámolásához.

A farsang csúcspontja a karnevál, hagyományos magyar nevén a farsang farka. Ez a farsangvasárnaptól húshagyókeddig tartó utolsó három nap. Számos városban ekkor rendezik meg a híres karneváli mulatságokat – legismertebbek a velencei és a riói karnevál -, Magyarországon pedig a farsang legnevezetesebb eseményét, a mohácsi busójárást.

A hajdan városra, falukra szóló farsangi állatmaskarás felvonulások, játékok, önfeledt ünneplés, bolondozás, tánc, bálok mind elengedhetetlen velejárói voltak a farsangi szokásoknak. A legismertebb farsangi népszokások az asszonyfarsang, farsangi jelmezek, köszöntők és a farsangtemetés. Az ilyenkor felvonultatott állatmaszkok mind termékenységidéző szerepűek, a gazdag lakomákkal pedig a természetet kívánták bőségre ösztönözni.

A tél és tavasz küzdelmét szimbolizáló pogány ünnepséget – sikertelen üldözését követően végül – a keresztény egyház is elfogadta. A télhez szimbolikusan az elmúlás tartozik, míg a tavasz az új élet jelképe, ezért ilyenkor jelképesen a halált és a betegségeket igyekezek elűzni. Erre utal a felfokozott életvágy, az ünnepi vigadozás orgiasztikus jellege, mely ősi bőség- és termékenységvarázslás. Jellemző a pozitív, örömteli jövőkép, mely a tavaszváráshoz és a tél elmúlta feletti életörömhöz kapcsolódik. A bőség és pazarlás az aranykor, avagy a kezdet újrateremtésével analóg, hiszen az ünnep kilépés a profán világ kereteiből. Ugyancsak emiatt lehetséges feloldani az „én” szilárd határait, kigúnyolni a hétköznapokat, átmeneti, új személyiséget felvenni és átlépni a névtelenségbe, arctalanná válni álarccal és maszkkal.

A vígassághoz szorosan kapcsolódik a mulatozás, eszem-iszom, bolondozás, alakoskodás például úgy, hogy erre az időre a társadalmi státuszok bizonytalanná válnak, akár a nemi szerepek is összeolvadnak, a megszokott formák elvesznek. Ebben az időszakban – szemben a többi ünneppel – a Szent megjelenése érvénytelen, paródiákkal, obszcenitással kigúnyolható, a démonikus életerők elszabadulhatnak. A karnevál egyetemes jellege, hogy nincs határ és nincs idő.[1] Mindez arra utal, hogy a farsangi időszak visszatérés a kezdeti őskáoszhoz. Ez is egyfajta integrálódás, hiszen ekkor a világ a káoszból egy kezdőponthoz ér és onnan újjászületve megtisztul, hogy onnantól jobbá lehessen.

A farsang utolsó napja húshagyó kedd, ezen a napon szalmabábut – kiszebábot – vagy koporsót égettek, s így jelképesen lezárták a farsangot és a telet. Másnap, hamvazószerdán már a nagyböjt első napja volt, ám ezt egy napra felfüggesztve, torkos csütörtökön elfogyasztották az összes maradék ételt: fánkkal, hájas kiflivel, zsíros ételekkel kellett jóllakni, hogy jövőre is a bőség legyen az úr. „Ezen a napon kilencsző kő jóllakni!”[2]

Hagyományosan a farsang volt a párválasztás ideje és ilyenkor tartották az esküvőket is, mivel a húsvéti böjt időszakában már tilos volt a lakodalom. Erre utal az ünnepnapok elnevezése is – például első menyegzős vasárnap = vízkereszt utáni első vasárnap, vővasárnap = farsangvasárnap, amikor az ifjú férj az após kontójára fogyaszt. A falvakban a legények szervezték a bálokat, a lányok pedig bokrétát adtak a kiszemelt legénynek, aki a farsang végén nyilvános színvallásként a kalapjára tűzte.

Az ünnep során elfogyasztott ételek sora, hogy mit készítettek, azt hogyan, kivel, s miként költötték el, szimbolikus és valós üzeneteket hordozott. A télvégi, farsangi időszakban illetve házasságkötéskor – e kettő össze is kapcsolódott ebben az időszakban – jellemző volt a termékenységi erők megidézése, mely a földi valóság síkján a párok egybekelésével analóg. Egy adott rítushoz általában tárgyak is tartoznak, melyek szimbólumként megjelenve az ember életében rengeteg információt hordoznak és tulajdonságaikkal kommunikálnak.

Ebben a káoszt idéző, mégis mágikusan bőséget és termékenységet varázsló időszakban szükséges elhelyezni csörögefánkunkat, mely csodálatosan meg is találja a helyét. Mert nem véletlen, hogy éppen ennek az időszaknak az egyik jelképes étke a fánk. Az ünnep maga a hierogámia, azaz a szent nász, amit az emberi világban lemásolva megjelenítenek az ekkor kötött házasságokkal. S ebben a folyamatban az egyik legrégibb édes tészta, a csörögefánk csodálatos közvetítő erő.

[1] Marót Károly: Rítus és ünnep. Ethnographia LI. 1940. 143−187.

[2] Burányi Béla: A juhászok így élnek, úgy élnek. Egy juhászcsalás szelleminépi hagyománya. I. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2004 172.o.

Wanshart Erika: A csörögefánk szakrális szimbolikája II.

Archaikus világlátás

Az archaikus gondolkodásban a világ, élő, egységes egész. Az archaikus gondolkodás jellemzője az analógiás logika, melynek eszköze az analógiák, azaz a megfelelések feltárása. Az archaikus világlátásra tett kísérlet, azaz az analógiás látásmód elengedhetetlen a csörögefánk lényegi üzenetének felfejtéséhez, ezért röviden összefoglalom ennek lényegét.

Az analógiákban látó kor emberétől olyan jellegű információkat örököltünk, amelyekhez racionális hozzáállásunk nem ad kulcsot. Amennyiben hozzá szeretnénk férni ezekhez az ősi rétegekhez, be kell lépnünk az archaikus, vagyis az analógiás logika világába. Azért is érdemes megtennünk ezt a gesztust, mert évezredekkel dacolva jutottak el hozzánk. Az archaikus egységben gondolkodó, látó emberről mondja Hamvas Béla, hogy: „Pillantása nem tört meg az anyagi látszat burkán. Ezért volt képessége arra, hogy megszemélyesítésekben és genetikusan lásson: az erőkben meglássa a Hatalmakat és az Isteneket, de meglássa bennük az eredetet is.”[1]

Az ősi szemléletmód számára a világ eredete és a benne való tájékozódás szorosan összefügg. Az eredetmítoszok szerint az isteni erő a káoszból teremtette a világot, s ahol ez megtörtént, ott van a világ közepe, ott érintkezik egymással a transzcendens és az immanens világ.[2] Az archaikus tudás gyakorlati alkalmazása a mágia, aminek a dolgok hasonlósága és a lényegi azonosság megjelenése az alapja, vagyis végső soron az a meggyőződés, hogy az evilági és túlvilági jelenségek között megfelelés, analógia van. . A mágiában a hasonlóságot – analógiát – használják arra, hogy az egyik dolog befolyásolásával az arra hasonló dolgokra is hatni tudjanak. A hasonlóság feltételezésében döntő szerepet játszik a megismerés, mert az addig külön–külön érzékelt tények rendszerré állnak össze, amelyben minden rész összefügg. Éppen ezért az archaikus látásmód nagyon különbözik a történelmi kor emberének racionális gondolkodásától, amely a lineáris logikán alapszik. A tudományos gondolkodás mindig lineáris és kauzális – ok-okozati -, emiatt mindig csak a látható valóság meghatározott síkjain belül mozog -, ezért „vízszintes gondolkodásnak” is nevezzük, míg a látás és a gondolkodás archaikus módját „függőleges gondolkodásnak”.,

A modern ember világában a láthatatlan, úgynevezett természetfölötti erőknek nincs legitim tere. Kifejezetten viszolygó érzések támadnak a mai kor emberében az önkényesnek látszó erők iránt és éppen ezért olyan világot hozott létre, mely méltó racionális tudatához. Most már olyan világmindenség veszi körül, amely értelmes törvényeknek engedelmeskedik és ugyan még nem mindennek az okát ismeri, de majd nyilván felfedezi azokat is. Az archaikus ember úgy élte meg, hogy minden a láthatatlan erők uralmából jön létre, de ezt a körülményt nem véletlennek, hanem szándéknak tulajdonítja, ahol az események pontos szabályszerűségben zajlanak. Az ettől eltérő bármilyen kivétel veszély, amit ki kell engesztelnie. Életében a megváltoztató élményekből fakadó tapasztalás a lényeg. Ami számunkra, akik csak az értelemre és az élményeinkre jellemző kauzalitására ügyelünk, egymástól független véletlenek értelmetlen halmozódása, az a régi kor embere számára rossz vagy jó előjelek logikus következménye, ami beleszövődik az isteni körforgásba.

Az archaikus gondolkodás egyik mentőöve a népi világlátás, ugyanis a népi hagyományokban sikeresen megőrződtek az archaikus kor életfelfogásának mágikus képzetei. A népi kultúra többnyire képi nyelven létesít kapcsolatot a racionálisan össze nem kapcsolható jelenségek között. A képi nyelv lehet a rituális szimbólum, mint például a rituális ételek (kenyér, édes tészta, tojás, szilva, alma stb.) vagy a keresztény szakrális szimbólumok (gyertya, kereszt stb.). A falusi közösségben minden rítus egy kommunikációs eszköz, üzenet a közösség felé arról, hogy mi történik, milyen társadalmi sorsváltozás vár valamelyik tagjára. Így a közösség minden tagjának van lehetősége szentesíteni és elfogadni a változásokat.

Írásunk szempontjából a csörögefánk rituális szimbólum, aminek elkészítése, majd együttes elfogyasztása üzenet az egész közösség számára. Ez az együttes erő pedig mintegy biztosíték a jövő kedvező befolyásolására.

 

Ünnepi hagyományok

 

„Mindig vallottam és vallom, hogy a népi kultúra világán belül a szokások, kiemelten a sorsfordító szokások legnagyobb erénye, hogy visszavisznek az emberi kultúra kezdeteinek irányába.”[3]

 

A hagyomány egy közösség tapasztalatainak és tudásának összessége, ami a közösség fennmaradását segíti. E tudás nem öröklődés, hanem elsajátítás – például nyelv, megfigyelés, tapasztalat – révén válik a közösség tagjainak birtokává. A tudás elmélyítésének fontos alkalmai az összefogással végzett munkák, az évszakokhoz való igazodás és az ünnepek rendje. Ezért egy hagyományos társadalomban az ember élete túlnyúlik egyéni létén, hiszen a szertartások segítségével összekapcsolódnak nemzedékek, s így a múlt, a jelen és a jövő. Ez az ív támogatja mind a külső, mind a belső rend létrejöttét, melyben nincsenek megmagyarázhatatlan dolgok. Minden hagyományt a közös tudat csiszolt és ezért sok mindent magukban hordoznak az életről, lehetőséget adnak, hogy elgondolkodjunk, kik vagyunk, honnan jövünk, hová tartozunk és merre tartunk, vagyis segítenek meggyökerezni az életben.

A hagyományos közösségek életében nagyon fontos szerepe volt az együtt megélt ünnepeknek, mert azok segítettek strukturálni az időt, hiszen ez a szent idő, ami a hétköznapok sorából kiemelkedő időtartam, s amely általában szertartásokat tartalmaz. Az ünnep periodikusan ismétlődő alkalom, amelynek során meg lehet jeleníteni és át lehet élni a közösség legfontosabb értékeit, az összetartozást, a megújulást, az erővel telítődést és felszabadulást.[4] Az ünnep eseményeit akkor tekinthetjük szertartásnak, ha azok szimbolikus tettek. Egészen pontosan attól lesznek az ünnep tettei szertartások, mert szimbólumokra épülnek. Mivel a szimbólumok az egységben látás és a magasabb megismerés lehetőségét hordozzák, az ünnep a legmegfelelőbb társas alkalom az egység megvalósítására, az összhang megteremtésére az egyes ember tudatában és a közösségi tudatban egyaránt.

„Az ünnepet nem lehet kitalálni, az ünnepet csak kapni lehet, ahogy a csillagképeket is kaptuk a teremtés kezéből.” – fogalmazta meg lényegre törően Pilinszky János. Ennek folytán az ünnep az aranykor újrateremtése, a profán világból való kilépés, ezért bőség a jellemző rá. Az ünneplésben visszatér a szent kezdet ideje[5], mivel a rítus a szekuláris jelent köti össze a teremtés kezdeti erőivel. Ez az ember részéről teljes önátadást igényel, mert az ünnep erkölcsi instanciákat is tartalmaz. Márai Sándor így foglalta össze a maga részéről fontosnak tartott elemeket: „Ha az ünnep elérkezik életedben, akkor ünnepelj egészen. Ölts fekete ruhát. Keféld meg hajad vizes kefével. Tisztálkodj belülről és kívülről. Felejts el mindent, ami a hétköznapok szertartása és feladta. Az ünnepet nemcsak a naptárban írják piros betűkkel. Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázslatos rendhagyás. Az ünnep legyen ünnepies. S mindenekfölött legyen benne valami a régi rendtartásból, a hetedik napból, a megszakításból, a teljes kikapcsolásból, legyen benne áhítat és föltétlenség. Az ünnep az élet rangja, felsőbb értelme. Készülj fel reá testben és lélekben.”

A rítusban sohasem a technikai műveleten van a hangsúly, hanem mindig a jelentésén. Ez a jelentés, amit az egész közösség ismer és elismer, egyesíti a közösség tagjait, tehát a rítusnak, s ezért az ünnepnek közösségteremtő szerepe van. A szent rítusok egyik fontos funkciója, hogy rendezett lefolyásával az otthonosság érzetét nyújtja és segít fenntartani a biztonságos világ iránti alapszükségletet. Együtt ünnepelni annyi, mint elfogadni a közös metafizikai értékeket.

A hagyományos évköri vagy más néven vallásos ünnepeken túl az emberi életnek három nagy sorsfordulójához – születés, házasság, halál – kapcsolódtak ünnepi szokások. Ezen fordulókhoz kapcsolódó rítusok, események jelentős szerepet töltöttekbe nemcsak a személy, hanem a közösség életében is.

[1] Hamvas Béla: i.m.

[2] Mircea Eliade: i.m.

[3] Ujváry Zoltán: Népszokások és népköltészet. Alföldi Nyomda, Debrecen, 1980. 12.o.

[4] Vasas Samu – Salamon Ildikó: Kalotaszegi ünnepek. Gondolat, Budapest, 1986. 14.o.

[5] Eliade, Mircae: i.m.

Wanshart Erika: A csörögefánk szakrális szimbolikája I.

„Egyetlen tárgy sem rejtélyes. A titkot a szemünk rejti.”

Elizabeth Bowen

 

Bevezető

Az ízlelés élménye gyerekkoromtól kezdve fontos volt számomra. No, nem azért, mert annyira falánk lányka lettem volna, inkább válogatósnak tartottak. Talán éppen ezzel függhet össze az a megismerési vágy, mely már egész korán a tűzhely közelébe terelt: elfogyasztani az ételt, amibe tudtam, hogy mi minden kerül, s hogyan készül, korai éveimtől vonzott. Az alapanyagokat kevergetni, fűszerezni, a tésztát gyúrni vagy formázni, ez mind örömforrás volt számomra. Voltak személyes kedvenceim, mint például az egyszerű vajas kifli, a bonyolultabb császármorzsa vagy a fahéjas bundásalma és természetesen a fánk, ami nálunk rendszerint csörögefánkot jelentett. Korán észrevettem, hogy sokat számít családunkban, ki mit és mennyit fogyaszt az ételekből és hogyan reagál az ízekre. Az is feltűnt, hogy a nagy étvágyat elismerik, a finom ízeket elővarázsoló háziasszonyt pedig látványosan dicsérik. Ha ünnep volt vagy épp vendégsereg gyűlt nálunk, nagyanyám vagy anyám –attól függően, hogy ki vállalta a kihívást – nagy figyelemmel választotta ki az ételsort, s a konyhai előkészületek olybá tűntek, mintha egy műterembe kerültem volna, ahol művészi gonddal mérlegelik, miből mennyit mérnek ki.

Ám a kedvencem mégis az volt, amikor nagyanyám mellett kuktáskodtam, ugyanis a konyhai munkálatokat anyámmal egymás között felosztva nagyanyám vállalta a süteménykészítés csodáját. Isteni sütik kerültek ki sütőjéből, nekem pedig már akkor is az édesség volt az egyik gyengém. Ezért aztán rendszeresen ott sürögtem, forogtam a nagyanyai kötény sarkai körül és lestem tésztaillatú kezének szakavatott mozdulatait. Persze én voltam az első, aki – többnyire már nyersen – megkóstolta az eredményt és erre a privilégiumra gondosan ügyeltem is. Élmény volt számomra, ahogy a szentistvánkörúti lakás egyébként hideg konyhája jelenlétében felmelegszik, mert ez az illatos meleg csodálatos biztonságot nyújtott.

Egyik kiemelkedő élményem a fánksütésekhez kapcsolódik, hiszen egy évben egyszer, a hideg februárban porcukros, meleg fánkot ebédelni csodálatosan élvezetes volt. Nagyanyám előre megosztotta velem titkát, hogy mikor lát majd neki a tésztagyúrás – mint most már tudom – alkimista folyamatának. A művelet mindig azzal kezdődött, hogy egy szép színes selyemsállal bekötötte a fejem, majd a sajátját is. Ezután hogy lefoglaljon, feladatokkal látott el: segítettem kimérni az alapanyagokat, a régi mérleg rozsdás nyelve csak úgy ugrált a súlyok alatt. Gyúrhattam és nyújthattam a tésztát, majd áhítattal figyeltem a mágikus folyamatot, ahogyan a konyharuha alatt emelkedik, gömbölyödik, mint egy várandós nő hasa, mely hasonló melegséget, gondoskodást, figyelmet igényel. Kelesztés után a tésztát gyengéden megnyomkodtuk, mely ettől nagyokat sóhajtott. Azóta is minden alkalommal lenyűgöz, ahogyan életre kel az anyag, amit elegyítettem, alkottam. Valódi teremtő folyamattá varázsolódott számomra a főzés, sütés és most is imádom nézni, amint az asztal körül ülők élvezettel fogyasztják, amit készítettem. A főzéssel a szeretetünket mutatjuk ki, vigyázunk azokra, akiket fontosnak tartunk az életünkben.

A csörögefánk rombuszformáját derelyevágóval metszettük ki, minden rombusz közepén egy vágást ejtettünk és az egyik sarkát áthúztuk középen. Ezután a tésztát meleg olajban piros ropogósra sütöttük, tálra szedtük, s onnan mintha mind fityiszt mutatott volna. No, erről hiába kérdeztem nagyanyámat, aki – egyébként valószínűleg tényleg – nem tudott már ennek a formának az eredetéről semmit.

Majd jó időre feledésbe merült számomra a csörögefánk és alakjának titka, életem sokféle eseménye máshová terelte figyelmem. Mígnem egy éve, februárban Milánóban járva egy pékség kirakatában rácsodálkoztam egy hatalmas tál csörögéhez hasonló porcukros csodára. És bár a forma más volt, az illat- és íz élmény nagyon is hasonló, s ezzel felidéződtek bennem gyermekkorom szeretett emlékei, benne az izgalmas formához kapcsolódó kérdésekkel. Olaszországban és Magyarországon készítenek fánkot, ezt már tudjuk, amint azt is, hogy Amerikában szintén nagy kedvenc, de vajon hol ismerik még? Szimbolizálhat-e számunkra valamit a fánk? És ha igen, akkor mit? A magyar néphagyomány szerint januárban és februárban készítenek édes tésztát, de miért éppen ekkor? Fánk és fánk között is van különbség például formában, puhaságban, ízvilágban. De a csöröge miért ennyire más alakú? Alig tudom elképzelni, hogy a többi fánk-kedvelő embernek még nem tűnt fel a fityiszforma, hiszen mind ismerjük a kézjelet, amikor a hüvelykujj kidugásával a mutató- és középső ujj között a férfi nemi szervre utalunk. És az előző gondolathoz kapcsolódva hogy-hogy nem tűnt fel még az sem – tudtommal – senkinek, hogy ez a szélén cakkos, középen hosszában bevágott rombuszforma mennyire emlékeztet a klasszikus női nemi szerv ábrázolásra? Hogy lehet egy tradicionális ételnek ilyen formája? És miért nem találok róla információt, pedig az analógia mindkét esetben olyan egyértelmű? Lehet, hogy egy ősi rituális ételről van szó, ami átvészelve a századokat a mai tányérokon is felbukkan? Sorolhatnám még a kérdéseket, amik felvetődtek bennem, de inkább nem teszem, mivel elhatároztam, hogy utánajárok ennek a gyermekkoromtól megfejtetlen misztikumnak. Magam is kíváncsi vagyok, hogy mi fog ebből „kisülni”.

 

Szimbólumok és rítusok

 

„Nem szavak és nem törvények uralják a világot, hanem jelek és jelképek.”

Konfucius

 

A szimbólum szó hallatán a legtöbb embernek valamilyen misztikus dolog jut az eszébe. Pedig vannak jelképek, amelyek általános érvényűek – például a stop tábla -, ezek jelentése nem igényel magyarázatot. És természetesen vannak kultúránként sajátos jelentéssel bíró szimbólumok is, ezeket abban az esetben tudjuk értelmezni, ha ismerjük az adott kultúrát. Témánkkal, a csörögefánkkal kapcsolatban szükségesnek tartom a szimbólumok világát megemlíteni és annak lényegét összefoglalni, mert a fánk önmagában is tekinthető, mégpedig az egész világon ismert ételként általános érvényű szimbólumnak. A csörögefánk különleges formája miatt határozott üzenetet küld számunkra. Meséjét, ha sikerül lefordítanunk, izgalmas világok tárulnak elénk. Ebben az esetben a magyar néphagyomány is segítségünkre lehet.

A rítus szintén ebbe az írásba illeszkedő fogalom, hiszen ha a fánk szimbólum, akkor azt emelkedett, vagyis rítusokkal körbeírt, szertartásos körülmények között volt szokás elfogyasztani. A csörögefánk elkészítésének üzenetközvetítő ereje volt, fogyasztása az évkörben egy meghatározott időszakhoz kapcsolódott, ezért rituális ételként tekinthetünk rá. Így tehát a rítus, azaz a szertartás fogalmát is körüljárjuk, hogy a lényeges felismerésektől ne fosszuk meg magunkat. Továbbá igyekszem röviden keretbe fogni az archaikus világlátást, az ezt megjelenítő mágikus gesztusokat, mint – a csörögefánkhoz szükséges – sütés-főzés alkimista műveletét és azt, hogy miként varázsolhatjuk étkezésünket erőforrássá. A csöröge szimbólumának megértése érdekében szükséges a fánk, mint rituális étkezés hagyományos időpontját és így a farsang, mint ünnep rövid összefoglalását belevenni dolgozatomba, hogy mindezek után kilyukadjunk a nemiség univerzális szimbólumainál.

Mindezek ismeretében, ha látásmódunkban a szimbólumok kulcsokká válnak és segítségükkel megtörténik egy újfajta kibontakozás a megértésben, akkor sikerrel megkísérelhetjük azt más esetekben is, mivel az analógiás látás tanulható. Ezen keresztül életünk irányai kitágulnak, izgalmas kalanddá varázsolhatjuk napjainkat. Mert hiszen kit nem nyűgöz le, ha addig láthatatlan varázsszálak szövedéke között megpillanthatja az életet át- és átszövő erők működésének mintázatát? Természetesen nem szeretnék túl sokat ígérni, ezért lássuk a tényeket.

A definíciók általában szavak száraz egymás után való felsorolása, ám itt és most szükségesnek tartom pontosan meghatározni a mára már szinte ismeretlen szimbólum szó fogalmát. A szimbólum minden esetben mély, többrétegű megközelítést biztosít. Maga a szimbólum  szó a görög ’szümbolon’ vagy ’szümballein’ – mellé állít, összetesz, csatlakozik – szóból ered. Ennek fizikai megvalósulása például egy érme, amit két ember félbetör annak reményében, hogy egyszer újra találkoznak. Ha ez bekövetkezik, a két fél érme összeillesztése jelzi a két személy közötti kapcsolatot. Így a szimbólum eredeti jelentése: ami összehozza az embereket.[1] Általános értelemben véve a jelképek gondolati, érzelmi tartalmakat közvetítenek az egymással érintkezők között. A szimbólum legmagasabb értelmében metafizikai igazságokat jelöl, tehát a hétköznapi valóságon túlra mutat. Felfogásuk egyfajta beavatódás, mert átváltozást, fordulatot – metanoiát -, megtisztulást idéznek elő az ember tudatában. Ez azonban csak akkor történik meg, ha az ember a szimbólum tartalmát, üzenetét önmagára vonatkoztatja, úgy éli át, mint ami róla szól. Az ember azért hozott létre szimbólumokat, hogy általuk a megtapasztalt, de másképpen kifejezhetetlen dolgokat kifejezze. Ezért szimbólumokat folyamatosan alkot az ember.

A jelképek legmeghatározóbb jellegzetessége a hagyományozódás, „amelyet a közösséghez tartozó egyén a szocializációs folyamat során képességeinek és lehetőségeinek megfelelően passzívan, illetve aktívan vesz át.”[2] A szimbólumok jelentései az önmagunkra vonatkoztatás és megélés nélkül idővel elhomályosulhatnak. Az utóbbi századokban a legtöbb nép már csak megszokásból vagy egyáltalán nem gyakorolja az ősöktől származó szokásokat. Az idők során fokozatosan elhalványodnak a szimbolikus cselekedetek tartalmai és ezzel együtt leszűkül az a kör, amire a hiedelmek irányulnak. A rítusok eredeti jelentése megkopott, kiveszett belőle a szertartásosság. Természetesen napjainkban is megtalálható a rituálé, de átalakult formában. Ilyen például a koncert, sportesemény, fesztivál, parádé, ami összefogja emberek csoportját. Ezeknek, bár a rítus szó eredeti jelentéséhez már nincs köze, viszont morális erejük továbbra is megmaradt és hatással vannak a mindennapi életre.[3]

A szimbolikus rituálék során létrejövő közösségi cselekvésekben a csoporttagok kinyilváníthatják és közösen megélhetik értékeiket vallási és világi formában egyaránt. „A rituális szimbólumok, a szimbolikus rítusok a vágy rítusai. Az emberi vágyak elérésének mágikus eszközei is, az emberi vágyak elérésének, beteljesülésének remény-rítusai. A rituális szimbólumok nem statikus jelképek, ellenkezőleg, dinamikájukban, mozgó állapotukban válnak jelképpé, üzenet hordozóvá.”[4] Léteznek örök érvényű szimbólumok, melyek minden kultúra embere számára ugyanazt jelentik és ezek segítségével a törés áthidalható, az ünnepeknek és szertartásaiknak az újra értelmezés lehetőségével megkísérelhetjük visszaadni eredeti értelmüket. A mai kor embere már csak külsőségeiben követi az ősi szokásokat, mert saját individuális életstílust alakított ki. Igaz ez ünnepeire is, melyekből nem hiányoznak a szertartások, de már nem érti ezek lényegi üzenetét. Ami hiányzik az életéből, az az egység megélésének lehetősége, miközben tudattalanul érzi a hasadást önmaga és a világ között. Hiszen a rítusok teszik lehetővé, hogy valamit – eseményt, fordulatot, mítoszt – újra és újra aktualizáljunk, mert ez visszatéríti az embert az eredethez. Ahogy Bocock angol szociológus megfogalmazta, a rituálé nélküli élet „haszonelvű, technokrata és hideg, mentes az emberi érzésektől”[5]

A régi idők embere megszentelt térben és időben élt, ily módon zajlott életének ritmusa. Mindkettő, a tér és az idő megszentelése is kozmikus történésekhez igazodott.[6] A külső világban megtapasztalt rend ugyanúgy a benső rendeződést segítette, mint ahogy az időben, az egymást követő szertartások rendjében megélt ritmus is. Ez tér és teremtés, rendszer és szertartás, ritmus és rítus titokzatos összefüggése. A rítus visszakapcsol az egységhez, s ezért kiemel a hétköznapokból, átlényegít, segíti az önmeghaladást, a tudatosságot, esetleg próbatételeket, élményt nyújt. A szertartás maga az élet megszentelése.

A minket körülvevő világ nagyon ritkán semleges, mert vagy káoszt eredményez és rendezetlenné teszi az életet vagy céllal és útmutatással segíti az embert. A régi idők embere tudta ezt, ezért az ünnepeken túl az életében bekövetkező nagyobb eseményeket, átmeneteket is rítusokkal szentelte meg: ezek az úgynevezett átmenet rítusai, melyek az élet legfontosabb sarokpontjaira jellemzők. A kifejezés Arnold van Gennep nevéhez fűződik és a francia ’rites de passage’ kifejezés magyar megfelelője.[7]  Az ember életének fontos átmeneteihez fűződő rítusok összességét jelenti: a születéstől, az esküvőn át, a temetésig. Az átmeneti rítusok legfőbb feladata, hogy az identitásváltást megkönnyítsék az ember számára, hiszen ekkor változik a közösségben elfoglalt szerep és az ezzel összefüggő feladatkört. Ezen írás szempontjából az átmeneti rítusok értelmezését a házasságkötés, mint az emberi élet egy sarokpontja szempontjából tartom fontosnak megemlíteni.

[1] Csíkszentmihályi Mihály. – Halton, Eugene: Tárgyaink tükrében; Libri, Budapest, 2011

[2] Pál József – Újvári Edit: Szimbólumtár. Balassi, Budapest, 2005. 9. o.

[3] Turner, Victor: A rituális folyamat. Osiris, Budapest, 2002

[4] Balázs Lajos: Rituális szimbólumok, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2012

[5] Robert Bocock: Ritual in Industrial Society: A Sociological Analysis of Ritualism in Modern England. Allen and Unwin, London,1974. 37.o.

[6] Mircae Eliade: A szent és a profán, Helikon Kiadó, Budapest, 2014

[7] van Gennep, Arnold: Átmeneti rítusok, L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2007

Megjelent: Láthatatlan szálak. Tisztelgő kötet Mireisz László 70. születésnapjára. Symbolon Kiadó, 2020

A koronavírus járvány üzenete

Könnyen lehet, hogy ha vége a koronavírus járványnak, a romok eltakarítása után egy új korszak köszönt ránk, vagy legalábbis már nem tudunk oda visszatérni, ahol abbahagytuk. Ha nem történnek meg azok a változások, amelyeket most az Univerzum kér tőlünk, akkor nem tanultunk semmit az egészből és könnyen azt tapasztalhatjuk majd, hogy újabb és keményebb csapásokkal, nehézségekkel kell majd szembenéznünk.

Írásunkban a szimbolikus látásmód segítségével szeretnénk rávilágítani az Univerzum üzenetére ebben a kialakult helyzetben. Vajon mit is üzenhet számunkra ez az egész Földet behálózó koronavírus járvány?

Talán nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy ez a járvány is a halak korszakból a vízöntő korszakba való átmenet egyik állomása; és talán abban sem tévedünk, ha arra gondolunk, hogy a jelenlegi generációknak óriási felelőssége van a korszakváltás átmenetének lezajlásában. Történelmi időket élünk, ami nagymértékben meg fogja határozni az emberiség előtt álló jövő alakulását.

Egy ideje már jól látható, hogy a régi tradicionális értékek eltűnőben vannak. Ősi hagyományainkról mondunk le egyik pillanatról a másikra, gyökértelenné téve ezáltal az életünket. Lemondunk az ősök tudásáról, a letisztult tapasztalatról, több évszázados ünnepeinkről és helyette üres szokásokat veszünk fel. Míg régen a fontos döntéseknél mindig kikérték az öregek, a bölcsek véleményét, manapság sok esetben megmosolyogjuk régi életszemléletüket, megmosolyogjuk a hagyományt még ápolni próbálókat.
A koronavírus járvány érdekes helyzetet teremtett. Fókuszba kerültek az idősek, hiszen egyelőre úgy tűnik, őket veszélyezteti leginkább ez a vírus. Óvnunk, védenünk kell most az időseket. De mit is üzenhet ez számunkra szimbolikusan?

Embertársaink közül az idősek azok, akik a régit képviselik, ők azok, akik emlékeikkel, történeteikkel vissza tudnak kapcsolni bennünket dédszüleink, a felmenőink világába. Ugyanúgy, ahogyan most védelmezzük, óvjuk őket, ugyanúgy kellene védelmeznünk, óvnunk értékes hagyományainkat, tradíciónkat. Ahogyan nem mondhatunk le az idősekről, nem mondhatunk le az ősi értékekről sem. Ahogyan próbáljuk az öregeket a járvány utáni időkre átmenteni, ugyanúgy kell ősi hagyományaink lényegét is átmenteni a ránk köszöntő új korszakba.

A járvány rámutat szimbolikusan, hogy a jelenlegi generációknak fel kell kutatni a még megmaradt ősi tradíciók értékeit, tanításait, és újra élővé kell tenni azokat a jelen kornak megfelelően. Mint ahogyan, most nem hagyhatunk magára egyetlen egy idős embert sem, és tartanunk kell velük a kapcsolatot, segítenünk kell nekik, ugyanúgy kell felkutatnunk elfeledett, elhanyagolt hagyományainkat, kapcsolódnunk kell hozzájuk, és élő energiával kell feltölteni azokat a modern kor feltételeinek, kereteinek megfelelően. Ha ezt nem tesszük meg, ha nem mentjük át ősi értékeinket az elkövetkezendő új korszakba, akkor egy gyökértelen, az eredethez visszakapcsolódni képtelen közegben találhatjuk magunkat. Természetesen „nem az ősöket kell követni, hanem azt, amit az ősök követtek”. De ehhez mégis csak az őseink hátrahagyott értékei felé kell fordulnunk.

A jelenkori emberiség figyelme nagyon nagy mértékben kifelé fordult. Az emberi tömegek legnagyobb része elfordult belső világától. Mindent kint keresünk, mindent kint akarunk megoldani. Kint keressük a boldogulásunkat, a boldogságunkat és kint keressük az értékeket is, és leginkább arra a táplálékra hagyatkozunk, amit a szánkon keresztül kívülről juttatunk be a testünkbe. A testiség, a külsőségek kultusza rendkívüli mértékben felértékelődött. Például a jelenkori jóga legnagyobb része testi gyakorlatok sorozatává silányult, alig van ez alól kivétel. De lehetne még hozni számtalan más területről sok-sok másik példát. Sokak szemében a belső világnak manapság nagyon csekély értéke van. Mint sok más, ez is nagyon nagymértékben kibillent az egyensúlyból.

A vírus terjedésével egyre több embert szólítanak fel az otthonmaradásra, a külvilágban való mozgás korlátozására. A vírus befelé terel bennünket. De ha meg akarjuk érteni az idők szavát, akkor fel kell ismernünk, hogy nem csak az otthonunk, a falak közé való visszahúzódásra akar felszólítani bennünket a járvány, hanem valóban befelé kell fordulnunk, egyre inkább vissza kell vonnunk a külső érzékszerveinkről a figyelmet. Csak megjegyezzük, hogy éppen ezért – az idők szavával összhangban – nem kielégítő megoldás az online térbe való menekülés, hiszen az továbbra is nagyon intenzíven kifelé fordítja a tudatot. Valódi befelé fordulásra van most szükség. Újra fel kell fedeznünk belső világunk értékét, fontosságát. Itt az idő!

Tudjuk jól, hogy a tradicionális szellemi tanítások nagy része azt hangsúlyozza, hogy minden belülről fakad. A belső világ valójában megelőzi a külsőt. A külső világ valójában egy belső világnak a következménye.

A befelé fordulás gyakorlása során el kell engednünk a külvilágot, a külső dolgokat a külső érzékszervek visszavonása által. (Nagyon sok embernek kell most feladnia kényszerűségből, vagy akár önként eddigi megélhetését, életmódját, külső szokásait.) A befelé fordulás egyrészt segíti a külső dolgok elengedését, másrészt szembesít belső dolgainkkal, segíthet abban, hogy egyre közelebb kerüljünk valódi önmagunkhoz. Ha nem ismerjük belső világunkat, annak működését, akkor valójában semmit sem tudunk önmagunkról.

A belső világot ugyanúgy ápolni, gondozni, fejleszteni, építeni kell, mint ahogyan nagy rutinnal megtesszük ezt a külső világunkkal. Ha a belső világunkat elhanyagoljuk, olyanná válik, mint egy elhanyagolt kert, átláthatatlan, kiismerhetetlen dzsumbujjá, amelyben az értékes, nemes, hasznos növényeket kiszorítják az invazív, élősködő típusú növények. Sajnos a jelenlegi emberiség nagy részének ilyenné vált a tudata. Az, hogy a külső világ folyamatai így elszabadultak az életünkben – és itt most nem csak a koronavírus járványra gondolunk –, hogy számos jelenség irányítása egyre inkább kicsúszni látszik az emberiség kezéből, az bizony azt is jelzi, hogy az emberiség nagy részének jelen pillanatban rendkívül rendezetlen a tudata, nincs rálátása a belső tudati folyamataira.

Vissza kell térni a belső kerthez is, erre is szólít minket a kialakult helyzet. Újra bíznunk kell belső erőnkben, újra fel kell fedeznünk, hogy tudatunk megismerése, egyre tudatosabb irányítása teremti meg annak a feltételeit, hogy külvilágunk dolgai egyre rendezettebb, egyensúlyosabb, uraltabb formát öltsenek. El kell döntenünk, hogy a ránk váró, általunk felépített új korszakban az elszabadult, fékevesztett folyamatoknak engedünk-e teret belsőnk irányításának elvesztése miatt, ezzel kiszolgáltatottabbá téve létezésünket, vagy meghallva az idők szavát, egy új rendezett, egyensúlyra épülő emberibb világot varázsolunk önmagunk köré. Döntenünk kell! Most!!!

A vírusnak jelenleg nincs hatásos külső ellenszere. Ez nagyon fontos dolgot jelent! Valódi külső segítség nincs. Csak önmagunkra, belső világunkra, belső önbizalmunkra és az abból kifejlődő, abból táplálkozó immunrendszerünkre támaszkodhatunk. Ezért is kell minél nagyobb rendet, egyensúlyt teremtenünk belül.

Azt is észre kell vennünk, hogy a jelenlegi időkre az egoizmus túlburjánzása rendkívüli módon felerősödött. Az emberiség kibillentsége ebben is óriási. Az az ember, akinek túlburjánzott az egója, képtelen a közösségi életre és tetteit, cselekedeteit csak önző egyéni érdekei motiválják. Csak önmaga boldogulását helyezi előtérbe akár többi embertársa hátrányára.

Ahogy terjed a vírus, egyre több szájmaszkot viselő emberrel lehet találkozni. Ebben is fel lehet fedezni egy szimbolikus üzenetet.

Egy ember énképét a külvilágban leginkább az arca jeleníti meg. A maszkkal eltakart arc úgymond „arctalanná” teszi az embert. Olyan, mintha azt üzenné ez a jelenség, a maszkot viselő embertömegek képe, hogy a jelenkori emberiségnek bizony visszább kell venni az ego önzésének mértékéből. Egyre inkább a közösség alapú létmódokat, életcélokat kell előtérbe helyezni. Háttérbe kell szorítani az ego túlkapását, az „én” helyett egyre inkább a „mi”-re kell helyeznünk a hangsúlyt. Talán mondanunk sem kell, ahhoz, hogy visszább tudjunk venni a túlfűtött ego önzéséből és pusztításából, ahhoz nagyfokú belső tudati munkálkodásra van szükség. Valódi be-látásnak, befelé-látásnak kell megszületnie ehhez. A belátásból eredően pedig valódi lemondásokat kell meghoznunk az életünkben, az emberi közösségünk érdekében.

Azzal is egyre tudatosabban kell szembesülnünk, hogy életünket, külső világunkat oly mértékben elszennyeztük, hogy lassan nem lesz alkalmas a természetes létezés, az élet számára. Olyan szennyezetté vált a világunk, hogy akár tudunk róla, akár nem, pillanatról pillanatra mérgek között kell élnünk. De létmódunkból, életvitelünkből, táplálkozási szokásainkból eredően testünk is teli van szennyeződésekkel, mérgekkel. De nem szabad itt megállnunk a felsorolásban, mert az elménk, a tudatunk is teli van úgynevezett tudatmérgekkel (lustaság, tompaság, harag, irigység, félelem, nemtörődömség, türelmetlenség, stb.).

A koronavírus miatt meghozott intézkedések, korlátozások hatására elkezdett tisztulni a bolygó. Ez arra hívja fel a figyelmünket, hogy a korlátozásokat a saját belső életünkben is meg kell lépnünk. Egyrészt testi szinten, hogy tisztuljon a test a felhalmozódott szennyeződésektől, másrészt nagyobb világosság jöjjön létre az elmében.

Hogy mindez megtörténjen, visszább kell fognunk a táplálkozásunkat, és biztosítanunk kell a megfelelő mennyiségű folyadékbevitelt a kioldáshoz. De a tudat külső táplálását is visszább kell fognunk. Ha rátapadunk a képernyőre és a különböző médiafelületekről korlátlanul hagyjuk, hogy áramoljanak tudatunk felé a különféle tartalmak, akkor azzal csak fokozzuk elménk elszennyeződését. Ha igazán meg akarunk tisztulni, akkor testi és tudati szinten is korlátozásokat kell bevezetnünk. A döntés és a cselekvés rajtunk áll.

Ha tömören, egyetlen szóval akarnánk összegezni, mi az, aminek okán az emberiség idáig jutott, akkor a megfelelő szó a MÉRTÉKTELENSÉG. Fel kell ismernünk, hogy a mértéktelenség mindent elpusztít, társadalmakat, életet, mindent. Mértéktelenség és értéktelenség kéz a kézben járnak.

“Thinking of selling your mobile home? Explore your options with https://www.mobile-home-buyers.com/utah/sell-my-mobile-home-provo-ut/.”

Rend, fegyelem, figyelem, önkorlátozás, visszafogás, visszahúzódás – mind kívül, mind belül. Ezek most a kulcsszavak.

Maradjunk otthon, a valódi otthonunkban legbelül, fedezzük fel újra a belső tájat és ne csak azért, mert erre felszólítottak, hanem leginkább azért, hogy a belső otthonmaradás nyugalmában, csendjében ujjászülethessünk.

Forgó Róbert
2020. március 29.

A globális gyógyulás esélye

Azok kedvéért, akik az utóbbi időben a közösségi oldalakon megszokott módon röviden megfogalmazott üzeneteket szeretik, összefoglaljuk a későbbiekben részletesebben kibontottakat:

  • Azt a hatalmas változást, amit a járvány okozott az életünkben, valójában mi okoztuk az életmódunkkal.
  • Azt a változást, amit a járvány elért, nekünk magunktól kellett volna megtenni.
  • Hiába hirdettünk klímavészhelyzetet, valójában nem változtattuk meg gondolkodásunkat, értékrendünket, nem vagy alig alakítottunk mindennapi életmódunkon, így működésbe lépett egy megmentő mechanizmus.
  • Megtapasztalhatjuk, hogy a természet sokkal bölcsebb, mint gondoltuk, s célja van velünk, tudatosságra ébredt lényekkel.
  • Nem élhetünk úgy, mint eddig. Nem kapjuk vissza megszokott korábbi életünket. Esélyt és felszólítást kaptunk viszont egy tudatosabb, bölcsebb, a természettel, egymással és megfogalmazandó küldetésünkkel mélyebb összhangban lévő létmódra.
  • Ennek feltérképezéséhez meg kell fejtenünk a járvány üzenetét, amihez új látásmódot kell elsajátítanunk.

 

Új látásmód tanulása

Az látszik körülöttünk, hogy amennyire fenekestül felfordult a világ, amennyire tótágast áll minden körülöttünk, annyira kell nekünk is szemléletmódot váltanunk. Ez azt jelenti, hogy nagyon kifelé fordult, vágyak orientálta, fogyasztásfókuszú látásmódunkból vissza kell térnünk egy egészségesebb, természetesebb látásmódhoz. Például érdemes látnunk azt, hogy nem a járvány a baj, hanem a járvány a tünet. A járványnak is jelzőfunkciója van, a baj gyökerét máshol, magunkban, a szemléletmódunkban, a tudatunkban kell keresni. Ha megtanuljuk ezt a fajta szemléletet, feleslegessé válik a tünet.

Ez a tanulás a kulcsszó. Ahhoz, hogy a belátás megszülessen, azaz értsük, hogy miért is kell a világnak és nekünk átélnie a járvány okozta változást, valóban „be-látásra” van szükség, azaz befelé tekintésre, önvizsgálatra. Ha ez nem történik meg, akkor regresszióként élhetjük meg az eseményeket, életünkben lefokozottságot, megrekedést tapasztalhatunk, passzív átélői leszünk az eseményeknek. Akkor fenyegetést jelent a járvány, amely alapjaiban rengeti meg megszokott korábbi életformánkat. Ha azonban aktív benső figyelemmel belül, a tudatunkban változást hozunk létre, értelmet nyer a folyamat és bekövetkezik az a fejlődés, ami miatt az egész létrejött, ami miatt ezt most meg kell élnünk.

A megértés végett következetesen egy olyan ősi, archaikus, a külső történéseket, összefüggéseket bensőségesen, a tudatunktól nem elvonatkoztató látásmódot alkalmazunk, amely a mai világban radikálisan újszerűnek tűnik és hat. Pedig jelen van még valamelyest életünkben, még abban is, hogy jelzésértékű, hogy ezek a gondolatok épp akkor öltenek testet a betűk egymásutániságában, amikor az északi féltekén a tavaszi napéjegyenlőséget követően elkezd nőni a fény, s évente ismétlődő örök harcában épp legyőzi a világosság a sötétséget.

Ez a látásmód jelenik meg az archetípusos gyógyászat szemléletmódjában is. Az archetípusos gyógyászat a testi tünetek és a mögöttük álló lelki-szellemi folyamatok összefüggéseivel foglalkozik. A pszichoszomatikus medicinán alapul, olyan elméleten, amely a testi, lelki, szellemi, sőt társadalmi és természeti kölcsönhatásokat is vizsgálja az emberi betegség keletkezésében, lefolyásában és kezelésében.

Az archetípusos gyógyászat megközelítését nem csak egyéni, hanem társadalmi szinten is igyekszünk most alkalmazni, mintegy kísérletképpen, hogy közelebb kerüljünk a koronavírus járvány üzenetének megértéséhez.

 

A tünetek nem betegségek

A betegséget, mint tudjuk, tünetek jelzik. A tünet azonban nem maga a betegség, a tüneteknek jelzőfunkciója van, s ha e jelzéseket helyesen értjük, utat mutathatnak nekünk a betegség és a gyógyulás felé. A betegségek mindig üzenetet hordoznak. Értelmetlen betegség nem létezik. Ebből következik, hogy értelmére rákérdezhetünk. A betegség az embert egy általa még nem elfogadott valósággal akarja megbarátkoztatni. Segítségével fejlődésünk útján passzív módon léphetünk előbbre. Passzív módon, mert hiányzott belőlünk a kellő tudatosság, az éberség, hogy idejében észrevegyük, kövessük a szubtilis, finom szinteken elinduló, változtatást igénylő folyamatot, ezért az végül már a legdurvább, tehát az anyagi-testi színtéren kellett, hogy megnyilvánuljon.

Eszerint a koronavírus által okozott, globálisan tapasztalható tünetek lelki vagy szellemi túlzás, a természetestől eltérő, deviáns (a helyes útról – via – letért), diszharmonikus létmód fizikai manifesztálódásai. A hosszan fennálló „pszichoszomatogén” működés olyan konfliktusig fokozódó szélsőséget, kibillentséget, disszonanciát ér el, hogy életbe lép a konverziós tünetképzés mechanizmusa: a dezintegráció ellensúlyozására, feloldási kísérlete gyanánt, tehát az integráció kikényszerítésére szimbólum jellegű tünet jön létre.

Betegség esetében arról van szó, hogy az ember valamit nem fogad el lelki szinten és a tudattalanjába száműzi. A lesüllyedt probléma az árnyékba, a személyiség fel/el nem ismert részébe kerül. Ha testünk a megtestesült személyes tudattalan, akkor a világ, a társadalom a megtestesült kollektív tudattalan. Ami kint van, az van mélyen bent. A járvány a kollektív tudattalanban, a társadalomban azért jelenik meg, hogy figyelmeztessen a kollektív egyensúly- és útvesztésre. Egy járvány esetén mindenki beteg, csak nem mindenkinél manifesztálódott még.

A tünetek tudatunk anyagba, világba, társadalomba, természetbe zuhant árnyékoldalai. Kijelenthetjük azt is – igaz óvatosan – immár, hogy minél nagyobb léptékben és minél távolabbról bontakozik ki, tör be a betegség tüneti szinten az életünkbe, annál mélyebb kibillentségről van szó és annál nagyobb, általánosabb mértékű gyógyulásra van szükség. Globális járvány, azaz pandémia esetén globális, azaz rendszerszintű változást kell elindítanunk.

A gyógyulás mindig az árnyékkal való találkozásból, a tudattalan tudatosításából indul el. A betegség, jelen esetben a járvány tehát valójában gyógyító, a kibillentséget helyreállító mechanizmus. A tünet abban segít, hogy felismerjük a tudati hiányosságokat — ha már egyszer látható síkra vetültek.

 

A gyógyulás útja a változás

A nyugati orvoslás hagyományosan szomatikus, azon az alapon nyugszik, hogy ha eltüntetjük a tünetet annak ellenszerével, akkor visszanyerhetjük a test egyensúlyi állapotát. Ebből kiindulva arra törekszik, hogy eltüntesse a tünetet. Tehát alapvetően a testet tekinti kiindulópontnak és nem ismeri fel, hogy a tünet az új egyensúlyt szolgálja. A holisztikus megközelítés értelmében a beteg személy, most a járvány esetében: a beteg, kibillent világ egészét kell kezelni, olyan egészként kell szemlélni, aki, ami testi, lelki, szellemi, társadalmi és más tényezők bonyolult egysége.

Nagy a különbség a betegség leküzdése és a betegség transzmutációja, azaz átváltoztatása között. A tünet leküzdése sosem vezet gyógyuláshoz, ahhoz kizárólag a betegség transzmutációja révén juthatunk el. A gyógyulás, a transzmutáció átalakulás és megoldás, a szó legmélyebb értelmében. Tudatunk tágulása nélkül a gyógyulás nem lehetséges, hiszen a gyógyulás mindig valami hiányzó tudati bekebelezését jelenti. Ez a hiányzó pedig sokszor egy hatni akaró, de elutasított archetipikus energia, amely előre akar vinni, de ehelyett megreked.

Az ember mindig valamelyik ősprincípiumtól betegszik meg, soha nem a baktériumoktól, a vírusoktól, a mérgektől vagy hasonlóktól. Az emberiség betegségét, a járványt sem a vírus okozta végső soron, hanem a túlzásokkal élő életvitele mögött megjelenő hiány. A betegség oka valamilyen princípium túlsúlya vagy éppen hiánya, illetve egy princípium külsődleges aspektusainak túlzása a mélyebbek megélése helyett. Ahol túlzás, szélsőség van, ott annak ellenpólusa hiányzik. Ha a túlsúlyra jutó tartalmat ellensúlyozzuk, vagyis a tudatból hiányzó tartalmat megtaláljuk, tudatosítjuk, integráljuk, a betegség tünetei feleslegessé válnak.

Az archetípusos gyógyítás alapelve, hogy valódi gyógyulás csak akkor lehetséges, ha az érintett – személy vagy társadalom – tudatosítja és integrálja nem tudatosított felének (az árnyékvilágának) a tünetben rejtőző részét. A gyógyulás egy olyan tudatosodási folyamattal kapcsolódik össze, amely megbékíti a beteget azzal az archetípussal, őselvvel, erővel, amely őt megbetegítette. Az archetípusok önmagukon túlmutatnak, a bennük rejlő energia egy mély rendeződést, igazulást indíthat el, mégpedig azáltal, hogy értéket közvetítenek, olyan értéket, amely túlmutat az egyszeri, itteni és mostani létezésen és magasabb emberi képességek, látásmód kibontakoztatását teszi lehetővé. Nem csak passzív módon lehet befogadni ezeket az erőket, hanem tudatosan meg is nyithatjuk magunkat, azaz aktiválni is lehet őket üzeneteik tudatosításával.

 

A változás lépései

A transzmutáció, a gyógyulás első lépése, hogy készen álljunk a betegséggel való együttműködésre, s a tulajdonképpeni ok kiderítésére. Előbb semmiféle kezelés nem gyógyíthat meg, legfeljebb tünetmentessé tehet. A második lépés arról szól, hogy ne hagyjuk magunkat eltéríteni a betegség „kiváltója”, azaz a vírus által, hanem keressük tovább a betegség valódi mögöttesét, a szellemi-lelki okot. A gyógyításnak mindig az a kérdés a kritériuma, hogy mit akar a betegség a beteg tudomására hozni? Mit nem akar az érintett: a globálisan egymásba szőtt létmódú, sorsú emberiség megtanulni? A gyógyításnak éppen ezért a betegség szándékában álló tanulási folyamatot kell helyettesítenie, egyébként nem vezethet gyógyuláshoz.

Az, hogy milyen területet választ a betegség a megnyilvánulásra, milyen tünet révén üzen, főleg attól függ, hogy mit akar a tudomásunkra hozni. A tünet egy szimbólumnyelv. Ha a tüneteket, e jelzéseket helyesen értjük, utat mutathatnak nekünk a betegség és a gyógyulás felé. A tünetek, az üzenetek megismeréséhez először is egy régi-új szemléletmód, a tünet szimbólumnyelvének elsajátítására van szükség, amelynek segítségével a betegség sokkal dimenziógazdagabban értelmezhető. Ma a betegség, az emberiség diszharmonikus működésének része az is, hogy eldugultak a benső csatornáink, nem vesszük észre a szimbólumokat, nem tudjuk magunkra vonatkoztatni a jeleket, értelmezni a jelzéseket. Márpedig a tünetekre, e sajátos jelzésekre tudatosan odafigyelve, azokat – és az egyéb körülmények hatásait, összefüggéseit megértve – eljuthatunk a lelki-szellemi háttérhez és a gyógyuláshoz.

Vegyük tehát kiindulópontnak azt, hogy a tünet üzenetével, a tartalmi résszel kell foglalkoznunk, arra kell figyelnünk, hogy mire figyelmeztet a testi és világban megjelenő tünet: mi az, ami lelki-szellemi szinten hiányzik vagy ellentmondásos? Azt kell harmadik lépésben tudatosítanunk, hogy a tünet a hiányzó részt jeleníti meg, vagyis: azt birtokoljuk tünetünkben, ami a tudatunkból hiányzik. A betegség a különféle tünetek révén folyamatosan küldi az üzeneteit, láthatóvá teszi az egyébként láthatatlant. Csak az segít, javít, gyógyít, ha megértjük és megtesszük, amit a tünet üzen, tanít.

A cél a tünetekkel összefüggő konfliktusok feltárása, s a deviáns, maladaptív viselkedés módosítása tanulási mechanizmusok útján. Amikor már annyira eltávolodunk magunktól, hogy nem hajtjuk végre a szükséges korrekciót, betegség révén kényszerítjük rá magunkat a tanulásra, a megismerő folyamatokban észlelhető téves percepciók, ítéletalkotási torzulások, a hiedelmek megváltoztatására, alternatívák kidolgozására.

A negyedik lépésben megfigyeljük, mi történik, s feltesszük a kérdést: „Mire kényszerít vagy miben gátol meg a tünet? Mit tegyek vagy hagyjak abba miatta?” Egyéni helyzetben testünk, jelen járvány esetében globális társadalmi folyamataink nemcsak azt árulják el, hol nem viselkedünk „életszerűen” és mit csinálunk hibásan, hanem azt is pontosan közlik velünk, mi a teendő, hogy helyreállítsuk harmonikus viszonyunkat az élettel. Ha megvizsgáljuk a globális járvány tüneteit, lefordíthatjuk arra, hol van mind egyéni, mind kollektív, globális szinten a szélsőség.

A járvány esetében három szinten kell elvégeznünk a vizsgálatot: mi okozza a járványt, milyen tüneteket okoz a járvány a betegek esetében, azaz egyéni szinten és mit vált ki az emberiségből globális szinten, melyek a társadalmi tünetek? Milyen princípium hiányára utalhatnak ezek? A vizsgálatot, azaz az előbbiekben felvázolt szemléletmódunk alkalmazását elsőként magán a tünetet okozó víruson, majd az egyén szintjén végezzük el, hogy utána rátérjünk a globális szintű vizsgálatra az emberiség egésze számára levonható tanulságok, azaz a világ gyógyulása végett.

 

A vírus mint a hiányzó princípium szimbóluma és megjelenítője

Az új típusú, 2019-nCoV (SARS-CoV-2) névre keresztelt koronavírus egy fehérjeburok által körbevett RNS molekulából áll. Az elektronmikroszkópos felvételeken látható, hogy a vírus felszínén az S jelű glikoprotein-fehérjék koronaként helyezkednek el, okozzák azt a megjelenést, amelyről a vírust elnevezték. Ezek a fehérjetüskék olyan hatékonyan kapcsolódnak az emberi tüdőben található sejtek vérnyomás-szabályozásáért felelős receptorához, hogy azt használják a sejtbe való belépéshez. Egy olyan nem sejtes szerveződésű szubmikroszkopikus biológiai organizmusról van szó ez esetben, amely csak más élőlények sejtjeiben, parazitaként képes szaporodni. Egy köztes gazdaállatban vagy onnan az emberbe átkerülve mutálódhatott olyan kiváló közvetítő szerkezettel és kapcsolatteremtő képességgel rendelkezővé, hogy receptorkötő doménje rendkívül eredményesen kötődjön, könnyen „megkapaszkodjon” a humán gazdasejtekben.

Elegendő lenne már ez is (de majd látni fogjuk, hogy az egyéni és társadalmi tünetek is ebbe az irányba mutatnak), hogy a betegség okára, az azt okozó princípium mibenlétére következtessünk. Az ősprincípiumokra már az ókorban népenként, kultúránként különböző neveket alakítottak ki, miközben a név mögötti tartalom egyetemes maradt. Az az ősprincípium, amivel most dolgunk van, a nyugati kultúrkörben korábban elterjedt nyelven nevén nevezve: a Merkúr. A gondolkodás, a rendszerező értelem, praktikum, intellektus, szellemesség, kommunikáció, kapcsolat, mozgékonyság, kereskedelem – mindezek olyan tulajdonságaink és jelenségek, melyeket mind-mind a Merkúr határoz meg.

A Merkúr jellegzetesen az a princípium, amelynek éppen képlékenységénél, kétarcúságánál fogva két felülete létezik: egy felszínesebb és egy mélyebb. A felszínesebb túlsúlya át kell billenjen most az ellentétébe, hogy hosszabb távon helyreálljon a túlzásba esés és egyoldalúság nyomán elveszített egyensúly.

Nem véletlen, hogy a vírus tünetei a légzéssel kapcsolatban jelentkeznek. Ami nyugaton a Merkúr alapelve, az keleten Váju, energetikai szinten váta, illetve prána, a légzés és életerő energiája. Görögül a szellem pneuma, ami kapcsolatban van a lélegzéssel, a levegővel. Latinul lélegezni spirare, a szellem spiritus. Az archaikus szemléletet őrző nyelvek mellett a magyar nyelv is ugyanazt a szót használja a légzés, a lélek és a szellem kifejezésére.

A Merkúr arra utal, hogy a kapcsolatainkban, a kapcsolódásunkban vesztettük el a helyes arányt és irányt. A túlzás az extrovertáltságban, a túl sok kifelé irányuló kapcsolatban jelent meg – és ezek ellentétének hiányában. Tényleg rengeteget változtatott az életünkben az internet, a mobiltelefonok nyújtotta telekommunikáció, valamint a tér, a távolság legyőzésének rendkívül könnyen elérhetővé vált élménye, a korábban elképzelhetetlen mennyiségű utazás. Mindehhez társult még a nagy térbeli kapcsolat révén a kereskedelmi kapcsolatok bonyolult hálózata, a kontinenseken átnyúló, értékláncokon alapuló termelés, szállítás és értékesítés, amelyek túl sok függőséget alakítottak ki globális szinten. Ez régóta tudottan sebezhetővé tette megszokott és természetellenessé fejlesztett világunkat. Selyemútjainak szövevényein nem csak információk, tőke, emberek, munkaerő, hanem fegyverek, virtuális és biológiai vírusok is szabadon közlekedhetnek.

Túlzottan kifelé fordultunk ahelyett, hogy magunkkal illetve a benső világunkkal lennénk kapcsolatban? Elvesztünk a rengeteg információ közvetítésében, ahelyett, hogy a közvetlen környezetünkre, egymásra, s önmagunkra és a szellemi világra figyeltünk volna? Mindent intellektuálisan, józan logikával igyekszünk megoldani ahelyett, hogy a spirituális útmutatást vennénk alapul? Nem vettük figyelembe azt, hogy a bolygónk különböző részein élő embereket, közösségeket összekötő szálaknak nem a kiszolgáltatottságot kellene növelniük, hanem szolgálatot, felelősséget kellene ébresszenek?

A nem tudatosított, tudatban meg nem élt princípium a testi tünet kerülő útján keresztül kényszeríti ki lét- és életjogosultságát. A tünetben mindig azt kell az embernek megélnie és megvalósítania, amit voltaképpen nem akart megélni. A tünetek tehát az emberi egyoldalúságot kompenzálják. A tünetet a vírus sajátos hatásmechanizmusával teszi láthatóvá.

Amit a vírusról jelenleg tudunk még, az az, hogy a szervezetünk reakciója a vírus megjelenésére függ az immunrendszerünk erejétől, egészségünk állapotától is. Az új koronavírusról nagy általánosságban tudjuk, hogy komolyabban az időseket és a krónikus betegségekkel küzdőket támadja. A vírusos fertőzéssel szemben kevésbé ellenállóak azok is, akiknek egy betegség miatt elnyomják, mesterségesen gyengítik az immunrendszerüket. Azok veszélyeztetettek tehát leginkább, akik valamilyen betegség vagy állapot következtében immunhiányosak, akiknek az immunrendszere nem képes eléggé hatékonyan védekezni a vírus ellen.

Számos kutatás és a vírus legfrissebb, legpontosabb leírása azonban azt mutatja, hogy a fiatal felnőtteknél is ugyanúgy jelentkezhetnek komoly tünetek. Az alapvető probléma még mindig az, hogy ez a fajta koronavírus egy új kórokozó, senkinek nincs természetes immunitása vele szemben, ezért gond nélkül söpör végig rajtunk, amíg át nem esünk rajta. Egyre inkább az látszik, hogy nem az életkoron múlik kizárólag, ki mennyire lesz beteg. Az ezredfordulós és a Z-generáció egyébként is nagyobb eséllyel kapja el a vírust, mint az idősebbek, hiszen kiterjedtebb szociális hálóval rendelkezik. A vírushordozók azonban nem feltétlenül lesznek tünetmegjelenítők is.

Általánosságban elmondható, hogy a vírus okozta immunszupresszív hatás, a védekező rendszerünk meggyengítése azért történik, hogy a vírus megnyissa a benső határainkat, hogy elérjen hozzánk a tünetben hordozott információ. Így a leszakadt, tudattalanba száműzött lélekrészek integrálhatókká válnak és aki az egyensúly, a kiegészülés, az egészség, az egység felé indul el, az meggyógyul.

 

Az egyéni tanulás lehetősége

A betegségek, archetípusok megismertetnek saját korlátainkkal és saját lehetőségeinkkel. A betegség mélyebb értelme tehát az, hogy újra befelé, az értelmünk szavára figyeljünk, hogy befelé forduljunk és elmélkedjünk, még mielőtt késő lesz. A késő nem azt jelenti, hogy mindenki meghal, hanem azt, hogy nem vonjuk le és nem időben a következtetéseket. Lehetséges, hogy a vírus terjedése csak akkor fullad majd ki, amikor már senkit sem tud megfertőzni. Ez azt jelentené, hogy Föld lakosságának 40–70 százaléka fertőződne meg a betegséggel és a fertőzöttek nagyjából két százaléka halna bele a betegségbe. Lehet, hogy a járvány addig terjed majd, amíg a jelenleg gyógyultakhoz hasonlóan az emberi társadalom egészén átsöpörve a többségnek ellenállóvá válik a szervezete. A korábbi járványok során gyűjtött tapasztalatok szerint lehetséges, hogy melegebb, nedvesebb időben a járvány lecsillapodik, az életünk pedig visszatérhet a korábbi kerékvágásba, de erre nincs semmilyen garancia, túl sok még az ismeretlen tényező.

Lehet, hogy azért nem tudunk majd tanulni a járványból, mert esetleg a szokásos módon a tünetek elnyomására törekszünk. Vagyis lehet, hogy sikerülnek a szintén globális erőfeszítések és valamelyik ezen gőzerővel dolgozó kutatóintézetnek sikerül kifejleszteni a koronavírus elleni vakcinát. Ez azonban akár még hosszú hónapokig is eltarthat annak ellenére, hogy akadnak már ígéretes megoldások. Pedig a tanulás azt jelentené, hogy a tünettel kell szövetkeznünk az egészség érdekében, nem pedig az oltóanyaggal a tünet ellen.

Rendkívül lényeges felismerés és tanulás már maga az is, hogy nem szükséges a betegségnek kiváltania a gyógyulást. Mit kell tennünk ahhoz, hogy betegség nélkül is gyógyuljunk? Az biztos, hogy az is gyógyul, aki magától megteszi, végrehajtja azt, amire a járvány, az archetípus a tünetek nyelvén felszólít minket. A beállott karanténhelyzet nyomán el kell töprengenünk azon, mit üzen ez a korlátozás, miben kell korlátozni magunkat, hogy ne kényszerként éljük meg, ne kívülről legyünk rákényszerítve? Az gyógyul meg, akinek nem kell vírus, hogy megnyissa az immunrendszerét, hanem magát teszi nyitottá, kész elfogadni az új helyzetet, nem ragaszkodik a régi mintáihoz. Az eddigi túlzott kifelé fordulást visszahúzódással, befelé fordulással, a túlzott áramlást megállással, bezárkózással, azaz befelé fordulással kell ellensúlyozni. A legbiztosabb immunreakció ez lett: mindenki maradjon otthon! Gyakoroljunk önuralmat!

Mennyire természetesen hibás reakció, hogy amit tiltanak, az ellen lázadunk: két hete szabadidejében még mindenki a mobiltelefonját vagy a képernyőt bámulta, az elszórt, egyedi vagy csoportos megbetegedések fázisában az olaszoktól a magyarokig, még a tömeges megbetegedések előtt mindenki a parkokba, a szabadba tódult. Pedig a virtus vírushoz, a lázadás lázhoz vezet. Ehelyett tényleg tegyünk úgy, mintha már betegek lennénk: maradjunk veszteg! Ezért szellemes a régiesnek tűnő magyar kifejezés: vesztegzár.

Aki visszahúzódik, csökkenti a kifelé fordultságát. Minél inkább megteszi, minél inkább enged életmódjában a tünet okozta felszólításnak, minél inkább magáévá teszi a betegség üzenetét, annál kevésbé van szüksége arra, hogy meg is élje azt, hogy a tünetek szorítsák rá a belátásra, kényszerítsék ki a tanulást.

Ezt magunktól is végrehajthatjuk. Ha készen állunk arra, hogy a felismerésből tanuljunk, akkor a tüneteknek meg sem kell jelenniük ahhoz, hogy visszataláljunk önmagunkhoz. Minél drasztikusabban és intenzívebben hajtjuk végre az izolációt és a szeparációt, fejezzük ki ezáltal, hogy értjük a tünetet, annál hamarabb elérjük a hatást, hogy a külső tünetek feleslegesek legyenek.

A visszahúzódás, befelé fordulás egy újabb felszólítást hordoz. Nem, nem azt, hogy üljünk le a tévé elé kellő mennyiségű sörrel és rágcsálnivalóval a kezünkben, nézzük meg az eddig kihagyott, elmulasztott sorozatokat, játsszunk jó sok videojátékot, cseteljünk. Nem, épp ellenkezőleg: tovább kell haladnunk, nyilvánvalóan önvizsgálatot kell tartanunk. Tegyünk fel magunknak kérdéseket! Ha a térben megélhető szabadság, a szabad áramlás után most megállásra vagyunk kényszerítve, vajon miben mentünk túl messzire? Az elzártság, mint szűkület, elzáródás, a járvány, mint társadalmi trombózis azt üzeni, hogy vizsgáljuk meg, miért kell leállnunk? Inkább a külvilágban mozogtunk, ahelyett, hogy a bensőnkkel lennénk kapcsolatban? Hogyan oldhatnánk fel a tudatunkban lévő rögöt, rögeszmét, szűkületet, beszűkültséget?

Aki azt kívánja folytatni, amit korábban, csak adaptálódva a körülményekhez, ám továbbra is kifelé fordulva akarja fenntartani az aktivitást, az nem fogadja be az üzenetet. Elgondolkodhatunk, hogy a liszt, cukor, olaj, WC-papír felhalmozásában mennyire a biztonságra törekvés és a megszokott szerzési vágy vezet minket? A szerzési vágynál még mindig csak kifelé fordulunk, s általánosságban, egész elhibázott szemléletünkre, létmódunkra igaz, hogy ha a külső termékek megszerzésétől várjuk boldogságunkat, mivel ezek a termékek múlandóak, ezért a boldogságunk is szükségszerűen az lesz. Pedig épp arról is szólnak a tünetek, hogy ezt a szerzési vágyat megfékezzük, amennyire lehetséges, hozzunk létre a fogyasztásban is karantént, magunkban pedig mértéktartást, a meglévővel való megelégedettséget, hogy a matéria felől az immateriális értékek: egymás szeretete, elfogadása, a „kevesebb több”, az értékes idő felé forduljunk. A telefon helyett pedig egymás felé. Nincs kilépési lehetőség a kapcsolatból, egy légtérben kell léteznünk szeretteinkkel, újra fel kell fedeznünk egymást a korábbi mindennapok néha felszínes együttléte után. Most mindenkinek megmutatkozik a valódi arca, a visszahúzódás előhívta együttlét őszintén szembesít.

Ugyanennyire fontos, hogy ideális esetben a benső, szellemi világunk, vagy ha úgy teszik: az immanens spirituális hatalom felé forduljunk. Minél tudatosabban merül bele az ember a nálánál nagyobb természeti erők iránti alázatba, annál hatásosabb a gyógyító rituálé. A betegség arra kényszeríti az embert, hogy új utat keressen. A cél az, hogy ezt a rítust tudatosan éljük meg. Aki kifelé csökkenti szabadságát, befelé növeli. Aki képes csendben lenni, belül gazdagságot talál. A tudat mértékegysége a csend. A meditáció magánygyűjtemény.

 

A betegek gyógyulása

A koronavírus levertséggel, köhögéssel és lázzal kezdődik, légúti tüneteket okoz, tehát a tünetek nem nevezhetők atipikusnak, nagyon hasonlók a legtöbb légzőszervi fertőzés esetén megjelenő szimptómákhoz. Viszont éppen ezért sok koronavírus-fertőzés észrevétlen maradhat, a fertőzött terjesztheti a kórokozót. Szövődménye a súlyos tüdőgyulladás – orvosi nevén pneumónia -, akut légzőszervi distressz szindróma (ARDS), szeptikus sokk, veseelégtelenség, végső esetben pedig halál is lehet.

A koronavírusos tüdőgyulladásnál a gyulladás által a tüdőlebeny mind nagyobb területe válhat érintetté, eközben tüdő ödéma, vizenyősödés alakul ki: a léghólyagocskák (alveolusok) folyadékkal, úgynevezett gyulladásos izzadmánnyal (exudatummal) telnek meg. Ilyenkor az érzelmi feldolgozatlanságokat jelképező víz lelki eleme kilép a medréből a tüdőhólyagocskák kommunikációs területére és elfojtja a levegő elemét: a gondolatok fulladoznak az érzések feltorlódásakor.

A tüdőhöz az archetípusos gyógyítás tünetnyelvének ismeretében a kapcsolatteremtés, a kommunikáció, a szabadság tartozik. A gyógyulás útja a tudatosítás, a feldolgozás: a betegnek össze kell kapcsolnia a vizes lelki világát a szellős gondolati világgal és tegye lehetővé eszmecseréjüket. Hagyja, hogy érzései behatoljanak gondolatvilágába, használja értelmét úgy, hogy megnyitja a lelki feldolgozatlanságok, érzelmek előtt. A levegővételhez a tüdőszárnyaknak ki kell tágulniuk. Minden olyan dolog árt a tüdőnknek, ami ezt a tágulást akadályozza, mindenekelőtt a bezárulás, elzárkózás.

A betegnek tehát azt kell időben tudatosítania, hogy ne zárja be magát érzései világába, értelmét latba vetve keresse meg, miként reagáljon nyitottan a veszélyre. Mit kíván változtatni az életén, gondolkodásán, amíg még nem késő? Másfelől mi az, amit helyesen tett, amire támaszkodhat ahhoz, hogy erősödjön az immunrendszere? Fontos tudni, hogy a 2019-nCoV-nél, mint ahogy minden vírusos fertőzésnél, a tünetek egyik részét maga a vírus, a másikat pedig az immunrendszer rá adott reakciója okozza. Gyerekeknél azért nem jelenik meg olyan súlyosan a fertőzés, mert az ő immunrendszerüknél még nem alakultak ki ugyanazok a hatásfolyamatok, mint a felnőttekénél, ezért a tünetek egy része nem jelentkezik náluk. Mindebből az következik, hogy azt a fajta nyitott tudatállapottal való, minél kevesebb berögzültséget, kötöttséget, sőt rögeszmét hordozó, szabadabb létezést kell felébreszteni magunkban, ami az élet kezdetén járókra még jellemző.

 

A globális gyógyulás

A járvány globális szinten történő elmúlásához ugyanazt kell tenni, mint egyéni szinten: tudatosítani kell globális szinten az emberiségnek érkezett üzenetet, felszólítást. Vagyis az emberiség szintjén kell végrehajtanunk egy tanulási folyamatot. Ezen a szinten is igaz: a tünetek maguk nem betegségek, ezért a legkevésbé fontos, hogy a tüneteket megszüntessük. A tünet megszüntetése még nem gyógyítás, gyógyulás, hanem elfojtás, a szembesülés, tudatosítás elodázása. Valójában nem az ellenszérumot, a vírust elpusztító szert kell megtalálnunk, amivel ismét csak hatékonyan bizonyítanánk, hogy bár a természet fellázadhat ellenünk, de mégis csak mi vagyunk a természet urai. A végén még azt mernénk állítani, hogy a koronavírus legyőzése teszi fel a koronát civilizációnk fejlődésére. Ha így tennénk, az újra kiváltaná a még nagyobb erővel megjelenő tünetet, azaz még erőteljesebben pusztító betegségek jelenhetnek meg. Mint ahogy már toporognak is a küszöbön.

Ahogy nem elég, ha a problémánkat testi szinten akarjuk megoldani, nem eredményez megoldást az sem, ha a társadalom nem vesz tudomást a tünet mélyén rejlő üzenetről. Amikor a lélek nem vesz tudomást valamiről, energiát igyekszik megtakarítani, hogy azt másra fordítsa. Azonban később meg kell fizetnie az árat, mert a betegség rákényszeríti, hogy foglalkozzon a tünet okával, tehát csak ideig-óráig lehet halogatni a szembenézést. A járvány, a betegség azzal szembesít radikális őszinteséggel, amit idáig elodáztunk, egyúttal ezzel rávezet a tanulságra, megmutatja az utat, a feladatot is.

Globálisan a tünet éppen az, amit egy betegnek egyéni szinten nem szabad végrehajtania: bezárulás, elzárkózás. Ez teszi lehetővé a befelé nézést. Ahogy az egyénnek tudatosan búvárkodnia kell saját lelkivilágában, úgy kell globálisan is önvizsgálatot tartanunk. Mit tettünk az elmúlt évben? Miután éveken át egyre gyakoribbak voltak az elharapózó erdőtüzek Kaliforniától a mediterrán térségen keresztül Szibériáig és Ausztráliáig, a Föld tüdejének nevezett Amazonas menti kiterjedt esőerdőben minden korábbinál hatalmasabb tüzeket gerjesztettünk. A gyulladás a szervezetünkben, a tüdőnkben lelki-szellemi értelemben is, de a Föld szervezetében, a bolygónk tüdejében is akut terhelést jelent. Erre mondhatjuk azt: egyenes beszéd.

Vegyük észre, az általunk megsebzett bolygó, akinek méltán feltételezhetünk valamilyen tudatosságot, ezért nevezzük nevén: Gaia, homeopátiásan igyekszik gyógyítani. Egészen kis mértékben, mennyiségben juttatja szervezetünkbe azt, amit mi nagyban okozunk. Az emberiség összességében és hatásmechanizmusában ma a legegyszerűbb organizmusok mintájára létezik: feléljük a Földet, mint gazdaszervezetet. Azért kapjuk a SARS-CoV-2 homeopátiás szert, hogy elérkezzen hozzánk az információ és leálljunk azzal, hogy vírusként működjünk és a saját létfeltételeinket is biztosító természeti erőforrások pusztítással járó kiaknázásának lelassítása és megállítása érdekében átálljunk egy bölcs, a természettel együttlétező, a létezők között minél ártásmentesebb összhangot biztosító társadalmi létfenntartásra.

Mindebből az következik: hogy a tanulás annak felismerése, hogy nem élhetünk úgy, mint eddig. Az lenne a legjobb, hogy senki ne reménykedjen abban, hogy visszakapjuk megszokott korábbi életünket. Ha egyéni szinten vírushordozóként vagy betegként, globális szinten emberiségként nem sikerül a fentiek szerint tanulnunk, az azt jelentheti, hogy világszerte akár százmillió ember halhat bele a fertőzésbe. Ebben az esetben az élet minden területe: a gazdaság, az ipari termelés, a mezőgazdaság, a kultúra, az oktatás, akár még a politika is jelentős mértékben átalakul. Nem nullázódik le, de olyan megrögzött, merev működési módok oldódnak fel globális szinten, ami alapvető újragondolásra késztetheti az emberiséget.

Nem látszik, de valójában ez a járvány összefonódva működik a többi válsággal és azoktól elválaszthatatlanul jelenik meg. A természethez való viszonyunk, a társadalmi létezésünk, s végső soron saját tudatunk is válságos állapotban van. A természetnek okozott, az energia- és nyersanyagforrások kiaknázásával járó szenvedésben, a termőtalaj és a vízburok szennyeződésében, az ivóvízkészlet csökkenésében, az állat- és növényfajok pusztulásában és kihalásában, azaz a biodiverzitás csökkenésében, a hagyományos kultúrák háttérbe szorításában, eltűnésében, a társadalmi egyenlőtlenségek növekedésében, s számtalan más válságos helyzet és globális válságtünet létrejöttében óriási szerepe van az embernek. Rengeteg szenvedést okozunk magunknak, a környezetünkben élő többi lénynek és a jövőbeni nemzedékeknek a haszonelvű, rövidtávú gondolkodásunkkal és létgyakorlatunkkal. Egy ideje tudjuk: válaszúton áll az emberiség, s ha nem jutunk sürgősen a szükséges belátásokra és nem lépünk időben, a tét valóban a megmaradás lehet.

A járvány nem csak csatlakozik a korábbi válságokhoz, hanem betetőzheti is az értékrendbeli, az elhibázott gazdasági létmódbeli és a sok másféle válságot. Kivéve talán egyet: a klímaválságot, mert a termelés és fogyasztás visszafogásával máris tisztább a bolygónk. Ez jelzi a megoldást és az utat is: mindenképpen egy mértéktartóbb létezést kell kialakítanunk. Ha a tanulságokat levonva a jövőbe mutató lehetőségek felmutatása helyett csak erőltetjük a régi mintáinkat, akkor a társadalom és az emberek mentális állapota is súlyos, gyógyíthatatlan sebeket szerezne. Mint minden válság, ez a járvány is nagy kihívás és lehetőség is. Minden betegség mindig „teljessé” akar tenni, amikor nagy lelki nyomást gyakorol, hogy megkeressük a kiutat egy rossz helyzetből.

 

Egy újabb járvány megelőzése

Egy gyógyulást követően nem lehet úgy élni, mint korábban, mert az azt jelentené, hogy nem tanultunk a leckéből. A gyógyulás ennélfogva nem lehet a tünetek szőnyeg alá söprése, hanem az elvesztett rend felismerése és helyreállítása. Nem a korábbi életmódot kell visszaállítani, ami szélsőség volt, s egy újabb betegséget hívna be, hanem egy újat, ami tudatosabb és egyensúlyosabb.

Minden testi és társadalmi gyógyulás csak akkor tekinthető valóban annak, ha hozzá lelki és szellemi változás is csatlakozik. Másképp az ősprincípiumokat irányító sorshatalmak, avagy ezek manifesztációjaként Gaia arra kényszerül, hogy ugyanazt a feladatot más és más formában megismételje, hiszen az eddigi leckék nem érték el céljukat: a viselkedés megváltozását. Ha nem kezeljük az okot, akkor a tünet máshol vagy más alakban fog újra felbukkanni. Ha „sikeresen” próbálkozunk azzal, hogy eltüntessük a hibás magatartásra utaló tüneteket, azután éppen úgy folytatjuk, mint eddig, azzal azt érjük el, hogy újabb betegségek keressenek fel bennünket, amelyek rá akarnak kényszeríteni, hogy végre a helyes útra lépjünk.

Fontos, hogy mélyebbre tekintsünk, kollektív önvizsgálatot tartsunk és meglássuk azokat az okokat, amelyek a klímaválsághoz és az összes, hasonlóképpen megoldásért kiáltó kihíváshoz vezettek. A válság kialakulásának okai nagyrészt a minket, embereket a természettől elkülönülten elképzelő, elhibázott működésünkből fakadnak, abból, hogy az emberiség a természet urának hirdetve magát, önző és felelőtlen tettek sorozatát követi el és jelenlegi pusztító létgyakorlatával halmozza a szenvedéseket gyarapító tragikus vétségeket.

Régóta akkumulálódnak az elmúlt évszázadok nemzedékei által elkövetett tettek káros következményei, aminek hatásaiban mi, ma élő nemzedékek most közösen osztozunk. Tetteinknek következménye van, amelyekkel találkoznunk kell. Induljon el annak széleskörű tudatosítása, hogy önző, öntelt és elbizakodott hozzáállásunk, szűklátókörű, hosszú távon kockázatos döntéseink és a javak termelésére és szerzésére irányuló mindennapi cselekedeteink sodorták veszélybe az emberi kultúra és tágabban a földi élet jövőjét.

A veszéllyel való szembenézés vissza nem térő lehetőséget is tartogathat számunkra, lehetőséget arra, hogy megálljunk. A kikényszerített megállás alázatosabbá tesz, szembesít esendőségünkkel, létünk törékenységével, s egy nagyobb, eddig megtagadott hatalommal, a természet erejével. És szembesít a hübriszünkkel is: a távolság legyőzésében rejlő mámor, az anyagból anyagot gyártás, a technológiai találmányokban tobzódás feleslegességével. Úgy tűnik, tényleg nem halogathatjuk tovább, eljött az idő az újratervezésre és a közös cselekvésre, hogy egy igazságosabb, kiegyensúlyozottabb, harmonikusabb világ megteremtését tűzzük ki célként magunk elé.

A földi élet hosszú távon történő fenntartása érdekében nélkülözhetetlen annak tudatosítása, hogy a korlátlan gazdasági növekedésen és a versengést, ezáltal egyenlőtlenséget teremtő technológiai fejlődésen túl más, magasabb, közösen felismerhető erkölcsi alapállásból fakadó szempontok is léteznek. Hozzunk létre egy olyan új, nem versengésre épülő, környezettudatos gazdasági működést, amely lehetővé teszi a társadalmi különbségek csökkentését. Ehhez az önközpontú viszonyulás féken tartásán, a kölcsönös érdekfelismerésen és az együttműködésen alapuló, újfajta gazdasági szerkezetet szükséges kialakítanunk. Olyan ésszerű életvezetést kell megcéloznunk, amely tiszteletben tartja az emberiség szimbiotikus kapcsolatát a Föld ökológiájával és természeti körfolyamataival.

Az ember tudatos lényként dönthet sorsa és a többi lény sorsa felől, s ez felelősséggel is jár. A létezők kölcsönösen összefüggő, egymásra utalt hálózatot alkotnak, ezen hálózat egyes elemeinek pusztítása az egész háló szétszakadásához vezet. Ezzel pedig megsemmisíthetjük azt a rendszert, ökoszisztémát, amely az emberi lét fennmaradását is biztosítaná. A többi létformának ugyanúgy joga van az élethez, mint az embereknek. Teremtsük meg annak lehetőségeit, hogy mindinkább tudatossá váljon az emberi lények, tágabban a létezők egysége, s hogy melyek azok a feladatok, amelyek tudatosságra és együttérzésre, tervezésre és döntésre képes emberi mivoltunkból, ezzel összefüggésben pedig egyetemes felelősségünkből fakadóan ránk hárulnak a többi létező felé.

Ma a kihívások minden korábbinál nagyobb összefogást igényelnek, az egyes emberi cselekedetek kevesek lennének a hibák kiküszöböléséhez, az evolúciós és civilizációs zsákutcából való kijutáshoz, az élet megmentéséhez. Ugyanakkor az is biztos, hogy az össztársadalmi szinten hozott változtatások nem vezethetnek eredményre, ha az egyes emberek nem változtatnak az általánosságban a vágyak kielégítésére és a kényelem keresésére irányuló mindennapi életmódjukon. Szükségszerű annak tudatosítása, hogy mindenkinek elkerülhetetlenül áldozatot kell hozni a jövőbeni nemzedékek érdekében, le kell mondanunk vágyainkról, jelenlegi életünk számos megszokott eleméről, csökkenteni kell a fogyasztásunkat és meg kell tanulnunk önmérsékletet tanúsítani, azaz mindinkább tudatossá kell válnunk. Fel kell ismernünk, hogy nem a vágyak gerjesztése és zabolátlan kielégítése eredményezi a boldogságot, hanem a megelégedettség, a mások iránti segítőkészség és képességeink kibontakoztatása.

Ennek érdekében össze kell gyűjteni és bárki számára hozzáférhetővé kell tenni mindazokat a környezeti és természeti értékek megóvására, az újrahasznosításra, az erőforrások és eszközök közösségi megosztására irányuló megoldásokat és viselkedésmintákat is, amelyekkel ki-ki a saját életében, személyes életterében hozzájárulhat ahhoz, hogy megszokott hétköznapi, úgynevezett rutincselekvéseink és azok következményei kapcsán is nagyobb morális felelősséggel, minden érző lény iránti szolidaritással és tudatossággal nyilvánuljunk meg.

Kezdjük el oktatni és terjeszteni azokat a módszereket, amelyekkel elkezdődhet a gyógyítás. Azaz tegyünk lépéseket azon hibás működés felszámolása és a helyes megoldások alkalmazása irányába, amelyek képesek a tudatosságunkat megváltoztatni. A járvány, a betegség abban segít, hogy tökéletesebbé váljunk, hogy megtegyünk bizonyos lépéseket, amelyek a fejlődésünkhöz szükségesek – és ez az igazi gyógyulás, az, amikor a betegség után közelebb kerülünk a helyesebb élethez, mint ahogy előtte voltunk.

Mielőtt ez az írás profetikus kiáltvány jelleget öltene, fontos hangsúlyozni azt is, hogy lehet, hogy nem elég ez a járvány ahhoz, hogy megrendítsen és elgondolkodtasson mindenkit. Nem könnyű kilépnünk a komfortzónánkból, elhagynunk megszokott cselekvési mintáinkat, felülvizsgálni indítékainkat, magunkra alkalmaznunk a tanulságot. Főleg nem az globális méretekben, különösen akkor, amikor oly nagy a jelenlegi működésünk tehetetlenségi nyomatéka és oly erőteljesek lesznek az elvonási tüneteink. Ám mindezek után mégis érthető, miért érdemes elgondolkodnunk azon, hogy talán paradox módon egy vírus okozta járvány teszi majd egészségesebbé a világot és a tudatunkat.

Valóban különleges pillanatban élünk, hogy irányt váltsunk és emberibb jövőt alakítsunk ki. Minél nagyobbat változtatunk, annál nagyobb az esély, hogy sikerül is. Bízzunk abban, hogy ez a történés, közös trauma, ami hétköznapi szinten megrendítő félelmet és bizonytalanságot gerjeszt, kellő inspirációt nyújt a cselekvéshez, egy új kezdethez. Ne feledjük, az inspiráció azt is jelenti: belégzés, befogadás.

Csörgő Zoltán