2016. április hónap bejegyzései

Április elsejéhez – A tréfacsináló archetípusa

Bolond

Szinte minden kultúrában létezik egy olyan figura, aki számára a határokon és határokkal játszás mindennapivá vált, sőt ez lett lénye lényege. Ez a figura, a tréfacsináló, akit a jungiánus szakirodalomban még tricksternek, azaz „trükkösnek” is neveznek, bár egyetemes archetípus, amelynek kultúránként ismétlődnek a vonásai, ugyanakkor jelentős különbségeket is felmutat a különböző hagyományokban.

A tréfacsináló a mítoszokban rendszerint isten vagy félisten, mágikus erejű szellem, olykor emberszerű állatalak. Jellegzetessége, hogy ő a trükk- vagy viccmester, egyben csaló, az örök fortélyos „szerző”, ravasz szélhámos és bohóc, máskor szent bolond. Nevei még: kópéisten, csínytevő.

Legtöbbször férfifigura, de olykor androgün vonásokkal jelenik meg, magába ötvöz az ellenkező nemre jellemző tulajdonságokat is. Előfordul, hogy nemváltók, mint az indián héjókák, vagy például a germán mitológiából ismert Loki, aki egyszer még várandós is lett.

Loki

A tréfacsináló nemcsak ambivalens figura, hanem maga a megtestesült ambivalencia: a világ második teremtője (demiurgosz) az egyik oldalon, dühödt romboló a másikon. A mítoszokban kitapintható egy olyan tendencia, hogy elválasszák a kultúrhős komoly tetteit csalafinta trükkjeitől, ezért a kópé-isten alakja elválhat a kultúrhőstől. A trickster tehát megjelenhet mint a kultúrhős negatív oldala, vagy negatív párja, lehet olykor ikerfivére is.

Prométheusz Epimétheusz testvére volt. Amikor Zeusz megbízta őket az élőlények megteremtésével, Epimétheusz a jó tulajdonságokat mind szétosztogatta az állatok között. Prométheusz műve az emberek voltak, akik számára kompenzációként ellopta a tüzet az Olümposzról, ezzel azonban kivívta az istenek haragját. Ha párban vannak, mint Ódin és Loki, a negatív a pozitív kultúrhős egyszerre démoni és komikus vonásokkal felruházott párja.

A tréfacsináló rendszerint kétbalkezes módon utánozza a pozitív kultúrhőst, komikus dublőre a kozmogóniában, aki megteremti a „rossz” dolgokat. Még a keresztény mitológia hatására született népmesékben, eredetmagyarázó mondákban is megjelenik Jézus és Szent Péter kettőseként, ilyenkor utóbbi a botcsinálta teremtő, akinek az emberek a rossz dolgokat – például a legyek keletkezését – köszönhetik.

Amikor az archaikus-szinkretikus jellegű kultúrhősnek nincs párja, gyakran írnak rovására különféle csínyeket, cselhez folyamodik komoly tetteiben is a siker elérése érdekében. Csínyei közül nem egy a saját tetteinek parodikus visszája.

A tréfacsináló néha orruknál fogva vezeti az isteneket, mint például Hermész a bátyját, Apollónt. Hermész, Zeusz fia hajnalban születik egy barlangban. Hermész igazi kópé: mire Héliosz isten szekere felér az ég tetejére, máris feltalálónak mondhatja magát, egy teknősbéka páncéljából ugyanis ügyesen lantot fabrikál, este pedig első hőstetteként ellopja Apollón ötven tehenét. Hogy bátyját megtévessze, hátrafelé hajtja őket, így fordított nyomokat hagynak maguk után. Tüzet is ő gyújt először és két marha húsát nyomban megsüti az isteneknek és így magának is szóló áldozatképpen. A barlangba visszatérve befekszik bölcsőjébe és úgy kezd el játszani, akár egy kisgyerek. Édesanyját, Maiát azonban nem tudja megtéveszteni és Apollón is rátalál a tolvajra. Hermész a lopás vádjával szemben ártatlanságát bizonygatja és úgy védekezik, hogy ő újszülött még, akinek alvás, anyatej és pólya való. Zenéjével végül sikerül megbékítenie Apollónt és cserébe a tehenekért még a lantot is neki ajándékozza.

Hermész

A trickster gondolkodása sokszor infantilis, kegyetlen, cinikus, érzéketlen. Viselkedését nem egyszer telhetetlen fizikai vágyai határozzák meg, többnyire falánk vagy kéjsóvár. Ambivalenciája abban is megjelenik, hogy egyszerre jellemzi a kielégíthetetlen, telhetetlen szexuális vágy és ennek jelképe, az óriási phallosz – Hermészt ábrázolták falloszként is -, valamint olykor a tehetetlen impotencia. Zeusz is néha trükkökhöz folyamodik, hogy hódíthasson és vágyainak élhessen a megkívánt hölggyel. Bika képében rabolja el Europét, Lédát hattyú képében közelíti meg.

A tréfacsináló céljai jóformán kizárólagosan elsődleges szükségletei kielégítésére korlátozódnak, csínyjei sokszor mértéktelen étvágyának csillapítását vagy erotikus hajlamának kielégítését szolgálják. Ennek érdekében kész a csalásra, megszegi a legszigorúbb tabukat is, fittyet hány a szokásjognak és a közösségi erkölcsnek. Lehet a trickster jó pajtás és viccmester, de egyben kíméletlen csaló, sőt kegyetlen gyilkos. Megtörténik, hogy a vérfertőzés vétkébe esik, visszaél a vendégszeretettel, fölfalja a család vagy nemzetségi közösség téli élelem tartalékait.

Tettei olykor a rítusok visszájára fordított paródiáját, kigúnyolását jelentik. Drukpa Künli, a híres 15-16. századi tibeti buddhista mester (Száraha, a nagy indiai mahászidha reinkarnációja, naldzsorpa, azaz vándoraszkéta, szó szerint aki „szerénységhez kötött”) az őrült módszereiről volt híres, amelyek révén mégis kiváltotta másokban a megvilágosodás élményét. Hozzá kell tenni, hogy többnyire nőkben… Nemhiába nevezik őt „az ötezer nő szentjének”.

Drukpa Kunley

Az is sokatmondó, hogy ma minden harmadik bhutáni házat az ő fütyijének a képe díszíti. No nem azért, mert hajdan meglátogatta az abban a házban élő nőket, bár akár képességeit ismerve nem lenne meglepő ekkora teljesítmény tőle, hanem mert egy eseményt ábrázolnak, idéznek fel ezzel. Történt egyszer, hogy egy kolostorból néhány szerzetes örömmel szaladt elé, látván a mester közeledtét és mint szokás volt, kadakot, fehér selyemsálat készültek a nyakába kötni. Drukpa Künli azonban nem hajtotta le a fejét, hanem helyette letolta a nadrágját és ágaskodó hímtagjára kötötte a felkínált, tiszteletet kifejező sálat. Az „isteni őrültnek” is nevezett tanító azzal vált híressé, hogy felhívta az emberek figyelmét berögzült elképzeléseikre. Felfedte az erkölcs és az illem hamis játszmáit, így bizonyos embereknek megmutatta saját tudatuk természetét, másokat pedig ráébresztett akár öntudatlanul hamis viselkedésükre. Élvezettel leplezte le a hamis tanítókat, akiket nem érdekeltek saját tanítványaik, hanem csak azok ajándékaira és a hírnévre pályáztak.

Noha a kópé-isten aszociálisan viselkedik és profanizálja a szentségeket, bizonyos hagyományokban olyan alakja a törzsnek, közösségnek, aki sajátos módon tart kapcsolatot a szentséggel. Ő a szent bohóc, aki nagy tiszteletnek örvendett. Olykor a falu bolondja, akit kinevettek, de tiszteletben tartottak.

A már említett héjókák az észak-amerikai sziú (lakota) indián törzseknél fordítva ülték meg a lovat, hátrafelé jártak, olykor női ruhát öltöttek, egyszóval mindent fordítva csináltak, hogy ezzel rámutassanak minden társadalmi konvenció fonákra fordíthatóságának lehetőségére.

Ilyen tricksternek tekinthető alakok a középkori Oroszországban a „jurogyivijek”, a „Krisztusban való bolondok”, akik Krisztus kedvéért a legnagyobb önátalakításként élték meg a társadalmi számkivetést, a megaláztatást, a kigúnyolást, a nevetségessé válást. Lemondtak minden emberi méltóságról, bármikor bármennyi szégyent és üldöztetést eltűrtek az igazi életszentségre vezető úton. A világról való lemondásukat nemcsak a gyermeki létet is jelző mezítelenségükkel és piszkosságukkal hirdették, hanem még látszólagos erkölcstelenségükkel is: a jurogyivijek az emberi társadalommal, annak normáival és erkölcseivel szemben a legelemibb kötelezettségeket is igyekeztek lerázni magukról. A megvetés egy idő után a jurogyivijek szinte szentként való tiszteletébe fordult át, úgy tekintettek rájuk, mint akik valamilyen prófétai adománnyal is bírnak, jövőbe látással, a csodatevés adományával, akik bármily bolondságot is tesznek, annak mindig van egy titkos, „bölcs értelme”. Íratlan joguk volt, hogy a cárt és a birodalom nagyjait kérdőre vonják. A 16. századi Moszkvában élt bolond Vaszilij Blazsennij nevét máig őrzi a „Szent Vaszilij katedrálisnak” elnevezett templom a Vörös téren a Kreml bejárata mellett.

Vaszilij Blazsennij

Idetartozó film a Szaladják István rendezte Madárszabadító, felhő, szél, amelynek hőse egy Jézus-arcú zarándok, aki a parasztok által csapda-kaltikába ejtett madarakat szabadítja fel és kommunikál velük, s aki felhőnek, szélnek hívatja magát.

Az utolsó cár kegyeltje, Raszputyin szintén hordoz magában trickster-vonásokat: ilyen a szentség és ösztönösség, hedonizmus ambivalenciája. Az orosz forradalom számos legendája megemlíti Raszputyin szexuális képességeit, ennek a “szent ördögnek”a hírhedt szexuális potenciáját is a természetfeletti képességekkel magyarázták. Érdekes, hogy ennek az amúgy szerzetesnek a családneve a raszputnyik szóból ered, aminek jelentése: züllött, csavargó, szoknyavadász. Érdemes megemlíteni  Raszputyinnal kapcsolatban, hogy a trickster többnyire diadalmaskodik áldozatai felett, igaz, előfordul az is, hogy mégis alulmarad.

Raszputyin

A mítoszok cselekményei, eseményei egy olyan mitikus korban (a teremtés kezdete után) játszódnak, amikor még nem alakult ki a szigorú világrend. Ez a trickstertörténeteket hasonlatossá teszi valamiféle biztonsági szelephez, legális levezetési módhoz, amelynek rendeltetése, hogy bizonyos értelemben „ellenméreg” legyen a törzsi-nemzetségi társadalomban kialakuló túlszabályozásra.

A komoly kultúrhősnek és démoni-kultikus vonásokkal felruházott negatív változatának szétválása vallási téren megfelel az etikai dualizmusnak, poétikai téren pedig a heroikus és komikus elemek differenciálódásának. A kópé-isten alakjában olyasfajta univerzális komikum testesül meg, amely kihat mind a lóvá tett áldozatokra, mind a magasztos rítusokra, mind magának a kópénak aszociális és zabolázhatatlan jellemére.

Ez az univerzális komédiázás rokonságban áll a karneváli hangulattal, amely megmutatkozott az öngúny és feslett féktelenség tombolásában az ausztráliai kultikus rítusokban, a római Szaturnáliákban, a középkori farsangi mulatságokban, a „bolondünnepekben”. S ahogy ennek megvoltak az évköri ünnepekben a megfelelő alkalmai, úgy emberi manifesztációi is. Az emberi természet konfliktusos oldalait is kifejezi a tréfacsináló alakja, mely lehetővé teszi, hogy ezek az ellentétes minőségek újra egyensúlyba jussanak.

saturnalia

A figura klasszikus antropológiai leírását Paul Radin adta meg Jung és Kerényi Károly utószavaival megjelent könyvében. Paul Radin A winnebago hősi mondakör címmel 1948-ban publikált művében a hősmítosz fejlődését vázolta fel, ebben a tréfacsináló mondakör az élet legkorábbi és legkevésbé fejlett szakaszának felel meg, melyben a hős még ösztönös, gátlástalan és gyakran gyermekded.

A görög Hermész Kerényi Károly mitológiakutató munkásságának állt egyik központjában. Kerényi a kópé-isten alakját igen ősinek tekintette, s az ún. „kései archaikummal” hozta kapcsolatba, amelynek stílusát durván mulattató momentumok jellemzik.

Jung a trickster alakjában „a kollektív tudat régmúltjába taszított én pillantását” ismeri fel, mint a differenciálatlan, az állatvilágtól még alig-alig elszakadt emberi tudatnak a visszfényét.

Jung tanítványa, Joseph Henderson is elemezte a figurát (Az ősi mítoszok és a modern ember című műben). Feltárta, hogy a kópé-istenek zoomorfok (állatszerűek, állati alakban megjelenők) is lehetnek, például az Észak-Amerika nyugati partvidékén élő indiánok mitológiájában a Coyote, a Prérifarkas.

kojot

A következő fontos mítoszfejlődési mozzanat a trickster eltűnéséhez és az ördög megjelenéséhez kapcsolódik. Ahhoz, hogy az ördög figurája megjelenhessen, a tricksternek el kellett tűnnie.

A tréfacsináló negatív lenyomata az ördög: a trickster összes káros tulajdonságának egybesűrítése, minden pajkossága, ambivalenciája nélkül. A figura kifejlődésének a lényege az ambivalencia elvesztése, a rossz tulajdonságok egy egyértelműen visszataszító, negatív lényben való összpontosítása.

Carl-Jung-Archetype-The-Trickster

A mítoszok után sokszor a népmesék hősei is, mint Hüvelyk Matyi, Borsszem Jankó és a Pipakupak gyerek már újszülöttekként is csodás, hatalmas erővel vagy furfanggal, borotvaéles ésszel rendelkeznek, megszületésük napján már beszélnek. A görög mítoszok Hermészével rokonítható kópé alakjuk.

A Bolond a Tarot kulcskártyája. További elnevezései és alakjai: Dőre, Skíz, Suflér (csaló alkimista). A kártya fő üzenete: „Ne vessétek alá magatokat a bolond világnak, ahol a bolondokat követésre méltóknak és a bölcseket bolondoknak tartják.”

A trickster a későbbi irodalomban nem isteni, nem szükségszerűen természetfeletti erővel bíró tréfacsináló karakterként jelenik meg: Ilyen Harlekin, a bohóc, a közönséget szórakoztató, színes ruhákba bujtatott, gyakran kifestett arcú artista vagy színész. Thyl Ulenspiegel, a német nép hős nevében is őrzi két jelképét, a bölcs baglyot (Eulen) és a bölcsessége révén a társadalomnak mutatott tükröt (Spiegel). Naszreddin Hodzsa szúfi tanító volt, akinek humoros történetei általában valamilyen bölcseletet, erkölcsi példázatot fogalmaznak meg, gyakran nagyon ellentmondásos, sokszor abszurd formában.

Thyl Ulenspiegel

Középkori királyi udvart el sem lehet képzelni bolond nélkül. Utóbbi nem szimplán környezetének szórakoztatója volt, hanem a hatalom szerves része. Abban a sötétnek mondott, ám csöppet sem sötét korban az udvari bolond a törvényeken kívül, azok fölött állt. Nem szolga volt, sem közönséges pojáca, s nemcsak komédiás, hanem mintegy a király árnyéka. Szemben minden korabeli hatalmassággal, egyedül ő tegezhette az uralkodót. A szavába vághatott, kigúnyolhatta, szemébe vághatta a legkényesebb igazságot is. A bolond által az uralkodói udvarokban, ahol mindenki nyájasan és szemrebbenés nélkül hazudozott, jelen volt az egyenesség, a képmutatás nélküli igazság. Csak a csörgősipkás nevezhette néven a dolgokat. És a király nem tiltakozhatott. Uralkodókat, hadvezéreket kivégeztek, udvari bolondot soha.

Jan_Matejko,_Stańczyk

A cirkuszi bohóc már nem tréfacsináló, inkább szerencsétlen, szánalmas klisékkel megnevettetni próbáló kis ember. A modern korban az igazi tréfacsináló már átalakult. Dosztojevszkij A félkegyelműben, Miskin herceg alakjában rajzolta meg a „szent őrült” alakját, aki túl van „jón és rosszon”, rá nem érvényesek a kötelező erkölcsi normák, ugyanakkor maga is szemrehányás, ítélkezés nélkül fogadja el a bűnös, lázongó emberi természetet. Isaac Bashevis Singernek A bolond Gimpel című elbeszélésének főhőse egy egyszerű pék, aki a közössége rosszindulatú tréfáinak céltáblájává válik, de mindvégig megőrzi lelke tisztaságát.

A tréfacsináló már lehet esetlen, csetlő-botló, de szerethető, a veszélyeken szerencsésen túljutó, az emberség erejét a civilizációval szemben felmutató alak. Ilyen igazi XX. századi kópé volt a Charlie Chaplin által a filmvászonra teremtett csavargó.

chaplin.jpg

Filmekben sokszor a Jack Nicholson alakította szerepek idézik fel számunkra a trickster némely jellemvonását (Száll a kakukk fészkére, Eastwicki boszorkányok, Batman-ben Joker). A Nevem Senki című filmben a Terence Hill alakította hős meglepetésszerű, elsőre dühre ingerlő cselekedeteivel kifigurázza a társadalom merev visszásságait, majd a nevetéssel feloldja a határokat, felszabadít. A humor latin szó jelentése is ez: „oldószer”. Ez teremtő, újjászületést segítő erő, amely próbára teszi az éberséget is, mint “Senki” (Nobody) figurája, a társadalmon kívüli vándor, bölcs, lélekvezető Jim Jarmusch Halott ember című filmjében.

A Monty Python Társulat talán a Brian élete című filmben, amely nyíltan gúnyt űz az emberi butaságból, korlátoltságból, befolyásolhatóságból, ragadta meg leginkább a tréfacsináló alakját. A címadó „hősről” követői meg vannak győződve, hogy ő az oly régen várt Messiás.

Brian

Megemlíthető még jellegzetes alkotásként a Kapj el, ha tudsz című amerikai film.Ebben ifjabb Frank William Abagnale tizenhat évesen elszökött otthonról, majd dolgozott a Pan American Airlines másodpilótájaként, gyermekorvosként praktizált Georgiában és ügyvédként Louisianában, profi csekkhamisító és szélhámos volt, több millió dollárt szedett össze mindössze tizenkilenc éves koráig. Vele elérkeztünk a valós személyekhez, mert a film egy valóban élő személy történetét dolgozta fel.

Mert ma is vannak közöttünk tricksterek. No elsősorban nem a közvéleményt botrányos viselkedésével hergelő Benkő Dánielre kell gondolnunk. És nem is a névtelen brókerekre, s egyéb csalókra, akik bár rendelkeznek trickster-vonásokkal, de attól még nem válnak azzá. Végül is két fajta trickstert határozhatunk meg, az egyik alázuhant, a másik valóban felülemelkedett.

Léteznek szélhámossá süllyedő emberek, akik felfokozott spirituális energiával tanítókká, mesterekké válnak, azután félresiklik a szabadságértelmezésük, az energia visszájára fordul, egészen a feltételezhető, feldolgozatlanságban gyökerező elakadásig, ahol a regresszív folyamat végül egotúlburjánzásban és a hatalommal való visszaélésben nyilvánulhat meg. Nem véletlenül hallani gazdagságot felhalmozó mesterekről, nőkkel erőszakoskodó, túlfűtött jógaoktatókról, akik megcsúfolják saját korábban tanított morális elveiket is.

A felülemelkedett úgy lép túl a hétköznapi szemléleten, hogy az másokra is felszabadító erővel bír. Szabadsága nem szabadosság, hanem a tudat végtelen tágasságából fakad. Tanításával nem áltatja, nem illúziókkal megtévesztve köti újabb feltételekhez  követői lelkes törekvésekben megnyilvánuló tudatát, hanem felelősen veti latba az ügyes módszereit.

Aki valóban trickster, szent bolond, azt nem érdekli, hogy milyen normák szerint ítélik meg őt. Ha azt mondjuk valakire, hogy bolond, csak mert eltér az elfogadott normáktól, akkor az csak a saját korlátoltságunkat tükrözi. Lehet, hogy őt mindenki bolondnak tartja, de a szellemi normák szerint mégis a többség tekinthető őrültnek és megzavarodottnak.

A szent bolond azt is tudja, hogy az élet szakrális bolondság, ezért őt minden forma és mérték megvetése, mindenben az „abszolút” utáni sóvárgás, minden „jó szokás”, örökérvényű szabály meghaladása jellemzi. A törvényen és társadalmon kívül állás számára létszükséglet, ez biztosítja a szellemi-lelki nomádság korlátlan szabadságát.

Oscar Wilde

S ne feledjük soha, amit Oscar Wilde mond, aki maga is jellegzetes trickster-vonásokkal bírt: „A képzeletet kárpótlásért kaptuk azért, amikké nem váltunk. A humort kárpótlásért kaptuk azért, amikké végül is váltunk.”