„Élet ünnepnapok nélkül: hosszú út vendégfogadók nélkül.”

Démokritosz

Régi tapasztalat, hogy az a leghatékonyabb, ami a legegyszerűbb. Létezik egy olyan módszer, eszköz, ami itt van előttünk, mindig is itt volt, csak már nem látjuk a fától az erdőt. Ez pedig nem más, mint a jeles napjaink, ünnepeink rendje.

Az ünnep talán a legegyszerűbb és legnemesebb eszköz lehet ahhoz, hogy felfedezzük újra kapcsolatainkat, hogy megtörténjen a találkozás a természettel, a mindenséget és a természetet átható erőkkel, a láthatatlan természetfelettivel, a létezés, a valóság rejtett, szakrális dimenziójával, a hétköznapi, anyagi világon túli tágabb, teljesebb önmagunkkal és találkozzunk igazán mélyen, szívből jövően és őszintén, maszkok nélkül másokkal, társainkkal. Az ünnepek tehát fontos, a transzcendenciával való dinamikus kapcsolatból kibontakoztatható, belőle eredő és arra irányuló felismerésekhez juttathatnak el minket. Ettől egyszerű eszköz az ünnepekkel való együttműködés, az összhang kialakítása.

Ünnepelni mindenki szeret. Ha valami még élő módon jelen van a régmúlt nemzedékek hagyományaiból azok általános és feltartóztathatatlan elhalványulása ellenére is, akkor épp az ünnepeink. Valóban, szinte minden más eltűnt már, eltűnt a hagyományos környezet, ruházkodás, foglalkozások, még a közösségek is felbomlottak, amik éltették ezeket. Jelen vannak ugyanakkor az ünnepeink, amelyekben a hagyomány ma is csorbítatlanul megnyilváníthatná a maga teljes formáló és éltető erejét canceltimesharegeek, épp csak azt nem tudjuk, hogy mit üzennek nekünk. Milyen lehetőséget hordoznak? Hogyan szólnak arról, hogy honnan jövünk, kik vagyunk, hová megyünk? Sokan kíváncsiak arra is, hogy miért épp a téli napforduló után van Karácsony, miért locsolkodunk tavasszal, Húsvétkor, miért van tűzugrás a nyári napfordulót követő Szentivánéjkor?

Az ünnepekre vonatkozó tudás és annak valamennyi életvezetési konzekvenciája nem most tűnt el, hanem évszázadok, sőt évezredek alatt. Az ünnepek értésének távolodásával egy értékes, teljes világlátást felejtettünk el, hagytunk magunk mögött. Segíti mindezek megértését, ha tudjuk, hogy az ünnepek, az ünnepi szertartások nagyon összetett szimbólumokat hordoznak, szimbólumok sorozatából állnak össze. Ezek a legtöbb esetben elválaszthatatlanul kötődnek kozmikus eseményekhez, természeti folyamatokhoz.

Az ünnep: rend

Éppen ebben rejlik a kulcs is. Meg lehet fejteni, hogy a szimbólumok hogyan szólíthatnak meg bennünket. Ha értjük az ünnepek üzeneteit, akkor tetteink tudatosan beleágyazódhatnak a világ nagy, átfogó, értelmet hordozó rendjébe. Ha ez sikerül, akkor harmóniába kerülhetünk a természettel. Ha felfedezzük, hogy ugyanazok az erők működtetnek minket is a makrokozmosz-mikrokozmosz valóban átélhető analógiája révén, akkor felfedezhetjük magunkban is a rendet, a teljességet, miközben ráébredhetünk arra is, hogy nem kell kis parányi atomoknak megélni magunkat a világmindenség végtelenségében, hanem minden létezővel összekapcsolt, összehangolt, egymástól elválaszthatatlan részei vagyunk ennek a kozmikus-metakozmikus rendnek.

Az ünnepek valóban vendégfogadók, ahogy a mottóban idéztük Démokritosztól, a két és félezer éve élt ókori görög filozófustól. Azt fogalmazta meg, hogy az ünnepek megállók, a megpihenés alkalmai, a kikapcsolódás időpontjai. Kikapcsolódni azonban igazán úgy lehet, ha bekapcsolódunk. Újfajta módon kell közelítenünk az ünnepekhez, mindenekelőtt a kikapcsolódás helyett a bekapcsolódás idejének kell tekintenünk őket. Bekapcsolódunk általuk egy magasabb rendbe, mert kiemelkedünk a hétköznapok egyformaságából.

Szent idő, ritmus és rítus

Az ünnep kitüntetett idő. Szent idő. Maga az ünnep szavunk is ezt jelenti, eredetileg úgy hangzott: üd nap. Az üd vagy id a régi magyarok nyelvén azt jelentette: szent. Szent nap, üd nap, ebből alakult ki hasonulással és egybeolvadással az ünnep. Ezt is milyen kevesen tudják! Hasonlóan örömteli és érdekes felfedezések, aha-élmények sokaságára nyílik lehetőségünk, ha az ünnepek értelmére kérdezünk rá.

Egy hagyományos ünnep üzenete sosem választható el attól az időbeni helyzettől, hogy az évkörnek miért abban az időszakában vagy napján tartjuk. Ennek a hátterében mindig nagyon mély összefüggések rejlenek, olyanok, amelyeket megértve egyszeriben feltárul magának az ünnepnek a tanítása, vagyis az is, hogy miként nemesíthetjük meg általa az életünket, miként tehetjük az ünnepeket benső fejlődésünk kiindulópontjaivá.

Az összefüggések meglátásához a kulcs egy világkép rekonstrukciója az intuitív megismerő erőink mozgósításával. Csak elsőre tűnik úgy, pedig nem túlzás, hogy egy legalább húsz-, de akár ötvenezer éves világképről van szó. Nem valamiféle tudatlan ősember egyszerű világképéről, hanem egy végtelenül mély és tág összefüggések meglátásáról tanúskodó világképről. Olyanról, amelyet megértve feltárul a világ végtelen rendezettsége és az a bizonyosság, hogy mindennek mélyén egy szellemi erő munkál. Akik ez alapján szemlélték valaha a mindenséget és eme rend kiemelt erőcsoportosulásaihoz, csomópontjaihoz igazították ünnepeiket és rítusaikat, mai kifejezéssel élve: nagyon rendben voltak. A szó legmélyebb értelmében.

Ahhoz, hogy ezt a világképet akár csak ebben a nagyon tömör összegzésben átlássuk, az ünnepekről egyetemes fogalmakban kell és szükséges és érdemes gondolkodnunk. Mindenekelőtt ebben a világban azért volt rend, mert ritmus hatotta át. A ciklikus ismétlődés az évkörön alapul, amely a természetben megfigyelt egyetemes elveket követi.

Az ünnepek tehát egy olyan úthoz tudnak segítséget nyújtani, amely évről-évre körkörösen és mind magasabb szinten ismétlődik, ha tudatosan részt veszünk a folyamatban. Így a természeti erőkben megragadható áramlással való együttmozgás során lehetővé válik a belső világunk megismerése, képességeink kibontása. Az ünnepek rendje, rendszere tehát a tudatunk fejlődéséről, fejlesztéséről szól, ezáltal mélyebb célt és értelmet fedezhetünk fel létünkben.

Ősi világkép

Érdemes hangsúlyozni, hogy egy olyan évszázadokra, szinte évezredekre elfeledett, nyomaiban megmaradt és most végre rekonstruált világképről van szó (lásd e számunk címlapján látható képet), amely áthatja valamennyi világvallást. Például minden világvallásban megtalálható a a tudati élmények azonos szabályrendszere és törvényei alapján meglehetősen hasonlóan megjelenített háromrétegű világmindenség elképzelése, vagyis hogy fenn van az istenek világa, avagy a teremtő atyáé, a menny, a középső világ a mindennapi életterünk és lent van az alvilág, a sötét erők hona. A hierarchikusan rétegzett lét- és tudatszinteket egy tengely köti össze, amely a különböző hagyományokban világfaként, égigérő faként jelenik meg. Ráadásul ezt az égre vetítve meglátták a Tejútban is. A Tejutat nevezték a „lelkek útjának” is, amelyen a lelkek a világszintek, valamint túlvilág és evilág között közlekednek. Számos mítosz szól ennek finom részleteiről.

Ezek beleágyazódtak a mi kultúrkörünk keresztény ünneprendjébe is, magyarázatot is leltek a keresztény tanokban, de az ünnepek sokkal régebbiek. Ebben rejlik mai korunk egyik legfontosabb lehetősége is, mégpedig hogy épp az ünnepek és szimbólumok révén felfedezhessük a közös pontokat a vallási hagyományok mélyszerkezetében. Többezer éves, a kozmikus ciklusokkal és a természeti erőkkel való együttes létezés tapasztalataiból  táplálkozó bölcsesség rejlik ünnepeink mélyén. És ez a bölcsesség, mivel az egyén és a közösség számára egyaránt örökérvényű igazodási pontokat jelentő ideákra épül, az örök emberi természet ismeretéről is tanúskodik.

A Nap a fényt adja és ciklikus változásaival befolyásolja a természetet is. Élete van és életútja. Ha életünknek a Nap útja adja a ritmust, akkor minden egyes évünk egy fejlődési spirál egyre újabb és magasabban haladó köre lesz. Évről évre végigjárhatjuk ezt a kört, egyre magasabb és magasabb szinten, egyre megtisztultabban, egyre erősebben, egyre több erénnyel gazdagodva, egyre értelmesebb és bölcsebb, szabadabb és rendezettebb életet élve. Ráadásul úgy, hogy minden tettünkkel fenntartjuk és megerősítjük ezt a rendet.

Út az összhang, harmónia, egység, teljesség felé

Ősi bölcsesség, hogy az ember azzal szenteli meg életét, ha viselkedésének, tetteinek mintája a tágabb lét, ha az egyetemes léttel azonosul, ha élményét egyetemesnek éli meg. Ez akkor következik be, ha követjük az erők természetét a világban, amelyek napról-napra kihívásokat hoznak, feladatokat rónak ránk, amelyekkel összhangban működve kiteljesedhetünk. Ha az ember felleli magában is a világban zajló folyamatokat, erőáramlásokat és ezeket tudatosan megfigyeli, megismeri, akkor az élet ritmusa a mindenség ritmusához igazítható, a belső és külső, ember és világ, szellem és természet harmonikusan összehangolható. A lét értelme igazán akkor tárul fel, amikor az ember azt teszi, amit a mindenség.

A természet változásait megidéző évköri ünnepek felelevenítésével ünnepeink ma is olyan emelkedett tartalmú idővé szentelhetők, amikor felismerhetjük életünk legmélyebb gyökereit. Ebben az értékkel, jelentéssel feltöltött, ciklikusan visszatérő, kozmikus szellemi távlatokat adó szent időben – a kairoszban, amit az ókori görögök megkülönböztettek a homogén, hétköznapi, mérhető, lineáris időtől, a kronosztól – meg lehet jeleníteni és át lehet élni, el lehet érni a legfontosabb és legmagasabb létértékeket: az összetartozást, a megújulást, az erővel telítődést és a felszabadulást. Mindazt, ami jelenleg is támaszt, keretet és célt adhat az életünknek.

A világ megbomlott egyensúlyát helyreállító ünnepek így lesznek hidak, a szimbólumok pedig kapuk egy teljesebb élet felé.