Hagyománytár kategória bejegyzései

A Hold szimbolikája és hagyományai

A Hold az éjszaka bolygója, a Nap társa avagy ellentéte, ahogy a nappalhoz, evilághoz a Nap tartozik, úgy az éjszakához, az alvilághoz a Hold. Ugyanez az egymást kiegészítő kettősség a nemekben is megjelenik: a Nap a férfi teremtő erejét jelképezi, míg a Hold a nő befogadó képességét. A mitikus kozmológiában ugyanis a férfi a Nap és a nő a Hold. A Nap és Hold viszonyát jól szimbolizálja, amikor a forgós-forgatós karakterű páros táncokban férfi a nőt a karja alatt vagy maga mellett megforgatja. Néhány évszázada még az elhunytak fejéhez állított fejfa is az első pillantásra jelezte, hogy a sírban ki nyugszik: a nőknél Holdat, „kontyot”, vagy tulipános életfát, férfiaknál Napot, koronát, madaras életfát faragtak a tetejére.

fejfaholdas

A mítoszok szerint – és így lehetett ez az eltűnt pogány magyar mítoszokban is – a világ teremtésekor, keletkezésekor az eredetileg különbségnélküli mindenség kétfelé osztódott, férfira és nőre. Később ez a hasadás ismétlődik meg az utódaik, leszármazottaik között, a Nap és a Hold ekkor ikrekként jelennek meg a különböző mitikus hagyományokban. Az ikrek isteni apától és földi anyától születnek, ég és föld szent nászából, egyesüléséből jönnek létre és immáron ők testesítik meg azt a két alapprincípiumot, amelyek az eredeti ősegység kettéhasadásakor megjelent a világban. Hasonló szimbólumként, egymást feltételező, feladataikban egymást kiegészítő ikrekként jelenik meg a magyar eredetmonda két ősapja, Magor és Hunor. Ők is két elvet képviselnek és a nép két törzsökét jelképezik: a magyarokat és a hunokat és ez az elv jelent meg később a kettős fejedelemség intézményében is, ahol a szakrális uralkodó a Kündü, a „Nap”, a világi, katonai vezető pedig a Gyula, mint Hold. Kiegészítik egymást, mint a papok és harcosok, sajátos feladatokkal, szembenállás nélkül.

Egy mesében a királynak születnek aranyhajú gyermekei, ikrek, akiknek csillag van a homlokán, Nap és Hold a két mellén. Ez a kettősség jelenik meg az életfa-Világfa ábrázolásokon is, ahol a csúcs mellett jobbra és balra a Napot és a Holdat ábrázolták, vagy a téli napfordulón, napköszöntő regősénekekben ünnepelt, égből alászálló, a Napot homlokán, a Holdat oldalán viselő csodaszarvas jelképében: „Homlokomon vagyon fölkelő fényes nap, oldalamon vagyon árdeli szép hold…”.

A szarvas, mint elsősorban holdállat életfaszerűen ábrázolt agancsával, melyet ciklikusan elejt és újranöveszt, a változással, a női minőséget kifejező életfával van összefüggésben. A Hold is a ciklikus változásával leginkább a nőkre van nagy hatással, így a nőiség, a női elv szimbóluma, az átalakulás, a termékenység jelképe is lett. Ennek révén került kapcsolatba a Hold a születés és halál, az asszonyi tevékenység és a növényi élet képzeteivel. Méliusz Péter írt egy titokzatos növényről, a Holdfűről, mely „a bábák – azaz a női bölcsességet őrző szülést segítő nők – babonás füve”. Az analógiás gondolkodás a növény elnevezésében is működött, hiszen a Hold az anyasággal függ össze, a Holdfű az Égi anya, Boldogasszony szent növénye lehetett. Az inkvizíciós perekben a Holdu nevű, minden bizonnyal a női erőkkel is különleges kapcsolatot ápoló mágus meztelen asszonyokkal gyűjtötte a gyógynövényeket.

Míg a Nap az év, a Hold a hónapok meghatározója. A Hold körülbelül egy hónap alatt járja végig az állatövet, a tizenkét jegyet, innen a hónap nevünk is, ami a Hold-napból rövidült le. A holdfázisoknak fontos szerepük volt a naptár heti időszakainak kialakulásában is, hiszen épp egy-egy hét, míg a Teliholdból félhold lesz, majd Újhold, azután újra félhold. A pogány időkben a Holdnak nem volt olyan jelentős szerepe egyes ünnepek idejének meghatározásában, mint a zsidó-keresztény időszámítás bevezetése után, amelynél például az eredetileg a tavaszi napéjegyenlőséghez kötődő Húsvét, mint a természet újjáéledése ünnepének esetében utóbb már a Hold járását is figyelembe veszik (így az a napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni vasárnapra esik).

Holdas kazettás mennyezet

A Holdat nagy tiszteletben tartották, de persze nem a Holdat, hanem az általa képviselt szellemet, erőt, ami a Holddal együtt magának a természetnek az életét is meghatározza. A Hold ciklikus változásához kapcsolódó hiedelmek, a Holdhoz igazodó mágikus gyakorlat a közelmúltig igen eleven volt. Ezekhez az is hozzájárult, hogy a Holdra és általában az égitestekre úgy tekintettek, mint amelyek jelzik azt a hatást, ami a földi jelenségek állapotát, változásait befolyásolja. A Holdat a növekedés és csökkenés okozójának tekintették, pontosan számon tartották a mozgását. A fogyó-növő Holddal sokféle cselekvést és történést hoztak analógiás párhuzamba.

A gyermek jellemét, sorsát, életét meghatározza a régiek szerint az, hogy milyen Holdállásnál született. Akkor örültek, ha Teliholdkor látta meg a napvilágot a gyermek, mert ez azt jelentette, hogy életrevaló, erős, jellemes, derék ember válik belőle. Az Újholdkor született gyermek ezzel szemben nem sok életerővel születik, élhetetlen, gyámoltalan lesz, rest és esetleg gerinctelen. „Holdfogytán született, kötélen hal meg” – mondták régen. A változó jellemű embert is a Hold minőségével jellemezték: „A Hold hol nő, hol fogy, hol megszarvasodik, de azért nehezen lehetne rá köntöst akasztani”.

A mágikus, analógiás gondolkodásra alapozva a Hold alakváltozásához igazították régen az emberek a tetteiket is, hogy szerencsés legyen a kimenetelük. Az Újholdat köszöntötték, térdet hajtottak a Hold felé, letérdeltek előtte, imádkoztak hozzá. Az Újhold, amikor nőni kezdett a Hold, a kezdet ideje volt, ilyenkor kezdtek például bizonyos mezőgazdasági és házimunkákba, költözésbe, innentől növeltek, párhuzamosan a Hold növekedtével. Ha hosszú hajat akartak a lányoknak, akkor csak Újholdkor vágták a hajukat. Újholdkor kellett elkezdeni a hízlalást.

Fogyasztani Teliholdkor kezdtek, a takarítást, mosást is ekkorra időzítették. De a harcokat is, mert ilyenkor lehetett fogyasztani az ellenséget is – tudjuk, hogy a hunok csak Holdtöltekor kezdtek háborúba és fogyó Holdra abba is hagyták a harcot. A holdtöltét alkalmasnak tartották a gyermek elválasztására. Azt is mondták, hogy ha holdtöltekor nincs az ember zsebében pénz, akkor a következő időszakban bizony fogytán lesz a „pénzmagnak”.

Egy sajátos apály-dagály jelenség zajlik a Hold telésével-fogyásával analóg módon a növényekben. A fogyó Hold a növények föld alatti részébe gyűjti az erőt, ezért a gyógyfüveket gyökerükért Újholdkor szedték. A Telihold, a Hold legfényesebb állapota a növények föld feletti, éghez legközelebbi részeibe, leveleikbe, virágaikba összepontosítja, emeli a gyógyerőt, a levelet, virágot ezért Teliholdkor gyűjtöttek, amikor a növények ereje épp fenn volt. Búzát vetni mágikus erejű analógiák alapján egyesek szerint Teliholdkor a legjobb, hogy a kalászok is tele legyenek másfelől ilyenkor „a két fény, azaz hold és nap látható…” az égen. Mások azt is javasolták, hogy két-három nappal Újhold előtt vagy ugyanennyivel utána kell magot vetni, hogy szépen növekedjen a növény. Általános érvényű volt, hogy a föld feletti terményeket hozó növényeket vetették növő Holddal, a föld alatt termőket pedig fogyó Holddal.

Holdas kazettás mennyezet2

A XVIII. század végén Nagyváthy János azt ajánlja: „Ujságon legjobb vetni és Hold fogytán aratni. Hold töltén behordani”. Székely szokás volt a „holdvilágon aratás”: mikor besötétedett, a gazda és a dologra fogható háziak szekérre ültek és énekszó mellett indultak el a faluban. Mindig akadt, aki hozzájuk csatlakozzon. Éjfélre végeztek, s ugyanígy szekereztek haza. A fák gondozásánál is a Hold állását vették figyelembe. Újholdkor ültették a fát, hogy a növő Holddal nőjön, Újholdkor metszették is, amikor a fák ereje lefelé, a föld felé húzódik az ágakból.

A Teliholdnak és a fogyó Holdnak a népi gyógyászatban, a tisztátalanságok eltüntetésében és a kártevők eltávolításában, a féregűzésben volt még jelentős szerepe. A böjt kezdete is olykor a Hold fogyásának kezdetéhez kapcsolódott. A hold változásaival – újból a hasonlóság elve alapján – hozták összefüggésbe a gyógyszer vagy gyógyítás hatásosságát is. Zay Anna írta az 1700-as évek elején tanácsként orvosságos könyvébe: „Ha Iffiú az Aszszony Ember ujságon éllyen az orvossággal, ha harmintz Esztendőn már fejül vagjon hold töltén, ha 40 Esztendő tájban Hold fogjtán kell élni az orvosságokkal, mert ha erre nem vigyászsz ezzel való élés nem használ…” A Holdhoz fordultak a betegség elmúlasztásáért, az egészség visszaszerzéséért is. A betegség úgy fogyjon, ahogy a Hold fogy, úgy erősödjön az ember, ahogy a Hold telik. Az egészségvarázsló ráolvasások kívánságaiban párhuzamba állították a betegség elmúltának óhaját a Hold újulásával, növekvésével. A betegségek közül elsősorban a bőrbajok: szeplő, szemölcs, májfolt, tyúkszem gyógyítása történt töltekor. Tyúkszem gyógyítása érdekében például Újholdkor felvettek egy marék port, lesimították vele a kezükön lévő tyúkszemet és háromszor mondják: „Amit látok újuljon, amit nem látok múljon”.

A következő ráolvasást is Újholdkor – a megjelenő Hold megpillantásakor, keresztútnál –  kellett mondani: „Új hold, új király, vidd el az én nyavalyám!”. Hosszabb változatban, mikor nem betegségmúlasztó céllal mondták:

„Uj Hód: uj Király!

Aggyá neköm

Jó heteket,

Jó hetekbe’

Jó napokat,

Jó napokba’

Jó órákat,

Jó órákba

Jó szöröncsét,

Azután mög

Jó egésség!”

A pogány elemek megőrző, ráolvasásként is használt archaikus népi imából az is kiderül, hogy a világos és sötét erőket a hagyományos világképben meg is személyesítették. Miként a Napot, a Holdat is olykor Istenként avagy királyként tisztelték. Talán a hódol szavunk is összefügg ezzel. A Holdkirály a magyar népmesékben is megjelenik. Árgilus királyfi, amikor elrabolt feleségét indul visszaszerezni, sógoraitól, a Nap-, a Hold- és a Szélkirálytól kap egy botot, mely félig arany, félig ezüst és szüntelen forog, mert Napból, Holdból és Szélből van. Az Égitestszabadító típusú mesékben a hős a sárkányok megölésével a fogságukba jutott Csillagot, a Holdat és a Napot szabadítja meg.

Az erők szintjén a Holdhoz a víz tartozik – ezért is tartja ellenőrzése alatt a ciklikusság elvén működő, vissza-visszatérő folyamatokat, mint az apály-dagály jelenségét. A fémek közül az ezüst, az égtájak közül az észak, az évszakok közül a tél rendelődik hozzá. A világ(- és tudat)szintek közül pedig az alvilág (az ösztönvilág, a tudatalatti). Az alvilágban, a halottak világában minden fordított, ami itt jobb, ott bal, a világos sötét, amikor itt nappal van, ott éjszaka, s a Nap Holdként világít, miként a Hold a holtak világának, a Holt-világnak a Napja. Maga a Hold név is talán a holtból ered, lehet, hogy egyfajta holt Napnak tekintették. (E szavak nagyon jól mutatják azt a folyamatot, ahogy az eredetileg egyhangzású, analógiát, mély összefüggéseket felmutató, a végső azonosságot alakilag is kifejező szavak különváltak, az összefüggés halványulásával, az ősi világkép és látás felbomlásával párhuzamosan, távolodni kezdtek egymástól.) A Holdhoz az alvilági állatok tartoznak: a kígyók, békák, sőt a holló, amely nevében is rejt kapcsolatot a Holddal és a halállal.

Ha valaki olyan vízből iszik, amelyben a Hold tükröződik, akkor hamarosan meghal. A Holdban régen fát vágó ember, vagy kapcáját szárító pásztor alakját látták, ők, mint a Holdon lakó lények büntetésből kerültek oda, ünnepen, vagy Újholdkor fát vágtak illetve a kapcájukat szárították holdvilágkor, az ilyen tiszteletlen embert a Hold felszívja. Aki pedig sokáig néz az Újholdra, az holdkóros lesz.

Aki ünnepnap éjjelén a Hold felé tartva keresztülnéz a halott csontján, a lyukon át meglátja ellensége arcát. Ez ismét csak a túlvilági eredetű tudáshoz való hozzáférés lehetőségét jelzi. Az Újhold és a Telihold a szellemi képességek megerősítésének, megnyilvánításának, mágikus-misztikus szertartásoknak kedvező időszak. A beavatás a megelőző tisztító szertartásokat követően leggyakrabban kozmikus időponthoz, napfordulóhoz, Teliholdhoz igazított szertartás során történt. Beavatóhelyek is kapcsolódhattak a Hold erejéhez, ilyen lehet a pilisi szent hely, a Holdvilágárok.

Hold

Időjárást is jósoltak a Hold alakjából, ez megfigyelésre, valós tapasztalatokra épült, amit a Hold éppen felvett formájával állítottak analógiás kapcsolatba. Olyannyira, mintha a Hold nemcsak a föld termékenységét biztosító eső ura, hanem forrása is lenne: ha a Holdnak udvara van, vagy ha a Holdkaréj inkább függőleges, azaz lefelé görbül, akkor „csüngőre”, „csurgóra” áll, onnan ki fog folyni a víz, eső lesz, míg ha inkább vízszintes, akkor teknő módra áll, felfogja az esőt, szárazság lesz, vagy ha csurgóra áll, azaz lefelé görbül, akkor eső lesz. Tartós szárazság idején holdtöltekor a falu legvénebb asszonyának alsószoknyáját vitték a legközelebbi forráshoz, patakhoz, ott megáztatták, majd füstön megszárították.

A hold- és napfogyatkozás okára vonatkozóan az egész magyar nyelvterületen gazdag eredetmagyarázó hagyomány volt ismert. Úgy vélték, napfogyatkozást az okoz, ha a Hold verekszik a Nappal. Ezt gondolták akkor is, amikor a feljegyzések szerint 1880-ban, Budafok határában figyeltek meg – valószínűleg csak részleges – napfogyatkozást: „látták, hogy a Nap… háromszor volt alól, mégis felül került.” Egyes vidékeken azt állították, hogy a Hold fogyatkozását az okozza, hogy a markoláb nevű lény eszi. Holdfogyatkozáskor az udvarra kitett vízzel teli tányér, vödör víztükrében farkasokat lehet látni, amelyek a Holdat harapdálják.

A hagyomány szerint Mátyás királynak volt egy Holdas nevű lova, amelynek a Hold volt a homlokán és éjjel, amerre ment, az világított neki. Egy török táltos egyszer elrabolta. Mátyás sok kincset ígért annak, aki visszaszerzi. De ki és hol találja meg? „Ott, hol ha keresik, sem találják, ha megtalálják, sem látják, s ha látják, sem ismerik meg…, vízen túl, erdőn innen, hegyen alul, völgyön felül, aki a hét számot érti és hét hetet szolgált a Tündérországban, olyan ember megismerheti.” Egy ilyen ember volt: Kampó táltos, aki vissza is szerezte Holdast, attól kezdve nagy tiszteletben tartotta őt a király.

A farmosi békamentés, avagy hogy lett Pepe a fehér felsőbbrendűség egyik szimbóluma, a káoszhozó avatár?

békamentés

Farmos község határában terül el a Farmosi Nagy-nádas, melyet évről évre kétéltűek tízezrei keresnek fel szaporodási célzattal. A nádasba a közelben lévő gyepekről vonulnak az állatok, ahol évközben élnek, illetve a telet földbe ásva hibernáltan töltik. Vonulási útjukat a 311-es út illetve a vasúti vágányok keresztezik. Segítség nélkül kétéltűek tömegei esnének áldozatul a forgalomnak.  A vonuló kétéltűek 95%-a barna ásóbéka. Megmentésük érdekében minden évben felállítják az ideiglenes terelőkerítést, mely megakadályozza a békákat abban, hogy feljussanak az útra. A kerítés tövébe vödröket ásnak le, melyekbe az éjszakai vonulás során belepottyannak az állatok, megmentőik pedig reggel összegyűjtjük a „csapdába” esett kétéltűeket és együtt viszik át őket a mocsárhoz.

bekamentes-farmoson

A magyar néphagyományban megőrződtek azon elemek, amelyek a békák védelmével kapcsolatosak. A Hagyománytár című könyv szócikke szerint: a béka a bagolyhoz hasonlóan felemás tartalmakat hordozó jelkép, ott is, itt is alakváltozatai, fajtái hoznak ellentétes jelentést, ott a fülesbagoly és a kuvik, itt leginkább, ha nem is tisztán elhatárolhatóan, de alapvetően a zöldbéka és a varangyosbéka az ellentétes erők, jó, rossz, szellemi világ és alvilág megjelenítői, megtestesítői. Az ambivalencia talán abból adódik, hogy a békának, mint szimbólumnak valószínűsíthető egy archaikusabb és egy későbbi „rétege”, jelentésszintje. Az ősibbről tudhatunk kevesebbet, erről maradtak fenn szerényebb nyomok, utalások egy-két mondában, ez jön elő a mesék ősi rétegeiből.

béka

A csallóközi néphit szerint a vízi lelkek, azaz szellemek, tündérek – akik valaha a földön éltek palotáikban, de az emberek romlottsága miatt süllyedtek váraik a víz alá, azaz ezek a szubtilis erők túlvilágivá váltak – néha béka képében jelennek meg a földön. Egy monda arról szól, hogy egyszer két leány szénát gyűjtött a Duna-parton, amikor ebédeltek, egy terhes béka ment hozzájuk, az egyik undorodott tőle, a másik megszánta és enni adott neki. Később egy szegény ember jött hozzá, meghívta komaasszonynak, azaz keresztanyának, a férfi levitte a Duna mélyére egy szép palotába, ahol csodás világ volt, ott feküdt gyermekágyban egy nő, akivel megülték a születési tort s a lány a mélységből rengeteg kinccsel tért vissza. Egy másik mondában a vándorló hős bolygótüzet látott maga előtt, ami egy kőhöz vezette, ott fájdalmas hangot hallott, a követ félretolva tüzes békát lelt, ami megszabadulva az átoktól, kárhozattól szép nővé vált.

béka

Nem véletlen tehát, hogy egyes helyeken nem engedték agyonütni a békát. Bács megyében ha terhes asszony békát csap agyon, tizennéggyel több lesz a vétke. Az ősibb képlet tehát az lehetett, ahol a békában elátkozott, szerencsétlen lelket láttak, ami szimbolikusan a tudat mélyére került értékekről szól, arról a felszabadítható bölcsességről, létünkről szóló igaz tudásról és erőről, amit nem tudatos részünk tudatossá tételével nyerünk megismert lehetőségeink megvalósításához. Ezt és a szentséget mindenben felismerő bölcsességet jelképezi a béka fejében (hasonlóan megint csak a kígyóéhoz) található békakő, ami nagyon értékesnek tartott védőszer, aranyba is foglalták, mint egy kassai polgár végrendeletéből kiderül: három aranygyűrű közül „egikbe vagion egy békakw”.

A Szeged vidéki néphit szerint a békát nem szabad bántani, mert a föld mérgét szívja el… Ha a szőlőtőkék alatt sok békát láttak, akkor jó szőlőtermés volt várható – ez az egyetlen egyértelműen pozitív jele a felbukkanásának.

Heket

Nem csak a magyar hagyományban jelent meg a béka pozitív jelképként. Béka volt Hápi Nílus-isten állati kísérője. A korai időkből előkerült békaszobrok valószínűleg őt, Heket istennőt ábrázolják, olykor nem csak békaként, hanem békafejű nőként. Amulettjein az előbbi, templomokban az utóbbi ábrázolás volt szokásban. A Nílus áradása a megújuló életet jelentette, ez idővel egybekapcsolódott a békák megjelenésével is. Az ókori egyiptomiak megfigyelhették, ahogy ez a kétéltű az év egy bizonyos időszakában, az áradás visszavonulását követően, tömegesen jön elő a Nílusból, látszólag újjászületik, valószínűleg ezért kapcsolták össze a termékenységgel és az új élet eljövetelével.

Heket

Heket a magzat méhbeli fejlődéséért volt felelős, segédkezett a szülésnél is. Ahogy Hórusz születését egyre inkább összefüggésbe hozták Ozirisz feltámadásával, Heket is egyre inkább a feltámadással kapcsolatos istennő lett. Az Újbirodalom idején a béka hieroglifát használták a halottak neve mögött szereplő „újra élő” kifejezés írására. Innen ered, hogy amulettjein megjelent az “Én vagyok a feltámadás” felirat, ami miatt később a korai keresztények is használták.

Kákosy László egyiptológus szerint: “Heket egyiptomi béka-istennő, a szülő nők egyik patrónája keresztény agyaglámpásokon, az ún. béka-mécseseken él tovább. E típusból igen sok maradt fenn, egyes darabokon a János evangélium szavai (11:25) olvashatók: „Én vagyok a feltámadás” („Ego eimi anaszteszisz”).  A békához tehát pogány és keresztény időkben egyaránt az új élet szimbolikája kapcsolódott.”  A kopt békaformájú, kereszttel, Isten bárányával, olykor félholddal díszített feltámadás-mécsesek arra utalnak tehát, hogy a béka a korai kereszténységben továbbélt mint az újjászületés jelképe.

béka-mécses

Fekete alapon három aranybékát tulajdonítottak Pharamund királynak, a Merovingok ősének. A legenda szerint Pharamund Clovis dédapja volt és egy folyóisten leszármazottjának tartották. A Clovis által alapított Meroving dinasztia misztikus értelmet tulajdonított a békának. Innen eredhetnek azok az ősi mesék is, melyekben a királyfi békává változik, majd újra herceg lesz… A béka még a 16. században is előfordul feltámadási jelképként, noha IX. Gergely pápa már 1233-ban fellépett a “békázó” eretnekek ellen…

békaherceg

Az indiai altaji és kínai hiedelmek szerint a világot egy nagy béka hordozza a hátán és ő az anyag szimbóluma. A kínaiak holdistennek tekintették, lábai a Hold fázisainak alakulását jelképezték, az esőt, a nedvességet, a gazdagságot és a pénzszerzést kötötték hozzá. Ünnepét, amely egyben a házasulandók ünnepe is volt, szeptemberben vagy októberben, holdtöltekor tartották. Az egyik legfontosabb és legnépszerűbb Feng Shui szimbólum is a béka. A kínaiak nyelvén a háromlábú szerencsehozó békát Chan Chu-nak hívják és azt tartják róla, hogy bár külseje zord, de ez a kis béka mégis szeretetre méltó és olyannyira pozitív energiákat hordoz, hogy egészséget és vagyont hoz a házba. A gazdagságot segíti, ajánlott jóban lenni vele, ezért jó, ha a béka mindig egy pénzérmét tart a szájában.

Feng Shui béka

Végezetül egy érdekes sikertörténet. Pepe, a mémvilágban régóta ismert, karakteres arcú béka ártalmatlan képregény-mellékszereplőből vált tíz év alatt az amerikai elnökválasztási harc egyik legkülönösebb tényezőjévé, hiszen a béka idővel a fiatalos és cool új amerikai szélsőjobboldal, az alt-right kabalafigurájaként lett közismert. A békát Donald Trumppal is egyre többet hozták összefüggésbe támogatói, az azóta megválasztott elnök pedig nem szégyellte a kapcsolatot, sőt Twitterére többször is kirakott Pepés rajongói képeket.

Trump béka

Pepével az új jobboldal könnyen megjegyezhető szimbólumot kapott, amit a mémvilág elvárásainak megfelelően abszurd viccnek is éppúgy lehetett tartani, akárcsak a hozzá társított  ironikus vagy komolyan gondolt szélsőséges üzeneteket. Ezt a folyamatot végül az tetőzte be, amikor a legnagyobb amerikai antirasszista szervezet, az ADL (Anti-Defamation League) felvette Pepét gyűlöletjelképeket gyűjtő adatbázisába.

Pepe

Újabban több jel mutat arra, hogy Pepével Heketet hackelték meg, kitalálva egy Kek (olykor Kukot vagy Kekut) nevű ősi egyiptomi istenséget és létrehozva a fiktív kultuszát. Amerikában sokan már egykor valóban létezőnek tekintik Kek egyházát, amelynek középpontjában egy androgün isten áll, Egyiptom nyolc ősi istensége közül az, aki a sötétség istene.  Az ismeretlent és a káoszt képviseli, akit gyakran festenek le békaként vagy békafejű emberként.

Eme szürreális álvallásos mitológia szerint Pepe béka a káosz békafejű egyiptomi istenének megtestesülése, modern avatárja, aki arra használja az ősi egyiptomi varázslást, hogy befolyásolja a világot, teljesítsen olyan kívánságokat, amelyek ismétlődő számmal érnek véget. Újjászületve most a fehér faj élcsapatát ruházta fel a „meme magic” hatalmával, hogy felforgassa a világot. A mém-mágia lényege, hogy egy jól eltalált, vagy eltérített mémmel hátszél nélkül, az internet legkoszosabb bugyraiból is meg lehet hackelni a nyilvánosságot.

Kek

Amerikában most tehát sokan azt gondolják, hogy megmentik a világot, mások szerint a káosz erői szabadultak el. Itt Magyarországon elég a farmosi békák megmentésére összpontosítani.

 

“Tűz, te gyönyörű…!” – A tűz a magyar hagyományban

mids

A honfoglalás előtti magyarokról Dzsajháni bokharai tudós és államférfi és Ibn Ruszta, valamint Gardhizi úgy emlékeztek meg, mint tüzet tisztelő, tűzimádó népről. A régi magyarok a tűz által a Napot, a legfőbb égi fényt, minden világosság urát és forrását tisztelték, ilyeténképpen valóban nagy szerepe volt az életükben. Különösen a harcosoknál állott nagy tiszteletben a tűz, hiszen a küzdelem végső soron mindig a világ világosságának növeléséről szólt. Állandóan magukkal hordott, az öv jobb oldalára csatolt, textilből, nemezből, de legtöbbször bőrből készült tarsolyukban tartották a tűzgyújtáshoz nélkülözhetetlen tűzszerszámaikat, a pattintó, csiholó acélt, kovakövet és száraz taplót, s annak lemezét is nemegyszer lángnyelvekkel díszítették.

A tűzzel–vassal dolgozó, azokat uraló kovácsokat, a mágikus erejűnek tartott mestereket a legtöbb kultúrában emberemlékezet óta félelemmel vegyes tisztelet lengte körül. A tűzszerszámok kizárólagos férfijellege a tűzgyújtás szertartásának emlékét őrzi: ez férfimunka volt s maradt még sokáig. Az asszonynép úgy mentette át másnapra a tüzet, hogy a parazsat hamuval takarta. Egy-egy szálláson a folytonosan táplált, soha ki nem hunyó tűz volt a közösség egységének és az ősök tiszteletének kifejezője. Az állandóan égő tűz a család életének folytonosságát jelképezte: ez tartotta össze az élőket, a holtakat, sőt a még meg nem születetteket is.

kovácsmester

A tűz őrzőit még Árpád-kori első törvényeink is felmentik a miselátogatás kötelezettsége alól. A szent, mindig égő tűzre ugyanis nagyon illett vigyázni, óvni kellett minden tisztátalanságtól, nem volt szabad kiadni a házból, főképpen pedig kialudni hagyni, mert bár tüzet jelentős alkalmakkor, mint karácsonykor vagy téltemetéskor, s általában a napév sarokpontjainál szertartásosan többször is gyújtottak, ám újtüzet egy esztendőben csak egyszer, mégpedig húsvétkor, a tavaszi napéjegyenlőség idején.

Az előző évi tűz parazsát egykor még nagypénteken kioltották a tűzhelyeken. Húsvétra virradólag, e mágikus éjjelen a falvak fiatalsága és pásztornépe ostorpattogtatással hajtotta a hajnalban gyújtott tűzhöz a jószágokat. Máshol a szentelendő tüzet a templom előtt vagy a templom mellett égették, ebből gyújtotta meg a pap a templom húsvéti gyertyáit. A hívek vittek a tűzből a szántókra és a szőlőkbe is, hogy a jégverés elkerülje a termést és természetesen vittek belőle haza is. A parázsból még a jószág itatóvizébe is tettek. Ezek a hiedelmek a tűz valóságos tisztító, fertőtlenítő hatásának évezredes megfigyelésén alapultak.

A tűz újragyújtása mindig szabályozott és ősi módon történt. Vagy a magasból, az égből hozták le újra azáltal, hogy egy a Világfát jelképező fa vízszintes ágán kötelet vetettek át és addig húzkodták, míg láng nem keletkezett, vagy a teremtést utánozva fiatal fiúk dörzsöltek össze két – hím és nő – fát, hogy azután a szikrát taplóval felfogják, szalma közé fogva s forgatva felszítsák és az így megszentelt tűzből osszanak minden otthon számára.

A nyári napforduló alkalmából gyújtott tűz célja a Nap erejének megerősítése, a fény megtartása a világban, a sötétség visszaszorításával tisztítás és gyógyítás is egyben. A tüzet háromszor kellett átugrani, hogy a tűz tisztító ereje átjárja a részvevőket. Úgy tartották, a tűz gonoszűző, tisztító, gyógyító, termékenyítő, szerelem- és bőségvarázsló erejű. A tüzet néha közösen is átugrották, s közben kívántak valamit, például azt, hogy minden szomorúságuk égjen el.

sztiván

Az évkörben átellenben a téli napfordulón, az év hajdani legsötétebb napján kioltották a tüzet, hogy teljes legyen a sötétség és megmérettessék az emberek bensejében a világosság, vajon elegendő-e az uralma csúcsára érő sötétség ellenében. Máshol épp ellenkezőleg: ekkor táplálták csak igazán a Luca estéjén, a karácsonyi tizenketted kezdőnapján gyújtott tüzet, amelyhez rengeteg fát készítettek elő, hogy folyamatosan égjen a napfordulóig. A felhalmozott fa maradékát Karácsonykor tették a máglyára, hogy az év legsötétebb napján minél nagyobb világosságot teremtsenek. A karácsonyi tizenketted elején eredetileg egy farönköt gyújtottak meg, amelynek mindvégig izzania kellett, míg a Nap a mélyponton volt.

A folyamatosan pirosló parázs a Nap pislákoló fényét idézte meg. Parázsolásnak nevezték az ünnepnek azt a szakaszát, amikor a böjt végeztével a ház gazdája Karácsonykor behozta a kerekségével a Napot idéző kenyeret és rostát. Köszöntője így szól:

“Aggyon Isten országunkba bort, búzát,

Csendes békességet,

Holtunk után léleküdvösséget,

E szó mondásom!”

A tél végén kiszebábot égettek a téltemetés, télkihordás szertartása alkalmával, amikor elégették a telet, a sötétséget jelképező szalmabábút. A tűz fénye ugyanis elűzi a sötétséget. E szokáshoz kapcsolódott, hogy e nap estéjén néhol tüzet raktak az utcán és átugrálták, hogy egészségesek legyenek, legyen végre szép idő. A tűzzel „melegítették a márciust”, a tavaszt, hogy ne legyen hideg.

kiszebábégetés

A tűz a belső megtisztulás jelképe és egyben eszköze is: ereje által a szertartásokon megigazul, megtisztul az ember is, tárgy is. Ezért ha valaki idegen a szkíta-kultúrájú népeknél az uralkodó elé járult, tűz fölött emelték át és a lángok fölött megtisztítva adták át ajándékait is. Így jártak el később a menyegző után a friss hitvessel is: a lakodalmas események záró mozzanataként a falu végén, vagy lakodalmas ház kapujánál rakott tüzet körültáncolták vele és a perzselés, hajnaltűz, menyasszonyporkolás során átugratták a tűz fölött, hogy azután ez a tűzről pattant menyecske tisztán érkezzék az új otthonába. Ám még annakelőtte a megkötendő házasságnál a háztűznézés az első vizsga volt a jövendő férj otthona felől, majd a viszontlátogatásnál a kiszemelt mennyasszonytól is tüzet kértek, hogy egyben fürgeségből szintén vizsgáztassák.

Az újszülött gyermek mellett is gyertyát kellett égetni, míg a közösség az új jövevényt szertartással maga közé nem fogadta. Addig azonban távol kell tartani a sötétséget, s képviselőjét, nehogy a gonosz felváltsa, azaz kicserélje saját rusnya porontyára. Ha már felváltotta, akkor ezt az idétlen düddöst, szőrmamókot a kemence tüze elé kellett tenni, mintha beléje kívánnák vetni, mire a ráijesztett gonosz máris érte jött, hozván vissza az igazi gyermeket.

nyari_napfordulo

Az elemek közül a tűznek őseinknél tehát különösen jelentős szerepe volt, megjelent mind a születés, mind a házasság, mind a halál szertartásában. A tűz a teremtés pillanatában létezett állapotába juttat vissza mindent, szétválasztja az elemeket, akár a szél az ocsút a magtól. A tűz által az istenek világával, világosságával tart, teremt kapcsolatot az ember. Ezért áldoztak egykoron hegytetőn, közel az éghez, mert az áldozati tűz lángnyelvei a hiedelem szerint az égbe viszik az áldozatot. A tűzáldozat felfelé szól s felfelé száll, vissza az égbe, honába, mint a lélek, oda lehet üzenni vele, mert a tűz égi eredetű. A tűz színe, a piros pedig a vért és az életet is jelképezi, Boldogasszony védelmét biztosította a régiek számára.

A tűz – több hagyományban is – isten jele, maga az isten tűzzel jelzi magát. Attilának küldött kardját is ott találták meg, ahol tűz csapott ki a földből. Attila kedvenc lovát, tüzes ménjét is Parázsnak hívták. A mesehős segítőtársa, a táltosló is úgy kap erőre, ha gazdája parázzsal eteti meg, ilyenkor átváltozik, csodás képességekkel rendelkező aranyszőrű paripa lesz belőle.

Szárnyakat adó Újhold

Rio de Janeiro

Rio de Janeiroban készült ez a kép az Újholdról, amint éppen mintha “szárnyakat kölcsönözne” a város, sőt Brazília híres jelképének, a Megváltó Krisztus szobrának, a világ egyik legismertebb műalkotásának, amely Jézust kitárt karjaival keresztet formálva ábrázolja.

A Hold ciklikus változásához kapcsolódó hiedelmek, a Holdhoz igazodó mágikus gyakorlat a közelmúltig igen eleven volt.  A Holdat a növekedés és csökkenés okozójának tekintették, pontosan számon tartották a mozgását. A fogyó-növő Holddal sokféle cselekvést és történést hoztak analógiás párhuzamba.

Újhold

A mágikus, analógiás gondolkodásra alapozva a Hold alakváltozásához igazították régen az emberek a tetteiket is, hogy szerencsés legyen a kimenetelük. Az Újholdat köszöntötték, térdet hajtottak a Hold felé, letérdeltek előtte, imádkoztak hozzá. Az Újhold, amikor nőni kezdett a Hold, a kezdet ideje volt, ilyenkor kezdtek például bizonyos mezőgazdasági és házimunkákba, költözésbe, innentől növeltek, párhuzamosan a Hold növekedtével. Ha hosszú hajat akartak a lányoknak, akkor csak Újholdkor vágták a hajukat. Újholdkor kellett elkezdeni a hízlalást.

A hagyományok arra tanítanak, hogy Újholdkor legyen tiszta, határozott szándék bennünk, hogy milyen értéket, képességet kívánunk magunkban Teliholdig növelni. Újholdhoz a következő tevékenyégek tartoznak: kezdés, hajvágás, körömvágás, szerződéskötés, költözés. Újholdkor és Újholdtól ajánlott: telítés, növesztés, bővítés indítása, tervezés, védelem, erőgyűjtés, gyógyítás, masszázs, regenerálás, erősítés.

Újhold

A Hold az éjszaka bolygója, a Nap társa avagy ellentéte. Ahogy a nappalhoz, evilághoz a Nap tartozik, úgy az éjszakához, az alvilághoz a Hold. Ugyanez az egymást kiegészítő kettősség a nemekben is megjelenik: a Nap a férfi teremtő erejét jelképezi, míg a Hold a nő befogadó képességét. A mitikus kozmológiában ugyanis a férfi a Nap és a nő a Hold. A Hold a ciklikus változásával leginkább a nőkre van nagy hatással, így a nőiség, a női elv szimbóluma, az átalakulás, a termékenység jelképe is lett. Ennek révén került kapcsolatba a Hold a születés és halál, az asszonyi tevékenység és a növényi élet képzeteivel.

Újhold

Egy sajátos apály-dagály jelenség zajlik a Hold telésével-fogyásával analóg módon a növényekben. A fogyó Hold a növények föld alatti részébe gyűjti az erőt, ezért a gyógyfüveket gyökerükért Újholdkor szedték. Két-három nappal Újhold előtt vagy ugyanennyivel utána vetettek magot, hogy szépen növekedjen a növény. Általános érvényű volt, hogy a föld feletti terményeket hozó növényeket vetették növő Holddal, a föld alatt termőket pedig fogyó Holddal. A fák gondozásánál is a Hold állását vették figyelembe. Újholdkor ültették a fát, hogy a növő Holddal nőjön, Újholdkor metszették is, amikor a fák ereje lefelé, a föld felé húzódik az ágakból.

A Teliholdnak és a fogyó Holdnak a népi gyógyászatban, a tisztátalanságok eltüntetésében és a kártevők eltávolításában, a féregűzésben volt még jelentős szerepe. A böjt kezdete is olykor a Hold fogyásának kezdetéhez kapcsolódott. A Holdhoz fordultak a betegség elmúlasztásáért, az egészség visszaszerzéséért is. A betegség úgy fogyjon, ahogy a Hold fogy, úgy erősödjön az ember, ahogy a Hold telik.

Újhold

A következő ráolvasást is Újholdkor – a megjelenő Hold megpillantásakor, keresztútnál – kellett mondani:

„Uj Hód: uj Király!

Aggyá neköm

Jó heteket,

Jó hetekbe’

Jó napokat,

Jó napokba’

Jó órákat,

Jó órákba

Jó szöröncsét,

Azután mög

Jó egésség!”

Időjárást is jósoltak a Hold alakjából, ez megfigyelésre, valós tapasztalatokra épült, amit a Hold éppen felvett formájával állítottak analógiás kapcsolatba. Olyannyira, mintha a Hold nemcsak a föld termékenységét biztosító eső ura, hanem forrása is lenne: ha a Holdnak udvara van, vagy ha a Holdkaréj inkább függőleges, azaz lefelé görbül, akkor „csüngőre”, „csurgóra” áll, onnan ki fog folyni a víz, eső lesz, míg ha inkább vízszintes, akkor teknő módra áll, felfogja az esőt, szárazság lesz, vagy ha csurgóra áll, azaz lefelé görbül, akkor eső lesz.

A Föld világnapján – A Föld és a föld a magyar hagyományban

Föld napja2

A magyar hagyományban fennmaradt egyetlen ősi teremtésmondában az ember megalkotása úgy zajlott, hogy Isten a tenger mélyéből felhozott iszapot keltette életre. A magyar népmesékben és hiedelmekben fellelhető egy másik ősi képzet is: a föld, mint makrokozmosz és az ember, mint mikrokozmosz analógiája. Az erdő így lesz a Föld haja, s erre az analógiára épül az a mágia, melynek során például a boszorkányok titkát karácsony estéjén lucaszékről kileső embernek a menekülése közben többek között fésűt kell hátrahajítania, mert az nyomban erdővé változik.

A régiek mitikus világképében a kerek és lapos Földet négy szögleténél négy bivaly tartja a hátán, ők biztosítják a világ szilárdságát. Ezek hét- vagy kilencévenként megmozdulnak, mert egyik oldalukról a másikra fordulnak, vagy olykor az egyik állat a fülét megvakarja, máskor azért, mert bögöly száll rájuk, s ilyenkor reng a föld. A földrengés, földindulás mindig azt jelzi, hogy a földi színtér jelenlegi állapota meg fog változni.

Az eredeti egység kettétörésekor létrejött Föld és Ég a magyar hagyományban rendet alkotó, egymást kiegészítő párokként jelennek meg. Ebben az értelemben a mennyel, a szellemi szférával, atyai és teremtő minőséggel szemben a Földhöz az anyagi, testi, természeti lét, a passzivitás, a sötétség, a kötöttség, szilárdság, stabilitás és a női elv kapcsolódik.

Föld napja

Női minőségként jelenik meg ugyanakkor a Földet az Éggel összekötő Világfa is. A Világfa Boldogasszony attribútuma. A Világfa ágai a teremtésnek az égtől a földig és a teremtett lényekig zajló kiáradásának szintjeit is szimbolizálják, ahogy a népi imádság is szól: „Ég szülte Földet,/Föld szülte fát,/Fa szülte ágát,/Ága szülte bimbaját,/Bimbaja szülte virágját…”. Az égen Tejútként, a mesékben tetejetlen, vagy égigérő faként, az ember és világ – mikrokozmosz és a makrokozmosz – közötti átmenetet jelentő házban Boldogasszony fájaként, a régi áldozati szertartásokban szent faként, az ősök hitében a lelkek útjaként és végül a benső tapasztalásban egymást meghaladó tudatállapotok szimbólumaként megjelenő Világfa, mint a világ tengelye köti össze a földi világot, az alvilágot és a mennyet. A föld tehát a világ közepe, fölé borul az ég, a földi világ alatt, azaz a föld alatt pedig az alvilág található. A földhöz a négylábú lények tartoznak, mint a szarvas, ezért állnak szarvasok a szőtteseken az életfaábrázolások két oldalán – no meg azért is, mert a szarvas agancsai is a fa ágaira utalnak.

Boldogasszony, mint női teremtő princípium Földanyaként is megjelenik. Boldogasszonynak két megjelenése van a magyar hagyományban, Szeged környékén az életet adó Nagyboldogasszony szűz leányaként tisztelték Kisasszonyt. Kétarcú a termést hozó anyaföld is: egyszerre anya és gyermeke, az érett és elöregedő földistenanya („Föld édesanya”) és az aratás utáni, még érintetlen, szántatlan, sértetlen szűzföld. Mély összefüggésekre utal, hogy szeptember 8-a, Kisasszony napja előtt épp kilenc hónappal van Boldogasszony fogantatásának ünnepe, Eketiltó vagy Földtiltó Boldogasszony napja, amikor a szántás a szűz Kisasszonyt sértené.

Nagyboldogasszony az életet adó istenasszony, nemcsak mint faistennő, hanem Földanya is, minden belőle születik s belé tér vissza. Ő az, aki ősszel termékenyül meg a belé vetett magtól és kilenc hónapra rá, nyár derekán szüli meg gyermekét, hozza meg a termést, a magokkal teli kövér kalászokat. Ő, a Földanya fogadja a gyermeket is, aki hamarabb és könnyebben érkezik, ha az anya a földön szül, s születése után is a létezők közé fogadását jelző fontos szertartásos lépésként elsőként az anyaföldre fektették a kisdedet, hogy megszenteljék, s a Földanya véglegesítse az érkezést. Mintegy neki ajánlják fel, ahogy neki ismerik el, s fektetik földre a haldoklót is, hiszen őbelé tér vissza: a halott földbe temetése az újjászületése érdekében tett első lépés.

termőföld2

Hagyományainkban tehát jelképek őrizte ősi tudás lelhető fel. A földművelés, az aratás, vagy a termesztés, termés, teremtés szavaink kapcsolatai elevenen árulkodnak arról, hogy a régiek milyen mélyen élték meg, hogy a földdel egységben élve, az általa kiszabott feladatokon keresztül saját sorsukba nyerhetnek bepillantást, de nemcsak bepillantást, hanem iránymutatást, eligazítást is. A termőföldhöz kapcsolódó tevékenységek: a szántás, a vetés, az aratás, az, hogy a földbe vetett mag a földben elhal és kikel, sarjadó növényként új életre kel, kalászt hozva, megsokasodva visszatér, az élet körforgását, a születés, meghalás ciklikusságát, a megtermékenyülést, a halált, a halál utáni újjászületést jelképezik.

Fontos feladat volt a föld erejének évről évre történő megőrzése, megújítása. A jó termés érdekében háromszor kellett megszántani a földet. Aratás után pedig az utolsó gabonaszálakat a gabonaszellem feltámadása, a földtől elvett, a magba került erő megőrzése, átmentése és visszaadása, valamint a föld termékenységének megszakítás nélküli továbbadása és megújítása érdekében hagyták állva aratatlanul, levágatlanul, a föld felé hajlítva a tarlón. A földnek ez az ereje, „a föld zsírossága” elvehető is volt: a boszorkányokról azt tartották, hogy képesek „elvenni a föld hasznát”, mégpedig úgy, hogy a zöld búzára hajnalban lepedőt terítenek és harmatot szednek.

A földnek és a Napnak szóló áldozatok arról a tudásról szólnak, hogy a termésben a föld és a nap ereje egyesül: a föld mélyén szunnyadó láthatatlan női, növényi életerőt a Nap férfienergiája termékenyíti meg. Ezt a nászt, végső soron a szellem és az anyag viszonyát szimbolizálja a szarvasra ülő sas együttese – ahol a Földanyát jelképező szarvas megtermékenyül a Nap madarától. Ennek a szent násznak, ég és föld egyesülésének szent eredménye az Alföld középső vidékén életnek hívott búza, vagy a kenyér is: a béke, az egység, az ellentétek feloldásának a szimbóluma.

búza

A föld a halál és az anyagiasság szimbóluma is volt, erről értesülünk az egyik krónikából, ahol a testvér–viszály és háború okozóját, a cinkotai csatatéren elesett Videt megtalálva a vitézek felvágták mellkasát, sebeit és szemeit földdel szórták tele. Ezután így kiáltottak: „Lakjál jól most földdel, ki életedben javakkal és méltóságokkal telhetetlen valál…”

A föld a magyarok hagyományában is az őselemek, a világmindenséget alkotó alapelemek egyike. A jelképes birtokszerzés keleti, minden bizonnyal szkíta eredetű, szerződés értékű szertartása a föld vásárlására a krónikákban is megjelenik. Árpád magyarjai egy fehér lovon szerezték meg új hazájuk földjét Szvatopluk szláv fejedelemtől: „Közös elhatározással visszaküldték követüket a vezérhez és földjéért küldtek neki egy nagy fehér mént aranyozott nyereggel, aranyfékkel. A követ pedig a vezértől földet, füvet és vizet kért. A vezér pedig mosolyogva így szólt: – Az ajándék fejében legyen az övék, amennyit csak akarnak!” Árpád ezután a követe által üzent a fejedelemnek, „hogy ezen a földön, amelyet megvettek tőled, semmiképpen ne maradj tovább, mert földedet a lovon, a füvet a féken, a vizet a nyergen megvették”.

A föld később is a birtokolt területet és hatalmat jelképezte. A magyar királyok koronázásakor a királynak egy az ország minden részéből összehordott földből emelt – a Világhegyet is szimbolizáló – a halomra kellett lovával felugratnia, hogy megejtse a szertartásos, a négy égtáj fölötti uralmát kifejező négy kardvágást. A teljességet és a hatalmat, alakjával pedig magát a Földet is jelképezi a királyi koronázási jelvények között az arany országalma, melybe a föld feletti uralom jelképeként az ország valamennyi vármegyéjéből származó földet tettek készítői, tetején a kereszt ismét csak a Világfát jeleníti meg.

A föld az ősi áldozati szertartásoknál is megjelent, mégpedig kétféleképpen: „Pannonia után Erdély meghódításakor a hét vezér magával vitt Pannoniából három tárgyat: földröget, füvet és vizet, hálaáldozatul az ég felé magasba hajíták”. A földdel, fűvel, vízzel való áldozás elemi áldozatnak, elemtisztító szertartásnak is tekinthető. A bor, tej, víz földre öntése, loccsantása szintén ősi áldozati és megszentelő szertartás volt.

termőföld

Egykoron az eskük során az esküvést tevők szertartásos áldozatokkal kísérve valószínűleg az isteni hatalmat megnyilvánító természeti erőkre és elemekre, többek között a földre esküdtek. Fennmaradt a létezésünk kereteit, tartópilléreit jelentő égre és földre való esküvési forma az „esküdözik égre-földre” kifejezésünkben is. A földesküvés, e „komoly és tiszteletet parancsoló esküforma”, mint eredeti, régi nemzeti szokás hosszú ideig fennmaradt a magyaroknál. Vitás tulajdon- vagy örökségjogi ügyekben, a földdel kapcsolatos határperekben, határjárások és határigazítások alkalmával az eskütevőnek fedetlen fővel, öv nélkül és sarutlanul, mezítláb a vitatott földbe ásott verembe kellett állnia, egészen köldökéig aláereszkedve. Ekkor betemették a föld színéig, neki pedig egy maréknyi földet jobb kezébe véve és feje fölé tartva kellett esküdnie a bíró által kiszabott rend és mód szerint.

A gödör természetesen itt sírt jelképez, s a többi részlet is a fej fölé tartott földtől az akkori temetéseken szokásos öltözékig szimbolikus eltemetésről szól, amivel az eskütevő azt fejezte ki, hogy ha valótlant állít, akkor haljon meg s temessék el. Az esküszövege így szólt: „…és ha hamisan vagy csalárdul esküdtem, nyeljen el ez a föld, és ne hozzon hasznot vagy gyümölcsöt se nekem vagy örököseimnek, se utódaimnak vagy birtokom lakóinak, hanem haszon és termés gyanánt tövist és gazt teremjen. Isten engem úgy segéljen…”.

Más régi esküszövegekben is szerepel a föld igazságosztó hatalmára való hivatkozás, az a hit, hogy a föld haragja szállhat az eskütevőre és megtorolhatja az igazságtalanságot: az esküszegőt „nyelje el a föld”, vagy éppen „ne teremjen” neki és leszármazottainak. A föld azonban nemcsak elnyeli hamis eskü esetén az élőt, hanem ugyanakkor nem is tűri magában a gonoszt, még ha halott is: „a föld tetemedet úgy fogadja, onnét harmadnapon úgy ki ne vesse”, mondták, ha igaztalant állítana az illető.

Egy régi történet szerint egy határvillongás nyomán támadt perben valaki úgy esküdött, hogy csizmájába földet tett, így próbálván elkerülni, hogy ne esküdjék majdan hamisan. Meg is esküdött „az élő istenre”, hogy azon föld, amelyen ő áll, az övék, s „rettentően átkozá magát”, hogy ha igazat nem mond, akkor „testét a föld ne vegye be, hanem azon örvény nyelje el, melynek közelében áll, s lelke nyugodalmat ne találjon”. Mikor meghalt és a koporsót a sírba eresztették, a sírásók pedig a földet kezdték rá hányni, egyszerre csak „az egész nép csudálatára a koporsó a földből felvetődött, s a holttest a koporsóból kizuhanva egyenesen az örvénynek tartott.”

A XVIII. századig az úriszéki gyakorlatban is az esküt még eskütársakkal kellett letenni, akik az eskütevő szavahihetőségét bizonyították. Nekik a peres földet megérintve kellett az első személy mellett esküt tenniük. A föld megérintése illetve a földbe süllyesztés nemcsak a hagyományos eskük során jelent meg, hanem az archaikus gyógyításnak is egyik módszere volt. A föld és a Földanya gyógyereje erőteljesen érvényesülhetett a beteg földbe való temetésekor, amikor csak a feje látszott ki, illetve a földdel való gyógyítás olyan „enyhébb” módjánál, mint a beteg földre fektetése alkalmával. Akinek fájós volt a dereka, annak meg kellett henteregnie a földön, amikor az év során először megdörrent az ég. Kecskeméten úgy tartották, hogy akinek a torka fáj, térdepeljen le a földre és egymás után háromszor mondja: „Édesanyám, föld, neked mondom, torkom fáj”, majd ugyancsak háromszor csókolja meg a földet. A rontás elmulasztására a legalkalmasabb módszer az volt, ha hét sírról hoztak napkelte előtt földet. A földnek az állatgyógyításban is volt szerepe: nyüves sertés felé egy maréknyi földet kellett dobni, mégpedig kifordított kézzel, azaz jobb kézzel balról jobbra kanyarítva.

föld-elem

A föld ereje a Hold változásaihoz igazodva hullámzott föl-le a földből növő növényekben: a Telihold, a Hold legfényesebb állapota a növények föld feletti, éghez legközelebbi részeibe, leveleikbe, virágaikba gyűjti az erőt, míg fogyó Holdnál az erők a föld felé húzódnak vissza. A földnek azonban nemcsak termést növelő és gyógyereje lehet, hanem mérge is, legalábbis aszerint az ugyancsak Szeged vidéki hiedelem szerint, hogy a békát nem szabad bántani, mert a föld mérgét szívja el. Mégpedig valószínűleg azáltal, hogy a néphit szerint a béka földet eszik, a fösvény emberre is azt mondták: „Földet eszik, mint a béka.”

A mesebeli hős sárkánnyal vívott küzdelme során, amikor a sárkány birkózás közben úgy földhöz teremti a hőst, hogy az belesüllyed a földbe, azt jelképezi, ahogy olykor a földiesség, az anyagiasság, mint lehúzó, alvilági erő érvényesül az emberben. Ezzel szemben amikor a hős háromszor, először csak térdig, azután derékig, majd nyakig süllyeszti a sárkányt a földbe, az a létezés testi, lelki és szellemi szférák, illetve az érzelmek, a gondolatok és az akarat feletti tudatos ellenőrzés, uralom visszaszerzését jelenti.

A föld olykor fontos tárgyakat, kincset is rejt, mint legenda szerint Isten kardját, amelyre úgy találtak rá, hogy egy sebzett bárány vére, majd a földből kicsapó tűz jelezte helyét. A kincs lelőhelyét különleges képességgel rendelkező emberek megmutathatják – mint a táltosok, akik azonban soha nem áshatják ki maguknak -, illetve az évkör sajátos erővel telített alkalmaikor, például a nyári napforduló éjszakáján meg lehet találni, mert e napon az elgurított tüzes kerék a kincs fölött áll meg. Ezen az éjjelen a föld alatt lévő arany meg is tisztul: meggyullad és ami rozsda vagy salak van rajta, kékes lánggal elég róla.

(Részlet Csörgő Zoltán: Hagyománytár c. kötetéből)