Címke: szimbólum

Wanshart Erika: A csörögefánk szakrális szimbolikája VI. – Fánktörténelem

 

„Ím, hát aki mértékkel

szórakozott az étkekkel,

s nem roggyant meg keze-lába,

jöhet a táncos-oskolába.

Járjuk, mint a szél a pusztán,

fölfrissülünk majd káposztán,

s ha még fogát feni falánk,

frissen sül a farsangi fánk,

kívül piros, belül foszlik,

míg a vendég el nem oszlik.

S aki panasszal van bajba,

menjen a sóhivatalba!”

József Attila: Étkek áradata (részlet)

„Az élet olyan, mint a fánk. Frissen és melegen isteni, bár néha megfekszi a gyomrunkat. A közepén a lyuk valódi rejtély, a fánk mégsem lenne fánk nélküle.”

Roger von Oech

 

A farsangi időszak legjellegzetesebb édessége és egyben étele a farsangi fánk. A fánk élesztős – régen inkább kovászos -, édes kelt tészta, amelyet bő olajban kisütve fogyasztunk. Ma az egyik legismertebb farsangi fánk a szalagos fánk, amely nevét a barna fánkon körbefutó sárgás, aranyos csíkról kapta. Néhány évtizeddel ezelőtt a legnépszerűbb – de ki tud ebben igazságos sorrendet tenni – még a csöröge volt. A fánk a 19–20. században valamennyi társadalmi rétegnek farsangi étele volt.[1]

A fánk világétel és a legkülönfélébb változatokban lett népszerű. Előzményei, akárcsak a farsangé, a távoli múltba nyúlnak vissza. Elkészítésének módja is rendkívül változatos: süthetjük forró zsírban, kemencében, de külön erre a célra kitalált sütőben is. Formája sokféle: lehet kerek, kockás, hosszúkás, de még rákfarok formájú is. Fogyaszthatjuk édesen, de akár sósan is. A fánkot a Czuczor-Fogarasi szótárban, 1862-ben így határozták meg: „fán-k, azaz fonék v. fonadék, fonott sütemény. Szélesebb értelmezésben többféle sütemények neveztetnek így. Különösen finom, leginkább farsangban kelendő tésztasütemény, gömbölyű alakban, s töltelékkel vagy a nélkül. Megvan az illír nyelvben is.”

A fánk története számunkra II. Ramszesz (i.e.1290-1224), a haját vörösre festő Hatalmas Bika sírjának domborművénél kezdődik, amin két rabszolga méretes, csiga alakú süteményt készítve azt egy edényből nagy óvatossággal, bottal emeli ki. Ez lehet akár a fánk készítésének korai ábrázolása, ám Josephus Flavius (Kr.u.37-100) történetíró említése szerint II. Ramszesz mézeskalácsot áldozott az isteneknek. Ez az előző értelmezést ugyan elbizonytalanítja, de nem zárja ki. Mindenesetre vitathatatlan, hogy a kelt tészta zsiradékban sütése igen régi megoldás. A fánkról is elmondható, mint szinte mindenről, hogy már az ókori görögök – i.e. V. században – és a rómaiak is fogyasztottak valami hasonlót, ami eredetileg hosszúkás alakú sütemény volt, majd mézzel vagy halszószba merítve ették. A középkorban az arab szakácsok már élesztős tésztát sütöttek olajban, de még nem tettek bele cukrot, viszont sütés után sűrű, édes szirupba áztatták.

A fánk az 1400-as években lett népszerű Angliában és a német országokban. Rengeteg német nyelvű recept maradt fent ebből az időből, s innen tudjuk, hogy a nyers fánktésztát gombával vagy hússal töltötték, utána sütötték. Amerikába, a fánkevők földjére holland telepesek vitték magukkal. Ám kutatásom során még olyasmivel is találkoztam, amire egyáltalán nem számítottam, miszerint bizonyos régészek állítólag számos olyan megkövesedett sült süteményre leltek, amelyek közepén lyukak vannak, s mindezt az Egyesült Államok délnyugati őskori romjain. Azt is írják, hogy nem világos, hogy ezek a korai indiánok hogyan készítették el fánkjukat. A mai amerikai fánk nem hasonlít a nálunk szalagos fánkként ismert édességre, mert azt tömeggyártással, géppel sütik. A fánkgyártó gépet 1920-ban Adolph Levitt automatizálta és találmányát az 1934-es chicagoi világkiállításon mutatta be. Innen már egyenes volt az út a Dunkin’ Donuts-ig. Az USA-ban a fánk népszerűségét jelzi, hogy Nemzeti Fánk Napot is ünnepelnek – National Doughnut Day -, ami minden év júniusának első pénteki napján van.

A mitikus legendák létrejötte mindig arra utal, hogy valójában nincs pontos eredete és keletkezése az adott tárgynak. A fánkot tehát emiatt szintén tekinthetjük szakrális ételnek. A fánk európai elterjedésének történetéről két legendával találkozunk. Az egyik Marie Antoinette királyné (1755-1793) uralkodásához kötődik. A királyné farsangi álarcosbált rendezett, melyről álöltözetben – ki tudja miért – megszökött, ám időközben megéhezett, ezért egy mézeskalácsos bódénál vásárolt egy fánkot, ami rendkívül ízlett neki, így kísérőjével megvásároltatta az egész kosárral. A karnevál végeztével a királynő a palotájába rendelte a fánksütőt, hogy tanítsa meg a cukrásznak e különleges tészta elkészítési módját, ami ettől kezdve a királyi lakomák kedvelt desszertjévé vált.

A másik, némiképp vicces legenda szerint a fánk Bécsből származik, mely egy Krapfen nevű pék halálával kezdődik, akinek műhelyét özvegye, Cecília örökölte. Ebben a pékműhelyben készültek a legfinomabb kenyerek, ezért sokan zarándokoltak el, hogy a kenyérhez hozzájussanak. Ám egyik nap a kenyerek nem készültek el időben, sokan üres kézzel és bosszúsan távoztak, s volt, aki ennek hangot adva cifrákat mondott Krapfennének. Végül a pékné kijött sodrából és egy darab kenyértésztát dobott a szitkozódó emberhez, de a tészta célt tévesztve egy forró zsírral teli lábosban kötött ki. A kenyértészta gyorsan aranysárgára pirult és így született meg az első fánk, amit a bécsiek, azóta is krapfennek neveznek.

Egyes feljegyzések szerint a fánktészta eredetileg teljesen megegyezett a kalácstésztával, amit aszalt gyümölcsökkel, fűszerekkel dúsítottak, majd olajban sütöttek ki. Az így készített fánk még labda alakú volt és csak az 1800-as évek közepén találta fel bele a lyukat egy Hanson Gregory nevű kapitány. Ehhez praktikus ok vezetett, ugyanis sokszor maradt nyers belül a tészta. A fánk-lyuk legendája szerint 1847 júniusában a kapitány hajója hatalmas viharba került és a kormánykerék egyik küllője átszúrta a nyers fánktésztát, amit később így sütöttek ki tökéletesre…

Az első nyomtatott fánkként emlegetett recept állítólag 1803-as és egy angol szakácskönyvben található. De hát hol van az a zsidó fánkokhoz képest, amit már ezer évvel ezelőtt is biztosan sütöttek! Igaz, ezek a fánkok még igazából sült cipók voltak, de mára bizony fánkká alakultak, hiszen a zsidóság a Templom visszafoglalása után – i.e. 164. – nyolc napig kitartó olaj csodájára emlékezve fogyasztja Hanukkah idején az olajban sült édességet, mely így emlékeztet az olaj csodájára.

[1] Burányi Béla: i.m. 174.o.: „Fánk! Farsang háromnapokkó! . . . Akkó tudom a fánkot, ésakkó . . . Mëg régebben úgy vót, hogy . . . most minek is híjják? . . . Mink csőregének hítuk asztat. Herőce! Mostan herőce tán! Csőrege vót az régënn. Mëg csőrege metélő, az az olyan rádli, amivń aszt metéték . . . Farsang hétfőjin ilyen disznóság vót – de baromfi nem vót! . . . – Akkó keddën vót ez a csőrege-fánk, ésakkó ezbű ami maradt, szërdára, eszt „ńvitte a Ciböre-vajda! . . .” Akkó mindön gyerök ńhitte, hogy . . . Nem is kértünk fánkot, vagy ilyesmit, mń „ńvitte a Ciböre-vajda!” Az anyánk ńtötte. Bőtőjjünk! Az bőjti nap vót! Keddön ami ńfogyott, ńfogyott, ami nem, asztat ńvitte Ciböre-vajda. Mń szërdán akkó mán begyütt a hamvazószërda, ésakkó begyütt a bőjt, és – asztán vötték elő. Mink asztat ńhittük, hogy aszt ńvitte a Ciböre-vajda. Assë tuttuk, ki vót a Ciböre-vajda.” – Mohol, 1979, Zélity Istvánné Kabók Klára (1907–1984)

 

Megjelent: Láthatatlan szálak. Tisztelgő kötet Mireisz László 70. születésnapjára. Symbolon Kiadó, 2020

Wanshart Erika: A csörögefánk szakrális szimbolikája II.

Archaikus világlátás

Az archaikus gondolkodásban a világ, élő, egységes egész. Az archaikus gondolkodás jellemzője az analógiás logika, melynek eszköze az analógiák, azaz a megfelelések feltárása. Az archaikus világlátásra tett kísérlet, azaz az analógiás látásmód elengedhetetlen a csörögefánk lényegi üzenetének felfejtéséhez, ezért röviden összefoglalom ennek lényegét.

Az analógiákban látó kor emberétől olyan jellegű információkat örököltünk, amelyekhez racionális hozzáállásunk nem ad kulcsot. Amennyiben hozzá szeretnénk férni ezekhez az ősi rétegekhez, be kell lépnünk az archaikus, vagyis az analógiás logika világába. Azért is érdemes megtennünk ezt a gesztust, mert évezredekkel dacolva jutottak el hozzánk. Az archaikus egységben gondolkodó, látó emberről mondja Hamvas Béla, hogy: „Pillantása nem tört meg az anyagi látszat burkán. Ezért volt képessége arra, hogy megszemélyesítésekben és genetikusan lásson: az erőkben meglássa a Hatalmakat és az Isteneket, de meglássa bennük az eredetet is.”[1]

Az ősi szemléletmód számára a világ eredete és a benne való tájékozódás szorosan összefügg. Az eredetmítoszok szerint az isteni erő a káoszból teremtette a világot, s ahol ez megtörtént, ott van a világ közepe, ott érintkezik egymással a transzcendens és az immanens világ.[2] Az archaikus tudás gyakorlati alkalmazása a mágia, aminek a dolgok hasonlósága és a lényegi azonosság megjelenése az alapja, vagyis végső soron az a meggyőződés, hogy az evilági és túlvilági jelenségek között megfelelés, analógia van. . A mágiában a hasonlóságot – analógiát – használják arra, hogy az egyik dolog befolyásolásával az arra hasonló dolgokra is hatni tudjanak. A hasonlóság feltételezésében döntő szerepet játszik a megismerés, mert az addig külön–külön érzékelt tények rendszerré állnak össze, amelyben minden rész összefügg. Éppen ezért az archaikus látásmód nagyon különbözik a történelmi kor emberének racionális gondolkodásától, amely a lineáris logikán alapszik. A tudományos gondolkodás mindig lineáris és kauzális – ok-okozati -, emiatt mindig csak a látható valóság meghatározott síkjain belül mozog -, ezért „vízszintes gondolkodásnak” is nevezzük, míg a látás és a gondolkodás archaikus módját „függőleges gondolkodásnak”.,

A modern ember világában a láthatatlan, úgynevezett természetfölötti erőknek nincs legitim tere. Kifejezetten viszolygó érzések támadnak a mai kor emberében az önkényesnek látszó erők iránt és éppen ezért olyan világot hozott létre, mely méltó racionális tudatához. Most már olyan világmindenség veszi körül, amely értelmes törvényeknek engedelmeskedik és ugyan még nem mindennek az okát ismeri, de majd nyilván felfedezi azokat is. Az archaikus ember úgy élte meg, hogy minden a láthatatlan erők uralmából jön létre, de ezt a körülményt nem véletlennek, hanem szándéknak tulajdonítja, ahol az események pontos szabályszerűségben zajlanak. Az ettől eltérő bármilyen kivétel veszély, amit ki kell engesztelnie. Életében a megváltoztató élményekből fakadó tapasztalás a lényeg. Ami számunkra, akik csak az értelemre és az élményeinkre jellemző kauzalitására ügyelünk, egymástól független véletlenek értelmetlen halmozódása, az a régi kor embere számára rossz vagy jó előjelek logikus következménye, ami beleszövődik az isteni körforgásba.

Az archaikus gondolkodás egyik mentőöve a népi világlátás, ugyanis a népi hagyományokban sikeresen megőrződtek az archaikus kor életfelfogásának mágikus képzetei. A népi kultúra többnyire képi nyelven létesít kapcsolatot a racionálisan össze nem kapcsolható jelenségek között. A képi nyelv lehet a rituális szimbólum, mint például a rituális ételek (kenyér, édes tészta, tojás, szilva, alma stb.) vagy a keresztény szakrális szimbólumok (gyertya, kereszt stb.). A falusi közösségben minden rítus egy kommunikációs eszköz, üzenet a közösség felé arról, hogy mi történik, milyen társadalmi sorsváltozás vár valamelyik tagjára. Így a közösség minden tagjának van lehetősége szentesíteni és elfogadni a változásokat.

Írásunk szempontjából a csörögefánk rituális szimbólum, aminek elkészítése, majd együttes elfogyasztása üzenet az egész közösség számára. Ez az együttes erő pedig mintegy biztosíték a jövő kedvező befolyásolására.

 

Ünnepi hagyományok

 

„Mindig vallottam és vallom, hogy a népi kultúra világán belül a szokások, kiemelten a sorsfordító szokások legnagyobb erénye, hogy visszavisznek az emberi kultúra kezdeteinek irányába.”[3]

 

A hagyomány egy közösség tapasztalatainak és tudásának összessége, ami a közösség fennmaradását segíti. E tudás nem öröklődés, hanem elsajátítás – például nyelv, megfigyelés, tapasztalat – révén válik a közösség tagjainak birtokává. A tudás elmélyítésének fontos alkalmai az összefogással végzett munkák, az évszakokhoz való igazodás és az ünnepek rendje. Ezért egy hagyományos társadalomban az ember élete túlnyúlik egyéni létén, hiszen a szertartások segítségével összekapcsolódnak nemzedékek, s így a múlt, a jelen és a jövő. Ez az ív támogatja mind a külső, mind a belső rend létrejöttét, melyben nincsenek megmagyarázhatatlan dolgok. Minden hagyományt a közös tudat csiszolt és ezért sok mindent magukban hordoznak az életről, lehetőséget adnak, hogy elgondolkodjunk, kik vagyunk, honnan jövünk, hová tartozunk és merre tartunk, vagyis segítenek meggyökerezni az életben.

A hagyományos közösségek életében nagyon fontos szerepe volt az együtt megélt ünnepeknek, mert azok segítettek strukturálni az időt, hiszen ez a szent idő, ami a hétköznapok sorából kiemelkedő időtartam, s amely általában szertartásokat tartalmaz. Az ünnep periodikusan ismétlődő alkalom, amelynek során meg lehet jeleníteni és át lehet élni a közösség legfontosabb értékeit, az összetartozást, a megújulást, az erővel telítődést és felszabadulást.[4] Az ünnep eseményeit akkor tekinthetjük szertartásnak, ha azok szimbolikus tettek. Egészen pontosan attól lesznek az ünnep tettei szertartások, mert szimbólumokra épülnek. Mivel a szimbólumok az egységben látás és a magasabb megismerés lehetőségét hordozzák, az ünnep a legmegfelelőbb társas alkalom az egység megvalósítására, az összhang megteremtésére az egyes ember tudatában és a közösségi tudatban egyaránt.

„Az ünnepet nem lehet kitalálni, az ünnepet csak kapni lehet, ahogy a csillagképeket is kaptuk a teremtés kezéből.” – fogalmazta meg lényegre törően Pilinszky János. Ennek folytán az ünnep az aranykor újrateremtése, a profán világból való kilépés, ezért bőség a jellemző rá. Az ünneplésben visszatér a szent kezdet ideje[5], mivel a rítus a szekuláris jelent köti össze a teremtés kezdeti erőivel. Ez az ember részéről teljes önátadást igényel, mert az ünnep erkölcsi instanciákat is tartalmaz. Márai Sándor így foglalta össze a maga részéről fontosnak tartott elemeket: „Ha az ünnep elérkezik életedben, akkor ünnepelj egészen. Ölts fekete ruhát. Keféld meg hajad vizes kefével. Tisztálkodj belülről és kívülről. Felejts el mindent, ami a hétköznapok szertartása és feladta. Az ünnepet nemcsak a naptárban írják piros betűkkel. Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázslatos rendhagyás. Az ünnep legyen ünnepies. S mindenekfölött legyen benne valami a régi rendtartásból, a hetedik napból, a megszakításból, a teljes kikapcsolásból, legyen benne áhítat és föltétlenség. Az ünnep az élet rangja, felsőbb értelme. Készülj fel reá testben és lélekben.”

A rítusban sohasem a technikai műveleten van a hangsúly, hanem mindig a jelentésén. Ez a jelentés, amit az egész közösség ismer és elismer, egyesíti a közösség tagjait, tehát a rítusnak, s ezért az ünnepnek közösségteremtő szerepe van. A szent rítusok egyik fontos funkciója, hogy rendezett lefolyásával az otthonosság érzetét nyújtja és segít fenntartani a biztonságos világ iránti alapszükségletet. Együtt ünnepelni annyi, mint elfogadni a közös metafizikai értékeket.

A hagyományos évköri vagy más néven vallásos ünnepeken túl az emberi életnek három nagy sorsfordulójához – születés, házasság, halál – kapcsolódtak ünnepi szokások. Ezen fordulókhoz kapcsolódó rítusok, események jelentős szerepet töltöttekbe nemcsak a személy, hanem a közösség életében is.

[1] Hamvas Béla: i.m.

[2] Mircea Eliade: i.m.

[3] Ujváry Zoltán: Népszokások és népköltészet. Alföldi Nyomda, Debrecen, 1980. 12.o.

[4] Vasas Samu – Salamon Ildikó: Kalotaszegi ünnepek. Gondolat, Budapest, 1986. 14.o.

[5] Eliade, Mircae: i.m.

Wanshart Erika: A csörögefánk szakrális szimbolikája I.

„Egyetlen tárgy sem rejtélyes. A titkot a szemünk rejti.”

Elizabeth Bowen

 

Bevezető

Az ízlelés élménye gyerekkoromtól kezdve fontos volt számomra. No, nem azért, mert annyira falánk lányka lettem volna, inkább válogatósnak tartottak. Talán éppen ezzel függhet össze az a megismerési vágy, mely már egész korán a tűzhely közelébe terelt: elfogyasztani az ételt, amibe tudtam, hogy mi minden kerül, s hogyan készül, korai éveimtől vonzott. Az alapanyagokat kevergetni, fűszerezni, a tésztát gyúrni vagy formázni, ez mind örömforrás volt számomra. Voltak személyes kedvenceim, mint például az egyszerű vajas kifli, a bonyolultabb császármorzsa vagy a fahéjas bundásalma és természetesen a fánk, ami nálunk rendszerint csörögefánkot jelentett. Korán észrevettem, hogy sokat számít családunkban, ki mit és mennyit fogyaszt az ételekből és hogyan reagál az ízekre. Az is feltűnt, hogy a nagy étvágyat elismerik, a finom ízeket elővarázsoló háziasszonyt pedig látványosan dicsérik. Ha ünnep volt vagy épp vendégsereg gyűlt nálunk, nagyanyám vagy anyám –attól függően, hogy ki vállalta a kihívást – nagy figyelemmel választotta ki az ételsort, s a konyhai előkészületek olybá tűntek, mintha egy műterembe kerültem volna, ahol művészi gonddal mérlegelik, miből mennyit mérnek ki.

Ám a kedvencem mégis az volt, amikor nagyanyám mellett kuktáskodtam, ugyanis a konyhai munkálatokat anyámmal egymás között felosztva nagyanyám vállalta a süteménykészítés csodáját. Isteni sütik kerültek ki sütőjéből, nekem pedig már akkor is az édesség volt az egyik gyengém. Ezért aztán rendszeresen ott sürögtem, forogtam a nagyanyai kötény sarkai körül és lestem tésztaillatú kezének szakavatott mozdulatait. Persze én voltam az első, aki – többnyire már nyersen – megkóstolta az eredményt és erre a privilégiumra gondosan ügyeltem is. Élmény volt számomra, ahogy a szentistvánkörúti lakás egyébként hideg konyhája jelenlétében felmelegszik, mert ez az illatos meleg csodálatos biztonságot nyújtott.

Egyik kiemelkedő élményem a fánksütésekhez kapcsolódik, hiszen egy évben egyszer, a hideg februárban porcukros, meleg fánkot ebédelni csodálatosan élvezetes volt. Nagyanyám előre megosztotta velem titkát, hogy mikor lát majd neki a tésztagyúrás – mint most már tudom – alkimista folyamatának. A művelet mindig azzal kezdődött, hogy egy szép színes selyemsállal bekötötte a fejem, majd a sajátját is. Ezután hogy lefoglaljon, feladatokkal látott el: segítettem kimérni az alapanyagokat, a régi mérleg rozsdás nyelve csak úgy ugrált a súlyok alatt. Gyúrhattam és nyújthattam a tésztát, majd áhítattal figyeltem a mágikus folyamatot, ahogyan a konyharuha alatt emelkedik, gömbölyödik, mint egy várandós nő hasa, mely hasonló melegséget, gondoskodást, figyelmet igényel. Kelesztés után a tésztát gyengéden megnyomkodtuk, mely ettől nagyokat sóhajtott. Azóta is minden alkalommal lenyűgöz, ahogyan életre kel az anyag, amit elegyítettem, alkottam. Valódi teremtő folyamattá varázsolódott számomra a főzés, sütés és most is imádom nézni, amint az asztal körül ülők élvezettel fogyasztják, amit készítettem. A főzéssel a szeretetünket mutatjuk ki, vigyázunk azokra, akiket fontosnak tartunk az életünkben.

A csörögefánk rombuszformáját derelyevágóval metszettük ki, minden rombusz közepén egy vágást ejtettünk és az egyik sarkát áthúztuk középen. Ezután a tésztát meleg olajban piros ropogósra sütöttük, tálra szedtük, s onnan mintha mind fityiszt mutatott volna. No, erről hiába kérdeztem nagyanyámat, aki – egyébként valószínűleg tényleg – nem tudott már ennek a formának az eredetéről semmit.

Majd jó időre feledésbe merült számomra a csörögefánk és alakjának titka, életem sokféle eseménye máshová terelte figyelmem. Mígnem egy éve, februárban Milánóban járva egy pékség kirakatában rácsodálkoztam egy hatalmas tál csörögéhez hasonló porcukros csodára. És bár a forma más volt, az illat- és íz élmény nagyon is hasonló, s ezzel felidéződtek bennem gyermekkorom szeretett emlékei, benne az izgalmas formához kapcsolódó kérdésekkel. Olaszországban és Magyarországon készítenek fánkot, ezt már tudjuk, amint azt is, hogy Amerikában szintén nagy kedvenc, de vajon hol ismerik még? Szimbolizálhat-e számunkra valamit a fánk? És ha igen, akkor mit? A magyar néphagyomány szerint januárban és februárban készítenek édes tésztát, de miért éppen ekkor? Fánk és fánk között is van különbség például formában, puhaságban, ízvilágban. De a csöröge miért ennyire más alakú? Alig tudom elképzelni, hogy a többi fánk-kedvelő embernek még nem tűnt fel a fityiszforma, hiszen mind ismerjük a kézjelet, amikor a hüvelykujj kidugásával a mutató- és középső ujj között a férfi nemi szervre utalunk. És az előző gondolathoz kapcsolódva hogy-hogy nem tűnt fel még az sem – tudtommal – senkinek, hogy ez a szélén cakkos, középen hosszában bevágott rombuszforma mennyire emlékeztet a klasszikus női nemi szerv ábrázolásra? Hogy lehet egy tradicionális ételnek ilyen formája? És miért nem találok róla információt, pedig az analógia mindkét esetben olyan egyértelmű? Lehet, hogy egy ősi rituális ételről van szó, ami átvészelve a századokat a mai tányérokon is felbukkan? Sorolhatnám még a kérdéseket, amik felvetődtek bennem, de inkább nem teszem, mivel elhatároztam, hogy utánajárok ennek a gyermekkoromtól megfejtetlen misztikumnak. Magam is kíváncsi vagyok, hogy mi fog ebből „kisülni”.

 

Szimbólumok és rítusok

 

„Nem szavak és nem törvények uralják a világot, hanem jelek és jelképek.”

Konfucius

 

A szimbólum szó hallatán a legtöbb embernek valamilyen misztikus dolog jut az eszébe. Pedig vannak jelképek, amelyek általános érvényűek – például a stop tábla -, ezek jelentése nem igényel magyarázatot. És természetesen vannak kultúránként sajátos jelentéssel bíró szimbólumok is, ezeket abban az esetben tudjuk értelmezni, ha ismerjük az adott kultúrát. Témánkkal, a csörögefánkkal kapcsolatban szükségesnek tartom a szimbólumok világát megemlíteni és annak lényegét összefoglalni, mert a fánk önmagában is tekinthető, mégpedig az egész világon ismert ételként általános érvényű szimbólumnak. A csörögefánk különleges formája miatt határozott üzenetet küld számunkra. Meséjét, ha sikerül lefordítanunk, izgalmas világok tárulnak elénk. Ebben az esetben a magyar néphagyomány is segítségünkre lehet.

A rítus szintén ebbe az írásba illeszkedő fogalom, hiszen ha a fánk szimbólum, akkor azt emelkedett, vagyis rítusokkal körbeírt, szertartásos körülmények között volt szokás elfogyasztani. A csörögefánk elkészítésének üzenetközvetítő ereje volt, fogyasztása az évkörben egy meghatározott időszakhoz kapcsolódott, ezért rituális ételként tekinthetünk rá. Így tehát a rítus, azaz a szertartás fogalmát is körüljárjuk, hogy a lényeges felismerésektől ne fosszuk meg magunkat. Továbbá igyekszem röviden keretbe fogni az archaikus világlátást, az ezt megjelenítő mágikus gesztusokat, mint – a csörögefánkhoz szükséges – sütés-főzés alkimista műveletét és azt, hogy miként varázsolhatjuk étkezésünket erőforrássá. A csöröge szimbólumának megértése érdekében szükséges a fánk, mint rituális étkezés hagyományos időpontját és így a farsang, mint ünnep rövid összefoglalását belevenni dolgozatomba, hogy mindezek után kilyukadjunk a nemiség univerzális szimbólumainál.

Mindezek ismeretében, ha látásmódunkban a szimbólumok kulcsokká válnak és segítségükkel megtörténik egy újfajta kibontakozás a megértésben, akkor sikerrel megkísérelhetjük azt más esetekben is, mivel az analógiás látás tanulható. Ezen keresztül életünk irányai kitágulnak, izgalmas kalanddá varázsolhatjuk napjainkat. Mert hiszen kit nem nyűgöz le, ha addig láthatatlan varázsszálak szövedéke között megpillanthatja az életet át- és átszövő erők működésének mintázatát? Természetesen nem szeretnék túl sokat ígérni, ezért lássuk a tényeket.

A definíciók általában szavak száraz egymás után való felsorolása, ám itt és most szükségesnek tartom pontosan meghatározni a mára már szinte ismeretlen szimbólum szó fogalmát. A szimbólum minden esetben mély, többrétegű megközelítést biztosít. Maga a szimbólum  szó a görög ’szümbolon’ vagy ’szümballein’ – mellé állít, összetesz, csatlakozik – szóból ered. Ennek fizikai megvalósulása például egy érme, amit két ember félbetör annak reményében, hogy egyszer újra találkoznak. Ha ez bekövetkezik, a két fél érme összeillesztése jelzi a két személy közötti kapcsolatot. Így a szimbólum eredeti jelentése: ami összehozza az embereket.[1] Általános értelemben véve a jelképek gondolati, érzelmi tartalmakat közvetítenek az egymással érintkezők között. A szimbólum legmagasabb értelmében metafizikai igazságokat jelöl, tehát a hétköznapi valóságon túlra mutat. Felfogásuk egyfajta beavatódás, mert átváltozást, fordulatot – metanoiát -, megtisztulást idéznek elő az ember tudatában. Ez azonban csak akkor történik meg, ha az ember a szimbólum tartalmát, üzenetét önmagára vonatkoztatja, úgy éli át, mint ami róla szól. Az ember azért hozott létre szimbólumokat, hogy általuk a megtapasztalt, de másképpen kifejezhetetlen dolgokat kifejezze. Ezért szimbólumokat folyamatosan alkot az ember.

A jelképek legmeghatározóbb jellegzetessége a hagyományozódás, „amelyet a közösséghez tartozó egyén a szocializációs folyamat során képességeinek és lehetőségeinek megfelelően passzívan, illetve aktívan vesz át.”[2] A szimbólumok jelentései az önmagunkra vonatkoztatás és megélés nélkül idővel elhomályosulhatnak. Az utóbbi századokban a legtöbb nép már csak megszokásból vagy egyáltalán nem gyakorolja az ősöktől származó szokásokat. Az idők során fokozatosan elhalványodnak a szimbolikus cselekedetek tartalmai és ezzel együtt leszűkül az a kör, amire a hiedelmek irányulnak. A rítusok eredeti jelentése megkopott, kiveszett belőle a szertartásosság. Természetesen napjainkban is megtalálható a rituálé, de átalakult formában. Ilyen például a koncert, sportesemény, fesztivál, parádé, ami összefogja emberek csoportját. Ezeknek, bár a rítus szó eredeti jelentéséhez már nincs köze, viszont morális erejük továbbra is megmaradt és hatással vannak a mindennapi életre.[3]

A szimbolikus rituálék során létrejövő közösségi cselekvésekben a csoporttagok kinyilváníthatják és közösen megélhetik értékeiket vallási és világi formában egyaránt. „A rituális szimbólumok, a szimbolikus rítusok a vágy rítusai. Az emberi vágyak elérésének mágikus eszközei is, az emberi vágyak elérésének, beteljesülésének remény-rítusai. A rituális szimbólumok nem statikus jelképek, ellenkezőleg, dinamikájukban, mozgó állapotukban válnak jelképpé, üzenet hordozóvá.”[4] Léteznek örök érvényű szimbólumok, melyek minden kultúra embere számára ugyanazt jelentik és ezek segítségével a törés áthidalható, az ünnepeknek és szertartásaiknak az újra értelmezés lehetőségével megkísérelhetjük visszaadni eredeti értelmüket. A mai kor embere már csak külsőségeiben követi az ősi szokásokat, mert saját individuális életstílust alakított ki. Igaz ez ünnepeire is, melyekből nem hiányoznak a szertartások, de már nem érti ezek lényegi üzenetét. Ami hiányzik az életéből, az az egység megélésének lehetősége, miközben tudattalanul érzi a hasadást önmaga és a világ között. Hiszen a rítusok teszik lehetővé, hogy valamit – eseményt, fordulatot, mítoszt – újra és újra aktualizáljunk, mert ez visszatéríti az embert az eredethez. Ahogy Bocock angol szociológus megfogalmazta, a rituálé nélküli élet „haszonelvű, technokrata és hideg, mentes az emberi érzésektől”[5]

A régi idők embere megszentelt térben és időben élt, ily módon zajlott életének ritmusa. Mindkettő, a tér és az idő megszentelése is kozmikus történésekhez igazodott.[6] A külső világban megtapasztalt rend ugyanúgy a benső rendeződést segítette, mint ahogy az időben, az egymást követő szertartások rendjében megélt ritmus is. Ez tér és teremtés, rendszer és szertartás, ritmus és rítus titokzatos összefüggése. A rítus visszakapcsol az egységhez, s ezért kiemel a hétköznapokból, átlényegít, segíti az önmeghaladást, a tudatosságot, esetleg próbatételeket, élményt nyújt. A szertartás maga az élet megszentelése.

A minket körülvevő világ nagyon ritkán semleges, mert vagy káoszt eredményez és rendezetlenné teszi az életet vagy céllal és útmutatással segíti az embert. A régi idők embere tudta ezt, ezért az ünnepeken túl az életében bekövetkező nagyobb eseményeket, átmeneteket is rítusokkal szentelte meg: ezek az úgynevezett átmenet rítusai, melyek az élet legfontosabb sarokpontjaira jellemzők. A kifejezés Arnold van Gennep nevéhez fűződik és a francia ’rites de passage’ kifejezés magyar megfelelője.[7]  Az ember életének fontos átmeneteihez fűződő rítusok összességét jelenti: a születéstől, az esküvőn át, a temetésig. Az átmeneti rítusok legfőbb feladata, hogy az identitásváltást megkönnyítsék az ember számára, hiszen ekkor változik a közösségben elfoglalt szerep és az ezzel összefüggő feladatkört. Ezen írás szempontjából az átmeneti rítusok értelmezését a házasságkötés, mint az emberi élet egy sarokpontja szempontjából tartom fontosnak megemlíteni.

[1] Csíkszentmihályi Mihály. – Halton, Eugene: Tárgyaink tükrében; Libri, Budapest, 2011

[2] Pál József – Újvári Edit: Szimbólumtár. Balassi, Budapest, 2005. 9. o.

[3] Turner, Victor: A rituális folyamat. Osiris, Budapest, 2002

[4] Balázs Lajos: Rituális szimbólumok, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2012

[5] Robert Bocock: Ritual in Industrial Society: A Sociological Analysis of Ritualism in Modern England. Allen and Unwin, London,1974. 37.o.

[6] Mircae Eliade: A szent és a profán, Helikon Kiadó, Budapest, 2014

[7] van Gennep, Arnold: Átmeneti rítusok, L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2007

Megjelent: Láthatatlan szálak. Tisztelgő kötet Mireisz László 70. születésnapjára. Symbolon Kiadó, 2020

A nap szimbóluma – A glória

glória

A glória, magyarul dicsfény egyetemes szimbólum, nem pusztán a kereszténység sajátja, már annak keletkezése előtt megjelent az egyiptomi művészetben, s amikor Buddhát emberi alakban ábrázolni kezdték, az ő feje, olykor teste körül is megjelent a fénykorong, vagyis a fényfelhő jelentésű nimbusz.

Sakyamuni Buddha szobor, Mahabodhi Temple, Bodh Gaya, India

A perzsa uralkodókat is megjelenítették dicsfénnyel, amit presumer eredetű szóval melammúnak, vagyis „félelmet keltő ragyogásnak”, avagy hvarenának, azaz királyi fénysugaraknak neveztek. A dicsfényt rendszerint aranykorongként, aranykarikaként vagy sugaras koronaként ábrázolják. Utalhat egyaránt uralkodói méltóságra, bölcsességre, teremtőerőre. A glória eredetileg a Nap szimbóluma volt, s a Mithrasz-kultuszban például a szoláris erőt jelölte. A napistenek fénykoszorújából fejlődött ki a kereszténység glóriája.

glória

Ilyen fej körüli aranyos vagy sárgás sugárkoszorú jelenik meg Jézus, majd a katolikus egyház által dicsőített szentek feje körül. Giotto óta gyakran térbeli kiterjedésű korongként ábrázolják, a reneszánsz művészetben a korong gyűrűvé vált, Dürernél alig látható sugárzás, a barokk festészetben pedig különös, természetes forrással meg nem magyarázható fényjelenség az ábrázolt szent feje körül.

aurolea

A dicsfény lehet “egész alakos” is: Jézus egész testét körbeölelheti hosszúkás fényjelenség. Eredetileg a felhőt reprezentálta, melyben Krisztus a mennybe emelkedett. Szűz Máriát szintúgy körbeveheti különleges szerepét, lényét jelképezendő ilyen feltámadás-jelkép, amit – mivel mandulaalakú, olasz szóval – mandorlaának, illetve a fény aranyszíne miatt aureolának, azaz “aranyosnak” is nevezünk. A mandorla alakja miatt a teremtőerő forrását is megjelenítheti, leegyszerűsítve, rombuszként általánosan ismert női jelkép az őskortól a graffitikig.

mandorla

A buddhista ikonográfiában szivárványtesttel jelenítik meg azt, aki a nagy megvalósítást elérve szabadon bocsátja a testet alkotó öt durva elemet és az elemek lényegiségébe olvad, miközben teste anyagisága szétoszlik a sokszínű fény játékában.

Szivárványtest

Az egyetemes jelábrázolás alapja az a transzcendens élmény lehet, hogy egy magasabb rendű lény fényt bocsáthat ki magából. Jelezheti az emberi aura (fénytojás) fénylő energiamezejét is. Beavatottságot vagy megvalósítottságot jelző szimbólumként a nyitott koronacsakrára, az energiavezetékekben aktivált és tudatosan irányított energiák legmagasabb szinten egyesített mivoltára is utalhat.

glória

A szakrális művészetben a fénytüneményt, amit nevezhetünk sugárkoronának vagy fénykoszorúnak is, az isteni vagy Isten által kiválasztott személyek kiemelésére alkalmazzák. De azonosítható a győzelmi koszorúval, vagy aranykoronával is, s ezt fejezi ki a sámánok és észak-amerikai indiánok tollkoronája is.

S hogy miért aktuális szimbólum a glória? Mert új konnotációba helyezve, a korábbihoz képest kevesebb-többlet tartalommal, ironikus utalással ellátva megjelenik a politikai szimbólumok világában is. Ilyenkor többek között arra utal, hogy valaki megdicsőülni vágyik, avagy Istennek képzeli magát, de legalábbis ezt feltételezik róla, miközben ugye ”mégsem ő ütötte agyon a Holt-tengert”…

Putin