Szimbólumrendszerek (aktuális szimbólumok) kategória bejegyzései

Jupiter pecsétje Dürer Melankóliáján

Dürer

A művészettörténet számos olyan képpel foglalkozott már, amelyek másért és másért, de rejtélyesek. Ilyen Leonardo da Vinci Mona Lisája, Holbein Követek című képe, a számtalanszor leírt festmények hátterével kapcsolatban még ma is több meglepetéssel szolgálnak. A felfedezések legtöbbször azzal kapcsolatosak, hogy feledésbe merültek olyan ismeretek és összefüggések, amelyek nem biztos, hogy egyértelműek voltak a maguk korában, sőt néha valamely titkos tudományban való jártasság volt szükség az elkészítésükhöz is, mindenesetre a szimbolikus látásmód felelevenítése szükséges ahhoz, hogy a képek mélyebb üzenete feltáruljon.

durer-melancholia

Ilyen kép Albrecht Dürer Melancolia című képe is. Nemrég George B. Marwell nagyszerű könyvét, a Világok útvesztőjét olvasva találkoztam egy erről a képről szóló leírással, amely arra ébresztett rá, hogy érdemes alaposabban körüljárni a képet, s különösen egyik részletét, a bűvös négyzetet.

A szimbólumokkal foglalkozók számára megkerülhetetlen, de Umberto Eco és Dan Brown rajongóinak is szinte kötelező olvasmánynak számító regényben a főhős, Dr. Larkin nyomozása közben találkozik a képpel.

“…Tekintete rögtön egy üdvözlőlapnál alig nagyobb, beüvegezett képre tévedt, mely az asztal jobb kéz felé eső oldalán feküdt néhány ceruza és toll társaságában. Dürer ismert rézmetszetének, az 1514-ben készített Melancoliának reprodukciója volt, a könyökével térdére támaszkodó, másik kezével körzőt szorongató, nyugtalanítóan sötét és merengő tekintetű angyallal. Dr. Larkin nagyon szerette ezt a képet. Odahaza, Woodbury Hallban volt egy könyve, melyben Dürer réz- és fametszetei sorakoztak összegyűjtve, s a Melancolia címet viselőt annyit nézegette, hogy az album, valahányszor maga elé fektette és kinyitotta, mindig ennél a képnél tárult szét. Elsősorban a tárgyak összevisszasága vonzotta: satu, gömb, gyalu, fűrész, vonalzó, szögek hevertek a földön az angyal körül, a háttérben felfüggesztett kétkarú mérleget, homokórát, kis harangot és falnak támasztott létrát lehetett látni, de leginkább és leghosszadalmasabban természetesen a bűvös négyzet kötötte le a figyelmét. Mensula Iovisnak, Jupiter pecsétjének nevezték, s egyes értelmezők szerint az lenne a funkciója, hogy a Szaturnusz bolygó túlzott hatását, vagyis éppen a melankóliát enyhítse…”

Dr. Larkin számára is nyilvánvaló volt a bűvös négyzetek hatása. A bűvös négyzet érdekes, sok szabályszerűséget mutató számelrendezés. Egy négyzetet az oldalaival párhuzamos egyenesekkel bizonyos számú sorra és ugyanannyi oszlopra osztanak fel, majd a következő feladatot tűzik ki: megtöltik ezt az ábrát egymás utáni természetes számokkal úgy, hogy minden kis mezőbe egy szám jusson és a számok összege minden sorban, minden oszlopban és mindkét átló mentén ugyanannyi legyen.

Ebben a mai ember számára is a magas fokú rend a fontos, a régiekben további érzelmeket is kiváltott egy-egy bűvös négyzet szemlélete: tiszteletet parancsolt, félelmet keltett, bűvészetnek látszott. Innen ered az elnevezés is. Némelyek például hasznot húztak a bűvös négyzettel díszített, a „bajoktól megvédő” kis amulettek árusításából. Egyeseket boszorkánysággal vádoltak és fogságba is vetettek ilyen számösszeállítások készítéséért.

Sator arepo

Léteztek olyan bűvös négyzetek is, amelyekben számok helyett betűk szerepeltek, így ezekben a szavak ismétlődtek a négyzet különböző pontjai felől olvasva. A betűk képpé formálásának sokat vitatott, leghíresebb példája a Sator-ornamentika. Ebben négyszer olvashatók a sator, arepo, opera, rotas szavak. E bűvös négyzet eredetére és értelmezésére vonatkozó nézetek még mindig nagyon eltérőek.

Lo Shu           Lo Shu Feng Shui

A bűvös négyzetek, akárcsak a számmisztika, már jóval korábban, az ókori Kínában is felbukkantak. A Lo Shu négyzet az ókori Kínából származó bűvös négyzet, melyet egy óriásteknős páncéljára festettek és a Feng Sui fontos részét képezi.

Albrecht_Durer_-_Melancolia_reszlet

Dürer bűvös négyzete az ő korában több mint ezeréves múltra tekinthetett vissza, valószínűleg Indiából került át Európába. 

durer_buvos_negyzet

A 4×4-es négyzet egész sor olyan érdekességet tartogat, amely a kor tudósait és laikus szemlélőit csodálattal töltötték el, több különlegessége is van. Mezőin az 1-től 16-ig terjedő egész számok helyezkednek el, soraiban, oszlopaiban és átlóiban a számok összege mindenütt 34. Nemcsak sorai, oszlopai és átlói adják ki összegként a bűvös számot, a 34-es szám 86 különböző négyes csoport összegeként állítható elő az ábrából.

Minden egyes sor összege 34   minden egyes oszlop összege is 34   a sarkok összege is 34

A központ is 34   igy is 34 2   így is 34

lóugrás   Lóugrás2

Alsó és felső sorában a számok négyzeteinek összege is egyenlő és ugyanez áll a két szélső oszlop számaira is. A négyzetet függőleges és vízszintes középvonala négy darab 2×2-es négyzetre vágja szét, ezek mindegyikében ugyancsak 34 a számok összege, de ugyanannyi a középen elhelyezkedő 2×2-es négyzetben is. A négyzet négy csúcsánál levő számok összege is 34, s ugyanez áll azoknak a 3×3-as négyzeteknek a sarokszámaira is, amelyeket az eredetiből egy szélső sor és oszlop elhagyásával nyerünk.

1514

A művész a sorokat kissé átrendezte, hogy az alsó sor közepére a 15 és a 14 számok kerüljenek, jelezve műve készítésének évét, 1514-et. Ennek a számnak a két szélső értéke, amelyek megjelennek ugyanebben a sorban a szélső kockákban is, de fordítva, külön utalást rejt. Az ábécé negyedik betűje a „D”, első betűje az „A”, így monogramja: D.A. a festő nevére, közvetve pedig magyar származására, eredeti nevére utal: Ajtósi Dürer. (Ugye így már ismerős? A Városliget melletti nagy út az ő nevét viseli…)

Albrecht_Dürer_altere

Dürer apja a Gyula melletti Ajtóson született 1427-ben, onnan vándorolt ki 28 évesen, aranyműves mesterként. A falu nevét, ahonnan származott mint nemesi előnevet használta. „Ajtós” németül Türer, ezt vette fel Nürembergbe érkezve az idősebb Dürer, amit a fia, a nagy reneszánsz festő a helyi dialektushoz igazítva változtatott meg.

Ajtóson eredetileg ajtókészítő mesterek laktak, s ha ebből valami szimbolikusan átmentődött Dürer nevébe, az az ajtónyitás – a rejtett valóságok felé.
Csörgő Zoltán

A szekér és a kocsis ősi és összetett szimbóluma

trundholm

A trundholmi bronzkori sírban talált napszekér

A szekér, a kocsi eredendően az égben „fogantatott”. Az első kerekes alkalmatosságok agyagból égetve még kultikus tárgyakként kerültek a sírba a prehisztorikus leletek szerint.

Kép Szekerek Úr városából, i.e.2500

Szekerek Úr városából, i.e.2500

Csin-kori szekér

Csin-kori szekér

A szekér mitikus-szimbolikus képzetköre már szinte egyetemesen megtalálható minden ókori kultúrnépnél. Kezdetben mint kétkerekű lovas harci szekér hatalmi jelkép volt Egyiptomtól Kínáig.

Egyiptomi harci szekér

 Egyiptomi harci szekér

Nagy bátorságot követelt a harci szekér használata hajtójától, akinek ismernie kellett a lóidomítás művészetét. Az archaikus korban a nemes harcosok ezen a kétkerekű szekéren érkeztek a csatatérre. Az Ószövetségben a harci szekér Jahve hatalmára utal: „Mert lám, tűzben érkezik az Úr, harci szekere akár a forgószél” (Iz 66,15). A keltáknál és a germánoknál isteni trónként jelenik meg a szekér. A sírokba helyezett szekerek hitük szerint a holtak túlvilági útját szolgálták.

harci kocsik Athénból

Harci kocsik fölvonulása Athénban

A kétkerekű harci szekér szimbolikája bizonyos mértékig fedi a négykerekű szállító szekérét, de jelentős különbségek is vannak, nemcsak a sebességben, vagy olykor a vonóállatokban, melyek utóbbinál lehetnek ökrök is. Megtestesítheti a türelmet és a kitartást, s ha ekhó van rajta, a szekér begördül a ház, a szoba és a boltív jelképes tartományába. Teteje az éggel, alsó, négyszögletes része a földdel analóg, a szekér ezért lehetett a Világmindenség szimbóluma is Kínában és Indiában, ahol szekér alakú templomokat is építettek. Lehetett sok minden más, így az idő szimbóluma is: „Az idő, mint hét kantárszárú, ezerszemű, nem öregedő, magban gazdag paripa szállít. Szekerére kapaszkodnak fel az ihletett költők, minden lény annak kocsikereke…” (Atharvavéda 19. könyv)

5. Bika Hampi Chariot - Vijayanagar2

Lóvontatta szekeret formázó sziklatemplom Vidzsajanagarban

A védikus mitológiában a Világfát Asvatthának, azaz „Lóállomásnak” nevezik. A leghíresebb indiai mitikus ikerpár, az Asvinok, a „Lótól születettek”, „Lovasok”, égi istenek, az ég szülöttei, az idők tudói. A hajnali és alkonyati szürkülettel állnak kapcsolatban, aranykocsin járják az eget a világok fölött, bejárják a mindenséget és elűzik a sötétséget. Mindkét világ a lakhelyük, hosszú életet és életerőt adnak, oltalmazók, mindentudó isteni orvosok. Egyikük az éj, a másik a fény fia, így már rájuk ismerhetünk: a Nap és a Hold megtestesítői ők.

Thor

Thor bakkecskék vontatta szekerén

Az indoeurópai népek képzetében tüzes lovak vontatta harciszekéren járja égi útját a Nap. Tűzszekéren utazik Thor és Frey, a Nap és az eső istenei a görög mitológiában, napszekéren jár a görög Apollón, Zeusz és Héliosz. Mithra, a Nap, a tűz és a villám perzsa istene négy lóval vont szárnyas szekéren halad át az égen.

Szövegbe Az ír Perun bakkecske-húzta tüzes szekéren

Az ír Perun bakkecske-húzta tüzes szekéren

Jelképes töltése van a szekér elé fogott állatoknak is, amelyeknek szimbolikája összeolvad az istenével. Indiában a vörös Áditja fogatát hét ló, Márícsíét hét disznó húzza, a föníciai Kübeléét oroszlánok, a görögöknél Artemisz szekerét szarvasünők, Junóét pávák, Nerthus germán istenanya szekerét bőséget ígérő üszők húzzák, Frejáét macskák, Thorét bakkecskék, s az ír Perun szintén bakkecskét fogott szekere elé. A Nap mellett a többi megszemélyesített égitest is istenként szekeret hajt, amelyet más és más fajta állatok húznak, Marsét lovak, Jupiterét sasok, Vénuszét galambok, Szaturnuszét sárkányok.

Szaturnusz Szaturnus sárkányos szekerén

Szövegbe Apollón átvezeti naphintóját az égen

Apollón átvezeti naphintóját az égen

A görögöknél és a rómaiaknál a szekér a napistenek járműve. A görög mítoszok szerint Héphaisztosz kovácsisten, vagy a fia, Erikthoniosz találta fel. A Naphéroszt, Bellerophónt a bölcsesség istennője, Pallas Athéné ajándékozta meg egy aranyos fékkel, ami a tudatosságot szimbolizálja. Phaethón viszont nem tudott uralkodni a Nap szekerén. Amikor anyjától megtudja, hogy valódi apja Héliosz, Phaethón felkeresi őt, aki bevallja az igazat és bizonyságul a fiú egy kívánságát hajlandó teljesíteni. Phaethón azt kéri, hadd hajtsa egyszer ő a Nap szekerét. Phaethón e vágya gyermeki tudatlanságról tanúskodik. „Okos légy, kérj okosabbat” – kérleli az isten, de ő hajthatatlan, el is köti apjának tűzszekerét. A Nap paripái persze megérzik, hogy gyenge a hajtó, hogy nincs, ki fékezze rohanásukat, nincs, aki tartsa az irányt, a „közepet”. Szaladgálnak le-föl, felperzselve eget-földet. A hebehurgya fiú majdnem felgyújtja a földet, mert túl közel repül hozzá, Zeusz vet véget a rohanásnak: villámával agyonsújtja az ifjú, elbizakodott, vakmerő Phaethónt, aki lehull az égből. Törvényszerű a bukása.

A szekér kapocs is lehet föld és ég között. Maga az isteni akarat is irányíthatja a szekeret. Illés prófétát tüzes szekér ragadja el: „S történt, amint mentek és beszélgettek, egyszer csak jött egy tüzes szekér, tüzes lovakkal, s elválasztotta őket egymástól, aztán Illés a forgószéllel fölment az égbe.” (2Kir 2,11). Vagyis a tüzes szekér kiszakította a halandók közül Illést, az embert, és felvitte az istenhez Illést, a prófétát, a szellem emberét.

Illést égbe viszi a tűzszekér1

Illést égbe viszi a tűzszekér

A szekér hordozó (váhana), eszköz, mindannak jelképe, ami a függő, lekorlátozott hétköznapi tudatot képes elvezetni önnön valódi, nyitott, teljes természetéhez. A szekér az, ami elvisz utunk céljához, ezért fordítható a buddhizmus irányzatainak elnevezése – jána – is szekérnek, így a csak kevesek által véghezvihető életvitellel járó hínajána „kis szekér”-nek, míg a szélesebb tömegek adottságaihoz igazodó mahájána „nagy szekér”-nek.

A Milinda Kérdéseinek egyik híres passzusában Nágaszéna, a buddhista szerzetes az ősi szekér-szimbólum segítségével igyekszik megtörni a király hitét önnön „személyiségében”. A buddhista tanítás szerint nincs lényegi valósága annak, ami a kocsit és a fogatot, vagyis a test-lélek együttesét alkotja, „kocsi” és „én” csak hagyományos megnevezései az összeszerkesztett alkotóelemek összességének, és nem jelölnek az összetétel elemeitől megkülönböztethető független létezőt. Amiképpen az egyik szerkezetet az egyszerűség kedvéért hívják „kocsinak”, ugyanúgy az emberi személyiséget is kizárólag csak az egyszerűség kedvéért szabad „én”-nek nevezni. Lao-ce is azt írta: „Ha szétszedik a fényes fogatot: belőle semmi sincs.” (Tao te king 39.)

Az egyik upanisadban jelenik meg talán legelőször alaposan kifejtve, hogyan értelmezhető magunkra a szekér szimbóluma:

„Tudd meg hát: A Lélek kocsiban ül, a test pedig a kocsi.
Az ész gyeplő csupán, a kocsit az eszmélet /buddhi/ vezeti.
Az érzékek lovak, az út az érzékek érzéklete,
Az élvező /a tapasztaló/ a Lélek, az ész és az érzékek együttese.
Ki értetlenül él, mindig csapongó gondolattal,
Úgy küzd az érzékekkel, mint kocsis a rossz lovakkal.
Ám ki értőn él, mindig fegyelmezett gondolattal,
Messzire jut az érzékekkel, mint kocsis a jó lovakkal.”
(Katha Upanisad III.3-6.)

Maga Buddha – aki híres kikocsikázásai alkalmával, amikor végre elhagyja apja palotáját, beavatásszerűen találkozik az addig elrejtett valósággal, a világ szenvedésteli mivoltával – ugyancsak használja a szekér-szimbólumot: „Ki érzékeit zabolára fogja,/mint lovait az ügyes kocsihajtó,/s minden hatás, gőg, vágy lepereg róla,/az istenek is irígylik e szentet.” (Dhammapada 94.)

Szövegbe Ardzsuna Keleti Mitológia            Ardzsuna2

 Ardzsuna és Krisna

A hindu Mahábháratában harcoló Pándavák legendás hősének, Ardzsunának a harci szekerét maga Visnu isten megtestesülése, Krisna hajtja. Nem véletlen, hogy Krisna harci szekéren oktatja Ardzsunát a Bhagavad Gítában, mert az ügyes harckocsizó (susárathi) „odavezeti a lovait, ahova akarja” (ld. Rig Véda VI.75.6.). Krisna ki is fejti, hogy szekere az ember testi mivoltát, a ló a spirituális erőt testesíti meg, a kocsihajtó pedig a szellem és értelem megtestesítője.

Csuang-ce a maga intelligens és trükkös módján csavar még egyet a történeten, amikor azt mondja: „Ha (a dolgok alkotója) felbomlaszt és átalakítja bal karomat egy kakassá, akkor én vele fogom megállapítani éjszakánként az időt. Ha felbomlaszt és átalakítja jobb karomat egy íjjá, akkor én ezzel fogok sütni való baglyot lőni. Ha felbomlaszt és átalakítja a faromat egy kocsivá, szellememet pedig egy lóvá, akkor én azon fogok utazgatni.”

Platón a Phaidroszban a lelket szárnyas fogathoz hasonlítja, elképzelése szerint a lélek két erős szárnyas lóból áll: az egyik előkelő, nemes és gyönyörű, a másik közönséges és szégyentelen. Különböző irányba húznak, csaknem teljesen hajtójuk ellenőrzése nélkül. Nála a szekérhajtó az uralom, az ész, a szellem, az intelligencia megszemélyesítője, ő zabolázza meg a föld felé húzó állatot, amely az ember testi mivoltával kapcsolatos ösztönöket és szenvedélyeket jelenti. E szekér két kereke a föld és az ég.

Az ókeresztény szimbolikában Krisztus is megjelenik szekérhajtóként, irányítva híveit, akik „édes igájába” hajtották fejüket. A szekér, amely elviszi a hívőket a mennyországba, az Egyház (Eklézsia). Két kereke a vágy és az akarat, illetve Dante szerint a jótékonyság és a bölcsesség.

Christus Helios

Christus Helios

Boethiusnál újra a mélyebb értelem jelenik meg: „Ott, hol trónol a mindenség ura,/Fényárban a legfőbb király,/S tartja a gyeplőt, száll a világ-szekér,/De meg se moccan Ő maga.” (A filozófia vígasztalása, IV.1.)

A Tarot nagy arkánumának VII. Diadalszekér képén egy győzelmi szekéren álló ifjú páncélba öltözött alakja látható, aki fején sugaras napkoronát visel, feje fölött négy oszlopra feszített baldachin látható, szekerét pedig két ellentétes színű ló vagy szfinx húzza. A világos színű az emberben lévő spiritualitást, a szellemiséget jelképezi, a sötét színű az anyagit, az állati bujaságot, azaz a tudatunkban megjelenő kettősséget mutatják. A fiatal hős jobb kezében jogart hordoz, másik kezével nem fogja a gyeplőt, mintha nem is hajtója, hanem csak utasa lenne a szekérnek. Ez arra utal, hogy kizárólag szellemével uralja „lovait”, a jó és a rossz erőit, az ellentétes, széthúzó energiákat és „szekerét”, azaz testét, anyagi világát.

Tarot Diadalszekér

A Tarot nagy arkánumának Diadalszekér képe

Ouspensky az Egy ismeretlen tanítás töredékeiben ezt írja: „…az első test a ’kocsi’ (hús, bőr, csontok, stb.), a második test a ’ló’ (érzelmek, vágyak), a harmadik a ’kocsis’ (gondolkodás), a negyedik a mester (Én, tudatosság, akarat).”

Hamvas Béla A kocsihajtó című írásában így ír erről: „Afelől, hogy ki ez a kocsihajtó, pillanatig se lehet kétség. »A belső kocsihajtó, szól a Veda, aki ezt a világot és a túlvilágot és az összes világokat belülről irányítja.« Szanszkrit szóval: antaryamin.”

Coomaraswamy a jóga szó etimológiáját értelmezve írja, hogy az „annyi, mint »igába fogni«, például lovakat. Ebben az összefüggésben nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Indiában, ugyanúgy, mint a görög pszichológiában, a test kocsija elé fogott »lovak« az érzékelőképességek, amelyek erre vagy arra, a jó vagy a rossz felé húzzák a kocsit, vagy alkalmasint a végcél felé, ha a kocsihajtó szilárdan tartja a gyeplőt. Az egyén a fogat, a Belső Vezető vagy Belső Ember a kocsihajtó. »Az ember ekkor önmagát fogja igába, akár egy értelemmel rendelkező ló« (Rig Véda V.46.1.)”.

Weöres Sándor is él ezzel az ősi képpel a Teljesség felé című prózaversciklusában: „Képességeid a paripák, melyek a végső házig visznek; de a házba csak úgy tudsz belépni, ha fogatod kívül marad. Minden képességnek mérete van; s a végső kapun csak az fér be, ami mérhetetlen: a lélek maga.”

Napszekér

Napszekér

A magyar hagyományban a tudós kocsisok alakjában élt tovább a számos magas szintű hagyományban megjelenő kocsihajtó. A kocsi annyira jelentős, mágikus erő megnyilvánítására alkalmas eszközzé vált, hogy a táltosok némelyike idővel sajátos szerepkörbe bújt, így nyilvánultak meg mágusaink különös alakjai, a tudós kocsisok. A tudós kocsisok a pogány természetmágia vonásait továbbörökítő tevékenységüket foglalkozásukra korlátozták, tudásukat beavatással, próbák útján vagy valamilyen természetfeletti hatalmat biztosító eszköz (patkószeg, csodálatos ostor) segítségével szerezték. Miközben később maguk beavatják a tudós kocsisnak jelentkezőt, képesek magukat lóvá változtatni (nem tenni!).

A tudós kocsisok a róluk szóló hiedelemmondák szerint kést szúrtak a kocsi rúdjába a másik kocsissal vagy másik tudós emberrel, például tudós áccsal történő vetélkedésük vagy párbajuk során, így tudták feloldani a kötést, s egyúttal tanúsították, hogy a nagyobb tudományukkal képesek elindítani a megkötött lovakat. A tudós kocsisok mások lovát meg tudják állítani szemmel, füttyszóval, érintéssel és mágikus tárgyakkal, mint például farkasgégével. Lovaikat sem kell sohase tisztítaniuk, mindig tiszták, fényes szőrűek, ha azokat farkasgégéről itatják. A farkasgége mellett a farkasbőrt is hasznosnak tartották, ugyanis a vele bekent rúd mellől a ló nem indul.

Képesek ők is a levegőbe emelkedni lovaikkal, s hihetetlen gyorsan, szinte az időt megállítva száguldanak. Mint a szélvész, pillanatok alatt ott tudnak teremni bárhol. Híd nélkül átrepülnek a folyón, s arra is képesek, hogy hazahajtsák a lovaskocsit, s csak érkezéskor derül ki, hogy a lovak megdöglöttek útközben, azok csak otthon dőlnek ki a hámból. Ha nincs lovuk, képesek a szalmazsákot lóvá változtatni és azzal indulni útjukra. De végső soron nem kell nekik se kocsi, se ló, mert csak szekeret vagy lovat rajzolnak a földre, ráülnek és szélsebesen eltűnnek. Távollétükben mágikus tárgyaik (tarisznya, bot, kalap, harang, stb.) őrzik helyettük a jószágot. A tudós kocsisok addig nem halhatnak meg – hasonlóan a táltosokhoz és olykor a boszorkányokhoz –, míg kézfogással vagy annak a tárgynak az átadásával, amiben erejük van (bot, seprű, dohányzacskó) örökül nem hagyják, át nem adják tudományukat.

Nemcsak az utóbbi évszázadok tudós kocsisainak, hanem már a honfoglaló magyaroknak is fejlett szekereik voltak. Szerkezeti felépítésükben minden bizonnyal hozta magával azokat az egyéni elemeket, amelyeket a belső-ázsiai pusztákon évezredek alatt csiszoltak ki a szkíta kortól kezdve. Valószínűleg a magyarok is használtak olyan fedeles járműveket, mint amilyen a mongolok jurtakocsijához hasonló. A járművek formája, technikai szintje minden bizonnyal nem különbözött a többi sztyeppei nép szekereitől. A szekérhez kapcsolódó szakkifejezések (küllő, tengely, stb.) párhuzamai iráni, török, mongol nyelvekben mutathatók ki, ami sokszínű kulturális kapcsolatokra enged következtetni.

Annál élesebben különbözött a környező kultúrák szekereitől a Kárpát-medencében tökéletes felépítést és formát nyert szekér. Ráadásul a magyarok szekerei nem egyfélék, hanem a sokféle rendeltetésnek megfelelően különféle méretű és alakú változatai jöttek létre. Ezek első leghíresebbje a kólya volt, amit 1342-ben úgy írtak le, hogy magyar ingó szekér, illetve hintálló szekér. Ebből a bőrős kocsiból alakult ki a hintó, a magyarok egyedi találmánya, amely azután nemzetközi karrierre tett szert.

Kocsi kocsi

Kocs község jelképe a kocsi kocsi

Mintegy száz évvel később egy másik magyar szekér találmány is híressé vált. Ez a könnyű, finomabb kidolgozású, több, addig nem használt jelentős technikai újítással felszerelt három ló húzta szekér a Budát Béccsel összekötő főút melletti, Komárom megyei Kocs községben készült a helyi szekérkészítő mesteremberek találékonysága révén. Egyedisége révén sokáig a településről kocsiszekérnek – egykorú forrásokban „currus kochy”-nak –, majd csak kocsinak nevezték.

Kocs_címere

Kocs címere

A szóalak első előfordulása koczy formában 1469-ből való. Ez az elnevezés azután, párhuzamosan azzal, ahogy a személyforgalmat, a gyors és kényelmes utazást alaposan megkönnyítő szekér és a magyar kocsigyártó-mesterség a késő középkortól századokon át Európa-szerte híressé vált, számos nyelvbe bekerült (angol coach, német Kutsche, katalán cotxe, spanyol coche, francia coche, olasz coccio, flamand goetse, holland koets, lengyel koczi, cseh koczy, svéd kusk, szlovén kočija, szerb kočije, román kocie). Eleinte lófogatú kocsit értettek alatta, idővel kocsinak neveztek szinte minden négykerekű járművet, sőt bármennyi kerekes közlekedési eszközt. Mi több, az angolban átvitt értelemben is használják, például a tanfolyamvezetőt, szakirányítót, majd edzőt, s immár vezetői tanácsadót neveznek így: coach.

A magyar fedett kocsikról számos Magyarországon megforduló olasz, német, spanyol, francia utazó emlékezett meg dicsérőleg. Egy külföldi, Sigmund von Herberstein osztrák diplomata volt az is, aki először írta le önéletírásában részletesen a kocsit, mint annak a kornak a Mercedes-Benzét, mégpedig 1518-ban. Európában a kocsi még mindenütt a csodálat tárgya volt, amikor nálunk  – mivel annyira elterjedt volt – már 1523-ban egyfajta közlekedési törvény szabályozta szertelen használatát.

A kocsi mesterek a XVI. században szerterajzottak az országban, sőt külföldön is keresettek lettek. A szekereknek és kocsiknak számos különleges felszerelésű, eredetű és rendeltetésű táji változata és elnevezése alakult ki: rövidszekér, hossziszekér, társzekér, igáskocsi, féderes parasztkocsi, batár, cséza, bricska, dorozsmai kocsi, egri kiskocsi, görbe oldalú kocsi, győri kocsi, homokfutó, kőrösi kocsi, lébényi kocsi, nagyatádi kocsi, nyírségi rövid kocsi, somorjai kocsi, szanyi kocsi, vásárhelyi kocsi.

Megjegyzendő, hogy a szekérhez és a kocsihoz különleges affinitása, tehetsége volt a magyaroknak, kezdve onnan, hogy a szekér feltalálójaként is az első magyar táltost, mégpedig Göncölt tisztelték, olyannyira, hogy az eredetmagyarázó mondák magyarázata szerint találmánya égi – azaz örök, múlhatatlan értéket jelző – csillagképpé vált. Sok nép fia látta szekérnek a csillagképet, legfeljebb akörül volt némi vita, hogy kinek a szekere. A franciák László szekerének nevezték el, a németalföldiek Péter szekerének, míg nálunk Göncöl szekere lett.

Göncölszekér

Göncölszekér

A szekér, ez az ősi szimbólum tehát összetett, sokrétű jelentést hordoz. Ezeket, mint szellemi útmutatást összegezve az mondható, hogy a kocsi a testet, a szellem testi-lelki hordozóját, a lovak az érzékszerveket vagy érzékelőképességeket illetve az ösztönöket, szenvedélyeket, a tudati folyamatokat, a szélsőségekre törekvő – világos és sötét – erőket, az út az érzékelés folyamatát, a világot és a sorsot, maga a kocsis pedig az emberben végbemenő testi-lelki-szellemi folyamatokat uraló és vezető, az érzékeket megfékező és megzabolázó tudatosságot, a sorserők birtokosát és felszabadult irányítóját jelképezi, aki egy múlhatatlan, nem mozgatott tudatállapotból mintegy szemléli a létesülések körforgását – akinek hatalma van a kocsik, lovak, utak, vagyis külső és belső világa fölött.

Nap

A négylovas szekeret vezető Nap antik mozaikképen

(Az írás részlet a 2013-as Javas Falinaptárból)

A hóember szimbolikája

Olaf, a hóember

A szimbólumok kapcsán az egyik legcsodásabb élmény, amikor ráébredünk arra, hogy hétköznapi cselekedeteinkben is megjelennek, beférkőznek tetteinkbe, rítussá magasztosítva azokat. Vannak évről-évre ismétlődő ünnepek, amelyekben természetes módon követik egymást a szimbólumok sorozatából teremtett szertartásos mozzanatok. S vannak olyan szintén rendszeresen ismétlődő természeti események, amelyek lelkünk mély rétegeiben szólítanak meg minket és önkéntelenül engedelmeskedve az időtlen késztetésnek mi elkezdünk egy olyan tevékenységet, amely révén örömtelien belefeledkezhetünk a jelen pillanatba.

Ilyen az, amikor télen leesik az első hó, s mint gyerekkorunkban, vagy éppen gyerekeinkkel nekilátunk hóembert építeni. Mélyen tükrözi ez a szimbólumok természetét: hatnak ránk, cselekedni hívnak, ám sokszor nem tudjuk, hogy amit teszünk, az voltaképpen rítus. Mert a hóemberépítés is az, s a hóembernek is megvan a maga szimbolikája.

hóember2

Kezdve azzal, hogy három gömbből kell készíteni egy igazi, klasszikus hóembert. Mi mást jelképezne ez, mint az ember összekapcsolódó testi-lelki-szellemi hármasságát? Ráadásul ahogy a gömböket egymásra helyezzük, ezek kifejezik a hagyományos elképzelésekben előbbiek hierarchiáját. Legközelebb a földhöz, az anyaghoz a test van. A középső gömb, a lélek szintje az, ami összeköti “eget” a “földdel”, szellemet a testtel. A felső gömb a legkisebb, ez a legláthatatlanabb az anyagi-fizikai valóságban, ugyanakkor ez van legmagasabban, legfelül, legközelebb az éghez, jelezve eredetét és célját.

A gömböket rétegről rétegre kell elkészíteni. Kis golyóval kezdjük, s ezt a földön elterülő hórétegben gördítve, gurítva hízlaljuk, mint ahogy lényünk különböző szintjeit is folyamatosan tápláljuk, gazdagítjuk élményekkel és tapasztalatokkal.

A gömböket ezután fel kell emelni, egymásra rakni, kiegyensúlyozni egy láthatatlan benső tengely mentén. De talán mégsem olyan láthatatlan ez a tengely, hiszen a hóembernek több attribútuma is kifejezi, megjeleníti. Ilyen például a széndarabokból kirakott gombok sora, amelyek kirajzolják azt az energiautat is, amelynek mentén az életerő a szellem tisztulásával és összpontosításával párhuzamosan felemelhető.

S ha már tisztulás: az ég felé mutat, s szintén a szellemi, vertikális utat jelzi a hóember kezébe nyomott seprű is, ami egyúttal arra is figyelmeztet, hogy a folyamatos benső tisztulás, vagyis önismeret nélkül nem képzelhető el a benső ösvény bejárása és a szellemi felszabadulás. A seprű nyele a földre támaszkodik, míg a tulsó vége a sok párhuzamba kötött ágú seprűfejjel függőlegesen mutat felfelé, ami arra is utal, hogy össze kell kötni a létezés szféráit: az anyagi világban kell megtalálni az egy biztos ponton támaszkodó pillért ahhoz, hogy az ég felé lehessen irányítani a szerteágazó figyelmünkből a szellemi gyakorlatok során egy irányba terelt szellemünk.

hóember1

A lelken, azaz a középső gömbön átvezető út után a felső gömbhöz érkezve ami szembetűnő, az a jelek sokasága. Mindenekelőtt itt válik a kezek után egyértelművé, hogy itt egy emberről van szó. Egy olyan emberről, akit nekünk kell létrehozni a tiszta minőséget jelző fehér hóból, csakúgy, mint ahogy magunkban kell kialakítani azt a tiszta lényt is, aki a legteljesebb, a létezés mindhárom szintjén kerek egész.

A fejen szénszemek rajzolják ki az arc általában is leghangsúlyosabb részét. Néha szén jelzi a szájat, azt a “görbét”, ami “mindent egyenesbe hoz”. A sárgarépaorr-ra könnyen rá lehetne ragasztani a freudi bélyeget, hogy az bizony fallikus jelkép, s tény, hogy ad bőven okot ilyen képzettársításokra, ám ez az értelmezésnek csak egy szintje. Lehet irányjelző is (“Mindig csak előre nézz!”), vagy antenna, avagy jelezheti a szellemi lényekre jellemző képesség hangsúlyozását, hiszen az ősidőktől mondják, hogy “illatokkal táplálkoznak”, lévén az a legfinomabb, már-már anyagtalan eszencia.

hóember9

Az orr alatt egy másik antenna: a szájba dugott pipa. No ez már egyértelműbb utalás. A pipafüst is az éggel, a szellemi erőkkel áhított vagy kialakított kapcsolat jele. A füst kapcsolatban van az áldozással, áldozattal is. A pipa sok archaikus kultúra rituális tárgya volt, fontos elhatározásokat, fogadalmakat, együvé tartozást erősítettek meg hajdan a közös pipa elszívásával.

Már csak a fejfedő, a piros fazék van hátra. Formájával a cilinderre hajaz, de mint minden fejfedőnek, nemcsak profán funkciója van, amennyiben a hidegtől véd – de miért kellene a hóember fejét félteni a fagytól? -, hanem mint tartó edény ez is az igazán fontos tartalomra utal, ami a hagyományos szemlélet szerint az ember legfelső, éghez legközelebbi részében honol.

A hóember merev és mozdulatlan, míg a meleg ki nem kezdi. Épp ellentéte így annak a melegségnek, amit a készítése és a látványa ébreszt. Másfelől a jól elkészített hóember megingathatatlan, szilárd képzetet kelt, amilyenek mi is lehetünk, ha megszületünk bennünk a jellemből kiforró erő.

hóember8

A hóember annyiban is tanítást hordoz, hogy emlékeztet minket arra: végső soron minden keletkezett, létrehozott jelenség időbe vetett és elmúláshoz kötött. Különösen az, ami materiális, hiszen az folyton átalakulásban van, miként a víznek is számtalan megjelenési formája van, s a halmazállapotok terén is három formában nyilvánulhat meg.

A hóember függőleges alakja szinte egy hangtalan kiáltás: memento mori, azaz emlékezzünk a halálra! Amikor a legnagyobb a sötétség, állítunk egy fehér, szinte éjszaka is világító hóembert, amiről tudjuk, hogy csak napok kérdése, de az enyészeté lesz. Ami múlhatatlan benne, az az időtlen szellem, ami mindig megtestesül, újjászületik így a téli napforduló idején, hogy felidézhetővé váljon általa a szellemi tisztaság, az emberi teljesség elérhetősége és az időbe kötöttségtől való megszabadulás.

Csörgő Zoltán

 

Nyilas (november 22. – december 21.)

nyilas
A Nyilas jegy mitikus megjelenítője a kentaur – az alul ló, felül íját feszítő ember. A kentaur a lovat és lovast egybeolvasztó képzelet szülötte, s ez utal a jegy természetére. Az állati rész a földhöz, az anyaghoz kötött, ló-alteste képviseli a lendületet, az ösztönös és tüzes energiát. A ló a megzabolázható ösztönök szimbóluma, a felfelé nyilazó emberi felsőtest – individualitás – pedig a Napot célozza, a szellemi irányultságot. Szellemében már ember, ugyanakkor még benne lakoznak ösztönei, érzéki vágyai, köztük a belső gőg. A szellem és test, isteni és állati lét közötti ember a nyers természeti erő, féktelenség és a bölcsesség egyesülésének, vagyis a tudás vad ösztönök feletti győzelmének lehetőségét hordozza. Két féle célt jelenít meg tehát a kentaur: a horizontálisat a ló, a vertikálisat az ember. A szellemi műveletek szempontjából a kettőt egyesíteni kell. Ha a törekvő túlzottan az égre figyel, a ló rész megbokrosodhat, elveszíti az irányvezetést, irányítást. A megoldás: a föld elemre kell figyelni. Ha az ember az ösztönerőket követi, s nem veszi figyelembe a létezés magasabb szempontjait, csak horizontális létezést valósíthat meg, látszatszabadságot, a földi létezés szintjén a testi kötöttségek alól sem szabadul fel, tudata kötött marad a fizikai létezés bilincseiben. Ebből kell egységet teremteni, hogy a két ellentétes vonulat összebékíthető, rendezett legyen, ennek előfeltétele a befelé figyelés.
A nyíl a mindent átfogó szellem. A Skorpió-időszakban végrehajtott alámerülés és eloldódás, s az ebből adódó erőfelszabadulás teszi lehetővé a Nyilas időszakában, hogy az ég felé lőjük nyilunkat, hogy a téli napfordulókor megszülető Nap fénye benső fény legyen, hogy lelkünk szabad szellemként szárnyaljon az égbe. A csillagkép nyilát a Skorpió felé irányítja, egyben ez az irány néhány fok eltéréssel a Tejút középpontjára is rámutat. A Nyilas időszakában az ember lehetősége az, hogy nem másokra irányítja nyilait, hanem az önmagában, tudata hátsó részébe nyomott, látni nem akart területet veszi célba, amivel csak úgy szembesül, ha befelé, szimbolikusan hátranéz, megfordul (metanoia). A Nyilasnak ezt az aspektusát igen kifejező képeken ábrázolták a mohamedán asztrológusok. Az alkímiai művelet nyilas fázisa az, amelyben a lélek tüze felemészti a külső testet. Így bomlik ki a Nyilas legmagasabb szintjén a feltétlen jóakarat, igazságszeretet, segítőkészség, lelkesedés, lényeglátás, távlati szemlélet, nézőpont, rálátás.

 

Tudattalan – tudatalatti

tudattalan

Sokan és gyakran használják és sajnos tévesen a “tudatalatti” kifejezést a “tudattalan” helyett. Előbbi szó ivódott be a köztudatba, miközben ez is észrevétlenül hat. Érdemes ezért a médiának ezt a lehetőségét is felhasználva tisztázni, mi a különbség a kettő között és miért olyan fontos a terminológiai különbségtétel. Freud használta a tudatalatti kifejezést, ami nála a kizárólag személyes természetű elfelejtett vagy elfojtott tartalmak tárhelyének megjelölésére korlátozódott. Tanítványa, Jung megváltoztatta a kifejezést, a tudattalan nála személyfeletti is és pozitív tartalmak is a részei, s legfőképpen nem alattunk van (ami értékítéletet fejez ki), hanem “körülöttünk”. Még a fordításokban is gyakori hiba, hogy az angol unconscious-t, német Unbewusste-t automatikusan tudatalattinak fordítják. Érdemes mindezt tudatosítani, mert ezzel a tudatunkhoz és a tudattalanhoz való hozzáállásunkat, viszonyunkat is megváltoztatjuk: a szimbólumok közvetítésével elérhető tartalmai többé nem feltétlenül és csak “elfojtások”, “traumák” lesznek, hanem inspiráló erőforrások, útmutatást nyújtó, rendeződést elindító, az egyszeri, itteni és mostani létezésen túlmutató és a legmagasabb emberi képességek kibontakoztatását lehetővé tévő, értékeket közvetítő, felfedezésre váró kincsek.

A Skorpió időszakának szimbólumai és tudatfejlesztő lehetőségei a néphagyomány útmutatásai alapján

A Tejút hasadéka, az az elágazás, amely a Tejút és az Állatöv egyik találkozásánál, a Skorpió jegyének első felénél található, voltaképpen egy kapu. Amikor az évkörben a Nap eléri ezt a kereszteződést, ezt az időpontot november elseje, Halottak napja jelzi. A fény csökkenésével az alvilág kapuja ilyenkor kitárul. A nappalok gyors rövidülése, a sötétség elhatalmasodása a Világban az alvilági erők uralmának kezdetét jelzik. A Nap s vele a Természet megkezdi alvilági életét.
Ez az időszak analóg a mesei naphős alvilágjárásával, aki alászáll, hogy legyőzze ellenségét, a sötétséget megtestesítő sárkányt. A téli hónapok tehát különösen alkalmasak az alvilági alászállásra, azaz a befelé fordulásra, megvívni a harcot, meghalasztani a múlandót, hogy a földbe elvetett mag sorsát követve, a meghaló és új életre kelő a Nappal együtt újjászülethessünk, mert ez a tett a tudatosság kiterjesztését eredményezheti a tudattalan, nem uralt tartományokra. A sötétség uralma akkor ér véget, amikor tavasszal a Nap világossága immár a földi világban erőteljesebb, azaz győz a sötétség felett.
Az alvilág kikerülhetetlen szakasz a születések körforgásában: a léleknek a halál után a túlvilágon keresztül vezető útján egy újabb születésbe. A lélek a halál után az alvilágban, azaz azokon a területeken, amelyekre élete során tudatosságát nem tudta kiterjeszteni, önnön nem tudatosított erőivel, mint a tudat folytonosságát kioltó rémisztő halálerőkkel szembesül. A mesék tudják, mi vár a lélekre: megriad, ha nem felkészült, a démonokban saját egyensúlytalansága, uralatlansága, tisztátalansága, tisztázatlansága ölt alakot. A beavatás során a beavatott élménye ugyanaz, mint a halotté: az alvilági erőkkel, azaz saját nem uralt erőivel kell szembenéznie, így az Alvilág a körforgást leállítandó beavatás esetén a tudatosan végrehajtott halál első fázisának színtere is.
Az emberben az alvilág a testi kötődésnek, az elfojtott tudattartalmaknak, az uralatlan erőknek, az Ármány az emberbe befészkelődött önösségnek, a sötét a tudatlanságnak felel meg. Az ártó erők a tudatiságunkban, végső soron a tudatlanságunk folytán kialakuló, negatív érzelmek keltette mérgeket, betegségeket okozó, kiegyensúlyozatlan, ezért a múlandóságot, a születés és halál, végső soron az idő körforgását előidéző energiákat szimbolizálják.

Skorpió/Bögöly (október 22. – november 21.)

javasn

Szimbolikája: Ishara ismeretlen eredetű, számos elő-ázsiai nép mitológiájában szereplő archaikus isten. Eredetileg termékenység istennő volt. Ezenkívül az igazság és az ítélkezés úrnője. Nevével szavatolták az eskü betartását. Jelképe a skorpió és a Skorpió csillagkép.
Gilgames megérkezve a Masu („Ikrek”) hegy hágójához, megtalálja a kaput, ahol a Nap naponta ki s be jár. A kaput skorpiófarkú emberek őrzik, akiknek “puszta látása elegendő a halálhoz”. Gilgames félelmében leborul, de a skorpió-emberek felismerve benne az isteni részt, megengedik, hogy bemenjen a kapun, mely egy hosszú, sötét alagút kezdete.
Egyiptomban ősi hieroglifa. Szeth attribútumaként az isten pusztító aspektusára utal. A halottakat oltalmazó Szelket istennő szent állata. Íziszt hét skorpió kísérte el Ozirisz keresésére. Egyes fáraói jogarokon Ízisz-fejű skorpió látható.
Egy görög monda szerint Artemisz istennő parancsára egy skorpió szúrása ölte meg Oriont. Amióta Orion az égboltra került, azóta minden skorpiót gyűlöl, így azonnal eltűnik a nyugati látóhatáron, amint a Skorpió keleten feljön.
A Mithrasz-kultuszban a bika ellentétpárja, a halál jelképe, a termékenység ellenfele: a kultusz szimbolikájában a skorpió a bika spermáját próbálja elpusztítani.
Egy közép-amerikai indián mítosz szerint, a Tejút végén lakik a sokkeblű Skorpió Anya, aki a holtak lelkeit fogadja, és tőle származnak az újszülöttek lelkei is. Egy másik indián mítosz szerint az elhalálozottak lelkei ott, ahol a Tejút kettéágazik, találkoznak a Szellem-csillaggal (Antares a Skorpió csillagképben) és otthonra találnak.
A Skorpió két arca: a földszerű skorpió és az égi természetű sas. A Skorpiót szimbolizálja a kígyó és a főnixmadár is – mindkettő képes megújulni. A kígyó levedli a bőrét, hogy újat növesszen, a főnixmadár pedig haló poraiból támad fel.
A Skorpió eleme a víz, uralkodó bolygója: Mars, Plútó.


Testtáj: ágyék, nemiszervek, urogenitális szakasz, végbél, végbélnyílás, prosztata, húgyvezeték, vesemedence, farkcsont, orr.

Évköri-életkori analógia: öregkor, leszámolás az énnel, felkészülés a halálra, ősöktől tanulás, halál.

Kozmikus és természeti helyzet: lombvesztés, elkezdődött a természet külső hanyatlása, az életerők visszahúzódása, befelé koncentrálása. Tovább hosszabbodó éjszakák, a sötétség mind teljesebb térnyerése. A Skorpió első dekádjának végén, november 1-én nyílik meg az alvilág, mint a túlvilág kapuja. Ez a kapu ugyanakkor a Tejút-Világfa gyökere, a Mindenség Anyaöle szülőkapu is, mert ez a Tejút azon kapuja, amin keresztül a lelkek lefelé is és felfelé is megindulhatnak a túlvilág felé. A Nap is alvilági utat tesz meg a Tejút hasadékába érve, hogy alámerülve a sötétségbe segítse majdani karácsonyi újjászületését.

Hagyományos (külső) ünnepek: Halottak napja – kapcsolat, találkozás az ősök szellemeivel. November 11. – negyvennapos böjt (december 21-ig) kezdete előtt az utolsó nap.

Belső ünnep: Halottak napján megvizsgálhatjuk, mit köszönhetünk – pozitív, negatív értelemben egyaránt – az őseinknek. De adjunk hálát nekik – ettől vagyunk épp olyanok, amilyenek!

Feladatok, lehetőségek: befelé fordulás, titkokkal, tabukkal foglalkozás, halál titkainak keresése, halál tudatosítása, ellentétek, szélsőségek, határok keresése, tapasztalatszerzés, önvizsgálat, szembesülésre a mélyünkkel, alámerülés a tudattalanba, szembesülés fel nem dolgozott élményekkel, el nem fogadott késztetésekkel, átalakulás, válságkezelés. Kedvező időszak operációkra, ismeretlen dolgok kipróbálására, temetőlátogatásra. Kedvezőtlen a túlzott kifelé fordulásra.

Szellemi feladat a jegyben: A Skorpió első dekádjának végénél a Nap eléri az Alvilág kapuját és megkezdődik alászállása, túlvilági útja, mint a mitikus és mesei hősöké. A Skorpió időszaka számos szellemi lehetőséget hordoz – s ez nagyon ismerős a Skorpió-szülötteknek! – a születés és halál titkainak keresése, a mélységek kutatása, a tabukkal való foglalkozás, a szembesülések, az ellentétek és a szélsőségek keresése és tudatos megtapasztalása, a belső késztetésből eredő átalakulás terén.

Az árnyék és az árnyékvilág – avagy a Skorpió beavató időszaka

skorpio

A Skorpió-időszak az évkörben a befeléfordulás elmélyítésének szükségességéről szól. Az évkörben hullámzik a tudat irányultsága az ár-apályjelenséghez hasonlóan: amikor a Nap a téli napforduló után megszületik, ezzel a tudat is újjászületik, s ahogy nő a fény, a világosság a világban, úgy fordul mind jobban a világ felé. Aktivitása akkor kezd igazán belendülni, amikor a világosság győz is a sötétség felett a tavaszi napéjegyenlőség idején. A nyári napfordulóra a tudat eléri legtisztább, legvilágosabb állapotát, miközben tettereje is a csúcson van, a Nap zeniten való haladásához hasonlóan. Ettől kezdve azonban a tettek immár gyümölcseiket termik, csökken a nappalok hossza, a fény a világban, ezért nekünk is mind jobban befelé szükséges fordulnunk. A begyűjtött tudatosságot érdemes mindinkább besűríteni, ahogy a növények is magba gyűjtik erejüket.
A Skorpió első dekádjának végénél a Nap eléri az alvilág kapuját és megkezdődik alászállása, túlvilági útja, mint a mitikus és mesei hősöké. A Skorpió időszaka számos szellemi lehetőséget hordoz – s ez nagyon ismerős a Skorpió-szülötteknek! – a születés és halál titkainak keresése, a mélységek kutatása, a tabukkal való foglalkozás, a szembesülések, az ellentétek és a szélsőségek keresése és tudatos megtapasztalása, a belső késztetésből eredő átalakulás terén.
Beavató időszak ez, a halálból való tanulás ideje. A Skorpió első dekádjának végétől, november 1-étől, Halottak napjától kezdődő időszak jelszava: „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni!”. Ilyenkor a mi benső világunkban is alászállás indul, szembesülés kezdődhet az árnyékvilágunkkal. Tudatunknak azzal a részével, amit Carl Gustav Jung árnyéknak nevezett, vagyis a sötét, elutasított, elnyomott vagy éppen fel nem ismert és mindezért tudattalan oldalunkkal. Az árnyékban lényünk azon vonásai foglaltatnak benne, amelyeket nem élünk meg, nem szeretünk, inkább elnyomunk, elfojtunk és igyekszünk megfeledkezni róluk.
Fedezzük föl, ismerjük ki önmagunkat, kutassuk föl árnyékunkat és fogadjuk el verge! Ugyanúgy hozzánk tartozik, mint az úgynevezett jó tulajdonságaink, amelyek mellesleg egyáltalán nem biztos, hogy jobbak, csak a kultúránk ezeket fogadja el. Nem tagadhatunk meg semmit, ami a miénk, kivéve, ha beteg és elviselhetetlen emberré szeretnénk válni. Ehelyett inkább legyünk belsőleg tiszták, könnyűek, szeretetteljesek és tudatosak.
Megtagadott, korábban meg nem élhető személyiségrészeink tudatosítása, elfogadása, integrációja energiát szabadít fel, hiszen azt nem kell elfecsérelnünk arra, hogy hárítjuk a szembenézést. Mély, kreatív erőforrásaink felé is csak az árnyékba rejtett, űzött lélektöredékek feldolgozása, megoldása révén haladhatunk. Integráció és eloldódás, s az ebből adódó erőfelszabadulás teszi majd lehetővé a Nyilas időszakában, hogy az ég felé lőjük nyilunkat.
Az egyik legnagyobb lehetőség mégis a múlandóság tudatosítása, azaz érdemes megvizsgálnunk, mi a múlandó és mi a maradandó, megőrzendő bennünk? Ki lehet használni a most megnyilvánuló erőt arra, hogy azt szüntessük meg, ami valóban felesleges. Jó alkalom ez az időszak tehát arra is, hogy véget vessünk megszokásainknak, mert ezek az ego, az egyensúlytalan energiák áramlása keltette lefokozott, hétköznapi önátélésünk támaszai. A szokásaink, viselkedésmintáink könnyedén mentesítik a figyelmet, s ezért mindennapi létezésünk, tevékenységünk nagy részét automatizmusok töltik ki. De ezeket kell megtölteni figyelemmel, tudatossággal, mert lehet ez egy háló, ami látszólag megtart, de olyan háló is, amelyben a szabadságra törő szellem vergődik, gúzsba kötve érzi magát. Ezt a hálót érdemes áthasítani ebben az időszakban.
Ezt megtámogatja a tíz nappal később, a második dekád végétől induló negyven napos böjti időszak. Negyven nap épp elegendő arra, hogy megszilárdítsuk a változást, a teljes átalakulást. Ez az Opus Magnum, a Nagy Mű ideje, benne a fő művelet a solutio és a coagulatio, az oldás és kötés, amikor egy magasabb szinten szilárdíthatjuk meg magunkat, finomabb támasztékot teremthetünk tudatosságunknak.
A negyven nap alatt kiemelten fontos a harmadik, hetedik, tizenkettedik, huszonegyedik nap, amelyek az újravizsgálást, az áttörés, átszakadás elmélyítését, fenntartását segítik. Így nem hagyjuk, hogy elsikkadjon a felismerésünk, eltemetődjön a szándékunk, újraszövődjön – ahogy egyébként nagy erővel szokott – a megszokott kis életünk komfortzónáját fenntartó öntudatlan benső programjaink hálója. Kilépni a lekorlátozó megszokások kötéséből, az automatizmusok egymást gerjesztő, kibomló, s bomlasztó köréből, újra meg újra, ez kis halálok sorozata. Fontos élmény ez évente annak érdekében, hogy tapasztalatot szerezzünk függőségeink felszámolhatóságáról, elvarázsoltságunk megtörhetőségéről, hogy felkészüljünk a negyven nap vagy életünk végén a halál küszöbén való nagy átlépésre: a teljes szabadságra.