Ünnepek szimbólumai kategória bejegyzései

Gyümölcsoltó Boldogasszony – a Világfa és az Istenanya

2015-03-25Etnoszimbológia/szellemi néprajz, Szimbológia, Ünnepek szimbólumaiCsörgő Zoltán

A most következő talán az egyik legelfelejtettebb képzet a hagyományokból. Éppen ezért akár úgy is lehetne kezdeni ezt az írást: „Mesét mondok. Mondát mesélek.” Vagy: „Mítoszról szólok. Egy régesrégi világképről regélek.”

Ahogy visszatekintünk ugyanis az időben egyre mélyebbre, úgy válik egyre igazabbá, egyre valóságosabbá, egyre egyetemesebbé, hogy a Nagy Anyaistennő egy fában él és ez a fa összeköti eget és földet, s ő szül és óv, véd mindeneket. Az, hogy ez a képzet hajdan valóban minden népnél elterjedt volt, sok jel, nyom utal a legkülönbözőbb világtájon élő közösségek hagyományaiban, elsősorban meséiben, mítoszaiban, ünnepi szokásaiban. Olyan nyomok, amelyek a mi életünkben is jelen vannak és hatnak, de már csak esetlegesen kiragadva hajdani összefüggésrendszeréből. Jelen van karácsonyi szokásainkban, jelen van a keresztény üdvtörténetben, avagy a keresztény mitológiának Jézus fogantatására vonatkozó részében is.

A hagyományos világképben a mindenség három szintű. Legfelül a menny, az istenek világa, a Teremtő hona, alatta a mi világunk, hétköznapi életterünk, alul pedig a pokol, az alvilág, a holtak birodalma található. E három réteget egy láthatatlan, függőleges tengely, a Világfa köti össze. Ez a világkép ismerős lehet nekünk nemcsak a világvallásokból (a kereszténységet is beleértve), hanem a mesékből is. Ez a világfa a mesékben Égigérő faként, tetejetlen faként jelenik meg.

A hagyományos, szimbólumok sokaságát megjelenítő, a nehezen kifejezhető élményeket képekkel közvetíteni szándékozó világképben ez a világ alapját megjelenítő, eget földdel összekötő fa női minőségként jelent meg. Olyan női minőségként, amely maga a természet, a termékenység, a női teremtőerő, az egyetemes anyaság, az életerő szimbóluma, a teremtés és a lét misztériumának hordozója, szülést segítő, életadó istenanya: Boldogasszony. Az ősi vallások, kultuszok nőistenségeinek számos jelképe továbbélt a későbbi Szűz Mária alakjában. Hasonlóképpen ahhoz, ahogy a pogány magyarok nőistenségét átvette a kereszténység és Máriával azonosították, ez pedig alkalmat adott arra, hogy ünnepeiben ősi tartalmak, üzenetek, útmutatások maradjanak fenn.

A fa az örök fejlődés, növekedés, folytonos megújulás szimbóluma. A világfa ágai a teremtésnek az Égtől a teremtett lényekig zajló kiáradásának szintjeit is szimbolizálják, ahogy a népi imádság is szól: „Ég szülte Földet,/Föld szülte fát,/Fa szülte ágát,/Ága szülte bimbaját,/Bimbaja szülte virágját…” Az ág, mint a részben az egész jelképezhette a világfát, életfát. Zöld ágakkal díszítették fel az új házat, hogy avatásakor Boldogasszony védelmét kérjék rá, de ugyancsak védő, rontáselhárító céllal tűzték mindenkor kerítésekre, kapura, ablakba is, sőt a termőföldbe az ágat, hogy távol tartsák a kártevőket.

Ennek az anyai istenségnek és egyben az életet adó, lelket termő világfának az égi mása ebben az egyetemes és archaikus világképben az égen Tejútként jelent meg. A Tejút az a galaxis, amelyben többszázezer más csillag között a mi Napunk is kering, együtt, körülötte a bolygókkal, köztük a Földdel. Ha azonban innen feltekintünk az égre, akkor a Tejút egy fehéres sávként jelenik meg éjszaka, amely az égbolt egyik végétől a másikig húzódik. Ebben a számtalan csillagból álló sávban régen a világ tengelyének, a világfának az égi tükörképét is látták.

Március 25-e, Gyümölcsoltó Boldogasszony napja, Jézus Szentlélektől fogantatásának ünnepe. Ez az Angyali Üdvözlet napja, amikor a hagyomány szerint az égi küldött, Gábriel arkangyal közli Máriával, hogy fiat fog szülni, szeplőtlen fogantatással és a fiú Isten fia lesz.

Boldogasszony az életet adó, lelket termő női világfa, a Tejút asszonyi mása, aki épp a tavaszpontkor, illetve utána négy nappal fogan meg. Számoljunk csak! Március 25-e után épp kilenc hónappal következik Karácsony, Jézus születése. Milyen szép és egyszeriben világossá váló kapcsolat van e két időpont között: kilenc hónap a várandósság ideje, s a március 25-én megtermékenyülő, megfoganó Boldogasszony, a világfa, az egyetemes anya öléből kilenc hónappal később (téli napforduló+4 nap) születik meg a „gyümölcs”: a Napgyermek, a világosságot, újjászületést hozó Fényember. Ám ne feledjük: az egyházatyák tették erre a napra ezt az ünnepet, mivel a fogantatás szimbolikus ünnepe csak az után jöhetett létre, amikor Jézus születésnapjának 325-ben a niceai zsinat december 25-ét jelölte ki a korábbi január 6-a, azaz Vízkereszt helyett! Ám ne feledjük: az egyházatyák tették erre a napra ezt az ünnepet, mivel a fogantatás szimbolikus ünnepe csak azután jöhetett létre, amikor Jézus születésnapjának 325-ben a niceai zsinat december 25-ét jelölte ki a korábbi január 6-a, azza Vízkereszt helyett!

Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe a tavaszi napéjegyenlőség után a termékenység ünnepe is: a fák oltásának és szemezésének, a „gyümölcsoltásnak“ a szakrális napja, amikor a termés, a termékenység növelése érdekében „mesterségesen megtermékenyítik”, teremtő módon termővé teszik a gyümölcsfákat. Innen lehet tudni, hogy ezt a napot elnevező nép tisztában volt azzal, hogy mi a kapocs a fa és Boldogasszony között. A gyümölcs oltása annyit jelent, hogy egy fa ágát felhasítják, abba egy másik fából származó szemet ágyaznak. Az oltás akkor sikeres, ha ez a szem az új helyén fejlődésnek indul. Az oltás főleg egy fa nemesítésére szolgál. Egy kevésbé finom gyümölcsöt termő fát sikeresen beoltva a korábbinál sokkal finomabb gyümölcsöt fog teremni, ha a fa befogadta az új testet. A szegedi eredetű Lányi-kódex március 25-ét erről a rítusról Testfogadó Boldogasszonynak nevezi. Néha a rítus további szimbolikus és mágikus elemekkel gazdagodott: hajdan tojásokkal, a termékenység jelképével is feldíszítették a fákat.

Oda-visszahatásról van tehát szó: előbb volt az egyetemes, kozmikus világfa képzete, majd Jézus születésének a kijelölése néhány nappal a téli napforduló utánra, ami visszaszámolva meghatározta Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepének a zsendülés, a kikelet kezdetére eső időpontját is, végül pedig az, hogy a hagyomány szerint ezen a napon sikerrel olthatják a gazdák a fákat.

Míg a szem éltető erőre talál az új vesszőben, vigyázni kell a frissen oltott fára. A néphit szerint ezt az ágat nem szabad letörni vagy levágni, mert féltek, hogy abból szerencsétlenség származik. Ez az ág vérezni is képes. Aki levágja, az megvakul, halála után pedig elkárhozik. Az oltott fa kivágása egyenértékű az emberöléssel. Csak az elszáradt fát szabad eltávolítani a helyéről. A megszemzett ágból nem lehet másnak sem adni, mert akkor a termést is odaadjuk.

A mai rossz idő egész tavaszra érvényes, míg a derült ég jó termést jelez. Néhol a békákat figyelték, ha ugyanis ezen a napon megszólalnak, úgy vélték, hogy még negyven napig hideg lesz. Ezen a napon „jő fel a föld fagya”, ennél korábban nem vetnek, mert a mag „fölpárolódna”. Okkal nevezték e napot fecskehívogatónak, mert ekkor már a déli szél hazafelé tereli ereszeink lakóit.

Jó alkalom ez arra, hogy mi is meghányjuk-vessük magunkban, hogy az esztendő végére, Karácsonyra a bennünk most elvetett magból mit kívánunk kicsíráztatni, mit kívánunk megteremni, megteremteni.

A víz világnapján a vízről – a magyar hagyomány tükrében

2015-03-22A nap szimbóluma, Etnoszimbológia/szellemi néprajz, Szimbológia, Ünnepek szimbólumaiCsörgő Zoltán

Anonymus feljegyezte, hogy amikor a honfoglaló sereg elérte a Dunát, átkelt a Megyeri réven és megérkezett „Attila városáig”, Árpád itt, az ország és a hős ős hajdani birodalma közepén, az Attilának is nevet adó nagy folyónál, egyben a Tejút, az égi folyam földi tükörképénél „az övéi jelenlétében megtöltötte Duna-vízzel ivókürtjét, és minden magyar előtt a mindenható Isten kegyelmét kérte erre az ivótülökre, hogy adja nekik az Úr mindörökre a földet. E szavak végeztével minden magyar felkiáltott: Isten, Isten, Isten – háromszor és innen eredt ez a szokás és meg is maradt mindmáig a magyaroknál”.

A víz, mint az élet alapfeltételét jelentő őselem, amely a tűz forrásával, a Nappal és a földdel együtt tartja fenn az életet, mágikus tulajdonságokkal bírt a régi magyarok hagyományában. Ez sokkal többet jelentett a víz puszta tisztító erejénél, mert egészséget, termékenységet, bőséget, életerőt, üdvösséget biztosító és bajelhárító varázserőt is tulajdonítottak neki.

Ez az erő azonban csak akkor érvényesült, ha megfelelő módon jutottak a vízhez, vagy használták fel azt. Hajnalban, miután köszöntötték, csöndben fürödtek meg a patakban, szótlanul merítették a kútból a vizet, vagy egyetlen szó nélkül vitték haza. Éppen ezért szótalan víznek, Karácsonykor aranyvíznek, életvíznek, máskor pedig kezdetlen víznek is nevezték, mert tilos volt bármi másra felhasználni a tisztító szertartás előtt, s aki ebben mosakodott, egész évben egészséges maradt.

A víz tehát a mágia eszköztárába tartozott. A kemencéből kivett és áldó erejű kenyér lemosására használt víz maga is szentté válik, ami távol tartja a boszorkányokat. Ősi egészségvarázsló szertartás a betegség elvitetésére a vízbedobás. Farsang táján a kiszehajtás, téltemetés alkalmával hajítottak a vízbe egy meggyújtott szalmabábút, ami a telet, a halált, a betegségeket jelképezte. Az újszülött első fürdetésekor a fürdővízbe különböző tárgyakat tettek, hogy jó irányba befolyásolják a gyermek sorsát és védjék a bűbájoskodás ellen. Új házba költözéskor szenesvízzel hintették meg a sarkokat a maradék sötét erők megtisztítására.

A víz a termékenység feltétele is, Húsvétkor, vízbevető hétfőn a lányok meglocsolása ősi termékenységvarázslás. Ugyanezért: a következő esztendei bőséges termés reményében és áldás kíséretében locsolták meg az aratás végeztével az aratóleányt – ha őt megöntözik, akkor majd a vetést is eső áztatja.

A víz feminin princípium, többek között ezért is volt a nők feladata a vízhordás. A víz és a nőiség analógiája az esővarázslásokban is megjelent, például szárazság alkalmával lányokkal szántatták körül a vetést, vagy egy asszonnyal ekét húzattak a patak vizében. A néphit szerint a termékenységet biztosító esőért a Hold felel, amely a víz gazdag szimbolikájában az életre és az életet hordozó nőiségre, de egyben a halálra is utal. Régen úgy gondolták, hogy ha valaki olyan vízből iszik, amelyben a Hold tükröződik, akkor hamarosan meghal.

A víz, folyóvíz vagy tó szintje összeköt és el is választ, határ, amin túl a túlvilág kezdődik. A pogány magyarok temetői a lakott helyhez képest mindig vízen túl, patak, folyó túlpartján terültek el. A víz tehát elválasztja az élők világát és a Holtak Birodalmát. A víz mellett, túlvilág és evilág határán élő daru szellemi őrként szent madara volt a magyaroknak. A másik nagy tiszteletben álló, „magyar gyereket gyógyító” madár, a gólya pedig mint lélekvivő madár jelent meg a néphitben, hiszen ő hozza a megszületendő gyermek lelkét a túlvilágról.

Ahogy a víztükör fordított képet nyújt a világról, aképpen a túlvilágon, az alvilágban minden fordított: ami itt jobb, ott bal, ami itt Nap, ott Hold, ami itt nyugat, ott kelet, az itteni éjszaka ott nappal. Az inkvizíciós perek jegyzőkönyveiben feljegyzett halászavatás szertartásánál ezért tekerték be az avatandót – mint akit a halál már megfogott – halászhálóval, húztak varsát, halfogó kast a fejére és küldték a vízbe – de hátrafelé kellett a vízbe lépni, majd ugyanígy kijönni a vízből, mert az a túlvilág határa.

A víz, vagy a túlvilági révészre utaló csónak megjelenése az álomban az embernek a saját vagy egy hozzátartozója halálát adhatta hírül. A pogány állatáldozatok során a magyarok az állat irhájában hagyott csontokat vízbe süllyesztették, azaz lelkét útra bocsátották a víz színén túli túlvilágra. A víznek embert is áldoztak régen, különösen nagy szárazság idején, sőt egyes tavak – mint a hagyomány szerint a tatai – áldozatot követeltek. A néphit szerint a vízbefúltak természetfeletti vízilényekké válnak, amelyek a halászokat ijesztgetik, vízbe rántják őket, elszaggatják a hálókat, halottnak tettetik magukat és ha beemelik a csónakba, elsüllyesztik azt.

A halálerőket megjelenítő sárkány otthona a mesékben az alvilág, de ott is olykor a víz alól bukkan elő. A varázsképességekkel rendelkező garabonciás diák szintén a víz mélyéről igézi elő a sárkányt, hogy azután szelíd hátasállatává tegye, azaz meglovagolja azt a félelmetes erőt, amelyet az ember végleg a halálban veszít – vagy éppen nyer el.

Az év első tízmilliószoros napja

2015-03-05A nap szimbóluma, Egyéb, Jelfigyelés (jóslónapok, időjóslás), Szimbológia, Ünnepek szimbólumaiCsörgő Zoltán

A mai az év első tízmilliószoros napja, hiszen az az első holdhónap 15. napjára esik. Tibetben hatalmas jelentőségű napnak tartják, ez Csonga Csöpa, magyarul a Vajmécsesek ünnepe. Ezen a napon a tibetiek hagyományosan naplementekor jakvajból készült virág-, madár-, egyéb állat- vagy faformájú, vagy éppen istenek alakját megidéző kisebb-nagyobb lámpásokat gyújtanak.

Hívják ezt a napot Csötrul Dücsen-nek, a „Csodás manifesztációk nagy napjának”, vagy rövidebben a „Csodák ünnepének” is, mivel az év első tizenöt napja annak a tizenöt napnak az ünneplése, amikor Buddha minden nap más csodát mutatott be azért, hogy jövendő tanítványai érdemeit és odaadását, elkötelezettségét, törekvését növelje.

Tízmilliószoros napból négy van egy évben. „Ezeken a napokon minden teremtés tízmilliószoros erővel hat” – néha ezzel a tömör mondattal (t)erjed ezeknek a valóban szimbolikus jelentéssel felruházható napoknak a híre. De vajon mit is jelent, hogy egy nap „tízmilliószoros”?

Ahhoz, hogy egy hagyomány életre keljen, tudatosságra van szükség: érteni kell az utalásokat, szimbólumokat, a sokszor mitikus hátteret, vagy éppen kozmikus összefüggéseket. Sokszor azonban kritika és meggyőződés nélkül veszünk át más hagyományokból elemeket anélkül, hogy tudnánk, mi is áll azok hátterében. Ha bővebb magyarázatra próbálunk találni, akkor pedig olykor még misztikusabb, bár legalább hatásosan fogalmazott leírásokra lelhetünk: „Köztudott, hogy a világűrben zajló folyamatok, a Hold állása, az apály-dagály igen komolyan befolyásolja közérzetünket, energiaszintünket. A tibeti hagyományok szerint négy nap van egy évben, amikor a kozmikus energiák a megszokotthoz képest többszörös erővel hatnak ránk. Ezeken a napokon óriási energianyaláb érkezik egy másik dimenzióból, körbeveszi a Földet és jó irányba befolyásolja gondolatainkat, tetteinket. A buddhisták szerint ilyenkor van a legnagyobb esélyünk arra, hogy pozitív cselekedeteinkkel befolyásoljuk a világ menetét.”

Érdemes tisztázni, hogy a tibeti buddhizmusban ez a négy nap a négy legnagyobb ünnep: az első holdhónap 15. napja, majd a negyedik hónap 15. napja, teliholdja, Buddha megvilágosodása, majd 49 nap múlva, hatodik holdhó 4. napja, a Tan kerekének megforgatásának évfordulója, majd Buddha visszatérése a Harminchárom Mennyei térségből novemberben, a kilencedik holdhó 22. napján.

A hagyomány szerint ezeket a „nagy” Buddha-napokat, avagy a Tankerékről elnevezve: „Dharmacsakra-napokat” azért hívják tízmilliószoros napoknak, mert ez e napokon elkövetett erényes tettek, vagy a bölcs gondolatok ereje tízmilliószoros. Ám ez egy szokásos mondat, hasonlóan ahhoz, ami a buddhista szútrák végén áll: „Ha ezt a szútrát csak egyszer is látod, minden szennyeződéstől megszabadulsz”. Ez a mahájána buddhizmus módszere, így ad jelentőséget a szentnek tartott tárgyaknak, időpontoknak.

Mindettől függetlenül eljátszhatunk a gondolattal, hogy ezek a napok jobban telítettek a szent idő erejével, s ezáltal kiemelkednek a hétköznapokból. Ha így tekintünk a tízmilliószoros napokra, akkor erőt kaphatunk ahhoz, hogy ezeken a napokon is tudatosak legyünk, sőt még tudatosabbak, mint előző nap. Érdemes felidéznünk, hogy ezen a napon IS nagyot léphetünk előre, hogy szellemi erőinket az önmeghaladásra, a békétlenség megszüntetésére, a tudatunkat szennyező indulatok megfékezésére, megszokott világi attitűdjeink és szemléletmódunk átalakítására, szunnyadó képességeink elevenné tételére, a bölcsesség kiterjesztésére, a benső szabadság megteremtésére használjuk.

Vagyis tegyük azt, amit minden nap kellene. Legyünk tudatosak. Csökkentsük a szenvedést a világban, növeljük a harmóniát, a békét. Engedjük el ragaszkodásainkat, tegyük le terheinket. Szabaduljunk fel felesleges megkötöttségeink, szokásaink alól. Tervezzük meg, hogy mit kívánunk létrehozni, s gondoljuk át, mi az, amit valóban érdemes, mert mások javára is válik. Legyünk hálásak az életért. Tekintsünk mindent csodá(s)nak. Szeressünk. Igyekezzünk felkelteni az elfogadás, a megértés és a megbocsátás érzéseit önmagunk és a világ felé. Kívánjuk másoknak is az örömteli életet. Mutassunk példát környezetünkben is mindezek kapcsán. Tegyünk meg mindent, amit szeretnénk, hogy tízmilliószoros erővel hasson! De legalábbis tegyünk lépéseket mindezek felé. Gyakoroljuk ezt ma – és folytassuk holnap, holnapután is.

Ünnepek szimbólumai – Mi köze a hamunak hamvazószerdához?

2015-02-18Egyéb, Etnoszimbológia/szellemi néprajz, Szimbológia, Ünnepek szimbólumaiCsörgő Zoltán

Hamvazószerdán kezdetét veszi a húsvétra felkészítő negyvennapos böjt. A keresztények ebben a bűnbánati időszakban Jézus Krisztus feltámadásának, a húsvétnak a megünneplésére készülnek a hitben való elmélyülés, a kiengesztelődés és a lemondás segítségével.

A hamvazószerda, latin nevén feria quarta cinerum arra az ősi hagyományra vezethető vissza, hogy az őskeresztények, egészen pontosan a megtérni készülők, a katekumenek a húsvéti keresztség előtti vezeklésük részeként hamut szórtak a fejükre. Hamvazkodtak a bűnbánók is, akiket külön szertartással, a hamvazással indítottak mezítláb, zsákszerű vezeklő ruhában a vezeklés útjára a kezdetet és az eredendő bűnt jelképező ádámkapun át, ahol a püspök meghintette őket szenteltvízzel és kiutasította őket a templomból, miként az Úr a paradicsomból Ádámot.

A hívek közül sokan csupán alázatosságból szintén meghintették magukat hamuval. Szokás volt az is, hogy a haldoklók a nyilvános bűnösök ciliciumát, azaz durva szövetből készült ingét, szögekkel kivert övét vagy láncát vették magukra és hamuba fektették őket.

A hamvazkodás keresztény szokásának is vannak előzményei: a zsidók a bűnbánat, megbánás jeleként szórtak hamut a fejükre, zsákba öltöztek, megszaggatták ruháikat. A hamvak a halállal kapcsolódtak össze, mivel az ókorban elterjedt szokás volt a halottak elhamvasztása és a hamvak elhelyezése, tárolása többé-kevésbé diszes urnákban. Vagyis a hamuval hintés nemcsak a bűnbánatnak, hanem az elmúlásnak is ősi jelképe, mivel a hamu a halálra figyelmezteti az embert. Ráadásul mivel a hamu mosószer és a szappan alapanyaga is, egyszerre a gyász és a tisztaság jelképe.

A hamvazkodás a XII. századtól lett általános egyházi szertartás: az 1091-ben Beneventóban tartott zsinaton II. Orbán pápa rendelte el a hívek számára a hamvazkodást a bűnbánat látható jeleként, vagyis hogy a papok minden keresztény homlokát hamuval kenjék meg ezen a napon. Kezdetben a férfiak fejére hamut szórtak, a nőknek csak a homlokukra rajzoltak hamuból keresztet; ma utóbbiból áll a szertartás mindkét nem számára. Ez a katolikusoknál mindmáig fennmaradt szokás tehát az őskeresztény hamvazkodás emlékét őrzi. Az előző évben megszentelt és elégetett barka hamujából a pap ezen a napon keresztet rajzol a hívek homlokára, közben pedig ezt mondja: „Emlékezzél, ember, hogy porból vagy és porrá leszel!” Ezt nevezik hamvazásnak (latinul: impositio cinerum), ami a nagyböjt kezdetét jelző szertartás.

A magyarok mágikus hatalommal ruházták fel a hamut, többfelé szentelménynek tekintették. Előfordult, hogy az egész házat hamuval hintették meg, hogy a bűn, baj, kár elkerülje a családot. Úgy tartották, aki hamvazószerdán – vagy más elterjedt nevein még: hamvas szerdán, szárazszerdán, böjtfogószerdán, böjtfőszerdán, aszalószerdán – hamvazkodik, annak nem fáj majd a feje. Az is előfordult, hogy az érintéses mágiára építve a templomból hazatérők összedörzsölték homlokukat az otthon maradottakéval, hogy azoknak se fájjon a fejük. Néhol a gyermek markában vitt hamut a keresztapjának, keresztanyjának, s rászórta a ruhájukra, ezért pedig nem szidást, hanem éppen ellenkezőleg: ajándékot kapott.

Megesett, hogy hamvazószerdán a kocsmába lapáton hamut vittek és rászórták azokra a korhelyekre, akik a farsangi mulatozást még nem hagyták abba. Közben félig viccesen, félig dorgálva elismételték nekik a pap szavait emlékeztetőül: “porból lettél, porrá leszel”. Szokás volt ezen a napon a fazekakat, lábasokat hamuval kitörölni, hogy nyoma se maradjon a zsíros húsételnek. Ettől a naptól kezdve húsvétig tilos volt a húsételek fogyasztása.

A hamu a tűz megtisztító, megújító erejét közvetíti, a földi dolgok időhöz kötöttségének, az emberi mulandóságnak a kifejezője is. A hamu az alázatot, a hamuval való bedörzsölés az élet hívságairól való lemondást szimbolizálja. Farsang végeztével utalhat arra is, hogy vegyük le maszkjainkat, haladjuk meg hétköznapi személyiségünket, ami eltakarja igazi lényünket. El kell hamvasztanunk tehát a most kezdődő negyven napos böjti időszakban a ragaszkodást mindahhoz, ami múlékony bennünk, hogy megtaláljuk magunkban a böjti átalakulás alatt a múlhatatlan lényegünket.

Luzóni ördögök és mohácsi busók

2015-02-16Etnoszimbológia/szellemi néprajz, Old Age a New Age-ben, Szimbológia, Ünnepek szimbólumaiCsörgő Zoltán

A világosság és sötétség harcában a téli napfordulókor megszületett új Nap, a növekvő fényesség még nem győzedelmeskedett véglegesen az éji, téli sötétség felett, még hosszabbak az éjszakák és az alvilág nyitott kapuja még nem zárult be teljesen. Az alvilági lényeket jelenítik meg az Európában több helyütt ekkortájt tartott maszkos karneválokon, alakoskodókat felvonultató fesztiválokon.

Az egyik leghíresebb, leglátványosabb maszkos felvonulást a spanyolországi Guadalajarában, Luzónban tartják. Itt ördögnek öltözött duhaj legények, férfiak vonulnak fel, akik előtte korommal és olajjal befeketítették magukat, szarvakat tesznek fejeikre, s úgy vonulnak végig a falun keresztül, hogy közben folyamatosan csengetnek, csörömpölnek, kongatnak a derekuk körül elhelyezett kolompokkal. Mindezt azért, hogy elűzzék a gonosz szellemeket.

A zajkeltés a démonűző, gonosztávoltartó ún. apotropaikus mágia egyik legfontosabb eszköze ősidőktől kezdve (ilyen még a dudálás, petárdadurrogtatás, de a koccintás, pezsgődurrantás és még sok, általunk ma is gyakorolt, kiváltott jelenség). Még félelmetesebbé teszi a “luzóni ördögök” megjelenését, hogy az álarcosok, alakoskodók gyakran tesznek a szájukba hamis fogakat, amelyeket nyers burgonyából készítenek.

Ezek az ördögfiaknak öltözött emberek a rítus részeként a hagyományos zene hangjaira és ütemére körbetáncolják a falut. Ha férfival találkoznak, azokat megkergetik, bekoszolják, befeketítik, egyedül azok menekülnek meg a “diablók” támadásától, akik “mascaritának” öltöznek. Ők arcukat egy fehér ruhával fedik be, halott, s ezért ijesztő női alakokat jelenítenek meg.

Luzónban egészen biztosan kereszténység előtti hagyományokra vezethetők vissza ezek a felvonulások, amelyekhez “kísértetiesen hasonló” a magyarországi farsangi hagyományok között a busók felvonulása. A mohácsi sokácok messze földön ismert népszokása, a busójárás idejét a tavaszi napfordulót követő első holdtölte határozza meg.

Mohácson a hagyomány eredetét a törökűzés legendájával is magyarázzák. Eszerint a Mohács-szigeti mocsárvilágba menekült őslakos sokácok megelégelve a rabigát, ijesztő álarcokba öltözve, maguk készítette zajkeltő eszközökkel, az éj leple alatt csónakokkal átkelve a Dunán, kizavarták a törököket Mohácsról. E mondának aligha van történeti alapja, hiszen a város 1687-ben szabadult fel a török uralom alól, s a sokácok nagyarányú betelepítése csak mintegy tíz évvel ezután kezdődött meg. A balkáni eredetű sokácok minden bizonnyal korábbi hazájukból hozták magukkal a szokást, mely azután Mohácson formálódott tovább és nyerte el mai alakját.

A népszokás megjelenéséről a XVIII. század végéről vannak az első adatok.   A busó öltözete régen is olyan volt, mint ma: szőrével kifordított rövid bunda, szalmával kitömött gatya, amelyre színes, gyapjúból kötött cifra harisnyát húztak, lábukon bocskort viseltek. A bundát az öv vagy marhakötél fogta össze derekukon, erre akasztották a marhakolompot. Kezükben az elmaradhatatlan kereplőt vagy a soktollú, fából összeállított buzogányt tartották. A leglényegesebb azonban, ami a busót busóvá teszi: a fűzfából faragott, hagyományosan állatvérrel festett birkabőrcsuklyás álarc.

Az így beöltözött busókat kísérik a jankelék, akiknek az a szerepe, hogy távol tartsák az utca népét, főleg a gyerekeket a busóktól. Hamuval, liszttel, ma már csak ronggyal vagy fűrészporral töltött zsákjukkal püfölik a csúfolódó gyerekhadat. Régen a tülkölő, kereplő, kolompot rázó és „bao-bao!”-t ordítozó busócsoportok célja az volt, hogy házról-házra járva kifejezzék jókívánságaikat, elvégezzék varázslataikat, mindezt étel-ital adományokért, amiket sehol sem tagadtak meg tőlük.

A látványos, télbúcsúztató busójárás eseménysorozata manapság úgy indul, hogy a Sokac-révnél a táncosok, busók, dudások bemutatója után a busók átkelnek a Dunán, a több száz jelmezes busó, jankele, maskara elvonul a Koló térre, házról-házra járnak a környező utcákban jókívánságaikkal, télűző szertartásukkal, bao-baót kiabálva, majd egy régi, elöltöltős busóágyú dörrenésére elindulnak a Széchenyi térre. Onnan nagy zajjal, kereplőzéssel, kiáltozással szabad farsangolásra szétszéled a maszkos menet, hogy szürkületre visszatérjenek a főtérre. Ekkor a Duna-parton vízre bocsátják a telet jelképező farsangi koporsót, majd meggyújtják a téren a hatalmas máglyát, amelynek körültáncolásával véget ér a legfőbb program.

A lefátyolozott arcú nőket és a lakodalmas viseletbe öltözött férfiakat, továbbá a karneváli jelmezű alakokat is maskarának nevezik Mohácson. A bekormozott arc, a marhakolomp a derekakon, a lefátyolozott arcú nők, s még számos azonos vagy hasonló elem arra utal, hogy egy ős-európai szokással van dolgunk mindkét esetben. Hasonló karneváli maszkok léteznek még Olaszországban és Szardínián, vagy Svájcban a wallisi Lötschentalban, ahol a maszkosokat Tschäggättéknek hívják. Az állatalakoskodás szokása mindenhol az ünnep ősi üzenetére utal, hiszen az alvilágot, az árnyékvilágot benépesítő és a lelkek átjáróján keresztül a földi világba feljáró szörny alakú lelkeket, holtakat, kísérteteket, ördöngös lényeket jelenítik meg szarvakkal és bekormozott arccal az álarcosok. A cél pedig: azok elijesztése, s a halál kinevetése.

A busójárás a más népek hiedelemvilágában is megtalálható télbúcsúztató, gonoszűző, tavaszköszöntő, oltalmazó, termékenységet varázsló ünnepek családjába tartozik. Éppúgy rokonságot mutat a riói és a velencei karnevállal, mint az afrikai népek szokásaival.

Valentin-/Bálint-napi hagyományok

2015-02-13Etnoszimbológia/szellemi néprajz, Jelfigyelés (jóslónapok, időjóslás), Szimbológia, Ünnepek szimbólumaiCsörgő Zoltán

Nem gondolnánk – mert az él bennünk, hogy a Bálint-napi ünneplés a rendszerváltás után „érkezett” Magyarországra és vált Valentin-napként ismertté és népszerűvé -, hogy magyar népi hiedelmek is kapcsolódnak Bálint napjához. Nemcsak akkor kezdődött a szerelem és a Bálint nap összekapcsolása, amikor évekkel ezelőtt először jelentek meg a piros és fényes, szív-alakú lufik és a kígyózó sorok február 14-én a virágboltok előtt, hanem bizony ennek évszázados, sőt, bátran mondhatjuk: évezredes hagyományai vannak!

Szinte biztos egyébként, hogy ennek a napnak a szerelemmel kapcsolatos hagyománya is római eredetű a néphitben, hiszen az nagyon sok elemet megőrzött évezredek távolából a rómaiak ünnepeiből. A szerelem Valentin-napi ünneplésének szokása részben a pogány Lupercalia ünnephez kötődhet, másfelől keresztény hagyományok is táplálták.

Lupercaliát, ezt az ősi pásztorünnepet nem február 14-én, hanem 15-én tartották és termékenységi rítusok kapcsolódtak hozzá. Elnevezésének eredetét illetően több elmélet létezik: egyesek szerint Faunus hitvese, Luperca istennő az ünnep névadója, míg más vélekedések alapján a farkas jelentésű latin „lupus” szóból származik. Az ünnepet egyrészt a nyájakat a farkasoktól megvédő Faunussal, a termékenységistennel hozták összefüggésbe, másrészt e napon – a Rómát alapító ikerpárt – Romulust és Rémust tápláló nőstényfarkasra is emlékeztek.

A valamikori Lupercalia ünnepeken Faunus papjai kecskéket és kutyát áldoztak fel istenük tiszteletére. Az ünnepi lakoma után az áldozati állatokból – februa nevű, innen e hónap neve – szíjat hasítottak, majd a Palatinus dombot mezítelenül körbefutva, eme bőrszíjakkal minden útjukba kerülő nőt megcsapkodtak, hogy azok termékenyek legyenek.

Az ünnep fénypontja a Juno istennő tiszteletére megtartott sorsolás volt. Felírták a város összes eladó lányának nevét, majd a papírokat összegyűjtötték egy nagy vázába. Ezután a fiúk sorra húztak egy nevet, s az így kialakult párok a monda szerint legalább a következő Lupercaliáig együtt maradtak. A párválasztás után tánc és vidám mulatság következett. Feltehetően tehát ez az ünnepélyes párosító játék a mai Valentin napi szokások egyik előfutára.

Saint-Valentinus

Későbbi hagyomány, hogy az ünnepet Szent Valentin orvos és ókeresztény püspök gyógyításával és halálával hozzák összefüggésbe. Valójában három vagy négy Valentinus, azaz Bálint nevű szentet is ünnepelhetünk ezen a napon, akiknek életéről azonban keveset tudunk. A legenda szerint az egyikük, egy római pap, imádkozásával meggyógyított egy beteg fiút, mire az szüleivel együtt megtért. Ekkoriban Claudius császár úgy határozott, hogy a nőtlen férfiak jobb harcosok, mint a családosak, ezért a fiatalabbak számára egyszerűen megtiltotta a házasságkötést. Bálint azonban igazságtalannak gondolta ezt és Claudius akarata ellenére titokban továbbra is összeadta a fiatal párokat. Amikor a császár rájött, hogy mit tesz, halálra ítélte őt. Más történetek szerint viszont Valentin segített a keresztényeket kiszöktetni a rómaiak börtöneiből, ahol a foglyokat rendszeresen verték és kínozták. Az valószínű, hogy Bálintot a keresztényüldözés során fejezték le 269-ben. Előtte még a börtönőr leányának visszaadta látását. Mielőtt kivégezték, a leánynak egy üzenetet küldött: „A Te Valentinod(tól)” – így vált ez az üzenet világszerte ismertté.

Egy másik, a Interamnában, a mai Terniben élt Valentinus püspök ugyancsak vértanúhalált halt, ő addig csodálatos gyógyításaival hívta fel magára a figyelmet, s a város kormányzójával való konfliktusa miatt kellett meghalnia. A harmadik vértanú pedig Africa provinciában élhetett. Volt továbbá egy 5. századi hittérítő, aki többször is sikertelenül próbálta megtéríteni a mai bajorországbeli Passau lakosságát és ezért az Alpokban remeteként fejezte be életét. Végképp homályba merült, hogyan került ő kapcsolatba az epilepsziában szenvedőkkel, tény, hogy az ebben szenvedők Közép-Európa-szerte évszázadokon keresztül hozzá fohászkodtak.

Ők mind osztoznak tehát február 14-én, alakjuk a középkor évszázadai során eggyé olvadt a köztudatban, vonásaik, legendáik viszonylag hamar összegződtek egy rokonszenves, hősies és legfőképpen romantikus, nem mellesleg egy jó ideig epilepsziapatrónus figurában.

Mindenesetre Gelasius pápa rendelte el 496-ban, hogy attól kezdve Szent Valentin napját február 14-én ünnepeljék és azt a megtisztulás ünnepévé tette, abban a reményben, hogy ezzel háttérbe szorítja a még élő pogány rítusokat. Szent Bálint a szerelmesek, a lelki betegek és az epilepsziától szenvedők védőszentje lett. Bár 1960-tól kétségbe vonják, egyáltalán létezett-e ez a bizonyos Szent Bálint Itáliában a szerelmesek napjának előestéjén Terni városába sereglenek az ifjú szerelmesek, hogy a város bazilikájában, San Valentino sírjánál jelentsék be jegyességüket.

Bár a Bálint-nap hagyománya egyre jobban hódít a világban, a legnagyobb kultusza az angolszász területeken van, ahol Valentint a szerelmesek védőszentjévé kiáltották ki. Elsőként a Canterburyi meséket jegyző Geoffrey Chaucer angol író vetette papírra 1381-es, II. Richárd angol uralkodó eljegyzésére írt költeményében, a Bolondok parlamentjében azt a „népi hagyományt”, miszerint a madarak párválasztásával is egybeeső Szent Bálint napján a szerelmesek vágytól fűtött üzeneteket küldözgetnek egymásnak. A későbbi kutatások azonban sem Angliában, sem máshol nem bukkantak ilyen tradíció nyomára, így feltehető, hogy költeményével maga Chaucer volt a hagyomány megteremtője.

A középkorban mindenesetre e naphoz az a szokás kapcsolódott, hogy a szerelmesek megajándékozták egymást. Az angolok 1446-ban már biztosan ünnepelték ezt a napot. Az 1700-as években divatossá váltak a Valentin-verseskötetek. Az amerikaiak ugyancsak ekkortól kezdték a kézírásos „valentine”-üdvözlőlapokat írni. Az első tömegszériában készült lapok viszont az 1840-es években jelentek meg. Amerikában főbenjáró bűnnek számít, ha a férj elfeledkezik a Valentin-napról és nem kedveskedik feleségének. A fiatal lányok pedig közkedveltségüket mérhetik le azon, hány üdvözlőkártyát kapnak e jeles napon.

Kevés olyan nap van persze a kalendáriumban, amely ne adna alkalmat valamely hagyomány felelevenítésére, s a legtöbb szokás a természet megfigyeléséből, sokszor a napi időjárás megfigyeléséből indul ki. Ilyen a Bálint-napi termésjóslás is: hideg, száraz idő esetén bőséges termés várható, s ha a madarak csiripelése messzire hallatszik, jó idő lesz.

Ez a nap is tehát a tavasz közeledtét jelzi, a tavaszét, amikor a természet újraéled. Ezért is mondták régen, hogy ha ezen a napon a vadgalambok visszatérnek, az a közelgő tavasz hírnöke. A galamb szerelemjelkép, de ennél kevésbé áttételesen, még jellegzetesebben is megjelenik a néphagyományban a szerelem, hiszen egyes vidékeken még ma elterjedt hiedelem, hogy e napon választanak párt a verebek. Voltak olyan területek, ahol ezen a napon szokás volt a madarakat magokkal, aszalt gyümölccsel etetni, illetve tyúkokat is ekkor ültettek, hogy sok legyen az aprójószág.

Nemcsak kotlóst „ültettek” ekkor, hanem fát is: a termékenységhez, terméshez kapcsolódott az a hagyomány, hogy a gyümölcsfa-csemetéket is ezen a napon ültették, azok így gyorsabban megerősödtek, megeredtek, hamarabb rügyeztek, gazdagabb termést hoztak. Muravidéken a fákra pedig termékenységvarázsló céllal perecet, aprósüteményeket aggattak és a gyerekek együtt ünnepeltek, ujjongtak a madarakkal. Napkelte előtt pedig szintén termésbővítő szertartásként a szőlőtermesztők megkerülték a szőlőt és megmetszették a föld négy sarkán a tőkéket.

Ehhez az ünnephez is számos babona tartozik, melyek legtöbbje fiatal lányoknak adott hajdan segítséget ahhoz, hogyan találják, hódítsák és tartsák meg életük remélt párját. Az egyik ilyen például, mely szerint ha a lányok a Bálint-nap előtti éjfélkor a temetőbe mennek, megláthatják leendő férjüket. Ha pedig már megvan a jelölt, jöhet a következő babona: olyan almát kell fogyasztaniuk, melynek kilenc magva van. Amennyiben a gyümölcsöt elfogyasztották, magvait pedig beleszórták a kiválasztott férfi zsebébe, a szerelem szinte biztos volt.

A szerelmi boszorkánykodás része lehetett az is – főleg ha az előző praktikák nem lettek volna sikeresek -, hogy ebben az időszakban kellett felvenni a hóból a kiszemelt férfiú lábnyomát. A lábnyomot el kellett ásni a küszöb alá, így a küszöböt átlépő férfi még abban az évben biztosan megkérte – a népi hagyomány szerint – a hajadon leányzó kezét. Persze azt a leányzónak kellett elérnie, hogy a legény átlépje azt a bizonyos küszöböt…

A legbiztosabb és legilledelmesebb módja a legény beinvitálásának, ha megkínálják valamivel – lehetőleg maga az eladó sorban lévő leány – a házban sütött finomságok közül. Az ételeket persze szintén felhasználták különféle varázslásokra. A farsangi pogácsákba sütött „szerelmi serkentők” hivatottak a férfi szerelmét lángra lobbantani, ha a küszöb alá ásott lábnyom nem vált volna be. A szerelemre áhítozó leányok a legválogatottabb dolgokat sütötték bele az ételekbe. A néprajzi adatok között sok minden szerepel – részletekbe most inkább ne menjünk!

Feltehetően a dob és a szita, avagy rosta is a szerelmi varázslás eszköze volt, a varázslásban betöltött fontosságuk – és a visszafelé mondás, a fordított sorrend mágiájának – emlékét megőrizte a gyermekdal:

„Szita, szita, péntek,

Szerelem csütörtök,

Dob szerda”.

A Bálint-nap rendszerint még épp beleesik a farsangi időszakba, a farsang pedig tudvalevőleg a párválasztás ideje. A hajdan megvolt hagyományok mellett az ajándékozásnak ugyan valóban nincs régi múltja hazánkban, de ma már láthatjuk, hogy a Bálint-nap elkezdett beépülni az ünnepeink, szokásaink sorába. Azért még a szabadságunk is megvan arra, hogy mindenki egyénileg döntse el, mit kezd vele. Az igazi szerelem és szeretet naptártól függetlenül is figyelmessé tesz.

Vízkereszt, a csodák ünnepe

2015-01-04A nap szimbóluma, Etnoszimbológia/szellemi néprajz, Jelfigyelés (jóslónapok, időjóslás), Ünnepek szimbólumaiCsörgő Zoltán

Honnan ered Vízkereszt ünnepe? Meddig volt ezen a napon Jézus születésnapja? Miért került el innen? Milyen új tartalommal kellett megtölteni az ünnepet? Hogy függ mindez össze a csodával?

„Minden csoda, vagy semmi sem az” – mondta Török Sándor (s ez az idézet szerepel azon budai ház falán elhelyezett emléktáblán is, ahol élt) nagyon bölcsen néhány évtizeddel ezelőtt. Titokzatosan igaz mondás ez, de a titkokat, misztériumokat kedvelő ókoriak másképp értelmezték a csodát (leginkább úgy, mint legtöbbünk): a csoda kiemelkedés a hétköznapi létezésból, bepillantás az isteni világ működésének rendjébe. Még kiemelt napja is lett az évkörben a csodának, mégpedig január 6-a. A legkorábbi hagyomány, ami ehhez a naphoz fűződik, római eredetű: e napot a rómaiak Augustus császár tiszteletére szentelték. Később, a III. században erre a napra tették a keleti egyházban Krisztus születése napját és az évkezdetet is ezen a napon ünnepelték. Az ünnep neve régi szóval Epiphania lett, ami azt jelenti: megvilágosodás, ráébredés, látomás, jelenés, megnyilatkozás. A pogány görög kultuszokban a visszatérő napfényt köszöntő téli ünnepkör részeként az istenség megjelenését és annak évenkénti megünneplését jelentette.

A görög misztériumvallások hatottak a kereszténység kialakulására, ezért alkalmazták az Epiphania szót Jézus életével kapcsolatban is. Mégpedig három értelemben, mert Jézus háromszor „nyilvánult”, „nyilatkozott meg” e napon: az első mindjárt a születése, a második a megkeresztelkedésének alkalma, a harmadik a kánai mennyegző.

Körülbelül száz évig, a IV. századig ünnepelték csak Jézus születésnapját január 6-án. Később ugyanis Róma úgy látta jónak, hogy Krisztus születését a „Legyőzhetetlen Nap” pogány ünnepével, a népszerű Mithras napisten születésnapjával egyeztesse, ezért Epiphania hamarosan új jelentést kapott. A római katolikus naptár szerint Epiphania Domini, azaz az Úr megjelenésének napjához kötik a nyugati egyházban a háromkirályok vagy napkeleti bölcsek látogatását a kis Jézusnál. Ez a látogatás is epiphánia, megnyilvánulás, megjelenés, hiszen Gáspár, Menyhért és Boldizsár a Jézus születésekor megjelent betlehemi csillagot követve, uralkodónak kijáró tisztelettel hódolt a gyermek és édesanyja, Mária előtt.

Valószínűleg a háromkirályok ajándékozása miatt Dél-Európában, a spanyoloknál és az olaszoknál az ajándékozás fő napja nem is a Szenteste vagy Karácsony reggele, hanem a Vízkereszt napja, avagy annak előestéje. Spanyolországban Vízkeresztkor a gyerekek kitisztított, kifényesített cipőiket a küszöb elé téve ajándékaikat a Háromkirályoktól várják. Itália egyes vidékén La Befana, vagyis a Vízkereszt szülötte hozza az ajándékokat. Az olaszoknál a Befana szó eredetileg boszorkányt jelent, aki Vízkereszt éjjelén végigrohan az utcákon, s bár eredetileg rontást vitt magával mindenfelé, később a kis Jézuséhoz, sőt a Mikuláséhoz hasonló szerepet vállalt: a jó gyerekeknek ajándékot, a rosszaknak virgácsot hoz.

Keleten Epiphania Krisztus Jordán folyóban való megkeresztelkedésének ünnepe lett, s ez volt az az alkalom, amikor Jézus „istenfiúi természete” megnyilvánult, hiszen Jézus, miután felmerült a folyó vizéből, beavatása, átalakulása után „látta, hogy megnyílnak az egek, és a Lelket mint galambot leszállni rá. Az égből hallatszott: -Te vagy az én fiam, benned kedvem telik.” (Mk 1,9-11). Ezért nevezik e jelet nemcsak epiphániának, hanem teofániának, Isten megjelenésének is.

Jézus keresztelkedésének emlékére a Vízkereszt ünnepi keresztelések napja volt. A keleti egyháznál a Jézus érintésétől megszentelt Jordán emlékezetére megkeresztelték a folyókat is. Görög, bolgár és szerb papok vonultak pompás körmenet élén a folyó partjára, s ott a szertartás részeként fából vagy jégből faragott keresztet vetettek a vízbe, amit azután edzett testű hívek egymással versengve halásztak ki.

Az ünnep magyar Vízkereszt nevét szintén azon szokás miatt kapta, amely szerint tömjént és vizet szenteltek e napon. A liturgikus vízszentelést vízkereszt vigíliáján (január 5.) végezték a templomban. A víz és tömjén szentelésébõl alakult ki a házszentelés: üvegben is vittek haza a megszentelt vízből, hogy meghintsék vele a házat a gonosz szellemek ellen.

A házszentelésnek az egyház által megtűrt népi előírásait a termékenységgel kapcsolatos hiedelmek táplálták. Ezek szerint ugyanis a szentelő pap és a háziak viselkedésétől függött a tyúkok éves tojáshozama, a kender növekedése, sőt a házbéli fiatalok párkeresésének sikere is. A házak megszentelése általában igen látványosan zajlott le. Eszerint egy pap kíséretében angyaloknak és háromkirályoknak öltözött fiatalok jártak házról házra és egy Krisztus születését ábrázoló kép előtt verssel, énekkel köszöntötték az „Új királyt”. Eközben a papok alamizsnát – úgynevezett lélekpénzt – gyűjtöttek. Így alakult ki a háromkirályjárás szokása. A csillagozás és a csillagének éneklése a XVI. század óta dokumentált szokás. Egyes vidékeken egészen a közelmúltig jártak gyermekek a kirúgható csillaggal háromkirályok képében köszönteni.

A Vízkeresztkor szentelt vizet háromkirályok vizének is nevezték. Gyógyító hatásában is hittek, jónak tartották mindenféle betegségre, de a ház apraja-nagyja főleg azért kortyolt belőle, hogy megóvja őket a torokfájástól. A vízzel megszentelték a ház mellett az ólakat is. Januártól januárig a vizet üvegben vagy nagy korsóban tartották, s ami megmaradt a következő Vízkeresztre, azt a kútba öntötték. E napon írták fel krétával mágikus rontástávoltartó formulaként a három napkeleti király nevének kezdőbetűjét (G + M + B) és az esedékes évszámot az ajtóra. Úgy vélték, ez a felirat megvédi a házat villámcsapás és a boszorkányok rontása ellen.

A hagyomány szerint Jézus isteni mivoltának harmadik kinyilatkoztatása szintén e naphoz kötődik: megkeresztelése után egy évvel ekkor mutatta be első csodatételét. Jézus elérkezettnek látta az időt, hogy bemutassa, mire képes, megnyilvánítsa isteni hatalmát, s e napon bor lett a vízből a kánai menyegzőn. Ezért nevezték ezt a napot epiphánia mellett bethfániának is: háznál való megjelenésnek.

Ez az időszak hagyományosan az esküvők ideje is. Vízkereszt egyfelől tehát a „karácsonyi tizenketted”, a tizenkét napos karácsonyi ünnepkör zárónapja, de új kezdet ideje is: ekkor indul a farsangi időszak és egyúttal világszerte a báli főszezon, amely hamvazószerdáig, azaz a húsvét előtti negyvenedik napig tart. Napjainkban hazánkban egy újabb szokás is társul Vízkereszthez, jelezvén az ünnepi időszak végét: a karácsonyfa díszeinek leszedése.

Mint az év sok, különleges ünnepi alkalmához, ehhez a naphoz is kapcsolódott időjárásjóslás. Régen úgy tartották, ha vízkeresztkor esik az eső, akkor hosszú lesz a tél, férges lesz a mák. Hideg, fagyos eső esetén rossz termésre lehetett számítani, viszont korai tavaszban reménykedtek. Vízkereszthez kapcsolódik a következő időjósló mondás: „Ha Vízkeresztkor megcsillan a víz a kerékvágásban, nem lesz hosszú a tél.”

Csörgő Zoltán

A karácsonyfa szimbólumai

2014-12-24Egyéb, Etnoszimbológia/szellemi néprajz, Szimbológia, Ünnepek szimbólumaikarácsonyfaCsörgő Zoltán

A Symbolon Intézet ezzel az írással kíván békés, áldott Karácsonyt minden kedvelőjének és olvasójának!

Karácsonyfa

A legősibb, szinte egyetemesnek mondható csillagmítoszi képzet szerint a téli napfordulón megszületik a Nap, miután előbukkan az eget és földet összekötő Világfát is jelképező Tejút elágazásából. A Nap épp ott jár ugyanis éves útja, körkörös élete azon szakaszánál, amikor megtörtént halála, beavatása, s most újjászületve megjelenik a mindenség anyaölét is jelképező nyílásnál a Nyilas és a Bak állatövi jegyek találkozásánál. A diadalmas, halált legyőző Nap fénye megváltó, teremtő világosságot ad, a téli napforduló jó alkalom az élet megújulásába vetett hit megünneplésére.

A naphősök születésének ideje is ez, miként hajdan Mithrászé, vagy később, a III. században az ő római ünnepét (Sol Invictus, a Legyőzhetetlen Nap) felváltó Jézus születéséé. Ahogy ebben az ünnepben együtt élnek pogány és keresztény elemek, úgy értelmezhetők a karácsonyfán megjelenő szimbólumok is a különböző hagyományok alapján. Lássuk sorban őket!

Karácsonyfa

A karácsonyfa Életfa. A fenyőfa örökzöld növény, ami a mindig megújuló képességre utal, a zöld szín így az új élet reményét jelképezi, míg az ágak spirális elrendezése az életspirált mintázza. A fa ég felé törekvő csúcsa a magasabb tudatosság felfelé megnyíló természetét fejezi ki, azt a célt, ahová mint benső eredetéhez kíván visszaemelkedni az ünnep során magasrendű erőkkel töltődő, telítődő szellem.

Pontosan nem lehet tudni, hogy mikor állították fel Magyarországon az első karácsonyfát, mint ahogyan azt sem tudjuk megmondani, hogy ki büszkélkedhet az elsőség címével. Ezt ugyanis több főúri család is a magáénak tudja. Báró Podmaniczky Frigyes visszaemlékezéseiben azt írta, hogy hazánkban a fenyőfaállítást édesanyja, a Németországból származó Nostitz Erzsébet honosította meg az 1800-as évek elején. Egy másik forrás ugyanakkor úgy tartja, hogy Mária Dorottya, József nádor felesége állított először karácsonyfát 1820-ban, mégpedig Pest-Budán. De az első magyarországi óvoda létrehozójáról, Brunswick Terézről is ugyanezt mondják néhányan. Bárkié is az elsőség, tény, hogy a 19. század második felére már az egész országban elterjedt a karácsonyfa-állítás szokása.

régi Karácsony

A magyar nép hagyományában volt előzménye a karácsonyfának: az úgynevezett termőág a fény növekedését jelző téli napforduló ünnepére kiakasztott, termékenységet jelképező zöld ág volt. Az évről évre megújuló természet ősi, mágikus jelképe a pogány istenanya, Boldogasszony házat, családot védő erejét is közvetítette. Az ág általában rozmaringágacska, nyárfa vagy kökénybokor ága volt. A gerendára függesztették fel, aranyozott dióval, piros almával, mézesbábbal, szalmafigurákkal díszítették.

A szintén előzménynek tekinthető, Borbála napon vízbe tett és Karácsonyra kivirágoztatott gyümölcsfaág a természet megújulását is megjelenítette. A fa az örök fejlődés, növekedés, folytonos megújulás szimbóluma volt a magyar hagyományban. A fa ágai a teremtésnek az Égtől a teremtett lényekig zajló kiáradásának szintjeit is szimbolizálták, ahogy a népi imádság is szól: „Ég szülte Földet,/Föld szülte fát,/Fa szülte ágát,/Ága szülte bimbaját,/Bimbaja szülte virágját…”.

A fa Gyümölcsoltó Boldogasszony fája is, hiszen az életet adó Boldogasszony épp Karácsony előtt kilenc hónappal, március 25-én fogan meg. A fa termését, gyümölcsét is jelképezi Jézus. Fontos üzenetet közvetít az is, hogy a fa örökzöld, mivel így az öröklét szimbóluma. Az édenkerti életfa eredetileg az Isten teremtette ember örök életét, haláltól való mentességét biztosította. A bűnbe esett embernek Krisztus adta vissza kereszthalálával az öröklét ígéretét. Utal a fa arra az útra is, amit a lelkek megtesznek, hiszen a Világfa a lelkek túlvilági útja is, ezen születnek le az égből és ezen is térnek vissza.

A zöldág a kereszténység elterjedése után új tartalommal telítődött, s a bibliai Teremtéstörténetben szereplő tudás fáját jelenítette meg. Karácsony napja az első emberpár: Ádám és Éva napjára esik. Visszautal ez a kezdetre is, hiszen a Karácsony is kezdet: a kis Jézus születésének napja, egy üdvtörténet kezdete. A karácsonyfa bibliai eredetű magyarázat szerint ősi, családfa jelentéssel bír, a fa Jézus családfáját is jelenti.

Csillag-csúcsdísz

karácsonyfa csúcsdísz

A fa tetejére csúcsdíszként legtöbbször csillag kerül. Ez egyfelől a Sarkcsillagot, az égbolt egyetlen mozdulatlan pontját jeleníti meg, amely a Világfa képzeletbeli csúcsánál a túlvilági kaput szimbolizálja, az átjárót a mennyei világba. Másfelől ha a csúcsdísz lángos csillag formájú, akkor ez a betlehemi csillagot idézi meg, amely Krisztus születését jelezte a pásztoroknak, s hozta hírül a napkeleti bölcseknek a Megváltó megszületését. A fa tetején lévő csillag a belső szellemi csúcsok felé törekvő önmagunkra és a célra emlékeztet, a felemelkedett embert jelképezi, akinek a lehetősége ott van bennünk, s tápot kap az ünnep erejéből, mi több, a dísz a célt is jelképezi, a kincset, amire rálelhetünk, ha mi is elérjük életünkben a teljes újjászületést.

Gyertya

Már az ünnepi fa fényénél tartunk, de érdemes még megjegyezni egy érdekes összefüggést a fenyő és a fény szavak között, hiszen nyilván arra utal ez, hogy fényt adó fáról van szó. Az éjszaka is világító mennyei életfa számos hagyományban megjelenik, s az erre utaló, gyertyákkal díszített fák az újjászületés szimbólumai. Ezzel a jelentéssel ruházták fel például a görögök Dionüszosz fenyőjét. A gyertyák a Biblia alapján a keresztény szimbolikában a Logosznak, a Világ Fényének szimbólumai. A keresztény vallás szimbolikájában Jézus Krisztus az isteni fényforrás. A gyertya a szentháromságot testesíti meg a láng, a kanóc és a viasz egysége folytán.

A magyar néphit úgy mondja, hogy a mennyországban mindenkinek van egy égő gyertyája, ameddig az lángol, addig él az ember. Az égi csillagok lélekjelképek is, ezért a gyertyák fénye a csillagok és a lélek fényét is megidézheti. A gyertya is megsemmisül, miközben fényt ad, miként az Üdvözítőnek is meg kellett halnia, hogy az embereket megváltsa.

Izzósor

karácsonyi izzó

A gyertyák is felidézhetik a csillagokat, akárcsak a villamos energia elterjedése után az Edison segédje, Edward Johnson által 1882-ben kitalált színes karácsonyfaégők, melyeknek sokasága jelképezheti a Tejutat is számtalan csillagával.

Csillagszóró

A csillagszóró a gyertyánál is sokkal gyorsabban végigég és ellobban, ez is utalhat Jézus áldozatára, de az életünk rövidségére vagy éppen az érzések múlandóságára is figyelmeztethet minket. A csillagszórók a gyertyához hasonlóan a csillagokat és az örök világosságot idézik meg. Az örök világosságot, melyből csak emlékeztetőt kapunk, amikor meggyújtjuk őket. A csillagszóró jelképiségéhez tartozik az is, hogy külsőleg csupán egy fekete vagy szürke színű pálca, mely meggyújtva egyszer csak csodát teremt: vakító fénnyel ég, mialatt szikrákat szór szerteszét. Ilyen csoda minden ember, a benseje fényt rejt, amit szeretetként szerte tud sugározni.

Dió

A fán lógó aranyozott dió a termékenység és bőség jelképe, mint általában a magvas gyümölcsök. Másfelől mint mag az újjászületést is jelképezi, hiszen a mag földbe kerülve új életre kel. A néphit szerint a dió az anyja méhében fejlődő Megváltóra utal. Keresztény felfogásban a dió külső zöld burka Krisztus teste, a csonthéj a kereszt fája, a dióbél pedig maga az isteni lényeg. A dió ugyanakkor az értékes belső rész révén utal a rejtett lényegre is, eképpen a bölcsesség szimbóluma. Aranyozásával szintén az öröklétre, az elmúlhatatlanságra utal, valamint a lelkünkben fellelhető kincsekre. A magyar néphagyományban Karácsony estéjén a szoba négy sarkába védelmező céllal diót dobtak, s a karácsonyi vacsora is jósló diótöréssel kezdődött, mindenkinek a feltört diója, annak egészsége jelezte a következő évét.

Alma

A fán csüngő alma a tudás fáját jelképezi, amelyről Ádám Isten parancsa ellen vétve almát szakított. A középkori festményeken a Szűz Mária vagy a gyermek Jézus kezében lévő alma ezzel szemben a bűn leküzdésére, Krisztus megváltói küldetésére utal. De visszautal az alma a mítoszok és mesék aranyalmát termő fáira is. A gyümölcsöket termő édenkerti fák a sumer, hindu, kínai, japán Paradicsom-képzetekben is szerepelnek, gyümölcsük sokszor halhatatlanságot biztosít, például a taoista hagyományban a Nyugati Paradicsom közepén növő őszibarackfa termése bír ilyen hatalommal. A görög mítoszokban a boldogság és háborítatlan béke honaként szereplő Heszperiszek kertjében nimfák őrzik az örök ifjúság aranyalmafáját. A karácsonyfa almája a termékenység szimbóluma. Mivel az alma majdnem tökéletesen gömb alakú, a teljességet is jelképezi.

Gömbök

gömbök2

Az 1880-as években jelentek meg a törékeny üvegdíszek a karácsonyfán. Ezek a piros, arannyal díszített üveggömbök részben az olykor a vékony fenyőágakhoz mérten súlyos almákat helyettesítették, másfelől alakjukkal a teljességet jelképezik, valamint a Föld körül keringő bolygókra is utalnak. Az arab zodiákus hagyomány tizenkét ágú gyümölcsfájának termései szintén a csillagok és a csillagképek jelképei voltak.

Csengettyű

A kis harangocska jelzi, hogy „megérkezett az angyal”. Hangja hozza meg a karácsony hangulatát sok családnál. A pogány kultúrákban démonűző hatást tulajdonítottak a hangjának. A csengettyű hangja rezgésbe hozza a levegőt, ezzel jó energiákat teremt. A megtisztítás rituáléjában játszik szerepet.

Lánc, szerpentin, girland

A falusiak régen pattogatott kukoricából fűzött láncot akasztottak a karácsonyfára. Ma már papírból, olykor vékony fémfóliából készült csillogó szerpentinek, különböző színű girlandok fonják körbe a fát. Ezek a bibliai teremtéstörténet paradicsomi életfáján tekergő, kísértőként megjelenő kígyó jelképei, az „eredendő bűnre” emlékeztetnek bennünket. A kígyó bíztatta az első emberpárt az ígéretük megszegésére, a tiltott gyümölcs megkóstolására, a tudás megszerzésére és ő indította el az az emberiséget élet lefelé tartó spirálján, amiből Krisztus váltotta meg.

Szaloncukor

A karácsonyfán eredetileg minden jelenlévő számára tündöklött egy-egy parányi ajándék, házilag sütött édesség, az ünnepi esemény alakjait – Szűz Máriát, a bölcsőben fekvő kisdedet, az angyalokat, bárányokat, a karácsonyfa kicsiny mását – megjelenítő mézeskalács, olykor egy cukrász gyártmányaként kis sütemény. Vidéken hosszú ideig még a szaloncukor is házilag készült. A szaloncukor csillogó csomagolásával szintén jelképezheti a csillagokat, de egyúttal azokra a szellemi kincseket jelképező termésekre is utal, amelyet a mitikus hősök szedhettek a fákról.

Mézeskalács-díszek

A mézeskalács formái – fenyő, angyal, csengettyű – tükrözik az összes többi karácsonyi jelképünket, de más anyagból. A mézeskalács a föld porából megformált, tűzpróbán átesett embert jelképezi.

Apró figurák

Ezek a kis alakok, rendszerint kicsiny, különböző anyagokból készült játékszerek a gyermekkor csodáját, az önfeledt örömet, játékosságot tanítják nekünk. Figyelmeztetnek az ajándékozás, az örömszerzés, a másokra való odafigyelés fontosságára, úgy, hogy közben mi is örülhetünk.

Szalmadíszek

A szalma Jézus istállóban kialakított első jászolára utal, ahol a kisded szalmára terített kendőn feküdhetett, miközben a pásztorok is azt érezhették, hogy közülük való és számukra érkezett a kisded. A szalma színe a nap fényére, szálai a napsugarakra utalnak, vagyis arra, hogy Jézus személyében a Naphős, a világnak fényt adó lény testesült meg az emberi világban.

Ajándékok

Folytathatnánk talán még a sort, de végezetül most fordítsuk tekintetünket a karácsonyfa tövéhez. Az ajándékok a fa alatt egyfelől azokat a drága ajándékokat jelképezik – aranyat, tömjént, mirrhát -, amelyeket a napkeleti bölcsek vittek a kisdednek. Másfelől az egymás iránti szeretet jelképei, de emlékeztetheti a keresztény ünneplőket Isten nagy ajándékára, a Megváltóra is.

A Karácsony ünnepét december 21-én kellene megélnünk

2014-12-23A nap szimbóluma, Etnoszimbológia/szellemi néprajz, Interjúk, Írások, Szimbológia, Ünnepek szimbólumaicsörgő zoltánjozsi67olivia

Pengő Zoltán beszélgetése Csörgő Zoltánnal a Karácsonyról

– PZ: A napokban Szatmárnémetiben tartott előadásának témája a Karácsony értelmezése volt egy ősi világkép alapján. Mi ennek az interpretációnak a lényege?

– CsZ: A keresztény ünnepek ráépültek egy ősi világlátáson alapuló ünneprendre, amelynek számos eleme tovább él más vallási rendszerekben is. Ez a rekonstruált világkép sok ezer éves, valaha egységesen létezett az északi féltekén. Ezen világkép elemeinek értelmezése és az összefüggések feltárása lehetővé tette, hogy a kereszténység ünnepeit új megközelítésben lássuk. Ennek a világképnek fontos eleme a sötétség és a világosság küzdelme, ami időben ciklikusan ismétlődő küzdelem. Ezen küzdelem fő állomásait a nap útjának sarokpontjai határozzák meg: születése a téli napfordulókor, erejének kibontakozása a tavaszi napéjegyenlőségkor, életének csúcspontja a nyári napfordulókor, majd életének hanyatlása az őszi napéjegyenlőségkor s aztán halála és újjászületése az újabb téli napfordulókor következik be.

E szemlélet mintegy örököseként a kereszténység a maga ünnepeit ennek a küzdelemnek az állomásaihoz igazította, részben azért, mert Jézust azonosították a fény elhozójával, a Nap-hőssel. Ez az azonosítás nem az őskereszténység idejében történt, hanem abban az időszakban, amikor a kereszténység uralkodó vallássá vált, a IV. században, a niceai zsinaton, amikor azt a döntést hozták, hogy Jézusnak az addig január 6-án ünnepelt születésnapját átteszik december 25-ére. Ez addig a Római Birodalomban elterjedt, perzsa eredetű, elitista Mitrász-kultusznak a legfőbb ünnepe volt, amelyen a Nap-hőst, a legyőzhetetlen Napot ünnepelték. Így került Jézus születésnapja december 25-ére, tulajdonképpen jogosan, hiszen megváltói tettével a fényt, a világosságot hozta el az emberiség számára. Karácsonykor tehát eredendően a fény születését ünnepeljük, ami tulajdonképpen december 21-ére esik, hiszen akkor szűnik meg az éjszaka hosszabbodása és a nappal rövidülése, elkezd nőni a világosság a világban.

A pogány hagyományú népeknél, elsősorban azoknál, melyek ünnepeiket a Nap járásához igazították, valószínűleg a pogány magyaroknál is, ez lehetett az év kezdetének a napja. Vannak arra utaló jelek, hogy már a pogány magyarok is Karácsonynak nevezték ezt az ünnepet. A XIII. századi inkvizíciós perek jegyzőkönyvei szerint a pogány magyarok papjaik vezetésével a téli napfordulókor ünnepelték a születő Napot, mégpedig úgy, hogy a fiatal kerecsensólymokat, mint a Nap madarait, ekkor repítették először az ég felé, hogy szárnyalásukkal segítsék a fény emelkedését.

Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy a Karácsonyt a kerecsensólymokról nevezték el, hanem inkább azt, hogy a két szónak közös az eredete. Kutatásaim arra irányulnak, hogy megértsük, milyen üzenetet hordoznak számunkra az ünnepek, milyen szimbólumok hatják át, s milyen lehetőségeket hordoznak az életünk jobbítására, teljesebbé tételére. A Karácsony esetében a Nap születése voltaképpen arról szól, hogy bennünk is megindulhat a fény növekedése, s a fény a tudatosság, a lelki tisztaság szimbóluma.

– PZ: Napjainkban azonban a Karácsony egyre inkább merkantil jellegű, sokkal inkább a vásárlásról, sütésről-főzésről szól, mint a belső fény növekedéséről. Hogyan változtathatunk ezen?

– CsZ: A fény születését jelentő kozmikus folyamat december 21-én következik be, s ha az életünket hozzá akarjuk igazítani ezekhez a hatalmas erőfolyamatokhoz, akkor Karácsony ünnepét december 21-én kellene megélnünk. Ezt nevezem én a belső Karácsony ünnepének, ekkor igazíthatjuk hozzá a megélésünket, tapasztalásunkat ahhoz a folyamathoz, ami végbemegy a világban. Eközben december 21-én a tetőpontjára hág a bevásárlási láz, s a legtompábban átsiklunk azon lehetőség felett, hogy összhangba kerüljünk a világmindenséget átható erőkkel és egy belső újjászületést éljünk át. Ehhez képest a december 25-i Karácsony képletesen és szó szerint is el van tolva.

Ebből azonban erényt is kovácsolhatunk, s tekinthetjük úgy, mint egy külső Karácsonyt, mikor is környezetünkkel, a szeretteinkkel élünk meg egy találkozást. Alapvetően egy ünnep háromszintű találkozásról szól. Az egyik szinten az őseink hagyományaival léphetünk kapcsolatba, a másodikon összhangba kerülhetünk a mindenséget átható erőkkel, folyamatokkal, a harmadik szint pedig a bensőnkkel, az önmagunkkal való találkozásról szól.

– PZ: Egyik írásában azt állítja, hogy a modern ember öntudatlanul szenved a szertartások hiányától. Mi volna a szertartások szerepe az életünkben?

– CsZ: A szertartások szerepe az, amit a religio latin szó fejez ki, amit sok nyelvben a vallás megjelölésére használnak, s ami azt jelenti, hogy visszakapcsolódás. Az embernek lehetősége van visszakapcsolódni a teremtő szellemhez, a transzcendenciához, a szentséghez. Az egyik legjobb lehetőséget erre a visszakapcsolódásra az ünnepi alkalmak, a szertartások teremtik meg. Erre a magyar nyelv szavai is utalnak, hiszen az ünnep szóban az ün az ügyből hasonult, ami az id-re vezethető vissza. Az id a magyarok szava volt a szentre. Az idő is az id-ből képzett szó, ami egyértelműen utal arra, hogy a magyarok számára az egyik legfőbb szentség az idő volt. Az időnek vannak kitüntetett pillanatai, amikor a homogenitása megtörik, kiemelt, szentséggel teli momentumok, ilyenek az ünnepek, amikor megtörténhet a találkozás a világot átható transzcendens erőkkel, a kiemelkedés a hétköznapok egymásutániságából.

– PZ: Hogyan lehetne visszavarázsolni ebbe a modern, profán világba a szertartásokat?

– CsZ: Mindenképpen úgy, s én ezt missziónak fogom fel, hogy minél több emberhez eljusson az információ, hogy az ünnepek üzenetet hordoznak a számunkra, amely kapcsolatban áll a Napnak az évkörben megtett útjával. Azzal, hogyan igazítsuk hozzá az életünket az évkörön végigáramló erők változó természetéhez, és hogyan bontakoztassuk ki ebből a legmagasabb szintű szellemi lehetőséget, ami ebbe bele van kódolva. Az ünnepeink és szertartásaink mélyén szimbólumok kapcsolódnak egymásba. A szimbólum szó görög gyökere azt jelenti, összeilleszteni, összerakni. Amit összeillesztünk, az egy látható és egy láthatatlan dolog, a szimbólum képi vetülete, illetve az üzenete. Ha az ünnepeket meg akarjuk érteni, akkor meg kell néznünk, hogy mit üzen a számunkra, hogy túljussunk azon a puszta másoláson, amivé lefokozódott az ünnep megélése. Napjainkban már nem tudjuk, hogy az ünnepek miről szólnak, már nem értjük az üzenetet, csak másoljuk azt, amit láttunk a szüleinktől, amit ők szintén eltanultak a maguk szüleitől. Az ünnepek értelmének eltűnése évszázados folyamat, s jelenleg olyan korban élünk, amikor újra megérthetjük, újraértelmezhetjük őket, az összehasonlító vallásbölcselet és a mélylélektan lehetővé teszik, hogy feltáruljanak az összefüggések, hogy a rítusoknak, szimbólumoknak a mélyére hatoljunk. A mi szekularizálódott, profanizálódott világunkban égető hiányként éljük meg, hogy nincs egy hiteles világmagyarázat az életünkben, s nagyon fontos volna, hogy visszatérjünk a szimbólumok, a vallások, a mítoszok, az ünnepek világához, mert ez újra értelmet tudna adni az életünknek, s megteremti a lehetőséget, hogy viszszakapcsolódjunk az ember legmagasabb szintű szellemi lehetőségeihez.

– PZ: A szimbólumok, ünnepek, a szentség háttérbe szorulása is közrejátszik abban, hogy elidegenedettnek, gyökértelennek érzi magát az ember?

– CsZ: Egyértelműen. Ady Endre ezt úgy fogalmazta meg, hogy „minden egész eltörött”. Ez ijesztő élmény a modern ember számára. Ijesztő, mert megszűnt az egységes világmagyarázat, eltávolodtunk a vallástól, a mítoszoktól, ahogy a szociológusok megfogalmazták: egy varázstalanított világba vetve találtuk magunkat, s ez kiüresedést, értelmetlenséget hozott magával. A varázstalanítást ők úgy értelmezték, hogy el fog jönni a tudomány végső diadala, amely mindenre választ kínál majd. Ez nem következett be, egyrészt mivel a tudomány egyfajta valláspótléknak bizonyult, másrészt pedig mivel a 20. században a tudomány a veszélyes arcát is megmutatta. Bebizonyosodott, hogy a tudomány nem gyógyír az emberiség bajaira.

– PZ: Lát-e különbséget Erdély és az anyaország között az ünnepek, a rítusok megélésének tekintetében?

– CsZ: Valahányszor előadást tartok Erdélyben, a hallgatóság részéről olyan visszajelzéseket kapok, melyek azt bizonyítják, hogy értik, amit mondok, tudják hova tenni ezt az összefüggésrendszert, nyitottabbak ezen ősi világszemléletre, mint az otthoniak. Itt intenzívebb még a természeti erőkkel való kapcsolat megélése is, s az ünnepek, a hagyományok sem koptak ki annyira a mindennapokból, mint az Magyarországon tapasztalható. Ez egy lehetőség, amivel az erdélyi magyarságnak élnie kellene. Itt még több pillére áll annak a hídnak, ami lehetővé teszi az őseink hagyományaihoz, az ősi világlátáshoz a visszakapcsolódást, a belső szabadság és tudatosság megteremtését.

December 22. az év „legelső” első napja!

2014-12-22Homo Symbolicus, Jelfigyelés (jóslónapok, időjóslás), Old Age a New Age-ben, Szimbológia, Ünnepek szimbólumaiév első napjajozsi67olivia

Az évnek ezt az időszakát tudatossággal és többlettartalommal tölthetjük fel, ha három szinten, s három alkalommal éljük meg az évkezdetet. Ezzel a nagyon is gyakorlatias megközelítéssel az ember szellemi-lelki-testi felépítésének megfelelően alakíthatjuk sorsunkat, valamint mély összhangot teremthetünk a kozmikus és természeti folyamatokkal, miközben gazdagíthatjuk a kialakult hagyományokhoz igazodó ünnepeinket is.

Az, hogy mikor van az év kezdete, sokak számára nem kérdés, hiszen mikor lenne máskor, mint január 1-én?! Pedig a január elsejei évkezdés hosszú történeti fejlődés eredménye. A télközépre eső, karácsonyi, újévi (a téli napfordulónak megfelelő) évkezdés a napév szerinti időszámítással együtt honosodott meg Európában, s a római birodalomból terjedt el. A honfoglaló magyarság évkezdete például a tavaszi napéjegyenlőség is lehetett a nomadizáló életmódnak megfelelően, de a téli napforduló is fontos ünnepük lehetett a fény születéséhez kapcsolódóan, hiszen ilyenkor engedték el a Nap madarait, a kerecsensólymokat – s talán ebből származik Karácsony ünnepünk neve is.

Magyarországon a XVI. századig karácsonykor kezdődött az év. Amikor a hivatalos évkezdés napja is január elseje lett, az újévi szokások részben átkerültek erre a napra, részben a karácsonyi ünnepen maradtak.

teli-napfordulo

Az újévünnepeken az ókortól kezdve a társadalmi hierarchia eltörlése (a szolgák egyetlen napig urakként viselkedhettek, uraik pedig teljesítették parancsaikat), a tüzek kioltása, a lopás megengedettsége, a halottak előjövetelének képzete, az orgiák mind-mind a differenciálatlan kezdet sajátságaira utalt, lehetővé téve ezáltal azt, hogy tabula rasát teremtve az újesztendő a Világteremtéssel azonosulva az idő „megfiatalítását” jelentse.

Az évkezdő napokhoz hagyományosan jósló és serkentő cselekedetek, szokások illenek, melyek az új év tudatos megélésére figyelmeztetnek. A szokások gyakorlásában a cél, hogy mágikus módon segítsék elő a következő esztendő sikerét az emberek életében, akik rengeteg, mára elfeledett értelmű különböző varázslásokkal – megfelelő ételek fogyasztása, démonűző zajkeltés a pezsgődugó durrantásával és petárdázással – igyekeznek szerencsehozóvá tenni a következő esztendőt, s kitudni a jövő évi sorsot.

Elődeink életét nagymértékben meghatározták a különböző, természeti megfigyeléseken alapuló vagy éppen keresztény, esetleg pogány eredetű hiedelmek. A szokások, babonák többsége a nagyobb ünnepekhez és eseményekhez kapcsolódott, így a Karácsony, a szilveszter és az újév kapcsán is számos hiedelem élt és él a mai napig a köztudatban. A néphit szerint olyan lesz az egész évünk, amilyen annak az első napja. A szemetet például tilos ilyenkor kivinni, azzal ugyanis a pénzt és a szerencsét is kiöntenénk, de pénzt sem szabad kölcsönadni hasonló okok miatt. Ha orvost hívunk ezen a napon, akkor a babona szerint az egész év betegeskedéssel telik majd, de hasonlóan tilos veszekedni is, hiszen az is kihat majd az év további részére. A házimunka szintén kerülendő, az ezen a napon történő teregetés, mosás, varrás vagy fonás ugyanis akár az egyik családtag halálát is okozhatja!

A házimunkák és a különböző tevékenységek végzése mellett a népi hiedelem szerint az sem mindegy, hogy kit engedünk be a házunkba ezen a napon, vagy hogy kivel hogyan találkozunk. Állítólag ha január elsején az első látogatónk nő, akkor szerencsétlen évünk lesz, ám a férfiak szerencsét hoznak. Az időjárás szempontjából is nagy jelentősséggel bírt az év első napja elődeink számára, úgy tartották ugyanis, hogy ha ezen a napon süt a nap, akkor egész évben szép idő lesz és enyhe a tél, ha pedig csillagos az ég ennek a napnak az estéjén, akkor az azt jelzi, hogy nem kell sokat várni a tavaszra.

Ezeknek a mágikus szokásoknak az eredetileg a “pars pro toto”, azaz rész az egészben mágikus gyakorlatát alkalmazó megközelítése azonban elmélyíthető, kiterjeszthető, s érvényesen megélhető mai világunkban is. Mi is alkalmazhatjuk a jelfigyelést: ami ezen a napon történik, olyan lesz az egész évünk.

teli-napfordulo

A három évkezdetként megélhető időpont közül az első a “szellemi újévkezdet”. Valódi lény(eg)ünk szempontjából a kozmikus folyamatokhoz igazodva ez az ünnep eredeti ideje, ez az év első napja: a téli napforduló, december 21-e másnapja, amikor a fény megszületik, s növekedni kezd a világban. Mivel a fény, a világosság a tudatunk természetét jelöli, ez a nap a legbenső folyamatainkkal van kapcsolatban. Az ünnep szimbolikusan megfogalmazott üzeneteként önmagunk legmélyén élhetjük meg az újjászületést. A legjobb e napon gyertyát gyújtani és elmélyedni, bensőségesen átélni a megújulás és megtisztulás élményét. A nap során hozzánk érkező, megfigyelhető külső jelek a következő évi szellemi folyamatainkról adnak hírt. Mindaz, amit környezetünkben tapasztalunk, arról hoz üzenetet, hogy milyen szintre jutottunk tudatos lényünk kifejlesztésében és milyen feladatok és lehetőségek várnak ránk a következő egy évben. Ez a Karácsony eredeti és “igazi” alkalma, amit “benső Karácsonynak” is nevezhetünk, utalva az élmény alapvetően szellemünkkel összefüggő mivoltára.

“Külső Karácsony” a hagyományos időpontban tartott ünnep. December 25-e a lelki újév kezdete, ami a közösségi találkozás, együtt végrehajtható szertartás napja és alkalma. Ilyenkor áljük át szeretteinkkel az együvé tartozás örömét, fejezzük ki ezt az ajándékozás szertartásával, örvendezünk a feldíszített karácsonyfánál, s fogasztjuk el ünnepi ételeinket. Ez a nap a következő évi lelki, érzelmi szinten zajló folyamatait tükrözi. A legjobb tehát, ha megteremtjük az alkalmát a lelki kiegyensúlyozottságnak, s mindent elkövetünk az örömteliség élményének átéléséért annak jegyében, hogy tudjuk: “a boldogsg titka az, hogy boldoggá tegyük a környezetünkben élőket”.

A világi újévkezdethez természetesen Szilveszter illetve január 1-e kapcsolódik. Az e napi jelek a következő évi világi, illetve a testi folyamatokra vonatkozóan hordoznak üzenetet. Ugyanez vonatkozik fogadalmainkra: azokat is a megfelelő időpontban indíthatjuk el, attól függően, hogy azok szellemi, lelki vagy éppen testi, világi indíttatásúak.

Aki végigfigyeli mindhárom napot, az teljes képet kaphat arra vonatkozóan, hogy miként bontakoztathatja ki az aktuálisan benne rejlő lehetőségeket egy teljesebb, tudatosabb élet megteremtése érdekében.