Miért is adnak ma hálát Amerikában?

A ma élő amerikaiak többsége már nincs is tisztában a Hálaadás (Thanksgiving) ünnep eredetével, számukra ez a nap leginkább a család összejövetelét, a sültpulyka kellemes illatát jelenti. Pedig az ünnep eredetéről érdemes többet tudni, mert ez más megvilágításba helyezheti az Amerika “felfedezése” utáni betelepülés történetét. A Hálaadás története lényegében minden szempontból hamis és egy olyan pozitív mítoszt épít fel a világ talán legnagyobb genocídiuma, népirtása fölé, ami kőkemény történelem-hamisítás.

Az első hálaadás Jean Louis Gerome Ferris festményén a romantikus elképzelés szerint

A hagyományok szerint az őszi betakarítások után adnak hálát a termésért november hónap negyedik csütörtökjén Amerikában. Ezen a négynapos hétvégén a közeli családtagok gyakran messziről hazautazva összegyűlnek, hogy együtt ünnepelhessék a hálaadást, melynek elmaradhatatlan tartozéka, szimbolikus erejű eseménye a hálaadásnapi vacsora. A hálaadást néha „pulyka napnak” (Turkey Day, T-Day) is nevezik, mivel a vacsora hagyományosan legfontosabb eleme, a pulyka egybeforrt az ünneppel. Az ünnep az Egyesült Államokban az advent, a karácsonyi vásárlási szezon kezdetét is jelzi.

Nos, amennyi pulykát lemészárolnak ilyenkor Amerikában, körülbelül ugyanannyi indián őslakosnak kellett meghalnia a világ eddigi egyik, ha nem a legnagyobb népirtása során, hogy a kontinens a felfedezők nyomában érkezőké legyen. A XVII. század elején, alig egy évszázaddal azután, hogy Kolumbusz Kristóf a lábát a földrészre tette (és hatszáz évvel azután, hogy Vörös Erik fia, Leif Eriksson kikötött ott) az európai országokból megindultak az Újvilág északi felére a kalandvágyó, gazdagságot kereső vagy jobb életet remélő emberek. Az őslakos indiánok barátságosan fogadták a jövevényeket, megtanították az európai telepeseknek a helyi halászatot és vadászatot, a kukoricatermesztés és a juharszirupkészítés mikéntjét és sok egyéb praktikus dolgot. Az első kemény telet túlélő ötvenegy telepes valószínűleg nem maradt volna életben az indiánok segítsége nélkül. A telepesek vezetője, William Bradford a bőséges termés megünneplésére ünnepséget, egy hálanapot rendezett, amelyre az indiánokat is meghívták. Ekkor még megegyeztek a földhasználatban és egymás érdekeinek tiszteletben tartásában. A következő néhány évben békésen éltek egymás mellett.

Angliában hamar híre ment az újvilágban lévő “paradicsomi” állapotoknak és ez további betelepülőket vonzott. Mivel Angliával ellentétben itt nem voltak lekerítve a földek, ezért ezeket a területeket az újonnan jöttek szabad prédának vélték, az őslakos “pogányokat” pedig ellenségnek tekintették. Az őslakosok és a földfoglaló telepesek közt hamar kitört az ellenségeskedés. A telepesek elfogták a munkaképes indiánokat, eladták rabszolgának, a számukra gondot jelentő asszonyokat, gyerekeket, öregeket pedig megölték, hogy megtisztítsák a területüket. Így történt ez 1637 novemberének végén is, amikor egyszerre hétszáz, az általuk évente megrendezett zöld kukoricaünnepre összegyűlt indiánt végeztek ki borzasztó kegyetlenséggel. Massachusetts kormányzója ennek örömére a következő napot jelölte ki a Hálaadás (Thanksgiving) napjának at https://www.philmudd.com/cevrim-sartsiz-yatirimsiz-deneme-bonusu-veren-siteler/.

Az etnikai tisztogatás őrülete, mint talán tudjuk, évszázadokon keresztül egyre fokozódott, és minden nagyobb mészárlás után kijelöltek egy Thanksgiving napot. Ezek a napok egyre csak szaporodtak, mígnem az újonnan alakult Egyesült Államok első elnöke, George Washington javasolta: az indiánok feletti győzelmek ünnepe legyen egy napon. Később, 1863-ban Abraham Lincoln nyilvánította nemzeti ünnepé a Hálaadást. Azóta ez az ünnep Amerika egyik legnagyobb ünnepe. Kapóra jött egyébként ez az ünnep ekkor, a XIX. század második felében, mivel segítette, hogy az amerikaiak megteremtsék saját nemzeti identitásukat, gyógyítsák az országot megosztó polgárháború utáni sebeket és megkönnyítsék a bevándorlók még nagyobb és sokféle eredetű tömegei számára az asszimilációt. A tizenkilencedik században divatos és egyben praktikus volt ezen a napon megtartani az esküvőt, ma már inkább az eljegyzéseket időzítik erre a jeles napra. A hálaadás kétségtelenül az összes amerikai ünnepe, hiszen vallástól teljesen független.

Eközben a XX. század kezdetétől a túlélő indiánok ellen még mindig folyamatban volt a kulturális népirtás. A gyermekeket ún. „indián bentlakásos iskolákba” kényszerítették, hogy „kiírtsák belőlük az indiánt”. A rezervátumokba zárt indiánok kötelesek voltak nevüket nyugati névre, például Tomra változtatni, fehér emberre jellemző ruhát hordani és fehér emberre jellemző hajviseletet vágni. Az indiánoknak fel kellett venniük a kereszténységet és a nyugati kultúra egyéb velejáróit.

A zarándokok partraszállásának 350. évfordulójára meghívták Frank James-t, az őslakos indiánok leszármazottját, hogy felszólaljon. Végül nem engedték, hogy elmondja beszédét. Frank segített nemzeti gyásznapot indítani minden Hálaadás napján. Ilyenkor a Hálaadás-elleni napon Plymouth kikötőben és a Mayflower makettjénél tiltakoznak a hálaadás megünneplése ellen. A nyugati parton ezrek gyűlnek össze, hogy arra kérjék az Egyesült Államokat, tartsa tiszteletben az indián jogokat ígérő szerződéseket és a nemzetközi jogot.

Thanksgiving

A keresztények számára a hálaadás tekintetében Jézus a példakép: “Amit pedig szóltok vagy cselekesztek, mind az Úr Jézus nevében tegyétek, hálát adva az Atya Istennek őáltala.” Ehhez képest John Wayne, a western-filmek egykori nagy sztárja még néhány évtizeddel ezelőtt is képes volt kiejteni ilyen mondatot a száján: “Az indiánok annyira irigyek voltak, hogy meg akartak tartani minden földet maguknak. Kénytelenek voltunk megölni őket…”.

Ha történelmi léptékkel mérve ennyire rövid idő elég volt egy ünnep kialakulásához, meghonosodásához, majd eredetének elfeledéséhez, gondoljunk bele, a mai és talán ezután következő események alapján milyen ünnepek, szimbolikus megemlékezések jöhetnek még létre a jövőben?

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük