2015. március hónap bejegyzései

Egy titokzatos eredetű szakrális tárgy: “Lehel kürtje”

Lehel kürtje

Lehel kürtjének nevezi a hagyomány azt a fehér elefántcsontból mélyfaragással készített remekművet, nemzeti, történelmi ereklyét, amelyet Jászberényben, a Jász Múzeumban őriznek és amelyről azt tartják, hogy nagy valószínűséggel nem azonos Lehel mondai kürtjével, Lehel vezér méltóságjelvényével. A kürt eredete, díszítményei, használata és a hagyományban betöltött szerepe régóta foglalkoztatja a kutatókat, de sok kérdésre mind a mai napig nem sikerült megnyugtató választ találni.

Két fő kérdés merül fel vele kapcsolatban. Az egyik arra vonatkozik, hogy valóban van-e köze a kürtnek Lehelhez? A hagyomány a Lehel-kürtöt a szélén található sérülés, a tíz centiméter átmérőjű szájának csorbasága miatt Lehel személyéhez kapcsolja. Eszerint a sérülés akkor keletkezett, amikor Lehel vezér fejbe ütötte vele a legenda szerint Ottó császárt. Ha még igaz is lenne a történet, kérdéses, miként juthatott volna vissza a magyarokhoz az elfogott és kivégzett Lehel hagyatékaként a kürt, ami ráadásul egy gyilkos eszköz? Kálti Márk Képes Krónikájának egy iniciáléja ráadásul Lehel vezért egy hosszú, egyenes, szűk menzúrájú, fémből vagy talán fából készült trombitafélével jeleníti meg.

Lehel vezér homlokon vágja Konrád császárt. Iniciálé a Képes Krónikából

Azt egyébként még el lehet képzelni, hogy Lehel éppen a hangjelző funkciója miatt esetleg egy bizánci kürtöt hordott magánál, ám az biztos, s a válasz az első kérdésre nézvést tehát egyszerű: nem ez a jászkürt lehetett az, amely Lehel birtokában volt.

lehel_vezer

A másik kérdés a jászkürt eredetére vonatkozik, vagyis hogy vajon a hivatásos kutatóknak lenne igazuk, akik az elefántcsont-kürtről azt tartják, hogy 900 táján készült, esetleg a X-XI. századból való, s nem más, mint a bizánci császári hippodromok, azaz kocsi- és lóversenypályák játékmesterei számára készített közönséges cirkuszi jelzőkürt? A hivatalos álláspont legalábbis ezt sulykolja, s ennek nyomán széltében elterjedt, hogy a kürt egy hamis ereklye, valójában csak egy díszes fúvós hangszer, amelynek megfúvása révén adtak jelt egykoron a hippodromokban a játékok megkezdésére, s a kürt díszítőelemei, az erőművészek, szemfényvesztő mutatványosok, cirkuszi művészek, labdajátékosok, vadászat, harc a viadalok, erőpróbák alkalmával betöltött jeladó funkciójára utalnak. Azonban máris bárki számára meghökkentő lehet, hogy egy idegen tárgyat a magyarság ezért őrizgetett volna évszázadokon keresztül és tartott volna olyan sokra ezredéven át? Hogyan teremtődhetett volna kultikus tisztelet egy idegen nép cirkuszi játékainak kelléke köré? Vagy mint egyesek tudni vélik, a kürtöt a kalandozások korában Lehel vezér azért zsákmányolta vagy kapta ajándékba a magyaroknak adót fizető bazileusztól, csak mert lenyűgözte a díszítése?

Két fő téren is találunk döntő érveket arra vonatkozóan, mi különbözteti meg Lehel kürtjét a bizánci elefántcsont kürtöktől. Az egyik, hogy ez a kürt eredetileg nem hangjelző kürt volt, hanem ivókürt, elkeskenyedő vége is a történelmi léptékben mérve közelmúltig bizonyíthatóan zárt volt.

Az érvek másik csoportjába a kürtön található ábrázolások stílusa és üzenete tartozik. A kürt felületét benépesítő állatalakok, kentaurok, griffek és emberek stílusa sokkal inkább a szkíta kultúrájú lovas népek sztyeppei művészeti hagyományait, keleti jelképrendszerét, ízlésvilágát, sőt világképét, mitológiáját tükrözi. Az ábrázolt személyek csodalényekkel találkoznak, nem cirkuszi vadakkal, amint azt cirkuszi jelenet esetében várhatnánk. Ezt a meglátást és a bizánci stílustól eltérő elemeket azzal igyekeznek sommás véleményt alkotva magyarázni, hogy ugyan a kürt összességében bizánci stílű, de perzsa hatásokat is őriz…

Lehel kürtje2

A bonyolult szerkezetű és jelentésű díszítmények és figurák lényegében öt sorban helyezkednek el. Az öblös szájhoz legközelebb, a perem alatt nyolc medaillonban sorban egymás mellett látható egy kentaur, átellenben egy turul, majd szimmetrikusan elhelyezve egy balra néző ülő férfi, egy pálmalevelet a csőrében tartó pávaszerű madár, egy balra lépő, visszatekintő oroszlán, szájából lángcsóva indul vagy növény nő ki, a Turul után egy jobbra lépő oroszlán, egy másik madár és egy jobbra néző ülő alak.

Egy elválasztó szalagfonat utáni sávban balról jobbra vonuló sorban elsőként egy három kereszttel is jelzett építményből, feltehetően templomból kivágtató felszerszámozott fehér ló (lovasa nem látszik), előtte egy lovas bal kezében Nap-koronggal, jobbjában a teremtő férfierőt jelképező karddal követ három fél térden álló gyalogost, akik közül kettő olyan dobverőt és dobot tart, amilyenhez egyedülálló módon hasonló a sámánhittel is kapcsolatba hozott abaújszántói aquamanile (templomi vízöntő) táltoslovának ötlyukú táltosdobja. A jobbszélső egy feldíszített agancsú vagy agancsán ráhurkolt széles leveleket vagy perecet hordozó szarvasra akar íjjal rálőni. A jelenet ismerős lehet Hunor és Magor történetéből, másfelől felidézheti a regölésből a „nagy rét ökröt” szarván „teli főtt pereccel”. A szarvas, a földi és a hátán ülő szent Turulmadár, az égi hatalom szimbóluma visszanéz a vadászra. Azt, hogy Lehel kürtjét szkíta kultúrkörben otthonos művész készítette, ez a részlet egyértelműen mutatja, hiszen ezt szokás hibásan állatküzdelmi jelenetnek nevezni, holott ez az égi és földi erők nászának jelképe. A szarvas nyilván a Csodaszarvas, ami attól is csodás lény, hogy ünő létére szarvat visel, s ez arra utal, hogy táltosállatról van szó. A szarvastól jobbra még egy emberi alak látható lendületesen egy oroszlán felé dőlve, lándzsájával mintha rátámadna az oroszlánra.

Lehel kürtje

A harmadik sorban egy kifelé fordított nyitott jobb tenyér szalagkeretben, alatta ún. Salamon-csomó. Erre mondják azt, hogy a kéz a bizánci császár játékindító kéztartása. Valószínűbb, hogy áldást, áldásosztást jelenít meg, alatta a végtelen csomó a halhatatlanság szimbóluma lehet. A kéz körüli keret és a csomó is növényi ornamentikába ágazik, ami a természet meg-megújuló erejére is utalhat. A kéz mellett két-két egymással szembenéző kentaur között két kakas- vagy pávaszerű őrzőállat által közrefogva két szembeforduló férfialak látható, az egyiknél kard és napkorong vagy a már említett dob, a másik a kezét kérően széttárja. A kentaurok éppúgy koronások, mint a Nagyszentmiklósi kincs 7. kancsóján, ahol tollkoronájuk, küzdelmük és beszélni tudó emberfejük mutatja, hogy táltoslovak.

A negyedik sorban a varázscsomó mellett kétoldalt szárnyas oroszlángriffek védelmezik a kiterjesztett szárnyú, talán éppen áldást osztó Turulmadarat. Ez az, amit bizánci császári sasként azonosítanak egyesek. A griffek olyanok, mint a magyarországi avarok táltosállatai, az égi és a földi hatalom egységét szimbolizálják. A kürtön a legnagyobb erőt sugárzó jelenet ebben a sorban jelenik meg: a mennyei teljességet és az égből leáradó teremtő hatalmat, annak mindenekfelettiségét jelképezik az alakok.

Az ötödik sorban a korábbi alakokhoz hasonlóan szoknyaszerű öltözetet viselő zenészek és mulatozó figurák láthatók. Mintha egy örömünnepen vennének részt. Egyikük a bal karját felemeli, mellette egy másik szoknyás férfi térdepel, kezében dobbal, dobverővel, utóbbit mintha a mellette levő férfi is kezében tartaná. Utána egy szarvkürtöt fújó zenész, majd egy hosszú hajú vagy fejdíszt viselő, bokáig érő szoknyaruhában álló alak következik, mivel középen áll, ő lehet a szertartásmester, aki a többiek, feltehetően regősök cselekedeteit irányítja. Tőle jobbra két kardot tartó alak, akiket akrobatáknak szokás nézni, egyikükről pedig azt feltételezik, hogy ő emeli magasba az egyik fentebbi, kisebb alakot. Egy másik alakkal kapcsolatban pedig azt állapítják meg, hogy ő a homlokán egy botot egyensúlyoz, aminek a végén egy másik kisebb alak, gyermek tornázik. Egy valószínűbbnek tekinthető olvasat szerint a jobbról, legszélről egy villás lábú széken ülve hárfán játszó alak mellett álló felfelé néz, fölötte kisebb, tehát távolabbi emberek fára vagy létrára másznak, vagyis lehetnek éppenséggel táltosok is, akik az alulról második sor Turullal és griffekkel jelzett, jelképezett mennyei világába emelkednek révülésük közben.

Az ábrázolt jelenetek és alakok megfejtése, értelmezése nem könnyű feladat, de abban bizonyosak lehetünk, hogy nem cirkuszi kürtről van szó, biztosan nem cirkuszi erőművészek, szemfényvesztők, akrobaták, zenészek és mutatványosok csapata elevenedik meg rajta, hanem legfontosabb eredetmondáink fő szimbólumai, ráadásul olyan motívumok, amelyek nem fordulnak elő a világban egyetlen más elefántcsontból készült kürtön sem. Mindez bizonyossá teszi, hogy a Lehel kürtjének nevezett legendás kürt olyan kultikus tárgy, amely a magyarság vagy valamely előd, rokon nép körében, de számukra mindenképpen érthető mítoszok, mély és jelképes szellemi tartalmak motívumainak sűrített felhasználásával készült.

Ha azon a szálon haladunk tovább, hogy ebből az ivókürtből ittak, mégpedig ünnepi alkalmakkor, szent rítusok kapcsán, akkor eszünkbe juthat egy ilyen fontos, a magyar törzsszövetség keletkezéséhez kötődő szertartás. A Vérszerződésről van szó, amelynek során a hét törzsfő a vérét egy edénybe, feltehetően egy ivókürtbe csorgatta, borral elegyítette, majd ittak abból, kifejezvén együvé tartozásukat és a közös akaratot, amely akkor nyilván egy új, közös hon megalapítása, a Kárpát-medence elfoglalása volt. A Lehel-kürt egésze a IX. század második felére jellemző stílusjegyeket mutat, egy nagy hagyományú, jelentős műhelyben készülhetett, ahol a készítő mester igyekezett megfelelni az elvárásoknak. Még az is lehet tehát, hogy kimondottan a Vérszerződés eseményére rendelték.

verszerzodes-laszlo-gyula-akvarellje

Kicsi annak a valószínűsége, hogy Lehel akárcsak méltóságjelvényként magával vitt volna a hadjáratokra egy olyan ereklyét, amely a magyar törzsek egységének létrehozásakor oly fontos szerepet kapott. Annál sokkal nagyobb értéket képviselt ez a tárgy a későbbiekben is, hogy kockáztatták volna idegen kézbe jutását. A Vérszerződés kürtje tehát magyar földön maradt nagy becsben tartva őrzői által.

Ehhez a kürthöz hasonló, olifantnak nevezett, állatszarvból készült, bő menzúrájú, kürtszerű jelzőhangszerekből Európa különböző gyűjteményeiben negyven darabnál is több van, ám ilyen színvonalú és ilyen képi tartalmú példány ez az egyetlen a világon. Nagyon jogosan feltételezhető, hogy a magyarok szent ereklyéje azonos lehet a Vérszerződéskor használt szent ivókürttel. Azzal, ami fontos szerepet töltött be a honalapító magyaroknál, tehát amely előbb a Vérszerződésben játszott szerepett, ebben elegyítették vérüket a hét törzs vezérei, majd ez volt az az ivókürt, amelybe Árpád vezér a megyeri révnél való átkelést, az ország szívébe érkezést követően a Duna vizéből mert és áldomás során az ég felé emelt, áldást kérvén a honalapítás nagy művére.

Árpád fejedelem kezében az ivókürttel

Az biztos, hogy ez a kürt soha nem került földbe, mindig megbecsült kegytárgyként őrizték valahol, ezért valóban elképzelhető, hogy államalapításkori emlék. Az egykori erdélyi Udvarhely megye népe úgy tudta, a patakfalvi Százhalomból került elő. Lehetséges, hogy igaza van Beöthy Györgynek, aki szerint a IX. századtól ezt a szent ereklyét a Káta nemzetség őrizte, mégpedig a somogyi Osztopán és Somogyvár térségében, s csak a XIV. században került át a Jászságba az ott új birtokos Pethő családdal. A XVII. század végén Eszterházy Pál nádor ezer aranyforintért kívánta megvásárolni, hogy el ne kallódjék.

A jászberényi kürt ábrázolása a XVII. században tűnt fel a régi jászberényi római katolikus templom falán, 1642-ben a református egyház pecsétjén, ekkor említik először a város tulajdonaként is. Utóbb már hét jász község pecsétjén is megjelent. A XVIII. század óta a „jászkürt” lett a jász függetlenség jelképe, mert az 1702-ben eladott Jászság csak 1745-ben tudta visszavásárolni szabadságát és kiváltságait, s ennek deklarálásához egy vitathatatlan súlyú és tiszteletű jelképre volt szükségük. A XVIII. század végéig a kürtnek jászkürt volt a neve, Jászberényben a jászok főkapitányának jelvényeként és ivókürtként használták ünnepélyes alkalmakkor. Nem tudható bizonyosan, mikor vált gyakorlattá az, hogy a királykoronázások alkalmával a jászkun főkapitányok viselték ezt a kürtöt és ittak áldomást is belőle egy beléhelyezett ezüstpohár segítségével, de az bizonyos, hogy így tettek 1847-ben, s 1857-ben is I. Ferenc József és Erzsébet királyné Magyarországra látogatásakor.

A jászberényi kürtöt először Molnár Ferenc jász-kun kapitány azonosította Lehel kürtjeként 1788-ban, s ő állította, hogy a kürt akkor csorbulhatott ki, amikor a vezér agyonütötte vele „Konrád császárt”. Décsy Antal már 1814-ben tiltakozott az ellen, hogy Lehel kürtje lenne a jászkürt, ugyanakkor még furcsább magyarázattal jött elő: moabita szertartásokat látott a kürt faragott képeiben, ezért szerinte a kürt egy moabita istenség áldozó edénye volt és Bizáncon át került Teodor császárné révén egy morvaországi keresztény templomba, onnan pedig a kunok dúlásakor Jászberénybe. Talán épp a nyakatekertsége miatt nem került be a köztudatba ez a cáfolat, annál inkább rögzült benne a „Lehel kürtje” elnevezés. Ettől kezdve még vöröses foltjait is Konrád vérének véli, öble csorbulását is Lehel csapásából eredezteti a hagyomány.

A kürtöt eredetileg drágakövekkel ékített arany pántok díszítették, amelyek csak a XVII. század végén tűntek el róla. Ma Lehel kürtje ezüstveretekkel képzett fülekbe fűzött zsinóron felfüggesztve csüng alá, mint egy valódi pásztorkürt. Talán azért, hogy még inkább magukénak érezhessék a pásztorkodással foglalkozó jászok. A veretek kedvéért több helyen lefaragták a relief-díszeket. A kürt alsó vége lyukas, mert 1867-ben gróf Ráday Gedeon jászkapitány odaütötte a nyeregkápájához és az alsó vége ekkor letörött. Ezt később pótolták, s ezzel a kiképzés hiteltelenné vált. Belülről ma is jól látszik a pótlás sokkal fehérebb anyaga. Eredetileg tehát nem zárt volt a kürt, ez is azt jelzi, hogy nem fúvós hangszer volt ez, hanem díszes ivókürt, rython, amelyből egykor ittak.

Ipolyi Arnold már ekkor is kétségtelennek tartotta, hogy Lehel kürtje voltaképpen nem kürt, hanem ivószaru, csakhogy amióta a vége nyitott lett, szöget vert az emberek fejében, hogy akkor ezt meg is lehet szólaltatni. Valóban meg lehet, mint csaknem minden öblös szerkezetű tárgyat, akár egy lopótököt is, kivált ha fúvókát helyezünk bele, amint ezt 1893-ban, az ötvenes években, majd 1995-ben és 1996-ban is tették, ám ez erőltetett kísérlet volt minden alkalommal.

Remélhetőleg abbamaradnak ezek a méltatlan és átgondolatlan kísérletezések, amelyek abból fakadnak, hogy nem sikerült nyugvópontra jutni a kürt eredetével és funkciójával kapcsolatban. Pedig szükség lenne rá, hogy ne mendemondák teremtsenek kultuszt eme szent tárgy köré, hanem a legkevesebb, hogy az a képi üzenet, amely őseink világlátásával teremthetne kapcsolatot.

Symbolon-idézet – A természet szimbólumnyelve

sacred-feminine

“A szimbólumokat értő létszemléletben minden tradicionális társadalom osztozott, és különösen azok, amelyek a különféle, eredeti és archaikus tradíciókhoz tartoztak, s így bizonyos természeti jelenségeket tapasztalva – a Naptól kezdve a sason és az oroszlánon át a folyóig és a tengerig – az Isteni Kvalitások közvetlen szimbólumait, sőt bizonyos értelemben magukat a Kvalitásokat látták. Számukra a természeti jelenségek egy szakrális nyelv írásjelei és szavai, melyeket az Istenség teremtő ereje írt a kozmikus létezés táblájára. E kozmikus könyv olvasásához egy sajátos műveltség szükséges, amely valójában nagyon különbözik a modern oktatásban közvetített műveltségtől. Sokak számára éppen ennek hiánya miatt megközelíthetetlen és érthetetlen a természet spirituális jelentése, s így mintegy írástudatlanul tekintenek a fenséges hegyek, a száradó őszi levelek vagy a tenger csillogó hullámainak látványára írt primordiális üzenetre.”

Seyyed Hossein Nasr

Gyümölcsoltó Boldogasszony – a Világfa és az Istenanya

Botticelli

A most következő talán az egyik legelfelejtettebb képzet a hagyományokból. Éppen ezért akár úgy is lehetne kezdeni ezt az írást: „Mesét mondok. Mondát mesélek.” Vagy: „Mítoszról szólok. Egy régesrégi világképről regélek.”

Ahogy visszatekintünk ugyanis az időben egyre mélyebbre, úgy válik egyre igazabbá, egyre valóságosabbá, egyre egyetemesebbé, hogy a Nagy Anyaistennő egy fában él és ez a fa összeköti eget és földet, s ő szül és óv, véd mindeneket. Az, hogy ez a képzet hajdan valóban minden népnél elterjedt volt, sok jel, nyom utal a legkülönbözőbb világtájon élő közösségek hagyományaiban, elsősorban meséiben, mítoszaiban, ünnepi szokásaiban. Olyan nyomok, amelyek a mi életünkben is jelen vannak és hatnak, de már csak esetlegesen kiragadva hajdani összefüggésrendszeréből. Jelen van karácsonyi szokásainkban, jelen van a keresztény üdvtörténetben, avagy a keresztény mitológiának Jézus fogantatására vonatkozó részében is.

Világfa

A hagyományos világképben a mindenség három szintű. Legfelül a menny, az istenek világa, a Teremtő hona, alatta a mi világunk, hétköznapi életterünk, alul pedig a pokol, az alvilág, a holtak birodalma található. E három réteget egy láthatatlan, függőleges tengely, a Világfa köti össze. Ez a világkép ismerős lehet nekünk nemcsak a világvallásokból (a kereszténységet is beleértve), hanem a mesékből is. Ez a világfa a mesékben Égigérő faként, tetejetlen faként jelenik meg.

A hagyományos, szimbólumok sokaságát megjelenítő, a nehezen kifejezhető élményeket képekkel közvetíteni szándékozó világképben ez a világ alapját megjelenítő, eget földdel összekötő fa női minőségként jelent meg. Olyan női minőségként, amely maga a természet, a termékenység, a női teremtőerő, az egyetemes anyaság, az életerő szimbóluma, a teremtés és a lét misztériumának hordozója, szülést segítő, életadó istenanya: Boldogasszony. Az ősi vallások, kultuszok nőistenségeinek számos jelképe továbbélt a későbbi Szűz Mária alakjában. Hasonlóképpen ahhoz, ahogy a pogány magyarok nőistenségét átvette a kereszténység és Máriával azonosították, ez pedig alkalmat adott arra, hogy ünnepeiben ősi tartalmak, üzenetek, útmutatások maradjanak fenn.

női világfa

A fa az örök fejlődés, növekedés, folytonos megújulás szimbóluma. A világfa ágai a teremtésnek az Égtől a teremtett lényekig zajló kiáradásának szintjeit is szimbolizálják, ahogy a népi imádság is szól: „Ég szülte Földet,/Föld szülte fát,/Fa szülte ágát,/Ága szülte bimbaját,/Bimbaja szülte virágját…” Az ág, mint a részben az egész jelképezhette a világfát, életfát. Zöld ágakkal díszítették fel az új házat, hogy avatásakor Boldogasszony védelmét kérjék rá, de ugyancsak védő, rontáselhárító céllal tűzték mindenkor kerítésekre, kapura, ablakba is, sőt a termőföldbe az ágat, hogy távol tartsák a kártevőket.

Ennek az anyai istenségnek és egyben az életet adó, lelket termő világfának az égi mása ebben az egyetemes és archaikus világképben az égen Tejútként jelent meg. A Tejút az a galaxis, amelyben többszázezer más csillag között a mi Napunk is kering, együtt, körülötte a bolygókkal, köztük a Földdel. Ha azonban innen feltekintünk az égre, akkor a Tejút egy fehéres sávként jelenik meg éjszaka, amely az égbolt egyik végétől a másikig húzódik. Ebben a számtalan csillagból álló sávban régen a világ tengelyének, a világfának az égi tükörképét is látták.

Paolo_de_Matteis_-_Angyali üdvözlet

Március 25-e, Gyümölcsoltó Boldogasszony napja, Jézus Szentlélektől fogantatásának ünnepe. Ez az Angyali Üdvözlet napja, amikor a hagyomány szerint az égi küldött, Gábriel arkangyal közli Máriával, hogy fiat fog szülni, szeplőtlen fogantatással és a fiú Isten fia lesz.

Boldogasszony az életet adó, lelket termő női világfa, a Tejút asszonyi mása, aki épp a tavaszpontkor, illetve utána négy nappal fogan meg. Számoljunk csak! Március 25-e után épp kilenc hónappal következik Karácsony, Jézus születése. Milyen szép és egyszeriben világossá váló kapcsolat van e két időpont között: kilenc hónap a várandósság ideje, s a március 25-én megtermékenyülő, megfoganó Boldogasszony, a világfa, az egyetemes anya öléből kilenc hónappal később (téli napforduló+4 nap) születik meg a „gyümölcs”: a Napgyermek, a világosságot, újjászületést hozó Fényember. Ám ne feledjük: az egyházatyák tették erre a napra ezt az ünnepet, mivel a fogantatás szimbolikus ünnepe csak az után jöhetett létre, amikor Jézus születésnapjának 325-ben a niceai zsinat december 25-ét jelölte ki a korábbi január 6-a, azaz Vízkereszt helyett! Ám ne feledjük: az egyházatyák tették erre a napra ezt az ünnepet, mivel a fogantatás szimbolikus ünnepe csak azután jöhetett létre, amikor Jézus születésnapjának 325-ben a niceai zsinat december 25-ét jelölte ki a korábbi január 6-a, azza Vízkereszt helyett!

gyümölcsoltás

Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe a tavaszi napéjegyenlőség után a termékenység ünnepe is: a fák oltásának és szemezésének, a „gyümölcsoltásnak“ a szakrális napja, amikor a termés, a termékenység növelése érdekében „mesterségesen megtermékenyítik”, teremtő módon termővé teszik a gyümölcsfákat. Innen lehet tudni, hogy ezt a napot elnevező nép tisztában volt azzal, hogy mi a kapocs a fa és Boldogasszony között. A gyümölcs oltása annyit jelent, hogy egy fa ágát felhasítják, abba egy másik fából származó szemet ágyaznak. Az oltás akkor sikeres, ha ez a szem az új helyén fejlődésnek indul. Az oltás főleg egy fa nemesítésére szolgál. Egy kevésbé finom gyümölcsöt termő fát sikeresen beoltva a korábbinál sokkal finomabb gyümölcsöt fog teremni, ha a fa befogadta az új testet. A szegedi eredetű Lányi-kódex március 25-ét erről a rítusról Testfogadó Boldogasszonynak nevezi. Néha a rítus további szimbolikus és mágikus elemekkel gazdagodott: hajdan tojásokkal, a termékenység jelképével is feldíszítették a fákat.

Oda-visszahatásról van tehát szó: előbb volt az egyetemes, kozmikus világfa képzete, majd Jézus születésének a kijelölése néhány nappal a téli napforduló utánra, ami visszaszámolva meghatározta Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepének a zsendülés, a kikelet kezdetére eső időpontját is, végül pedig az, hogy a hagyomány szerint ezen a napon sikerrel olthatják a gazdák a fákat.

virágzó ág

Míg a szem éltető erőre talál az új vesszőben, vigyázni kell a frissen oltott fára. A néphit szerint ezt az ágat nem szabad letörni vagy levágni, mert féltek, hogy abból szerencsétlenség származik. Ez az ág vérezni is képes. Aki levágja, az megvakul, halála után pedig elkárhozik. Az oltott fa kivágása egyenértékű az emberöléssel. Csak az elszáradt fát szabad eltávolítani a helyéről. A megszemzett ágból nem lehet másnak sem adni, mert akkor a termést is odaadjuk.

A mai rossz idő egész tavaszra érvényes, míg a derült ég jó termést jelez. Néhol a békákat figyelték, ha ugyanis ezen a napon megszólalnak, úgy vélték, hogy még negyven napig hideg lesz. Ezen a napon „jő fel a föld fagya”, ennél korábban nem vetnek, mert a mag „fölpárolódna”. Okkal nevezték e napot fecskehívogatónak, mert ekkor már a déli szél hazafelé tereli ereszeink lakóit.

Jó alkalom ez arra, hogy mi is meghányjuk-vessük magunkban, hogy az esztendő végére, Karácsonyra a bennünk most elvetett magból mit kívánunk kicsíráztatni, mit kívánunk megteremni, megteremteni.

Symbolon-idézet – A kollektív hologram és az archetípusok

holografikus tudat

“A kollektív tudattalan formálatlan archetípusai talán éppen fajunk elméjének holografikus alapjaként foghatók fel. Minden egyes elme tehát egy apró töredéke a teljes hologramnak, de a holográfia elvének megfelelően minden egyes töredék tartalmazza az egészet is. Ne felejtsük el, hogy egy hologram bármely részéből a teljes képet rekonstruálhatjuk és bár a kép a részletekben a töredezettség mértékének megfelelően elváltozhat, az alapstruktúra változatlan marad. A holográfiának ebből a jelenségéből adódik az egyéni nézőpont súlya, sőt magának az egyéniségnek a fogalma is. Ha minden egyes elme holografikus közvetítő közeg, akkor a hologramban foglalt információ mindenütt jelenlevő jellegéből adódóan állandó összefüggésben állnak egymással. Minden egyéni elme tehát a valóság esszenciájának megjelenítője, a részletek azonban csak akkor fejthetők meg, ha összeáll a teljes, kollektív hologram.”
Terence és Dennis McKenna

A víz világnapján a vízről – a magyar hagyomány tükrében

víz

Anonymus feljegyezte, hogy amikor a honfoglaló sereg elérte a Dunát, átkelt a Megyeri réven és megérkezett „Attila városáig”, Árpád itt, az ország és a hős ős hajdani birodalma közepén, az Attilának is nevet adó nagy folyónál, egyben a Tejút, az égi folyam földi tükörképénél „az övéi jelenlétében megtöltötte Duna-vízzel ivókürtjét, és minden magyar előtt a mindenható Isten kegyelmét kérte erre az ivótülökre, hogy adja nekik az Úr mindörökre a földet. E szavak végeztével minden magyar felkiáltott: Isten, Isten, Isten – háromszor és innen eredt ez a szokás és meg is maradt mindmáig a magyaroknál”.

A víz, mint az élet alapfeltételét jelentő őselem, amely a tűz forrásával, a Nappal és a földdel együtt tartja fenn az életet, mágikus tulajdonságokkal bírt a régi magyarok hagyományában. Ez sokkal többet jelentett a víz puszta tisztító erejénél, mert egészséget, termékenységet, bőséget, életerőt, üdvösséget biztosító és bajelhárító varázserőt is tulajdonítottak neki.

   vízcsepp

Ez az erő azonban csak akkor érvényesült, ha megfelelő módon jutottak a vízhez, vagy használták fel azt. Hajnalban, miután köszöntötték, csöndben fürödtek meg a patakban, szótlanul merítették a kútból a vizet, vagy egyetlen szó nélkül vitték haza. Éppen ezért szótalan víznek, Karácsonykor aranyvíznek, életvíznek, máskor pedig kezdetlen víznek is nevezték, mert tilos volt bármi másra felhasználni a tisztító szertartás előtt, s aki ebben mosakodott, egész évben egészséges maradt.

A víz tehát a mágia eszköztárába tartozott. A kemencéből kivett és áldó erejű kenyér lemosására használt víz maga is szentté válik, ami távol tartja a boszorkányokat. Ősi egészségvarázsló szertartás a betegség elvitetésére a vízbedobás. Farsang táján a kiszehajtás, téltemetés alkalmával hajítottak a vízbe egy meggyújtott szalmabábút, ami a telet, a halált, a betegségeket jelképezte. Az újszülött első fürdetésekor a fürdővízbe különböző tárgyakat tettek, hogy jó irányba befolyásolják a gyermek sorsát és védjék a bűbájoskodás ellen. Új házba költözéskor szenesvízzel hintették meg a sarkokat a maradék sötét erők megtisztítására.

Húsvét

A víz a termékenység feltétele is, Húsvétkor, vízbevető hétfőn a lányok meglocsolása ősi termékenységvarázslás. Ugyanezért: a következő esztendei bőséges termés reményében és áldás kíséretében locsolták meg az aratás végeztével az aratóleányt – ha őt megöntözik, akkor majd a vetést is eső áztatja.

A víz feminin princípium, többek között ezért is volt a nők feladata a vízhordás. A víz és a nőiség analógiája az esővarázslásokban is megjelent, például szárazság alkalmával lányokkal szántatták körül a vetést, vagy egy asszonnyal ekét húzattak a patak vizében. A néphit szerint a termékenységet biztosító esőért a Hold felel, amely a víz gazdag szimbolikájában az életre és az életet hordozó nőiségre, de egyben a halálra is utal. Régen úgy gondolták, hogy ha valaki olyan vízből iszik, amelyben a Hold tükröződik, akkor hamarosan meghal.

Hold

A víz, folyóvíz vagy tó szintje összeköt és el is választ, határ, amin túl a túlvilág kezdődik. A pogány magyarok temetői a lakott helyhez képest mindig vízen túl, patak, folyó túlpartján terültek el. A víz tehát elválasztja az élők világát és a Holtak Birodalmát. A víz mellett, túlvilág és evilág határán élő daru szellemi őrként szent madara volt a magyaroknak. A másik nagy tiszteletben álló, „magyar gyereket gyógyító” madár, a gólya pedig mint lélekvivő madár jelent meg a néphitben, hiszen ő hozza a megszületendő gyermek lelkét a túlvilágról.

Ahogy a víztükör fordított képet nyújt a világról, aképpen a túlvilágon, az alvilágban minden fordított: ami itt jobb, ott bal, ami itt Nap, ott Hold, ami itt nyugat, ott kelet, az itteni éjszaka ott nappal. Az inkvizíciós perek jegyzőkönyveiben feljegyzett halászavatás szertartásánál ezért tekerték be az avatandót – mint akit a halál már megfogott – halászhálóval, húztak varsát, halfogó kast a fejére és küldték a vízbe – de hátrafelé kellett a vízbe lépni, majd ugyanígy kijönni a vízből, mert az a túlvilág határa.

révész

A víz, vagy a túlvilági révészre utaló csónak megjelenése az álomban az embernek a saját vagy egy hozzátartozója halálát adhatta hírül. A pogány állatáldozatok során a magyarok az állat irhájában hagyott csontokat vízbe süllyesztették, azaz lelkét útra bocsátották a víz színén túli túlvilágra. A víznek embert is áldoztak régen, különösen nagy szárazság idején, sőt egyes tavak – mint a hagyomány szerint a tatai – áldozatot követeltek. A néphit szerint a vízbefúltak természetfeletti vízilényekké válnak, amelyek a halászokat ijesztgetik, vízbe rántják őket, elszaggatják a hálókat, halottnak tettetik magukat és ha beemelik a csónakba, elsüllyesztik azt.

A halálerőket megjelenítő sárkány otthona a mesékben az alvilág, de ott is olykor a víz alól bukkan elő. A varázsképességekkel rendelkező garabonciás diák szintén a víz mélyéről igézi elő a sárkányt, hogy azután szelíd hátasállatává tegye, azaz meglovagolja azt a félelmetes erőt, amelyet az ember végleg a halálban veszít – vagy éppen nyer el.

Napfogyatkozás napéjegyenlőségkor – avagy jön a Markoláb!

markoláb

A tizenhat évvel ezelőtti, 1999. augusztus 11-ei teljes napfogyatkozás kapcsán született az alábbi írás, amely időtállónak bizonyult. Kiderült ugyanis, hogy a hagyományra és a szimbólumok világára vonatkozó kutatás során egy olyan modell jött létre, amely egyfelől egy ősi világlátás rekonstruálására tett kísérlet, másfelől útmutatás lehet, hiszen a régi szokások értelmezésével nemcsak az archaikus gondolkodás megértése volt célunk, hanem ezen alapulva a belőlük fakadó belátások átemelése is a mába.

A kutatás közben tehát világossá vált, hogy az analógiákat alkalmazó látásmód a jelenben is alkalmazható, teljes világképet nyújt, ami segít a mai világi és tudati folyamataink megértésében. Kiváló lehetőséget nyújt ezért annak megtapasztalására, miként telítődnek benső élményekkel a felismerés nyomán a hagyomány szimbólumai, így eligazíthatnak minket egy-egy sorsfordítónak ígérkező időszakban.

A mostani napfogyatkozás szimbolikáját alaposan átszínezi, értelmezését gazdagítja, hogy a kulminációja 13 órával előzi meg a Nap Kos jegybe lépését, vagyis a tavaszi napéjegyenlőséget. Azaz mielőtt a Fény, a mitikus Naphős győzedelmeskedhetne a Sötétség felett, utóbbi tesz még egy erőteljes és sikeres próbálkozást, hogy eltakarja a Napot, a fény, a világos erők, az élet forrását.

Nézzük meg a jelenségek szintjén, hogy mi történik a napfogyatkozás óráiban! Egyszer csak fényes nappal elkezd besötétedni, a Nap fénye, ahogy korongjába behatol egy sötét folt, mind halványabb lesz. A Hold árnyéka elkezd kúszni a Földön és ezeken a helyeken beáll néhány percre az éjszaka. A Nap helyén egy fekete lyuk tátong. A napfogyatkozást átélők lelkét ilyenkor valóban ősi, mélyről jövő, atavisztikus aggodalom lephette meg.

Nem csoda, hiszen lényegében kifordul a világ, a szokásos földi színtéren olyan dolog történik, ami az Alvilágban szokásos: nappal lesz éjszaka. Az Alvilág ugyanis az archaikus világlátás szerint fordítottja evilágnak. A túlvilágon a Nap nem világít, ami itt világos volt, ott sötét lesz, így a nappalok és az éjszakák rendje megfordul. Az égen megjelenő sötét folt azt jelképezi, hogy a fonákká vált világban fenn az égen jelenik meg az Alvilág nyílása. A nyílásból pedig előbújik az Alvilág ura.

napfogyatkozás2

A napfogyatkozáskor néhol tiszta kútvizet öntöttek fehér tálba vagy tányérba és annak színén látták, hogy a benne tükröződő égen kutya vagy farkas kapkod a Nap után. A leginkább elterjedt hiedelmek szerint a Napot valamilyen állat eszi vagy ellenséges lény, szörny üldözi, természetfeletti lény nyeli el. Ennek nevét még a palócok tudják leginkább: ő a Markoláb, egy kincsőrző sárkánnyal rokon lény. A mesében is sárkány a naplopó, sárkány rabolja el a Napot s köszönt teljes sötétség az országra. (A király fele királyságát és lányát ígéri annak, aki visszahozza. Szépmezőszárnya megöli a sárkányt, felereszti az égre a Napot, az őt üldöző sárkányanyát, a vasorrú bábát a világkovácsa segítségével pusztítja el: forró ólmot önt hatalmasra kitátott szájába…)

A nép a napfogyatkozáskor zörejt, lármát gerjesztett, hogy a sárkányt elijesztve a Napot tőle megmentse, vagy bezárkóztak a házaikba. Mivel a napfogyatkozás „káros legalább termésre, jószágra”, ezért „különös kénköves harmat vagy esőtől félve, nyájakat haza hajtják, kutakat befödik”, máshol úgy tartották, hogy „a nap előtt sárkány repül át, vizelete azon ártalmas harmat, amely döghalált hoz, s azért kell a kutakat befödni”.

Ugyan a kutakat is azért fedték be – mivel azok le-, egyben feljáróként szolgálnak az Alvilág és evilág között -, hogy a sárkány ne jöjjön fel, a sötét erők ne árasszák el a világot. A napfogyatkozás elkerülésére, de legalább a sötétség ellen, térnyerése megakadályozására – mint mindig, amikor a Napot, a fényt szándékoztak erősíteni, támogatni, például a téli és nyári napfordulókor -, mágiát alkalmaztak, máglyát raktak, nagy tüzet gyújtottak. Olykor, hogy az eltűnő Napot helyettesítsék, sugaras műnapot készítettek szalmából, ágakból, majd meggyújtották, s körben sétáltak – lényeg, hogy szertartást végeztek az éber tudatosság megtartására…

napfogyatkozás3

A régi feljegyzések szerint a napfogyatkozásban az emberek mindig Isten büntetését látták. Rettegés lett úrrá rajtuk, attól tartva, hogy „a Nap végleg elfogy, veszedelemben léte által, a világ végkimenetele bekövetkezik”. Úgy vélték, napfogyatkozást az okoz, ha „az ördög az Istentől kicsal egy kis parazsat”, vagy a boszorkány veszi le az égről, vagy éppen a Hold verekszik a Nappal. Ezt gondolták akkor is, amikor a feljegyzések szerint 1880-ban, Budafok határában láttak – az utolsó, 1842-es teljes után valószínűleg csak részleges – napfogyatkozást: „látták, hogy a Nap… háromszor volt alól, mégis felül került.”

A hagyományos magyar világképben a világ hármas felosztása, az alsó világ, a középső, földi világ és a fölső világ a benső tapasztalásban egymást meghaladó tudatállapotokat jelképez. A mitikus képzet hármassága tudati analógiája szerint a tudattalan, tudatos és a kiterjesztett tudatosság szintjeinek felel meg leginkább. Így az Alvilág a tudattalan a személyiség sötét, rejtett oldalát, a középső világ a hétköznapi tudatot, a felső világ a transzcendens bölcsességet szerzett, kiteljesedett emberi tudatállapotot jelképezi.

Az alsó és a felső világ szembenállnak egymással, mint a sötétség és világosság eredői is, így világosság és sötétség harca a tudatos én harca a világosság segítségével a nem tudatosított, idegennek megélt, elutasított erőkkel a megismerésért és kiteljesedésért. Az igazi szellemi integráció magja az emberi természet sötét, el nem fogadott, látni nem akart oldalán található. Az Alvilágban rejlenek az igazi lehetőségek, felismerések, ott, ahol valami taszít, zavar, s aminek az elfogadásáért, önmagunk igazabb, teljesebb mivoltának felismeréséért meg kell küzdeni. Erről szól a régi kanászdal is: „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.”

Mit tehetünk akkor, ha az öntudat erejét jelképező Nap eltűnik? Hol rejlik ebben az eseményben lehetőség az önnön tudatosságának kiterjesztését szándékozó számára, mikor a pokol, az alvilág jön el hozzánk? Mire kínálkozhat egyáltalán esély olyankor, amikor a sötét erők árasztják el a világot, vagyis a kellően fel nem készült, fel nem ismert erőivel szemben nem felvértezett embert félelemteli módon elönti saját benső sötétsége?

Semmiképpen sem pusztán arra, hogy a fogyatkozó Napot nézzük. A régi közmondás szerint „fogyva nézik a napot” – vagyis a Napot akkor nézik legjobban, mikor fogyatkozik, egyébként észre sem veszik. A legtöbb ember úgy él, hogy valójában se lát, se hall, s csak akkor tűnik fel számára valami addig természetes dolognak az eltűnte, mikor már nincs. A napfogyatkozás is ilyen és bármennyire is tudja az ember, hogy majd csak előbukkan a Nap, a zsigeri rettegés benső katasztrófahelyzetet okozhat, sőt a tudat megrázkódtatását a világ, mint a tudat tükörképe is visszajelezheti. Az 1880-as napfogyatkozás után azt írták még a tizenkét évvel később mindössze három mondatban lejegyzett tudósítás végére: „Délután földindulás volt, mintha hinnán (hintán) lettek volna”.

napfogyatkozás

Bármily fájdalmas és szenvedésteli, átalakulás csak valami halála, elpusztítása révén következhet be. Ahogy régen mondták, a sárkány, a Markoláb „valamit megint a föld alá akar rabolni” és „minden napfogyatkozással valami eltűnik a világból” – vagyis önmagunkból. Valami az égi történéssel párhuzamosan meghal bennünk – a legjobb, ha tudatosan fogyasztunk el valamit magunkból és az a mi szándékunk szerint tűnik el belőlünk, s nem találomra.

Volt olyan elképzelés is, hogy a napfogyatkozáskor „a sárkánykígyóval a garabonciás megy a Nap elejébe”. A sötét erő tehát meglovagolható, egy magasabb, meghódítható tudatosság érdekében igába fogható. Régen a kutakat zárták le – a legjobb, ha mi önmagunkat zárjuk be a sötétbe, alámerülünk önnön Alvilágunkba egy „dudás-mozdulattal”. Így tudunk a kezdetnél még teljesebben, megújultan visszatérni – ahogy majd számunkra a Nap is fényesebben, kerekebben ragyog majd minden korábbinál, mikor – jó eséllyel – előbukkan.

 

 

A jóga és a szabadság

 Jógi jógi2

A Petőfi és társai, a márciusi ifjak és a pesti nép által kivívott magyar szabadság ünnepe kapcsán érdemes a szabadság mibenlétét megvizsgálni a jóga szempontjából. Különösen akkor, amikor a rádióban igen elgondolkodtató, a jógával kapcsolatos beszélgetés fültanúi lehetünk.

Sokféle szabadság van: választási szabadság, utazási szabadság, döntési szabadság, önrendelkezési szabadság, a szólás, az akarat szabadsága… Ezek lehetnek szabadságfokok jellegzetességei is. A jóga szempontjából – Patandzsali megközelítésében – a szabadság a következőket jelenti: az érzékszervi tapasztalás megszerzésére irányuló késztetés megszűnése, a hajlamok kioltottsága, a tettek eredményeitől való érintetlenség fenntartása, a tudat figyelmi állapotát megzavaró külső és belső képzetek szétoszlása, a vágytalanul tapasztaló tudat letisztulása, egyhegyűvé és rezdületlenné válása.

Előbbiek függvényében különös, amikor elvileg a jóga létszemléletét képviselő és a jóga gyakorlati ösvényén haladó, mi több: oktató nyilatkozik úgy (sok évnyi hazai és indiai tanulmányok után), hogy az indiai tanítói szerint már ott is csak legfeljebb húsz százaléka érhető el, ébreszthető fel annak a tudásnak, amivel hajdan a jóga bölcsei rendelkeztek. Az eredeti tudásnak ez az egyötöde is csupán a legkiválóbbak számára válik megközelíthetővé. Ezzel az illető a jóga nevében voltaképpen a szabadság lehetetlenségét hirdeti.

Furcsa ezt hallani, mert rögtön tetten érhető benne egy sajátos, tudományos “íz”, látásmód. Elvégre honnan lehetne eldönteni, kiszámítani, hogy minek a húsz százaléka, miért épp ennyi? Nyilván ez egy becslés, mint ahogy az a tudományos tévhiedelem, mítosz is, hogy „agyunknak csak tíz százalékát használjuk”. Ez a jellemzően kvantitatív megközelítés ráadásul át van itatva a jóval veszélyesebb determinizmus eszméjével, egy olyan gondolattal, ami a modern tudomány szülőágyának is tekinthető materialista-mechanisztikus világképben gyökerezik. Sajnálatos, hogy ez a szemlélet indiai asramokban, jógaiskolákban is teret nyert.

Csakrák

Bár éppen az egészben látás igénye merülhetne fel abban, amikor nem választjuk szét tapasztalataink körét, megismerési lehetőségeinket “szellemire” és “tudományosra”, ám van annak gyakorlati haszna, ha nem is keverjük össze a kettőt. A tudománynak, mint racionalista módszernek megvannak a maga határai és korlátai és nem helyes, ha ezeket a korlátokat a szellemi tapasztalatok körére is kivetítjük, mert lekorlátozzuk éppen azokat a lehetőségeinket, amelyekkel eleve élni szeretnénk.

Miért lennének eleve meghatározottak a korlátaink? Miért lennének áthághatatlanok a határaink? A jóga az ellenkezőjét tanítja. A szabadság, a felszabadulás eszméje azt közvetíti, hogy a hétköznapi és minden magasabb tudatállapot is meghaladható és elérhető a teljes szabadság, ahol lebomlik még a szilárdnak tűnő anyag időleges látszata is és ráébredhetünk az igazi valóságra, ahol feltárul eredendő tisztánlátásunk, bölcsességünk is.

Ha azzal a korlátozottságot hirdető hiedelemmel gyakoroljuk a jógát, hogy nem érhető el a teljes szabadság, hivatkozzunk akár a káli juga rossz körülményeire vagy állítólagos mestereink, a guruk nektárként ivott szavaira, akkor tapodtat sem jutunk előre. A jóga holisztikus világképébe ez nem fér bele. Abba a világképbe, ami a jóga filozófiáját megteremtő, korábban keletkezett upanisadokban is megfogalmazott bölcsességben gyökerezik, például amit a Ísa-upanisad így fogalmaz meg:

“Teljes az ott és teljes ez itt.

Teljes a teljesből felemelkedik.

Teljes a teljestől elszakad,

Teljesnek mégis megmarad.”

(Tenigl-Takács László fordítása)

A teljes tudás nem veszíthető el, csak annyiban nem férünk hozzá, amennyiben nem haladjuk meg korlátainkat, ha nem szabadítjuk fel magunkat. Mindenkiben megvan a lehetőség, hogy a jóga ősi világszemléletét fokról-fokra elevenné téve ráébresszük magunkat erendendő és eleve meglévő teljességünkre. Ha már a tudományra is hivatkozhatunk, akkor az ősi felismeréseket újra felfedező holizmus megközelítését alkalmazzuk: minden egészből keletkezett rész eleve magában hordozza az egész információját.

jógi2

Lehet, sőt egészen biztos, hogy már másképp gyakorolunk, mint hajdan, több ezer éve a jóga követői, akik a természetben, a természeti erőkkel együttműködve, ugyanakkor befelé figyelve igyekeztek felülemelkedni az emberlét korlátain. Ma a többség forgalmas utak bérházainak pincéibe süllyesztett, divatosan berendezett termekben és jógamatracokon „jógázik”, azaz végzi azokat az alapgyakorlatokat, amelyek az igazi jógára való felkészítésnek tekinthetők. Így valóban nehéz megtalálni a benső mestert és a feltárható szabadságot.

De kellő elszántsággal és elmélyedéssel még így is meglehet. Ennek lehetőségét csak akkor veszítjük el, ha determináltnak, meghatározottnak tekintjük kötöttségeinket. Ám a jóga éppen nem ezt célozza meg, egyik eszménye a móksa, a megszabadulás – érzékeknek és tapasztalásnak való kiszolgáltatottságunk, világi kötöttségeink, lehatároltságunk, individualista látásmódunk, atomizálódott létezésünk, valamint sorsszerűség, a vágyaktól űzött, korlátok közé szorított cselekvés és tapasztalás béklyói alól. Aki nem ezt vallja, az jobb, ha gimnasztikának nevezi, amit gyakorol.

Szent István teremtő ereje

Szent István Kalocsán

Az egyik legkülönösebb szobor Magyarországon Kalocsán a Szentháromság téren, a főszékesegyházzal szemben látható. Kirchmayer Károly szobrász és Vadász György építész alkotása Szent István halálának 950. évfordulójára készült, egyszerre utal az oszlopos szentekre és a hármas halomra – csakhogy az egyik halom az oszlop mögé kerül, s szemből nézve egészen más képzettársításokat keltő látvány tárul a szemünk elé. A lingamként is megjelenő oszlop előtti egyik “golyón” egy XIII. századi verses zsolozsma részlete olvasható:
“Az oroszlánt megigézni
A nagy Sámson kelletik:
Magyaroknak prédikálni
Erős király küldetik…”
Igen, erős és teremtő erejű király. Talán ezt akarja sugallni a szobor.

Az év első tízmilliószoros napja

 

szerzetes vajból

A mai az év első tízmilliószoros napja, hiszen az az első holdhónap 15. napjára esik. Tibetben hatalmas jelentőségű napnak tartják, ez Csonga Csöpa, magyarul a Vajmécsesek ünnepe. Ezen a napon a tibetiek hagyományosan naplementekor jakvajból készült virág-, madár-, egyéb állat- vagy faformájú, vagy éppen istenek alakját megidéző kisebb-nagyobb lámpásokat gyújtanak.

vajmécsesalak készítése

Hívják ezt a napot Csötrul Dücsen-nek, a „Csodás manifesztációk nagy napjának”, vagy rövidebben a „Csodák ünnepének” is, mivel az év első tizenöt napja annak a tizenöt napnak az ünneplése, amikor Buddha minden nap más csodát mutatott be azért, hogy jövendő tanítványai érdemeit és odaadását,  elkötelezettségét, törekvését növelje.

Buddha csodája

Tízmilliószoros napból négy van egy évben. „Ezeken a napokon minden teremtés tízmilliószoros erővel hat” – néha ezzel a tömör mondattal (t)erjed ezeknek a valóban szimbolikus jelentéssel felruházható napoknak a híre. De vajon mit is jelent, hogy egy nap „tízmilliószoros”?

Ahhoz, hogy egy hagyomány életre keljen, tudatosságra van szükség: érteni kell az utalásokat, szimbólumokat, a sokszor mitikus hátteret, vagy éppen kozmikus összefüggéseket. Sokszor azonban kritika és meggyőződés nélkül veszünk át más hagyományokból elemeket anélkül, hogy tudnánk, mi is áll azok hátterében. Ha bővebb magyarázatra próbálunk találni, akkor pedig olykor még misztikusabb, bár legalább hatásosan fogalmazott leírásokra lelhetünk: „Köztudott, hogy a világűrben zajló folyamatok, a Hold állása, az apály-dagály igen komolyan befolyásolja közérzetünket, energiaszintünket. A tibeti hagyományok szerint négy nap van egy évben, amikor a kozmikus energiák a megszokotthoz képest többszörös erővel hatnak ránk. Ezeken a napokon óriási energianyaláb érkezik egy másik dimenzióból, körbeveszi a Földet és jó irányba befolyásolja gondolatainkat, tetteinket. A buddhisták szerint ilyenkor van a legnagyobb esélyünk arra, hogy pozitív cselekedeteinkkel befolyásoljuk a világ menetét.”

vajmécses

Érdemes tisztázni, hogy a tibeti buddhizmusban ez a négy nap a négy legnagyobb ünnep: az első holdhónap 15. napja, majd a negyedik hónap 15. napja, teliholdja, Buddha megvilágosodása, majd 49 nap múlva, hatodik holdhó 4. napja, a Tan kerekének megforgatásának évfordulója, majd Buddha visszatérése a Harminchárom Mennyei térségből novemberben, a kilencedik holdhó 22. napján.

A hagyomány szerint ezeket a „nagy” Buddha-napokat, avagy a Tankerékről elnevezve: „Dharmacsakra-napokat” azért hívják tízmilliószoros napoknak, mert ez e napokon elkövetett erényes tettek, vagy a bölcs gondolatok ereje tízmilliószoros. Ám ez egy szokásos mondat, hasonlóan ahhoz, ami a buddhista szútrák végén áll: „Ha ezt a szútrát csak egyszer is látod, minden szennyeződéstől megszabadulsz”. Ez a mahájána buddhizmus módszere, így ad jelentőséget a szentnek tartott tárgyaknak, időpontoknak.

chotrul-duchen

Mindettől függetlenül eljátszhatunk a gondolattal, hogy ezek a napok jobban telítettek a szent idő erejével, s ezáltal kiemelkednek a hétköznapokból. Ha így tekintünk a tízmilliószoros napokra, akkor erőt kaphatunk ahhoz, hogy ezeken a napokon is tudatosak legyünk, sőt még tudatosabbak, mint előző nap. Érdemes felidéznünk, hogy ezen a napon IS nagyot léphetünk előre, hogy szellemi erőinket az önmeghaladásra, a békétlenség megszüntetésére, a tudatunkat szennyező indulatok megfékezésére, megszokott világi attitűdjeink és szemléletmódunk átalakítására, szunnyadó képességeink elevenné tételére, a bölcsesség kiterjesztésére, a benső szabadság megteremtésére használjuk.

Vagyis tegyük azt, amit minden nap kellene. Legyünk tudatosak. Csökkentsük a szenvedést a világban, növeljük a harmóniát, a békét. Engedjük el ragaszkodásainkat, tegyük le terheinket. Szabaduljunk fel felesleges megkötöttségeink, szokásaink alól. Tervezzük meg, hogy mit kívánunk létrehozni, s gondoljuk át, mi az, amit valóban érdemes, mert mások javára is válik. Legyünk hálásak az életért. Tekintsünk mindent csodá(s)nak. Szeressünk. Igyekezzünk felkelteni az elfogadás, a megértés és a megbocsátás érzéseit önmagunk és a világ felé. Kívánjuk másoknak is az örömteli életet. Mutassunk példát környezetünkben is mindezek kapcsán. Tegyünk meg mindent, amit szeretnénk, hogy tízmilliószoros erővel hasson! De legalábbis tegyünk lépéseket mindezek felé. Gyakoroljuk ezt ma – és folytassuk holnap, holnapután is.

A Föld istenasszonyának megcsúfolása

Csomolungma

A Föld istenasszonya, azaz Csomolungma a Himálajában, vagyis „a hó otthonában” (hima: hó, álaja: hon, otthon) él. Földi, anyagi megjelenéseként ő a bolygónknak a tengerszinttől számítva legmagasabb hegye. Élő, mozgó hegy, mondhatni, hiszen a tektonikai lemezek mozgása miatt évente körülbelül négy milliméterrel nő, s két és fél centiméterrel mozdul el északkelet felé.

A hegyet az angolok Mount Everestnek nevezték el Sir George Everest hadmérnök ezredesről, aki 1852-ben mutatta ki méréseivel, hogy az angolok által addig Peak XV néven ismert hegyen van a világ legmagasabb csúcsa. Akkoriban nem tudták, hogy van már réges-rég létező neve a hegynek: Nepálban Sagarmatha, azaz „Az ég csúcsa”. Tibetben az istenként imádott hegy neve Csomolungma, amit úgy is fordítanak: „A világ anyja”.

Mount Everest

A tibetiek olyannyira szentnek tartják a hegyet, hogy lábukkal nem tapodnák. Egyedül a serpák hiedelemvilága nem annyira szigorú, hogy ne segítsék a hegyet meghódítani akarókat. Ők támogatták már George Malloryt is, aki többször is megpróbálta megmászni a Mount Everestet a múlt század elején. Arra a kérdésre, hogy miért akar feljutni a csúcsra, ő nemes egyszerűséggel azt válaszolta: „Mert ott van”. A mai napig tisztátatlan, hogy társával, Andrew Irvine-nal ő jutott-e fel elsőként 1924-ben a világ legmagasabb hegycsúcsára, s netán már a csúcsról visszafele térőben haltak meg, vagy még a felfelé vezető úton érte őket a halál.

A csúcsot, úgy tudjuk, Edmund Hillary új-zélandi hegymászó és Tendzing Norgaj nepáli serpa hódította meg 1953-ban. Hillaryt ezután Erzsébet brit királynő lovaggá ütötte, míg Tenzinget egyesek Nepálban istenként tisztelték, mintha Buddha vagy Siva reinkarnációja lenne.

Évtizedekig a hegymászás csúcsa volt, ha valaki felkapaszkodott a Csomolungmára. A Mount Everest megmászására idővel óriási iparág épült, évente több százan jutnak fel a csúcsra, előfordult, hogy egy nap 234-en. Mostanra minden második hegymászónak sikerül a csúcstámadás, csakhogy gyakori, hogy sorba állnak egymás mögött, két és fél órán át arra várva, hogy az előző csúcstámadók végre lejöjjenek a hegy tetejéről.

Mount Everest alaptábor

Nem csoda, hogy a Mount Everest fokozatosan elveszíti a vonzerejét. De nem csak azért, mert olyan sok a látogatója, hanem azért is, mert ahogy egy szemtanú beszámolt: „szemét önti el a gleccsereket és emberi ürülékpiramisok lepik el a táborokat”. Mások szerint a Csomolungma megmászása „már nem egy vadvilági kaland, hanem egy McDonald’s-élmény”.

Sokan vannak, akik megpróbálják megtisztítani a hegyet, de nincs könnyű dolguk, maga a néhai Hillary is azt mondta 2005-ben, hogy bár ő is sok mindent a hegyen hagyott, de szomorú látványt nyújt a mostani rengeteg Himalája-turista által eldobott melegítőedények, csomagolópapírok, ételmaradékok és a hátizsákok kiürített tartalmának sokasága. S főleg akkor szomorodhatunk el, ha belegondolunk, mennyire szimbolikus ez a látvány, milyen jellegzetesen árulkodik az emberiség állapotáról, természethez való viszonyáról: még a világ legnehezebben megközelíthető helyét is bemocskoljuk. Bárcsak tudatosodna bennünk az analógia, az összefüggés: ahogy „A Föld istenasszonyával” bánunk, úgy bánunk a Földanyával is!

Csomolungma7

A legfrissebb, 2015 eleji hírek szerint mára komoly problémává váltak a hegymászók által a hegyen hagyott emberi anyagcseretermékek, a helyzet a környezet elszennyeződésével és betegségek terjedésével fenyeget. A katmandui kormány ugyan tavaly előírta, hogy minden hegymászó hozzon le magával legalább nyolc kilogramm szemetet, annyit, amennyit útja során egy csúcshódító a becslések szerint hátrahagy, s aki megszegi az előírásokat, elveszíti a négyezer dolláros letétet – ám nem ez lenne a végleges megoldás.

Hanem a hegy tisztelete. És általában a Földé, a természeté. Földanyáé.

Ám hogy tisztelnek ma egy hegyet, amit nem tekintenek már szentnek, hanem puszta föld- illetve szikladarabnak? Amit ráadásul birtokolni lehet, sőt kell… Jól jellemzi ellentéteket építő gondolkodásunkat, hogy ketté van osztva a hegy is: a csúcsán halad át Kína és Nepál határvonala.

Mount Everest

Egyesek szerint be kellene tiltani a Csomolungma megmászását. Szomorú, hogy a szemétre hivatkozva és sajnos már nem azon érvek alaján, amit még Malloryék csúcshódítási kísérlete után néhány héttel Reményik Sándor írt meg versben. Érdemes felidézni, oly kevesen ismerik!

A Mount Everest pártján

 

Fajomnak, az emberfajtának

Árulója: a Hegy pártján vagyok.

Akarom, hogy az utolsó orom

Szűz jegét ne tapodja lábatok.

Maradjon egy csúcs a világ felett

Érintetlen, mint holdbeli hegyek.

 

Fajomnak, az emberfajtának

Árulója – bár szánom azokat,

Akik tetemeikkel töltik be

A vért szomjazó szakadékokat:

Kívánom, bár az ember hősnél hősebb –

A Hegy maradjon mindíg az erősebb.

 

Maradjon egy csúcs a világ felett,

Ahova úgy szállhat a gondolat,

Hogy ottan ember nem járt még soha,

És oda nem vitt szemetet, sarat,

Ember felett álljon ez az orom,

Örök-jégből világító-torony.

 

Ezen az ormon ne lobogjon zászló,

Ne lobogjon se brit, se gall, se más.

Mint a csillagok, közömbös legyen,

Semleges legyen, mint egy látomás.

Legyen mindenkié és senkié –

Útjelző kő az Úristen felé.

 Csomolungma

Reményik ugyan nem érte meg a Csomolungma meghódítását, ám a hegyet azóta sokan tapodták. Érvei alapján már késő lenne betiltani a hegy megmászását, de ha újra istenekként, istennőkként tisztelnénk a Föld erőhelyeit, visszaadnánk szakrális jelentésüket, jelentőségüket, s a Csomolungmát valóban a Föld istenasszonyának tartanánk, akkor talán reménykedhetnénk változásban.

Ehhez azonban belül kellene olyan szellemi csúcsokat meghódítanunk, amitől túl sokan állnak olyan messze, mint nem is a tengerszint, hanem a tengerfenék a világ csúcsától.