Édenkert, a földi, égi és benső paradicsom

Hieronymus Bosch - A földi paradicsom

Egy földi paradicsom létezésében, ahol minden tökéletes, a kezdetektől fogva hitt az emberiség. Pontos helyét hiábavaló lenne keresni, hiszen az Édenkert – összefüggésben az Aranykorral és a létezés teljességével, az istenközelség állapotával – szimbólum: a békében, harmóniában és örömben eltölthető élet jelképe. A Teremtés könyvének az a része, amely elbeszéli Ádám és Éva teremtését, bűnbeesését és kiűzetését a földi paradicsomból, a zsidó és keresztény hitvilágban is központi szerepet játszik. Az Édenkert legendája évszázadok óta seregnyi művész és író képzeletét ejtette rabul, számtalan művészi alkotást ihletett.

Breughel - Garden of Eden

A világ leghíresebb kertje idilli volt, jól öntözött, és bővelkedett élelemben. Ádámnak és Évának „mindenféle mezei vadak és mindenféle égi madarak” nyújtottak társaságot. A fák hűs árnyat adtak. Pezsgő vizű folyó kígyózott át a kerten, és amint kiért, négy ágra, a Pisonra, a Gilonra, a Tigrisre és az Eufráteszre szakadt. Ennyi szerepel az Írásban. Minden más, a kert alakja, mérete és helye, feltételezések tárgya maradt.

A kertet általában zártnak képzelték, bár lehet, hogy ez a paradiszosz szónak, az Édenkert görög fordításának köszönhető, amely „körbezárt földdarab”-ot jelent. Ezekből a hiányos „adatokból” állították össze a költők és festők, történetírók és hittudósok az Éden képét, gyakran a földi paradicsomról szóló más regékből is merítve.

Lucas Cranach- Aranykor

Az ilyen, paradicsomról szóló legrégebbi elbeszélés alighanem az i. e. II. évezredből származik. A sumer Dilmun, amely ott feküdt, ahol a nap kel fel, az istenek lakhelye volt, olyan hely, ahol nem ismerték a bánatot, a betegséget és az öregséget, és ahol „nem hallatszott hollókárogás”. Még pontosabb utalás található egy varázslatos kertre (noha ez jobban hasonlít az Ezékiel könyvében leírt „Isten kertjére”, mint a Teremtés könyvének Édenjére) a sumer Gilgames-eposzban, amelynek hőse, Gilgames utazást tett a hegytetőn levő „istenek kertjébe”, ahol a bokrok drágakövektől csillogtak, kalcedon-gyümölcsöt hoztak és lazurit-levelet hajtottak.

A paradicsom nem bibliai leírásai, amelyek leginkább befolyásolták a későbbi keresztény ábrándképeket, a klasszikus költőktől származtak. Az i. e. VIII. században Homérosz, a görög epikus költő írt egy világ végén található helyről, amelyet Elíziumnak nevezett, ahol nincs hó, nem süvítenek viharos szelek, csak lágy, frissítő szellő fújdogál. Homérosz kortársa, Hésziodosz ezzel szemben nem magára a helyre, hanem az idilli létre helyezte a hangsúlyt, felidézve egy letűnt aranykort, amikor az emberek békében éltek, és – akárcsak Ádám és Éva a bűnbeesés előtt – soha nem öregedtek meg, csak éltek gond nélkül a föld gyümölcseinek bőkezű adományain…

Homérosz és Hésziodosz, akárcsak később a két római költő, Vergilius és Ovidius, a korai kereszténység időszakától egészen a reneszánszig, sőt azon túl is hatással voltak a kertről alkotott látomásokra. John Milton (1608-1674), az angol költő például Elveszett Paradicsom című drámakölteményében eleven részletességgel írja le az Édenkertet. Az ő paradicsoma meredek falú fennsík egy sziklás, erdős hegyen, amelyet kanyargós ösvényen felkapaszkodva lehet megközelíteni. Jó szagú növények, mint mirtusz és mézfű illatosították a levegőt, amely tele volt madárdallal. Fák nyújtottak árnyat, folyók és források kínáltak bőségesen vizet. Milton géniusza zseniálisan egyesítette a bibliai és nem bibliai forrásokból egyaránt átvett elemeket.

muslim paradise

A kert, mint érzékszerveket gyönyörködtető táj, az iszlám Paradicsom jellegzetessége is, amely az Édenkerttel szemben inkább a mennyben, mint a földön létezik. A Korán szerint az állhatatos muszlimok jutalmul olyan kertekben élhetnek a túlvilágon, amelyekben szökőkutak csobognak, víz-, tej-, bor- és mézpatakok folydogálnak, pálmák és gránátalmafák nyújtanak pihenőt, és a zöld selyem köntösbe öltözött boldogoknak örökösen ingerlő, szép paradicsomi szüzek szolgáltatnak érzéki élvezeteket, akiknek „szépsége felér a rubinkövekével és korallokéval”, és akik ezüsttálon szolgálják fel nekik az ételt.

Míg az iszlám hívei – építészek és tudósok – inkább azzal foglalkoztak, hogy idilli kertek alkotásával újrateremtsék a Paradicsomot a Földön, keresztény társaik megszállottan keresték az Édenkertet egészen a középkorig. Néhányan úgy gondolták, elpusztult az özönvíz során, mások úgy, hogy hegyen feküdt és így fennmaradt. Népszerű nézet volt, hogy az Éden keleten, egy szigeten terül el, és Ceylon (a mai Sri Lanka) lett a közkedvelt jelölt. Amikor Kolumbusz Kristóf arra jutott, hogy a Föld nem lapos, hanem körte alakú, „magától adódott” a következtetés, hogy a kert a körte „szárán” helyezkedik el.

Ahogy a világ egyre nagyobb részét térképezték fel, de nyomát sem találták a kertnek, a tudósok a Teremtés könyvéhez visszatérve keresték a kulcsot az Éden hollétéhez. Mezopotámia (a mai Irak területén) tűnt a nyilvánvaló kiindulási helynek, mivel a Bibliában megnevezett Tigris és Eufrátesz e területen folyik keresztül. De Mezopotámia hatalmas és a Pison és a Gilon helyét sem sikerült megállapítani, így a másik két folyó nem nyújtott segítséget a kert pontos fekvésének meghatározásához. Jeruzsálemet és a Golgotát, ahol Jézust keresztre feszítették, szintén összefüggésbe hozták a kerttel. Mivel Jézust gyakran jellemezték Ádámként is, megalapozottnak tűnt halála helyét Ádám kiűzetésének helyszínével összekapcsolni.

kert

Sokan úgy vélik, az Éden hiábavaló keresése sarkallta a keresztényeket arra, hogy az iszlám példát követve megpróbálják újrateremteni a kertet a Földön. Bár inkább a Bibliából és a klasszicizmusból, mint a Koránból merítettek, a XVI. és XVII. században a Padovában, Párizsban, Oxfordban és másutt ültetett botanikus kertekben sikerült földi paradicsomot létesíteniük. A világ minden tájáról származó virágokkal, bokrokkal, füvekkel, fákkal ültették be, általában négy, negyedes elrendezésben, ami az élet négy folyóját, és a négy világrészt (Európa, Afrika, Ázsia, Amerika) jelképezi.

De vajon mennyire hiábavaló keresni az Édent? Ha szimbólumnak tekintjük, az a tudat eredeti, kezdeti, tiszta állapota, az egység, a harmonikus benső középpont. Egy olyan állapot, ami újra megteremthető, vagyis az Édent – és minden vele analóg, valójában nem térben, hanem a tudatban keresendő tökéletes, eszményi “helyet”, Kou-che szigetét, a Hszi-vang-mu Ba­rack­kertjét, a Halhatatlanság Paradicsomát, a Tiszta Földet, Atlantiszt – magunkban kell helyreállítani.

Frederic_Leighton_-_The_Garden_of_the_Hesperides

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.