A szimbólumok kapcsán az egyik legcsodásabb élmény, amikor ráébredünk arra, hogy hétköznapi cselekedeteinkben is megjelennek, beférkőznek tetteinkbe, rítussá magasztosítva azokat. Vannak évről-évre ismétlődő ünnepek, amelyekben természetes módon követik egymást a szimbólumok sorozatából teremtett szertartásos mozzanatok. S vannak olyan szintén rendszeresen ismétlődő természeti események, amelyek lelkünk mély rétegeiben szólítanak meg minket és önkéntelenül engedelmeskedve az időtlen késztetésnek mi elkezdünk egy olyan tevékenységet, amely révén örömtelien belefeledkezhetünk a jelen pillanatba.
Ilyen az, amikor télen leesik az első hó, s mint gyerekkorunkban, vagy éppen gyerekeinkkel nekilátunk hóembert építeni. Mélyen tükrözi ez a szimbólumok természetét: hatnak ránk, cselekedni hívnak, ám sokszor nem tudjuk, hogy amit teszünk, az voltaképpen rítus. Mert a hóemberépítés is az, s a hóembernek is megvan a maga szimbolikája.
Kezdve azzal, hogy három gömbből kell készíteni egy igazi, klasszikus hóembert. Mi mást jelképezne ez, mint az ember összekapcsolódó testi-lelki-szellemi hármasságát? Ráadásul ahogy a gömböket egymásra helyezzük, ezek kifejezik a hagyományos elképzelésekben előbbiek hierarchiáját. Legközelebb a földhöz, az anyaghoz a test van. A középső gömb, a lélek szintje az, ami összeköti “eget” a “földdel”, szellemet a testtel. A felső gömb a legkisebb, ez a legláthatatlanabb az anyagi-fizikai valóságban, ugyanakkor ez van legmagasabban, legfelül, legközelebb az éghez, jelezve eredetét és célját.
A gömböket rétegről rétegre kell elkészíteni. Kis golyóval kezdjük, s ezt a földön elterülő hórétegben gördítve, gurítva hízlaljuk, mint ahogy lényünk különböző szintjeit is folyamatosan tápláljuk, gazdagítjuk élményekkel és tapasztalatokkal.
A gömböket ezután fel kell emelni, egymásra rakni, kiegyensúlyozni egy láthatatlan benső tengely mentén. De talán mégsem olyan láthatatlan ez a tengely, hiszen a hóembernek több attribútuma is kifejezi, megjeleníti. Ilyen például a széndarabokból kirakott gombok sora, amelyek kirajzolják azt az energiautat is, amelynek mentén az életerő a szellem tisztulásával és összpontosításával párhuzamosan felemelhető.
S ha már tisztulás: az ég felé mutat, s szintén a szellemi, vertikális utat jelzi a hóember kezébe nyomott seprű is, ami egyúttal arra is figyelmeztet, hogy a folyamatos benső tisztulás, vagyis önismeret nélkül nem képzelhető el a benső ösvény bejárása és a szellemi felszabadulás. A seprű nyele a földre támaszkodik, míg a tulsó vége a sok párhuzamba kötött ágú seprűfejjel függőlegesen mutat felfelé, ami arra is utal, hogy össze kell kötni a létezés szféráit: az anyagi világban kell megtalálni az egy biztos ponton támaszkodó pillért ahhoz, hogy az ég felé lehessen irányítani a szerteágazó figyelmünkből a szellemi gyakorlatok során egy irányba terelt szellemünk.
A lelken, azaz a középső gömbön átvezető út után a felső gömbhöz érkezve ami szembetűnő, az a jelek sokasága. Mindenekelőtt itt válik a kezek után egyértelművé, hogy itt egy emberről van szó. Egy olyan emberről, akit nekünk kell létrehozni a tiszta minőséget jelző fehér hóból, csakúgy, mint ahogy magunkban kell kialakítani azt a tiszta lényt is, aki a legteljesebb, a létezés mindhárom szintjén kerek egész.
A fejen szénszemek rajzolják ki az arc általában is leghangsúlyosabb részét. Néha szén jelzi a szájat, azt a “görbét”, ami “mindent egyenesbe hoz”. A sárgarépaorr-ra könnyen rá lehetne ragasztani a freudi bélyeget, hogy az bizony fallikus jelkép, s tény, hogy ad bőven okot ilyen képzettársításokra, ám ez az értelmezésnek csak egy szintje. Lehet irányjelző is (“Mindig csak előre nézz!”), vagy antenna, avagy jelezheti a szellemi lényekre jellemző képesség hangsúlyozását, hiszen az ősidőktől mondják, hogy “illatokkal táplálkoznak”, lévén az a legfinomabb, már-már anyagtalan eszencia.
Az orr alatt egy másik antenna: a szájba dugott pipa. No ez már egyértelműbb utalás. A pipafüst is az éggel, a szellemi erőkkel áhított vagy kialakított kapcsolat jele. A füst kapcsolatban van az áldozással, áldozattal is. A pipa sok archaikus kultúra rituális tárgya volt, fontos elhatározásokat, fogadalmakat, együvé tartozást erősítettek meg hajdan a közös pipa elszívásával.
Már csak a fejfedő, a piros fazék van hátra. Formájával a cilinderre hajaz, de mint minden fejfedőnek, nemcsak profán funkciója van, amennyiben a hidegtől véd – de miért kellene a hóember fejét félteni a fagytól? -, hanem mint tartó edény ez is az igazán fontos tartalomra utal, ami a hagyományos szemlélet szerint az ember legfelső, éghez legközelebbi részében honol.
A hóember merev és mozdulatlan, míg a meleg ki nem kezdi. Épp ellentéte így annak a melegségnek, amit a készítése és a látványa ébreszt. Másfelől a jól elkészített hóember megingathatatlan, szilárd képzetet kelt, amilyenek mi is lehetünk, ha megszületünk bennünk a jellemből kiforró erő.
A hóember annyiban is tanítást hordoz, hogy emlékeztet minket arra: végső soron minden keletkezett, létrehozott jelenség időbe vetett és elmúláshoz kötött. Különösen az, ami materiális, hiszen az folyton átalakulásban van, miként a víznek is számtalan megjelenési formája van, s a halmazállapotok terén is három formában nyilvánulhat meg.
A hóember függőleges alakja szinte egy hangtalan kiáltás: memento mori, azaz emlékezzünk a halálra! Amikor a legnagyobb a sötétség, állítunk egy fehér, szinte éjszaka is világító hóembert, amiről tudjuk, hogy csak napok kérdése, de az enyészeté lesz. Ami múlhatatlan benne, az az időtlen szellem, ami mindig megtestesül, újjászületik így a téli napforduló idején, hogy felidézhetővé váljon általa a szellemi tisztaság, az emberi teljesség elérhetősége és az időbe kötöttségtől való megszabadulás.
Csörgő Zoltán
