December 4-én ünnepeljük a Borbálákat. Nevük a Barbara magyarosításával keletkezett, azt jelenti: idegen, külföldi nő. A Barbara eredetileg a barbár szóból ered, s ez ugyan egyesek szerint kapcsolatban áll a szakáll jelentésű latin „barba” szóval is, azaz az idegen népeket legszembetűnőbb jellegzetességük folytán úgy különböztették meg a rómaiak, hogy azok barbárok, vagyis szakállasak, a szó feltehetőleg a dadogó, érthetetlenül beszélő kifejezésből ered, s a görögök mondták először a nem görögökre.  (Mások szerint a „barba” kelta eredetű szó, ezen a nyelven a „barb” férfit jelentett…) Nehéz a szakállas barbárokról a nőkre, különösen a szentnek tartott, finom lelkű Szent Borbálára asszociálni, ám december 4-e kapcsán érdemes megemlékezni róla, hiszen Európa csaknem minden országában évszázadok óta ünneplik e napon Szent Borbálát.

Legkorábbi képein csak egy keresztet tart, később az ábrázolásokon rendszerint fiatal, szép, előkelő, ezért koronát viselő leányt láthatunk, mögötte háromablakos torony, de láthatjuk még a képeken tollal vagy karddal is – ezek mind a szent történetét idézik fel.

A középkori prédikációkban gyakran szerepeltek a Szent Borbála nevéhez fűződő legendák. A legenda szerint a kisázsiai Nikodémiában született a III. század végén egy gazdag kereskedő lányaként. Borbála nemcsak feltűnően szép, de nagyon okos is volt, s mivel – akkoriban igencsak szokatlan módon – írni és olvasni is tudott, levelezni kezdett korának tudós teológusával, Origenésszel. Amit Istenről és a keresztény hitről megtudott a püspöktől, mély hatással volt rá.

A nagylánnyá serdült Borbálát pogány apja, Dioscurus férjhez akarta adni egy gazdag legényhez, de ő ellenállt, mire apja egy hatalmas kővel agyon akarta csapni. Borbála félelmében az apjának dolgozó bányászokhoz menekült. Az apa itt is üldözte, azonban a lány megmenekült és azzal hálálta meg a bányászok segítségét, hogy megmaradt jótevőjűknek: mindig megsejtette és megmondta, hogy hol éri őket veszedelem. Egy vasárnap, amikor lement a tárnába, nagy recsegést hallott. Ezt intő jelnek vette és kérte édesapját, hogy a bányászok vasárnap ne dolgozzanak. Apja azonban kérlelhetetlen maradt. Borbála a bányászokat is figyelmeztette és kérlelte, hogy be ne menjenek le a mélybe. Ők hallgattak rá és jól tették, hiszen nemsokára a tárna csakugyan beszakadt, de emberéletben nem esett kár.

Borbála makacsul kitartott a gazdag kérő elutasítása mellett, ezért az apja toronyba záratta, hogy akkor más kérők se férkőzhessenek hozzá. A toronynak volt ugyan két ablaka, de Borbála apja távollétében rávette az építőket, hogy vágjanak a falba (más változat szerint a toronyhoz tartozó fürdőházba) egy harmadik ablakot is, apjának adott későbbi magyarázata szerint azért, mert a Szentháromság világosította meg a lelkét. Íme a háromablakú torony, mint egyik gyakori attribútuma.

Amikor az apja egyszer hosszabb időre elutazott, az ablakon át becsempészett magához egy papot, aki megkeresztelte. Amikor ezt apja megtudta, a pappal együtt megszökött. Egy csoda folytán megnyílt sziklahasadékban rejtőztek el, Dioscurus azonban rájuk talált, mert egy pásztor elárulta őket. A pásztor később úgy bűnhődött, hogy juhai sáskákká váltak.

Apját annyira elkeserítette lánya megkeresztelkedése, hogy megkorbácsolta, majd maga panaszolta be és átadta lányát Nikodémia római helytartójának, Maximinius Daiának. Borbálát a rómaiak bebörtönözték, majd nyilvánosan megvesszőzték volna, de a vesszők tollá változtak – íme egy másik szimbólum, ami gyakran tűnik fel kezében.

Ezután kegyetlenül megkínozták, arcát tüzes fáklyával verték, mégsem tagadta meg új hitét. Halála előtt azért imádkozott, hogy aki Krisztusnak és mártírjainak szenvedéseiről megemlékezik, az az Utolsó ítéletkor kegyelmet találjon. Egy égi hang megígérte ennek a kérésnek a teljesítését. Végül is az elvetemült apa fejezte le lányát saját kezűleg. Az ő büntetése sem maradt el, szörnytette színhelyén villám sújtotta halálra. Borbálát néha ezért úgy ábrázolják, hogy lábainál legyőzött apja látható.

Szent Borbála a tizennégy segítő szent egyike lett. Legendája és tisztelete Kr. u. 1000 körül terjedt el a Földközi tenger keleti térségéből kiindulva – miután ereklyéi Velencébe és Torcellóba kerültek – előbb Itáliában, majd Nyugat-Európában. Szent Dorottyával és Szent Katalinnal együtt a leggyakrabban ábrázolt szentek közé tartozik. Borbála a hozzá hasonló hajadon lányok, a mentése és menekülése miatt a bányászok, a villám miatt a tüzérek, a toronyban töltött fogsága miatt az erődítmények, a harangöntők, a kőfaragók és a haldoklók, valamint a jó halál védőszentje lett, ez utóbbira utal az ábrázolásokon a kezében tartott kehely az ostyával az oltáriszentség jeleként.