Amelie a felhőkben állatok, mackó, nyuszi alakját látja. Emlékszünk erre a gyermeki látásmódot mélyen tükröző jelenetre az Amelie csodálatos élete című filmből. Ha mackót nem is, de nyuszit évezredek óta mutatnak nagyszülők unokáiknak a Holdon, újabban pedig sokan arcot, sőt női alakot vélnek felfedezni a Mars felszínének mintázatában.
Mennyire illúzióromboló lenne ilyenkor hozzátenni: – Hiszen ez csak pareidolia!
Mi? Pa-re-i-do-li-a! – szótagolná egy pszichológus, hogy világosan értsük, miről van szó. Azután esetleg elmagyarázná: a pareidolia egy olyan illuzórikus érzet, amely homályos és bizonytalan ingereket (többnyire hangokat vagy képeket) konkrétnak, világosnak és tisztán kivehetőnek tüntet fel. Az említett ismertebb példákhoz esetleg máris magyarázatot fűzne: a híres „Mars-arc” csak egy sziklaformáció, melyet a bolygó felett a Cydonia régióban fotóztak, amiről néhányan azt gondolták, hogy egy ember arcának a tudatosan megformált képe. De híres eset az is, amikor egy új-mexikói nő Jézus Krisztus arcát látta kirajzolódni egy odaégetett tortillán. Persze emberek ezrei zarándokoltak el, hogy megnézzék a bekeretezett lepény elszíneződéseiből előtűnő Megváltót. A sikeren felbuzdulva ma már szakmányban gyártják is az ilyet.
A pareidolia szó a görög “para” és az “eidolon” szavakból származik, együtt ebben a kontextusban azt jelenti az összetett szó: „rendellenes kép, forma”. A pareidolia pedig mint pszichológiai jelenség az apophenia egy altípusa, utóbbi azt jelenti, hogy mintázatot fedezhetünk fel véletlenszerűen létrejövő adathalmazban is. A pszichológusok szerint valójában nincsenek ilyen mintázatok, ám az nem véletlen, hogy mit látunk bele a képekbe.
Erre épül a híres Rorschach-teszt, amely az irányított pareidolia formája, ugyanis olyan tintapacákat vettek be ebbe a projektív a tesztbe, amelyekből szándékosan nem lehet semmit egyértelműen kivenni, de mivel az ember belső gondolatait vagy érzéseit kivetíti a kártyákra, azok a tudatos irányítást kikapcsolva intenzíven előhívhatók. Vagyis a pareidolia jelenségét használják fel, hogy megkíséreljenek belelátni az emberek mentális állapotába.
Az irányított pareidolia esete ilyen szempontból az is, amikor az emoticonok között ránézünk két körbe foglalt pöttyre és egy görbére és azt mondjuk: ez mosoly. Ilyen szempontból az emberi agynak ez egy figyelemreméltó képessége, amire tudatosan nem is figyelünk, mégis napi szinten érzékeljük és használjuk.
Az a jelenség tehát, hogy arcokat, és más formákat látunk véletlenszerű mintákban ott, ahol az valójában nem is létezik, az agy egyfajta különleges képessége, mely mindenkit érint.
Még a csillagászok is meg tudnak ihletődni: Isten Szemének neveztek el egy állítólag háromezer évente előforduló csillagközi formációt, melyet a NASA Hubble-teleszkópja kapott le néhány ezer fényév távolságból. A Hubble által küldött információk alapján alkotott kép a Helix Nebulát (Csiga-köd) ábrázolja, amely a Földhöz legközelebbi planetáris köd – alig 450 fényévre van tőlünk. Közepében egy Napunkhoz hasonló csillag haldoklik, amely időnként igen erős napszél formájában hatalmas mennyiségű anyagot vet ki a környező térbe.
Carl Sagan szerint, aki történetesen csillagász, az ember hajlama, hogy egy koszos ablakba, a falakon lévő foltokba, vagy egy odaégetett pirítósba, felhőkbe, fahéjas süteményekbe, zöldségekbe és gyümölcsökbe, fákba és sziklákba és más hasonlókba arcokat lásson bele, evolúciós okokra vezethető vissza. Ez csak egy túlélési technika, az emberi lények kifejezetten arra vannak hangolva születésüktől fogva, hogy az arcfelismerés alapján különböztessék meg az embereket. Ebből adódik, hogy az emberek minimális adatokból is képesek összeállítani és felismerni emberi arcokat, akár nagy távolságból és csekély láthatóság mellett, de ez oda is vezethet, hogy véletlenszerű képeket értelmeznek, vagy fény és árnyékmintákból arcokat alakítanak ki.
A legutóbbi kutatásokban a résztvevőknek mutattak egy sorozat képet, néhány nyilvánvaló arccal és pár véletlenül kiválasztott mintával. Az eredmények azt mutatták, hogy az emberek hajlamosak belelátni arcokat a mintákba, ha arra számítanak, hogy látni fognak valamit – ez olyan, mintha valaki mondaná nekik, vagy befolyásolná őket, hogy ott bizony van egy arc.
2014-ben IgNobelt ért a Miért látunk Jézust a pirítósban című kutatás, amelyben kínai-kanadai kutatók azt próbálták megérteni, mi történik az emberek agyában akkor, amikor ékes példáit tapasztalják ennek a jelenségnek. Azt találták, hogy az emberekben olyan erős az arcfelismerés képessége, hogy még a leghalványabb utalásokat is azonnal arccá alakítják. A húsz emberen elvégzett funkcionális mágneses rezonancia-vizsgálat kimutatta, hogy a megfigyeltek 34 százalékban észleltek arcot az eléjük tett, egyébként nem arcot ábrázoló képeken.
A kutatók azt is felfedezték, hogy az agyban ugyanaz a terület felelős a valódi arcok felismeréséért, mint a pareidoliában. Vannak, akiknek talán fejlettebb ez a területe, Finnországban viszont tanulmányok mutatták ki, hogy azok, akik spirituálisabb emberek, hajlamosabbak többnek látni a képeket, mint azok, akik nem. Az is lehet, hogy nem minden esetben pareidoliáról van szó, hanem az analógiás látás képességéről, amely azzal jár, hogy nem belelátunk, hanem felfedezünk valóban létező mintázatokat a környezetünkben. Nyilván nehéz elválasztani egymástól a kettőt, hiszen a hatásmechanizmus nagyon is hasonló, ám míg az előbbiben pszichológiai esetről van szó, amelyet agyi folyamatokra vezetnek vissza, addig az analógiás látás egy olyan képesség, amelyet évezredeken keresztül kultiváltak a vallási hagyományok és nem egy esetben fejlesztendőnek is tartották.
Utóbbi képesség tehát úgy működik, hogy eleve létező, szándékosan elrejtett, értelmes, üzenetet hozó szimbólumokat lásson meg valaki a világban, kicsit hasonlóan ahhoz, ahogy a Mátrixban Neo képes volt látni a véletlenszerűnek látszó, gyorsan pergő számsorokból kirajzolódó világot. Jobb utalást hordoz erre a zsidó misztika: a kabbala középkorból eredő tanításai szerint Isten kódokat rejtett el az általa elhagyott teremtett világban, hogy az ember visszataláljon hozzá.
Jorge Luis Borges, az élete harmadát vakon töltő argentin író, költő, filozófus pedig Novalistól idéz: “Az a legnagyobb varázsló, aki oly mértékben el tudja kápráztatni magát, hogy valós jelenségnek tartja önnön képzelgését. Nem ez a mi esetünk?” Majd hozzáteszi: “De ez, mondom én. Mi magunk (a bennünk működő osztatlan istenség) álmodtuk meg a világot. Erősnek, titokzatosnak, láthatónak álmodtuk meg, térben szilárdnak, időben maradandónak; ám ott hagytunk az építményben néhány parányi, örök, ésszerűtlen repedést, hogy tudjuk: hamis.”
Figyelemreméltó útmutatás lehet, hogy a szimbólumok lehetővé teszik, hogy intuíció révén felismertté váljon egy összefüggés-láncolat, amelynek egy külső megnyilvánulása a világ számos jelensége, de a szimbólumrendszerek ismerete révén egyre egyszerűbbnek és egyre rendezettebbnek tűnhet a valóságunk. A mai, végletesen széttöredező világban talán mégis nagy hasznunkra lehet ez a képesség.
