A holtak birodalma

Sajnos kevesen tudják, hogy november eleji ünnepeink gyökerei messze a kereszténység keletkezése előtti korba nyúlnak vissza, számos eleme a mai szokásoknak őseink évezredekkel ezelőtti világlátásából maradt ránk. Éppen ezért érdemes talán összefoglalni, miként tekintettek a túlvilágra pogány eleink, különösen a halál kapcsán. (Külön írunk majd az Alvilágról, s annak tudati, szellemi vonatkozásairól…)
A holtak birodalma, ahová az elhunyt lelke érkezik, vízi tükröződése, fonákja, fordítottja evilágnak. A holttest eltemetésénél ezt a legapróbb részletekig figyelembe vették. Ami itt napnyugatra – amerre a Nap is, Hold is nyugszik – esik, az a holtaknál a keleti égtáj, ezért helyezték fejjel nyugatnak őket, hogy a túlvilágra az ottani keletről érkezzenek. A túlvilágon csak a Hold világít, a Nap nem, ami itt világos volt, ott sötét lesz, így a nappalok és az éjszakák rendje megfordul, ezért járnak a halottak lelkei éjjel. Felcserélődik a jobb és a bal is, a férfiak, akik életükben a lakóhely jobb oldalát foglalták el, a sírban baloldalra kerülnek, s fordítva teszik melléjük a fegyverüket, szablyájukat, íjukat, tegezüket is. Ami azonban még lényegesebb: az emberi élet is visszafelé halad az öregkortól egészen a csecsemőkorig, mígnem megszületik – ezt látja halála pillanatában az ember, mintegy megelőlegezve, leperegni lelki szemei előtt.
A túlvilági út tehát negyven napig tart, s eközben az életét visszafelé élő lélek az itteniek segítő irányításával megérkezik a Világfához, hogy ezután fordítva téve meg az útját, hiszen születésekor onnan érkezett, visszatérjen annak tetejébe. Amikor a sír mellett megölték a halott lovát, majd lenyúzták és húsát megették a halotti toron, a bőrben benne hagyták az állat árnyéklelkét rejtő koponyáját valamint a lábszárcsontokat és valószínűleg egy közel függőleges rúdra helyezték, s csak negyven nap elteltével helyezték el felszerszámozva, felnyergelve, fejjel nyugatnak a holttest baloldalára. A rúd itt is a Világfát, az égbe vezető utat jelképezi. Ezen a veszélyekkel teli, hosszú túlvilági úton a halott lelkének, miután „elpatkolt”, szüksége van a lovára, annak erejére – mint a mesehősnek a táltosparipáéra -, hogy minden megpróbáltatáson szerencsésen túljutva végül az égbe érkezzen.
Az ősök hitében az íz madár alakú és a leszületendő lelkek mint madarak ülnek a Világfa ágain, várják, hogy leszállhassanak, beköltözhessenek egy újszülöttbe. A nemzetség elhalt tagjainak lelke ugyanis a leszármazottakba, a születő fiatalokba száll át. Ezért, s nem csak a jóindulatuk elnyerése végett volt igazán fontos az ősöknek szóló áldozat: mert azzal a lélek túlvilági útját egyengették. Minél sikeresebb pedig a lélek túlvilági útja, azaz minél több földi nyűgöt tudott levetni magáról, annál megtisztultabban ért az égbe és várt egy új születésre, s majdan annál nemesebb lélekkel testesült meg. Ez az új, az elkövetkező nemzedékek érdekében mindennél kívánatosabb és kieszközlendőbb cél volt.
Minden falunak megvolt ezért az áldozati helye, ahol az ősöknek áldoztak, hiszen az ősök szellemei az istenek világával is összekapcsolnak. Az áldozatot, a szertartást kiemelt személy, a közösség szellemi vezetője, papja végezte, aki képes volt megteremteni és megtartani az összeköttetést, aki közvetíteni tudta a két oldal kívánságait. Különösen a Telihold volt megfelelő időpont a szellemekkel való kapcsolatteremtésre, mert ilyenkor a legnagyobb a világosság a világ sötét felében, a sötétség birtokát képező Alvilágban, hiszen a fordított világrendnek megfelelően a Hold a holtvilág Napja. (A Hold talán a holt, „hűlt” Nap, mert „már” nincs önfénye…)
Az elhunyt fejéhez állított fejfa, csakúgy, mint később a kereszt, a Világfát jelképezte, amelyre a nőknél holdat, „kontyot”, vagy tulipános életfát, férfiaknál Napot, koronát, madaras életfát faragtak. Az is előfordult, hogy fát ültettek a sír fejéhez, ami megint csak a lélek útját, az égbevezető ösvényt, az ős-utat mutatja, s nemcsak az elhunyt sírjának jelölésére szolgált.
Az ősök kultuszának része az az elgondolás is, hogy a túlvilágon a szellemek élete bizonyos szempontból hasonló lehet, mint az evilági volt, ezért temették el a pogány korban a holtat lovával, élelemmel, nemegyszer feleségével, szolgákkal, vagy éppen ékszerekkel, amelyek meghatározták, hogy ki is ő, illetve amelyeket megszokott és amelyekre szüksége lehet ott is. A nyugatra eső Holtak Birodalmának egy lényeges különbsége azonban van az itteni világhoz és élethez képest: az egy fordított világ, ezért a férfiak, akik életükben a lakóhely jobb oldalát foglalták el, a sírban baloldalra kerültek.
Egy biztos: ahogy az ősök tisztelete az utódoknak, úgy a régi hagyományok tisztelete a nemzet számára a világ rendjének megtartását, megteremtésének lehetőségét jelenti. Ipolyi Arnoldot idézve: „Mert azon nemzet, mely emlékeit veszni hagyja, azzal saját síremlékét készíti.”

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük