„Alkimista a pék, amikor a kenyeret süti, a borász, amikor a bort készíti és a takács, amikor az anyagot szövi.”

Paracelsus: Paragranum

A táplálékfelvétel egyidős az élettel, hiszen az evés elemi létszükséglete minden élőlénynek. „Létezik egyfajta globális lelki erő, amely összeköti a népeket és átíveli a fajokat, de még a mindenséget is. Az összekötőkapcsot egyfajta lelki hajlam képezi, amely periodikusan megnyilvánul a lelki és testi történésekben. A globális lelki hajlamok megismeréséhez kézenfekvő lehetőség a táplálkozás archaikus metaforáinak, allegóriáinak kutatása. Az evés, mint elemi ősfunkció evolúciós és kulturális rétegeken átszűrődő és a mindennapi tevékenységben megnyilvánuló hatásai megvilágíthatják a szokások, az életjelenségek és ezek lelki vetületeit.”^[1]

Mivel az étel megosztása kedvező hatásokat váltott a közösségben, ezért az analógia elvén haladva a természeti ember ezt a tapasztalatot alkalmazta a félt szellemi világ felé is: a becses, zsíros falatokat az isteneknek ajánlotta fel. „Az élelem a tápértékén túl jelentős lelki értéket is képvisel.”^[2] A főzés szakrális tevékenység mivolta abban is megnyilvánul, hogy eredetileg követte, utánozta a világ teremtésének folyamatát. „A tradicionális rendben az ételek elkészítése és megértése kozmológiai tudomány és művészet.”^[3]

A transzmutáció így egy sajátos átalakítást jelent. Társítható hozzá a tökéletesítés értelmében vett átváltoztatás ideája, az alacsonyabb állapotról magasabbra való eljutásé. A főzés ezért tekinthető alkímiai műveletnek, hiszen mint az alkimista a lombikjában, kifőzünk valamit, anyagokat egyesítünk, hogy a többől egy legyen, valami egyedi és különleges. Ezt a különleges valamit pedig elfogyasztva tesszük bensővé és ily módon tovább finomítva átalakítjuk, mondhatjuk, hogy nemesítjük, hiszen az így elfogyasztott étel tiszta és emelkedett tudatállapothoz segít. Ez pedig transzformációhoz, végső soron önátalakításhoz vezet. Az, hogy egy étel milyen formában, ízvilágban, s egyéb módokon készült el, rámutat arra, hogy hol és milyen okból főtt-sült. Vagyis az ételnek egyedi és általános jelentései lehetnek. Ezért az ennivaló nem pusztán tápanyagforrás, hanem szimbolikus, jelentéshordozó és kifejezője annak, hogy a társadalom, s így az egyes ember miként viszonyul a világhoz, amelyben él.

Erre jó példa, hogy az archaikus kor emberének hiedelme szerint a fán termő gyümölcsök, virágok az égi világgal hozhatók kapcsolatba, míg a földi világ növényei a kalászos növények – árpa, búza, köles – és a füvek, gombák. A földalatti világot az ehető gumós, hagymás és gyökérzöldségek jelképezték. Őseink vélhetően e szimbolikus rendszer alapján termesztették étkezésre szánt növényeiket, mivel harmóniát kívántak létrehozni az állat- és növényvilág illetve jelképesen a felső, középső és az alsó világok között, végső soron pedig mindez által önmagukban.

Ám nemcsak az étel jelentéshordozó, hanem az elkészítés módja, sőt az, hogy miben készítették az étket, az szintén üzeneteket közvetít. Az ember számára a tűz ismerete az elsődleges feltétele az ételkészítésnek. A külső tűz, mely fölött az eledel főtt, általánosan összefüggésbe hozható az ember belső univerzumával, az emésztés tüzével. Ha az ételt rítus részeként fogyasztották el, mint például lakodalmi étekként, akkor az előbbi tűz még szimbolizálhatta a lelkesedés és a vágy tüzét is. Az edény mesterséges kicsinyítés következménye, mert a templom és az edény szinonimák.^[5] Ezzel értelmet nyer az is, hogy minden vallás edényeket, kelyheket használ a szent rítusok elvégzéséhez. A szent edény prototípusa a Szent Grál, mely Jézus vérét fogta föl. Az áldozati rítusok fontos kelléke az edény, s voltak az étel-és italáldozatoknak olyan formái, amikor nemcsak tartalmát, hanem magát az edényt is feláldozták, megsemmisítették.

Az edény a befogadás, körbefogás, körülölelés szimbóluma, ezért feminin jellege egyértelmű. A női nemiszerv és az anyaméh jelképe egyaránt. Szexuális jelentésű, ha az edény valamilyen maszkulin szimbólummal jelenik meg, mint például a népi mondásban: „fedő megtalálja a fazekát” vagy „olajos korsó dugóját megleli”.^[6] Az edény kilyukasztása, eltörése szimbolikus defloráció. Az edény, mint jelképes kehely minden esetben a lány, a kanál pedig a legény jelképe, ezért mondják: „Cseréptálhoz fakanál„. Bernáth Béla értelmezése szerint a fazék és bármilyen edény a női szeméremtestnek, a rúd, a fakanál és minden hozzá hasonló a férfi nemiszervének felel meg. A rúddal való keverés a nemi aktust idézi.^[7] Bizonyos lakodalmi étkek, mint a csigatészta, a szalaggal feldíszített disznófarok, tollakkal megtűzdelt hurka, melyek „a nemiséggel, a fallosszal való szoros vagy lazább kapcsolatára”^[8] céloznak, a hozzájuk fűzött rigmusok használata, melyek „a vőlegény és menyasszony meztelenségével, a nemi szervek kihangsúlyozásával, a közösülés aktusát megjelenítő gesztusokkal díszítettek, a bekövetkező elhálásra utalnak.”^[9]

^[1] Forgács Attila: Az evés lélektana, Akadémia Kiadó, Budapest, 2018

^[2] Helman, Cecil G.: Kultúra, egészség és betegség, Melania Kiadó, Budapest, 1992.

^[3] Blackhirst, Rodney: A tradicionális ételek alkímiája. Ars Nature, III-IV. évfolyam 9 – 12 szám, Életharmónia Alapítvány, Szeged, 2012-13. 30-38.o.

^[4] Blackhirst, Rodney: i.m. 36.o.

^[5] Durand, Gilbert: A vallásos ember és szimbólumai, In: Ries, Julien szerk.: A szent antropológiája. A homo religius eredete és problémája, Typotex Kiadó, Budapest, 2003.

^[6] Bernáth Béla: A szerelem titkos nyelvén, Gondolat Kiadó, Budapest, 1986. 19.o.

^[7] Bernáth Béla: i.m. 7–11, 156–164.o.

^[8] van Gennep: i.m. 134.

^[9] Bakó Ferenc: Palócföldi lakodalom. Gondolat Kiadó, Budapest, 1987. 168−175.

Megjelent: Láthatatlan szálak. Tisztelgő kötet Mireisz László 70. születésnapjára. Symbolon Kiadó, 2020