Írások kategória bejegyzései

A globális gyógyulás esélye

Azok kedvéért, akik az utóbbi időben a közösségi oldalakon megszokott módon röviden megfogalmazott üzeneteket szeretik, összefoglaljuk a későbbiekben részletesebben kibontottakat:

  • Azt a hatalmas változást, amit a járvány okozott az életünkben, valójában mi okoztuk az életmódunkkal.
  • Azt a változást, amit a járvány elért, nekünk magunktól kellett volna megtenni.
  • Hiába hirdettünk klímavészhelyzetet, valójában nem változtattuk meg gondolkodásunkat, értékrendünket, nem vagy alig alakítottunk mindennapi életmódunkon, így működésbe lépett egy megmentő mechanizmus.
  • Megtapasztalhatjuk, hogy a természet sokkal bölcsebb, mint gondoltuk, s célja van velünk, tudatosságra ébredt lényekkel.
  • Nem élhetünk úgy, mint eddig. Nem kapjuk vissza megszokott korábbi életünket. Esélyt és felszólítást kaptunk viszont egy tudatosabb, bölcsebb, a természettel, egymással és megfogalmazandó küldetésünkkel mélyebb összhangban lévő létmódra.
  • Ennek feltérképezéséhez meg kell fejtenünk a járvány üzenetét, amihez új látásmódot kell elsajátítanunk.

 

Új látásmód tanulása

Az látszik körülöttünk, hogy amennyire fenekestül felfordult a világ, amennyire tótágast áll minden körülöttünk, annyira kell nekünk is szemléletmódot váltanunk. Ez azt jelenti, hogy nagyon kifelé fordult, vágyak orientálta, fogyasztásfókuszú látásmódunkból vissza kell térnünk egy egészségesebb, természetesebb látásmódhoz. Például érdemes látnunk azt, hogy nem a járvány a baj, hanem a járvány a tünet. A járványnak is jelzőfunkciója van, a baj gyökerét máshol, magunkban, a szemléletmódunkban, a tudatunkban kell keresni. Ha megtanuljuk ezt a fajta szemléletet, feleslegessé válik a tünet.

Ez a tanulás a kulcsszó. Ahhoz, hogy a belátás megszülessen, azaz értsük, hogy miért is kell a világnak és nekünk átélnie a járvány okozta változást, valóban „be-látásra” van szükség, azaz befelé tekintésre, önvizsgálatra. Ha ez nem történik meg, akkor regresszióként élhetjük meg az eseményeket, életünkben lefokozottságot, megrekedést tapasztalhatunk, passzív átélői leszünk az eseményeknek. Akkor fenyegetést jelent a járvány, amely alapjaiban rengeti meg megszokott korábbi életformánkat. Ha azonban aktív benső figyelemmel belül, a tudatunkban változást hozunk létre, értelmet nyer a folyamat és bekövetkezik az a fejlődés, ami miatt az egész létrejött, ami miatt ezt most meg kell élnünk.

A megértés végett következetesen egy olyan ősi, archaikus, a külső történéseket, összefüggéseket bensőségesen, a tudatunktól nem elvonatkoztató látásmódot alkalmazunk, amely a mai világban radikálisan újszerűnek tűnik és hat. Pedig jelen van még valamelyest életünkben, még abban is, hogy jelzésértékű, hogy ezek a gondolatok épp akkor öltenek testet a betűk egymásutániságában, amikor az északi féltekén a tavaszi napéjegyenlőséget követően elkezd nőni a fény, s évente ismétlődő örök harcában épp legyőzi a világosság a sötétséget.

Ez a látásmód jelenik meg az archetípusos gyógyászat szemléletmódjában is. Az archetípusos gyógyászat a testi tünetek és a mögöttük álló lelki-szellemi folyamatok összefüggéseivel foglalkozik. A pszichoszomatikus medicinán alapul, olyan elméleten, amely a testi, lelki, szellemi, sőt társadalmi és természeti kölcsönhatásokat is vizsgálja az emberi betegség keletkezésében, lefolyásában és kezelésében.

Az archetípusos gyógyászat megközelítését nem csak egyéni, hanem társadalmi szinten is igyekszünk most alkalmazni, mintegy kísérletképpen, hogy közelebb kerüljünk a koronavírus járvány üzenetének megértéséhez.

 

A tünetek nem betegségek

A betegséget, mint tudjuk, tünetek jelzik. A tünet azonban nem maga a betegség, a tüneteknek jelzőfunkciója van, s ha e jelzéseket helyesen értjük, utat mutathatnak nekünk a betegség és a gyógyulás felé. A betegségek mindig üzenetet hordoznak. Értelmetlen betegség nem létezik. Ebből következik, hogy értelmére rákérdezhetünk. A betegség az embert egy általa még nem elfogadott valósággal akarja megbarátkoztatni. Segítségével fejlődésünk útján passzív módon léphetünk előbbre. Passzív módon, mert hiányzott belőlünk a kellő tudatosság, az éberség, hogy idejében észrevegyük, kövessük a szubtilis, finom szinteken elinduló, változtatást igénylő folyamatot, ezért az végül már a legdurvább, tehát az anyagi-testi színtéren kellett, hogy megnyilvánuljon.

Eszerint a koronavírus által okozott, globálisan tapasztalható tünetek lelki vagy szellemi túlzás, a természetestől eltérő, deviáns (a helyes útról – via – letért), diszharmonikus létmód fizikai manifesztálódásai. A hosszan fennálló „pszichoszomatogén” működés olyan konfliktusig fokozódó szélsőséget, kibillentséget, disszonanciát ér el, hogy életbe lép a konverziós tünetképzés mechanizmusa: a dezintegráció ellensúlyozására, feloldási kísérlete gyanánt, tehát az integráció kikényszerítésére szimbólum jellegű tünet jön létre.

Betegség esetében arról van szó, hogy az ember valamit nem fogad el lelki szinten és a tudattalanjába száműzi. A lesüllyedt probléma az árnyékba, a személyiség fel/el nem ismert részébe kerül. Ha testünk a megtestesült személyes tudattalan, akkor a világ, a társadalom a megtestesült kollektív tudattalan. Ami kint van, az van mélyen bent. A járvány a kollektív tudattalanban, a társadalomban azért jelenik meg, hogy figyelmeztessen a kollektív egyensúly- és útvesztésre. Egy járvány esetén mindenki beteg, csak nem mindenkinél manifesztálódott még.

A tünetek tudatunk anyagba, világba, társadalomba, természetbe zuhant árnyékoldalai. Kijelenthetjük azt is – igaz óvatosan – immár, hogy minél nagyobb léptékben és minél távolabbról bontakozik ki, tör be a betegség tüneti szinten az életünkbe, annál mélyebb kibillentségről van szó és annál nagyobb, általánosabb mértékű gyógyulásra van szükség. Globális járvány, azaz pandémia esetén globális, azaz rendszerszintű változást kell elindítanunk.

A gyógyulás mindig az árnyékkal való találkozásból, a tudattalan tudatosításából indul el. A betegség, jelen esetben a járvány tehát valójában gyógyító, a kibillentséget helyreállító mechanizmus. A tünet abban segít, hogy felismerjük a tudati hiányosságokat — ha már egyszer látható síkra vetültek.

 

A gyógyulás útja a változás

A nyugati orvoslás hagyományosan szomatikus, azon az alapon nyugszik, hogy ha eltüntetjük a tünetet annak ellenszerével, akkor visszanyerhetjük a test egyensúlyi állapotát. Ebből kiindulva arra törekszik, hogy eltüntesse a tünetet. Tehát alapvetően a testet tekinti kiindulópontnak és nem ismeri fel, hogy a tünet az új egyensúlyt szolgálja. A holisztikus megközelítés értelmében a beteg személy, most a járvány esetében: a beteg, kibillent világ egészét kell kezelni, olyan egészként kell szemlélni, aki, ami testi, lelki, szellemi, társadalmi és más tényezők bonyolult egysége.

Nagy a különbség a betegség leküzdése és a betegség transzmutációja, azaz átváltoztatása között. A tünet leküzdése sosem vezet gyógyuláshoz, ahhoz kizárólag a betegség transzmutációja révén juthatunk el. A gyógyulás, a transzmutáció átalakulás és megoldás, a szó legmélyebb értelmében. Tudatunk tágulása nélkül a gyógyulás nem lehetséges, hiszen a gyógyulás mindig valami hiányzó tudati bekebelezését jelenti. Ez a hiányzó pedig sokszor egy hatni akaró, de elutasított archetipikus energia, amely előre akar vinni, de ehelyett megreked.

Az ember mindig valamelyik ősprincípiumtól betegszik meg, soha nem a baktériumoktól, a vírusoktól, a mérgektől vagy hasonlóktól. Az emberiség betegségét, a járványt sem a vírus okozta végső soron, hanem a túlzásokkal élő életvitele mögött megjelenő hiány. A betegség oka valamilyen princípium túlsúlya vagy éppen hiánya, illetve egy princípium külsődleges aspektusainak túlzása a mélyebbek megélése helyett. Ahol túlzás, szélsőség van, ott annak ellenpólusa hiányzik. Ha a túlsúlyra jutó tartalmat ellensúlyozzuk, vagyis a tudatból hiányzó tartalmat megtaláljuk, tudatosítjuk, integráljuk, a betegség tünetei feleslegessé válnak.

Az archetípusos gyógyítás alapelve, hogy valódi gyógyulás csak akkor lehetséges, ha az érintett – személy vagy társadalom – tudatosítja és integrálja nem tudatosított felének (az árnyékvilágának) a tünetben rejtőző részét. A gyógyulás egy olyan tudatosodási folyamattal kapcsolódik össze, amely megbékíti a beteget azzal az archetípussal, őselvvel, erővel, amely őt megbetegítette. Az archetípusok önmagukon túlmutatnak, a bennük rejlő energia egy mély rendeződést, igazulást indíthat el, mégpedig azáltal, hogy értéket közvetítenek, olyan értéket, amely túlmutat az egyszeri, itteni és mostani létezésen és magasabb emberi képességek, látásmód kibontakoztatását teszi lehetővé. Nem csak passzív módon lehet befogadni ezeket az erőket, hanem tudatosan meg is nyithatjuk magunkat, azaz aktiválni is lehet őket üzeneteik tudatosításával.

 

A változás lépései

A transzmutáció, a gyógyulás első lépése, hogy készen álljunk a betegséggel való együttműködésre, s a tulajdonképpeni ok kiderítésére. Előbb semmiféle kezelés nem gyógyíthat meg, legfeljebb tünetmentessé tehet. A második lépés arról szól, hogy ne hagyjuk magunkat eltéríteni a betegség „kiváltója”, azaz a vírus által, hanem keressük tovább a betegség valódi mögöttesét, a szellemi-lelki okot. A gyógyításnak mindig az a kérdés a kritériuma, hogy mit akar a betegség a beteg tudomására hozni? Mit nem akar az érintett: a globálisan egymásba szőtt létmódú, sorsú emberiség megtanulni? A gyógyításnak éppen ezért a betegség szándékában álló tanulási folyamatot kell helyettesítenie, egyébként nem vezethet gyógyuláshoz.

Az, hogy milyen területet választ a betegség a megnyilvánulásra, milyen tünet révén üzen, főleg attól függ, hogy mit akar a tudomásunkra hozni. A tünet egy szimbólumnyelv. Ha a tüneteket, e jelzéseket helyesen értjük, utat mutathatnak nekünk a betegség és a gyógyulás felé. A tünetek, az üzenetek megismeréséhez először is egy régi-új szemléletmód, a tünet szimbólumnyelvének elsajátítására van szükség, amelynek segítségével a betegség sokkal dimenziógazdagabban értelmezhető. Ma a betegség, az emberiség diszharmonikus működésének része az is, hogy eldugultak a benső csatornáink, nem vesszük észre a szimbólumokat, nem tudjuk magunkra vonatkoztatni a jeleket, értelmezni a jelzéseket. Márpedig a tünetekre, e sajátos jelzésekre tudatosan odafigyelve, azokat – és az egyéb körülmények hatásait, összefüggéseit megértve – eljuthatunk a lelki-szellemi háttérhez és a gyógyuláshoz.

Vegyük tehát kiindulópontnak azt, hogy a tünet üzenetével, a tartalmi résszel kell foglalkoznunk, arra kell figyelnünk, hogy mire figyelmeztet a testi és világban megjelenő tünet: mi az, ami lelki-szellemi szinten hiányzik vagy ellentmondásos? Azt kell harmadik lépésben tudatosítanunk, hogy a tünet a hiányzó részt jeleníti meg, vagyis: azt birtokoljuk tünetünkben, ami a tudatunkból hiányzik. A betegség a különféle tünetek révén folyamatosan küldi az üzeneteit, láthatóvá teszi az egyébként láthatatlant. Csak az segít, javít, gyógyít, ha megértjük és megtesszük, amit a tünet üzen, tanít.

A cél a tünetekkel összefüggő konfliktusok feltárása, s a deviáns, maladaptív viselkedés módosítása tanulási mechanizmusok útján. Amikor már annyira eltávolodunk magunktól, hogy nem hajtjuk végre a szükséges korrekciót, betegség révén kényszerítjük rá magunkat a tanulásra, a megismerő folyamatokban észlelhető téves percepciók, ítéletalkotási torzulások, a hiedelmek megváltoztatására, alternatívák kidolgozására.

A negyedik lépésben megfigyeljük, mi történik, s feltesszük a kérdést: „Mire kényszerít vagy miben gátol meg a tünet? Mit tegyek vagy hagyjak abba miatta?” Egyéni helyzetben testünk, jelen járvány esetében globális társadalmi folyamataink nemcsak azt árulják el, hol nem viselkedünk „életszerűen” és mit csinálunk hibásan, hanem azt is pontosan közlik velünk, mi a teendő, hogy helyreállítsuk harmonikus viszonyunkat az élettel. Ha megvizsgáljuk a globális járvány tüneteit, lefordíthatjuk arra, hol van mind egyéni, mind kollektív, globális szinten a szélsőség.

A járvány esetében három szinten kell elvégeznünk a vizsgálatot: mi okozza a járványt, milyen tüneteket okoz a járvány a betegek esetében, azaz egyéni szinten és mit vált ki az emberiségből globális szinten, melyek a társadalmi tünetek? Milyen princípium hiányára utalhatnak ezek? A vizsgálatot, azaz az előbbiekben felvázolt szemléletmódunk alkalmazását elsőként magán a tünetet okozó víruson, majd az egyén szintjén végezzük el, hogy utána rátérjünk a globális szintű vizsgálatra az emberiség egésze számára levonható tanulságok, azaz a világ gyógyulása végett.

 

A vírus mint a hiányzó princípium szimbóluma és megjelenítője

Az új típusú, 2019-nCoV (SARS-CoV-2) névre keresztelt koronavírus egy fehérjeburok által körbevett RNS molekulából áll. Az elektronmikroszkópos felvételeken látható, hogy a vírus felszínén az S jelű glikoprotein-fehérjék koronaként helyezkednek el, okozzák azt a megjelenést, amelyről a vírust elnevezték. Ezek a fehérjetüskék olyan hatékonyan kapcsolódnak az emberi tüdőben található sejtek vérnyomás-szabályozásáért felelős receptorához, hogy azt használják a sejtbe való belépéshez. Egy olyan nem sejtes szerveződésű szubmikroszkopikus biológiai organizmusról van szó ez esetben, amely csak más élőlények sejtjeiben, parazitaként képes szaporodni. Egy köztes gazdaállatban vagy onnan az emberbe átkerülve mutálódhatott olyan kiváló közvetítő szerkezettel és kapcsolatteremtő képességgel rendelkezővé, hogy receptorkötő doménje rendkívül eredményesen kötődjön, könnyen „megkapaszkodjon” a humán gazdasejtekben.

Elegendő lenne már ez is (de majd látni fogjuk, hogy az egyéni és társadalmi tünetek is ebbe az irányba mutatnak), hogy a betegség okára, az azt okozó princípium mibenlétére következtessünk. Az ősprincípiumokra már az ókorban népenként, kultúránként különböző neveket alakítottak ki, miközben a név mögötti tartalom egyetemes maradt. Az az ősprincípium, amivel most dolgunk van, a nyugati kultúrkörben korábban elterjedt nyelven nevén nevezve: a Merkúr. A gondolkodás, a rendszerező értelem, praktikum, intellektus, szellemesség, kommunikáció, kapcsolat, mozgékonyság, kereskedelem – mindezek olyan tulajdonságaink és jelenségek, melyeket mind-mind a Merkúr határoz meg.

A Merkúr jellegzetesen az a princípium, amelynek éppen képlékenységénél, kétarcúságánál fogva két felülete létezik: egy felszínesebb és egy mélyebb. A felszínesebb túlsúlya át kell billenjen most az ellentétébe, hogy hosszabb távon helyreálljon a túlzásba esés és egyoldalúság nyomán elveszített egyensúly.

Nem véletlen, hogy a vírus tünetei a légzéssel kapcsolatban jelentkeznek. Ami nyugaton a Merkúr alapelve, az keleten Váju, energetikai szinten váta, illetve prána, a légzés és életerő energiája. Görögül a szellem pneuma, ami kapcsolatban van a lélegzéssel, a levegővel. Latinul lélegezni spirare, a szellem spiritus. Az archaikus szemléletet őrző nyelvek mellett a magyar nyelv is ugyanazt a szót használja a légzés, a lélek és a szellem kifejezésére.

A Merkúr arra utal, hogy a kapcsolatainkban, a kapcsolódásunkban vesztettük el a helyes arányt és irányt. A túlzás az extrovertáltságban, a túl sok kifelé irányuló kapcsolatban jelent meg – és ezek ellentétének hiányában. Tényleg rengeteget változtatott az életünkben az internet, a mobiltelefonok nyújtotta telekommunikáció, valamint a tér, a távolság legyőzésének rendkívül könnyen elérhetővé vált élménye, a korábban elképzelhetetlen mennyiségű utazás. Mindehhez társult még a nagy térbeli kapcsolat révén a kereskedelmi kapcsolatok bonyolult hálózata, a kontinenseken átnyúló, értékláncokon alapuló termelés, szállítás és értékesítés, amelyek túl sok függőséget alakítottak ki globális szinten. Ez régóta tudottan sebezhetővé tette megszokott és természetellenessé fejlesztett világunkat. Selyemútjainak szövevényein nem csak információk, tőke, emberek, munkaerő, hanem fegyverek, virtuális és biológiai vírusok is szabadon közlekedhetnek.

Túlzottan kifelé fordultunk ahelyett, hogy magunkkal illetve a benső világunkkal lennénk kapcsolatban? Elvesztünk a rengeteg információ közvetítésében, ahelyett, hogy a közvetlen környezetünkre, egymásra, s önmagunkra és a szellemi világra figyeltünk volna? Mindent intellektuálisan, józan logikával igyekszünk megoldani ahelyett, hogy a spirituális útmutatást vennénk alapul? Nem vettük figyelembe azt, hogy a bolygónk különböző részein élő embereket, közösségeket összekötő szálaknak nem a kiszolgáltatottságot kellene növelniük, hanem szolgálatot, felelősséget kellene ébresszenek?

A nem tudatosított, tudatban meg nem élt princípium a testi tünet kerülő útján keresztül kényszeríti ki lét- és életjogosultságát. A tünetben mindig azt kell az embernek megélnie és megvalósítania, amit voltaképpen nem akart megélni. A tünetek tehát az emberi egyoldalúságot kompenzálják. A tünetet a vírus sajátos hatásmechanizmusával teszi láthatóvá.

Amit a vírusról jelenleg tudunk még, az az, hogy a szervezetünk reakciója a vírus megjelenésére függ az immunrendszerünk erejétől, egészségünk állapotától is. Az új koronavírusról nagy általánosságban tudjuk, hogy komolyabban az időseket és a krónikus betegségekkel küzdőket támadja. A vírusos fertőzéssel szemben kevésbé ellenállóak azok is, akiknek egy betegség miatt elnyomják, mesterségesen gyengítik az immunrendszerüket. Azok veszélyeztetettek tehát leginkább, akik valamilyen betegség vagy állapot következtében immunhiányosak, akiknek az immunrendszere nem képes eléggé hatékonyan védekezni a vírus ellen.

Számos kutatás és a vírus legfrissebb, legpontosabb leírása azonban azt mutatja, hogy a fiatal felnőtteknél is ugyanúgy jelentkezhetnek komoly tünetek. Az alapvető probléma még mindig az, hogy ez a fajta koronavírus egy új kórokozó, senkinek nincs természetes immunitása vele szemben, ezért gond nélkül söpör végig rajtunk, amíg át nem esünk rajta. Egyre inkább az látszik, hogy nem az életkoron múlik kizárólag, ki mennyire lesz beteg. Az ezredfordulós és a Z-generáció egyébként is nagyobb eséllyel kapja el a vírust, mint az idősebbek, hiszen kiterjedtebb szociális hálóval rendelkezik. A vírushordozók azonban nem feltétlenül lesznek tünetmegjelenítők is.

Általánosságban elmondható, hogy a vírus okozta immunszupresszív hatás, a védekező rendszerünk meggyengítése azért történik, hogy a vírus megnyissa a benső határainkat, hogy elérjen hozzánk a tünetben hordozott információ. Így a leszakadt, tudattalanba száműzött lélekrészek integrálhatókká válnak és aki az egyensúly, a kiegészülés, az egészség, az egység felé indul el, az meggyógyul.

 

Az egyéni tanulás lehetősége

A betegségek, archetípusok megismertetnek saját korlátainkkal és saját lehetőségeinkkel. A betegség mélyebb értelme tehát az, hogy újra befelé, az értelmünk szavára figyeljünk, hogy befelé forduljunk és elmélkedjünk, még mielőtt késő lesz. A késő nem azt jelenti, hogy mindenki meghal, hanem azt, hogy nem vonjuk le és nem időben a következtetéseket. Lehetséges, hogy a vírus terjedése csak akkor fullad majd ki, amikor már senkit sem tud megfertőzni. Ez azt jelentené, hogy Föld lakosságának 40–70 százaléka fertőződne meg a betegséggel és a fertőzöttek nagyjából két százaléka halna bele a betegségbe. Lehet, hogy a járvány addig terjed majd, amíg a jelenleg gyógyultakhoz hasonlóan az emberi társadalom egészén átsöpörve a többségnek ellenállóvá válik a szervezete. A korábbi járványok során gyűjtött tapasztalatok szerint lehetséges, hogy melegebb, nedvesebb időben a járvány lecsillapodik, az életünk pedig visszatérhet a korábbi kerékvágásba, de erre nincs semmilyen garancia, túl sok még az ismeretlen tényező.

Lehet, hogy azért nem tudunk majd tanulni a járványból, mert esetleg a szokásos módon a tünetek elnyomására törekszünk. Vagyis lehet, hogy sikerülnek a szintén globális erőfeszítések és valamelyik ezen gőzerővel dolgozó kutatóintézetnek sikerül kifejleszteni a koronavírus elleni vakcinát. Ez azonban akár még hosszú hónapokig is eltarthat annak ellenére, hogy akadnak már ígéretes megoldások. Pedig a tanulás azt jelentené, hogy a tünettel kell szövetkeznünk az egészség érdekében, nem pedig az oltóanyaggal a tünet ellen.

Rendkívül lényeges felismerés és tanulás már maga az is, hogy nem szükséges a betegségnek kiváltania a gyógyulást. Mit kell tennünk ahhoz, hogy betegség nélkül is gyógyuljunk? Az biztos, hogy az is gyógyul, aki magától megteszi, végrehajtja azt, amire a járvány, az archetípus a tünetek nyelvén felszólít minket. A beállott karanténhelyzet nyomán el kell töprengenünk azon, mit üzen ez a korlátozás, miben kell korlátozni magunkat, hogy ne kényszerként éljük meg, ne kívülről legyünk rákényszerítve? Az gyógyul meg, akinek nem kell vírus, hogy megnyissa az immunrendszerét, hanem magát teszi nyitottá, kész elfogadni az új helyzetet, nem ragaszkodik a régi mintáihoz. Az eddigi túlzott kifelé fordulást visszahúzódással, befelé fordulással, a túlzott áramlást megállással, bezárkózással, azaz befelé fordulással kell ellensúlyozni. A legbiztosabb immunreakció ez lett: mindenki maradjon otthon! Gyakoroljunk önuralmat!

Mennyire természetesen hibás reakció, hogy amit tiltanak, az ellen lázadunk: két hete szabadidejében még mindenki a mobiltelefonját vagy a képernyőt bámulta, az elszórt, egyedi vagy csoportos megbetegedések fázisában az olaszoktól a magyarokig, még a tömeges megbetegedések előtt mindenki a parkokba, a szabadba tódult. Pedig a virtus vírushoz, a lázadás lázhoz vezet. Ehelyett tényleg tegyünk úgy, mintha már betegek lennénk: maradjunk veszteg! Ezért szellemes a régiesnek tűnő magyar kifejezés: vesztegzár.

Aki visszahúzódik, csökkenti a kifelé fordultságát. Minél inkább megteszi, minél inkább enged életmódjában a tünet okozta felszólításnak, minél inkább magáévá teszi a betegség üzenetét, annál kevésbé van szüksége arra, hogy meg is élje azt, hogy a tünetek szorítsák rá a belátásra, kényszerítsék ki a tanulást.

Ezt magunktól is végrehajthatjuk. Ha készen állunk arra, hogy a felismerésből tanuljunk, akkor a tüneteknek meg sem kell jelenniük ahhoz, hogy visszataláljunk önmagunkhoz. Minél drasztikusabban és intenzívebben hajtjuk végre az izolációt és a szeparációt, fejezzük ki ezáltal, hogy értjük a tünetet, annál hamarabb elérjük a hatást, hogy a külső tünetek feleslegesek legyenek.

A visszahúzódás, befelé fordulás egy újabb felszólítást hordoz. Nem, nem azt, hogy üljünk le a tévé elé kellő mennyiségű sörrel és rágcsálnivalóval a kezünkben, nézzük meg az eddig kihagyott, elmulasztott sorozatokat, játsszunk jó sok videojátékot, cseteljünk. Nem, épp ellenkezőleg: tovább kell haladnunk, nyilvánvalóan önvizsgálatot kell tartanunk. Tegyünk fel magunknak kérdéseket! Ha a térben megélhető szabadság, a szabad áramlás után most megállásra vagyunk kényszerítve, vajon miben mentünk túl messzire? Az elzártság, mint szűkület, elzáródás, a járvány, mint társadalmi trombózis azt üzeni, hogy vizsgáljuk meg, miért kell leállnunk? Inkább a külvilágban mozogtunk, ahelyett, hogy a bensőnkkel lennénk kapcsolatban? Hogyan oldhatnánk fel a tudatunkban lévő rögöt, rögeszmét, szűkületet, beszűkültséget?

Aki azt kívánja folytatni, amit korábban, csak adaptálódva a körülményekhez, ám továbbra is kifelé fordulva akarja fenntartani az aktivitást, az nem fogadja be az üzenetet. Elgondolkodhatunk, hogy a liszt, cukor, olaj, WC-papír felhalmozásában mennyire a biztonságra törekvés és a megszokott szerzési vágy vezet minket? A szerzési vágynál még mindig csak kifelé fordulunk, s általánosságban, egész elhibázott szemléletünkre, létmódunkra igaz, hogy ha a külső termékek megszerzésétől várjuk boldogságunkat, mivel ezek a termékek múlandóak, ezért a boldogságunk is szükségszerűen az lesz. Pedig épp arról is szólnak a tünetek, hogy ezt a szerzési vágyat megfékezzük, amennyire lehetséges, hozzunk létre a fogyasztásban is karantént, magunkban pedig mértéktartást, a meglévővel való megelégedettséget, hogy a matéria felől az immateriális értékek: egymás szeretete, elfogadása, a „kevesebb több”, az értékes idő felé forduljunk. A telefon helyett pedig egymás felé. Nincs kilépési lehetőség a kapcsolatból, egy légtérben kell léteznünk szeretteinkkel, újra fel kell fedeznünk egymást a korábbi mindennapok néha felszínes együttléte után. Most mindenkinek megmutatkozik a valódi arca, a visszahúzódás előhívta együttlét őszintén szembesít.

Ugyanennyire fontos, hogy ideális esetben a benső, szellemi világunk, vagy ha úgy teszik: az immanens spirituális hatalom felé forduljunk. Minél tudatosabban merül bele az ember a nálánál nagyobb természeti erők iránti alázatba, annál hatásosabb a gyógyító rituálé. A betegség arra kényszeríti az embert, hogy új utat keressen. A cél az, hogy ezt a rítust tudatosan éljük meg. Aki kifelé csökkenti szabadságát, befelé növeli. Aki képes csendben lenni, belül gazdagságot talál. A tudat mértékegysége a csend. A meditáció magánygyűjtemény.

 

A betegek gyógyulása

A koronavírus levertséggel, köhögéssel és lázzal kezdődik, légúti tüneteket okoz, tehát a tünetek nem nevezhetők atipikusnak, nagyon hasonlók a legtöbb légzőszervi fertőzés esetén megjelenő szimptómákhoz. Viszont éppen ezért sok koronavírus-fertőzés észrevétlen maradhat, a fertőzött terjesztheti a kórokozót. Szövődménye a súlyos tüdőgyulladás – orvosi nevén pneumónia -, akut légzőszervi distressz szindróma (ARDS), szeptikus sokk, veseelégtelenség, végső esetben pedig halál is lehet.

A koronavírusos tüdőgyulladásnál a gyulladás által a tüdőlebeny mind nagyobb területe válhat érintetté, eközben tüdő ödéma, vizenyősödés alakul ki: a léghólyagocskák (alveolusok) folyadékkal, úgynevezett gyulladásos izzadmánnyal (exudatummal) telnek meg. Ilyenkor az érzelmi feldolgozatlanságokat jelképező víz lelki eleme kilép a medréből a tüdőhólyagocskák kommunikációs területére és elfojtja a levegő elemét: a gondolatok fulladoznak az érzések feltorlódásakor.

A tüdőhöz az archetípusos gyógyítás tünetnyelvének ismeretében a kapcsolatteremtés, a kommunikáció, a szabadság tartozik. A gyógyulás útja a tudatosítás, a feldolgozás: a betegnek össze kell kapcsolnia a vizes lelki világát a szellős gondolati világgal és tegye lehetővé eszmecseréjüket. Hagyja, hogy érzései behatoljanak gondolatvilágába, használja értelmét úgy, hogy megnyitja a lelki feldolgozatlanságok, érzelmek előtt. A levegővételhez a tüdőszárnyaknak ki kell tágulniuk. Minden olyan dolog árt a tüdőnknek, ami ezt a tágulást akadályozza, mindenekelőtt a bezárulás, elzárkózás.

A betegnek tehát azt kell időben tudatosítania, hogy ne zárja be magát érzései világába, értelmét latba vetve keresse meg, miként reagáljon nyitottan a veszélyre. Mit kíván változtatni az életén, gondolkodásán, amíg még nem késő? Másfelől mi az, amit helyesen tett, amire támaszkodhat ahhoz, hogy erősödjön az immunrendszere? Fontos tudni, hogy a 2019-nCoV-nél, mint ahogy minden vírusos fertőzésnél, a tünetek egyik részét maga a vírus, a másikat pedig az immunrendszer rá adott reakciója okozza. Gyerekeknél azért nem jelenik meg olyan súlyosan a fertőzés, mert az ő immunrendszerüknél még nem alakultak ki ugyanazok a hatásfolyamatok, mint a felnőttekénél, ezért a tünetek egy része nem jelentkezik náluk. Mindebből az következik, hogy azt a fajta nyitott tudatállapottal való, minél kevesebb berögzültséget, kötöttséget, sőt rögeszmét hordozó, szabadabb létezést kell felébreszteni magunkban, ami az élet kezdetén járókra még jellemző.

 

A globális gyógyulás

A járvány globális szinten történő elmúlásához ugyanazt kell tenni, mint egyéni szinten: tudatosítani kell globális szinten az emberiségnek érkezett üzenetet, felszólítást. Vagyis az emberiség szintjén kell végrehajtanunk egy tanulási folyamatot. Ezen a szinten is igaz: a tünetek maguk nem betegségek, ezért a legkevésbé fontos, hogy a tüneteket megszüntessük. A tünet megszüntetése még nem gyógyítás, gyógyulás, hanem elfojtás, a szembesülés, tudatosítás elodázása. Valójában nem az ellenszérumot, a vírust elpusztító szert kell megtalálnunk, amivel ismét csak hatékonyan bizonyítanánk, hogy bár a természet fellázadhat ellenünk, de mégis csak mi vagyunk a természet urai. A végén még azt mernénk állítani, hogy a koronavírus legyőzése teszi fel a koronát civilizációnk fejlődésére. Ha így tennénk, az újra kiváltaná a még nagyobb erővel megjelenő tünetet, azaz még erőteljesebben pusztító betegségek jelenhetnek meg. Mint ahogy már toporognak is a küszöbön.

Ahogy nem elég, ha a problémánkat testi szinten akarjuk megoldani, nem eredményez megoldást az sem, ha a társadalom nem vesz tudomást a tünet mélyén rejlő üzenetről. Amikor a lélek nem vesz tudomást valamiről, energiát igyekszik megtakarítani, hogy azt másra fordítsa. Azonban később meg kell fizetnie az árat, mert a betegség rákényszeríti, hogy foglalkozzon a tünet okával, tehát csak ideig-óráig lehet halogatni a szembenézést. A járvány, a betegség azzal szembesít radikális őszinteséggel, amit idáig elodáztunk, egyúttal ezzel rávezet a tanulságra, megmutatja az utat, a feladatot is.

Globálisan a tünet éppen az, amit egy betegnek egyéni szinten nem szabad végrehajtania: bezárulás, elzárkózás. Ez teszi lehetővé a befelé nézést. Ahogy az egyénnek tudatosan búvárkodnia kell saját lelkivilágában, úgy kell globálisan is önvizsgálatot tartanunk. Mit tettünk az elmúlt évben? Miután éveken át egyre gyakoribbak voltak az elharapózó erdőtüzek Kaliforniától a mediterrán térségen keresztül Szibériáig és Ausztráliáig, a Föld tüdejének nevezett Amazonas menti kiterjedt esőerdőben minden korábbinál hatalmasabb tüzeket gerjesztettünk. A gyulladás a szervezetünkben, a tüdőnkben lelki-szellemi értelemben is, de a Föld szervezetében, a bolygónk tüdejében is akut terhelést jelent. Erre mondhatjuk azt: egyenes beszéd.

Vegyük észre, az általunk megsebzett bolygó, akinek méltán feltételezhetünk valamilyen tudatosságot, ezért nevezzük nevén: Gaia, homeopátiásan igyekszik gyógyítani. Egészen kis mértékben, mennyiségben juttatja szervezetünkbe azt, amit mi nagyban okozunk. Az emberiség összességében és hatásmechanizmusában ma a legegyszerűbb organizmusok mintájára létezik: feléljük a Földet, mint gazdaszervezetet. Azért kapjuk a SARS-CoV-2 homeopátiás szert, hogy elérkezzen hozzánk az információ és leálljunk azzal, hogy vírusként működjünk és a saját létfeltételeinket is biztosító természeti erőforrások pusztítással járó kiaknázásának lelassítása és megállítása érdekében átálljunk egy bölcs, a természettel együttlétező, a létezők között minél ártásmentesebb összhangot biztosító társadalmi létfenntartásra.

Mindebből az következik: hogy a tanulás annak felismerése, hogy nem élhetünk úgy, mint eddig. Az lenne a legjobb, hogy senki ne reménykedjen abban, hogy visszakapjuk megszokott korábbi életünket. Ha egyéni szinten vírushordozóként vagy betegként, globális szinten emberiségként nem sikerül a fentiek szerint tanulnunk, az azt jelentheti, hogy világszerte akár százmillió ember halhat bele a fertőzésbe. Ebben az esetben az élet minden területe: a gazdaság, az ipari termelés, a mezőgazdaság, a kultúra, az oktatás, akár még a politika is jelentős mértékben átalakul. Nem nullázódik le, de olyan megrögzött, merev működési módok oldódnak fel globális szinten, ami alapvető újragondolásra késztetheti az emberiséget.

Nem látszik, de valójában ez a járvány összefonódva működik a többi válsággal és azoktól elválaszthatatlanul jelenik meg. A természethez való viszonyunk, a társadalmi létezésünk, s végső soron saját tudatunk is válságos állapotban van. A természetnek okozott, az energia- és nyersanyagforrások kiaknázásával járó szenvedésben, a termőtalaj és a vízburok szennyeződésében, az ivóvízkészlet csökkenésében, az állat- és növényfajok pusztulásában és kihalásában, azaz a biodiverzitás csökkenésében, a hagyományos kultúrák háttérbe szorításában, eltűnésében, a társadalmi egyenlőtlenségek növekedésében, s számtalan más válságos helyzet és globális válságtünet létrejöttében óriási szerepe van az embernek. Rengeteg szenvedést okozunk magunknak, a környezetünkben élő többi lénynek és a jövőbeni nemzedékeknek a haszonelvű, rövidtávú gondolkodásunkkal és létgyakorlatunkkal. Egy ideje tudjuk: válaszúton áll az emberiség, s ha nem jutunk sürgősen a szükséges belátásokra és nem lépünk időben, a tét valóban a megmaradás lehet.

A járvány nem csak csatlakozik a korábbi válságokhoz, hanem betetőzheti is az értékrendbeli, az elhibázott gazdasági létmódbeli és a sok másféle válságot. Kivéve talán egyet: a klímaválságot, mert a termelés és fogyasztás visszafogásával máris tisztább a bolygónk. Ez jelzi a megoldást és az utat is: mindenképpen egy mértéktartóbb létezést kell kialakítanunk. Ha a tanulságokat levonva a jövőbe mutató lehetőségek felmutatása helyett csak erőltetjük a régi mintáinkat, akkor a társadalom és az emberek mentális állapota is súlyos, gyógyíthatatlan sebeket szerezne. Mint minden válság, ez a járvány is nagy kihívás és lehetőség is. Minden betegség mindig „teljessé” akar tenni, amikor nagy lelki nyomást gyakorol, hogy megkeressük a kiutat egy rossz helyzetből.

 

Egy újabb járvány megelőzése

Egy gyógyulást követően nem lehet úgy élni, mint korábban, mert az azt jelentené, hogy nem tanultunk a leckéből. A gyógyulás ennélfogva nem lehet a tünetek szőnyeg alá söprése, hanem az elvesztett rend felismerése és helyreállítása. Nem a korábbi életmódot kell visszaállítani, ami szélsőség volt, s egy újabb betegséget hívna be, hanem egy újat, ami tudatosabb és egyensúlyosabb.

Minden testi és társadalmi gyógyulás csak akkor tekinthető valóban annak, ha hozzá lelki és szellemi változás is csatlakozik. Másképp az ősprincípiumokat irányító sorshatalmak, avagy ezek manifesztációjaként Gaia arra kényszerül, hogy ugyanazt a feladatot más és más formában megismételje, hiszen az eddigi leckék nem érték el céljukat: a viselkedés megváltozását. Ha nem kezeljük az okot, akkor a tünet máshol vagy más alakban fog újra felbukkanni. Ha „sikeresen” próbálkozunk azzal, hogy eltüntessük a hibás magatartásra utaló tüneteket, azután éppen úgy folytatjuk, mint eddig, azzal azt érjük el, hogy újabb betegségek keressenek fel bennünket, amelyek rá akarnak kényszeríteni, hogy végre a helyes útra lépjünk.

Fontos, hogy mélyebbre tekintsünk, kollektív önvizsgálatot tartsunk és meglássuk azokat az okokat, amelyek a klímaválsághoz és az összes, hasonlóképpen megoldásért kiáltó kihíváshoz vezettek. A válság kialakulásának okai nagyrészt a minket, embereket a természettől elkülönülten elképzelő, elhibázott működésünkből fakadnak, abból, hogy az emberiség a természet urának hirdetve magát, önző és felelőtlen tettek sorozatát követi el és jelenlegi pusztító létgyakorlatával halmozza a szenvedéseket gyarapító tragikus vétségeket.

Régóta akkumulálódnak az elmúlt évszázadok nemzedékei által elkövetett tettek káros következményei, aminek hatásaiban mi, ma élő nemzedékek most közösen osztozunk. Tetteinknek következménye van, amelyekkel találkoznunk kell. Induljon el annak széleskörű tudatosítása, hogy önző, öntelt és elbizakodott hozzáállásunk, szűklátókörű, hosszú távon kockázatos döntéseink és a javak termelésére és szerzésére irányuló mindennapi cselekedeteink sodorták veszélybe az emberi kultúra és tágabban a földi élet jövőjét.

A veszéllyel való szembenézés vissza nem térő lehetőséget is tartogathat számunkra, lehetőséget arra, hogy megálljunk. A kikényszerített megállás alázatosabbá tesz, szembesít esendőségünkkel, létünk törékenységével, s egy nagyobb, eddig megtagadott hatalommal, a természet erejével. És szembesít a hübriszünkkel is: a távolság legyőzésében rejlő mámor, az anyagból anyagot gyártás, a technológiai találmányokban tobzódás feleslegességével. Úgy tűnik, tényleg nem halogathatjuk tovább, eljött az idő az újratervezésre és a közös cselekvésre, hogy egy igazságosabb, kiegyensúlyozottabb, harmonikusabb világ megteremtését tűzzük ki célként magunk elé.

A földi élet hosszú távon történő fenntartása érdekében nélkülözhetetlen annak tudatosítása, hogy a korlátlan gazdasági növekedésen és a versengést, ezáltal egyenlőtlenséget teremtő technológiai fejlődésen túl más, magasabb, közösen felismerhető erkölcsi alapállásból fakadó szempontok is léteznek. Hozzunk létre egy olyan új, nem versengésre épülő, környezettudatos gazdasági működést, amely lehetővé teszi a társadalmi különbségek csökkentését. Ehhez az önközpontú viszonyulás féken tartásán, a kölcsönös érdekfelismerésen és az együttműködésen alapuló, újfajta gazdasági szerkezetet szükséges kialakítanunk. Olyan ésszerű életvezetést kell megcéloznunk, amely tiszteletben tartja az emberiség szimbiotikus kapcsolatát a Föld ökológiájával és természeti körfolyamataival.

Az ember tudatos lényként dönthet sorsa és a többi lény sorsa felől, s ez felelősséggel is jár. A létezők kölcsönösen összefüggő, egymásra utalt hálózatot alkotnak, ezen hálózat egyes elemeinek pusztítása az egész háló szétszakadásához vezet. Ezzel pedig megsemmisíthetjük azt a rendszert, ökoszisztémát, amely az emberi lét fennmaradását is biztosítaná. A többi létformának ugyanúgy joga van az élethez, mint az embereknek. Teremtsük meg annak lehetőségeit, hogy mindinkább tudatossá váljon az emberi lények, tágabban a létezők egysége, s hogy melyek azok a feladatok, amelyek tudatosságra és együttérzésre, tervezésre és döntésre képes emberi mivoltunkból, ezzel összefüggésben pedig egyetemes felelősségünkből fakadóan ránk hárulnak a többi létező felé.

Ma a kihívások minden korábbinál nagyobb összefogást igényelnek, az egyes emberi cselekedetek kevesek lennének a hibák kiküszöböléséhez, az evolúciós és civilizációs zsákutcából való kijutáshoz, az élet megmentéséhez. Ugyanakkor az is biztos, hogy az össztársadalmi szinten hozott változtatások nem vezethetnek eredményre, ha az egyes emberek nem változtatnak az általánosságban a vágyak kielégítésére és a kényelem keresésére irányuló mindennapi életmódjukon. Szükségszerű annak tudatosítása, hogy mindenkinek elkerülhetetlenül áldozatot kell hozni a jövőbeni nemzedékek érdekében, le kell mondanunk vágyainkról, jelenlegi életünk számos megszokott eleméről, csökkenteni kell a fogyasztásunkat és meg kell tanulnunk önmérsékletet tanúsítani, azaz mindinkább tudatossá kell válnunk. Fel kell ismernünk, hogy nem a vágyak gerjesztése és zabolátlan kielégítése eredményezi a boldogságot, hanem a megelégedettség, a mások iránti segítőkészség és képességeink kibontakoztatása.

Ennek érdekében össze kell gyűjteni és bárki számára hozzáférhetővé kell tenni mindazokat a környezeti és természeti értékek megóvására, az újrahasznosításra, az erőforrások és eszközök közösségi megosztására irányuló megoldásokat és viselkedésmintákat is, amelyekkel ki-ki a saját életében, személyes életterében hozzájárulhat ahhoz, hogy megszokott hétköznapi, úgynevezett rutincselekvéseink és azok következményei kapcsán is nagyobb morális felelősséggel, minden érző lény iránti szolidaritással és tudatossággal nyilvánuljunk meg.

Kezdjük el oktatni és terjeszteni azokat a módszereket, amelyekkel elkezdődhet a gyógyítás. Azaz tegyünk lépéseket azon hibás működés felszámolása és a helyes megoldások alkalmazása irányába, amelyek képesek a tudatosságunkat megváltoztatni. A járvány, a betegség abban segít, hogy tökéletesebbé váljunk, hogy megtegyünk bizonyos lépéseket, amelyek a fejlődésünkhöz szükségesek – és ez az igazi gyógyulás, az, amikor a betegség után közelebb kerülünk a helyesebb élethez, mint ahogy előtte voltunk.

Mielőtt ez az írás profetikus kiáltvány jelleget öltene, fontos hangsúlyozni azt is, hogy lehet, hogy nem elég ez a járvány ahhoz, hogy megrendítsen és elgondolkodtasson mindenkit. Nem könnyű kilépnünk a komfortzónánkból, elhagynunk megszokott cselekvési mintáinkat, felülvizsgálni indítékainkat, magunkra alkalmaznunk a tanulságot. Főleg nem az globális méretekben, különösen akkor, amikor oly nagy a jelenlegi működésünk tehetetlenségi nyomatéka és oly erőteljesek lesznek az elvonási tüneteink. Ám mindezek után mégis érthető, miért érdemes elgondolkodnunk azon, hogy talán paradox módon egy vírus okozta járvány teszi majd egészségesebbé a világot és a tudatunkat.

Valóban különleges pillanatban élünk, hogy irányt váltsunk és emberibb jövőt alakítsunk ki. Minél nagyobbat változtatunk, annál nagyobb az esély, hogy sikerül is. Bízzunk abban, hogy ez a történés, közös trauma, ami hétköznapi szinten megrendítő félelmet és bizonytalanságot gerjeszt, kellő inspirációt nyújt a cselekvéshez, egy új kezdethez. Ne feledjük, az inspiráció azt is jelenti: belégzés, befogadás.

Csörgő Zoltán

Szimbólum, csoda, varázs – Beszélgetés Csörgő Zoltánnal

– Hogyan és mikor jelent meg életedben a jóga?
– Először inkább áttételesen, szinte utalásszerűen, de szerencsére elég korán. Édesanyám jógázott, eljárt Dely Károlyhoz. Nála ez csak egy módon, a durva valóságból való elvágyódásként magyarázható érdeklődésből fakadt, hiszen az ötvenes években felnövekedvén kezdett rendkívüli vonzalmat érezni India irányába, s szeretett volna minél többet megtudni róla. Számomra ez annyiban jelentett segítséget, hogy amikor tizenéves koromban az én érdeklődésem is megjelent, akkor az ilyen témájú könyvekért csak fel kellett nyúlnom a polcra, mert azok otthon elérhetőek voltak számomra.
– Hogyan hatott rád ez a világ akkoriban?
– Nem bigott, beszűkült, dogmákkal telezsúfolt szemléletmódot, hanem egy nagyon nyitott és befogadókész, sok irányba tájékozódó mintát kaptam szüleimtől. Ezért számomra a természetes az volt, hogyha bármi felé megnyílik az érdeklődésem, akkor annak utánajárjak, utána olvassak. Ez az indíttatás a még mindig velem lévő, pozitív értelemben vett gyermeki kíváncsiságomból is fakad. Egy mindent megérteni akarás és összefüggésekben látás az, ami kezdetektől vezérel engem. Ez legkorábban egy állandó kérdezésben nyilvánult meg, szerencsére a szüleim nem állítottak le, nem unták meg és nem ölték ki belőlem a tudni akarás vágyát. Az első eszmélésem azzal kapcsolatos, hogy megpróbáltam definiálni: mi végre van ez a világ. De legfőképpen, hogy mi az emberi élet célja benne. Akkoriban még nagyon messze esett a válaszom a maitól. Az első éveimben sokat betegeskedtem, nagyon sok időt töltöttem kórházban. Feltehetően ez is befelé figyelő, érzékeny állapotot alakított ki nálam. Minden bizonnyal ennek köszönhető az is, hogy nem fogadtam el kész válaszokat, hanem mintegy önmagamra támaszkodva igyekeztem meglelni saját igenjeimet, nemjeimet vagy miértjeimet. A nagyszüleim által gyakorolt, s némiképp elvárt Isten-tisztelet bennem ellenkezést szült. Az ellenkezéssel függ össze az, hogy egy materialista és ateista világmagyarázat kezdett kialakulni bennem.
– Mikor kezdett ez változni?
– Ezek a kérdések természetesen a későbbiek során is foglalkoztattak. Tizennégy éves koromban volt egy fordulat, amikor elkezdtem pedzegetni magamban addigi sokszor próbára tett világnézetem és az idealizmus találkozási pontjait. Egészen pontosan felállítottam azt a zombi-teróriaként ismert tételt, amivel évekkel később és jóval idősebben Raymond Kurzweil híresült el Amerikában, majd világszerte. Az érdekelt, hogy van-e az anyagin túl is valóság. Erre a választ két év múlva, tizenhat évesen tudtam megadni, amikor egyértelművé vált számomra, hogy a valóságnak van egy láthatatlan, szellemi vetülete is.

IMG_0957

– Nagyon szerencsés helyzet, hogy ez már tizenhat évesen felcsillant…
– Másoknak az nagyon szerencsés, hogy kiskorukban belenőnek egy ilyen világszemléletbe. Lehet, hogy nem kérdőjelezik meg, de számukra teljes világmagyarázatot nyújt. Nekem meg kellett ezért küzdenem. Annyiban mondhatni korábban is idealista voltam, hogy azt gondoltam: a világ egy javuló állapot felé tart, egyre jobb és jobb társadalmat, együttélést hoznak létre azok az emberek, akik a tudomány révén egyre többet tudnak meg a világról és a végén mindent meg fognak oldani. Ekkorra letisztult bennem, hogy nincs így, s nem lesz, nem lehet így. Hiszen éppen azoktól a céloktól és értelemadási műveletektől távolodunk, amiket elkezdtem nagyon fontosnak tartani az életemben: az emberéletnek célja a belső, önismeretre épülő, a természettel és a világgal való együttműködő összhang kialakítása lenne. Egyértelmű lett számomra, hogy az emberéletnek messze magasabb rendű célja van, mint pusztán az anyagi világba való építkezés, javak termelése-fogyasztása. Ebben az életszakaszomban történt az is, hogy olvastam a buddhizmusról egy bekezdést és tökéletesen beleillett abba a szemléletbe, amit akkoriban kezdtem kikristályosítani magamnak a világról.
– Milyen mélységekben ismerkedtél meg a buddhizmussal?
– Ez leginkább egy életre szóló kihívás, hiszen ez egy folyamat. Ha belegondolok, hogy néhány évvel ezelőtt mit tudtam a buddhizmusról, s mit tudok most és ha összevetem azzal, amit remélhetőleg néhány év múlva tudni fogok, akkor mindenféleképpen reményre ad okot, hogy ez egy tisztuló folyamat. Egy biztos: a buddhizmus világos és egyértelmű útmutatásokat ad az emberi létezés lehetőségeiről és az emberi tudat kibontakoztatásának folyamatáról. Ha a mi kultúránk alapját jelentő kereszténységben meglennének mély ismeretek a magasabbrendű, az ember szabadságot és méltóságot egyaránt biztosító tudatállapotokról és elérésük módszereiről, hiszen ez az, ami számomra igazán lényeges, akkor feltehetően keresztény meditációs gyakorlatokat folytatnék. Ám sajnos a mi kultúránk nagyon keveset őrzött meg abból a kifinomultságból és alaposságból, ami a buddhizmusra jellemző a belső világunk megismerésére vonatkozóan.

– Egyik alapítója vagy A Tan Kapuja Buddhista Egyháznak. Kérlek, mesélj erről, hogy alakult ez így?

 – Harminc évvel ezelőtt, amikor elvittek katonának, Láma Anagarika Govinda a Fehér felhők útján című könyvét csomagoltam be magamnak a kevés tárgy közé, amit magammal vihettem. Igazán jó választás volt, menedéket leltem benne éppen hányatottá váló életemben. A leszerelésem után újságíró iskolába jártam, s ott kötöttem barátságot Szatmáry Zoltánnal, aki már tagja volt egy buddhista közösségnek, ő hívott el az egyház alapításakor. Az egyház máig origóm, centrumom a sok másfelé kalandozás ellenére, vagy talán éppen azért, mivel a jógával, szimbólumrendszerekkel, transzperszonális pszichológiával való ismerkedésem mellett mindig ez kínált valódi megérkezést, közösségélményt.

– Milyen tárgyakat tanítasz a buddhista főiskolán?
– Legelőször a buddhizmus és archetípusok kapcsolatáról tartottam egy szemináriumot nagyjából tíz évvel azután, hogy egyáltalán elkezdtem tanítani. Az elmúlt újabb tíz évben ehhez sorakoztak fel időnként olyan tantárgyak, amelyeket jómagam nem tanultam sehol, tehát szinte a semmiből kellett felépíteni a tananyagokat. Természetesen támaszkodhattam a Szuttantára, tehát a Buddha megőrzött szavaira, valamint külföldi szerzők műveire, no meg a saját tapasztalataimra. Ilyen téma mindenekelőtt a buddhista pedagógia, amelyhez az élményanyagot kezdetben és sokáig a buddhista gyerektáborok és gyerekfoglalkozások adták, s csak az utóbbi években segít elmélyíteni ismereteimet, de minden korábbinál intenzívebben az elindított buddhista hittanoktatás. Az ökológiai kihívásokra adható buddhista válaszok szintén régóta foglalkoztatnak, újabban pedig a buddhista etika segít eligazodni a buddhizmus mai alkalmazásában. E három tantárgy voltaképpen az elkötelezett buddhizmus szellemiségét és gyakorlati terepét képviseli számomra, hiszen nem csak tanítani szeretném ezeket a tárgyakat, hanem minél inkább képviselni is az életvitelemben. Az oktatás és az erdőközeli ház, ahol élünk, lehetőséget is nyújt erre. Néhány évig tanítottam a Kína kultúrája és a Buddhizmus Kínában tantárgyakat is annak ellenére, hogy nem vagyok sinológus, ám, meglett az értelme, hogy a főiskola vezetése rám bízta ezeket a témákat, mert így természetesen alaposan és egyéb kutatásaimat is inspiráló módon elmélyedhettem ennek a manapság végképp megkerülhetetlen ősi és máig virágzó civilizációnak a szellemiségében.
– A buddhizmus valóban mély és sokrétű filozófiai tudomány és gyakorlatrendszer. Ám akkor hogyan lehet elképzelni azt, hogy gyermekeknek is tanítod? Hiszen kidolgoztad a buddhista oktatás módszertanát, s ennek mentén szervezed a buddhista hittanoktatást országszerte az iskolákban.
– Talán mivel itt tartok magam is: megpróbálom végre az egyszerű alapösszefüggéseket átlátni. De komolyabban: a gyermekek nagyon egyenesek és megérzik, ha valaki nem hiteles ismereteket közvetít feléjük, olyanokat, amelyekről maga sincs teljesen meggyőződve. Ilyen szempontból nyugodt vagyok, mert a buddhizmusnak azok az erkölcsi- és szemléletmódbeli alapjai, amiket tanítunk a gyerekeknek, s amiket az erkölcstanoktatás kapcsán tantervszerűen összegeztünk, nem a legszofisztikáltabb részeihez tartoznak a buddhizmusnak. Viszont ezek azok, amelyek életre szóló útmutatást adhatnak nekik arról, hogy ne a külső világtól várják a boldogságukat és örömeiket, hanem tisztában legyenek azzal, hogy ez csakis a benső állapotaik megfigyelésével és alakításával érhető el és senkit nem hibáztathatnak, ha nem érzik teljesnek az életüket.

– Ennek a teljes, örömteli, sőt hozzátehetjük, egészséges életnek a lehetőségét állítják középpontjukba a Hvar szigeti nyári jóga- és életmódtáborok, amelyeknek pároddal együtt egyik szervezője és táborvezetője vagy immár hatodik éve. A jóga miként illeszkedik az életedbe?
– Attól függ, hogy milyen jógáról beszélünk. Számomra a jóga – ahogy arra a szó etimológiája is utal – analóg a religio szó jelentésével: visszakapcsolódás, összekapcsolódás a transzcendens világgal, magasabb önmagunkkal, a teremtő szellemmel. Ilyen szempontból egy egyetemes módszerről van szó, s így azt is nyugodtan állíthatjuk, hogy a jóga törekvése minden vallási hagyományban kimutatható. Feltételezem, hogy bár ez a fajta törekvés a többi vallás alapját is jelenti, a jógára jellemző módszertan a többségükben háttérbe szorult már. Az más kérdés, hogy a jógát, mint nagyon letisztult és koncentrált gyakorlatrendszert úgy ismerjük, hogy a hinduizmus őrizte meg számunkra. Ám ugyanilyen alapon állíthatjuk azt is, hogy a taoizmus és a buddhizmus is megőrizte a jógának bizonyos gyakorlatait. Amit köznyelven jógának nevezünk, az valóban arra a szemléletmódra és gyakorlatrendszerre épül, ami a hindu darshana filozófiákban gyökerezik és főképpen a szánkhja szemléletmódból fakadó célkitűzés és praxis kapcsolódik hozzá. Természetesen számomra ez nincs ellentétben sem a buddhizmussal, sem a taoizmussal vagy éppenséggel a keresztény misztikával illetve egyéb szellemi hagyományokkal, melyekben igyekszem valamelyest tájékozottságra szert tenni, hiszen az emberi tudat egyetemes. És ha az emberi tudat egyetemes, akkor egyetemes lehetőségek birtokában van, hogy kibontakoztassa mindazt a potenciált, képességet, ami benne rejlik. Ennek különböző korokban különböző gyakorlatrendszerei és hozzá kapcsolódó filozófiái alakultak ki. Számomra rendkívül izgalmas tudni azt, hogy a különböző szellemi hagyományok mélyén voltaképpen egy egységes emberi törekvés lelhető fel. Hajlok arra, hogy elfogadjam az egyik legjelentősebb 20. századi felfedezést, ami sajnos jellemzően a mai széttagolt világban nem hathatta át a közgondolkodást, hasonlóan a kvantumfizikához vagy a jungi, eliadei archetípus-tanhoz kapcsolódó felismerésekhez, ez pedig az, hogy van egy egyetemes emberi létállapot, egy szellemi alapállapot, amelyre vonatkozó ismereteket ennek az őstudásnak a különböző korokra és népekre alkalmazott vetületeiként a vallások tartják fenn és örökítik át. Engem mindenkor a közös alap érdekel.

– Ennek a „közös alapnak” a keresése a kíváncsiságod mozgatója?
– Az összefüggésekben látás és a teljes világmagyarázat igénye vezetett el engem oda, hogy nagyon sok mindenben kipróbáljam magamat az életemben. Dolgoztam könyvtárosként, újságíróként, marketing managerként, információs társadalomkutatóként és szervezőként, s még néhány további, már-már extrém érdekesség lehet azzal kapcsolatban, hogy mi minden fér bele egy ember akárcsak fél életébe: voltam Franciaországban és a Himalájában idegenvezető, Albániában ENSZ-szakértő, a Pannon Egyetemen pedig az elektronikus közigazgatás gyakorlatát tanítottam. Ezek egymástól nagyon távolinak tűnő területek, mégis ezekben a kihívás és önmeghaladás lehetőségeit kerestem. Alapelvem, hogy ahol megnyílik egy ajtó, ott belépek. Kíváncsiságom visz bele sokszor kalandosnak tűnő helyzetekbe, ahol a lehetetlent kísértem meg és teszem próbára magamat. Talán azért, hogy bebizonyítsam magam számára azt, hogy végtelen lehetőségei vannak az emberi létezésnek. Szent meggyőződésem, hogy nagyon képlékeny és változásra kész a természetünk. Ami nagyon távol áll tőlem, az az, hogy véglegesnek, lezártnak, késznek gondoljam magamat. Ebből egyébként az is következik, hogy lehet, hogy egy év múlva ugyanezekre a kérdésekre más válaszokat adnék, remélhetőleg elmélyültebbeket és átgondoltabbakat. Több belátást tartalmazókat. Meggyőződésem, hogy ebben az alakuló folyamatban hatalmas szerepe van a biztos családi háttérnek és annak, hogy a párom támogatja ezt és minden lehetőséget biztosít ahhoz a belső kibontakozáshoz, amelyben nemcsak partner, hanem igazi társ, akivel a céljaink és szemléletünk ritka konstellációban egyesülnek. Az ő támogatása, párhuzamos folyamatai, ezek megoszthatósága nélkül sokkal nehezebben születnének meg a lényegbe hatoló belátások.

– Említetted a családot: mesélsz fiaidról?
– Három fiam van és persze ez is szimbolikus: a mesebeli királynak is három fia van. Csodásak, szabadok, öntörvényűek és kamaszok. Jó látni kibontakozásukat és jó segíteni őket ebben a folyamatban, ahogy remélhetőleg rátalálnak arra, miként lehet kibontakoztatni egyre jobban a velük született tehetségeket képességekké, s hogyan találják meg a célt és értelmet, ami miatt ők megszülettek a világban. Meggyőződésem, hogy mint ők is, mint jómagam is és mint minden ember olyan céllal kellett, hogy megszülessünk, hogy van, amit csak mi adhatunk hozzá ahhoz, hogy – és itt most figyelem, meg kell kapaszkodni, mert végtelenül idealista megközelítés következik – a világ teljesebbé, ha úgy tetszik igazabbá, szebbé és boldogabbá váljon. A magam részéről például csodálatos részt venni olyan hatalmas, nálamnál nagyobb szellemi erőknek a munkálkodásában, amelyek úgy tűnik, hogy jó eszköznek találnak ahhoz, hogy valami tisztább, teljesebb és bölcsebb valósuljon meg a világban például a táborainkon keresztül.

– Már értem! Ezek a szellemi erők hoznak tehát annyi színességet, életet a táborba!
– És mindenki, aki részt vesz, mert együtt hozzuk létre évről évre azt az élménygazdagságot, ami erőforrásunkká is válhat sokáig a táborok zárószertartása után. Igazán nagy szerencse számomra, hogy azokat az érdeklődési területeimet tudom elmélyíteni, meglátásaimat közvetíteni, amelyek számomra is a legfontosabbak az életben. Ilyenek a tudat természetére vonatkozó felfedezések, az összehasonlító vallásbölcseletből származó meglátások, az ájurvédikus életmód közel huszonöt éve megismert módszereiből fakadó tapasztalatok és megéltségek, a meditáció és egyéb tudatosságot növelő gyakorlatok és ne felejtsük ki a szimbólumokat, amelyek az érdeklődésem fókuszpontjában vannak. Uralkodó tudatfunkcióm az intuíció és úgy gondolom, hogy elég sokat köszönhetek ennek, mert a legtöbb felismerésem nem egy logikus sorrendiségben egymás után állított következtetéssorozatból születik, hanem villámcsapásszerű meglátás, amely hatalmas energiával képes feltölteni engem. A szimbólumok világában és az analógiás látás lehetőségében éppen az nyűgöz le, hogy miként képes kapcsolatot teremteni a belső, teljesebb, immanens és a külső megnyilvánuló világ között. Számomra a szimbólumok az egyik legizgalmasabb és legtitokzatosabb, talán úgy is mondhatnánk, hogy legmisztikusabb terület, ahol csodás összefüggésekre lehet rátalálni. Maga a jóga is tekinthető úgy, mint szimbólumrendszer, hiszen szimbólumok sokaságát alkalmazza gyakorlatai során. Az ászanák is tekinthetők szimbólumoknak, nem beszélve természetesen a mantrákról, amelyek hangszimbólumok vagy a mudrákról, amelyek kéz- és/vagy testszimbólumok. A szimbólumok a középkori kabbala tanítása szerint kódok, melyeket Isten rejtett el a világban annak érdekében, hogy vissza lehessen találni hozzá. Az írásmagyarázók szerint Isten megteremtette a világot, de kivonult belőle, ám utalásokat, jeleket hagyott maga után, hogy vissza lehessen találni hozzá. Ez csodás játékká képes emelni az emberi létezést. Egyszerre komoly és varázslatos játékká, aminek a folyamatában minden egyes fellelt és önmagunkra vonatkoztatott szimbólummal teljesebbé, ugyanakkor nyitottabbá, tágabbá, ha úgy tetszik: istenközelibbé tudjuk magunkat tenni.

– A varázslatos játékosság hogyan jelenik meg a Hvar szigeti táborokban?
– Ezt egy sajátos és villámcsapásszerű, váratlan meglátást alkalmazva úgy játsszuk végig a jógatáborunkban, hogy magára a szigetre úgy tekintünk, mint egy a Teremtő által azért létrehozott jelenségre, hogy benne mezokozmikus szinten fellelhessük azokat az analógiákat, amelyek a makrokozmoszra, a világmindenségre és a mikrokozmoszra, az emberre jellemzőek. Ez a hét tudatszint, a hét csakra. És milyen érdekes, hogy a szigeten végighúzódik egy hegygerinc, s e gerinc mentén fel lehet lelni a településekben, kulturális emlékhelyekben és egyéb látnivalókban megnyilvánuló erőközpontokat, amelyek éppen ugyanilyen arányban és elhelyezkedésben, az emberi testre vetítve a gerinc mentén is fellelhetők. Nem kell persze ezt komolyan venni, az régen rossz lenne, ha ezt szó szerint és dogmatikusan igaznak vennénk. Viszont arra nagyon jó, hogy nyitottá, játékossá tegyen minket és részt vegyünk a világ csodás és varázslatos megismerésében. Miközben a tábor során végiglátogatjuk ezeket a helyeket, töltekezhetünk az ottani szellemi élményekből, történelmi és kulturális felfedezésekből. Mindez segíti, hogy legyen mihez kapcsolnunk azokat a nagyon is konkrét, mély tapasztalásokat, amelyeket a párom vezetésével tartott napi kétszeri jógagyakorlás során az egyes csakrákhoz fűződően magunkban megtapasztalunk, megélünk.

Jóga határok nélkül – interjú Wanshart Erikával

Wanshart Erikára igazán ráillik első pillantásra a jellemzés, hogy törékeny teremtés. De csak első pillantásra. Rögtön társul hozzá, tekintete alapján, hogy biztosan mély megéltséggel és belátásokkal rendelkezik, olyanokkal, amelyek alapján néha nem is eviláginak tűnik. Pedig mindez számos nagyon is evilági sorskihívás eredménye. Egy gyógyíthatatlanak tartott autoimmunbetegségből, a lupusból való felépülése során talált rá a jógára. Olyan ember tehát, aki egy személyben is képes igazolni a jóga csodáját, erejét és a benne rejlő lehetőségeket.

Wanshart Erika

– Hogyan találkoztál a jógával?

– Gyermekem születése után, húsz éves koromtól több mint egy évtizeden keresztül súlyos betegségben szenvedtem, többször a halál küszöbére is eljutva, annak eredményeként, hogy fokozatosan minden szervemet megtámadta a kór. Ez azzal járt, hogy hosszú időn keresztül nem láttam vagy például nem tudtam, s lényegében újra kellett tanulnom járni. Éppen ezért amikor egyszer láttam egy műsort a tévében, amiben körülbelül harminc percen keresztül jógagyakorlatokat mutattak be, egyszerűen lenyűgözött az emberekből áradó harmónia. Már abból is erővel töltekeztem, hogy néztem. Akkor eszembe sem jutott, hogy van annyi erő a testemben, hogy el tudjam végezni ezeket a gyakorlatokat. Viszont nap, mint nap leültem megnézni ezt a műsort. Egy hirtelen ötlet hatására, mivel nem tűntek akkor egyszeriben olyan bonyolultnak, elkezdtem végezni a látottakat. Egyedül és titokban. Ugyan könnyűnek néztek ki a testtartások, de az elején nagyon nehezen mentek, mégis sikerélményt jelentett.

– Tudtad előtte, mi az a jóga?

– Furcsán hangozhat: nem vagy talán mindig is. Mindenesetre egy idő után rájöttem, hogy amikor fájdalmaim voltak, hasonló testtartásokba helyezkedtem, mint az ászanák. Persze nem a fél lábon állásra gondolok. Majd az is feltűnt, hogy a jógázásra jellemző mély belső figyelem nagyon hasonló arra, amikor a betegségem idején minél mélyebbre húzódva önmagamban megfigyelni voltam kénytelen benső folyamataimat. Meditációról van szó mindkét esetben.

A jó élmények a hatására, hogy ki mertem tenni magam, sőt jobb lett a közérzetem, minden nap elvégeztem a tévében látott gyakorlatsorokat, s a végén elkezdtem felvenni videóra. Egy idő után már akkor is gyakoroltam, amikor nem volt tévéadásban. Minden reggel, de volt, hogy kétszer-háromszor is elvégeztem a gyakorlatsorokat. Pozitív hatása annyira nyilvánvaló volt, hogy elkezdett mélyebben érdekelni, szerettem volna tudni, mik ezek a testtartások, honnan jönnek, kik alkották meg, miért épp ezeket választották, s mi a lényegi üzenetük. Először könyvekből ismerkedtem, tájékozódtam, majd kicsivel később megtudtam, hogy létezik a buddhista főiskola, ahol a jógát rendszeresen lehet gyakorolni és mélyebben lehet megismerkedni a keleti gondolkodásmóddal, filozófiával.

– Mikor jártál a főiskolára?

– 2006 és 2010 között. A Tan Kapuja Buddhista Főiskolán megismerhettem más jógairányzatokat is, s ami még fontos volt, hogy jógatanár mellett gyakorolhattam. Ez azért lényeges, mert egészen pontos, személyre szabott instrukciókat kaptam, ami még hatásosabbá tette a jóga gyakorlását. Ennek hatására döntöttem el, hogy magam is jógaoktató leszek. 2011-ben beiratkoztam az Anahita Jóga és Szellemi Központban egy 200 órás jógaoktató képzésre és azóta is tanulok.

– Mióta  oktatsz jógát?

– Nyolc éve kezdtem el jógaórákat tartani, amikor úgy éreztem, hogy nyolc év gyakorlás után már a saját tapasztalataimból tudok meríteni és adni a hozzám fordulóknak. Közben én is töltekezem mindig újra és újra, mert amit adok, az nem csak az én tudásom, hanem mintha egy magasabb erő csatornája lehetnék.

gómukhászana

– Egyéni jógaórákat is tartasz.

– Igen, hiszen mindenki más. Vagy ahogy Mérő László fogalmazott: „mindenki másképp egyforma”. Ám ez a „másképp” komoly figyelmet kap a jógában. Nagyon jók a csoportos órák, ám időnként egy-egy egyéni foglalkozás során személyre szabott gyakorlatsorral, ászanákkal és légzőgyakorlatokkal a hangsúlyt a gyengébb területekre helyezve intenzívebben lehet oldani az energiablokkokat. Ezek betegségeket is tudnak okozni. Azaz érdekes, talán sorsszerű, korábbi életszakaszomból, élményeimből fakadó, hiszen súlyos betegségből gyógyultam meg saját akaraterőmnek és némi csodának köszönhetően, hogy betegségekkel küszködő emberek kérnek tőlem, mint jógaoktatótól tanácsot. Ilyenkor nem csak a saját tapasztalataimra, ebből fakadó empatikus készségemre hagyatkozom, hanem más irányú tanulmányaimra is építkezem, például a jungi szemléletre, az archetípusos gyógyításra és a szimbolikus látásmódra, hiszen ez a jóga világát kiegészítve, s hozzá illeszkedve segíti egy új, egészséges szemlélet- és életmód kialakítását. Az alapképzésen túl a jógában is igyekszem folyamatosan képezni magam. Időközben elvégeztem egy ájurvédikus jógaterapeuta képzést, s nemrég fejeztem be a gerincterápiás jógaoktatói továbbképzésemet. És már tudom azt is, hogy mi lesz a következő tanfolyam.

– A korábbi saját élményeid megmagyarázhatják, hogy miért épp a terápiás irányba indultál el. De mi alapján választottad az ájurvédát és a gerincterápiát?

– A válasz egyszerű: mindkettő kikerülhetetlen, ha az ember jógaterápiával szándékozik foglalkozni. Ájurvéda magyarul annyit jelent, hogy az „élet tudománya” és az önmegfigyelésen alapuló jógikus életmód a lényege. Az ájurvéda – a jógához hasonlóan – több ezer éves tudomány, melyben úgy a mikro-, mint a makrokozmosz minőségeinek megfigyelését hihetetlen finom szintekre emelték. Világ és ember ebben a megközelítésben analóg, tehát amit megfigyelek a környezetemben, azt magamra is vonatkoztathatom. Az ájurvédikus gyógyítás alapja a személyes alkat meghatározása. Amint ezt megismerjük, máris tehetünk kiegyensúlyozott létezésünk érdekében, például helyes étkezéssel, megfelelő életmód kialakításával és jógagyakorlatokkal.  Bár ebben a rendszerben a legfontosabb a prevenció, a megelőzés, az ájurvéda segítségével sikeresen lehet betegségeket gyógyítani. Jóga és ájurvéda olyanok, mint a kötél két szára – egymástól elválaszthatatlanok.

 háromszög_em

Modern világunkban a helytelen életmód következtében sokan szenvednek gerincproblémáktól. Egy átlagos jógaórán például akár többen is vehetnek úgy részt, hogy „csak úgy” rendszeresen fáj a derekuk. Nagyon fontos, hogy az oktató tisztában legyen azzal, hogy kivel mit, milyen gyakorlatot végeztethet, s mit pedig nem. Egyébként a két terápiás rendszer csodálatosan összefügg és kiegészíti egymást, hiszen az ájurvédikus egyéni alkat többnyire meghatározhatja azt, hogy kinek alakul ki gerincbetegsége, s még azt is, hogy a gerincoszlopon hol. Tehát mindez ötvözhető és személyre szabható lehetőségeket kínál.

Magasabb szinten a légzés is elegendő lehet a gyógyuláshoz. A Buddha szerint a légzés tudatosságának gyakorlata, az ánápánaszati önmagában elegendő a megvilágosodás eléréséhez, ami szintén gyógyulás, mégpedig a legmagasabbrendű. De sejtésem szerint a légzés figyelmes végzése ugyanolyan fontos az egészség visszanyeréséhez vagy fenntartásához, mint az, hogy elegendő folyadékot fogyasszunk. Sajnos egyikkel sincs tisztában ma az emberek nagy része.

– Miért gondolják azt az emberek, hogy tudnak lélegezni, amikor nem?

– Mindenki tud lélegezni, ám a hétköznapi lélegzésünk általában nem tudatos. A hatha jóga foglalkozások szerves része a légzőgyakorlat, melynek hatása nagyon intenzív. A légzés maga az élet: ami nem lélegzik, az nem él. A nagy és alapos lélegzetvétel energiával telíti a testünket és ugyanígy a mély és alapos kilégzés megszabadít a feszültségektől.

– Ha már itt tartunk, elmondanád részletesen, hogyan történik ez?

– Életünk minden percében valamilyen érzelmet élünk meg. Minden érzelem, hatással van légzésünkre, mely – abban az esetben, ha nem tudatos figyelemmel kísért – az átélt érzelemtől felszínesebb, kapkodóbb lesz és ez oxigénhiányos állapothoz vezet. Amikor szervezetünkben csökken az oxigénmennyiség, szinte azonnal elveszítjük egyensúlyunkat, s ennek szorongás a következménye. A szorongást gyakran követi légszomj és a tehetetlenség érzése. Amikor az ember megpróbál valamit tenni ez ellen, küzd, mert már annyira nincs levegő, s ebben a mozzanatban az izmait kezdi el használni azért, hogy kicsit több levegőhöz jusson. Ha ez az erőfeszítés mégsem eredményes, jön a reménytelenség, a depresszió és a teljes kimerültség állapota. Még rosszabb esetben ezt követi a pánik. Ilyen érzelmi állapotban a mély légzés szinte lehetetlen, az ember csak felszínesen kapkod levegő után. Mindez nem tudatos szinten zajlik a legtöbb embernél. Mivel nem tudatos, megrögzött gondolati és érzelmi mintáinkat ismételjük, a test bizonyos részein az izommerevség, majd az oxigénhiányos, kibillent egyensúlyi állapot állandósul, s így energiablokk keletkezik. A cél a test és izmainak tudatos irányítása, vagyis ennek visszaszerzése, s ehhez kiváló módszer a jóga, mely gyakorlataiban a feszes izmokat nyújtva fellazítja azokat. A mély és tudatos légzés ebben a mozzanatban nagyon fontos támogató erő.

– Ez valóban nagyon pontos leírás volt! Komoly figyelem kell ahhoz, hogy ezt végig lehessen követni. Összességében miként fogalmaznád meg, mit adhat a ma emberének a jóga?

– Ugyanazt, mint évezredekkel ezelőtt. De mégsem. Hiszen régen a megvilágosodás volt a célja egy jóginak, manapság az egészséges, tudatos élet. Persze lehet, hogy a kettő végső soron ugyanaz. Nagyon fontos ebben az egészséges önismeret, jó értelemben vett, azaz helyes önérvényesítés, vagy inkább önkiteljesítés és felelősségvállalás a tetteinkért. A jóga egy olyan egyetemes testi-szellemi megközelítés, módszer, ami minden korban, most a harmadik évezred hajnalán is egyre több embert megszólít, mert lehet vallási hovatartozástól, származástól, életkortól vagy éppen testsúlytól függetlenül végezni. Az a sokféle jógairányzat, ami megjelent nyugaton, meg is nehezítheti a döntést, hogy melyiket válasszuk. Ugyanakkor a buddhizmusban van egy kifejezés: upája. Azt jelenti, hogy ügyes módszer. Ez alkalmazható a jógára is:  mindenki önmaga adottságainak megfelelően megtalálhatja benne azt, ami számára fontos ahhoz, hogy egy értékesebb, teljesebb életet valósítson meg. Kiemelten fontosnak tartom, hogy ne idealizáljuk a jóga célját, hiszen itt is lehet maga az út a cél. Vagyis nem gondolom, hogy rengeteg, kínzó gyakorlás után csak sokára érjük el azt, amit szeretnénk. Figyelemmel feltöltött jógagyakorlásunk kezdetektől megajándékoz belső élményekkel.

igazítás

– Miért a hatha-jóga?

– A hatha jóga, ha nagyon tudatos és az összes elemet tartalmazza, vagyis a tisztító- és légzőgyakorlatokon, a testtartásokon keresztül a meditációt, a tudatosságtól az energiát megkötő gyakorlatokig, akkor ez maga a rádzsa-jóga, amit a legmagasabb szintű jógairányzatnak, a “királyi útnak” tartanak. Ha olyan fokú tudatosság és elmélyültség társul tehát a hatha jógához, ami a mindennapokat is kíséri utána és olyan fokú spirituális ébredéshez vezet, ami gyökeresen képes megváltoztatni egy létmódot, az maga a “királyi út”.

– Körülnézve a világunkban feltűnő, divatossá váló újabb módszerek “piacán”, ahol létezik már a speed-fitness is, nem gondolod, hogy ennek mintájára felgyorsult élettempójú világunkban létjogosult lehetne akár a speed-jóga is?

– Amikor egy órás mozgásszükségletet húsz percben végzünk el? Ha jól sejtem, nem gondolod te sem komolyan a kérdést. A jóga nem csak mozgásszükségletről szól. A torna és általában a sport, valamint a jóga abban ugyan hasonlít egymásra, hogy mindkettő az izmokat használja, de a jógában a tudatosság a lényeg. Ahol a figyelem, ott a tudatosság. A feszes izmokból az energiablokk, ahogy az előbb említettem már, csak a tudatos mozgás és a figyelmes légzés erejével oldható ki, amely pozitívan kihat utána életünk minden szintjére. Hogy egy ilyen fokú tudatosság megjelenjen és felépüljön, ahhoz idő kell, le kell lassítani magunkat. Létezik olyan, hogy jóga-idő, amikor a testtartások végzése közben egy más figyelmi állapotba helyezkedünk. A gyakorlatokban mintha lelassítanánk az időt, azaz épp ellentétes az, amit el akarunk érni, mint amit a körülöttünk rohanó világ sulykol, elvár tőlünk. Ebben a lelassult állapotban felismerhetjük és élesebben láthatunk rá rossz, hibás, mindennapi testhasználatunkra, de ezen túl megrögzött gondolati, érzelmi sémáinkra is.  A lelassulás másrészt segíti számunkra az összpontosítás folyamatát. Ez hétköznapi életünk során is kulcs, hiszen összpontosított, koncentrált erőnk nélkül hogyan tartjuk fenn figyelmünket azon, ami fontos? És e-nélkül hogy derül ki, hogy igazán mi a fontos, mi épít, mi gazdagít? Mi az, amivel életünket teljesebbé téve a világhoz is hozzáadhatjuk mindazt, amit csak mi adhatunk hozzá? Ezt a kiteljesítő teremtésfolyamatot a jógában dharmának, életünk céljának hívják. Harmadrészt a lelassulásnak következménye lehet az is, hogy egyes ászanákba helyezkedve az ember nemcsak hogy lelassítja, ám kiírja magát az időből, hiszen teljesen azonosulva egy mozdulat összes rétegével megérkezünk a jelen pillanatba. A pillanatban lét hatalmas erő, mely segít elindítanunk öngyógyító és regeneráló folyamatainkat. A lényeg tehát, hogy képesek vagyunk önmagunk megváltoztatására testi és lelki szinten és képesek vagyunk megtanulni belső működéseink észlelését, majd azok értelmezését. Egy biztos: a sokféle irányzatnak köszönhetően mindenki megtalálhatja a számára legalkalmasabb, legmegfelelőbb jóga-utat, ami mindig másra és másra helyezi a hangsúlyt.

– A te életedben most hova esik a hangsúly?

– A jógában arra, hogy minél pontosabban tudjam végezni a testtartásokat, hiszen az ászanák erővonalak, amelyek mentén magasabb eszenciákkal töltődhetünk. Minél tovább vagyunk egy pontosan kivitelezett testhelyzetben, annál inkább feltöltődhetünk, hozzáférhetünk a bennünk rejlő energiához. Ezt szeretném megmutatni másoknak. Ennek ellenére nem szabad a jóga világát túl bonyolultnak tekinteni, s nem szükséges olyan spiritualitással sem feltölteni, amely nem időszerű adott élethelyzetünkben. Nagyon magával ragadó a jógában az is, ami már a buddhizmusban megérintett, hogy az ember önmagára számíthat, támasztékmentesen. Ha valaki gyakorol, annak van hatása, ha nem gyakorol, nincs hatása. Önmagunkon túl is azonban hatalmas erők vesznek körül bennünket, melyek segítenek, inspirálnak. Fontos az is, hogy amit megéltem, abból átadjak valamit másoknak: hogy határtalan lehetőségeink vannak, s meg lehet gyógyulni gyógyíthatatlannak tekintett betegségből. Nekem célom az is, hogy a jóga által minél jobban megismerjem önmagamat, minél tudatosabb lehessek és tágítsam azokat a szilárd falaknak vélt határokat, amelyek valójában nincsenek is.

József Attila Eszmélet című verséről

Több mint harminc év telt el azóta, hogy papírra vetettem az alább következő sorokat azzal a céllal, hogy megkíséreljem József Attila emblematikus versének újszerű értelmezését. Egy olyan létszemlélet alkalmazására törekedtem, ami akkoriban kezdett az éledezésen túl a kozmikus rend megtapasztalásának igényével immár kikristályosodni bennem. Még egész ifjú voltam, ennél fogva eltökélt, hogy a rendszerváltás utáni útkeresés közepette a bármely kor embere számára érvényes célokat és értelmet keressem. Ebben a kibontakozó, érlelődő folyamatban éppen megmámorosodtam Hamvas Béla Scientia Sacra című művétől.

Nem túlzás azt állítanom, hogy a fiatalságra általában amúgy is jellemző lelkesedés olyan nyomokat hagyott eme íráson, amelyek megmosolyogtató naivitásról is tanúskodnak. Ám talán mégsem lesz érdektelen a fiók mélyéről előásva teljesen változatlanul közreadni az elemzést. Ha másért nem, hát azért, hogy némely esetleg valódi intuitív meglátásról árulkodó gondolata nyomán a mai, jócskán forrongó és az eltévedés esélyét bőven hordozó világi események közepette felcsillanjon egy értékesebb életre törekvés lehetősége.

József Attila

József Attila: Eszmélet

1

Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.

2

Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend –
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj – egy nap süt idebent.

3

Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek –
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.

4

Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.

5

A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az őrt, mit érez,
s a hallgatag vagónokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.

6

Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ – ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad –
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.

7

Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére –
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.

8

Fülelt a csend – egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot –
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.

9

Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt –
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!

10

Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor – ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.

11

Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém –
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.

12

Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.

1933-1934 tele

Jozsef-Attila-Bp-1935

József Attila Eszmélet című verséről mondták már számtalanszor, hogy filozófiai költemény, holott közelebb áll az igazsághoz, ha azt írom: metafizikai. Miért teszek itt rögtön különbséget? Mert a kettő között éppen annyi a távolság, mint ég és föld között.

„A metafizika… az abszolút univerzális szellem megnyilatkozása”, míg „a történeti idő filozófiái metafizikájukat vesztett residuuumok, amelyek nem éber tudást hoznak, hanem kába álomképeket gondolnak el”. „A metafizika szerve… a misztikus intuíció, ez az énfölötti képesség, …amely nyitva csak az univerzális valóság felé áll” (Hamvas). A költő akkor igazán költő, ha közvetít. Ha közvetít és összeköt: összeköti az eget a földdel, magasan a filozófia fölött érti és érzi a világ jelenségeit, hiszen „a költő… megszerkeszti magában… a harmóniát” (A város peremén).

Megtévesztő a dolog első látásra, hiszen valóban vélhetnénk úgy: az Eszmélet filozofikus költemény, amennyiben a lét nagy kérdéseire keresi a választ, azon kérdésekre, amelyeket Gauguin egyik festménye címében így fogalmazott meg: „Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk?”. De József Attila ennél többet is tesz. Nemcsak keres, hanem talál, s ami főbb: kinyilatkoztat. Azaz megmutatja: mit kell tennünk, hogy feleszméljünk. Nem csak azt mondja meg: ki vagyok, hanem azt is: ki lehetnék (hogy az egzisztencialista Heideggerre utaljak, aki ugye Marx és Freud mellett leginkább hatott József Attilára). Nos, ettől lesz metafizikai a költemény.

József Attilának a lét értelmére adott válasza, önmegvalósítási programja tág vonalakban megfelel egy indiai bölcs, bizonyos Gótama Sziddhárta herceg felébredése, Buddhává válása után hirdetett Négy Nemes Igazságának, ami körülbelül így hangzik: Az élet szenvedés. A szenvedés oka a létszomj. Ha a létszomjot megszüntetjük, megszűnik a szenvedés. A megszüntetés útja pedig a Nemes Nyolcrétű Ösvény. Nem tudni, József Attila az innenső vagy a túlsó partról üzen-e költeményével. Végső soron mindegy. Felszólítás, miként Sákjamunié: ha ezt és ezt teszed, akkor önmagadra lelsz.

Rendkívüli feszültség, zaklatottság, néhol csapongó következetlenség nyilvánul meg a versben. Ezt a váratlan váltások jelzik, a szentenciaszerű mondatokban megjelenő gondolatszálak hirtelen megszakadása. Jelen állapotot leíró mozzanatok közé helyenként emlékező szakaszok törnek be, amelyek ugyanakkor a gondolatmenetből való látszólagos kizökkenés, kibillenés ellenére éppen megerősítik a korábban leírt felismerés érvényességét.

A költemény tizenkét szakaszt foglal magában. A tizenkettő a hagyományban az időben létező, megnyilvánuló kozmosz száma. A tizenkettes szám az örök körforgást is szimbolizálja. A napot a babilóniaiak eredetileg tizenkét órára osztották, egy óra százhúsz percet foglalt magában. Az év tizenkét hónapból áll, elteltével egyfajta megújulás, újjászületés, újrakezdés zajlik. A rímképlet is a kezdethez való visszatérést mutatja: a b a b b a b a.

A költemény első szakaszának kezdete: „Földtől eloldja az eget a hajnal…” sem más, mint a KEZDET – az ószövetségi Teremtés Könyve. Maga a Biblia is így indul: „Kezdetkor teremtette isten az eget és a földet, …elválasztotta a világosságot a sötétségtől”. Ez a mindennap megismétlődő teremtő mozzanat. Tudatunk minden reggel újrakeletkezik és megteremti maga körül a naponta elpusztuló és újraszülető világot. A teremtés állandó aktualitás. Az utolsó két sor: „Az éjjel rászálltak a fákra, mint kis lepkék, a levelek” – ez a kisgyermek gondolkodásában megjelenő animizmust eleveníti meg, amikor a természeti jelenségek eredetére keres választ: minden egyes levél külön létező.

A végtelen játékosság folytatódik a következő szakaszban is. Az álom az egyetlen területe életünknek, ahol tökéletes a rend. Az emberben lüktet valami „homályos” sejtés: a dolgok mögött igazabb valóság rejlik. „Az álomban belépünk a mélyebb, általánosabb, igazibb, örökebb emberbe, aki még a kezdeti éjszaka derengésében áll, ahol ő volt még a teljesség, és a teljesség őbenne volt, benne a különbség nélküli, minden én-szerűségtől mentes természetben.” (Jung) Ébredés után az a sejtés marad csak meg bennünk, amikor magunk körül a „vas világ” rendjét tapasztaljuk. Hésziodosz korunkat, a hagyomány apokaliptikus korát vaskornak nevezte. Ez az indiai tradícióban a Káli yuga, az elsötétedés korszaka, amikor a külső és belső világot egyaránt a sötétség hatja át. „Nappal hold kel bennem s ha kinn van az éj – egy nap süt idebent” – zárul a szakasz. A nappal a hold hidegségének világa. Ami gyenge fényt látunk, az érzéki csalódás: visszaverődés. A Nap bennünk él: ez az elérhető teljesség, amelyre – mint Platón szerint az ideákra – visszaemlékezünk, ami felé az anamnézis ösztönöz, hajt minket.

A taoizmus háromféle embert különböztet meg. Ebből kettő érdekel minket, mivel a közbülső átmeneti állapot. A „kis ember” alávetett a világ változásainak, a „szellemi emberre” ezek nincsenek hatással. Más szóval: az ember vagy emelkedő, vagy süllyedő. Vagy-vagy, mint Kierkegaardnál. Vagy a szellemi lét elérhető teljessége, vagy az anyagi lét pillanatnyi mámora. Erről szól a harmadik szakasz. És miért a kockánál kell bizonyosabbat keresni? A kocka ugyanaz, mint a négyzet, csak három dimenzióban. A négyzet, a négyesség a hármas szám, vagy a kör teljességének megtörése, a szellem anyagba és időbe kötése.

A negyedik szakasz a Káli yuga és a szamszára leírása. A kettő összefügg, minél előrehaladottabb, érvényesebb az egyik, annál inkább köt a másik. A Káli yugában a dolgok kuszaságban, zavarban léteznek, a lények pedig a szellemtől egyre inkább elzárva, eredetüket feledve a létforgatagba süllyednek a szabadulás mind kevesebb reménye nélkül. A szamszárában a halál az úr, minden, ami a jelenben megjelenik, múlandó, a pusztulás kiszabatott rá.

Teljesen elvonatkoztatva az ötödik szakaszban megjelenő emlékkép történetiségének érzelmezési szintjétől, hiszen minket a metafizikai tartalom érdekel, itt a kulcsszó a „holtan”. „Holtan lestem az őrt…” Az a fajta figyelem ez, ahol a figyelő, mint személy, mint individuum eltűnik, megszűnik. Ahol nincs én, ott lehet csak teljes a figyelem. A káosz az az ősállapot, amely még nem szeparálódott. Üres: még bármi történhet. Tabula rasa. Az önmegvalósítás útján ezt az állapotot meg kell élni, vissza kell találni oda, ahonnan a dolgok fakadnak, énünket el kell veszíteni, hogy örökre elnyerjük – de immáron az igazit. A kínai alkímiának is az a végcélja, hogy az embert visszavezesse az ürességbe.

Az egész költeményben mind a válaszból, mind a programból legtöbbet a hatodik szakasz tartalmaz: „Im itt a szenvedés belül” – Az élet szenvedés. „Ám ott kívül a magyarázat” – A dolgok elvesztése, úgy hisszük, önmagunk elvesztését jelenti. Pedig a léleknek káprázata a világ. Maya, ahogy az indiai tradíció tanítja. Aki ezen túllát, azt képes megérinteni a metafizika: „ami a természeten túl van”. Közönséges állapotban azonban a világ mindmegannyi jelensége, dolga fogódzó az ember számára. Igen, fogódzó, amely ugyanakkor a múlandósághoz láncolja. A szabadulást a nemragaszkodás jelenti, a vágyak, a „szív lázadásának” leküzdése. Addig „sebed a világ”, addig nem lehetsz egészséges, egész-séges: nem birtokolhatod a teljességet. Mit kell tehát konkrétan tenni? „…úgy szabadulsz, ha kényedül nem raksz magadnak olyan házat, melybe háziúr települ.” Buddha ezt úgy mondta: „Építő, látlak tégedet. Házat többé nem építesz. Minden gerendád összetört, a háznak tornya szétesett…” (Dhammapáda 153-154.) A ház maga a szamszára. És a ház építője vagy a háziúr? Nos, ez az illúzió, a káprázat.

A hetedik szakaszban a karmát és a dharmát fogalmazza meg. „…törvényt szőtt a múlt szövőszéke” – jelenünket múltbeli tetteink határozzák meg. Vagyis: ki mint vet, úgy arat. Minden tettünk által vagy előrelépünk, vagy hátra az úton, amely teljesebb önmagunk felé visz. A dharma a világ törvényes rendje. Az egyetemes törvény, nagyjából megfelel a kínaiak Taojának. „A lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd” (Óda). „…a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol” – az egyetemes törvény az analógiában mutatkozik, nyilatkozik meg. „Az analógia az dolgok között lévő érzékfölötti azonosság”, „a tények, események és jelenségek között hiánytalan kapcsolat és meg nem szüntethető összefüggés van, annyira, hogy egyik a másikkal felcserélhető” (Hamvas). „Az, ami fent van, az ugyanaz, mint ami lent van és ami lent van, az ugyanaz, mint ami fent van” – áll a Smaragdtáblán. „Etad vai tat” – Ez nem más, mint az. Vagy: „Hen panta einai” – Minden egy – mondta Hérakleitosz.

Az előbbi titokzatosan egybecsendül a nyolcadik szakasz elejével is: „Fülelt a csend – egyet ütött”. A továbbiakban: amíg az ember a földi létbe süllyed, addig csak képzelheti a szabadságot. A szokványos valóság börtön. A „fölnéztem az égre”, „a törvény szövedéke fölfeslik”, „ifjúságod fölkeresheted”, „amint fölállok” – szerepel egymást követően a hetedik és nyolcadik szakaszban. Mindben a fölfelé hatoló mozzanat jelentkezik. Ha az önmegvalósítás útját egy vertikális síkon képzeljük el, akkor ez az egyre magasabb létállapotokba való jutást jelenti.

„…A szabadság nagy csendjét hallgatom, s valami furcsa módon nyitott szemmel érzem, hogy testként folytatódom a külső világban – nem a fűben, a fákban, hanem az egészben” (Alkalmi vers). Az egység állapotának leírásával kezdődik a kilencedik szakasz. Ez az az állapot, amikor meglátom minden létezőben magamat, hiszen én sírok és én nevetek, nincs objektív és szubjektív, minden én vagyok. „A mindenséggel mérd magad!” (Ars poetica). A világ, mint tőlem különálló létező érzékcsalódás: „csak a képzetet lehet feledni”. A szeretetre viszont rá lehet hagyatkozni. A szeretet vezérel. „Nem tudok mást, mint szeretni…” „A szeretet az, ami a káprázatban sokká lett lelket egyesíti”, „Az Istenhez való hasonlóság legmagasabb foka az emberben nem a szellem, hanem a szív ébersége: a szeretet” (Hamvas). Az alkimisták célja, mint tudjuk, az aranycsinálás volt, a Bölcsek Kövének megtalálása. Utóbbi a tudás, mely az aranycsináláshoz kell. Ami fontos azonban: elsősorban a belső aranyat kereszték, az arany pedig eképpen a materia prima, az örök, első és egyetlen szubsztancia, az anyagtól, időtől független emberi szellem. Nem kétséges: azt csak harccal, határozott erőfeszítéssel lehet megszerezni. Ezért kell „fegyvert veretni belőled, arany öntudat!”.

A tizedik szakasz rideg, kemény sorai mögött a függetlenségnek, a szabadságnak hihetetlen mélységű vágya szólal meg. Ki lehet „meglett ember”? Jézus ezt mondta: „Aki apját és anyját nem gyűlöli, nem lehet tanítványom”. Itt: „akinek szívében nincs se anyja, se apja”. Minden kötöttségtől szabadulni kell. A kondíciókat meg kell szüntetni, a korlátokat le kell dönteni, le kell bontani magunkban – különben a halál lesz erősebb. A halál, a végérvényes elmúlás tudata azonban eszméltető, mozgató erő. Kihívás. Feladatot ad. „Életben tart a halálfélelem” (Modern szonett). „A halál tudata feltétele az autentikus létezésnek” (Heidegger). „Mert a mindenség ráadás csak, az élet mint áradás csap a halál partszegélyein” (Flórának). Aki ennek tudatában él, aki valóban „tudja, hogy az életet halálhoz ráadásul kapja s mint talált tárgyat visszaadja bármikor”, aki tehát mindenről lemond, minden vágyat megszüntet magában, az élni vágyást, a létszomjat is – az nyeri el az örök életet.

A tizenegyedik szakaszban végtelenül ironikus kép elevenedik meg. A disznó képében megjelenő látszatboldogságot, a „disznóboldogságot”, mint a Számadásban, csak elutasítani lehet: ez az állati lét öntudatlan vegetációja.

A tizenkettedik, utolsó szakaszban a vasút képében újból a szamszára jelenik meg. Csuang-ce így ír a bölcs emberről: „nézi a dolgok jövés-menését”. „Erre sok vonat jön-megy és elnézem, hogy’ szállnak fényes ablakok a lengedező szösz-sötétben”. Ez a teljes szabadság. Kívül lenni a lét forgatagán, vagy akár a szamszára középpontjában, a kerék, a forgás centrumában lenni, ahol semmi sem mozdul – és onnan figyelni, kívülről, meghatározottságok nélkül a dolgok keletkezését és elmúlását: „Így iramlanak örök éjben kivilágított nappalok s én álok minden fülke-fényben, és könyöklök és hallgatok”.

Végére maradt a kezdet: a cím. Az eszmélet ugyanazt jelenti, amit úgy írnak le Indiában: szamádhi, vagy Japánban: szatori, amit a görögök úgy neveztek: epopteia. Azaz: felébredés, megszabadulás, éberré válás – megvilágosodás.

Ki tudja, mit látott József Attila a „rebbenő igazság nagy fényében”? Miért lett öngyilkos? Talán ugyanazon okból, amiért a Salinger több írásában is felbukkanó, egyes utalások szerint a szatorit is megélő hőse, Seymour Glass kioltotta az életét az Ilyenkor harap a banánhal című elbeszélés legvégén: az emberek közötti kapcsolatteremtés képtelensége miatt. „A semmiből vissza ne rántsatok. Gondoljátok meg. Ezen a világon nincs senkim, semmim. S mit úgy hívtam: én, az sincsen” (Ki-be ugrál).

Nem tudni tehát, sikerült-e József Attilának megvalósítania önmagát, elérni a teljességet. Egy biztos: költészetében sikerült.

1991

A Karácsony ünnepét december 21-én kellene megélnünk

Pengő Zoltán beszélgetése Csörgő Zoltánnal a Karácsonyról

Csörgő Zoltán
Csörgő Zoltán

– PZ: A napokban Szatmárnémetiben tartott előadásának témája a Karácsony értelmezése volt egy ősi világkép alapján. Mi ennek az interpretációnak a lényege?

– CsZ: A keresztény ünnepek ráépültek egy ősi világlátáson alapuló ünneprendre, amelynek számos eleme tovább él más vallási rendszerekben is. Ez a rekonstruált világkép sok ezer éves, valaha egységesen létezett az északi féltekén. Ezen világkép elemeinek értelmezése és az összefüggések feltárása lehetővé tette, hogy a kereszténység ünnepeit új megközelítésben lássuk. Ennek a világképnek fontos eleme a sötétség és a világosság küzdelme, ami időben ciklikusan ismétlődő küzdelem. Ezen küzdelem fő állomásait a nap útjának sarokpontjai határozzák meg: születése a téli napfordulókor, erejének kibontakozása a tavaszi napéjegyenlőségkor, életének csúcspontja a nyári napfordulókor, majd életének hanyatlása az őszi napéjegyenlőségkor s aztán halála és újjászületése az újabb téli napfordulókor következik be.

E szemlélet mintegy örököseként a kereszténység a maga ünnepeit ennek a küzdelemnek az állomásaihoz igazította, részben azért, mert Jézust azonosították a fény elhozójával, a Nap-hőssel. Ez az azonosítás nem az őskereszténység idejében történt, hanem abban az időszakban, amikor a kereszténység uralkodó vallássá vált, a IV. században, a niceai zsinaton, amikor azt a döntést hozták, hogy Jézusnak az addig január 6-án ünnepelt születésnapját átteszik december 25-ére. Ez addig a Római Birodalomban elterjedt, perzsa eredetű, elitista Mitrász-kultusznak a legfőbb ünnepe volt, amelyen a Nap-hőst, a legyőzhetetlen Napot ünnepelték. Így került Jézus születésnapja december 25-ére, tulajdonképpen jogosan, hiszen megváltói tettével a fényt, a világosságot hozta el az emberiség számára. Karácsonykor tehát eredendően a fény születését ünnepeljük, ami tulajdonképpen december 21-ére esik, hiszen akkor szűnik meg az éjszaka hosszabbodása és a nappal rövidülése, elkezd nőni a világosság a világban.

A pogány hagyományú népeknél, elsősorban azoknál, melyek ünnepeiket a Nap járásához igazították, valószínűleg a pogány magyaroknál is, ez lehetett az év kezdetének a napja. Vannak arra utaló jelek, hogy már a pogány magyarok is Karácsonynak nevezték ezt az ünnepet. A XIII. századi inkvizíciós perek jegyzőkönyvei szerint a pogány magyarok papjaik vezetésével a téli napfordulókor ünnepelték a születő Napot, mégpedig úgy, hogy a fiatal kerecsensólymokat, mint a Nap madarait, ekkor repítették először az ég felé, hogy szárnyalásukkal segítsék a fény emelkedését.

Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy a Karácsonyt a kerecsensólymokról nevezték el, hanem inkább azt, hogy a két szónak közös az eredete. Kutatásaim arra irányulnak, hogy megértsük, milyen üzenetet hordoznak számunkra az ünnepek, milyen szimbólumok hatják át, s milyen lehetőségeket hordoznak az életünk jobbítására, teljesebbé tételére. A Karácsony esetében a Nap születése voltaképpen arról szól, hogy bennünk is megindulhat a fény növekedése, s a fény a tudatosság, a lelki tisztaság szimbóluma.

– PZ: Napjainkban azonban a Karácsony egyre inkább merkantil jellegű, sokkal inkább a vásárlásról, sütésről-főzésről szól, mint a belső fény növekedéséről. Hogyan változtathatunk ezen?

– CsZ: A fény születését jelentő kozmikus folyamat december 21-én következik be, s ha az életünket hozzá akarjuk igazítani ezekhez a hatalmas erőfolyamatokhoz, akkor Karácsony ünnepét december 21-én kellene megélnünk. Ezt nevezem én a belső Karácsony ünnepének, ekkor igazíthatjuk hozzá a megélésünket, tapasztalásunkat ahhoz a folyamathoz, ami végbemegy a világban. Eközben december 21-én a tetőpontjára hág a bevásárlási láz, s a legtompábban átsiklunk azon lehetőség felett, hogy összhangba kerüljünk a világmindenséget átható erőkkel és egy belső újjászületést éljünk át. Ehhez képest a december 25-i Karácsony képletesen és szó szerint is el van tolva.

Ebből azonban erényt is kovácsolhatunk, s tekinthetjük úgy, mint egy külső Karácsonyt, mikor is környezetünkkel, a szeretteinkkel élünk meg egy találkozást. Alapvetően egy ünnep háromszintű találkozásról szól. Az egyik szinten az őseink hagyományaival léphetünk kapcsolatba, a másodikon összhangba kerülhetünk a mindenséget átható erőkkel, folyamatokkal, a harmadik szint pedig a bensőnkkel, az önmagunkkal való találkozásról szól.

– PZ: Egyik írásában azt állítja, hogy a modern ember öntudatlanul szenved a szertartások hiányától. Mi volna a szertartások szerepe az életünkben?

– CsZ:  A szertartások szerepe az, amit a religio latin szó fejez ki, amit sok nyelvben a vallás megjelölésére használnak, s ami azt jelenti, hogy visszakapcsolódás.  Az embernek lehetősége van visszakapcsolódni a teremtő szellemhez, a transzcendenciához, a szentséghez. Az egyik legjobb lehetőséget erre a visszakapcsolódásra az ünnepi alkalmak, a szertartások teremtik meg. Erre a magyar nyelv szavai is utalnak, hiszen az ünnep szóban az ün az ügyből hasonult, ami az id-re vezethető vissza. Az id a magyarok szava volt a szentre. Az idő is az id-ből képzett szó, ami egyértelműen utal arra, hogy a magyarok számára az egyik legfőbb szentség az idő volt. Az időnek vannak kitüntetett pillanatai, amikor a homogenitása megtörik, kiemelt, szentséggel teli momentumok, ilyenek az ünnepek, amikor megtörténhet a találkozás a világot átható transzcendens erőkkel, a kiemelkedés a hétköznapok egymásutániságából.

karacsony

– PZ: Hogyan lehetne visszavarázsolni ebbe a modern, profán világba a szertartásokat?

– CsZ: Mindenképpen úgy, s én ezt missziónak fogom fel, hogy minél több emberhez eljusson az információ, hogy az ünnepek üzenetet hordoznak a számunkra, amely kapcsolatban áll a Napnak az évkörben megtett útjával. Azzal, hogyan igazítsuk hozzá az életünket az évkörön végigáramló erők változó természetéhez, és hogyan bontakoztassuk ki ebből a legmagasabb szintű szellemi lehetőséget, ami ebbe bele van kódolva. Az ünnepeink és szertartásaink mélyén szimbólumok kapcsolódnak egymásba. A szimbólum szó görög gyökere azt jelenti, összeilleszteni, összerakni. Amit összeillesztünk, az egy látható és egy láthatatlan dolog, a szimbólum képi vetülete, illetve az üzenete. Ha az ünnepeket meg akarjuk érteni, akkor meg kell néznünk, hogy mit üzen a számunkra, hogy túljussunk azon a puszta másoláson, amivé lefokozódott az ünnep megélése. Napjainkban már nem tudjuk, hogy az ünnepek miről szólnak, már nem értjük az üzenetet, csak másoljuk azt, amit láttunk a szüleinktől, amit ők szintén eltanultak a maguk szüleitől. Az ünnepek értelmének eltűnése évszázados folyamat, s jelenleg olyan korban élünk, amikor újra megérthetjük, újraértelmezhetjük őket, az összehasonlító vallásbölcselet és a mélylélektan lehetővé teszik, hogy feltáruljanak az összefüggések, hogy a rítusoknak, szimbólumoknak a mélyére hatoljunk. A mi szekularizálódott, profanizálódott világunkban égető hiányként éljük meg, hogy nincs egy hiteles világmagyarázat az életünkben, s nagyon fontos volna, hogy visszatérjünk a szimbólumok, a vallások, a mítoszok, az ünnepek világához, mert ez újra értelmet tudna adni az életünknek, s megteremti a lehetőséget, hogy viszszakapcsolódjunk az ember legmagasabb szintű szellemi lehetőségeihez.

– PZ: A szimbólumok, ünnepek, a szentség háttérbe szorulása is közrejátszik abban, hogy elidegenedettnek, gyökértelennek érzi magát az ember?

– CsZ: Egyértelműen. Ady Endre ezt úgy fogalmazta meg, hogy „minden egész eltörött”. Ez ijesztő élmény a modern ember számára. Ijesztő, mert megszűnt az egységes világmagyarázat, eltávolodtunk a vallástól, a mítoszoktól, ahogy a szociológusok megfogalmazták: egy varázstalanított világba vetve találtuk magunkat, s ez kiüresedést, értelmetlenséget hozott magával. A varázstalanítást ők úgy értelmezték, hogy el fog jönni a tudomány végső diadala, amely mindenre választ kínál majd. Ez nem következett be, egyrészt mivel a tudomány egyfajta valláspótléknak bizonyult, másrészt pedig mivel a 20. században a tudomány a veszélyes arcát is megmutatta. Bebizonyosodott, hogy a tudomány nem gyógyír az emberiség bajaira.

– PZ: Lát-e különbséget Erdély és az anyaország között az ünnepek, a rítusok megélésének tekintetében?

– CsZ: Valahányszor előadást tartok Erdélyben, a hallgatóság részéről olyan visszajelzéseket kapok, melyek azt bizonyítják, hogy értik, amit mondok, tudják hova tenni ezt az összefüggésrendszert, nyitottabbak ezen ősi világszemléletre, mint az otthoniak. Itt intenzívebb még a természeti erőkkel való kapcsolat megélése is, s az ünnepek, a hagyományok sem koptak ki annyira a mindennapokból, mint az Magyarországon tapasztalható. Ez egy lehetőség, amivel az erdélyi magyarságnak élnie kellene. Itt még több pillére áll annak a hídnak, ami lehetővé teszi az őseink hagyományaihoz, az ősi világlátáshoz a visszakapcsolódást, a belső szabadság és tudatosság megteremtését.

 

 

George B. Marwell

Néhány hete került a könyvesboltokba George B. Marwell a Világok útvesztője című regénye. A könyv nagy sikernek ígérkezik, amelyről például azt írták, hogy „Marwell nemcsak Dan Brownnak, de Umberto Ecónak is feladta a leckét. És mindjárt az első könyvével! Bravó!” Sikerült elérnünk a szerzőt, az alábbiakban a vele készült interjú olvasható.
Csörgő Zoltán: Mi adta az ötletet, hogy a főhős, akárcsak Dan Brown bestsellereiben, egy szimbólum szakértő legyen?
George B. Marwell: Leonard Larkin a szó szigorú értelmében nem szimbólum szakértő. Bölcsészdoktor – ennyi derül ki róla a könyv lapjain, aki azonban valamilyen szinten foglalkozott szimbológiával, hiszen megtudjuk, hogy Oxfordban többek között William Blake költészetéről és a reneszánsz hermetizmusról szokott szemináriumokat tartani. A szimbológiában való jártasságának azután a történet során nagy hasznát veszi, legalább annyira, mint a filozófia területén szerzett ismereteinek.
CsZ.: Mi a szerepe a könyvedben a szimbólumoknak?
GBM: A szimbólumok teremtik meg azt a szellemi labirintust, amelyben a könyv szereplői kezdettől fogva bolyonganak, nyomukban a vállalkozó kedvű olvasóval. Odvas, kiszáradt tölgyfa szétterülő ágakkal, a három elem, Jákob létrája, az önmagába visszatérő lépcső – hogy csak a legfontosabbakat említsem. Mindegyiknek meg kell fejteni a jelentését ahhoz, hogy előre juthassunk. S ez a szellemi, vagy divatos szóval: virtuális útvesztő végül elvezet a valódihoz, egy apátság templomának kriptájából nyíló igazi labirintushoz, melyet megint csak végig kell járni, hogy a rejtélyekre fény derüljön. Természetesen a labirintus maga is fontos szimbólum, hiszen egyebek mellett azt az elemi kiúttalanságot jelképezi, melyben a világra eszmélő ember találja magát.
CsZ.: Miféle rejtélyek köré épül a történet?
GBM: Krimiről van szó, a kiinduló kérdés tehát a szokásos: ki a gyilkos? Hamarosan azonban világossá válik, hogy erre a kérdésre csak akkor lehet válaszolni, ha komolyan elgondolkodunk azon, hogy mi a valóság. Vagyis a Világok Útvesztője egy furcsa, rendhagyó krimi, amelyben a tettes által hátrahagyott nyomok a filozófia területére vezetnek. A valóság síkjáról a valóság mögé, ahol a tarot első aduján látható mágus vagy bűvész vár ránk. Egy újabb szimbólum. Kérdés, hogy fel vagyunk-e készülve erre a találkozásra.
CsZ.: Filozófus és filozófia tanár vagy. Ebből a szempontból hogyan értékeled a szimbólumok szerepét az ember életében?
GBM: A német filozófus, Ernst Cassirer szerint az ember nem annyira animal rationale, inkább animal symbolicum, vagyis szimbólumalkotó, szimbólumhasználó lény, aki viszonyát a mindenséghez és a többi emberhez szimbólumok segítségével fogalmazza meg. Ha a görög szó eredeti jelentését nézzük, azt találjuk, hogy a szimbólum egymás mellé helyezése két valaminek, ami eredetileg egy volt. A szimbólumokban való gondolkodást tehát az elveszített, de visszanyerhető egység tudata élteti. Amikor az ember szimbólumokat alkot, nyelvet, vallást, mítoszokat és művészetet teremt, egy ősi, mélyről fakadó késztetésnek enged. Gondoljunk arra, hogy az álmaink, ezek a lélek tudattalan régióiból felszálló különös buborékok szintén a szimbólumok nyelvén szólnak hozzánk. A hermetikus hagyomány azonban még tovább megy és azt mondja, hogy a kozmosz egésze is szimbolikusan van megalkotva. Egymás mellé lett helyezve egy fizikai és egy szellemi, spirituális szint, s a kettőt kölcsönös megfelelések fűzik egybe. Vagyis nem egyszerűen csináljuk a szimbólumokat, hanem már eleve itt vannak és körülvesznek bennünket, akár a csillagos égbolt. Baudelaire verssorát idézve: „Jelképek erdején át visz az ember útja”. Kevésbé poétikusan azt is mondhatnám, hogy a szimbólumok a pókháló szálai, amelyben mi vagyunk a legyek. Hogy ki a pók, azaz ki hozta létre ezt az egész szövevényt, kiderül a könyvből…
világok útvesztője

Vásárolja meg kedvezménnyel webáruházunkban!