Kölcsey Ferenc, mint azt a róla készült ábrázolások is tanúsítják, félszemű volt. Jobb szeme világát gyermekkorában fekete himlő következtében elveszítette. A szájhagyomány szerint a gyógyítás során – a kor szokásai szerint – a tüzes kemencében kezelt beteg gyermeknek szikra pattant a szemébe. Talán ez csak egy legenda, amit nem sikerült utólag kétséget kizáróan igazolni, ám a tüzes kemencébe vetés motívuma elgondolkodtató.
Szentimrey Jenő a „Ferenc tekintetes úr” című életrajzi regényében azt állítja, hogy Panka, Kölcseyék cselédlánya ajánlotta a népi gyógymódot: „Nálunk Közép-Szolnok megyében úgy csinálják, hogy behevítenek a sütőkemencébe, de nem éppen annyira, hogy lángra lobbanjon a lapáton bedugott panusa (száraz kukoricaszár). Akkor rákötik a lapátra a gyereket. Ha nagyobbacska, bebújik magától. Rátolják a kemence ajtaját, s bennmarad, míg anyja elmond hét miatyánkot…”
A fél szem, azaz az egy szem két dolgot jelenthet. Az egyik, hogy utalhat az emberalatti létszintre, mint a küklopszok esetében. Utalhat ugyanakkor a beavatottságra is, az egy szem a lényeglátást, az egységlátást jelképezi, mint Ódinnál, a germán főistennél. Őt, az istenek atyját “Enögának”, azaz “Félszeműnek” is nevezték, mert feláldozta az egyik szemét, hogy ihasson a bölcsesség forrásából és a tökéletes tudás birtokába juthasson.
Eljátszhatunk a gondolattal, vajon az, hogy Kölcsey félszemű volt, azaz csak az egyik szemére látott, tehette-e őt kivételes „beavatottá”, akinek megadatott a titkos kulcs a szokványos valóság fátyola mögé látáshoz? Azon túl, hogy visszahúzódóvá, magányossá tette, adhatott, okozhatott-e olyan többletet, amelynek eredményeként ő lett a reformkor kimagasló alakja, író, költő, szónok, politikus, a magyar kritika megalapítója?
Ahogy Mihályhegyi Géza is megjegyezte: “Csodálatra méltó, hogy gyenge fizikumával, félszemmel mennyit alkotott.” Ő írja azt is: “…a betegsége következményeitől egész életében szenvedett.” A szenvedés érlel, értékrend-átalakulást eredményez. Ez a szenvedés, de a szenvedésben születő bölcsesség jelenik meg a költő legnagyobb hatású versében, a „Hymnusban”, amelyet 1823-ban a nemzeti újjászületés hajnalán írt szatmárcsekei magányában.