A magyar hagyományban fennmaradt egyetlen ősi teremtésmondában az ember megalkotása úgy zajlott, hogy Isten a tenger mélyéből felhozott iszapot keltette életre. A magyar népmesékben és hiedelmekben fellelhető egy másik ősi képzet is: a föld, mint makrokozmosz és az ember, mint mikrokozmosz analógiája. Az erdő így lesz a Föld haja, s erre az analógiára épül az a mágia, melynek során például a boszorkányok titkát karácsony estéjén lucaszékről kileső embernek a menekülése közben többek között fésűt kell hátrahajítania, mert az nyomban erdővé változik.
A régiek mitikus világképében a kerek és lapos Földet négy szögleténél négy bivaly tartja a hátán, ők biztosítják a világ szilárdságát. Ezek hét- vagy kilencévenként megmozdulnak, mert egyik oldalukról a másikra fordulnak, vagy olykor az egyik állat a fülét megvakarja, máskor azért, mert bögöly száll rájuk, s ilyenkor reng a föld. A földrengés, földindulás mindig azt jelzi, hogy a földi színtér jelenlegi állapota meg fog változni.
Az eredeti egység kettétörésekor létrejött Föld és Ég a magyar hagyományban rendet alkotó, egymást kiegészítő párokként jelennek meg. Ebben az értelemben a mennyel, a szellemi szférával, atyai és teremtő minőséggel szemben a Földhöz az anyagi, testi, természeti lét, a passzivitás, a sötétség, a kötöttség, szilárdság, stabilitás és a női elv kapcsolódik.
Női minőségként jelenik meg ugyanakkor a Földet az Éggel összekötő Világfa is. A Világfa Boldogasszony attribútuma. A Világfa ágai a teremtésnek az égtől a földig és a teremtett lényekig zajló kiáradásának szintjeit is szimbolizálják, ahogy a népi imádság is szól: „Ég szülte Földet,/Föld szülte fát,/Fa szülte ágát,/Ága szülte bimbaját,/Bimbaja szülte virágját…”. Az égen Tejútként, a mesékben tetejetlen, vagy égigérő faként, az ember és világ – mikrokozmosz és a makrokozmosz – közötti átmenetet jelentő házban Boldogasszony fájaként, a régi áldozati szertartásokban szent faként, az ősök hitében a lelkek útjaként és végül a benső tapasztalásban egymást meghaladó tudatállapotok szimbólumaként megjelenő Világfa, mint a világ tengelye köti össze a földi világot, az alvilágot és a mennyet. A föld tehát a világ közepe, fölé borul az ég, a földi világ alatt, azaz a föld alatt pedig az alvilág található. A földhöz a négylábú lények tartoznak, mint a szarvas, ezért állnak szarvasok a szőtteseken az életfaábrázolások két oldalán – no meg azért is, mert a szarvas agancsai is a fa ágaira utalnak.
Boldogasszony, mint női teremtő princípium Földanyaként is megjelenik. Boldogasszonynak két megjelenése van a magyar hagyományban, Szeged környékén az életet adó Nagyboldogasszony szűz leányaként tisztelték Kisasszonyt. Kétarcú a termést hozó anyaföld is: egyszerre anya és gyermeke, az érett és elöregedő földistenanya („Föld édesanya”) és az aratás utáni, még érintetlen, szántatlan, sértetlen szűzföld. Mély összefüggésekre utal, hogy szeptember 8-a, Kisasszony napja előtt épp kilenc hónappal van Boldogasszony fogantatásának ünnepe, Eketiltó vagy Földtiltó Boldogasszony napja, amikor a szántás a szűz Kisasszonyt sértené.
Nagyboldogasszony az életet adó istenasszony, nemcsak mint faistennő, hanem Földanya is, minden belőle születik s belé tér vissza. Ő az, aki ősszel termékenyül meg a belé vetett magtól és kilenc hónapra rá, nyár derekán szüli meg gyermekét, hozza meg a termést, a magokkal teli kövér kalászokat. Ő, a Földanya fogadja a gyermeket is, aki hamarabb és könnyebben érkezik, ha az anya a földön szül, s születése után is a létezők közé fogadását jelző fontos szertartásos lépésként elsőként az anyaföldre fektették a kisdedet, hogy megszenteljék, s a Földanya véglegesítse az érkezést. Mintegy neki ajánlják fel, ahogy neki ismerik el, s fektetik földre a haldoklót is, hiszen őbelé tér vissza: a halott földbe temetése az újjászületése érdekében tett első lépés.
Hagyományainkban tehát jelképek őrizte ősi tudás lelhető fel. A földművelés, az aratás, vagy a termesztés, termés, teremtés szavaink kapcsolatai elevenen árulkodnak arról, hogy a régiek milyen mélyen élték meg, hogy a földdel egységben élve, az általa kiszabott feladatokon keresztül saját sorsukba nyerhetnek bepillantást, de nemcsak bepillantást, hanem iránymutatást, eligazítást is. A termőföldhöz kapcsolódó tevékenységek: a szántás, a vetés, az aratás, az, hogy a földbe vetett mag a földben elhal és kikel, sarjadó növényként új életre kel, kalászt hozva, megsokasodva visszatér, az élet körforgását, a születés, meghalás ciklikusságát, a megtermékenyülést, a halált, a halál utáni újjászületést jelképezik.
Fontos feladat volt a föld erejének évről évre történő megőrzése, megújítása. A jó termés érdekében háromszor kellett megszántani a földet. Aratás után pedig az utolsó gabonaszálakat a gabonaszellem feltámadása, a földtől elvett, a magba került erő megőrzése, átmentése és visszaadása, valamint a föld termékenységének megszakítás nélküli továbbadása és megújítása érdekében hagyták állva aratatlanul, levágatlanul, a föld felé hajlítva a tarlón. A földnek ez az ereje, „a föld zsírossága” elvehető is volt: a boszorkányokról azt tartották, hogy képesek „elvenni a föld hasznát”, mégpedig úgy, hogy a zöld búzára hajnalban lepedőt terítenek és harmatot szednek.
A földnek és a Napnak szóló áldozatok arról a tudásról szólnak, hogy a termésben a föld és a nap ereje egyesül: a föld mélyén szunnyadó láthatatlan női, növényi életerőt a Nap férfienergiája termékenyíti meg. Ezt a nászt, végső soron a szellem és az anyag viszonyát szimbolizálja a szarvasra ülő sas együttese – ahol a Földanyát jelképező szarvas megtermékenyül a Nap madarától. Ennek a szent násznak, ég és föld egyesülésének szent eredménye az Alföld középső vidékén életnek hívott búza, vagy a kenyér is: a béke, az egység, az ellentétek feloldásának a szimbóluma.
A föld a halál és az anyagiasság szimbóluma is volt, erről értesülünk az egyik krónikából, ahol a testvér–viszály és háború okozóját, a cinkotai csatatéren elesett Videt megtalálva a vitézek felvágták mellkasát, sebeit és szemeit földdel szórták tele. Ezután így kiáltottak: „Lakjál jól most földdel, ki életedben javakkal és méltóságokkal telhetetlen valál…”
A föld a magyarok hagyományában is az őselemek, a világmindenséget alkotó alapelemek egyike. A jelképes birtokszerzés keleti, minden bizonnyal szkíta eredetű, szerződés értékű szertartása a föld vásárlására a krónikákban is megjelenik. Árpád magyarjai egy fehér lovon szerezték meg új hazájuk földjét Szvatopluk szláv fejedelemtől: „Közös elhatározással visszaküldték követüket a vezérhez és földjéért küldtek neki egy nagy fehér mént aranyozott nyereggel, aranyfékkel. A követ pedig a vezértől földet, füvet és vizet kért. A vezér pedig mosolyogva így szólt: – Az ajándék fejében legyen az övék, amennyit csak akarnak!” Árpád ezután a követe által üzent a fejedelemnek, „hogy ezen a földön, amelyet megvettek tőled, semmiképpen ne maradj tovább, mert földedet a lovon, a füvet a féken, a vizet a nyergen megvették”.
A föld később is a birtokolt területet és hatalmat jelképezte. A magyar királyok koronázásakor a királynak egy az ország minden részéből összehordott földből emelt – a Világhegyet is szimbolizáló – a halomra kellett lovával felugratnia, hogy megejtse a szertartásos, a négy égtáj fölötti uralmát kifejező négy kardvágást. A teljességet és a hatalmat, alakjával pedig magát a Földet is jelképezi a királyi koronázási jelvények között az arany országalma, melybe a föld feletti uralom jelképeként az ország valamennyi vármegyéjéből származó földet tettek készítői, tetején a kereszt ismét csak a Világfát jeleníti meg.
A föld az ősi áldozati szertartásoknál is megjelent, mégpedig kétféleképpen: „Pannonia után Erdély meghódításakor a hét vezér magával vitt Pannoniából három tárgyat: földröget, füvet és vizet, hálaáldozatul az ég felé magasba hajíták”. A földdel, fűvel, vízzel való áldozás elemi áldozatnak, elemtisztító szertartásnak is tekinthető. A bor, tej, víz földre öntése, loccsantása szintén ősi áldozati és megszentelő szertartás volt.
Egykoron az eskük során az esküvést tevők szertartásos áldozatokkal kísérve valószínűleg az isteni hatalmat megnyilvánító természeti erőkre és elemekre, többek között a földre esküdtek. Fennmaradt a létezésünk kereteit, tartópilléreit jelentő égre és földre való esküvési forma az „esküdözik égre-földre” kifejezésünkben is. A földesküvés, e „komoly és tiszteletet parancsoló esküforma”, mint eredeti, régi nemzeti szokás hosszú ideig fennmaradt a magyaroknál. Vitás tulajdon- vagy örökségjogi ügyekben, a földdel kapcsolatos határperekben, határjárások és határigazítások alkalmával az eskütevőnek fedetlen fővel, öv nélkül és sarutlanul, mezítláb a vitatott földbe ásott verembe kellett állnia, egészen köldökéig aláereszkedve. Ekkor betemették a föld színéig, neki pedig egy maréknyi földet jobb kezébe véve és feje fölé tartva kellett esküdnie a bíró által kiszabott rend és mód szerint.
A gödör természetesen itt sírt jelképez, s a többi részlet is a fej fölé tartott földtől az akkori temetéseken szokásos öltözékig szimbolikus eltemetésről szól, amivel az eskütevő azt fejezte ki, hogy ha valótlant állít, akkor haljon meg s temessék el. Az esküszövege így szólt: „…és ha hamisan vagy csalárdul esküdtem, nyeljen el ez a föld, és ne hozzon hasznot vagy gyümölcsöt se nekem vagy örököseimnek, se utódaimnak vagy birtokom lakóinak, hanem haszon és termés gyanánt tövist és gazt teremjen. Isten engem úgy segéljen…”.
Más régi esküszövegekben is szerepel a föld igazságosztó hatalmára való hivatkozás, az a hit, hogy a föld haragja szállhat az eskütevőre és megtorolhatja az igazságtalanságot: az esküszegőt „nyelje el a föld”, vagy éppen „ne teremjen” neki és leszármazottainak. A föld azonban nemcsak elnyeli hamis eskü esetén az élőt, hanem ugyanakkor nem is tűri magában a gonoszt, még ha halott is: „a föld tetemedet úgy fogadja, onnét harmadnapon úgy ki ne vesse”, mondták, ha igaztalant állítana az illető.
Egy régi történet szerint egy határvillongás nyomán támadt perben valaki úgy esküdött, hogy csizmájába földet tett, így próbálván elkerülni, hogy ne esküdjék majdan hamisan. Meg is esküdött „az élő istenre”, hogy azon föld, amelyen ő áll, az övék, s „rettentően átkozá magát”, hogy ha igazat nem mond, akkor „testét a föld ne vegye be, hanem azon örvény nyelje el, melynek közelében áll, s lelke nyugodalmat ne találjon”. Mikor meghalt és a koporsót a sírba eresztették, a sírásók pedig a földet kezdték rá hányni, egyszerre csak „az egész nép csudálatára a koporsó a földből felvetődött, s a holttest a koporsóból kizuhanva egyenesen az örvénynek tartott.”
A XVIII. századig az úriszéki gyakorlatban is az esküt még eskütársakkal kellett letenni, akik az eskütevő szavahihetőségét bizonyították. Nekik a peres földet megérintve kellett az első személy mellett esküt tenniük. A föld megérintése illetve a földbe süllyesztés nemcsak a hagyományos eskük során jelent meg, hanem az archaikus gyógyításnak is egyik módszere volt. A föld és a Földanya gyógyereje erőteljesen érvényesülhetett a beteg földbe való temetésekor, amikor csak a feje látszott ki, illetve a földdel való gyógyítás olyan „enyhébb” módjánál, mint a beteg földre fektetése alkalmával. Akinek fájós volt a dereka, annak meg kellett henteregnie a földön, amikor az év során először megdörrent az ég. Kecskeméten úgy tartották, hogy akinek a torka fáj, térdepeljen le a földre és egymás után háromszor mondja: „Édesanyám, föld, neked mondom, torkom fáj”, majd ugyancsak háromszor csókolja meg a földet. A rontás elmulasztására a legalkalmasabb módszer az volt, ha hét sírról hoztak napkelte előtt földet. A földnek az állatgyógyításban is volt szerepe: nyüves sertés felé egy maréknyi földet kellett dobni, mégpedig kifordított kézzel, azaz jobb kézzel balról jobbra kanyarítva.
A föld ereje a Hold változásaihoz igazodva hullámzott föl-le a földből növő növényekben: a Telihold, a Hold legfényesebb állapota a növények föld feletti, éghez legközelebbi részeibe, leveleikbe, virágaikba gyűjti az erőt, míg fogyó Holdnál az erők a föld felé húzódnak vissza. A földnek azonban nemcsak termést növelő és gyógyereje lehet, hanem mérge is, legalábbis aszerint az ugyancsak Szeged vidéki hiedelem szerint, hogy a békát nem szabad bántani, mert a föld mérgét szívja el. Mégpedig valószínűleg azáltal, hogy a néphit szerint a béka földet eszik, a fösvény emberre is azt mondták: „Földet eszik, mint a béka.”
A mesebeli hős sárkánnyal vívott küzdelme során, amikor a sárkány birkózás közben úgy földhöz teremti a hőst, hogy az belesüllyed a földbe, azt jelképezi, ahogy olykor a földiesség, az anyagiasság, mint lehúzó, alvilági erő érvényesül az emberben. Ezzel szemben amikor a hős háromszor, először csak térdig, azután derékig, majd nyakig süllyeszti a sárkányt a földbe, az a létezés testi, lelki és szellemi szférák, illetve az érzelmek, a gondolatok és az akarat feletti tudatos ellenőrzés, uralom visszaszerzését jelenti.
A föld olykor fontos tárgyakat, kincset is rejt, mint legenda szerint Isten kardját, amelyre úgy találtak rá, hogy egy sebzett bárány vére, majd a földből kicsapó tűz jelezte helyét. A kincs lelőhelyét különleges képességgel rendelkező emberek megmutathatják – mint a táltosok, akik azonban soha nem áshatják ki maguknak -, illetve az évkör sajátos erővel telített alkalmaikor, például a nyári napforduló éjszakáján meg lehet találni, mert e napon az elgurított tüzes kerék a kincs fölött áll meg. Ezen az éjjelen a föld alatt lévő arany meg is tisztul: meggyullad és ami rozsda vagy salak van rajta, kékes lánggal elég róla.
(Részlet Csörgő Zoltán: Hagyománytár c. kötetéből)