Homo Symbolicus kategória bejegyzései

A globális gyógyulás esélye

Azok kedvéért, akik az utóbbi időben a közösségi oldalakon megszokott módon röviden megfogalmazott üzeneteket szeretik, összefoglaljuk a későbbiekben részletesebben kibontottakat:

  • Azt a hatalmas változást, amit a járvány okozott az életünkben, valójában mi okoztuk az életmódunkkal.
  • Azt a változást, amit a járvány elért, nekünk magunktól kellett volna megtenni.
  • Hiába hirdettünk klímavészhelyzetet, valójában nem változtattuk meg gondolkodásunkat, értékrendünket, nem vagy alig alakítottunk mindennapi életmódunkon, így működésbe lépett egy megmentő mechanizmus.
  • Megtapasztalhatjuk, hogy a természet sokkal bölcsebb, mint gondoltuk, s célja van velünk, tudatosságra ébredt lényekkel.
  • Nem élhetünk úgy, mint eddig. Nem kapjuk vissza megszokott korábbi életünket. Esélyt és felszólítást kaptunk viszont egy tudatosabb, bölcsebb, a természettel, egymással és megfogalmazandó küldetésünkkel mélyebb összhangban lévő létmódra.
  • Ennek feltérképezéséhez meg kell fejtenünk a járvány üzenetét, amihez új látásmódot kell elsajátítanunk.

 

Új látásmód tanulása

Az látszik körülöttünk, hogy amennyire fenekestül felfordult a világ, amennyire tótágast áll minden körülöttünk, annyira kell nekünk is szemléletmódot váltanunk. Ez azt jelenti, hogy nagyon kifelé fordult, vágyak orientálta, fogyasztásfókuszú látásmódunkból vissza kell térnünk egy egészségesebb, természetesebb látásmódhoz. Például érdemes látnunk azt, hogy nem a járvány a baj, hanem a járvány a tünet. A járványnak is jelzőfunkciója van, a baj gyökerét máshol, magunkban, a szemléletmódunkban, a tudatunkban kell keresni. Ha megtanuljuk ezt a fajta szemléletet, feleslegessé válik a tünet.

Ez a tanulás a kulcsszó. Ahhoz, hogy a belátás megszülessen, azaz értsük, hogy miért is kell a világnak és nekünk átélnie a járvány okozta változást, valóban „be-látásra” van szükség, azaz befelé tekintésre, önvizsgálatra. Ha ez nem történik meg, akkor regresszióként élhetjük meg az eseményeket, életünkben lefokozottságot, megrekedést tapasztalhatunk, passzív átélői leszünk az eseményeknek. Akkor fenyegetést jelent a járvány, amely alapjaiban rengeti meg megszokott korábbi életformánkat. Ha azonban aktív benső figyelemmel belül, a tudatunkban változást hozunk létre, értelmet nyer a folyamat és bekövetkezik az a fejlődés, ami miatt az egész létrejött, ami miatt ezt most meg kell élnünk.

A megértés végett következetesen egy olyan ősi, archaikus, a külső történéseket, összefüggéseket bensőségesen, a tudatunktól nem elvonatkoztató látásmódot alkalmazunk, amely a mai világban radikálisan újszerűnek tűnik és hat. Pedig jelen van még valamelyest életünkben, még abban is, hogy jelzésértékű, hogy ezek a gondolatok épp akkor öltenek testet a betűk egymásutániságában, amikor az északi féltekén a tavaszi napéjegyenlőséget követően elkezd nőni a fény, s évente ismétlődő örök harcában épp legyőzi a világosság a sötétséget.

Ez a látásmód jelenik meg az archetípusos gyógyászat szemléletmódjában is. Az archetípusos gyógyászat a testi tünetek és a mögöttük álló lelki-szellemi folyamatok összefüggéseivel foglalkozik. A pszichoszomatikus medicinán alapul, olyan elméleten, amely a testi, lelki, szellemi, sőt társadalmi és természeti kölcsönhatásokat is vizsgálja az emberi betegség keletkezésében, lefolyásában és kezelésében.

Az archetípusos gyógyászat megközelítését nem csak egyéni, hanem társadalmi szinten is igyekszünk most alkalmazni, mintegy kísérletképpen, hogy közelebb kerüljünk a koronavírus járvány üzenetének megértéséhez.

 

A tünetek nem betegségek

A betegséget, mint tudjuk, tünetek jelzik. A tünet azonban nem maga a betegség, a tüneteknek jelzőfunkciója van, s ha e jelzéseket helyesen értjük, utat mutathatnak nekünk a betegség és a gyógyulás felé. A betegségek mindig üzenetet hordoznak. Értelmetlen betegség nem létezik. Ebből következik, hogy értelmére rákérdezhetünk. A betegség az embert egy általa még nem elfogadott valósággal akarja megbarátkoztatni. Segítségével fejlődésünk útján passzív módon léphetünk előbbre. Passzív módon, mert hiányzott belőlünk a kellő tudatosság, az éberség, hogy idejében észrevegyük, kövessük a szubtilis, finom szinteken elinduló, változtatást igénylő folyamatot, ezért az végül már a legdurvább, tehát az anyagi-testi színtéren kellett, hogy megnyilvánuljon.

Eszerint a koronavírus által okozott, globálisan tapasztalható tünetek lelki vagy szellemi túlzás, a természetestől eltérő, deviáns (a helyes útról – via – letért), diszharmonikus létmód fizikai manifesztálódásai. A hosszan fennálló „pszichoszomatogén” működés olyan konfliktusig fokozódó szélsőséget, kibillentséget, disszonanciát ér el, hogy életbe lép a konverziós tünetképzés mechanizmusa: a dezintegráció ellensúlyozására, feloldási kísérlete gyanánt, tehát az integráció kikényszerítésére szimbólum jellegű tünet jön létre.

Betegség esetében arról van szó, hogy az ember valamit nem fogad el lelki szinten és a tudattalanjába száműzi. A lesüllyedt probléma az árnyékba, a személyiség fel/el nem ismert részébe kerül. Ha testünk a megtestesült személyes tudattalan, akkor a világ, a társadalom a megtestesült kollektív tudattalan. Ami kint van, az van mélyen bent. A járvány a kollektív tudattalanban, a társadalomban azért jelenik meg, hogy figyelmeztessen a kollektív egyensúly- és útvesztésre. Egy járvány esetén mindenki beteg, csak nem mindenkinél manifesztálódott még.

A tünetek tudatunk anyagba, világba, társadalomba, természetbe zuhant árnyékoldalai. Kijelenthetjük azt is – igaz óvatosan – immár, hogy minél nagyobb léptékben és minél távolabbról bontakozik ki, tör be a betegség tüneti szinten az életünkbe, annál mélyebb kibillentségről van szó és annál nagyobb, általánosabb mértékű gyógyulásra van szükség. Globális járvány, azaz pandémia esetén globális, azaz rendszerszintű változást kell elindítanunk.

A gyógyulás mindig az árnyékkal való találkozásból, a tudattalan tudatosításából indul el. A betegség, jelen esetben a járvány tehát valójában gyógyító, a kibillentséget helyreállító mechanizmus. A tünet abban segít, hogy felismerjük a tudati hiányosságokat — ha már egyszer látható síkra vetültek.

 

A gyógyulás útja a változás

A nyugati orvoslás hagyományosan szomatikus, azon az alapon nyugszik, hogy ha eltüntetjük a tünetet annak ellenszerével, akkor visszanyerhetjük a test egyensúlyi állapotát. Ebből kiindulva arra törekszik, hogy eltüntesse a tünetet. Tehát alapvetően a testet tekinti kiindulópontnak és nem ismeri fel, hogy a tünet az új egyensúlyt szolgálja. A holisztikus megközelítés értelmében a beteg személy, most a járvány esetében: a beteg, kibillent világ egészét kell kezelni, olyan egészként kell szemlélni, aki, ami testi, lelki, szellemi, társadalmi és más tényezők bonyolult egysége.

Nagy a különbség a betegség leküzdése és a betegség transzmutációja, azaz átváltoztatása között. A tünet leküzdése sosem vezet gyógyuláshoz, ahhoz kizárólag a betegség transzmutációja révén juthatunk el. A gyógyulás, a transzmutáció átalakulás és megoldás, a szó legmélyebb értelmében. Tudatunk tágulása nélkül a gyógyulás nem lehetséges, hiszen a gyógyulás mindig valami hiányzó tudati bekebelezését jelenti. Ez a hiányzó pedig sokszor egy hatni akaró, de elutasított archetipikus energia, amely előre akar vinni, de ehelyett megreked.

Az ember mindig valamelyik ősprincípiumtól betegszik meg, soha nem a baktériumoktól, a vírusoktól, a mérgektől vagy hasonlóktól. Az emberiség betegségét, a járványt sem a vírus okozta végső soron, hanem a túlzásokkal élő életvitele mögött megjelenő hiány. A betegség oka valamilyen princípium túlsúlya vagy éppen hiánya, illetve egy princípium külsődleges aspektusainak túlzása a mélyebbek megélése helyett. Ahol túlzás, szélsőség van, ott annak ellenpólusa hiányzik. Ha a túlsúlyra jutó tartalmat ellensúlyozzuk, vagyis a tudatból hiányzó tartalmat megtaláljuk, tudatosítjuk, integráljuk, a betegség tünetei feleslegessé válnak.

Az archetípusos gyógyítás alapelve, hogy valódi gyógyulás csak akkor lehetséges, ha az érintett – személy vagy társadalom – tudatosítja és integrálja nem tudatosított felének (az árnyékvilágának) a tünetben rejtőző részét. A gyógyulás egy olyan tudatosodási folyamattal kapcsolódik össze, amely megbékíti a beteget azzal az archetípussal, őselvvel, erővel, amely őt megbetegítette. Az archetípusok önmagukon túlmutatnak, a bennük rejlő energia egy mély rendeződést, igazulást indíthat el, mégpedig azáltal, hogy értéket közvetítenek, olyan értéket, amely túlmutat az egyszeri, itteni és mostani létezésen és magasabb emberi képességek, látásmód kibontakoztatását teszi lehetővé. Nem csak passzív módon lehet befogadni ezeket az erőket, hanem tudatosan meg is nyithatjuk magunkat, azaz aktiválni is lehet őket üzeneteik tudatosításával.

 

A változás lépései

A transzmutáció, a gyógyulás első lépése, hogy készen álljunk a betegséggel való együttműködésre, s a tulajdonképpeni ok kiderítésére. Előbb semmiféle kezelés nem gyógyíthat meg, legfeljebb tünetmentessé tehet. A második lépés arról szól, hogy ne hagyjuk magunkat eltéríteni a betegség „kiváltója”, azaz a vírus által, hanem keressük tovább a betegség valódi mögöttesét, a szellemi-lelki okot. A gyógyításnak mindig az a kérdés a kritériuma, hogy mit akar a betegség a beteg tudomására hozni? Mit nem akar az érintett: a globálisan egymásba szőtt létmódú, sorsú emberiség megtanulni? A gyógyításnak éppen ezért a betegség szándékában álló tanulási folyamatot kell helyettesítenie, egyébként nem vezethet gyógyuláshoz.

Az, hogy milyen területet választ a betegség a megnyilvánulásra, milyen tünet révén üzen, főleg attól függ, hogy mit akar a tudomásunkra hozni. A tünet egy szimbólumnyelv. Ha a tüneteket, e jelzéseket helyesen értjük, utat mutathatnak nekünk a betegség és a gyógyulás felé. A tünetek, az üzenetek megismeréséhez először is egy régi-új szemléletmód, a tünet szimbólumnyelvének elsajátítására van szükség, amelynek segítségével a betegség sokkal dimenziógazdagabban értelmezhető. Ma a betegség, az emberiség diszharmonikus működésének része az is, hogy eldugultak a benső csatornáink, nem vesszük észre a szimbólumokat, nem tudjuk magunkra vonatkoztatni a jeleket, értelmezni a jelzéseket. Márpedig a tünetekre, e sajátos jelzésekre tudatosan odafigyelve, azokat – és az egyéb körülmények hatásait, összefüggéseit megértve – eljuthatunk a lelki-szellemi háttérhez és a gyógyuláshoz.

Vegyük tehát kiindulópontnak azt, hogy a tünet üzenetével, a tartalmi résszel kell foglalkoznunk, arra kell figyelnünk, hogy mire figyelmeztet a testi és világban megjelenő tünet: mi az, ami lelki-szellemi szinten hiányzik vagy ellentmondásos? Azt kell harmadik lépésben tudatosítanunk, hogy a tünet a hiányzó részt jeleníti meg, vagyis: azt birtokoljuk tünetünkben, ami a tudatunkból hiányzik. A betegség a különféle tünetek révén folyamatosan küldi az üzeneteit, láthatóvá teszi az egyébként láthatatlant. Csak az segít, javít, gyógyít, ha megértjük és megtesszük, amit a tünet üzen, tanít.

A cél a tünetekkel összefüggő konfliktusok feltárása, s a deviáns, maladaptív viselkedés módosítása tanulási mechanizmusok útján. Amikor már annyira eltávolodunk magunktól, hogy nem hajtjuk végre a szükséges korrekciót, betegség révén kényszerítjük rá magunkat a tanulásra, a megismerő folyamatokban észlelhető téves percepciók, ítéletalkotási torzulások, a hiedelmek megváltoztatására, alternatívák kidolgozására.

A negyedik lépésben megfigyeljük, mi történik, s feltesszük a kérdést: „Mire kényszerít vagy miben gátol meg a tünet? Mit tegyek vagy hagyjak abba miatta?” Egyéni helyzetben testünk, jelen járvány esetében globális társadalmi folyamataink nemcsak azt árulják el, hol nem viselkedünk „életszerűen” és mit csinálunk hibásan, hanem azt is pontosan közlik velünk, mi a teendő, hogy helyreállítsuk harmonikus viszonyunkat az élettel. Ha megvizsgáljuk a globális járvány tüneteit, lefordíthatjuk arra, hol van mind egyéni, mind kollektív, globális szinten a szélsőség.

A járvány esetében három szinten kell elvégeznünk a vizsgálatot: mi okozza a járványt, milyen tüneteket okoz a járvány a betegek esetében, azaz egyéni szinten és mit vált ki az emberiségből globális szinten, melyek a társadalmi tünetek? Milyen princípium hiányára utalhatnak ezek? A vizsgálatot, azaz az előbbiekben felvázolt szemléletmódunk alkalmazását elsőként magán a tünetet okozó víruson, majd az egyén szintjén végezzük el, hogy utána rátérjünk a globális szintű vizsgálatra az emberiség egésze számára levonható tanulságok, azaz a világ gyógyulása végett.

 

A vírus mint a hiányzó princípium szimbóluma és megjelenítője

Az új típusú, 2019-nCoV (SARS-CoV-2) névre keresztelt koronavírus egy fehérjeburok által körbevett RNS molekulából áll. Az elektronmikroszkópos felvételeken látható, hogy a vírus felszínén az S jelű glikoprotein-fehérjék koronaként helyezkednek el, okozzák azt a megjelenést, amelyről a vírust elnevezték. Ezek a fehérjetüskék olyan hatékonyan kapcsolódnak az emberi tüdőben található sejtek vérnyomás-szabályozásáért felelős receptorához, hogy azt használják a sejtbe való belépéshez. Egy olyan nem sejtes szerveződésű szubmikroszkopikus biológiai organizmusról van szó ez esetben, amely csak más élőlények sejtjeiben, parazitaként képes szaporodni. Egy köztes gazdaállatban vagy onnan az emberbe átkerülve mutálódhatott olyan kiváló közvetítő szerkezettel és kapcsolatteremtő képességgel rendelkezővé, hogy receptorkötő doménje rendkívül eredményesen kötődjön, könnyen „megkapaszkodjon” a humán gazdasejtekben.

Elegendő lenne már ez is (de majd látni fogjuk, hogy az egyéni és társadalmi tünetek is ebbe az irányba mutatnak), hogy a betegség okára, az azt okozó princípium mibenlétére következtessünk. Az ősprincípiumokra már az ókorban népenként, kultúránként különböző neveket alakítottak ki, miközben a név mögötti tartalom egyetemes maradt. Az az ősprincípium, amivel most dolgunk van, a nyugati kultúrkörben korábban elterjedt nyelven nevén nevezve: a Merkúr. A gondolkodás, a rendszerező értelem, praktikum, intellektus, szellemesség, kommunikáció, kapcsolat, mozgékonyság, kereskedelem – mindezek olyan tulajdonságaink és jelenségek, melyeket mind-mind a Merkúr határoz meg.

A Merkúr jellegzetesen az a princípium, amelynek éppen képlékenységénél, kétarcúságánál fogva két felülete létezik: egy felszínesebb és egy mélyebb. A felszínesebb túlsúlya át kell billenjen most az ellentétébe, hogy hosszabb távon helyreálljon a túlzásba esés és egyoldalúság nyomán elveszített egyensúly.

Nem véletlen, hogy a vírus tünetei a légzéssel kapcsolatban jelentkeznek. Ami nyugaton a Merkúr alapelve, az keleten Váju, energetikai szinten váta, illetve prána, a légzés és életerő energiája. Görögül a szellem pneuma, ami kapcsolatban van a lélegzéssel, a levegővel. Latinul lélegezni spirare, a szellem spiritus. Az archaikus szemléletet őrző nyelvek mellett a magyar nyelv is ugyanazt a szót használja a légzés, a lélek és a szellem kifejezésére.

A Merkúr arra utal, hogy a kapcsolatainkban, a kapcsolódásunkban vesztettük el a helyes arányt és irányt. A túlzás az extrovertáltságban, a túl sok kifelé irányuló kapcsolatban jelent meg – és ezek ellentétének hiányában. Tényleg rengeteget változtatott az életünkben az internet, a mobiltelefonok nyújtotta telekommunikáció, valamint a tér, a távolság legyőzésének rendkívül könnyen elérhetővé vált élménye, a korábban elképzelhetetlen mennyiségű utazás. Mindehhez társult még a nagy térbeli kapcsolat révén a kereskedelmi kapcsolatok bonyolult hálózata, a kontinenseken átnyúló, értékláncokon alapuló termelés, szállítás és értékesítés, amelyek túl sok függőséget alakítottak ki globális szinten. Ez régóta tudottan sebezhetővé tette megszokott és természetellenessé fejlesztett világunkat. Selyemútjainak szövevényein nem csak információk, tőke, emberek, munkaerő, hanem fegyverek, virtuális és biológiai vírusok is szabadon közlekedhetnek.

Túlzottan kifelé fordultunk ahelyett, hogy magunkkal illetve a benső világunkkal lennénk kapcsolatban? Elvesztünk a rengeteg információ közvetítésében, ahelyett, hogy a közvetlen környezetünkre, egymásra, s önmagunkra és a szellemi világra figyeltünk volna? Mindent intellektuálisan, józan logikával igyekszünk megoldani ahelyett, hogy a spirituális útmutatást vennénk alapul? Nem vettük figyelembe azt, hogy a bolygónk különböző részein élő embereket, közösségeket összekötő szálaknak nem a kiszolgáltatottságot kellene növelniük, hanem szolgálatot, felelősséget kellene ébresszenek?

A nem tudatosított, tudatban meg nem élt princípium a testi tünet kerülő útján keresztül kényszeríti ki lét- és életjogosultságát. A tünetben mindig azt kell az embernek megélnie és megvalósítania, amit voltaképpen nem akart megélni. A tünetek tehát az emberi egyoldalúságot kompenzálják. A tünetet a vírus sajátos hatásmechanizmusával teszi láthatóvá.

Amit a vírusról jelenleg tudunk még, az az, hogy a szervezetünk reakciója a vírus megjelenésére függ az immunrendszerünk erejétől, egészségünk állapotától is. Az új koronavírusról nagy általánosságban tudjuk, hogy komolyabban az időseket és a krónikus betegségekkel küzdőket támadja. A vírusos fertőzéssel szemben kevésbé ellenállóak azok is, akiknek egy betegség miatt elnyomják, mesterségesen gyengítik az immunrendszerüket. Azok veszélyeztetettek tehát leginkább, akik valamilyen betegség vagy állapot következtében immunhiányosak, akiknek az immunrendszere nem képes eléggé hatékonyan védekezni a vírus ellen.

Számos kutatás és a vírus legfrissebb, legpontosabb leírása azonban azt mutatja, hogy a fiatal felnőtteknél is ugyanúgy jelentkezhetnek komoly tünetek. Az alapvető probléma még mindig az, hogy ez a fajta koronavírus egy új kórokozó, senkinek nincs természetes immunitása vele szemben, ezért gond nélkül söpör végig rajtunk, amíg át nem esünk rajta. Egyre inkább az látszik, hogy nem az életkoron múlik kizárólag, ki mennyire lesz beteg. Az ezredfordulós és a Z-generáció egyébként is nagyobb eséllyel kapja el a vírust, mint az idősebbek, hiszen kiterjedtebb szociális hálóval rendelkezik. A vírushordozók azonban nem feltétlenül lesznek tünetmegjelenítők is.

Általánosságban elmondható, hogy a vírus okozta immunszupresszív hatás, a védekező rendszerünk meggyengítése azért történik, hogy a vírus megnyissa a benső határainkat, hogy elérjen hozzánk a tünetben hordozott információ. Így a leszakadt, tudattalanba száműzött lélekrészek integrálhatókká válnak és aki az egyensúly, a kiegészülés, az egészség, az egység felé indul el, az meggyógyul.

 

Az egyéni tanulás lehetősége

A betegségek, archetípusok megismertetnek saját korlátainkkal és saját lehetőségeinkkel. A betegség mélyebb értelme tehát az, hogy újra befelé, az értelmünk szavára figyeljünk, hogy befelé forduljunk és elmélkedjünk, még mielőtt késő lesz. A késő nem azt jelenti, hogy mindenki meghal, hanem azt, hogy nem vonjuk le és nem időben a következtetéseket. Lehetséges, hogy a vírus terjedése csak akkor fullad majd ki, amikor már senkit sem tud megfertőzni. Ez azt jelentené, hogy Föld lakosságának 40–70 százaléka fertőződne meg a betegséggel és a fertőzöttek nagyjából két százaléka halna bele a betegségbe. Lehet, hogy a járvány addig terjed majd, amíg a jelenleg gyógyultakhoz hasonlóan az emberi társadalom egészén átsöpörve a többségnek ellenállóvá válik a szervezete. A korábbi járványok során gyűjtött tapasztalatok szerint lehetséges, hogy melegebb, nedvesebb időben a járvány lecsillapodik, az életünk pedig visszatérhet a korábbi kerékvágásba, de erre nincs semmilyen garancia, túl sok még az ismeretlen tényező.

Lehet, hogy azért nem tudunk majd tanulni a járványból, mert esetleg a szokásos módon a tünetek elnyomására törekszünk. Vagyis lehet, hogy sikerülnek a szintén globális erőfeszítések és valamelyik ezen gőzerővel dolgozó kutatóintézetnek sikerül kifejleszteni a koronavírus elleni vakcinát. Ez azonban akár még hosszú hónapokig is eltarthat annak ellenére, hogy akadnak már ígéretes megoldások. Pedig a tanulás azt jelentené, hogy a tünettel kell szövetkeznünk az egészség érdekében, nem pedig az oltóanyaggal a tünet ellen.

Rendkívül lényeges felismerés és tanulás már maga az is, hogy nem szükséges a betegségnek kiváltania a gyógyulást. Mit kell tennünk ahhoz, hogy betegség nélkül is gyógyuljunk? Az biztos, hogy az is gyógyul, aki magától megteszi, végrehajtja azt, amire a járvány, az archetípus a tünetek nyelvén felszólít minket. A beállott karanténhelyzet nyomán el kell töprengenünk azon, mit üzen ez a korlátozás, miben kell korlátozni magunkat, hogy ne kényszerként éljük meg, ne kívülről legyünk rákényszerítve? Az gyógyul meg, akinek nem kell vírus, hogy megnyissa az immunrendszerét, hanem magát teszi nyitottá, kész elfogadni az új helyzetet, nem ragaszkodik a régi mintáihoz. Az eddigi túlzott kifelé fordulást visszahúzódással, befelé fordulással, a túlzott áramlást megállással, bezárkózással, azaz befelé fordulással kell ellensúlyozni. A legbiztosabb immunreakció ez lett: mindenki maradjon otthon! Gyakoroljunk önuralmat!

Mennyire természetesen hibás reakció, hogy amit tiltanak, az ellen lázadunk: két hete szabadidejében még mindenki a mobiltelefonját vagy a képernyőt bámulta, az elszórt, egyedi vagy csoportos megbetegedések fázisában az olaszoktól a magyarokig, még a tömeges megbetegedések előtt mindenki a parkokba, a szabadba tódult. Pedig a virtus vírushoz, a lázadás lázhoz vezet. Ehelyett tényleg tegyünk úgy, mintha már betegek lennénk: maradjunk veszteg! Ezért szellemes a régiesnek tűnő magyar kifejezés: vesztegzár.

Aki visszahúzódik, csökkenti a kifelé fordultságát. Minél inkább megteszi, minél inkább enged életmódjában a tünet okozta felszólításnak, minél inkább magáévá teszi a betegség üzenetét, annál kevésbé van szüksége arra, hogy meg is élje azt, hogy a tünetek szorítsák rá a belátásra, kényszerítsék ki a tanulást.

Ezt magunktól is végrehajthatjuk. Ha készen állunk arra, hogy a felismerésből tanuljunk, akkor a tüneteknek meg sem kell jelenniük ahhoz, hogy visszataláljunk önmagunkhoz. Minél drasztikusabban és intenzívebben hajtjuk végre az izolációt és a szeparációt, fejezzük ki ezáltal, hogy értjük a tünetet, annál hamarabb elérjük a hatást, hogy a külső tünetek feleslegesek legyenek.

A visszahúzódás, befelé fordulás egy újabb felszólítást hordoz. Nem, nem azt, hogy üljünk le a tévé elé kellő mennyiségű sörrel és rágcsálnivalóval a kezünkben, nézzük meg az eddig kihagyott, elmulasztott sorozatokat, játsszunk jó sok videojátékot, cseteljünk. Nem, épp ellenkezőleg: tovább kell haladnunk, nyilvánvalóan önvizsgálatot kell tartanunk. Tegyünk fel magunknak kérdéseket! Ha a térben megélhető szabadság, a szabad áramlás után most megállásra vagyunk kényszerítve, vajon miben mentünk túl messzire? Az elzártság, mint szűkület, elzáródás, a járvány, mint társadalmi trombózis azt üzeni, hogy vizsgáljuk meg, miért kell leállnunk? Inkább a külvilágban mozogtunk, ahelyett, hogy a bensőnkkel lennénk kapcsolatban? Hogyan oldhatnánk fel a tudatunkban lévő rögöt, rögeszmét, szűkületet, beszűkültséget?

Aki azt kívánja folytatni, amit korábban, csak adaptálódva a körülményekhez, ám továbbra is kifelé fordulva akarja fenntartani az aktivitást, az nem fogadja be az üzenetet. Elgondolkodhatunk, hogy a liszt, cukor, olaj, WC-papír felhalmozásában mennyire a biztonságra törekvés és a megszokott szerzési vágy vezet minket? A szerzési vágynál még mindig csak kifelé fordulunk, s általánosságban, egész elhibázott szemléletünkre, létmódunkra igaz, hogy ha a külső termékek megszerzésétől várjuk boldogságunkat, mivel ezek a termékek múlandóak, ezért a boldogságunk is szükségszerűen az lesz. Pedig épp arról is szólnak a tünetek, hogy ezt a szerzési vágyat megfékezzük, amennyire lehetséges, hozzunk létre a fogyasztásban is karantént, magunkban pedig mértéktartást, a meglévővel való megelégedettséget, hogy a matéria felől az immateriális értékek: egymás szeretete, elfogadása, a „kevesebb több”, az értékes idő felé forduljunk. A telefon helyett pedig egymás felé. Nincs kilépési lehetőség a kapcsolatból, egy légtérben kell léteznünk szeretteinkkel, újra fel kell fedeznünk egymást a korábbi mindennapok néha felszínes együttléte után. Most mindenkinek megmutatkozik a valódi arca, a visszahúzódás előhívta együttlét őszintén szembesít.

Ugyanennyire fontos, hogy ideális esetben a benső, szellemi világunk, vagy ha úgy teszik: az immanens spirituális hatalom felé forduljunk. Minél tudatosabban merül bele az ember a nálánál nagyobb természeti erők iránti alázatba, annál hatásosabb a gyógyító rituálé. A betegség arra kényszeríti az embert, hogy új utat keressen. A cél az, hogy ezt a rítust tudatosan éljük meg. Aki kifelé csökkenti szabadságát, befelé növeli. Aki képes csendben lenni, belül gazdagságot talál. A tudat mértékegysége a csend. A meditáció magánygyűjtemény.

 

A betegek gyógyulása

A koronavírus levertséggel, köhögéssel és lázzal kezdődik, légúti tüneteket okoz, tehát a tünetek nem nevezhetők atipikusnak, nagyon hasonlók a legtöbb légzőszervi fertőzés esetén megjelenő szimptómákhoz. Viszont éppen ezért sok koronavírus-fertőzés észrevétlen maradhat, a fertőzött terjesztheti a kórokozót. Szövődménye a súlyos tüdőgyulladás – orvosi nevén pneumónia -, akut légzőszervi distressz szindróma (ARDS), szeptikus sokk, veseelégtelenség, végső esetben pedig halál is lehet.

A koronavírusos tüdőgyulladásnál a gyulladás által a tüdőlebeny mind nagyobb területe válhat érintetté, eközben tüdő ödéma, vizenyősödés alakul ki: a léghólyagocskák (alveolusok) folyadékkal, úgynevezett gyulladásos izzadmánnyal (exudatummal) telnek meg. Ilyenkor az érzelmi feldolgozatlanságokat jelképező víz lelki eleme kilép a medréből a tüdőhólyagocskák kommunikációs területére és elfojtja a levegő elemét: a gondolatok fulladoznak az érzések feltorlódásakor.

A tüdőhöz az archetípusos gyógyítás tünetnyelvének ismeretében a kapcsolatteremtés, a kommunikáció, a szabadság tartozik. A gyógyulás útja a tudatosítás, a feldolgozás: a betegnek össze kell kapcsolnia a vizes lelki világát a szellős gondolati világgal és tegye lehetővé eszmecseréjüket. Hagyja, hogy érzései behatoljanak gondolatvilágába, használja értelmét úgy, hogy megnyitja a lelki feldolgozatlanságok, érzelmek előtt. A levegővételhez a tüdőszárnyaknak ki kell tágulniuk. Minden olyan dolog árt a tüdőnknek, ami ezt a tágulást akadályozza, mindenekelőtt a bezárulás, elzárkózás.

A betegnek tehát azt kell időben tudatosítania, hogy ne zárja be magát érzései világába, értelmét latba vetve keresse meg, miként reagáljon nyitottan a veszélyre. Mit kíván változtatni az életén, gondolkodásán, amíg még nem késő? Másfelől mi az, amit helyesen tett, amire támaszkodhat ahhoz, hogy erősödjön az immunrendszere? Fontos tudni, hogy a 2019-nCoV-nél, mint ahogy minden vírusos fertőzésnél, a tünetek egyik részét maga a vírus, a másikat pedig az immunrendszer rá adott reakciója okozza. Gyerekeknél azért nem jelenik meg olyan súlyosan a fertőzés, mert az ő immunrendszerüknél még nem alakultak ki ugyanazok a hatásfolyamatok, mint a felnőttekénél, ezért a tünetek egy része nem jelentkezik náluk. Mindebből az következik, hogy azt a fajta nyitott tudatállapottal való, minél kevesebb berögzültséget, kötöttséget, sőt rögeszmét hordozó, szabadabb létezést kell felébreszteni magunkban, ami az élet kezdetén járókra még jellemző.

 

A globális gyógyulás

A járvány globális szinten történő elmúlásához ugyanazt kell tenni, mint egyéni szinten: tudatosítani kell globális szinten az emberiségnek érkezett üzenetet, felszólítást. Vagyis az emberiség szintjén kell végrehajtanunk egy tanulási folyamatot. Ezen a szinten is igaz: a tünetek maguk nem betegségek, ezért a legkevésbé fontos, hogy a tüneteket megszüntessük. A tünet megszüntetése még nem gyógyítás, gyógyulás, hanem elfojtás, a szembesülés, tudatosítás elodázása. Valójában nem az ellenszérumot, a vírust elpusztító szert kell megtalálnunk, amivel ismét csak hatékonyan bizonyítanánk, hogy bár a természet fellázadhat ellenünk, de mégis csak mi vagyunk a természet urai. A végén még azt mernénk állítani, hogy a koronavírus legyőzése teszi fel a koronát civilizációnk fejlődésére. Ha így tennénk, az újra kiváltaná a még nagyobb erővel megjelenő tünetet, azaz még erőteljesebben pusztító betegségek jelenhetnek meg. Mint ahogy már toporognak is a küszöbön.

Ahogy nem elég, ha a problémánkat testi szinten akarjuk megoldani, nem eredményez megoldást az sem, ha a társadalom nem vesz tudomást a tünet mélyén rejlő üzenetről. Amikor a lélek nem vesz tudomást valamiről, energiát igyekszik megtakarítani, hogy azt másra fordítsa. Azonban később meg kell fizetnie az árat, mert a betegség rákényszeríti, hogy foglalkozzon a tünet okával, tehát csak ideig-óráig lehet halogatni a szembenézést. A járvány, a betegség azzal szembesít radikális őszinteséggel, amit idáig elodáztunk, egyúttal ezzel rávezet a tanulságra, megmutatja az utat, a feladatot is.

Globálisan a tünet éppen az, amit egy betegnek egyéni szinten nem szabad végrehajtania: bezárulás, elzárkózás. Ez teszi lehetővé a befelé nézést. Ahogy az egyénnek tudatosan búvárkodnia kell saját lelkivilágában, úgy kell globálisan is önvizsgálatot tartanunk. Mit tettünk az elmúlt évben? Miután éveken át egyre gyakoribbak voltak az elharapózó erdőtüzek Kaliforniától a mediterrán térségen keresztül Szibériáig és Ausztráliáig, a Föld tüdejének nevezett Amazonas menti kiterjedt esőerdőben minden korábbinál hatalmasabb tüzeket gerjesztettünk. A gyulladás a szervezetünkben, a tüdőnkben lelki-szellemi értelemben is, de a Föld szervezetében, a bolygónk tüdejében is akut terhelést jelent. Erre mondhatjuk azt: egyenes beszéd.

Vegyük észre, az általunk megsebzett bolygó, akinek méltán feltételezhetünk valamilyen tudatosságot, ezért nevezzük nevén: Gaia, homeopátiásan igyekszik gyógyítani. Egészen kis mértékben, mennyiségben juttatja szervezetünkbe azt, amit mi nagyban okozunk. Az emberiség összességében és hatásmechanizmusában ma a legegyszerűbb organizmusok mintájára létezik: feléljük a Földet, mint gazdaszervezetet. Azért kapjuk a SARS-CoV-2 homeopátiás szert, hogy elérkezzen hozzánk az információ és leálljunk azzal, hogy vírusként működjünk és a saját létfeltételeinket is biztosító természeti erőforrások pusztítással járó kiaknázásának lelassítása és megállítása érdekében átálljunk egy bölcs, a természettel együttlétező, a létezők között minél ártásmentesebb összhangot biztosító társadalmi létfenntartásra.

Mindebből az következik: hogy a tanulás annak felismerése, hogy nem élhetünk úgy, mint eddig. Az lenne a legjobb, hogy senki ne reménykedjen abban, hogy visszakapjuk megszokott korábbi életünket. Ha egyéni szinten vírushordozóként vagy betegként, globális szintem emberiségként nem sikerül a fentiek szerint tanulnunk, az azt jelentheti, hogy világszerte akár százmillió ember halhat bele a fertőzésbe. Ebben az esetben az élet minden területe: a gazdaság, az ipari termelés, a mezőgazdaság, a kultúra, az oktatás, akár még a politika is jelentős mértékben átalakul. Nem nullázódik le, de olyan megrögzött, merev működési módok oldódnak fel globális szinten, ami alapvető újragondolásra késztetheti az emberiséget.

Nem látszik, de valójában ez a járvány összefonódva működik a többi válsággal és azoktól elválaszthatatlanul jelenik meg. A természethez való viszonyunk, a társadalmi létezésünk, s végső soron saját tudatunk is válságos állapotban van. A természetnek okozott, az energia- és nyersanyagforrások kiaknázásával járó szenvedésben, a termőtalaj és a vízburok szennyeződésében, az ivóvízkészlet csökkenésében, az állat- és növényfajok pusztulásában és kihalásában, azaz a biodiverzitás csökkenésében, a hagyományos kultúrák háttérbe szorításában, eltűnésében, a társadalmi egyenlőtlenségek növekedésében, s számtalan más válságos helyzet és globális válságtünet létrejöttében óriási szerepe van az embernek. Rengeteg szenvedést okozunk magunknak, a környezetünkben élő többi lénynek és a jövőbeni nemzedékeknek a haszonelvű, rövidtávú gondolkodásunkkal és létgyakorlatunkkal. Egy ideje tudjuk: válaszúton áll az emberiség, s ha nem jutunk sürgősen a szükséges belátásokra és nem lépünk időben, a tét valóban a megmaradás lehet.

A járvány nem csak csatlakozik a korábbi válságokhoz, hanem betetőzheti is az értékrendbeli, az elhibázott gazdasági létmódbeli és a sok másféle válságot. Kivéve talán egyet: a klímaválságot, mert a termelés és fogyasztás visszafogásával máris tisztább a bolygónk. Ez jelzi a megoldást és az utat is: mindenképpen egy mértéktartóbb létezést kell kialakítanunk. Ha a tanulságokat levonva a jövőbe mutató lehetőségek felmutatása helyett csak erőltetjük a régi mintáinkat, akkor a társadalom és az emberek mentális állapota is súlyos, gyógyíthatatlan sebeket szerezne. Mint minden válság, ez a járvány is nagy kihívás és lehetőség is. Minden betegség mindig „teljessé” akar tenni, amikor nagy lelki nyomást gyakorol, hogy megkeressük a kiutat egy rossz helyzetből.

 

Egy újabb járvány megelőzése

Egy gyógyulást követően nem lehet úgy élni, mint korábban, mert az azt jelentené, hogy nem tanultunk a leckéből. A gyógyulás ennélfogva nem lehet a tünetek szőnyeg alá söprése, hanem az elvesztett rend felismerése és helyreállítása. Nem a korábbi életmódot kell visszaállítani, ami szélsőség volt, s egy újabb betegséget hívna be, hanem egy újat, ami tudatosabb és egyensúlyosabb.

Minden testi és társadalmi gyógyulás csak akkor tekinthető valóban annak, ha hozzá lelki és szellemi változás is csatlakozik. Másképp az ősprincípiumokat irányító sorshatalmak, avagy ezek manifesztációjaként Gaia arra kényszerül, hogy ugyanazt a feladatot más és más formában megismételje, hiszen az eddigi leckék nem érték el céljukat: a viselkedés megváltozását. Ha nem kezeljük az okot, akkor a tünet máshol vagy más alakban fog újra felbukkanni. Ha „sikeresen” próbálkozunk azzal, hogy eltüntessük a hibás magatartásra utaló tüneteket, azután éppen úgy folytatjuk, mint eddig, azzal azt érjük el, hogy újabb betegségek keressenek fel bennünket, amelyek rá akarnak kényszeríteni, hogy végre a helyes útra lépjünk.

Fontos, hogy mélyebbre tekintsünk, kollektív önvizsgálatot tartsunk és meglássuk azokat az okokat, amelyek a klímaválsághoz és az összes, hasonlóképpen megoldásért kiáltó kihíváshoz vezettek. A válság kialakulásának okai nagyrészt a minket, embereket a természettől elkülönülten elképzelő, elhibázott működésünkből fakadnak, abból, hogy az emberiség a természet urának hirdetve magát, önző és felelőtlen tettek sorozatát követi el és jelenlegi pusztító létgyakorlatával halmozza a szenvedéseket gyarapító tragikus vétségeket.

Régóta akkumulálódnak az elmúlt évszázadok nemzedékei által elkövetett tettek káros következményei, aminek hatásaiban mi, ma élő nemzedékek most közösen osztozunk. Tetteinknek következménye van, amelyekkel találkoznunk kell. Induljon el annak széleskörű tudatosítása, hogy önző, öntelt és elbizakodott hozzáállásunk, szűklátókörű, hosszú távon kockázatos döntéseink és a javak termelésére és szerzésére irányuló mindennapi cselekedeteink sodorták veszélybe az emberi kultúra és tágabban a földi élet jövőjét.

A veszéllyel való szembenézés vissza nem térő lehetőséget is tartogathat számunkra, lehetőséget arra, hogy megálljunk. A kikényszerített megállás alázatosabbá tesz, szembesít esendőségünkkel, létünk törékenységével, s egy nagyobb, eddig megtagadott hatalommal, a természet erejével. És szembesít a hübriszünkkel is: a távolság legyőzésében rejlő mámor, az anyagból anyagot gyártás, a technológiai találmányokban tobzódás feleslegességével. Úgy tűnik, tényleg nem halogathatjuk tovább, eljött az idő az újratervezésre és a közös cselekvésre, hogy egy igazságosabb, kiegyensúlyozottabb, harmonikusabb világ megteremtését tűzzük ki célként magunk elé.

A földi élet hosszú távon történő fenntartása érdekében nélkülözhetetlen annak tudatosítása, hogy a korlátlan gazdasági növekedésen és a versengést, ezáltal egyenlőtlenséget teremtő technológiai fejlődésen túl más, magasabb, közösen felismerhető erkölcsi alapállásból fakadó szempontok is léteznek. Hozzunk létre egy olyan új, nem versengésre épülő, környezettudatos gazdasági működést, amely lehetővé teszi a társadalmi különbségek csökkentését. Ehhez az önközpontú viszonyulás féken tartásán, a kölcsönös érdekfelismerésen és az együttműködésen alapuló, újfajta gazdasági szerkezetet szükséges kialakítanunk. Olyan ésszerű életvezetést kell megcéloznunk, amely tiszteletben tartja az emberiség szimbiotikus kapcsolatát a Föld ökológiájával és természeti körfolyamataival.

Az ember tudatos lényként dönthet sorsa és a többi lény sorsa felől, s ez felelősséggel is jár. A létezők kölcsönösen összefüggő, egymásra utalt hálózatot alkotnak, ezen hálózat egyes elemeinek pusztítása az egész háló szétszakadásához vezet. Ezzel pedig megsemmisíthetjük azt a rendszert, ökoszisztémát, amely az emberi lét fennmaradását is biztosítaná. A többi létformának ugyanúgy joga van az élethez, mint az embereknek. Teremtsük meg annak lehetőségeit, hogy mindinkább tudatossá váljon az emberi lények, tágabban a létezők egysége, s hogy melyek azok a feladatok, amelyek tudatosságra és együttérzésre, tervezésre és döntésre képes emberi mivoltunkból, ezzel összefüggésben pedig egyetemes felelősségünkből fakadóan ránk hárulnak a többi létező felé.

Ma a kihívások minden korábbinál nagyobb összefogást igényelnek, az egyes emberi cselekedetek kevesek lennének a hibák kiküszöböléséhez, az evolúciós és civilizációs zsákutcából való kijutáshoz, az élet megmentéséhez. Ugyanakkor az is biztos, hogy az össztársadalmi szinten hozott változtatások nem vezethetnek eredményre, ha az egyes emberek nem változtatnak az általánosságban a vágyak kielégítésére és a kényelem keresésére irányuló mindennapi életmódjukon. Szükségszerű annak tudatosítása, hogy mindenkinek elkerülhetetlenül áldozatot kell hozni a jövőbeni nemzedékek érdekében, le kell mondanunk vágyainkról, jelenlegi életünk számos megszokott eleméről, csökkenteni kell a fogyasztásunkat és meg kell tanulnunk önmérsékletet tanúsítani, azaz mindinkább tudatossá kell válnunk. Fel kell ismernünk, hogy nem a vágyak gerjesztése és zabolátlan kielégítése eredményezi a boldogságot, hanem a megelégedettség, a mások iránti segítőkészség és képességeink kibontakoztatása.

Ennek érdekében össze kell gyűjteni és bárki számára hozzáférhetővé kell tenni mindazokat a környezeti és természeti értékek megóvására, az újrahasznosításra, az erőforrások és eszközök közösségi megosztására irányuló megoldásokat és viselkedésmintákat is, amelyekkel ki-ki a saját életében, személyes életterében hozzájárulhat ahhoz, hogy megszokott hétköznapi, úgynevezett rutincselekvéseink és azok következményei kapcsán is nagyobb morális felelősséggel, minden érző lény iránti szolidaritással és tudatossággal nyilvánuljunk meg.

Kezdjük el oktatni és terjeszteni azokat a módszereket, amelyekkel elkezdődhet a gyógyítás. Azaz tegyünk lépéseket azon hibás működés felszámolása és a helyes megoldások alkalmazása irányába, amelyek képesek a tudatosságunkat megváltoztatni. A járvány, a betegség abban segít, hogy tökéletesebbé váljunk, hogy megtegyünk bizonyos lépéseket, amelyek a fejlődésünkhöz szükségesek – és ez az igazi gyógyulás, az, amikor a betegség után közelebb kerülünk a helyesebb élethez, mint ahogy előtte voltunk.

Mielőtt ez az írás profetikus kiáltvány jelleget öltene, fontos hangsúlyozni azt is, hogy lehet, hogy nem elég ez a járvány ahhoz, hogy megrendítsen és elgondolkodtasson mindenkit. Nem könnyű kilépnünk a komfortzónánkból, elhagynunk megszokott cselekvési mintáinkat, felülvizsgálni indítékainkat, magunkra alkalmaznunk a tanulságot. Főleg nem az globális méretekben, különösen akkor, amikor oly nagy a jelenlegi működésünk tehetetlenségi nyomatéka és oly erőteljesek lesznek az elvonási tüneteink. Ám mindezek után mégis érthető, miért érdemes elgondolkodnunk azon, hogy talán paradox módon egy vírus okozta járvány teszi majd egészségesebbé a világot és a tudatunkat.

Valóban különleges pillanatban élünk, hogy irányt váltsunk és emberibb jövőt alakítsunk ki. Minél nagyobbat változtatunk, annál nagyobb az esély, hogy sikerül is. Bízzunk abban, hogy ez a történés, közös trauma, ami hétköznapi szinten megrendítő félelmet és bizonytalanságot gerjeszt, kellő inspirációt nyújt a cselekvéshez, egy új kezdethez. Ne feledjük, az inspiráció azt is jelenti: belégzés, befogadás.

Csörgő Zoltán

Symbolon-idézet (1400. támogatónk köszöntésére)

„Mindent látott, hallott, tapasztalt – jelenvalót és régenvoltat;

mély kútforrása bölcsességnek: mindent tudott, mindent megértett;

átallátott minden homályon, a titkok sűrű takaróján,

átallátott hétszer hét burkon, mely elfödi a bölcsességet.

A rejtett írást fölkutatta, betemetett nyomokra bukkant,

emlékek rönkjét emelé ki a hajdankor özönvizéből;

veszélyes, messze útra indult, melyre tudásszomj ösztökélte

s midőn megtért, úti kalandjait időtálló táblákra véste.”

(A Gilgames-eposz kezdő sorai, Rákos Sándor fordítása)

Dalí híres bajsza még halála után közel harminc évvel is ép

Dalí2

Kevés olyan jellegzetes védjegy keletkezett a XX. században, ami olyan emlékezetes lenne, mint Salvador Dalí bajsza. Még ma is alig akad valaki, aki ha ránéz egy arcképére, s a képen meglátja hosszú, vékony, viaszos bajuszát, ne azonosítaná be a legtitokzatosabb és egyúttal legexhibicionistább festőt. Öt évvel ezelőtt 14 000 brit bevonásával készült egy felmérés, amely szerint Salvador Dalí bajsza a leghíresebb a világon. A megkérdezettek 24%-a említette a spanyol festő bajuszát elsőként. Ebben szerepe lehetett annak is, hogy Dalí barátja, Philippe Halsman egy egész könyvre való humoros fotót készített az ikonikus bajuszról, a fotósorozat kötete 1954-ben jelent meg.
Salvador Dalí nem csak életében volt rendkívül kreatív és extrém az ötletek terén, de saját életmű kiállításáról és temetkezéséről is jó előre intézkedett. Azt viszont egészen biztosan nem ő tervezte meg, hogy halála után 27 évvel felnyissák a kriptáját. A festő bebalzsamozott holttestét nem csak épen, jól konzervált állapotban találták, hanem híres bajsza is sértetlen, pont úgy, 10 óra 10 perces szögben áll, mint ahogy életében is…

Dalí

Mauna, a nemes csend

mauna2
“Az igazság nem csinál zajt.”
Manapság számunkra már természetes és észrevétlen a külső és benső hangok kavalkádja, mert megszoktuk, ebben nőttünk fel. Körülöttünk valami minden percben megszólal: motorhang, fékcsikorgás, sziréna, valami csattog, mormog, búg, egy csap sikolt és tv szól… S hogy bírjuk a tempót, felvesszük a zajokkal a ritmust: beszélünk, beszélünk, beszélünk, hisz eljött a szólás szabadságának ideje. De legalább olyan fontos a hallgatás szabadsága is.
 
Ha csendben figyelünk, észrevesszük, hogy gondolataink folyamatosan áramlanak, s amelyik érzelmileg megérint, azt kiragadjuk és elindul egy hosszú szerpentinen utazó asszociációs lánc, mely benső monológ.
 
Csendben lenni önuralommal jár. És csendben lenni jó. Mert ha tovább figyelünk, észrevesszük azt is, hogy a csend csodálatosan hangos: lélegzetünk és testünk hangjai mind felerősödve érkezik, hozzánk szól, nekünk üzen. A külső csend hallgatással ötvözve gyógyító erejű, hiszen önmagunkra figyelünk, s idővel megfejtjük testünk, elménk üzeneteit, mire van igazán szükségünk. A csend fejleszti az akaraterőt, segít kontroll alatt tartani a teremtő gondolati energiát és az elme békéjéhez vezet. Képesek leszünk tudatosan uralkodni beszédünkön, így rengeteg energiát spórolunk meg.
 
Benső csendességünk energiatakarékos üzemmódját többféleképpen elérhetjük.
 
mauna3Az életünk iránti ősbizalmat és elfogadást erősítjük magunkban azzal, ha a nap folyamán többször, tudatosan lehunyjuk szemeinket néhány percre. Így visszavonva erőinket elengedhetjük az irányítás kényszerét. Tekintetünk hatalmas erejét harmonizálhatjuk rendszeres befelé pillantással, melynek ajándékaként tisztánlátásunk, azaz intuíciónk erősödik majd.
 
Csendességet hoz a visszafogott táplálkozás, ugyanis a csendben lét a böjt egy igen magasrendű formája. Egyrészt nem ragadunk zajosan magunkhoz mindent, ami kéznél van, s habzsolható. Másrészt a kevesebb és csendben elköltött táplálék időt és energiát biztosít az alapos feldolgozáshoz testi és lelki szintéren egyaránt. A könnyű étkezés és csendben emésztés több energiát hagy.
 
Sétáljunk a szabadban és bátran lélegezzünk nagyokat, mélyen, örömmel. A természetben szükségtelen a beszéd, inkább érdemes üzeneteit fogadnunk: madarak csicsergését, levelek susogását, a fák törzsének csavarodását, színeket és illatokat… Mindezeket ajándékként emeljük át életünk hétköznapi színterére, járásunk az indiánokéhoz hasonlóan legyen könnyű és csendes.
 
A jógában a mauna nagyon fontos, hiszen a jóga az önismeret, önuralom, a benső erő megtalálásának útja, s ez csak nemes benső erőtérben, azaz, csendben történhet meg. A csend fogalma összefüggésben van a jóga egy másik fontos fogalmával, a pratjáhárával, s ez az érzékek uralása, amikor tudatosan megszűrjük, hogy érzékszerveink kapuin – ezek a látás, hallás, szaglás, ízlelés, tapintás, gondolkodás – milyen információkat engedünk be- és kiáramolni. Ez a folyamat békét, kiegyensúlyozott lelkiállapotot, erőt, örömöt hoz, miközben hozzásegít tudati energiáink megtisztulásához, s így kapu Valódi Önmagunkhoz.
 

“A csend egy nagy birodalom, ami felfedezésre vár. Segít, hogy felfedezz nagyon-nagyon sok titkos dolgot önmagadon. A zavaró tényezőiden túl, megtanít, hogy hogyan juss rajta túl, hogyan találd meg a valódi csendedet.” Szvámi Véda

mauna

 

A pareidoliáról – Valóban becsapna minket az elménk?

Philip Ball tudományos író számos könyvet írt már az agyunk, a szemünk és a minták szimbiotikus kapcsolatáról úgy a természetben, mint az általunk épített világban. Most azt magyarázza el, hogyan érzékeljük a minket körülvevő formák és színek által alkotott mintákat, mi történik az agyunkban, amikor mintát látunk, hogyan ismeri fel az agyunk a mintákat és miért van az, hogy még ott is hajlamosak vagyunk szabályszerűséget felfedezni, ahol nincsen? Vagyis: miért törekszünk természetünknél fogva valamilyen fokú rendre a környezetünkben a káosz közepette?

 Philip-Ball

Hányszor kell egy motívumnak ismétlődnie ahhoz, hogy az agyunk mintaként ismerje fel?

Ez a tudomány számára egy alapvető kérdés. Hányszor kell valaminek előfordulnia ahhoz, hogy gyanítható legyen, nem véletlen egybeesésről, hanem egy természeti törvény működéséről van szó? A kérdésre nincsen meghatározott válasz, ugyanis az általunk látottakkal kapcsolatos intuícióinkhoz van köze – ahhoz az érzéshez, hogy fennáll valamiféle rend körülöttünk. Ez az intuíció olyan erős bennünk, hogy hajlamosak vagyunk ott is mintákat látni, ahol nincsenek. Valódi rendszerességet vélünk felfedezni még olyan formákban is, amelyekben egyáltalán nem fordul elő ismétlődő minta, például egy fában: bár a formájuk véletlenszerűnek tűnik, mégis egyfajta mélyebb szabályszerűséget sejtünk bennük, miszerint ugyanaz az alapforma ismétlődik egyre kisebb méretben, ahogy a törzstől a gallyak vége felé haladunk.

Miféle mentális gimnasztikát végez az agyunk mintafelismeréskor?

Bármilyen – természeti vagy egyéb – látvány hatalmas mennyiségű vizuális információval szembesít minket. Valahogy értelmeznünk kell ezt az információtömeget ahhoz, hogy a világban navigálni tudjunk. Az agyunk tehát állandóan találgat a legjobb tudása szerint. Ezért feltételezünk folytonosságot ott is, ahol nem látjuk – például, hogy a repülőgép, ami eltűnik egy felhő mögött, ugyanaz a gép, amelyik a másik oldalon kibújik mögüle, és hogy a kettő között egyenes úton halad. Ez triviálisan egyértelműnek hangzik, de rengeteg ehhez hasonló gyakorlatot végzünk – nem utolsósorban azért, mert bizonyos tárgyakra mindig csak részleges rálátásunk van, mivel más tárgyak részei eltakarják előlünk. Az agyunk nagyon hamar megtanulja csoportosítani a látómezőnkben észlelt tárgyakat. Az erre vonatkozó szabályokat a 20. század elején vezette le egy bécsi pszichológuscsoport, akik gestaltpszichológusoknak hívták magukat. Úgy találták, hogy azokat a tárgyakat tesszük egy csoportba, amik ugyanolyan színűek, vagy közel vannak egymáshoz, vagy egyforma méretűek. Így lehetséges az is, hogy a csíkokat “csíkos mintának” látjuk, nem pedig úgy észleljük, hogy “egy csík…még egy csík…hoppá, még egy”.

pareidolia4

Származik  evolúciós hasznunk abból, hogy így leegyszerűsítjük a minket körülvevő világot?

Az agyunk ehhez hasonló csoportosító mechanizmusok alapján működik – igazából nem tudjuk, hogy egyesek közülük tanultak, vagy egyszerűen “eleve így vagyunk beprogramozva”. Ezek a legjobb tudásunk szerinti találgatások lehetővé teszik számunkra, hogy előrejelzéseket tehessünk a környezetünkkel kapcsolatban, ennélfogva evolúciós szempontból igenis van hasznuk. Innen ered a mintaérzékünk, és részben ezzel magyarázható az is, hogy miért találjuk kellemesnek a mintákat: Mivel előnyünk származik abból, hogy “ki tudjuk őket szúrni”, kifejlődött bennünk egyfajta neurális “jutalmazási rendszer”, ami kellemes érzettel jutalmaz minket, amikor sikerül. Pontosan ugyanez a dolog történik hangi inger esetén is, ezért vagyunk képesek értelmezni azt a hihetetlenül bonyolult hangjelet, ami a zene, ezért lelünk benne örömet. A zene igazából egy nagyon jó példa annak bemutatására, hogy született mintakereső lények vagyunk.

Mi a helyzet az otthonainkkal – az emberek rendteremtő hajlama is ennek a szükségletnek a része, hogy a dolgokat szín és  minta szerint csoportosítsuk?

Mindenkinek máshol található a rend- és minta”küszöbe”. Az is meglehetősen szubjektív, hogy kinek mi a rend. Ezek az egyszerűtől – gondoljunk a minimalizmusra – a komplexig – amely a dolgozószobám leírásának egy udvarias módja lenne – terjedő spektrumon helyezkednek el. Ezen a spektrumon valahol mindenki talál magának egy élhető kompromisszumot.

pareidolia

Megnyugtatja az agyat, ha körbevesszük magunkat letisztult, következetesen ismétlődő mintákkal? Vagy szükségünk van bizonyos fokú rendetlenségre vagy diszharmóniára?

A szabályosság valóban megnyugtatja az embert. De érdemes megjegyezni, hogy a legtöbb, ember által kreált minta nem a lehető legegyszerűbb, általában kicsit bonyolultabbak. Gondoljunk a tapéták mintázatára: Szabályosak (szükségszerűen azok, hiszen nyomtatni kell őket), de a mintázat elég komplex is lehet, nem csak négyzetekből vagy vonalakból áll.

Ha a környezetünk a végletekig le lenne egyszerűsítve, és csak fehér terekből és rácsokból állna, az nyugtató hatással lenne az agyunkra, vagy épp ellenkezőleg, megőrülnénk tőle?

Általános érvényű megállapítás mindenféle ingerre – köztük a művészettel, a zenével, és az otthonainkkal – hogy az emberek jobb szeretnek egyfajta középutas kompromisszumot kötni. Ez is az agyunk egyik tulajdonságáról árulkodik: Az ingernek létezik egy ideális szintje, amit a legkellemesebbnek találunk. Ha ez a szint túl alacsony, akkor unatkozunk, ha viszont túl magas, akkor összezavarodunk.

Megjelent: 2016. október 27.

Forrás:

https://mashol.net/2017/02/22/mintak-es-felismeresuk-miert-sejtunk-ott-is-szabalyszeruseget-ahol-nincs/

Amelie mackójától a tortillán látható Jézusig – a pareidoliáról

Amelie pareidolia

Amelie a felhőkben állatok, mackó, nyuszi alakját látja. Emlékszünk erre a gyermeki látásmódot mélyen tükröző jelenetre az Amelie csodálatos élete című filmből. Ha mackót nem is, de nyuszit évezredek óta mutatnak nagyszülők unokáiknak a Holdon, újabban pedig sokan arcot, sőt női alakot vélnek felfedezni a Mars felszínének mintázatában.

pareidolia Mars  pareidolia nő a Marson

Mennyire illúzióromboló lenne ilyenkor hozzátenni: – Hiszen ez csak pareidolia!

Mi? Pa-re-i-do-li-a! – szótagolná egy pszichológus, hogy világosan értsük, miről van szó. Azután esetleg elmagyarázná: a pareidolia egy olyan illuzórikus érzet, amely homályos és bizonytalan ingereket (többnyire hangokat vagy képeket) konkrétnak, világosnak és tisztán kivehetőnek tüntet fel. Az említett ismertebb példákhoz esetleg máris magyarázatot fűzne: a híres „Mars-arc” csak egy sziklaformáció, melyet a bolygó felett a Cydonia régióban fotóztak, amiről néhányan azt gondolták, hogy egy ember arcának a tudatosan megformált képe. De híres eset az is, amikor egy új-mexikói nő Jézus Krisztus arcát látta kirajzolódni egy odaégetett tortillán. Persze emberek ezrei zarándokoltak el, hogy megnézzék a bekeretezett lepény elszíneződéseiből előtűnő Megváltót. A sikeren felbuzdulva ma már szakmányban gyártják is az ilyet.

Tortilla-Jesus

A pareidolia szó a görög “para” és az “eidolon” szavakból származik, együtt ebben a kontextusban azt jelenti az összetett szó: „rendellenes kép, forma”. A pareidolia pedig mint pszichológiai jelenség az apophenia egy altípusa, utóbbi azt jelenti, hogy mintázatot fedezhetünk fel véletlenszerűen létrejövő adathalmazban is. A pszichológusok szerint valójában nincsenek ilyen mintázatok, ám az nem véletlen, hogy mit látunk bele a képekbe.

Rorschach

Erre épül a híres Rorschach-teszt, amely az irányított pareidolia formája, ugyanis olyan tintapacákat vettek be ebbe a projektív a tesztbe, amelyekből szándékosan nem lehet semmit egyértelműen kivenni, de mivel az ember belső gondolatait vagy érzéseit kivetíti a kártyákra, azok a tudatos irányítást kikapcsolva intenzíven előhívhatók. Vagyis a pareidolia jelenségét használják fel, hogy megkíséreljenek belelátni az emberek mentális állapotába.

smiley4

Az irányított pareidolia esete ilyen szempontból az is, amikor az emoticonok között ránézünk két körbe foglalt pöttyre és egy görbére és azt mondjuk: ez mosoly. Ilyen szempontból az emberi agynak ez egy figyelemreméltó képessége, amire tudatosan nem is figyelünk, mégis napi szinten érzékeljük és használjuk.

pareidolia

Az a jelenség tehát, hogy arcokat, és más formákat látunk véletlenszerű mintákban ott, ahol az valójában nem is létezik, az agy egyfajta különleges képessége, mely mindenkit érint.

pareidolia isten_szeme

Még a csillagászok is meg tudnak ihletődni: Isten Szemének neveztek el egy állítólag háromezer évente előforduló csillagközi formációt, melyet a NASA Hubble-teleszkópja kapott le néhány ezer fényév távolságból. A Hubble által küldött információk alapján alkotott kép a Helix Nebulát (Csiga-köd) ábrázolja, amely a Földhöz legközelebbi planetáris köd – alig 450 fényévre van tőlünk. Közepében egy Napunkhoz hasonló csillag haldoklik, amely időnként igen erős napszél formájában hatalmas mennyiségű anyagot vet ki a környező térbe.

pareidolia pareidolia pareidolia pareidolia

Carl Sagan szerint, aki történetesen csillagász, az ember hajlama, hogy egy koszos ablakba, a falakon lévő foltokba, vagy egy odaégetett pirítósba, felhőkbe, fahéjas süteményekbe, zöldségekbe és gyümölcsökbe, fákba és sziklákba és más hasonlókba arcokat lásson bele, evolúciós okokra vezethető vissza. Ez csak egy túlélési technika, az emberi lények kifejezetten arra vannak hangolva születésüktől fogva, hogy az arcfelismerés alapján különböztessék meg az embereket. Ebből adódik, hogy az emberek minimális adatokból is képesek összeállítani és felismerni emberi arcokat, akár nagy távolságból és csekély láthatóság mellett, de ez oda is vezethet, hogy véletlenszerű képeket értelmeznek, vagy fény és árnyékmintákból arcokat alakítanak ki.

pareidolia pareidolia

A legutóbbi kutatásokban a résztvevőknek mutattak egy sorozat képet, néhány nyilvánvaló arccal és pár véletlenül kiválasztott mintával. Az eredmények azt mutatták, hogy az emberek hajlamosak belelátni arcokat a mintákba, ha arra számítanak, hogy látni fognak valamit – ez olyan, mintha valaki mondaná nekik, vagy befolyásolná őket, hogy ott bizony van egy arc.

pareidolia pareidolia

2014-ben IgNobelt ért a Miért látunk Jézust a pirítósban című kutatás, amelyben kínai-kanadai kutatók azt próbálták megérteni, mi történik az emberek agyában akkor, amikor ékes példáit tapasztalják ennek a jelenségnek. Azt találták, hogy az emberekben olyan erős az arcfelismerés képessége, hogy még a leghalványabb utalásokat is azonnal arccá alakítják. A húsz emberen elvégzett funkcionális mágneses rezonancia-vizsgálat kimutatta, hogy a megfigyeltek 34 százalékban észleltek arcot az eléjük tett, egyébként nem arcot ábrázoló képeken.

pareidolia    pareidolia

A kutatók azt is felfedezték, hogy az agyban ugyanaz a terület felelős a valódi arcok felismeréséért, mint a pareidoliában. Vannak, akiknek talán fejlettebb ez a területe, Finnországban viszont  tanulmányok mutatták ki, hogy azok, akik spirituálisabb emberek, hajlamosabbak többnek látni a képeket, mint azok, akik nem. Az is lehet, hogy nem minden esetben pareidoliáról van szó, hanem az analógiás látás képességéről, amely azzal jár, hogy nem belelátunk, hanem felfedezünk valóban létező mintázatokat a környezetünkben. Nyilván nehéz elválasztani egymástól a kettőt, hiszen a hatásmechanizmus nagyon is hasonló, ám míg az előbbiben pszichológiai esetről van szó, amelyet agyi folyamatokra vezetnek vissza, addig az analógiás látás egy olyan képesség, amelyet évezredeken keresztül kultiváltak a vallási hagyományok és nem egy esetben fejlesztendőnek is tartották.

pareidolia

Utóbbi képesség tehát úgy működik, hogy eleve létező, szándékosan elrejtett, értelmes, üzenetet hozó szimbólumokat lásson meg valaki a világban, kicsit hasonlóan ahhoz, ahogy a Mátrixban Neo képes volt látni a véletlenszerűnek látszó, gyorsan pergő számsorokból  kirajzolódó világot. Jobb utalást hordoz erre a zsidó misztika: a kabbala középkorból eredő tanításai szerint Isten kódokat rejtett el az általa elhagyott teremtett világban, hogy az ember visszataláljon hozzá.

 symbol

Jorge Luis Borges, az élete harmadát vakon töltő argentin író, költő, filozófus pedig Novalistól idéz: “Az a legnagyobb varázsló, aki oly mértékben el tudja kápráztatni magát, hogy valós jelenségnek tartja önnön képzelgését. Nem ez a mi esetünk?” Majd hozzáteszi: “De ez, mondom én. Mi magunk (a bennünk működő osztatlan istenség) álmodtuk meg a világot. Erősnek, titokzatosnak, láthatónak álmodtuk meg, térben szilárdnak, időben maradandónak; ám ott hagytunk az építményben néhány parányi, örök, ésszerűtlen repedést, hogy tudjuk: hamis.”

symbol

Figyelemreméltó útmutatás lehet, hogy a szimbólumok lehetővé teszik, hogy intuíció révén felismertté váljon egy összefüggés-láncolat, amelynek egy külső megnyilvánulása a világ számos jelensége, de a szimbólumrendszerek ismerete révén egyre egyszerűbbnek és egyre rendezettebbnek tűnhet a valóságunk. A mai, végletesen széttöredező világban talán mégis nagy hasznunkra lehet ez a képesség.

 

 

Az első hangulatjel: a smiley helyett a krokodil szíve

smiley3

A napokban röppent fel a hír, hogy a „legrégebbi hangulatjel” címet immár nem egy angol költő, Robert Herrick 1648-as keltezésű, „A szerencséhez” című versének kéziratában talált jelének ítélnék, hanem szlovák kutatók felfedezése alapján egy tizenhárom évvel korábbi smileynak. A hajdan a Magyar Királyság területén fekvő, ma Szlovákiához tartozó Trencsén archívumának kutatói – ha igaz – megtalálták a világ talán valóban legrégebbi hangulatjelét. A jelet a város akkori jegyzője, Jan Ladislaides rajzolta le, még 1635-ben, közvetlenül az aláírása után.

A kis körbe tett két pont és vonalka ma egyértelműen a smiley, azaz a mosolygós arc szimbóluma. Igaz, hogy a dokumentumban nem teljesen egyértelmű, hogy mosolyog a száj, a dokumentumból mégis az derül ki, hogy a jegyző elégedett volt az eléje tett számlákkal, ezért a kutatók az elégedettség szimbólumát látják benne.

smiley1

A kutatók azonban megfeledkeznek egy fontos tényről, azaz jelről. Ez pedig a szív. A szívet több ezer év óta használjuk ebben a formában, lényegében azonos tartalommal, mondanivalóval, üzenettel. A szív régóta az érzelmekhez, a szeretethez, szerelemhez kapcsolódó jelkép. A szerelem a „szívből jön” – de honnan származik a jel, amit egészen másképp ábrázolunk, mint ahogy az emberi szív a valóságban kinéz?

szív2

A szív ma is ismert formája egyiptomi eredetű, az ottani orvosok, vagy helyesebben kórboncnokok tevékenysége nyomán találták esztétikusabbnak, kifejezőbbnek a szimmetrikus, azaz harmonikusabb krokodilszívet, mint az aszimmetrikus emberi szívet. Azóta telhettek az évszázadok, stilizált ábrázolási formája világszerte közismert jele maradt az érzelmeknek, s közülük is annak, amelyet a legmélyebbnek, legtalányosabbnak is tarthatunk: a szerelemnek.

szív (2)

Bár a hangulatjelek a modern kor teremtményei, s elsősorban a digitális világhoz köthetők, megalkotásukban mégis évezredes hagyományokra támaszkodtak. Az első digitális emojikat 1999-ben kreálták japán mérnökök az NTT Docomo szolgáltató megbízásából.

emoji5

Mindössze tizenkét színt használtak hozzájuk, egy kis grafika csupán tizenkétszer tizenkét pixeles volt. Ugyanakkor ott vannak közöttük a mai kedvelt jelek előfutárai, a smiley, a győzelem jele, sőt még a koktélos pohár is megtalálható, igaz, nagyfokúan stilizálva.

emoji4

A New York-i MoMA (Museum of Modern Art) kurátorai ezeket az első hangulatjeleket egyfajta műalkotásnak tekintik, ezért egy kiállításon be is mutatnak 176-ot ezekből.

emoji3

Manapság olyan fontos szerepre tettek szert, hogy mintegy hatmilliárd ilyesfajta jelet küldözgetnek egymásnak az emberek nap mint nap az Unicode által támogatott több mint 2000 szabvány emojiból. A hangulatjelek egyfajta kódhalmazt jelentenek a digitális írásbeliségben, amit nagyon könnyű dekódolni. Időt lehet spórolni az alkalmazásukkal, hiszen egy gombnyomással egész szavakat, sőt mondatokat lehet velük helyettesíteni. Teret biztosítanak a kreativitásra is, no nem úgy, hogy többet teszünk egymás mellé, fokozva a kifejezni kívánt érzelmet, hanem látványosan és kifejezőn válogatva közülük megfelelő sorrendbe lehet állítani őket – így akár még történeteket is el lehet mondani velük. Folyamatosan gazdagodik a vizuális retorika jel- és kifejezőkészlete, csupán szívből is számos közül választhatunk, attól függően, hogy a szerelem vagy a benne dúló egyéb érzelmek közül mit szeretnénk kifejezni.

szívek (2)

Gyertyaszentelő – a farkastól a mormotáig

medve

Ma tartós volt a köd, felhős az ég, esélye sem volt annak, hogy a barlangjukból előjövő medvék meglássák az árnyékukat. Mindez egy egyszerű kód alapján azt jelenti, hogy idén korán jön a tavasz.  A népi időjóslás szerint ugyanis február másodikán bújik elő a medve a barlangjából, s attól függően, hogy ezen a napon borult vagy napos az időjárás, azaz látja-e az árnyékát vagy sem, következtetéseket lehet levonni a tél hosszát illetően. Fordított időjósló nap a mai: az a jó, ha nem napos az idő – akkor köszönt be korábban a tavasz.

Maga az ünnep eredete az ókorig nyúlik vissza, amikor több nép is ezen időpontban, ami félúton van a tél első és a tavasz első napja között, tartja a tavasz eljövetelének várakozásteli ünneplését. A keltáknál e nap egyike lett a négy, évszakokon átnyúló ünnepnek, Imbolc éppen félidőben van a kelta újév, a Samhain és a nyár kezdetét jelző Beltane között.

Az ókori Rómában a Lupercalia nevű pásztorünnep esett februárra és ez a birodalom szétesése után is megmaradt. A Lupercalián, ahogy a neve is utal rá, a rómaiak totemisztikus farkasősét (Lupa) ünnepelték. Jelentős szerepet kapott az ünnepen a megtisztulás is, ekkor még a természet rituális megtisztulását értették alatta. A hónap neve is innen ered: Februus a megtisztulás istene a római mitológiában Az ünnepet végül I. Gelasius pápa nyomta el az V. század végén, ám ekkorra már a keresztények átvettek megtisztulási szertartásokat a pogányoktól.

lupercalia

A Lupercalia egyébként február 14-én volt, akárcsak a korai keresztény megtisztulási ünnepek, de amikor I. Gyula pápa a 4. század közepén kihirdette, hogy Jézus nem január 6-án, hanem december 25-én született, a negyvennapos intervallum miatt február 2-re csúszott a Lupercalia keresztény változata. Az ünnep azért került Jézus születése utáni, előbb tehát Vízkereszt, majd a Karácsony utáni negyvenedik napra, mert a zsidó hagyomány szerint a szülő nő negyven nap alatt tisztult meg. Urunk bemutatása (Praesentatio Domini) ünnepének is nevezik, mert Mária ekkor a mózesi törvényben előírt módon bemutatta a jeruzsálemi templomban a tisztulási áldozatot, s gyermekét fölajánlotta Istennek. A Találkozás (Hüpapante) ünnepe is, mert a templomban az idős Anna és Simon hódolt Jézus előtt, kijelentve, hogy ő a „fény”.

A megtisztulást célzó jelleget egyébként a VI. században intézményesítette I. Jusztinianosz bizánci császár, aki egy Konstantinápolyban dúló járvány idején elrendelte, hogy február 2-án Szűz Mária tisztulásának emlékére ünnepet kell tartani. Mária megtisztulásának ünnepéhez (purificatio Beatae Mariae Virginis) a VII. században kapcsolódott a körmenet, a XI. század környékén pedig a gyertyák megszentelésének szokása – a katolikus naptárban február 2. azóta is Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe.

urunkbemutatasa

Gyertyaszentelő Boldogasszony tehát egy katolikus ünnep február 2-án, amikor a közösség Jézus bemutatását ünnepli. A katolikus templomok körül sok helyen ilyenkor körmenetet tartanak és közben zsoltárokat énekelnek. Ilyenkor kerül sor a gyertyaszentelésre is. A hagyományos néphit szerint a pap által megszentelt gyertya megvédi a gonosz szellemektől a csecsemőket, a betegeket, a halottakat. Ugyanakkor a gyertyában nehéz nem észrevenni a pogány eredetet: a kelták és más népek fénnyel köszöntötték a tavaszt és mint sok más ünnepükön, tüzet gyújtottak, hogy a fény védelmet nyújtson gonosz szellemektől.

Szintén a pogányok ötlete volt, hogy a vadállatokat összekössék a tavaszvárással. A Lupercalián a Romulust és Remust szoptató farkasőst is ünnepelték, a galloknál és a germánoknál a medve, illetve egyes területeken a borz és a pacsirta került képbe. Hogy pontosan mikor lett időjós az állatokból, azt nem tudni. Míg a magyarok a medvének hisznek, a németek a sündisznót részesítették előnyben, minden esetben olyan állatot, amelyik téli álmot alszik és az előbújásuk jelképezi a küszöbön álló tavaszt.

Észak-Amerikában a sündisznóból mormota lett, Pennsylvania első telepesei ugyanis németek voltak, akik az Újvilágba magukkal vitték a szokást, csak éppen sündisznót nem találtak hozzá, ezért az ott élő erdei mormotát (Marmota monax) tették a február 2-ai népi hiedelem tárgyává. A mormotanapot azóta Amerika- és Kanada-szerte ünneplik, 1841-es a legkorábbi említése.

Amerikában komoly kultusza van egyes városok mormotáinak. Saját mormotája van többek között az észak-karolinai Charlotte-nak (Charlotte Királynő), Atlantának (Beauregard Lee Tábornok), a wisconsini Sun Prairie-nek (Jimmy, A Mormota) és New Yorknak (Staten Island Chuck). Patinája miatt kétségtelenül a punxsutawney-i ceremóniára és az ottani Phil nevű mormotára irányul a legtöbb figyelem.

mormota3

Sokak kedvence a többrétű spirituális szimbolikát magába sűrítő Idétlen időkig című film, amely Punxsutawneyban játszódik. A Bill Murray főszereplésével 1993-ban készült film eredeti címe, a Mormotanap is Philre utal, aki nemzedékről nemzedékre örökített tehetséggel rendelkezik. Családjának őse ugyanis az az első időjós, akit 130 éve fogtak szolgálatba az emberek, azóta a képesség továbbörökítését célzó tenyésztésért a Punxsutawney Mormota Klub felel.

Minden év február 2-án tehát egy hangos és mókás ünnepségen a Punxsutawney Philnek nevezett mormotát a szmokingot és cilindert viselő gazdái előhúzzák, no nem a cilinderből, hanem az odújából. Phil ekkor belesuttogja jóslatát gazdája fülébe, aki bejelenti azt az izgatottan várakozó tömegnek. Természetesen Phil gazdái titokban előre eldöntik a jóslatot. Mi pedig azt dönthetjük el, hogy miképpen élvezzük a most már végképp bizonyosan egyre rövidülő telet.

mormota2

Titkos hagyomány az is, ami bele van kódolva az ünnepeink rendjébe, hogy a Nap és a Hold fénnyel összefüggő, ciklikusan ismétlődő teremtő “játékának” részeként régen figyelembe vették a Vízöntő újholdat. A keleti hagyományok őrizték meg legtisztábban ezek időszak évkezdő jellegét (lásd kínai holdújévkezdet): ilyenkor a legkevesebb fény a világban, innen indul a növekedési ciklus az Oroszlán jegy teliholdjáig. Idén pedig valóban egészen közel esett az újhold február másodikához.

 

Időbe vetett szimbólumok – még egyszer a Moszkva/Széll Kálmán téri óráról

óraragasztás

Szimbólumaink egy része időtlen idők óta jelen van életünkben, mások a technika vagy kulturális divatok változásával tűnnek el, nyomot legfeljebb egy-két nemzedék emlékezetében hagyva. A Napot mi ruháztuk fel természetes fel- és eltűnéséből adódó időegység-jelleggel, ám ennek örök szimbóluma mellett percnyi léttel bírtak a homokórák, a kakukkos órák, a kvarcórák – s így lesz a Moszkva téri órával is.
A hajdani szimbólumról két éve írtunk a leszerelése kapcsán.
Akkori pozitív hangvételünk idejétmúlttá vált, a felállított obeliszk messze nem teljesíti azt, amit anno ígértek a tér átalakítói. Eredetileg ugyanis azt tervezték, hogy az oszlopra teljes méretű interaktív kijelző került volna, amellyel a városlakók interaktívan kapcsolatba is tudtak volna lépni. Ki tudja, milyen hatása lett volna a közösségek életére, ez már nem derül ki, mert nem valósult meg, nem volt elég pénz a kivitelezésére. Megint maradt a szokásos “kicsit savanyú, de miénk”, azaz egyszerűbb változat – ami egy idő után viszont már nem működött megfelelően.
A mostani óra által hónapokig mutatott időanomáliákon felbuzdulva a Kerekidő Lovagjai elnevezésű Facebook-csoport “Mentsük meg a Széll Kálmán tér-idő kontinuumot” címmel közös óraragasztást hirdetett nemrégiben a Széll Kálmán téri óra idővel kikapcsolt tartóoszlopára. Volt, aki “Az ismeretlen idő emlékművévé” keresztelte át az oszlopot.
Hogy a hajdani óra mekkora nosztalgikus és szimbolikus erővel bír, azt jól jelzi, hogy valaki a tér felújításakor lebontott és elszállított régi óra zöld és fehér papírból készült mását helyezte el a jelenlegi óra oszlopán (Túry Gergely fotója).

Nyitott szellemű és edzett idegzetűeknek – a csokimikulásról

csokimikufallosz

A hatvanas évek óta a december 6-ai ajándékozás Magyarországon elképzelhetetlen csokimikulás nélkül. A pszichoanalízis elmélete szerint a kereskedelmi kínálaton túl az is hozzájárul az elképesztő méretű fogyasztásukhoz, hogy nem zárható ki a tudattalan kapcsolat a figura és a mágikus indíttatású termékenységi kultuszok között.

A csokimikulásnál a szín és a forma: a vörös és a hosszúkás–hengeres alakzat jelenti a kapcsolatot – vagyis az, hogy erősen a falloszra, a férfi nemiszervre emlékeztet. Nyilvánvaló, hogy ettől még a csokimikulást nem kell eldobnunk és bűntudattal emlékeznünk arra, hányszor adtuk gyerekeknek, hiszen így működik a tudattalan: látványba, jelekbe kódolt módon üzen legtöbbször felismerhetetlenül. Tagadhatatlan, hogy van egy rétegünk, amely felfogja ezeket, ezért is ajándékozzuk előszeretettel, de legalábbis teremtettünk már-már kultuszt belőle.

mikul

A néphagyomány és a tömegkultúra egyszerű kódokkal dolgozik: a csokibábu sikerében tehát szerepet kaphat az ember archetipikus gondolkodása, ami a májusfát, a guzsalyt, a kemencébe tolt sütőlapátot vagy a farsangi tuskót is képes fallikus szimbólummá tenni.