Halottak napjához számos hagyomány, szertartás vagy éppen tabu kapcsolódott. Egyeseket ezek közül még most is életben tartanak, áthagyományoznak. Jó tudni, hogy miért mozgatta hajdan a nép képzeletét a félelem és miként szült ez olykor akár ellentmondásos szokásokat is.
A hagyományos cselekedetek egy része az apotropaikus mágia eszköztárába tartozott, vagyis gonosztávoltartó rítus volt. A megnyugvást szolgálta rögtön az, hogy amikor a temetőbe indultak, mákot szórtak a háztól a sírig. Ennek eredeti magyarázata az, hogy megakadályozzák, hogy a halott lelkek hazalátogassanak, ugyanis nekik minden mákszemet fel kellett volna venniük. Nyilván bele sem kezdtek, látva a feladat lehetetlenségét, vagy nem végeztek az első kakaskukorékolásra, amikor minden léleknek vissza kellett térnie a holtak birodalmába. Ennek az elképzelésnek a feledésbe merülésével a mákszórás szimbolikus cselekedetét később már azzal magyarázták, hogy az – nyilván a mák hatására utalva – a holtak békében nyugovását szolgálja, hogy nyugodt álmuk legyen.
Ősi, kontinenseken átívelő hiedelem, hogy azok a halott lelkek válnak kísértetté, akikről az utódok nem emlékeznek meg, nem gondoskodnak, akiket nem biztosítanak szeretetükről. Számos szertartáselem fakad az így keletkező félelemből és abból, hogy szimbolikus jelzéseket igyekeznek küldeni az elhunyt hozzátartozóknak.
Ma is gyertyákat, mécseseket gyújtunk elhunyt szeretteink emlékére. A népi hiedelem szerint ennek az a célja, hogy a világosban a „véletlenül kiszabadult lelkecskék” ne kísértsenek és újra visszataláljanak a maguk sírjába, ne nyugtalanítsák az élőket. A néphit szerint ilyenkor azért kell megszépíteni a sírokat, hogy a halottak szívesen maradjanak lakhelyükben.
Volt, ahol azt hitték, hogy az első gyertya meggyújtásánál minden családtagnak jelen kell lennie, mert a holtak szellemei kijönnek a sírokból és ellenőrzik, hogy mindenki megemlékezik-e róluk. Az égő gyertyát nem szabad egyik sírról egy másikra tenni, mert annak a halottnak a bűne, akinek a sírjáról elvették, átszáll a másik lelkére. Egy néphit szerint aki virágot szakít a sírról, azt elviszi a halott.
Egyes vidékeken a temetőbe ételt vittek ki, s a sírokra helyeztek belőle, a maradékot pedig a koldusoknak adták. Többfelé úgy tartották, hogy a Mindenszentek és Halottak napja közti éjszakán a halottak miséznek a templomban és amíg a harang szól, hazalátogatnak szétnézni. Ezért az ünnepek előtt végezték az őszi nagytakarítást, hogy a tisztán, felkészült lelkekkel fogadják őket. Este úgy tértek nyugovóra, hogy előtte minden helyiségben lámpát gyújtottak, hogy az elhunytak eligazodjanak a házban. Valójában így nehezebben elevenítette meg a képzeletük a környezetüket láthatatlan szellemekkel, mint sötétben történhetett volna… Sokfelé szokás volt, hogy a hazalátogató lelkek számára megterítettek, ételt és bort, de legalább kenyeret, sót, vizet tettek az asztalra vagy az ablakba.
Halottak napjának hetét a halottak hetének is nevezték. Erre a hétre több korlátozó szokás, munkatilalom is vonatkozott. Nem volt szabad például mosni, mert az ezen a héten mosott ruhák megsárgultak. Meszelni sem lehetett, mert a férgek ellepték a házat. Tilos volt a földeken dolgozni, mert mindez bajt hozhat a ház népére, de tiltott volt ezen a napon a varrás is, mert minden öltés ezen a napon szúrás a halottjuknak.
Érdekes, hogy a fokhagyma általában a leghatékonyabb eszköz volt a gonosz erők és a kísértetek távoltartására. Kivéve ezen a héten, mert ilyenkor hatástalan volt! Nem volt szabad fokhagymát ültetni sem ezen a héten, mert “az mind megromlott volna”.