Csörgő Zoltán összes bejegyzése

Szimbólumok útközben – Nepál, Katmandu, Szvajambhunat sztúpa, 2010

Szvajambhunat

A buddhista newarok mitológiájában és vallási praxisában központi helyet foglal el a Szvajambhunat sztúpa. A “Szvajambhu” jelentése: “Önteremtett”, egy öröktől fogva létező lángra utal, amely fölé a sztúpát emelték. Mandzsusri, a bölcsesség bodhiszattvája egy látomás nyomán utazott el ide, ahol a völgyben valóban meglátott a tó közepén egy lótuszvirágot. Lecsapolta a tavat, hogy az emberek számára lakhatóvá észarándokhellyé tegye, a lótusz dombbá változott, a virágja pedig a Szvajambhunat sztúpa lett.

A legutóbbi, indiai és nepáli hivatalos jelentések szerint már a 2500-at is meghaladta a 7,9-es erősségű szombati nepáli földrengés halálos áldozatainak a száma. A földrengés által leginkább sújtott térségben, a Katmandu-völgyben a földdel váltak egyenlővé a házak. A völgy az ősi ázsiai civilizációk találkozási pontja, ahol mintegy 130 fontos történelmi emlék, hindu és buddhista zarándokhely található, ezek közül a földrengés több világörökségi helyszínt is megrongált. Ősi építmények omlottak össze Katmanduban, Patanban és Bhaktapurban. Megsérült a képen látható, “majomtemplom” néven is ismert Szvajambhunat buddhista templomegyüttes is, amely Katmandutól nyugatra, egy dombtetőn fekszik.

Szent György, a Naphős és a sárkány

 Raffaello - Szent György legyőzi a sárkányt

Raffaello: Szent György legyőzi a sárkányt

Az előkelő kappadókiai származású Georgianust, György lovagot a római hadseregben tanúsított vitézsége elismeréséül Diocletianus császár kegyeibe fogadta és tekintélyes állami hivatalhoz juttatta. A római hadsereg magas rangú katonatisztjeként anyja hatására lett keresztény. A Krisztus hívévé vált ifjú nem helyeselte az uralkodó kegyetlen keresztényüldöző politikáját, sőt szembe is szállt vele. Ezért börtönbe vetették, de a kínzások sem tudták eltéríteni a hitétől. Szíriában szenvedett mártíromságot, Kr. u. 303-ban kivégezték.

A vértanúhalált halt férfit mind a keleti, mind a nyugati egyház szentként tiszteli. A róla szóló legendák – miszerint legyőzte a szépséges királylányt fogva tartó sárkányt – valamennyi európai nép folklórjában ismeretesek. Jacobus de Voragine Legenda Aureája szerint „a kappadókiai származású György vitéz elvetődött egyszer Libya provincia Silena nevű városába. A város mellett volt egy tenger nagy tó, abban lakott egy dögletes sárkány. Gyakran megfutamította a népet, mely fegyvert ragadott ellene, de a sárkány a város falaira felhágva leheletével mindenkit megmérgezett. Hogy haragját csillapítsák, a polgárok kénytelen-kelletlen két juhot adtak neki naponta, különben a város falaira rontott, és úgy megfertőzte a levegőt, hogy sokan belehaltak. Amikor a juhok már fogytán voltak és a városlakók többet szerezni sem tudtak, úgy határoztak, hogy a juhok mellé egy-egy embert adnak. Sorsot vetettek hát az összes fiún és leányon és a sors nem tett kivételt. Mikor már majdnem minden ifjút és hajadont fölfalt a szörnyeteg, a sors választása a király egyetlen leányára esett, őt ítélve a sárkánynak…
Szent Györgyöt véletlenül éppen arra vitte az útja. Meglátta a síró leányt, s … lóra pattant, keresztet vetett és vakmerően a közelgő sárkányra rontott. Lándzsáját nagy erővel megforgatta, s magát Istennek ajánlva, a sárkányt súlyosan megsebesítette és a földre terítette… A király egész népével együtt felvette a keresztséget, Szent György pedig kardot rántva megölte a sárkányt.”

Paolo Ucello - Szent György legyőzi a sárkányt

Paolo Ucello: Szent György legyőzi a sárkányt

A sárkány azokat a sötét erőket jelképezi, amelyek az ekkor végérvényesen véget érő téllel is kapcsolatban vannak, ezért Szent Györgyben a klasszikus mítoszok Naphősét fedezhetjük fel. A középkorban a sárkány lefejezése a gonosz felett aratott győzelem szimbóluma lett, s egyben a fény és sötétség küzdelméről szóló helyi mítoszok ősi szimbolikájával is hamar egybe kapcsolódhatott: ilyen volt Sabazios, a frígek ég-atyja története, Perszeusz Medusa-küzdelme vagy Bellerophon harca a kimérával.

Szent György fokozatosan kialakuló legendájának végső formáját nagyjából a hatodik századra érte el, de ekkor még nem vált közismertté: Györgynek Rómában már az 5. századtól volt saját temploma, Itália többi részén viszont körülbelül csak egy évszázaddal későbbi tiszteletét lehet igazolni. Ünnepét Rómában 683 óta ülik április 23-án. Ugyan nem sokkal később az egyházi tekintély többször, így a trullai zsinaton (692) tilalmazta, apokrifnak minősítette a legendát, György mégis egy évezrednél tovább a hit diadalmas hőseként, győzhetetlen katonájaként, emberi példaként élt a középkor lovagi világában.

 Gustave Moreau - Szent György.jpg

Gustave Moreau: Szent György

Tours-i Szent Gergely szerint György ereklyéit Galliában is tisztelték és már a Merovingok is őt tekintették ősatyjuknak: a dinasztia György mondaszülte fiától származtatta magát. Angliában és Skóciában pedig már az angolszász időkben meglehetősen nagy tekintélye volt. Szent György Anglia legkedveltebb szentjévé vált: György volt Oroszlánszívű Richárd személyes védőszentje is, és III. Henrik idejében az 1222. évi oxfordi nemzeti zsinaton az angol királyság oltalmazójává nyilvánították. A szigetországnak több mint 160 templomát szentelték Györgynek, s ünnepét kötelezővé tették. III. Edwardtól ered az angol hadsereg csatakiáltása: „Szent Györggyel Angliáért!” Ő alapította a Szent György- vagy térdszalag-rendet (1348) is. A szent lovag tisztelete V. Henrik idejében érte el a csúcspontját, amikor a canterburyi érsek rendelkezése szerint Szent György ünnepe ugyanazt a liturgiai rangot kapta, mint a karácsony. A reformáció ellenére az anglikán egyház is megőrizte György iránti szeretetét. E tényt szemlélve nem jelentéktelen dolog, hogy a 20. század elején XIV. Benedek pápa Szent Györgyöt újból Anglia védőszentjének nyilvánította.

Szent György

A keleti egyházban Georgiosz Demeterrel, Prokópiosszal és Theodorral a nagy katonaszentek közé tartozik, és ő volt Konstantinápoly védőszentje is. György tisztelete Európában a középkorban volt a legerősebb: a lovagok oltalmazója, a zarándokok és a német lovagrend védőszentje kiemelkedő helyen állt a szentkultuszok sorában. Rövid ideig a Dardanellák is az ő nevét viselte.

A szent egyik első magyar vonatkozása, hogy a korona alsó, ún. bizánci részén az ő képe látható. Az sem jelentéktelen tény, hogy az első csanádi székesegyházat Gellért püspök Szent György tiszteletére szentelte. A veszprémi Szent György-kápolna is a magyar György-kultuszt hirdette a középkorban. I. István bolgárok elleni hadjáratából is Szent György ereklyéivel tért haza, és a szent a középkorban virágzó nagy magyarországi népszerűségét tanúsítja, hogy számos nemzetségi monostor és templom választotta patrónusául. Szent István a pogány ellenállást Szent Márton püspök és Szent György vértanú zászlaja alatt törte meg.

Szent György a Szent Koronán

A hazai Szent György-kultusz virágzására jellemző, hogy Károly Róbert megalapította (1318) a Szent György-vitézek lovagrendjét (Societas Beati Georgii), amelynek az Egyház védelme, a lovagi erények: istenfélelem, foglyok kiváltása, szegények istápolása, a bajtársias érzület ápolása, továbbá a királyhűség és a haza védelme volt a kötelessége. A rendnek ötven tagja volt, „aki tartozott minden vigasságban, de különösen a harcjátékban a királyt követni. Jelvénye fehér mezőben piros kereszt, ruházata pedig térdig érő hosszú fekete, csuklyás köpeny. A tagok az Úr halálának és feltámadásának emléknapjain, azaz pénteken szomorkodni, vasárnap pedig örvendezni kötelesek”. A lovagi közösséget Zsigmond új szabályzattal, Sárkányrend néven fejlesztette tovább (1408).

A középkori főnemesség eleven Szent György-kultuszáról tanúskodik, hogy a Báthoriak is a Sárkányölőt választották családi patrónusuknak. A középkori címerükben látható sárkányalak a mondai hagyomány szerint a család ősének, a 13. században élt Oposnak hőstettét, az utolsó kárpát-medencei sárkány, az Ecsedi-láp félelmetes szörnyének Szent György segítségével való legyőzését idézi. A 16-17. században a szent kultusza Magyarországon a törökök elleni küzdelemmel kapcsolódott össze, Báthori István vajda is Szent György oltalmában bizakodva vív meg Kenyérmezőnél „a pogány török sárkánnyal”. Szent György a barokk kor elején az egyik legnépszerűbb védőszent volt az országban. A betegségeket is démonnak, sárkánynak tekintették a mágikussá vált képzetvilágban, ezért szakrális védelemkérő, egészségoltalmazó céllal György lovag tiszteletére szenteltek ispotályokhoz, azaz korabeli kórházakhoz tartozó kápolnákat.

Szent György

György görög eredetű neve (Georgios) parasztot, földmívelőt jelent, mégis ő lett általában a lovagoknak, lovaskatonáknak, napjainkban a cserkészeknek, továbbá fölszerelése miatt a fegyverkovácsok, szijjártók céhének, valamint a vándorlegényeknek, azonkívül a lóval is foglalkozó parasztoknak a patrónusa.

Szent Györgyöt a képzőművészet számos formában megörökítette. Talpig páncélöltözetben, lovon ülve vörös keresztes zászlóval, dárdával, amint a sárkányt legyőzi, ritkán még kerékkel, vértanúsága egyik eszközével is szokták ábrázolni. Alakját Kolozsvári Márton és György prágai szobra őrzi számunkra a legemlékezetesebben, ami Európa első teljes alakos bronz lovasszobra, a Hradzsinban a Szent Vitus-székesegyház mellett díszíti a teret. Ennek a prágai eredeti után készült másolatai Kolozsváron, Szegeden is megtalálhatók, egy pedig Budapesten is, a Vár oldalában látható.

Kolozsvári tesvérek Szent György szobra

A Szent György szobor eredeti példánya a török háborúk folyamán került Prágába. Állítólag a Buda török általi bevétele, 1541. augusztus 29. után maga Nagy Szulejmán védte meg a műalkotást: „E szobrot senki meg ne nézze, a muzulmánok ne lássák – rendelkezett róla, majd a »a nyakán levő kasmíri sálat leoldván, az alakot befödte véle s az összetöretéstől megmentette«.” Az oszmán szultán talán még azt is tudhatta, hogy György azon a földön született, ahonnan ő is hódítani indult, mindenesetre a művelt, Európában „Nagy”, „Dicsőséges” mellékneveket kapott, a muszlim világban „Törvényhozóként” tisztelt uralkodó biztosan felismerte a szobor értékét.

Erről a szoborról írta kiváló szimbolikus érzékkel Csanád Béla e versét:

Ha kételkednél Szent György jó vitéz

történetében, idézd régi szobrát

a prágai vár ünnepi terén.

Halálra ítélt sárkány vicsorog rád,

 

Mely azóta sem halt meg igazán.

Meddig győzi a szent a néma harcot?

Időtlenül tusakodik a hős,

arcán felismered rettenve arcod:

 

benned emeli Szent György jó vitéz

győztes lándzsáját a szörnyeteg ellen,

benned tusakodik az égi hős

halálodig szüntelen küzdelemben.

Sepsiszentgyörgy Szent György-szobor4

Egy másik jellegzetes Szent György szobor nemrég, ugyancsak Erdélyben, de a Kolozsvári testvérekéhez képest jó hatszázötven évvel később készült. Sepsiszentgyörgy egyik terén látható, s érdekessége, hogy a lovagot nem lova hátán, hanem a sárkányon lovagolva láthatjuk. Szent György még küzd a sárkánnyal, de nem döfi le, inkább védi magát, mindenesetre megpróbálja megülni. A szobor megalkotója mintha visszautalna arra a magyarok körében megőrzött keleti eredetű hagyományra, ahogy hajdan a táltosokat is elképzelték és ábrázolták: a sárkány meglovaglásának célja uralmi állapotban tartani azt az erőt, amely megfeleltethető a kimozdító ösztönöknek, az érzelmi meghatározottságoknak, gondolati rögzültségeknek, uralatlan indulatoknak, még mélyebben saját elveszített természetfeletti őserőnknek, tudatosságunknak és teremtő képességünknek.

garabonciás

A nyugatitól olyannyira különböző keleti megközelítésre utal Liz Wright Kelet és Nyugat találkozása című taoista és buddhista ihletettségű képe is, hiszen a kínai mitológiában a sárkányok általában jók, a béke, a jólét szimbólumai.

Liz Wright - Kelet és Nyugat találkozása

A Föld világnapján – A Föld és a föld a magyar hagyományban

Föld napja2

A magyar hagyományban fennmaradt egyetlen ősi teremtésmondában az ember megalkotása úgy zajlott, hogy Isten a tenger mélyéből felhozott iszapot keltette életre. A magyar népmesékben és hiedelmekben fellelhető egy másik ősi képzet is: a föld, mint makrokozmosz és az ember, mint mikrokozmosz analógiája. Az erdő így lesz a Föld haja, s erre az analógiára épül az a mágia, melynek során például a boszorkányok titkát karácsony estéjén lucaszékről kileső embernek a menekülése közben többek között fésűt kell hátrahajítania, mert az nyomban erdővé változik.

A régiek mitikus világképében a kerek és lapos Földet négy szögleténél négy bivaly tartja a hátán, ők biztosítják a világ szilárdságát. Ezek hét- vagy kilencévenként megmozdulnak, mert egyik oldalukról a másikra fordulnak, vagy olykor az egyik állat a fülét megvakarja, máskor azért, mert bögöly száll rájuk, s ilyenkor reng a föld. A földrengés, földindulás mindig azt jelzi, hogy a földi színtér jelenlegi állapota meg fog változni.

Az eredeti egység kettétörésekor létrejött Föld és Ég a magyar hagyományban rendet alkotó, egymást kiegészítő párokként jelennek meg. Ebben az értelemben a mennyel, a szellemi szférával, atyai és teremtő minőséggel szemben a Földhöz az anyagi, testi, természeti lét, a passzivitás, a sötétség, a kötöttség, szilárdság, stabilitás és a női elv kapcsolódik.

Föld napja

Női minőségként jelenik meg ugyanakkor a Földet az Éggel összekötő Világfa is. A Világfa Boldogasszony attribútuma. A Világfa ágai a teremtésnek az égtől a földig és a teremtett lényekig zajló kiáradásának szintjeit is szimbolizálják, ahogy a népi imádság is szól: „Ég szülte Földet,/Föld szülte fát,/Fa szülte ágát,/Ága szülte bimbaját,/Bimbaja szülte virágját…”. Az égen Tejútként, a mesékben tetejetlen, vagy égigérő faként, az ember és világ – mikrokozmosz és a makrokozmosz – közötti átmenetet jelentő házban Boldogasszony fájaként, a régi áldozati szertartásokban szent faként, az ősök hitében a lelkek útjaként és végül a benső tapasztalásban egymást meghaladó tudatállapotok szimbólumaként megjelenő Világfa, mint a világ tengelye köti össze a földi világot, az alvilágot és a mennyet. A föld tehát a világ közepe, fölé borul az ég, a földi világ alatt, azaz a föld alatt pedig az alvilág található. A földhöz a négylábú lények tartoznak, mint a szarvas, ezért állnak szarvasok a szőtteseken az életfaábrázolások két oldalán – no meg azért is, mert a szarvas agancsai is a fa ágaira utalnak.

Boldogasszony, mint női teremtő princípium Földanyaként is megjelenik. Boldogasszonynak két megjelenése van a magyar hagyományban, Szeged környékén az életet adó Nagyboldogasszony szűz leányaként tisztelték Kisasszonyt. Kétarcú a termést hozó anyaföld is: egyszerre anya és gyermeke, az érett és elöregedő földistenanya („Föld édesanya”) és az aratás utáni, még érintetlen, szántatlan, sértetlen szűzföld. Mély összefüggésekre utal, hogy szeptember 8-a, Kisasszony napja előtt épp kilenc hónappal van Boldogasszony fogantatásának ünnepe, Eketiltó vagy Földtiltó Boldogasszony napja, amikor a szántás a szűz Kisasszonyt sértené.

Nagyboldogasszony az életet adó istenasszony, nemcsak mint faistennő, hanem Földanya is, minden belőle születik s belé tér vissza. Ő az, aki ősszel termékenyül meg a belé vetett magtól és kilenc hónapra rá, nyár derekán szüli meg gyermekét, hozza meg a termést, a magokkal teli kövér kalászokat. Ő, a Földanya fogadja a gyermeket is, aki hamarabb és könnyebben érkezik, ha az anya a földön szül, s születése után is a létezők közé fogadását jelző fontos szertartásos lépésként elsőként az anyaföldre fektették a kisdedet, hogy megszenteljék, s a Földanya véglegesítse az érkezést. Mintegy neki ajánlják fel, ahogy neki ismerik el, s fektetik földre a haldoklót is, hiszen őbelé tér vissza: a halott földbe temetése az újjászületése érdekében tett első lépés.

termőföld2

Hagyományainkban tehát jelképek őrizte ősi tudás lelhető fel. A földművelés, az aratás, vagy a termesztés, termés, teremtés szavaink kapcsolatai elevenen árulkodnak arról, hogy a régiek milyen mélyen élték meg, hogy a földdel egységben élve, az általa kiszabott feladatokon keresztül saját sorsukba nyerhetnek bepillantást, de nemcsak bepillantást, hanem iránymutatást, eligazítást is. A termőföldhöz kapcsolódó tevékenységek: a szántás, a vetés, az aratás, az, hogy a földbe vetett mag a földben elhal és kikel, sarjadó növényként új életre kel, kalászt hozva, megsokasodva visszatér, az élet körforgását, a születés, meghalás ciklikusságát, a megtermékenyülést, a halált, a halál utáni újjászületést jelképezik.

Fontos feladat volt a föld erejének évről évre történő megőrzése, megújítása. A jó termés érdekében háromszor kellett megszántani a földet. Aratás után pedig az utolsó gabonaszálakat a gabonaszellem feltámadása, a földtől elvett, a magba került erő megőrzése, átmentése és visszaadása, valamint a föld termékenységének megszakítás nélküli továbbadása és megújítása érdekében hagyták állva aratatlanul, levágatlanul, a föld felé hajlítva a tarlón. A földnek ez az ereje, „a föld zsírossága” elvehető is volt: a boszorkányokról azt tartották, hogy képesek „elvenni a föld hasznát”, mégpedig úgy, hogy a zöld búzára hajnalban lepedőt terítenek és harmatot szednek.

A földnek és a Napnak szóló áldozatok arról a tudásról szólnak, hogy a termésben a föld és a nap ereje egyesül: a föld mélyén szunnyadó láthatatlan női, növényi életerőt a Nap férfienergiája termékenyíti meg. Ezt a nászt, végső soron a szellem és az anyag viszonyát szimbolizálja a szarvasra ülő sas együttese – ahol a Földanyát jelképező szarvas megtermékenyül a Nap madarától. Ennek a szent násznak, ég és föld egyesülésének szent eredménye az Alföld középső vidékén életnek hívott búza, vagy a kenyér is: a béke, az egység, az ellentétek feloldásának a szimbóluma.

búza

A föld a halál és az anyagiasság szimbóluma is volt, erről értesülünk az egyik krónikából, ahol a testvér–viszály és háború okozóját, a cinkotai csatatéren elesett Videt megtalálva a vitézek felvágták mellkasát, sebeit és szemeit földdel szórták tele. Ezután így kiáltottak: „Lakjál jól most földdel, ki életedben javakkal és méltóságokkal telhetetlen valál…”

A föld a magyarok hagyományában is az őselemek, a világmindenséget alkotó alapelemek egyike. A jelképes birtokszerzés keleti, minden bizonnyal szkíta eredetű, szerződés értékű szertartása a föld vásárlására a krónikákban is megjelenik. Árpád magyarjai egy fehér lovon szerezték meg új hazájuk földjét Szvatopluk szláv fejedelemtől: „Közös elhatározással visszaküldték követüket a vezérhez és földjéért küldtek neki egy nagy fehér mént aranyozott nyereggel, aranyfékkel. A követ pedig a vezértől földet, füvet és vizet kért. A vezér pedig mosolyogva így szólt: – Az ajándék fejében legyen az övék, amennyit csak akarnak!” Árpád ezután a követe által üzent a fejedelemnek, „hogy ezen a földön, amelyet megvettek tőled, semmiképpen ne maradj tovább, mert földedet a lovon, a füvet a féken, a vizet a nyergen megvették”.

A föld később is a birtokolt területet és hatalmat jelképezte. A magyar királyok koronázásakor a királynak egy az ország minden részéből összehordott földből emelt – a Világhegyet is szimbolizáló – a halomra kellett lovával felugratnia, hogy megejtse a szertartásos, a négy égtáj fölötti uralmát kifejező négy kardvágást. A teljességet és a hatalmat, alakjával pedig magát a Földet is jelképezi a királyi koronázási jelvények között az arany országalma, melybe a föld feletti uralom jelképeként az ország valamennyi vármegyéjéből származó földet tettek készítői, tetején a kereszt ismét csak a Világfát jeleníti meg.

A föld az ősi áldozati szertartásoknál is megjelent, mégpedig kétféleképpen: „Pannonia után Erdély meghódításakor a hét vezér magával vitt Pannoniából három tárgyat: földröget, füvet és vizet, hálaáldozatul az ég felé magasba hajíták”. A földdel, fűvel, vízzel való áldozás elemi áldozatnak, elemtisztító szertartásnak is tekinthető. A bor, tej, víz földre öntése, loccsantása szintén ősi áldozati és megszentelő szertartás volt.

termőföld

Egykoron az eskük során az esküvést tevők szertartásos áldozatokkal kísérve valószínűleg az isteni hatalmat megnyilvánító természeti erőkre és elemekre, többek között a földre esküdtek. Fennmaradt a létezésünk kereteit, tartópilléreit jelentő égre és földre való esküvési forma az „esküdözik égre-földre” kifejezésünkben is. A földesküvés, e „komoly és tiszteletet parancsoló esküforma”, mint eredeti, régi nemzeti szokás hosszú ideig fennmaradt a magyaroknál. Vitás tulajdon- vagy örökségjogi ügyekben, a földdel kapcsolatos határperekben, határjárások és határigazítások alkalmával az eskütevőnek fedetlen fővel, öv nélkül és sarutlanul, mezítláb a vitatott földbe ásott verembe kellett állnia, egészen köldökéig aláereszkedve. Ekkor betemették a föld színéig, neki pedig egy maréknyi földet jobb kezébe véve és feje fölé tartva kellett esküdnie a bíró által kiszabott rend és mód szerint.

A gödör természetesen itt sírt jelképez, s a többi részlet is a fej fölé tartott földtől az akkori temetéseken szokásos öltözékig szimbolikus eltemetésről szól, amivel az eskütevő azt fejezte ki, hogy ha valótlant állít, akkor haljon meg s temessék el. Az esküszövege így szólt: „…és ha hamisan vagy csalárdul esküdtem, nyeljen el ez a föld, és ne hozzon hasznot vagy gyümölcsöt se nekem vagy örököseimnek, se utódaimnak vagy birtokom lakóinak, hanem haszon és termés gyanánt tövist és gazt teremjen. Isten engem úgy segéljen…”.

Más régi esküszövegekben is szerepel a föld igazságosztó hatalmára való hivatkozás, az a hit, hogy a föld haragja szállhat az eskütevőre és megtorolhatja az igazságtalanságot: az esküszegőt „nyelje el a föld”, vagy éppen „ne teremjen” neki és leszármazottainak. A föld azonban nemcsak elnyeli hamis eskü esetén az élőt, hanem ugyanakkor nem is tűri magában a gonoszt, még ha halott is: „a föld tetemedet úgy fogadja, onnét harmadnapon úgy ki ne vesse”, mondták, ha igaztalant állítana az illető.

Egy régi történet szerint egy határvillongás nyomán támadt perben valaki úgy esküdött, hogy csizmájába földet tett, így próbálván elkerülni, hogy ne esküdjék majdan hamisan. Meg is esküdött „az élő istenre”, hogy azon föld, amelyen ő áll, az övék, s „rettentően átkozá magát”, hogy ha igazat nem mond, akkor „testét a föld ne vegye be, hanem azon örvény nyelje el, melynek közelében áll, s lelke nyugodalmat ne találjon”. Mikor meghalt és a koporsót a sírba eresztették, a sírásók pedig a földet kezdték rá hányni, egyszerre csak „az egész nép csudálatára a koporsó a földből felvetődött, s a holttest a koporsóból kizuhanva egyenesen az örvénynek tartott.”

A XVIII. századig az úriszéki gyakorlatban is az esküt még eskütársakkal kellett letenni, akik az eskütevő szavahihetőségét bizonyították. Nekik a peres földet megérintve kellett az első személy mellett esküt tenniük. A föld megérintése illetve a földbe süllyesztés nemcsak a hagyományos eskük során jelent meg, hanem az archaikus gyógyításnak is egyik módszere volt. A föld és a Földanya gyógyereje erőteljesen érvényesülhetett a beteg földbe való temetésekor, amikor csak a feje látszott ki, illetve a földdel való gyógyítás olyan „enyhébb” módjánál, mint a beteg földre fektetése alkalmával. Akinek fájós volt a dereka, annak meg kellett henteregnie a földön, amikor az év során először megdörrent az ég. Kecskeméten úgy tartották, hogy akinek a torka fáj, térdepeljen le a földre és egymás után háromszor mondja: „Édesanyám, föld, neked mondom, torkom fáj”, majd ugyancsak háromszor csókolja meg a földet. A rontás elmulasztására a legalkalmasabb módszer az volt, ha hét sírról hoztak napkelte előtt földet. A földnek az állatgyógyításban is volt szerepe: nyüves sertés felé egy maréknyi földet kellett dobni, mégpedig kifordított kézzel, azaz jobb kézzel balról jobbra kanyarítva.

föld-elem

A föld ereje a Hold változásaihoz igazodva hullámzott föl-le a földből növő növényekben: a Telihold, a Hold legfényesebb állapota a növények föld feletti, éghez legközelebbi részeibe, leveleikbe, virágaikba gyűjti az erőt, míg fogyó Holdnál az erők a föld felé húzódnak vissza. A földnek azonban nemcsak termést növelő és gyógyereje lehet, hanem mérge is, legalábbis aszerint az ugyancsak Szeged vidéki hiedelem szerint, hogy a békát nem szabad bántani, mert a föld mérgét szívja el. Mégpedig valószínűleg azáltal, hogy a néphit szerint a béka földet eszik, a fösvény emberre is azt mondták: „Földet eszik, mint a béka.”

A mesebeli hős sárkánnyal vívott küzdelme során, amikor a sárkány birkózás közben úgy földhöz teremti a hőst, hogy az belesüllyed a földbe, azt jelképezi, ahogy olykor a földiesség, az anyagiasság, mint lehúzó, alvilági erő érvényesül az emberben. Ezzel szemben amikor a hős háromszor, először csak térdig, azután derékig, majd nyakig süllyeszti a sárkányt a földbe, az a létezés testi, lelki és szellemi szférák, illetve az érzelmek, a gondolatok és az akarat feletti tudatos ellenőrzés, uralom visszaszerzését jelenti.

A föld olykor fontos tárgyakat, kincset is rejt, mint legenda szerint Isten kardját, amelyre úgy találtak rá, hogy egy sebzett bárány vére, majd a földből kicsapó tűz jelezte helyét. A kincs lelőhelyét különleges képességgel rendelkező emberek megmutathatják – mint a táltosok, akik azonban soha nem áshatják ki maguknak -, illetve az évkör sajátos erővel telített alkalmaikor, például a nyári napforduló éjszakáján meg lehet találni, mert e napon az elgurított tüzes kerék a kincs fölött áll meg. Ezen az éjjelen a föld alatt lévő arany meg is tisztul: meggyullad és ami rozsda vagy salak van rajta, kékes lánggal elég róla.

(Részlet Csörgő Zoltán: Hagyománytár c. kötetéből)

Édenkert, a földi, égi és benső paradicsom

Hieronymus Bosch - A földi paradicsom

Egy földi paradicsom létezésében, ahol minden tökéletes, a kezdetektől fogva hitt az emberiség. Pontos helyét hiábavaló lenne keresni, hiszen az Édenkert – összefüggésben az Aranykorral és a létezés teljességével, az istenközelség állapotával – szimbólum: a békében, harmóniában és örömben eltölthető élet jelképe. A Teremtés könyvének az a része, amely elbeszéli Ádám és Éva teremtését, bűnbeesését és kiűzetését a földi paradicsomból, a zsidó és keresztény hitvilágban is központi szerepet játszik. Az Édenkert legendája évszázadok óta seregnyi művész és író képzeletét ejtette rabul, számtalan művészi alkotást ihletett.

Breughel - Garden of Eden

A világ leghíresebb kertje idilli volt, jól öntözött, és bővelkedett élelemben. Ádámnak és Évának „mindenféle mezei vadak és mindenféle égi madarak” nyújtottak társaságot. A fák hűs árnyat adtak. Pezsgő vizű folyó kígyózott át a kerten, és amint kiért, négy ágra, a Pisonra, a Gilonra, a Tigrisre és az Eufráteszre szakadt. Ennyi szerepel az Írásban. Minden más, a kert alakja, mérete és helye, feltételezések tárgya maradt.

A kertet általában zártnak képzelték, bár lehet, hogy ez a paradiszosz szónak, az Édenkert görög fordításának köszönhető, amely „körbezárt földdarab”-ot jelent. Ezekből a hiányos „adatokból” állították össze a költők és festők, történetírók és hittudósok az Éden képét, gyakran a földi paradicsomról szóló más regékből is merítve.

Lucas Cranach- Aranykor

Az ilyen, paradicsomról szóló legrégebbi elbeszélés alighanem az i. e. II. évezredből származik. A sumer Dilmun, amely ott feküdt, ahol a nap kel fel, az istenek lakhelye volt, olyan hely, ahol nem ismerték a bánatot, a betegséget és az öregséget, és ahol „nem hallatszott hollókárogás”. Még pontosabb utalás található egy varázslatos kertre (noha ez jobban hasonlít az Ezékiel könyvében leírt „Isten kertjére”, mint a Teremtés könyvének Édenjére) a sumer Gilgames-eposzban, amelynek hőse, Gilgames utazást tett a hegytetőn levő „istenek kertjébe”, ahol a bokrok drágakövektől csillogtak, kalcedon-gyümölcsöt hoztak és lazurit-levelet hajtottak.

A paradicsom nem bibliai leírásai, amelyek leginkább befolyásolták a későbbi keresztény ábrándképeket, a klasszikus költőktől származtak. Az i. e. VIII. században Homérosz, a görög epikus költő írt egy világ végén található helyről, amelyet Elíziumnak nevezett, ahol nincs hó, nem süvítenek viharos szelek, csak lágy, frissítő szellő fújdogál. Homérosz kortársa, Hésziodosz ezzel szemben nem magára a helyre, hanem az idilli létre helyezte a hangsúlyt, felidézve egy letűnt aranykort, amikor az emberek békében éltek, és – akárcsak Ádám és Éva a bűnbeesés előtt – soha nem öregedtek meg, csak éltek gond nélkül a föld gyümölcseinek bőkezű adományain…

Homérosz és Hésziodosz, akárcsak később a két római költő, Vergilius és Ovidius, a korai kereszténység időszakától egészen a reneszánszig, sőt azon túl is hatással voltak a kertről alkotott látomásokra. John Milton (1608-1674), az angol költő például Elveszett Paradicsom című drámakölteményében eleven részletességgel írja le az Édenkertet. Az ő paradicsoma meredek falú fennsík egy sziklás, erdős hegyen, amelyet kanyargós ösvényen felkapaszkodva lehet megközelíteni. Jó szagú növények, mint mirtusz és mézfű illatosították a levegőt, amely tele volt madárdallal. Fák nyújtottak árnyat, folyók és források kínáltak bőségesen vizet. Milton géniusza zseniálisan egyesítette a bibliai és nem bibliai forrásokból egyaránt átvett elemeket.

muslim paradise

A kert, mint érzékszerveket gyönyörködtető táj, az iszlám Paradicsom jellegzetessége is, amely az Édenkerttel szemben inkább a mennyben, mint a földön létezik. A Korán szerint az állhatatos muszlimok jutalmul olyan kertekben élhetnek a túlvilágon, amelyekben szökőkutak csobognak, víz-, tej-, bor- és mézpatakok folydogálnak, pálmák és gránátalmafák nyújtanak pihenőt, és a zöld selyem köntösbe öltözött boldogoknak örökösen ingerlő, szép paradicsomi szüzek szolgáltatnak érzéki élvezeteket, akiknek „szépsége felér a rubinkövekével és korallokéval”, és akik ezüsttálon szolgálják fel nekik az ételt.

Míg az iszlám hívei – építészek és tudósok – inkább azzal foglalkoztak, hogy idilli kertek alkotásával újrateremtsék a Paradicsomot a Földön, keresztény társaik megszállottan keresték az Édenkertet egészen a középkorig. Néhányan úgy gondolták, elpusztult az özönvíz során, mások úgy, hogy hegyen feküdt és így fennmaradt. Népszerű nézet volt, hogy az Éden keleten, egy szigeten terül el, és Ceylon (a mai Sri Lanka) lett a közkedvelt jelölt. Amikor Kolumbusz Kristóf arra jutott, hogy a Föld nem lapos, hanem körte alakú, „magától adódott” a következtetés, hogy a kert a körte „szárán” helyezkedik el.

Ahogy a világ egyre nagyobb részét térképezték fel, de nyomát sem találták a kertnek, a tudósok a Teremtés könyvéhez visszatérve keresték a kulcsot az Éden hollétéhez. Mezopotámia (a mai Irak területén) tűnt a nyilvánvaló kiindulási helynek, mivel a Bibliában megnevezett Tigris és Eufrátesz e területen folyik keresztül. De Mezopotámia hatalmas és a Pison és a Gilon helyét sem sikerült megállapítani, így a másik két folyó nem nyújtott segítséget a kert pontos fekvésének meghatározásához. Jeruzsálemet és a Golgotát, ahol Jézust keresztre feszítették, szintén összefüggésbe hozták a kerttel. Mivel Jézust gyakran jellemezték Ádámként is, megalapozottnak tűnt halála helyét Ádám kiűzetésének helyszínével összekapcsolni.

kert

Sokan úgy vélik, az Éden hiábavaló keresése sarkallta a keresztényeket arra, hogy az iszlám példát követve megpróbálják újrateremteni a kertet a Földön. Bár inkább a Bibliából és a klasszicizmusból, mint a Koránból merítettek, a XVI. és XVII. században a Padovában, Párizsban, Oxfordban és másutt ültetett botanikus kertekben sikerült földi paradicsomot létesíteniük. A világ minden tájáról származó virágokkal, bokrokkal, füvekkel, fákkal ültették be, általában négy, negyedes elrendezésben, ami az élet négy folyóját, és a négy világrészt (Európa, Afrika, Ázsia, Amerika) jelképezi.

De vajon mennyire hiábavaló keresni az Édent? Ha szimbólumnak tekintjük, az a tudat eredeti, kezdeti, tiszta állapota, az egység, a harmonikus benső középpont. Egy olyan állapot, ami újra megteremthető, vagyis az Édent – és minden vele analóg, valójában nem térben, hanem a tudatban keresendő tökéletes, eszményi “helyet”, Kou-che szigetét, a Hszi-vang-mu Ba­rack­kertjét, a Halhatatlanság Paradicsomát, a Tiszta Földet, Atlantiszt – magunkban kell helyreállítani.

Frederic_Leighton_-_The_Garden_of_the_Hesperides

Szent számok, szent idő

 Gui Demeter - ritmus

(Gui Demeter: Ritmus)

A számoknak létezik összefüggése az idővel, hiszen az idő felosztása is bizonyos szent számok alapján történt. Az idő folyamata, egysége hármasosztatú: múlt, jelen, jövő, továbbá az élet három szentsége: születés, mennyegző, halál. Az év négy évszakra illetve tizenkét hónapra, egy hónap pedig a négyesség alapján ismét négy hétre osztható. A számolás és az idő mágikus kapcsolata tetten érhető abban, hogy visszafelé számolással – például gyógyítás alkalmával – elérhető az időben való visszajutás egy korábbi, a betegség megjelenése előtti, kezdeti, egész, tulajdonképpen „édeni” állapotba.

A magyar nyelvben ugyanakkor nagyon mélyértelmű összefüggésekre derít fényt az, hogy maga az idő szó is azonos eredetű az egy szavunkkal: az idő töve a szent jelentésű id, s ebből származnak többek között az egyház („szent ház”) és az ünnep (eredetileg id-nap, „szent nap”) szavaink is. Az idő tehát a legszorosabb kapcsolatban van a szentség fogalmával, s csakúgy, mint a tér és a teremtés szavaink összefüggése, ezek a nyelvünkbe rejtett kapcsolatok a legmélyebb titkokat hordozzák. De a latinból is hozható példa az idővel kapcsolatban, mert a ritmus és a rítus, az idő tagolása, ciklikussága összefügg a megszentelésével, az ünnepek szertartásával.

ciklikus idő

A régi időkben az emberek tehát megszentelt időben és megszentelt térben éltek. A megszentelt tér azt jelentette, hogy rendezett világot teremtettek maguk körül, a megszentelt idő pedig azt, hogy életük idejének ritmusa volt. Mindkettő, a tér és az idő megszentelése is kozmikus történésekhez igazodott. A külső világban megtapasztalt, „teremtett” rend a világmindenséggel összhangban élni kívánó emberek számára ugyanúgy a benső rendeződést segítette, mint ahogy az időben az ünnepek, az egymást követő szertartások rendjében megélt ritmus.

Ma, amikor az emberek életét nem a teremtéssel, az égi erőkkel, a kozmikus eseményekkel összefüggő, hanem a történetiségen illetve az individualitáson – az egyén születésén, nevén – alapuló ünnepek tagolják, nincs is alkalom a szent idő megtapasztalására. Feledésbe merültek az eszközök, módszerek, az emberekben ugyanakkor megmaradt a transzcendencia megtapasztalásának örökérvényű igénye, amely számos jelből, mítoszteremtő próbálkozásból látható. De mint minden korban, mi is teremthetünk alkalmat az idő rendszeres megszentelésére és ezzel együtt egy benső átalakítás végrehajtására. Több lehetőség is kínálkozik, amelyekkel egyformán élhetünk.

Stonehenge

Hogy még kisebb időegységeket ne említsünk, akár minden nap megszentelhető, ha a Nappal kelünk és nyugszunk magunk is. Jó lehetőség tetteinknek a Hold járásához igazítása is: ahogy a telő Hold telít, növeszt, s ezzel bővíthetünk, úgy fogyaszt a fogyó Hold, tehát csökkenteni lehet vele életünkben a nemkívánatos dolgokat. A következő megszentelhető időszak a Nap egy-egy jegyben haladása, amikor feladatainkat az adott jegy érvényéhez illeszthetjük. Ahogy pedig a Nap végigjár egy kört az Állatövön, ezen egy évkör alatt mi is gyökeres fordulatot tehetünk.

A legtágabb szent időszak – nem említve most a Jupiter tizenkét éves vagy a Szaturnusz huszonkilenc-harminc éves fordulatát – a hét év: ennyi idő alatt minden sejtünk kicserélődik, vagyis ennek analógiájában a legeslegmélyünkig megújulhatunk; továbbá minden év megfeleltethető egy tudatfunkciónak, ezzel egy-egy esztendő alkalom egy-egy bolygóprincípium „bensővé építésére” is. Ezen megszentelt időszakok ciklikus ismétlésével tölthető meg tartalommal, állandó fejlődéssel az élet.

Programajánló: http://www.symbolonintezet.hu/az-evad-utolso-nagy-numeraja…/

A számok, mint absztrakt világtörvények

microcosmos

Az ősidőkben gyökeredzik, s már az ókorban megjelenik az a tudás, amely a számoknak a pusztán mennyiségi mércéhez képest többletjelentést tulajdonított, azokat egy egységes szimbólumrendszerben az anyagin túl szellemi mértékké is tette. A világ jelenségeinek rejtett, de megismerhető hierarchiájában a bolygók és a fémek mellett korán kialakult tehát a számok kozmikus harmóniájának, összefüggéseinek rendszere is, amely a világegyetemnek már a teremtésben meghatározott matematikai összhangját is jelenti. Így született meg a máig kultúránk egyik alapját jelentő számfogalmainkat, s a számokra épülő időszámításunkat kidolgozó sumérok idejében a szent számok fogalma.

Több ezer éven keresztül, egészen a középkorig maguk a számok még alapvetően és elsődlegesen szakrális jelentést hordoztak. A számokkal való foglalkozás valóban szellemi tudománnyá vált azok számára, akik ezen keresztül keresték a világegyetem egységét biztosító egyetemes törvényt. Az indiai darsana filozófiák közül a számkhja a számbavétel tudása, a világ elemeinek összeszámlálásán alapul. Az aritmológia a középkorban a hét szent művészet egyike volt és a szellemi alapműveletek és a számok, mint a mindenség legfőbb rendező elvei között igyekeztek megteremteni általa a kapcsolatot.

toboz   toboz2

Galilei szerint: „A matematika a természet nyelve.” majd még hozzátette: „Megszámolni a megszámolhatót, megmérni a megmérhetőt – ami nem megmérhető, tedd megmérhetővé!”. Még Novalis is azt írta a XVIII. század végén: „Nagyon valószínű, hogy a számok csodálatos misztikája működik a természetben és a történelemben is. Hiszen nincs-e mindennek értelme, szimmetriája és különös összefüggése? Nem mutathatja-e meg magát Isten a matematikában és más tudományokban is?”

Valószínű az is, hogy a mai értelemben vett tudósoknak tekinthető matematikusok is (Bólyaitól Fermatig) azzal az indíttatással fordultak s talán fordulnak ma is a számokhoz, hogy azok által minden titkok megértése közelébe jutnak, s ez nemegyszer – mint a kellő elszántsággal folytatott egyhegyű elmélyülés esetében legtöbbször – így is történik.

Már az ókorban kialakult azonban ebből a szent tudományból vagy azon belül az okkult számmisztika, talán a görög filozófiából eredeztethetően. Platón is foglalkozott azokkal az arányokkal, amelyeken a világegyetem nyugszik, Püthagorasz pedig a számoknak egyedi jelentést tulajdonított. Ezen orfikus rendszerben is megjelenik a számoknak egy olyan, a hierarchikus szintekkel összefüggő értelmezése, amely a legtöbb hagyományban ugyancsak visszaköszön.

Eszerint a számok közül az egy a középponttal, továbbá (mint általában a páratlan számok, amelyek a néphagyományban is szerencséseknek számítanak) a teremtő szellemmel, az egységgel, az aktivitással és a férfi elvvel áll kapcsolatban, a kettő (a páros számokkal együtt) a természettel, a dualitással, a megosztottsággal, a passzivitással és a női elvvel. Valamennyi szám az Egyből vezethető le, a kettő és minden további szám nem többszöröse, hanem töredéke az Egynek. A három mégis egy újabb egységet jelent, míg a négy a teremtett, anyagi világgal, a négy égtájjal és a négy évszakkal hozható kapcsolatba. A hét a hét bolygóval és így a hét tudatszinttel, a hét színnel, a hét hanggal függ össze és se szeri se száma a hetesség kapcsán felsorolható további analógiáknak.

zodiákus ember

A tizenkettő a Napút csillagképeivel és az emberi alaptermészetekkel áll analógiában és persze mindezeknek a számoknak megvannak az összefüggései az ember majd valamennyi számba jöhető, például testi vonatkozásában, legtöbbször a mikro- és makrokozmikus megfelelések nyomán (egy száj, két szem, fül, kéz, de négy végtag, öt érzék, öt ujj, hét fejnyílás, stb.).

Programajánló: http://www.symbolonintezet.hu/az-evad-utolso-nagy-numeraja-maladype-szinhaz/

Szimbológia – A hang világnapjához: A kultikus hang

AUM1

Szinte valamennyi vallási, kultikus hagyományra jellemző, hogy a kép mellett a hangnak is szimbolikus jelentést tulajdonítottak. A hang láthatatlan, finom közvetítő az istenek, a teremtőerő világa és a megnyilvánult természet, benne az ember között.

Léteznek olyan hangok, amelyeket csak kiválasztottak hallanak, ilyen a szférák zenéje, Isten szózata, a kinyilatkoztatás. A kosszarvból készült sófár hangja a hagyomány szerint a Sínai-hegyen adott kinyilatkoztatást jelezte. A Biblia szerint az angyalok szintén sófárt fújnak az idők végezetét jelezve. A germán mitológiában Heimdall fújja meg a „Visszhang kürtjét”, hirdetvén a világ végét, amikor az óriások kidöntik az Yggdraszill világfát.

Visnu az indiai isteni hármasság (trimurti) középső alakja, a fenntartó, védelmező és megőrző isten a kezében négy tárgyat tart, ezek közül a csigakürt (shanka, hibásan kagylókürtnek is nevezik) csatába hívó eszköz, a belső küzdelem kezdetére való felhívás, hogy ne kifelé forduljunk, mert a kinti örömöket csak bánat követi, hanem a belül lévő Örök felfedezésére törekedjünk.

shanka-kshetra

A szakrális hangszerek a szertartások kísérői, gonosz szellemek elűzői, közvetítők az égi és a földi világ, az istenek és a halandók között. A sámán a dobja hangjára „ülve” utazik a szellemek világába, az indián varázsló csörgővel gyógyít, Tibetben ugyanezen céllal hangtálakkal segítik helyreállítani az emberben megszakadt harmóniát. A magyar múltból a gyerekdal őrizte meg a zenével, „síppal, dobbal, nádi hegedűvel” való gyógyítás emlékét. A mítoszok szerint Orpheusz, a líra feltalálója zenéjével nemcsak az embereket bűvölte el, hanem megszelídítette a vadállatokat és lecsendesítette a tenger hullámait is, így alakja a költészet és a zene erejének jelképévé vált.

A hangszerekhez kötődő hagyományos kifejezőerő az anyagukhoz kapcsolódó szimbolikával is összefüggésben áll. Más erőt közvetít a bambuszfurulya, a húros hangszerek húrja, a dobok bőre vagy a csigakürt. A rézfúvós hangszerek erőteljes, érces hangja nagy történelmi és kozmikus események jelzésére szolgál, az elemek egyesülését szimbolizálja, az égi jelenségek, az égzengés kifejezője. Az iszlámban a nádfuvola, amelyen a kerengő dervisek játszanak szertartásaikon, az isteni forrásától elszakított és oda visszatérni kívánó lélek jelképe.

A hinduizmusban Krisna fuvolája az örökkévalóság hangja, amely az időben élőkért sír. A szitár Indiában a művészetek és a zene istennőjének, Szaraszvatinak emblémája. A csigakürtöt a templomi imádatban használják, s akkor fújják meg, amikor a templom oltárának ajtaját kinyitják.

Tibetben is ismerik a csigakürtöt, amelyhez a buddhisták a finomabb, mélyebb szintű hozzáállást, a megvilágosodásra irányuló eltökéltebb törekvést társítják. Ez esetben egybemosódik a fülhöz tartott kürtben a távoli morajlás hangja és a megfújt kürt jellegzetes, messzehangzó szava. A koponyadob (damaru) a buddhista Tan messzehangzó hangjának szimbóluma, elsősorban haragvó istenek és istennők kezében látható. A csengő (ghanta) szintén a Tan hangját idézi fel.

gantha

A hang és a zaj között épp ez a különbség: előbbinek értelmet tulajdoníthatunk, üzenetet hordoz, ami csak ránk vár, hogy ne csak meghalljuk, hanem meg is fejtsük. A hang tehát szimbólum – vagyis végső soron rajtunk is múlik, mit tekintünk illetve hallunk hangnak.

A hangok egyik különösen nagy szakrális és mágikus erőt hordozó típusa a mantra. A legszentebb hang, mantra az AUM (Om). A hindu hagyomány szerint az „Om” a világ teremtésekor elhangzott szent teremtő magszótag (bidzsa), a teremtés igéje, egy ősrezgés, mely eredetét tekintve öröktől való és az „Abszolút Igazságot” és a „Legfelső Isteni Teremtőerőt” képviseli.

A mantra szó azt jelenti, hogy „a tudat eszköze”. Sajátos tartalom és jelentés rejlik benne, amely azonban nem mindig fejezhető ki szavakkal. Olyan mély összefüggésekre világít rá, melyek messze túlmutatnak a szavak lehetséges értelmezésén. Kicsit a zenéhez hasonlít, amelynek szintén van „jelentése” és értelme, noha az sem írható le fogalmakkal.

A szavak kísérhetik a zenét, mégsem belőlük lesz a dallam. S ahogyan a zenének szavakba nem önthető, rejtett értelme és jelentése van, úgy a mantrának is mély belső értelme és megfoghatatlan jelentése van különböző szinteken. Fontos, hogy megkapjuk a mantra egyes szavainak jelentését, hogy a meditáció során összefüggésükben egyre mélyebben átélhessük őket.

Ám konkrét jelentése egyik mantrának sincs. Mégis rendelhetők hozzájuk bizonyos jelentéstartalmak. Ha az Om kimondása közben valami olyasmit érzünk, ami egyetemes, mindent magába záró és kerek, hasonlóan ahhoz, mint amikor a karjainkkal kört formálunk, akkor megsejtettünk valamit ennek a hangnak a jelentéséből.

Az évad utolsó nagy Numerája, Maladype Színház

Numera

A Maladype Színház 2014 októberében új programsorozatot indított útjára, Numera! címmel.
A Numera! közönség felé is nyitott, interaktív eszmecseréi során a számok sajátos világrendező szerepét szeretnénk kibontani: hogyan jelennek meg a természetben és a művészetekben a Fibonacci-számok vagy az Aranymetszés, mit nevezünk Isteni kódnak, s az ehhez hasonló fogalmainkat hogyan közelíthetjük meg az irodalom, a vallás, a mitológia, a számmisztika, a zene, a filozófia, az építészet, a csillagászat, a képzőművészet vagy akár a játékelmélet felől. A havi rendszerességgel jelentkező programoknak mindig más számjegy lesz az origója.
A beszélgetések célja elsősorban nem a tudományos igényű, teljes körű áttekintés, sokkal inkább egyfajta nyomozás, kötetlen kalandozás a területen. A számok konkrét, absztrakt, szimbolikus jelentésének vizsgálatán túl játékos kísérletet teszünk arra, hogy váratlan utakon keresztül, a szabad asszociációnak is teret engedve összekapcsoljuk a tudományok és művészetek egymástól távol eső területeit. Ehhez a rendhagyó expedícióhoz ezúttal is a színház szolgál majd iránytűként: mindenekelőtt olyan fogalmakra és területekre szeretnénk fókuszálni, amelyekben a számjegyek az alkotás folyamatával fonódnak össze.
Minden Numera!-n vendégül látunk néhány elismert, hazai szakembert, akik speciális tudásukkal hozzájárulva az eseményhez lehetővé teszik, hogy egy-egy izgalmas, kuriózumnak számító témát alaposabb is körüljárhassunk.

Április 19., vasárnap 15.00 – 18.00 – fókuszban a NÉGYES és ÖTÖS számjegyek

Meghívott vendégek:

– Csörgő Zoltán, szimbólumkutató, író, tanár, a Symbolon Intézet vezetője

– Egyed László, fizikus, a Csodák Palotája volt igazgatója, a Magyar Rádió volt tudományos riportere

– Lackfi János, író, költő, műfordító

– Martinek János, a Magyar Öttusa Szövetség programigazgatója, kétszeres olimpiai-, négyszeres világ- és egyszeres Európa-bajnok öttusázó

– Pásztor Anna, énekesnő, előadóművész, színész, táncművész, a Rising Star zsűrijének tagja

– Pók Attila, történész, egyetemi tanár

– Robitz Anikó, fotográfus

moderátor: Balázs Zoltán, a Maladype Színház művészeti vezetője

cím: VIII. ker., Mikszáth Kálmán tér 2. I. emelet (a Zappa és a Lumen kávézó közötti kapualj)

Szimbólumok útközben – 2003. július, Mont-Saint-Michel

Mont-Saint-Michel

A Mont-Saint-Michel a Couesnon folyócska torkolatában, a La Manche csatorna árapálysíkságából kiemelkedő gránitszikla. Jellegzetes árapálysziget: apálykor a sziget száraz lábbal megközelíthető, dagálykor azonban valódi szigetté válik. Ennek következtében a Mont-Saint-Michel szigetén épült kolostor misztikus jelentőséggel bírt, hiszen határhelyzetben van szárazföld és tenger, ég és föld, evilág és transzcendencia között, s határhelyzet azt is jelenti: kapu, átjáró. A szigetet régen csak apály idején lehetett megközelíteni, így a csendes elszigeteltség ide vonzotta a szerzeteseket, akik hamarosan kis kápolnát építettek itt. 

A kolostor legendája szerint 708-ban Szent Aubert-nek, Avranches püspökének megjelent Szent Mihály arkangyal és megparancsolta, hogy a tengerből kiemelkedő sziklán építsen kolostort. A püspök először nem tett eleget az utasításnak. Ezután az arkangyal lyukat égetett hüvelykujjával a püspök kalapjára. A bencés kolostor első templomát 708. október 16-án szentelték fel. Az építkezést csodás események kísérték és hamarosan zarándokhellyé vált, ahol 966-ban bencés apátságot emeltek.

A Mont-Saint-Michel-öböl a második hely a világon a kanadai Fundy-öböl után, ahol az egymást követő apály és dagály szintje között a legnagyobb a különbség. Tízezreket vonzott a mesesziget az évszázad árapályakor, a márciusi napfogyatkozáskor: több csillagászati tényezőnek, köztük a Nap és a Hold együttállásának köszönhetően az eltérés rekordszintű, több mint 14 méteres volt. Most végképp igaz volt, amit Victor Hugo – aki egyébként “az óceán piramisa” nevet adta a szigetnek – mondott egykor: az öbölben dagálykor a tengervíz “a vágtató lovak gyorsaságával” közelít a part felé.