Az év 11. hónapjának 11. napja sok ember számára már önmagában elegendő ahhoz, hogy ünnepeljen, ezért néhol november 11-én pontban 11 órakor kezdődnek a Márton-napi ünnepségek. Márton-napra mindenütt liba dukál, s egyre több étterem rendez ilyenkor nem is libavacsorát, hanem liba-hetet. De miért kell libát enni november 11-én? S miért ekkor kóstolják meg az újbort? Mi az oka annak, hogy hajdan e nap másnapján kezdődött egy negyven napos böjt? Miért tartanak néhol Márton-nap estéjén lámpásfelvonulást? Csupa olyan kérdés, amelyre a hagyományok ismeretében választ lehet adni. Néha azt hihetjük, tudjuk is a választ, ám lehet, hogy tévedünk, vagy csak részigazságot ismerünk, hiszen az igazságnak mélyebb szintjei is léteznek.
Nézzük például az első kérdést! November 11-én a katolikus hagyomány szerint arra való megemlékezésül eszünk libát, mert ezzel felidézzük Szent Márton alakját és különösen püspökké választásának történetét. Ebben ugyanis a libák szinte mint szent madarak, az isten küldöttei, bölcs akarata teljesülésének intézői jelennek meg. Történt ugyanis, hogy Márton, aki egyébként 316 körül táján Pannóniában született egy római katonatiszt fiaként, s ő maga is katona lett, később megkeresztelkedett és téríteni kezdett. Térítő munkájával magára vonta az arianizmus híveinek gyűlöletét, ezért idővel remeteként élt. Mivel tanítványok gyűltek köréje, a remetelak kolostorrá nőtt. Később Tours közelében is alapított egy kolostort. 371-ben nép és a papság mind Mártont kívánta püspöknek, de a legenda szerint Szent Márton olyan szerény ember volt, hogy a nagy tisztesség elől a ludak óljába bújt. Ám a ketrecben felriadtak a libák, hatalmas gágogást csaptak, így hát mégis ráakadtak Mártonra.
Szent Márton személyét már a korai középkorban is a jószágok patrónusaként tisztelték. Ezen a napon tömött libát vágtak, mondván: “Aki Márton napján libát nem eszik, egész évben éhezik.” A Márton-napi liba-lakomáról szóló első írásos beszámoló 1171-ből származik. Ám akkoriban ez nem annyira a szentéletű püspököt eláruló szárnyasokkal függött össze, hanem azzal, hogy Szent Márton napja jelentette a paraszti év végét, a cselédek ilyenkor kapták meg évi bérüket és hozzá ráadásként egy libát, mert a szárnyasok nyáron felduzzadt hadát a tél beállta előtt meg kellett tizedelni.
A Szent Márton lúdja elnevezés valószínűleg inkább egy régi római étkezési szokásból ered. Ugyanis ezen a napon általában libát ettek annak az emlékére, hogy ludak mentették meg hangjukkal a római Capitoliumot a gallok támadásától. Innen a ludak megtisztelő “avis Martis” neve, melyből könnyen vált “avis Martini”.
Ám ennek a római szokásnak is van egy mélyebb értelme, amihez a gallokkal, libákkal kapcsolatos legenda csak utólagos magyarázat lehet. November 12-e és december 21-e között negyven nap telik el. Egy ősi világképen alapuló, szertartásközpontú életrendben a Napút, mint a Nap életútjának különösen kettő eseménye: a születése (téli napforduló) és a sötétség feletti győzelme (tavaszi napéjegyenlőség) előtt hajdan egyaránt böjtöt tartottak, hogy felkészítsék, összhangba hozzák saját szellemüket is ezekkel a kozmikus és természeti eseményekkel. A nagy áldomásozást tehát az is magyarázza, hogy a középkorban ekkor a Karácsonyt megelőző negyvennapos böjti időszak következett, amelynek a németek a találó Martinifasten, azaz Márton böjtje nevet adták.
A márton-napi libalakoma gyökerei másfelől az aratási időszak végén álló pogány állatvágási ünnepekre nyúlnak vissza, amelyeket a kereszténység is átvett. Kezdetben Márton napja nemcsak a tél kezdetét jelentette, hanem a karácsonyt megelőző (akkor még) hat hetes adventét is. A római egyházban csak később honosodott meg a négyhetes adventi időszak. Régen az évkör Adventje Márton-naptól indult el, s ez az új esztendő kezdetét jelentette. Vagyis Márton az óév utolsó nagy jeles napja volt, mert adventtel már az újesztendő kezdődött.
Egy régi latin mondás szerint “gaudia Martini: anser et amphora vini”, vagyis ludat ettek, bort ittak a szent püspök ünnepén. Ilyenkor vágták le az első hízott libákat is és jól belaktak a “repülő kalóriabombákkal” az adventi böjtölés előtt. Idővel a Karácsony előtti böjt eltűnt, ám nyomai fennmaradtak épp a böjt megkezdése előtti nagy töltekezés: a libavacsora és az újbor megkóstolása hagyományában.
A szőlősgazdák ekkor kóstoltatták meg egymással a kiforrt termést, s az új bornak, miként emlegették: Márton volt a bírálója. Szent Márton azon védőszentek egyike, aki életében ugyan nem volt kapcsolatban a borral, de ünnepének időpontja a must kiforrásával, az újbor kierjedésével esik egybe. Valószínűleg ez a momentum hívhatta életre a borral kapcsolatos Márton-napi szokásokat. Szent Márton és a bor szoros kapcsolatát fejezi ki a Nyugat-Európa számos szőlőtermő vidékén elterjedt hiedelem is, miszerint Márton Krisztushoz hasonlóan a vizet borrá tudta változtatni. Tours-i Gergely Mártont a bor gyarapítójának és adományozójának nevezi. Feljegyzései szerint Tours-ban volt egy csodatévő szőlőtőke, melyet Márton ültetett. Gergely leírásában egy Ingetrud nevű apáca a szent sírjáról egy edénybe vizet gyűjtött. Ebből a vízből egy cseppnyi elegendő volt ahhoz, hogy sírra helyezett félig töltött borosedény egy éjszaka alatt tele legyen borral.
A nép Mártont annyira szívébe zárta, hogy több helyen Márton-napkor gyermekek járták végig az utcákat fáklyákkal, lámpásokkal és Márton dicséretét énekelték. Természetesen a lámpás felvonulás időpontja sem véletlen. Az őszkezdő Mihály-nap után és Karácsony előtt egyaránt hat héttel van Márton-nap, ami tehát félúton helyezkedik el az őszi napéjegyenlőséghez és a téli napfordulóhoz kapcsolódó ünnepeink között. A napok egyre rövidülnek és a külső sötétség egyre inkább hatalmába keríti a napokat. A természet erői visszahúzódnak a föld mélyére, hogy azután majd tavasszal új erővel elinduljanak a Nap felé. Ebben az időszakban a fényt, amelyet eddig a Naptól kaptunk, most saját magunkban kell megtalálnunk és minden lény felé sugároznunk.
A lámpások az égitesteket jelenítik meg. Ezek az égi erőket szimbolizálják, amelyek az emberi lélek segítségével akarnak hatni itt a földi világban. Márton lámpájában felvillan a reménység pislákoló fénye, mely jelzi, hogy a Nap fénye újra erősödni fog, nekünk pedig egyre több belső erőt, fényt kell gyűjtenünk, hogy a Karácsonyig tartó úton végig tudjunk menni.