Cikkek kategória bejegyzései

József Attila Eszmélet című verséről

Több mint harminc év telt el azóta, hogy papírra vetettem az alább következő sorokat azzal a céllal, hogy megkíséreljem József Attila emblematikus versének újszerű értelmezését. Egy olyan létszemlélet alkalmazására törekedtem, ami akkoriban kezdett az éledezésen túl a kozmikus rend megtapasztalásának igényével immár kikristályosodni bennem. Még egész ifjú voltam, ennél fogva eltökélt, hogy a rendszerváltás utáni útkeresés közepette a bármely kor embere számára érvényes célokat és értelmet keressem. Ebben a kibontakozó, érlelődő folyamatban éppen megmámorosodtam Hamvas Béla Scientia Sacra című művétől.

Nem túlzás azt állítanom, hogy a fiatalságra általában amúgy is jellemző lelkesedés olyan nyomokat hagyott eme íráson, amelyek megmosolyogtató naivitásról is tanúskodnak. Ám talán mégsem lesz érdektelen a fiók mélyéről előásva teljesen változatlanul közreadni az elemzést. Ha másért nem, hát azért, hogy némely esetleg valódi intuitív meglátásról árulkodó gondolata nyomán a mai, jócskán forrongó és az eltévedés esélyét bőven hordozó világi események közepette felcsillanjon egy értékesebb életre törekvés lehetősége.

József Attila

József Attila: Eszmélet

1

Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.

2

Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend –
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj – egy nap süt idebent.

3

Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek –
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.

4

Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.

5

A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az őrt, mit érez,
s a hallgatag vagónokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.

6

Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ – ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad –
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.

7

Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére –
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.

8

Fülelt a csend – egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot –
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.

9

Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt –
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!

10

Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor – ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.

11

Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém –
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.

12

Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.

1933-1934 tele

Jozsef-Attila-Bp-1935

József Attila Eszmélet című verséről mondták már számtalanszor, hogy filozófiai költemény, holott közelebb áll az igazsághoz, ha azt írom: metafizikai. Miért teszek itt rögtön különbséget? Mert a kettő között éppen annyi a távolság, mint ég és föld között.

„A metafizika… az abszolút univerzális szellem megnyilatkozása”, míg „a történeti idő filozófiái metafizikájukat vesztett residuuumok, amelyek nem éber tudást hoznak, hanem kába álomképeket gondolnak el”. „A metafizika szerve… a misztikus intuíció, ez az énfölötti képesség, …amely nyitva csak az univerzális valóság felé áll” (Hamvas). A költő akkor igazán költő, ha közvetít. Ha közvetít és összeköt: összeköti az eget a földdel, magasan a filozófia fölött érti és érzi a világ jelenségeit, hiszen „a költő… megszerkeszti magában… a harmóniát” (A város peremén).

Megtévesztő a dolog első látásra, hiszen valóban vélhetnénk úgy: az Eszmélet filozofikus költemény, amennyiben a lét nagy kérdéseire keresi a választ, azon kérdésekre, amelyeket Gauguin egyik festménye címében így fogalmazott meg: „Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk?”. De József Attila ennél többet is tesz. Nemcsak keres, hanem talál, s ami főbb: kinyilatkoztat. Azaz megmutatja: mit kell tennünk, hogy feleszméljünk. Nem csak azt mondja meg: ki vagyok, hanem azt is: ki lehetnék (hogy az egzisztencialista Heideggerre utaljak, aki ugye Marx és Freud mellett leginkább hatott József Attilára). Nos, ettől lesz metafizikai a költemény.

József Attilának a lét értelmére adott válasza, önmegvalósítási programja tág vonalakban megfelel egy indiai bölcs, bizonyos Gótama Sziddhárta herceg felébredése, Buddhává válása után hirdetett Négy Nemes Igazságának, ami körülbelül így hangzik: Az élet szenvedés. A szenvedés oka a létszomj. Ha a létszomjot megszüntetjük, megszűnik a szenvedés. A megszüntetés útja pedig a Nemes Nyolcrétű Ösvény. Nem tudni, József Attila az innenső vagy a túlsó partról üzen-e költeményével. Végső soron mindegy. Felszólítás, miként Sákjamunié: ha ezt és ezt teszed, akkor önmagadra lelsz.

Rendkívüli feszültség, zaklatottság, néhol csapongó következetlenség nyilvánul meg a versben. Ezt a váratlan váltások jelzik, a szentenciaszerű mondatokban megjelenő gondolatszálak hirtelen megszakadása. Jelen állapotot leíró mozzanatok közé helyenként emlékező szakaszok törnek be, amelyek ugyanakkor a gondolatmenetből való látszólagos kizökkenés, kibillenés ellenére éppen megerősítik a korábban leírt felismerés érvényességét.

A költemény tizenkét szakaszt foglal magában. A tizenkettő a hagyományban az időben létező, megnyilvánuló kozmosz száma. A tizenkettes szám az örök körforgást is szimbolizálja. A napot a babilóniaiak eredetileg tizenkét órára osztották, egy óra százhúsz percet foglalt magában. Az év tizenkét hónapból áll, elteltével egyfajta megújulás, újjászületés, újrakezdés zajlik. A rímképlet is a kezdethez való visszatérést mutatja: a b a b b a b a.

A költemény első szakaszának kezdete: „Földtől eloldja az eget a hajnal…” sem más, mint a KEZDET – az ószövetségi Teremtés Könyve. Maga a Biblia is így indul: „Kezdetkor teremtette isten az eget és a földet, …elválasztotta a világosságot a sötétségtől”. Ez a mindennap megismétlődő teremtő mozzanat. Tudatunk minden reggel újrakeletkezik és megteremti maga körül a naponta elpusztuló és újraszülető világot. A teremtés állandó aktualitás. Az utolsó két sor: „Az éjjel rászálltak a fákra, mint kis lepkék, a levelek” – ez a kisgyermek gondolkodásában megjelenő animizmust eleveníti meg, amikor a természeti jelenségek eredetére keres választ: minden egyes levél külön létező.

A végtelen játékosság folytatódik a következő szakaszban is. Az álom az egyetlen területe életünknek, ahol tökéletes a rend. Az emberben lüktet valami „homályos” sejtés: a dolgok mögött igazabb valóság rejlik. „Az álomban belépünk a mélyebb, általánosabb, igazibb, örökebb emberbe, aki még a kezdeti éjszaka derengésében áll, ahol ő volt még a teljesség, és a teljesség őbenne volt, benne a különbség nélküli, minden én-szerűségtől mentes természetben.” (Jung) Ébredés után az a sejtés marad csak meg bennünk, amikor magunk körül a „vas világ” rendjét tapasztaljuk. Hésziodosz korunkat, a hagyomány apokaliptikus korát vaskornak nevezte. Ez az indiai tradícióban a Káli yuga, az elsötétedés korszaka, amikor a külső és belső világot egyaránt a sötétség hatja át. „Nappal hold kel bennem s ha kinn van az éj – egy nap süt idebent” – zárul a szakasz. A nappal a hold hidegségének világa. Ami gyenge fényt látunk, az érzéki csalódás: visszaverődés. A Nap bennünk él: ez az elérhető teljesség, amelyre – mint Platón szerint az ideákra – visszaemlékezünk, ami felé az anamnézis ösztönöz, hajt minket.

A taoizmus háromféle embert különböztet meg. Ebből kettő érdekel minket, mivel a közbülső átmeneti állapot. A „kis ember” alávetett a világ változásainak, a „szellemi emberre” ezek nincsenek hatással. Más szóval: az ember vagy emelkedő, vagy süllyedő. Vagy-vagy, mint Kierkegaardnál. Vagy a szellemi lét elérhető teljessége, vagy az anyagi lét pillanatnyi mámora. Erről szól a harmadik szakasz. És miért a kockánál kell bizonyosabbat keresni? A kocka ugyanaz, mint a négyzet, csak három dimenzióban. A négyzet, a négyesség a hármas szám, vagy a kör teljességének megtörése, a szellem anyagba és időbe kötése.

A negyedik szakasz a Káli yuga és a szamszára leírása. A kettő összefügg, minél előrehaladottabb, érvényesebb az egyik, annál inkább köt a másik. A Káli yugában a dolgok kuszaságban, zavarban léteznek, a lények pedig a szellemtől egyre inkább elzárva, eredetüket feledve a létforgatagba süllyednek a szabadulás mind kevesebb reménye nélkül. A szamszárában a halál az úr, minden, ami a jelenben megjelenik, múlandó, a pusztulás kiszabatott rá.

Teljesen elvonatkoztatva az ötödik szakaszban megjelenő emlékkép történetiségének érzelmezési szintjétől, hiszen minket a metafizikai tartalom érdekel, itt a kulcsszó a „holtan”. „Holtan lestem az őrt…” Az a fajta figyelem ez, ahol a figyelő, mint személy, mint individuum eltűnik, megszűnik. Ahol nincs én, ott lehet csak teljes a figyelem. A káosz az az ősállapot, amely még nem szeparálódott. Üres: még bármi történhet. Tabula rasa. Az önmegvalósítás útján ezt az állapotot meg kell élni, vissza kell találni oda, ahonnan a dolgok fakadnak, énünket el kell veszíteni, hogy örökre elnyerjük – de immáron az igazit. A kínai alkímiának is az a végcélja, hogy az embert visszavezesse az ürességbe.

Az egész költeményben mind a válaszból, mind a programból legtöbbet a hatodik szakasz tartalmaz: „Im itt a szenvedés belül” – Az élet szenvedés. „Ám ott kívül a magyarázat” – A dolgok elvesztése, úgy hisszük, önmagunk elvesztését jelenti. Pedig a léleknek káprázata a világ. Maya, ahogy az indiai tradíció tanítja. Aki ezen túllát, azt képes megérinteni a metafizika: „ami a természeten túl van”. Közönséges állapotban azonban a világ mindmegannyi jelensége, dolga fogódzó az ember számára. Igen, fogódzó, amely ugyanakkor a múlandósághoz láncolja. A szabadulást a nemragaszkodás jelenti, a vágyak, a „szív lázadásának” leküzdése. Addig „sebed a világ”, addig nem lehetsz egészséges, egész-séges: nem birtokolhatod a teljességet. Mit kell tehát konkrétan tenni? „…úgy szabadulsz, ha kényedül nem raksz magadnak olyan házat, melybe háziúr települ.” Buddha ezt úgy mondta: „Építő, látlak tégedet. Házat többé nem építesz. Minden gerendád összetört, a háznak tornya szétesett…” (Dhammapáda 153-154.) A ház maga a szamszára. És a ház építője vagy a háziúr? Nos, ez az illúzió, a káprázat.

A hetedik szakaszban a karmát és a dharmát fogalmazza meg. „…törvényt szőtt a múlt szövőszéke” – jelenünket múltbeli tetteink határozzák meg. Vagyis: ki mint vet, úgy arat. Minden tettünk által vagy előrelépünk, vagy hátra az úton, amely teljesebb önmagunk felé visz. A dharma a világ törvényes rendje. Az egyetemes törvény, nagyjából megfelel a kínaiak Taojának. „A lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd” (Óda). „…a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol” – az egyetemes törvény az analógiában mutatkozik, nyilatkozik meg. „Az analógia az dolgok között lévő érzékfölötti azonosság”, „a tények, események és jelenségek között hiánytalan kapcsolat és meg nem szüntethető összefüggés van, annyira, hogy egyik a másikkal felcserélhető” (Hamvas). „Az, ami fent van, az ugyanaz, mint ami lent van és ami lent van, az ugyanaz, mint ami fent van” – áll a Smaragdtáblán. „Etad vai tat” – Ez nem más, mint az. Vagy: „Hen panta einai” – Minden egy – mondta Hérakleitosz.

Az előbbi titokzatosan egybecsendül a nyolcadik szakasz elejével is: „Fülelt a csend – egyet ütött”. A továbbiakban: amíg az ember a földi létbe süllyed, addig csak képzelheti a szabadságot. A szokványos valóság börtön. A „fölnéztem az égre”, „a törvény szövedéke fölfeslik”, „ifjúságod fölkeresheted”, „amint fölállok” – szerepel egymást követően a hetedik és nyolcadik szakaszban. Mindben a fölfelé hatoló mozzanat jelentkezik. Ha az önmegvalósítás útját egy vertikális síkon képzeljük el, akkor ez az egyre magasabb létállapotokba való jutást jelenti.

„…A szabadság nagy csendjét hallgatom, s valami furcsa módon nyitott szemmel érzem, hogy testként folytatódom a külső világban – nem a fűben, a fákban, hanem az egészben” (Alkalmi vers). Az egység állapotának leírásával kezdődik a kilencedik szakasz. Ez az az állapot, amikor meglátom minden létezőben magamat, hiszen én sírok és én nevetek, nincs objektív és szubjektív, minden én vagyok. „A mindenséggel mérd magad!” (Ars poetica). A világ, mint tőlem különálló létező érzékcsalódás: „csak a képzetet lehet feledni”. A szeretetre viszont rá lehet hagyatkozni. A szeretet vezérel. „Nem tudok mást, mint szeretni…” „A szeretet az, ami a káprázatban sokká lett lelket egyesíti”, „Az Istenhez való hasonlóság legmagasabb foka az emberben nem a szellem, hanem a szív ébersége: a szeretet” (Hamvas). Az alkimisták célja, mint tudjuk, az aranycsinálás volt, a Bölcsek Kövének megtalálása. Utóbbi a tudás, mely az aranycsináláshoz kell. Ami fontos azonban: elsősorban a belső aranyat kereszték, az arany pedig eképpen a materia prima, az örök, első és egyetlen szubsztancia, az anyagtól, időtől független emberi szellem. Nem kétséges: azt csak harccal, határozott erőfeszítéssel lehet megszerezni. Ezért kell „fegyvert veretni belőled, arany öntudat!”.

A tizedik szakasz rideg, kemény sorai mögött a függetlenségnek, a szabadságnak hihetetlen mélységű vágya szólal meg. Ki lehet „meglett ember”? Jézus ezt mondta: „Aki apját és anyját nem gyűlöli, nem lehet tanítványom”. Itt: „akinek szívében nincs se anyja, se apja”. Minden kötöttségtől szabadulni kell. A kondíciókat meg kell szüntetni, a korlátokat le kell dönteni, le kell bontani magunkban – különben a halál lesz erősebb. A halál, a végérvényes elmúlás tudata azonban eszméltető, mozgató erő. Kihívás. Feladatot ad. „Életben tart a halálfélelem” (Modern szonett). „A halál tudata feltétele az autentikus létezésnek” (Heidegger). „Mert a mindenség ráadás csak, az élet mint áradás csap a halál partszegélyein” (Flórának). Aki ennek tudatában él, aki valóban „tudja, hogy az életet halálhoz ráadásul kapja s mint talált tárgyat visszaadja bármikor”, aki tehát mindenről lemond, minden vágyat megszüntet magában, az élni vágyást, a létszomjat is – az nyeri el az örök életet.

A tizenegyedik szakaszban végtelenül ironikus kép elevenedik meg. A disznó képében megjelenő látszatboldogságot, a „disznóboldogságot”, mint a Számadásban, csak elutasítani lehet: ez az állati lét öntudatlan vegetációja.

A tizenkettedik, utolsó szakaszban a vasút képében újból a szamszára jelenik meg. Csuang-ce így ír a bölcs emberről: „nézi a dolgok jövés-menését”. „Erre sok vonat jön-megy és elnézem, hogy’ szállnak fényes ablakok a lengedező szösz-sötétben”. Ez a teljes szabadság. Kívül lenni a lét forgatagán, vagy akár a szamszára középpontjában, a kerék, a forgás centrumában lenni, ahol semmi sem mozdul – és onnan figyelni, kívülről, meghatározottságok nélkül a dolgok keletkezését és elmúlását: „Így iramlanak örök éjben kivilágított nappalok s én álok minden fülke-fényben, és könyöklök és hallgatok”.

Végére maradt a kezdet: a cím. Az eszmélet ugyanazt jelenti, amit úgy írnak le Indiában: szamádhi, vagy Japánban: szatori, amit a görögök úgy neveztek: epopteia. Azaz: felébredés, megszabadulás, éberré válás – megvilágosodás.

Ki tudja, mit látott József Attila a „rebbenő igazság nagy fényében”? Miért lett öngyilkos? Talán ugyanazon okból, amiért a Salinger több írásában is felbukkanó, egyes utalások szerint a szatorit is megélő hőse, Seymour Glass kioltotta az életét az Ilyenkor harap a banánhal című elbeszélés legvégén: az emberek közötti kapcsolatteremtés képtelensége miatt. „A semmiből vissza ne rántsatok. Gondoljátok meg. Ezen a világon nincs senkim, semmim. S mit úgy hívtam: én, az sincsen” (Ki-be ugrál).

Nem tudni tehát, sikerült-e József Attilának megvalósítania önmagát, elérni a teljességet. Egy biztos: költészetében sikerült.

1991