Egy másik világ küldött engem,
hogy milyen volt, már nem tudom,
de tört sejtése vissza-fénylik
színek nélküli fátyolon.
S ahogy a föld sok látomásán
régi hazám nyit néha rést:
onnan túlról majd vissza-sejtem
az örömet s a szenvedést.
(Kép: Kacziány Aladár: Dante álma)
A Mont-Saint-Michel a Couesnon folyócska torkolatában, a La Manche csatorna árapálysíkságából kiemelkedő gránitszikla. Jellegzetes árapálysziget: apálykor a sziget száraz lábbal megközelíthető, dagálykor azonban valódi szigetté válik. Ennek következtében a Mont-Saint-Michel szigetén épült kolostor misztikus jelentőséggel bírt, hiszen határhelyzetben van szárazföld és tenger, ég és föld, evilág és transzcendencia között, s határhelyzet azt is jelenti: kapu, átjáró. A szigetet régen csak apály idején lehetett megközelíteni, így a csendes elszigeteltség ide vonzotta a szerzeteseket, akik hamarosan kis kápolnát építettek itt.
A kolostor legendája szerint 708-ban Szent Aubert-nek, Avranches püspökének megjelent Szent Mihály arkangyal és megparancsolta, hogy a tengerből kiemelkedő sziklán építsen kolostort. A püspök először nem tett eleget az utasításnak. Ezután az arkangyal lyukat égetett hüvelykujjával a püspök kalapjára. A bencés kolostor első templomát 708. október 16-án szentelték fel. Az építkezést csodás események kísérték és hamarosan zarándokhellyé vált, ahol 966-ban bencés apátságot emeltek.
A Mont-Saint-Michel-öböl a második hely a világon a kanadai Fundy-öböl után, ahol az egymást követő apály és dagály szintje között a legnagyobb a különbség. Tízezreket vonzott a mesesziget az évszázad árapályakor, a márciusi napfogyatkozáskor: több csillagászati tényezőnek, köztük a Nap és a Hold együttállásának köszönhetően az eltérés rekordszintű, több mint 14 méteres volt. Most végképp igaz volt, amit Victor Hugo – aki egyébként “az óceán piramisa” nevet adta a szigetnek – mondott egykor: az öbölben dagálykor a tengervíz “a vágtató lovak gyorsaságával” közelít a part felé.
“A szakrális szimbólumrendszerek mindig az aktuális létezés folyamataira, törekvéseire voltak érvényesek. Jelentőségük ezért nem történeti érdekesség, nem is a filozófiai vagy pszichológiai igazság, hanem a gyakorlati önmegvalósítás. Az embert szimbólumokból vált ismeretek és ismeretekből lett tények, dolgok veszik körül, feladata az ismeretek és dolgok újbóli szimbolikus látásmódja. A szimbológiai kutatás tárgyát elsősorban nem az elméleti rendszerek képezik, hanem maga a Lét. Célja a lét és tudat megtörtségébe a sorsba és időbe beleágyazott ember önnön állapotára eszmélése, metamorfózisa.”
Mireisz László
Talán a locsolkodás az egyik legkedveltebb népszokás, amelyet a mai napig többé-kevésbé tartanak az emberek. Bár a húsvéti locsolkodásnak léteznek egyházi, keresztény magyarázatai is, azzal a legtöbben tisztában vannak, hogy ez a hagyomány merőben pogány gyökerekkel bír.
A bibliai eredetet szerint a Krisztus sírját őrző katonák a feltámadás hírét vevő, ujjongó asszonyokat igyekeztek lecsendesíteni úgy, hogy lelocsolták őket. Másfelől egyházi hagyomány szerint az ünnepélyes keresztelés emléke, a víz általi rituális megtisztulás kísért a húsvéti locsolkodásban.
Az már eltűnt a köztudatból, hogy húsvéthétfőt hajdan vízbevető hétfőnek is nevezték. A legények ugyanis egykor a patakhoz vitték a legszebb ruhájukban pompázó lányokat, ott pedig a vízbe vetették őket. A következő fokozatot az jelentette, hogy itatóvályúba dobták, majd a kútnál vagy a lányos házak udvarán dézsákban vagy vödrökben hozott vízzel locsolták meg őket.
Szigorúan a szoknya alá öntötték a vizet, ugyanis a cél az volt, hogy szertartásosan megtisztítsák és a bőséges termés és szaporulat érdekében jelképesen megtermékenyítsék őket. A locsolkodás tehát termékenységmágia is: a legények által a leányokra zuhintott víz a férfimagot is jelképezi. Nemhiába írta Róheim Géza, a pszichoanalízis és az antropológia nemzetközileg is jegyzett magyar klasszikusa közel száz évvel ezelőtt: „A legény, aki megöntözi szeretőjét, a lány, aki hálából odaadja a tojását, olyan világos körülírása a coitusnak, hogy különbet ki se lehet gondolni”.
Persze jobb, ha a lányok ma nem gondolnak ebbe bele. Olyan mélységekbe pedig nem szokás, hogy a locsolásnak, mint katartikus rítusnak is a víz tisztító, megújító, továbbá betegségelhárító, de leginkább termékenységvarázsló erejébe vetett hit az alapja. A locsolás a termékenységkultusz része, nemcsak a megtermékenyítés vágyáról szól, hanem a természet tavaszi újjáéledéséhez kapcsolódva a természet majdani ajándékainak, a bőséges termésnek a vágya is megjelenik benne. Egy falusi közösségben nem volt ez feltétlenül tudatos, de így működik a mágia: sokszor az analógiákra fogékony elme megteremti azokat a szertartásokat, amelyek eredetét és magyarázatát nem lenne képes megfogalmazni.
Ahogy hajdan sem voltak tudatában ezeknek a mély kapcsolatoknak, úgy merült feledésbe a paraszti társadalmakban még ismert és tudott szokásrendje a locsolásnak. Alig száz év kellett csak hozzá és a városi rítus visszaszivárgott faluhelyre is, vagyis az, hogy kortól függetlenül illett meglocsolni a hölgyeket: férj a feleségét, leányait, szomszédasszonyát, gyerekek pedig minden nőneműt, osztálytársaktól tanárnőn át nagymamáig, hogy „el ne hervadjanak”, s persze tojást, édességet, egy időben akár pénzt is kapjanak a locsolásért.
Összességében ma talán az tartja fenn leginkább ezt a hagyományt, hogy jó alkalom arra, hogy találkozzanak egymással az ismerősök, családtagok. A locsolás módszerei is még tovább finomodtak. Van, aki még őrzi a régebbi városi hagyományt, s szódavízzel öntöz, mások pedig az igazán civilizált kölniüveges vagy dezodoros „locsolást” választják. A művelt és modern módihoz hozzátartozik, hogy locsolóversekkel kell beköszönteni és engedélyt kérni, amelyek között vannak hagyományosak és pajzánok egyaránt. Utóbbiak inkább a locsolkodásban társaknak, a többi fiúnak, férfinak szólnak: ki mer még mindig rímbe szedetten, de minél meghökkentőbb csattanóval versikét, „rigmust” szavalni? Évről évre újabbak születnek, némelyik már önmaga paródiája, míg vannak, akik visszanyúlnak a szimbolikus üzeneteket őrző locsolóénekekhez, mint például:
Korán reggel útra keltem,
Se nem ittam, se nem ettem.
Tarisznya húzza a vállam,
Térdig kopott már a lábam,
Bejártam a fél világot,
Láttam sok-sok szép virágot,
A legszebbre most találtam,
Hogy öntözzem, alig vártam.
Piros tojás, fehér nyuszi,
Locsolásért jár a puszi!
Ma is a hagyomány megőrződött része, hogy a megilletődött és hervadástól megmentett lányok a legkésőbb húsvétvasárnap festett, díszített piros tojásokkal fejezik ki köszönetüket azoknak, akik meglocsolták őket.
A tavasz a párválasztás ideje is, hiszen ahogy a népdal szól: „Tavaszi szél vizet áraszt, minden madár társat választ…”. Így volt ez a fiatalokkal is: eredetileg azokat a lányokat locsolták meg előszeretettel, akik nekik tetszettek. Hajdan pedig csak azok a legények kaptak „hímes” tojást, akiknek az udvarlását a lányok szívesen fogadták, a többiek előfordult, hogy homokkal töltöttet kaptak. Ilyen módon, „burkoltan” üzentek egymásnak a fiatalok, s persze mindenki értett ennek a szimbólumnyelvnek a szavaiból.
A húsvéti locsolás „száraz” változata egyes vidékeken a húsvéti korbácsolás. Húsvét hétfőjén a legények a tojásokért cserébe egy négyszögre font korbáccsal csapkodták meg a lányokat. A korbácsolás csakúgy, mint a locsolás, a nagypénteki mosakodás, tisztító rítus maradéka. Germán népek hagyományaiban is öntözés helyett vesszőzés szerepel ugyancsak termékenységvarázsló célzattal és hiedelemanyaggal.
Húsvétkedd a visszalocsolás napja volt, amikor a lányok, akik előző nap, a locsolkodás során még kellően megtisztelve érezték magukat a hideg zuhany után, erre a napra már visszafizetni szándékoznak – nyilván az egyensúly végett – vélt és eljátszott sérelmeikért és minden férfit, akit csak megláttak az úton, alaposan megöntöztek. Az fizetett rá leginkább, aki nem a kertek alatt osont el hajnalban dolgozni, ami legalább egy újabb ürügyet szolgáltatott a korai keléshez.
A Húsvét az az ünnepünk, amelyben tetten érhető a hagyományok akár gyors változása, s a mélyén mégis éreztető valami örök, időtlen, ismétlődő. Változnak a hagyományok, mert akár csak száz évvel ezelőtt is a Húsvét számított a legfontosabb ünnepnek, s csak később vált hangsúlyosabbá a Karácsony. Ugyanakkor a hagyományok öröklődnek, hatnak is egymásra, így alakult ki a mi Húsvét ünnepünknek is a zsidó és keresztény vallásból, ősi, sokezer éves pogány elemekből ötvöződő hagyományrendszere.
A Húsvétban úgy is tetten érhető a változás, hogy az időpontja minden évben más és más lehet, tekintettel arra, hogy a Hold járását is figyelembe kell venni a Húsvét idejének meghatározásánál, a Hold pedig tudvalevőleg telik és fogy.
Zsidó eredetű hagyomány, hogy változik a Húsvét ideje, mert az eredetileg mezőgazdasági ünnepnek számító Pészach a zsidók számára is később vált az Egyiptomból való kivonulás ünnepévé. Ez volt a zsidók azon legnagyobb ünnepe, amelyre Jézus megérkezett Jeruzsálembe a tanítványaival, hogy azután a története az elfogásával, keresztre feszítésével, majd feltámadásával folytatódjon, hogy azután megszülessen a kereszténység és az eseményekhez kapcsolódóan a kereszténység legnagyobb ünnepe, a megváltás, a halál legyőzésének, Krisztus föltámadásának bizonyossága.
Maga a Húsvét magyar elnevezése azzal kapcsolatos, hogy ilyenkor véget ér a Hamvazószerdán kezdődött negyven napos böjt, nagyszombaton már vehetünk magunkhoz húst. A böjt a testi, lelki, szellemi tisztulásról szól, sőt a Húsvét előtti hét – a nagyhét – jellemzője a tisztálkodás volt, a ház, a környezet takarításáról. Ebben is megjelenik az ünnep eredeti tartalma, mégpedig az, hogy a kereszténység felvétele előtt ez az ünnep tavaszünnep volt, a természet feltámadásának, újjáéledésének várásáról szólt.
Számos ősi elemben tetten érhető ez. Eleve ilyen az, hogy a Húsvét eredetileg feltehetően a tavaszi napéjegyenlőség idejére esett – miként az őskeresztények gyakorlatában is az első századokban -, s csak később tevődött át a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni vasárnapra, a már említett zsidó hagyományok átvétele nyomán. A tavaszi napéjegyenlőség az az időpont, amikor kiegyenlítődik a fény és a sötétség a világban, s ettől kezdve a nappalok már hosszabbak, mint az éjszakák, a világosság győzött a sötétség téli uralma felett.
Nos hát, „jöjjön a tavasz, vesszen a tél”, telítődjön élettel a természet, pattanjanak a rügyek, süssön a Nap, zsendüljön az élet, kezdődjön az újjáéledés!
Lehel kürtjének nevezi a hagyomány azt a fehér elefántcsontból mélyfaragással készített remekművet, nemzeti, történelmi ereklyét, amelyet Jászberényben, a Jász Múzeumban őriznek és amelyről azt tartják, hogy nagy valószínűséggel nem azonos Lehel mondai kürtjével, Lehel vezér méltóságjelvényével. A kürt eredete, díszítményei, használata és a hagyományban betöltött szerepe régóta foglalkoztatja a kutatókat, de sok kérdésre mind a mai napig nem sikerült megnyugtató választ találni.
Két fő kérdés merül fel vele kapcsolatban. Az egyik arra vonatkozik, hogy valóban van-e köze a kürtnek Lehelhez? A hagyomány a Lehel-kürtöt a szélén található sérülés, a tíz centiméter átmérőjű szájának csorbasága miatt Lehel személyéhez kapcsolja. Eszerint a sérülés akkor keletkezett, amikor Lehel vezér fejbe ütötte vele a legenda szerint Ottó császárt. Ha még igaz is lenne a történet, kérdéses, miként juthatott volna vissza a magyarokhoz az elfogott és kivégzett Lehel hagyatékaként a kürt, ami ráadásul egy gyilkos eszköz? Kálti Márk Képes Krónikájának egy iniciáléja ráadásul Lehel vezért egy hosszú, egyenes, szűk menzúrájú, fémből vagy talán fából készült trombitafélével jeleníti meg.
Azt egyébként még el lehet képzelni, hogy Lehel éppen a hangjelző funkciója miatt esetleg egy bizánci kürtöt hordott magánál, ám az biztos, s a válasz az első kérdésre nézvést tehát egyszerű: nem ez a jászkürt lehetett az, amely Lehel birtokában volt.
A másik kérdés a jászkürt eredetére vonatkozik, vagyis hogy vajon a hivatásos kutatóknak lenne igazuk, akik az elefántcsont-kürtről azt tartják, hogy 900 táján készült, esetleg a X-XI. századból való, s nem más, mint a bizánci császári hippodromok, azaz kocsi- és lóversenypályák játékmesterei számára készített közönséges cirkuszi jelzőkürt? A hivatalos álláspont legalábbis ezt sulykolja, s ennek nyomán széltében elterjedt, hogy a kürt egy hamis ereklye, valójában csak egy díszes fúvós hangszer, amelynek megfúvása révén adtak jelt egykoron a hippodromokban a játékok megkezdésére, s a kürt díszítőelemei, az erőművészek, szemfényvesztő mutatványosok, cirkuszi művészek, labdajátékosok, vadászat, harc a viadalok, erőpróbák alkalmával betöltött jeladó funkciójára utalnak. Azonban máris bárki számára meghökkentő lehet, hogy egy idegen tárgyat a magyarság ezért őrizgetett volna évszázadokon keresztül és tartott volna olyan sokra ezredéven át? Hogyan teremtődhetett volna kultikus tisztelet egy idegen nép cirkuszi játékainak kelléke köré? Vagy mint egyesek tudni vélik, a kürtöt a kalandozások korában Lehel vezér azért zsákmányolta vagy kapta ajándékba a magyaroknak adót fizető bazileusztól, csak mert lenyűgözte a díszítése?
Két fő téren is találunk döntő érveket arra vonatkozóan, mi különbözteti meg Lehel kürtjét a bizánci elefántcsont kürtöktől. Az egyik, hogy ez a kürt eredetileg nem hangjelző kürt volt, hanem ivókürt, elkeskenyedő vége is a történelmi léptékben mérve közelmúltig bizonyíthatóan zárt volt.
Az érvek másik csoportjába a kürtön található ábrázolások stílusa és üzenete tartozik. A kürt felületét benépesítő állatalakok, kentaurok, griffek és emberek stílusa sokkal inkább a szkíta kultúrájú lovas népek sztyeppei művészeti hagyományait, keleti jelképrendszerét, ízlésvilágát, sőt világképét, mitológiáját tükrözi. Az ábrázolt személyek csodalényekkel találkoznak, nem cirkuszi vadakkal, amint azt cirkuszi jelenet esetében várhatnánk. Ezt a meglátást és a bizánci stílustól eltérő elemeket azzal igyekeznek sommás véleményt alkotva magyarázni, hogy ugyan a kürt összességében bizánci stílű, de perzsa hatásokat is őriz…
A bonyolult szerkezetű és jelentésű díszítmények és figurák lényegében öt sorban helyezkednek el. Az öblös szájhoz legközelebb, a perem alatt nyolc medaillonban sorban egymás mellett látható egy kentaur, átellenben egy turul, majd szimmetrikusan elhelyezve egy balra néző ülő férfi, egy pálmalevelet a csőrében tartó pávaszerű madár, egy balra lépő, visszatekintő oroszlán, szájából lángcsóva indul vagy növény nő ki, a Turul után egy jobbra lépő oroszlán, egy másik madár és egy jobbra néző ülő alak.
Egy elválasztó szalagfonat utáni sávban balról jobbra vonuló sorban elsőként egy három kereszttel is jelzett építményből, feltehetően templomból kivágtató felszerszámozott fehér ló (lovasa nem látszik), előtte egy lovas bal kezében Nap-koronggal, jobbjában a teremtő férfierőt jelképező karddal követ három fél térden álló gyalogost, akik közül kettő olyan dobverőt és dobot tart, amilyenhez egyedülálló módon hasonló a sámánhittel is kapcsolatba hozott abaújszántói aquamanile (templomi vízöntő) táltoslovának ötlyukú táltosdobja. A jobbszélső egy feldíszített agancsú vagy agancsán ráhurkolt széles leveleket vagy perecet hordozó szarvasra akar íjjal rálőni. A jelenet ismerős lehet Hunor és Magor történetéből, másfelől felidézheti a regölésből a „nagy rét ökröt” szarván „teli főtt pereccel”. A szarvas, a földi és a hátán ülő szent Turulmadár, az égi hatalom szimbóluma visszanéz a vadászra. Azt, hogy Lehel kürtjét szkíta kultúrkörben otthonos művész készítette, ez a részlet egyértelműen mutatja, hiszen ezt szokás hibásan állatküzdelmi jelenetnek nevezni, holott ez az égi és földi erők nászának jelképe. A szarvas nyilván a Csodaszarvas, ami attól is csodás lény, hogy ünő létére szarvat visel, s ez arra utal, hogy táltosállatról van szó. A szarvastól jobbra még egy emberi alak látható lendületesen egy oroszlán felé dőlve, lándzsájával mintha rátámadna az oroszlánra.
A harmadik sorban egy kifelé fordított nyitott jobb tenyér szalagkeretben, alatta ún. Salamon-csomó. Erre mondják azt, hogy a kéz a bizánci császár játékindító kéztartása. Valószínűbb, hogy áldást, áldásosztást jelenít meg, alatta a végtelen csomó a halhatatlanság szimbóluma lehet. A kéz körüli keret és a csomó is növényi ornamentikába ágazik, ami a természet meg-megújuló erejére is utalhat. A kéz mellett két-két egymással szembenéző kentaur között két kakas- vagy pávaszerű őrzőállat által közrefogva két szembeforduló férfialak látható, az egyiknél kard és napkorong vagy a már említett dob, a másik a kezét kérően széttárja. A kentaurok éppúgy koronások, mint a Nagyszentmiklósi kincs 7. kancsóján, ahol tollkoronájuk, küzdelmük és beszélni tudó emberfejük mutatja, hogy táltoslovak.
A negyedik sorban a varázscsomó mellett kétoldalt szárnyas oroszlángriffek védelmezik a kiterjesztett szárnyú, talán éppen áldást osztó Turulmadarat. Ez az, amit bizánci császári sasként azonosítanak egyesek. A griffek olyanok, mint a magyarországi avarok táltosállatai, az égi és a földi hatalom egységét szimbolizálják. A kürtön a legnagyobb erőt sugárzó jelenet ebben a sorban jelenik meg: a mennyei teljességet és az égből leáradó teremtő hatalmat, annak mindenekfelettiségét jelképezik az alakok.
Az ötödik sorban a korábbi alakokhoz hasonlóan szoknyaszerű öltözetet viselő zenészek és mulatozó figurák láthatók. Mintha egy örömünnepen vennének részt. Egyikük a bal karját felemeli, mellette egy másik szoknyás férfi térdepel, kezében dobbal, dobverővel, utóbbit mintha a mellette levő férfi is kezében tartaná. Utána egy szarvkürtöt fújó zenész, majd egy hosszú hajú vagy fejdíszt viselő, bokáig érő szoknyaruhában álló alak következik, mivel középen áll, ő lehet a szertartásmester, aki a többiek, feltehetően regősök cselekedeteit irányítja. Tőle jobbra két kardot tartó alak, akiket akrobatáknak szokás nézni, egyikükről pedig azt feltételezik, hogy ő emeli magasba az egyik fentebbi, kisebb alakot. Egy másik alakkal kapcsolatban pedig azt állapítják meg, hogy ő a homlokán egy botot egyensúlyoz, aminek a végén egy másik kisebb alak, gyermek tornázik. Egy valószínűbbnek tekinthető olvasat szerint a jobbról, legszélről egy villás lábú széken ülve hárfán játszó alak mellett álló felfelé néz, fölötte kisebb, tehát távolabbi emberek fára vagy létrára másznak, vagyis lehetnek éppenséggel táltosok is, akik az alulról második sor Turullal és griffekkel jelzett, jelképezett mennyei világába emelkednek révülésük közben.
Az ábrázolt jelenetek és alakok megfejtése, értelmezése nem könnyű feladat, de abban bizonyosak lehetünk, hogy nem cirkuszi kürtről van szó, biztosan nem cirkuszi erőművészek, szemfényvesztők, akrobaták, zenészek és mutatványosok csapata elevenedik meg rajta, hanem legfontosabb eredetmondáink fő szimbólumai, ráadásul olyan motívumok, amelyek nem fordulnak elő a világban egyetlen más elefántcsontból készült kürtön sem. Mindez bizonyossá teszi, hogy a Lehel kürtjének nevezett legendás kürt olyan kultikus tárgy, amely a magyarság vagy valamely előd, rokon nép körében, de számukra mindenképpen érthető mítoszok, mély és jelképes szellemi tartalmak motívumainak sűrített felhasználásával készült.
Ha azon a szálon haladunk tovább, hogy ebből az ivókürtből ittak, mégpedig ünnepi alkalmakkor, szent rítusok kapcsán, akkor eszünkbe juthat egy ilyen fontos, a magyar törzsszövetség keletkezéséhez kötődő szertartás. A Vérszerződésről van szó, amelynek során a hét törzsfő a vérét egy edénybe, feltehetően egy ivókürtbe csorgatta, borral elegyítette, majd ittak abból, kifejezvén együvé tartozásukat és a közös akaratot, amely akkor nyilván egy új, közös hon megalapítása, a Kárpát-medence elfoglalása volt. A Lehel-kürt egésze a IX. század második felére jellemző stílusjegyeket mutat, egy nagy hagyományú, jelentős műhelyben készülhetett, ahol a készítő mester igyekezett megfelelni az elvárásoknak. Még az is lehet tehát, hogy kimondottan a Vérszerződés eseményére rendelték.
Kicsi annak a valószínűsége, hogy Lehel akárcsak méltóságjelvényként magával vitt volna a hadjáratokra egy olyan ereklyét, amely a magyar törzsek egységének létrehozásakor oly fontos szerepet kapott. Annál sokkal nagyobb értéket képviselt ez a tárgy a későbbiekben is, hogy kockáztatták volna idegen kézbe jutását. A Vérszerződés kürtje tehát magyar földön maradt nagy becsben tartva őrzői által.
Ehhez a kürthöz hasonló, olifantnak nevezett, állatszarvból készült, bő menzúrájú, kürtszerű jelzőhangszerekből Európa különböző gyűjteményeiben negyven darabnál is több van, ám ilyen színvonalú és ilyen képi tartalmú példány ez az egyetlen a világon. Nagyon jogosan feltételezhető, hogy a magyarok szent ereklyéje azonos lehet a Vérszerződéskor használt szent ivókürttel. Azzal, ami fontos szerepet töltött be a honalapító magyaroknál, tehát amely előbb a Vérszerződésben játszott szerepett, ebben elegyítették vérüket a hét törzs vezérei, majd ez volt az az ivókürt, amelybe Árpád vezér a megyeri révnél való átkelést, az ország szívébe érkezést követően a Duna vizéből mert és áldomás során az ég felé emelt, áldást kérvén a honalapítás nagy művére.
Az biztos, hogy ez a kürt soha nem került földbe, mindig megbecsült kegytárgyként őrizték valahol, ezért valóban elképzelhető, hogy államalapításkori emlék. Az egykori erdélyi Udvarhely megye népe úgy tudta, a patakfalvi Százhalomból került elő. Lehetséges, hogy igaza van Beöthy Györgynek, aki szerint a IX. századtól ezt a szent ereklyét a Káta nemzetség őrizte, mégpedig a somogyi Osztopán és Somogyvár térségében, s csak a XIV. században került át a Jászságba az ott új birtokos Pethő családdal. A XVII. század végén Eszterházy Pál nádor ezer aranyforintért kívánta megvásárolni, hogy el ne kallódjék.
A jászberényi kürt ábrázolása a XVII. században tűnt fel a régi jászberényi római katolikus templom falán, 1642-ben a református egyház pecsétjén, ekkor említik először a város tulajdonaként is. Utóbb már hét jász község pecsétjén is megjelent. A XVIII. század óta a „jászkürt” lett a jász függetlenség jelképe, mert az 1702-ben eladott Jászság csak 1745-ben tudta visszavásárolni szabadságát és kiváltságait, s ennek deklarálásához egy vitathatatlan súlyú és tiszteletű jelképre volt szükségük. A XVIII. század végéig a kürtnek jászkürt volt a neve, Jászberényben a jászok főkapitányának jelvényeként és ivókürtként használták ünnepélyes alkalmakkor. Nem tudható bizonyosan, mikor vált gyakorlattá az, hogy a királykoronázások alkalmával a jászkun főkapitányok viselték ezt a kürtöt és ittak áldomást is belőle egy beléhelyezett ezüstpohár segítségével, de az bizonyos, hogy így tettek 1847-ben, s 1857-ben is I. Ferenc József és Erzsébet királyné Magyarországra látogatásakor.
A jászberényi kürtöt először Molnár Ferenc jász-kun kapitány azonosította Lehel kürtjeként 1788-ban, s ő állította, hogy a kürt akkor csorbulhatott ki, amikor a vezér agyonütötte vele „Konrád császárt”. Décsy Antal már 1814-ben tiltakozott az ellen, hogy Lehel kürtje lenne a jászkürt, ugyanakkor még furcsább magyarázattal jött elő: moabita szertartásokat látott a kürt faragott képeiben, ezért szerinte a kürt egy moabita istenség áldozó edénye volt és Bizáncon át került Teodor császárné révén egy morvaországi keresztény templomba, onnan pedig a kunok dúlásakor Jászberénybe. Talán épp a nyakatekertsége miatt nem került be a köztudatba ez a cáfolat, annál inkább rögzült benne a „Lehel kürtje” elnevezés. Ettől kezdve még vöröses foltjait is Konrád vérének véli, öble csorbulását is Lehel csapásából eredezteti a hagyomány.
A kürtöt eredetileg drágakövekkel ékített arany pántok díszítették, amelyek csak a XVII. század végén tűntek el róla. Ma Lehel kürtje ezüstveretekkel képzett fülekbe fűzött zsinóron felfüggesztve csüng alá, mint egy valódi pásztorkürt. Talán azért, hogy még inkább magukénak érezhessék a pásztorkodással foglalkozó jászok. A veretek kedvéért több helyen lefaragták a relief-díszeket. A kürt alsó vége lyukas, mert 1867-ben gróf Ráday Gedeon jászkapitány odaütötte a nyeregkápájához és az alsó vége ekkor letörött. Ezt később pótolták, s ezzel a kiképzés hiteltelenné vált. Belülről ma is jól látszik a pótlás sokkal fehérebb anyaga. Eredetileg tehát nem zárt volt a kürt, ez is azt jelzi, hogy nem fúvós hangszer volt ez, hanem díszes ivókürt, rython, amelyből egykor ittak.
Ipolyi Arnold már ekkor is kétségtelennek tartotta, hogy Lehel kürtje voltaképpen nem kürt, hanem ivószaru, csakhogy amióta a vége nyitott lett, szöget vert az emberek fejében, hogy akkor ezt meg is lehet szólaltatni. Valóban meg lehet, mint csaknem minden öblös szerkezetű tárgyat, akár egy lopótököt is, kivált ha fúvókát helyezünk bele, amint ezt 1893-ban, az ötvenes években, majd 1995-ben és 1996-ban is tették, ám ez erőltetett kísérlet volt minden alkalommal.
Remélhetőleg abbamaradnak ezek a méltatlan és átgondolatlan kísérletezések, amelyek abból fakadnak, hogy nem sikerült nyugvópontra jutni a kürt eredetével és funkciójával kapcsolatban. Pedig szükség lenne rá, hogy ne mendemondák teremtsenek kultuszt eme szent tárgy köré, hanem a legkevesebb, hogy az a képi üzenet, amely őseink világlátásával teremthetne kapcsolatot.
“A szimbólumokat értő létszemléletben minden tradicionális társadalom osztozott, és különösen azok, amelyek a különféle, eredeti és archaikus tradíciókhoz tartoztak, s így bizonyos természeti jelenségeket tapasztalva – a Naptól kezdve a sason és az oroszlánon át a folyóig és a tengerig – az Isteni Kvalitások közvetlen szimbólumait, sőt bizonyos értelemben magukat a Kvalitásokat látták. Számukra a természeti jelenségek egy szakrális nyelv írásjelei és szavai, melyeket az Istenség teremtő ereje írt a kozmikus létezés táblájára. E kozmikus könyv olvasásához egy sajátos műveltség szükséges, amely valójában nagyon különbözik a modern oktatásban közvetített műveltségtől. Sokak számára éppen ennek hiánya miatt megközelíthetetlen és érthetetlen a természet spirituális jelentése, s így mintegy írástudatlanul tekintenek a fenséges hegyek, a száradó őszi levelek vagy a tenger csillogó hullámainak látványára írt primordiális üzenetre.”
Seyyed Hossein Nasr
A most következő talán az egyik legelfelejtettebb képzet a hagyományokból. Éppen ezért akár úgy is lehetne kezdeni ezt az írást: „Mesét mondok. Mondát mesélek.” Vagy: „Mítoszról szólok. Egy régesrégi világképről regélek.”
Ahogy visszatekintünk ugyanis az időben egyre mélyebbre, úgy válik egyre igazabbá, egyre valóságosabbá, egyre egyetemesebbé, hogy a Nagy Anyaistennő egy fában él és ez a fa összeköti eget és földet, s ő szül és óv, véd mindeneket. Az, hogy ez a képzet hajdan valóban minden népnél elterjedt volt, sok jel, nyom utal a legkülönbözőbb világtájon élő közösségek hagyományaiban, elsősorban meséiben, mítoszaiban, ünnepi szokásaiban. Olyan nyomok, amelyek a mi életünkben is jelen vannak és hatnak, de már csak esetlegesen kiragadva hajdani összefüggésrendszeréből. Jelen van karácsonyi szokásainkban, jelen van a keresztény üdvtörténetben, avagy a keresztény mitológiának Jézus fogantatására vonatkozó részében is.
A hagyományos világképben a mindenség három szintű. Legfelül a menny, az istenek világa, a Teremtő hona, alatta a mi világunk, hétköznapi életterünk, alul pedig a pokol, az alvilág, a holtak birodalma található. E három réteget egy láthatatlan, függőleges tengely, a Világfa köti össze. Ez a világkép ismerős lehet nekünk nemcsak a világvallásokból (a kereszténységet is beleértve), hanem a mesékből is. Ez a világfa a mesékben Égigérő faként, tetejetlen faként jelenik meg.
A hagyományos, szimbólumok sokaságát megjelenítő, a nehezen kifejezhető élményeket képekkel közvetíteni szándékozó világképben ez a világ alapját megjelenítő, eget földdel összekötő fa női minőségként jelent meg. Olyan női minőségként, amely maga a természet, a termékenység, a női teremtőerő, az egyetemes anyaság, az életerő szimbóluma, a teremtés és a lét misztériumának hordozója, szülést segítő, életadó istenanya: Boldogasszony. Az ősi vallások, kultuszok nőistenségeinek számos jelképe továbbélt a későbbi Szűz Mária alakjában. Hasonlóképpen ahhoz, ahogy a pogány magyarok nőistenségét átvette a kereszténység és Máriával azonosították, ez pedig alkalmat adott arra, hogy ünnepeiben ősi tartalmak, üzenetek, útmutatások maradjanak fenn.
A fa az örök fejlődés, növekedés, folytonos megújulás szimbóluma. A világfa ágai a teremtésnek az Égtől a teremtett lényekig zajló kiáradásának szintjeit is szimbolizálják, ahogy a népi imádság is szól: „Ég szülte Földet,/Föld szülte fát,/Fa szülte ágát,/Ága szülte bimbaját,/Bimbaja szülte virágját…” Az ág, mint a részben az egész jelképezhette a világfát, életfát. Zöld ágakkal díszítették fel az új házat, hogy avatásakor Boldogasszony védelmét kérjék rá, de ugyancsak védő, rontáselhárító céllal tűzték mindenkor kerítésekre, kapura, ablakba is, sőt a termőföldbe az ágat, hogy távol tartsák a kártevőket.
Ennek az anyai istenségnek és egyben az életet adó, lelket termő világfának az égi mása ebben az egyetemes és archaikus világképben az égen Tejútként jelent meg. A Tejút az a galaxis, amelyben többszázezer más csillag között a mi Napunk is kering, együtt, körülötte a bolygókkal, köztük a Földdel. Ha azonban innen feltekintünk az égre, akkor a Tejút egy fehéres sávként jelenik meg éjszaka, amely az égbolt egyik végétől a másikig húzódik. Ebben a számtalan csillagból álló sávban régen a világ tengelyének, a világfának az égi tükörképét is látták.
Március 25-e, Gyümölcsoltó Boldogasszony napja, Jézus Szentlélektől fogantatásának ünnepe. Ez az Angyali Üdvözlet napja, amikor a hagyomány szerint az égi küldött, Gábriel arkangyal közli Máriával, hogy fiat fog szülni, szeplőtlen fogantatással és a fiú Isten fia lesz.
Boldogasszony az életet adó, lelket termő női világfa, a Tejút asszonyi mása, aki épp a tavaszpontkor, illetve utána négy nappal fogan meg. Számoljunk csak! Március 25-e után épp kilenc hónappal következik Karácsony, Jézus születése. Milyen szép és egyszeriben világossá váló kapcsolat van e két időpont között: kilenc hónap a várandósság ideje, s a március 25-én megtermékenyülő, megfoganó Boldogasszony, a világfa, az egyetemes anya öléből kilenc hónappal később (téli napforduló+4 nap) születik meg a „gyümölcs”: a Napgyermek, a világosságot, újjászületést hozó Fényember. Ám ne feledjük: az egyházatyák tették erre a napra ezt az ünnepet, mivel a fogantatás szimbolikus ünnepe csak az után jöhetett létre, amikor Jézus születésnapjának 325-ben a niceai zsinat december 25-ét jelölte ki a korábbi január 6-a, azaz Vízkereszt helyett! Ám ne feledjük: az egyházatyák tették erre a napra ezt az ünnepet, mivel a fogantatás szimbolikus ünnepe csak azután jöhetett létre, amikor Jézus születésnapjának 325-ben a niceai zsinat december 25-ét jelölte ki a korábbi január 6-a, azza Vízkereszt helyett!
Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe a tavaszi napéjegyenlőség után a termékenység ünnepe is: a fák oltásának és szemezésének, a „gyümölcsoltásnak“ a szakrális napja, amikor a termés, a termékenység növelése érdekében „mesterségesen megtermékenyítik”, teremtő módon termővé teszik a gyümölcsfákat. Innen lehet tudni, hogy ezt a napot elnevező nép tisztában volt azzal, hogy mi a kapocs a fa és Boldogasszony között. A gyümölcs oltása annyit jelent, hogy egy fa ágát felhasítják, abba egy másik fából származó szemet ágyaznak. Az oltás akkor sikeres, ha ez a szem az új helyén fejlődésnek indul. Az oltás főleg egy fa nemesítésére szolgál. Egy kevésbé finom gyümölcsöt termő fát sikeresen beoltva a korábbinál sokkal finomabb gyümölcsöt fog teremni, ha a fa befogadta az új testet. A szegedi eredetű Lányi-kódex március 25-ét erről a rítusról Testfogadó Boldogasszonynak nevezi. Néha a rítus további szimbolikus és mágikus elemekkel gazdagodott: hajdan tojásokkal, a termékenység jelképével is feldíszítették a fákat.
Oda-visszahatásról van tehát szó: előbb volt az egyetemes, kozmikus világfa képzete, majd Jézus születésének a kijelölése néhány nappal a téli napforduló utánra, ami visszaszámolva meghatározta Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepének a zsendülés, a kikelet kezdetére eső időpontját is, végül pedig az, hogy a hagyomány szerint ezen a napon sikerrel olthatják a gazdák a fákat.
Míg a szem éltető erőre talál az új vesszőben, vigyázni kell a frissen oltott fára. A néphit szerint ezt az ágat nem szabad letörni vagy levágni, mert féltek, hogy abból szerencsétlenség származik. Ez az ág vérezni is képes. Aki levágja, az megvakul, halála után pedig elkárhozik. Az oltott fa kivágása egyenértékű az emberöléssel. Csak az elszáradt fát szabad eltávolítani a helyéről. A megszemzett ágból nem lehet másnak sem adni, mert akkor a termést is odaadjuk.
A mai rossz idő egész tavaszra érvényes, míg a derült ég jó termést jelez. Néhol a békákat figyelték, ha ugyanis ezen a napon megszólalnak, úgy vélték, hogy még negyven napig hideg lesz. Ezen a napon „jő fel a föld fagya”, ennél korábban nem vetnek, mert a mag „fölpárolódna”. Okkal nevezték e napot fecskehívogatónak, mert ekkor már a déli szél hazafelé tereli ereszeink lakóit.
Jó alkalom ez arra, hogy mi is meghányjuk-vessük magunkban, hogy az esztendő végére, Karácsonyra a bennünk most elvetett magból mit kívánunk kicsíráztatni, mit kívánunk megteremni, megteremteni.
“A kollektív tudattalan formálatlan archetípusai talán éppen fajunk elméjének holografikus alapjaként foghatók fel. Minden egyes elme tehát egy apró töredéke a teljes hologramnak, de a holográfia elvének megfelelően minden egyes töredék tartalmazza az egészet is. Ne felejtsük el, hogy egy hologram bármely részéből a teljes képet rekonstruálhatjuk és bár a kép a részletekben a töredezettség mértékének megfelelően elváltozhat, az alapstruktúra változatlan marad. A holográfiának ebből a jelenségéből adódik az egyéni nézőpont súlya, sőt magának az egyéniségnek a fogalma is. Ha minden egyes elme holografikus közvetítő közeg, akkor a hologramban foglalt információ mindenütt jelenlevő jellegéből adódóan állandó összefüggésben állnak egymással. Minden egyéni elme tehát a valóság esszenciájának megjelenítője, a részletek azonban csak akkor fejthetők meg, ha összeáll a teljes, kollektív hologram.”
Terence és Dennis McKenna
Anonymus feljegyezte, hogy amikor a honfoglaló sereg elérte a Dunát, átkelt a Megyeri réven és megérkezett „Attila városáig”, Árpád itt, az ország és a hős ős hajdani birodalma közepén, az Attilának is nevet adó nagy folyónál, egyben a Tejút, az égi folyam földi tükörképénél „az övéi jelenlétében megtöltötte Duna-vízzel ivókürtjét, és minden magyar előtt a mindenható Isten kegyelmét kérte erre az ivótülökre, hogy adja nekik az Úr mindörökre a földet. E szavak végeztével minden magyar felkiáltott: Isten, Isten, Isten – háromszor és innen eredt ez a szokás és meg is maradt mindmáig a magyaroknál”.
A víz, mint az élet alapfeltételét jelentő őselem, amely a tűz forrásával, a Nappal és a földdel együtt tartja fenn az életet, mágikus tulajdonságokkal bírt a régi magyarok hagyományában. Ez sokkal többet jelentett a víz puszta tisztító erejénél, mert egészséget, termékenységet, bőséget, életerőt, üdvösséget biztosító és bajelhárító varázserőt is tulajdonítottak neki.
Ez az erő azonban csak akkor érvényesült, ha megfelelő módon jutottak a vízhez, vagy használták fel azt. Hajnalban, miután köszöntötték, csöndben fürödtek meg a patakban, szótlanul merítették a kútból a vizet, vagy egyetlen szó nélkül vitték haza. Éppen ezért szótalan víznek, Karácsonykor aranyvíznek, életvíznek, máskor pedig kezdetlen víznek is nevezték, mert tilos volt bármi másra felhasználni a tisztító szertartás előtt, s aki ebben mosakodott, egész évben egészséges maradt.
A víz tehát a mágia eszköztárába tartozott. A kemencéből kivett és áldó erejű kenyér lemosására használt víz maga is szentté válik, ami távol tartja a boszorkányokat. Ősi egészségvarázsló szertartás a betegség elvitetésére a vízbedobás. Farsang táján a kiszehajtás, téltemetés alkalmával hajítottak a vízbe egy meggyújtott szalmabábút, ami a telet, a halált, a betegségeket jelképezte. Az újszülött első fürdetésekor a fürdővízbe különböző tárgyakat tettek, hogy jó irányba befolyásolják a gyermek sorsát és védjék a bűbájoskodás ellen. Új házba költözéskor szenesvízzel hintették meg a sarkokat a maradék sötét erők megtisztítására.
A víz a termékenység feltétele is, Húsvétkor, vízbevető hétfőn a lányok meglocsolása ősi termékenységvarázslás. Ugyanezért: a következő esztendei bőséges termés reményében és áldás kíséretében locsolták meg az aratás végeztével az aratóleányt – ha őt megöntözik, akkor majd a vetést is eső áztatja.
A víz feminin princípium, többek között ezért is volt a nők feladata a vízhordás. A víz és a nőiség analógiája az esővarázslásokban is megjelent, például szárazság alkalmával lányokkal szántatták körül a vetést, vagy egy asszonnyal ekét húzattak a patak vizében. A néphit szerint a termékenységet biztosító esőért a Hold felel, amely a víz gazdag szimbolikájában az életre és az életet hordozó nőiségre, de egyben a halálra is utal. Régen úgy gondolták, hogy ha valaki olyan vízből iszik, amelyben a Hold tükröződik, akkor hamarosan meghal.
A víz, folyóvíz vagy tó szintje összeköt és el is választ, határ, amin túl a túlvilág kezdődik. A pogány magyarok temetői a lakott helyhez képest mindig vízen túl, patak, folyó túlpartján terültek el. A víz tehát elválasztja az élők világát és a Holtak Birodalmát. A víz mellett, túlvilág és evilág határán élő daru szellemi őrként szent madara volt a magyaroknak. A másik nagy tiszteletben álló, „magyar gyereket gyógyító” madár, a gólya pedig mint lélekvivő madár jelent meg a néphitben, hiszen ő hozza a megszületendő gyermek lelkét a túlvilágról.
Ahogy a víztükör fordított képet nyújt a világról, aképpen a túlvilágon, az alvilágban minden fordított: ami itt jobb, ott bal, ami itt Nap, ott Hold, ami itt nyugat, ott kelet, az itteni éjszaka ott nappal. Az inkvizíciós perek jegyzőkönyveiben feljegyzett halászavatás szertartásánál ezért tekerték be az avatandót – mint akit a halál már megfogott – halászhálóval, húztak varsát, halfogó kast a fejére és küldték a vízbe – de hátrafelé kellett a vízbe lépni, majd ugyanígy kijönni a vízből, mert az a túlvilág határa.
A víz, vagy a túlvilági révészre utaló csónak megjelenése az álomban az embernek a saját vagy egy hozzátartozója halálát adhatta hírül. A pogány állatáldozatok során a magyarok az állat irhájában hagyott csontokat vízbe süllyesztették, azaz lelkét útra bocsátották a víz színén túli túlvilágra. A víznek embert is áldoztak régen, különösen nagy szárazság idején, sőt egyes tavak – mint a hagyomány szerint a tatai – áldozatot követeltek. A néphit szerint a vízbefúltak természetfeletti vízilényekké válnak, amelyek a halászokat ijesztgetik, vízbe rántják őket, elszaggatják a hálókat, halottnak tettetik magukat és ha beemelik a csónakba, elsüllyesztik azt.
A halálerőket megjelenítő sárkány otthona a mesékben az alvilág, de ott is olykor a víz alól bukkan elő. A varázsképességekkel rendelkező garabonciás diák szintén a víz mélyéről igézi elő a sárkányt, hogy azután szelíd hátasállatává tegye, azaz meglovagolja azt a félelmetes erőt, amelyet az ember végleg a halálban veszít – vagy éppen nyer el.