Wanshart Erika: A csörögefánk szakrális szimbolikája III.

Farsang

 

„Az ünnep alatt egészen más szabályok és törvények érvényesek, mint a hétköznapi, profán élet idejében.”

Mircea Eliade

 

Létezik egy régi időkből fennmaradt ünnep, ami több mindenben eltér a megszokott ünneprendtől. Ez a farsang, ami a karácsonyi ünnepkört elhagyva vízkereszttől – január 6. -húshagyó keddig, a húsvétvasárnap előtti 47. napig -, a nagyböjt kezdetéig tartó időszak elnevezése. Velencében már István-napján – december 26 -, Spanyolországban Sebestyén-napkor – január 20. – kezdődik a farsang, Rómában csakis a hamvazó szerdát megelőző 11 napot mondják farsangnak illetve karneválnak.

A farsang egyik jellegzetessége, hogy a keresztény liturgikus naptárban nem kötődik hozzá jelentős vallási ünnep. Ez is arra mutat rá, hogy a kereszténység előtti időkből származik. A farsangi mulatságoknak ókori párhuzamai is lehetnek, mint például a görög Dionüszosz-kultusz vagy a római Szaturnáliák, más néven Bacchus ünnep, ám talán túlzás lenne kijelenteni, hogy ezeknek az ünnepeknek a népi továbbélése a farsang.

A farsang hazájának Itáliát tartják, ám mivel egy ősi termékenységvarázsló ünnepről van szó, ezért valószínűleg sokkal régibbek a gyökerei. Egy biztos, hogy a 16. és 17. században bujaságot szimbolizáló szokásai miatt tiltották, azonban a reformáció-ellenreformáció légköre sem volt elegendő a hagyomány felszámolásához.

A farsang csúcspontja a karnevál, hagyományos magyar nevén a farsang farka. Ez a farsangvasárnaptól húshagyókeddig tartó utolsó három nap. Számos városban ekkor rendezik meg a híres karneváli mulatságokat – legismertebbek a velencei és a riói karnevál -, Magyarországon pedig a farsang legnevezetesebb eseményét, a mohácsi busójárást.

A hajdan városra, falukra szóló farsangi állatmaskarás felvonulások, játékok, önfeledt ünneplés, bolondozás, tánc, bálok mind elengedhetetlen velejárói voltak a farsangi szokásoknak. A legismertebb farsangi népszokások az asszonyfarsang, farsangi jelmezek, köszöntők és a farsangtemetés. Az ilyenkor felvonultatott állatmaszkok mind termékenységidéző szerepűek, a gazdag lakomákkal pedig a természetet kívánták bőségre ösztönözni.

A tél és tavasz küzdelmét szimbolizáló pogány ünnepséget – sikertelen üldözését követően végül – a keresztény egyház is elfogadta. A télhez szimbolikusan az elmúlás tartozik, míg a tavasz az új élet jelképe, ezért ilyenkor jelképesen a halált és a betegségeket igyekezek elűzni. Erre utal a felfokozott életvágy, az ünnepi vigadozás orgiasztikus jellege, mely ősi bőség- és termékenységvarázslás. Jellemző a pozitív, örömteli jövőkép, mely a tavaszváráshoz és a tél elmúlta feletti életörömhöz kapcsolódik. A bőség és pazarlás az aranykor, avagy a kezdet újrateremtésével analóg, hiszen az ünnep kilépés a profán világ kereteiből. Ugyancsak emiatt lehetséges feloldani az „én” szilárd határait, kigúnyolni a hétköznapokat, átmeneti, új személyiséget felvenni és átlépni a névtelenségbe, arctalanná válni álarccal és maszkkal.

A vígassághoz szorosan kapcsolódik a mulatozás, eszem-iszom, bolondozás, alakoskodás például úgy, hogy erre az időre a társadalmi státuszok bizonytalanná válnak, akár a nemi szerepek is összeolvadnak, a megszokott formák elvesznek. Ebben az időszakban – szemben a többi ünneppel – a Szent megjelenése érvénytelen, paródiákkal, obszcenitással kigúnyolható, a démonikus életerők elszabadulhatnak. A karnevál egyetemes jellege, hogy nincs határ és nincs idő.[1] Mindez arra utal, hogy a farsangi időszak visszatérés a kezdeti őskáoszhoz. Ez is egyfajta integrálódás, hiszen ekkor a világ a káoszból egy kezdőponthoz ér és onnan újjászületve megtisztul, hogy onnantól jobbá lehessen.

A farsang utolsó napja húshagyó kedd, ezen a napon szalmabábut – kiszebábot – vagy koporsót égettek, s így jelképesen lezárták a farsangot és a telet. Másnap, hamvazószerdán már a nagyböjt első napja volt, ám ezt egy napra felfüggesztve, torkos csütörtökön elfogyasztották az összes maradék ételt: fánkkal, hájas kiflivel, zsíros ételekkel kellett jóllakni, hogy jövőre is a bőség legyen az úr. „Ezen a napon kilencsző kő jóllakni!”[2]

Hagyományosan a farsang volt a párválasztás ideje és ilyenkor tartották az esküvőket is, mivel a húsvéti böjt időszakában már tilos volt a lakodalom. Erre utal az ünnepnapok elnevezése is – például első menyegzős vasárnap = vízkereszt utáni első vasárnap, vővasárnap = farsangvasárnap, amikor az ifjú férj az após kontójára fogyaszt. A falvakban a legények szervezték a bálokat, a lányok pedig bokrétát adtak a kiszemelt legénynek, aki a farsang végén nyilvános színvallásként a kalapjára tűzte.

Az ünnep során elfogyasztott ételek sora, hogy mit készítettek, azt hogyan, kivel, s miként költötték el, szimbolikus és valós üzeneteket hordozott. A télvégi, farsangi időszakban illetve házasságkötéskor – e kettő össze is kapcsolódott ebben az időszakban – jellemző volt a termékenységi erők megidézése, mely a földi valóság síkján a párok egybekelésével analóg. Egy adott rítushoz általában tárgyak is tartoznak, melyek szimbólumként megjelenve az ember életében rengeteg információt hordoznak és tulajdonságaikkal kommunikálnak.

Ebben a káoszt idéző, mégis mágikusan bőséget és termékenységet varázsló időszakban szükséges elhelyezni csörögefánkunkat, mely csodálatosan meg is találja a helyét. Mert nem véletlen, hogy éppen ennek az időszaknak az egyik jelképes étke a fánk. Az ünnep maga a hierogámia, azaz a szent nász, amit az emberi világban lemásolva megjelenítenek az ekkor kötött házasságokkal. S ebben a folyamatban az egyik legrégibb édes tészta, a csörögefánk csodálatos közvetítő erő.

[1] Marót Károly: Rítus és ünnep. Ethnographia LI. 1940. 143−187.

[2] Burányi Béla: A juhászok így élnek, úgy élnek. Egy juhászcsalás szelleminépi hagyománya. I. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2004 172.o.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.