A nap szimbóluma kategória bejegyzései

Szent György, a Naphős és a sárkány

 Raffaello - Szent György legyőzi a sárkányt

Raffaello: Szent György legyőzi a sárkányt

Az előkelő kappadókiai származású Georgianust, György lovagot a római hadseregben tanúsított vitézsége elismeréséül Diocletianus császár kegyeibe fogadta és tekintélyes állami hivatalhoz juttatta. A római hadsereg magas rangú katonatisztjeként anyja hatására lett keresztény. A Krisztus hívévé vált ifjú nem helyeselte az uralkodó kegyetlen keresztényüldöző politikáját, sőt szembe is szállt vele. Ezért börtönbe vetették, de a kínzások sem tudták eltéríteni a hitétől. Szíriában szenvedett mártíromságot, Kr. u. 303-ban kivégezték.

A vértanúhalált halt férfit mind a keleti, mind a nyugati egyház szentként tiszteli. A róla szóló legendák – miszerint legyőzte a szépséges királylányt fogva tartó sárkányt – valamennyi európai nép folklórjában ismeretesek. Jacobus de Voragine Legenda Aureája szerint „a kappadókiai származású György vitéz elvetődött egyszer Libya provincia Silena nevű városába. A város mellett volt egy tenger nagy tó, abban lakott egy dögletes sárkány. Gyakran megfutamította a népet, mely fegyvert ragadott ellene, de a sárkány a város falaira felhágva leheletével mindenkit megmérgezett. Hogy haragját csillapítsák, a polgárok kénytelen-kelletlen két juhot adtak neki naponta, különben a város falaira rontott, és úgy megfertőzte a levegőt, hogy sokan belehaltak. Amikor a juhok már fogytán voltak és a városlakók többet szerezni sem tudtak, úgy határoztak, hogy a juhok mellé egy-egy embert adnak. Sorsot vetettek hát az összes fiún és leányon és a sors nem tett kivételt. Mikor már majdnem minden ifjút és hajadont fölfalt a szörnyeteg, a sors választása a király egyetlen leányára esett, őt ítélve a sárkánynak…
Szent Györgyöt véletlenül éppen arra vitte az útja. Meglátta a síró leányt, s … lóra pattant, keresztet vetett és vakmerően a közelgő sárkányra rontott. Lándzsáját nagy erővel megforgatta, s magát Istennek ajánlva, a sárkányt súlyosan megsebesítette és a földre terítette… A király egész népével együtt felvette a keresztséget, Szent György pedig kardot rántva megölte a sárkányt.”

Paolo Ucello - Szent György legyőzi a sárkányt

Paolo Ucello: Szent György legyőzi a sárkányt

A sárkány azokat a sötét erőket jelképezi, amelyek az ekkor végérvényesen véget érő téllel is kapcsolatban vannak, ezért Szent Györgyben a klasszikus mítoszok Naphősét fedezhetjük fel. A középkorban a sárkány lefejezése a gonosz felett aratott győzelem szimbóluma lett, s egyben a fény és sötétség küzdelméről szóló helyi mítoszok ősi szimbolikájával is hamar egybe kapcsolódhatott: ilyen volt Sabazios, a frígek ég-atyja története, Perszeusz Medusa-küzdelme vagy Bellerophon harca a kimérával.

Szent György fokozatosan kialakuló legendájának végső formáját nagyjából a hatodik századra érte el, de ekkor még nem vált közismertté: Györgynek Rómában már az 5. századtól volt saját temploma, Itália többi részén viszont körülbelül csak egy évszázaddal későbbi tiszteletét lehet igazolni. Ünnepét Rómában 683 óta ülik április 23-án. Ugyan nem sokkal később az egyházi tekintély többször, így a trullai zsinaton (692) tilalmazta, apokrifnak minősítette a legendát, György mégis egy évezrednél tovább a hit diadalmas hőseként, győzhetetlen katonájaként, emberi példaként élt a középkor lovagi világában.

 Gustave Moreau - Szent György.jpg

Gustave Moreau: Szent György

Tours-i Szent Gergely szerint György ereklyéit Galliában is tisztelték és már a Merovingok is őt tekintették ősatyjuknak: a dinasztia György mondaszülte fiától származtatta magát. Angliában és Skóciában pedig már az angolszász időkben meglehetősen nagy tekintélye volt. Szent György Anglia legkedveltebb szentjévé vált: György volt Oroszlánszívű Richárd személyes védőszentje is, és III. Henrik idejében az 1222. évi oxfordi nemzeti zsinaton az angol királyság oltalmazójává nyilvánították. A szigetországnak több mint 160 templomát szentelték Györgynek, s ünnepét kötelezővé tették. III. Edwardtól ered az angol hadsereg csatakiáltása: „Szent Györggyel Angliáért!” Ő alapította a Szent György- vagy térdszalag-rendet (1348) is. A szent lovag tisztelete V. Henrik idejében érte el a csúcspontját, amikor a canterburyi érsek rendelkezése szerint Szent György ünnepe ugyanazt a liturgiai rangot kapta, mint a karácsony. A reformáció ellenére az anglikán egyház is megőrizte György iránti szeretetét. E tényt szemlélve nem jelentéktelen dolog, hogy a 20. század elején XIV. Benedek pápa Szent Györgyöt újból Anglia védőszentjének nyilvánította.

Szent György

A keleti egyházban Georgiosz Demeterrel, Prokópiosszal és Theodorral a nagy katonaszentek közé tartozik, és ő volt Konstantinápoly védőszentje is. György tisztelete Európában a középkorban volt a legerősebb: a lovagok oltalmazója, a zarándokok és a német lovagrend védőszentje kiemelkedő helyen állt a szentkultuszok sorában. Rövid ideig a Dardanellák is az ő nevét viselte.

A szent egyik első magyar vonatkozása, hogy a korona alsó, ún. bizánci részén az ő képe látható. Az sem jelentéktelen tény, hogy az első csanádi székesegyházat Gellért püspök Szent György tiszteletére szentelte. A veszprémi Szent György-kápolna is a magyar György-kultuszt hirdette a középkorban. I. István bolgárok elleni hadjáratából is Szent György ereklyéivel tért haza, és a szent a középkorban virágzó nagy magyarországi népszerűségét tanúsítja, hogy számos nemzetségi monostor és templom választotta patrónusául. Szent István a pogány ellenállást Szent Márton püspök és Szent György vértanú zászlaja alatt törte meg.

Szent György a Szent Koronán

A hazai Szent György-kultusz virágzására jellemző, hogy Károly Róbert megalapította (1318) a Szent György-vitézek lovagrendjét (Societas Beati Georgii), amelynek az Egyház védelme, a lovagi erények: istenfélelem, foglyok kiváltása, szegények istápolása, a bajtársias érzület ápolása, továbbá a királyhűség és a haza védelme volt a kötelessége. A rendnek ötven tagja volt, „aki tartozott minden vigasságban, de különösen a harcjátékban a királyt követni. Jelvénye fehér mezőben piros kereszt, ruházata pedig térdig érő hosszú fekete, csuklyás köpeny. A tagok az Úr halálának és feltámadásának emléknapjain, azaz pénteken szomorkodni, vasárnap pedig örvendezni kötelesek”. A lovagi közösséget Zsigmond új szabályzattal, Sárkányrend néven fejlesztette tovább (1408).

A középkori főnemesség eleven Szent György-kultuszáról tanúskodik, hogy a Báthoriak is a Sárkányölőt választották családi patrónusuknak. A középkori címerükben látható sárkányalak a mondai hagyomány szerint a család ősének, a 13. században élt Oposnak hőstettét, az utolsó kárpát-medencei sárkány, az Ecsedi-láp félelmetes szörnyének Szent György segítségével való legyőzését idézi. A 16-17. században a szent kultusza Magyarországon a törökök elleni küzdelemmel kapcsolódott össze, Báthori István vajda is Szent György oltalmában bizakodva vív meg Kenyérmezőnél „a pogány török sárkánnyal”. Szent György a barokk kor elején az egyik legnépszerűbb védőszent volt az országban. A betegségeket is démonnak, sárkánynak tekintették a mágikussá vált képzetvilágban, ezért szakrális védelemkérő, egészségoltalmazó céllal György lovag tiszteletére szenteltek ispotályokhoz, azaz korabeli kórházakhoz tartozó kápolnákat.

Szent György

György görög eredetű neve (Georgios) parasztot, földmívelőt jelent, mégis ő lett általában a lovagoknak, lovaskatonáknak, napjainkban a cserkészeknek, továbbá fölszerelése miatt a fegyverkovácsok, szijjártók céhének, valamint a vándorlegényeknek, azonkívül a lóval is foglalkozó parasztoknak a patrónusa.

Szent Györgyöt a képzőművészet számos formában megörökítette. Talpig páncélöltözetben, lovon ülve vörös keresztes zászlóval, dárdával, amint a sárkányt legyőzi, ritkán még kerékkel, vértanúsága egyik eszközével is szokták ábrázolni. Alakját Kolozsvári Márton és György prágai szobra őrzi számunkra a legemlékezetesebben, ami Európa első teljes alakos bronz lovasszobra, a Hradzsinban a Szent Vitus-székesegyház mellett díszíti a teret. Ennek a prágai eredeti után készült másolatai Kolozsváron, Szegeden is megtalálhatók, egy pedig Budapesten is, a Vár oldalában látható.

Kolozsvári tesvérek Szent György szobra

A Szent György szobor eredeti példánya a török háborúk folyamán került Prágába. Állítólag a Buda török általi bevétele, 1541. augusztus 29. után maga Nagy Szulejmán védte meg a műalkotást: „E szobrot senki meg ne nézze, a muzulmánok ne lássák – rendelkezett róla, majd a »a nyakán levő kasmíri sálat leoldván, az alakot befödte véle s az összetöretéstől megmentette«.” Az oszmán szultán talán még azt is tudhatta, hogy György azon a földön született, ahonnan ő is hódítani indult, mindenesetre a művelt, Európában „Nagy”, „Dicsőséges” mellékneveket kapott, a muszlim világban „Törvényhozóként” tisztelt uralkodó biztosan felismerte a szobor értékét.

Erről a szoborról írta kiváló szimbolikus érzékkel Csanád Béla e versét:

Ha kételkednél Szent György jó vitéz

történetében, idézd régi szobrát

a prágai vár ünnepi terén.

Halálra ítélt sárkány vicsorog rád,

 

Mely azóta sem halt meg igazán.

Meddig győzi a szent a néma harcot?

Időtlenül tusakodik a hős,

arcán felismered rettenve arcod:

 

benned emeli Szent György jó vitéz

győztes lándzsáját a szörnyeteg ellen,

benned tusakodik az égi hős

halálodig szüntelen küzdelemben.

Sepsiszentgyörgy Szent György-szobor4

Egy másik jellegzetes Szent György szobor nemrég, ugyancsak Erdélyben, de a Kolozsvári testvérekéhez képest jó hatszázötven évvel később készült. Sepsiszentgyörgy egyik terén látható, s érdekessége, hogy a lovagot nem lova hátán, hanem a sárkányon lovagolva láthatjuk. Szent György még küzd a sárkánnyal, de nem döfi le, inkább védi magát, mindenesetre megpróbálja megülni. A szobor megalkotója mintha visszautalna arra a magyarok körében megőrzött keleti eredetű hagyományra, ahogy hajdan a táltosokat is elképzelték és ábrázolták: a sárkány meglovaglásának célja uralmi állapotban tartani azt az erőt, amely megfeleltethető a kimozdító ösztönöknek, az érzelmi meghatározottságoknak, gondolati rögzültségeknek, uralatlan indulatoknak, még mélyebben saját elveszített természetfeletti őserőnknek, tudatosságunknak és teremtő képességünknek.

garabonciás

A nyugatitól olyannyira különböző keleti megközelítésre utal Liz Wright Kelet és Nyugat találkozása című taoista és buddhista ihletettségű képe is, hiszen a kínai mitológiában a sárkányok általában jók, a béke, a jólét szimbólumai.

Liz Wright - Kelet és Nyugat találkozása

A Föld világnapján – A Föld és a föld a magyar hagyományban

Föld napja2

A magyar hagyományban fennmaradt egyetlen ősi teremtésmondában az ember megalkotása úgy zajlott, hogy Isten a tenger mélyéből felhozott iszapot keltette életre. A magyar népmesékben és hiedelmekben fellelhető egy másik ősi képzet is: a föld, mint makrokozmosz és az ember, mint mikrokozmosz analógiája. Az erdő így lesz a Föld haja, s erre az analógiára épül az a mágia, melynek során például a boszorkányok titkát karácsony estéjén lucaszékről kileső embernek a menekülése közben többek között fésűt kell hátrahajítania, mert az nyomban erdővé változik.

A régiek mitikus világképében a kerek és lapos Földet négy szögleténél négy bivaly tartja a hátán, ők biztosítják a világ szilárdságát. Ezek hét- vagy kilencévenként megmozdulnak, mert egyik oldalukról a másikra fordulnak, vagy olykor az egyik állat a fülét megvakarja, máskor azért, mert bögöly száll rájuk, s ilyenkor reng a föld. A földrengés, földindulás mindig azt jelzi, hogy a földi színtér jelenlegi állapota meg fog változni.

Az eredeti egység kettétörésekor létrejött Föld és Ég a magyar hagyományban rendet alkotó, egymást kiegészítő párokként jelennek meg. Ebben az értelemben a mennyel, a szellemi szférával, atyai és teremtő minőséggel szemben a Földhöz az anyagi, testi, természeti lét, a passzivitás, a sötétség, a kötöttség, szilárdság, stabilitás és a női elv kapcsolódik.

Föld napja

Női minőségként jelenik meg ugyanakkor a Földet az Éggel összekötő Világfa is. A Világfa Boldogasszony attribútuma. A Világfa ágai a teremtésnek az égtől a földig és a teremtett lényekig zajló kiáradásának szintjeit is szimbolizálják, ahogy a népi imádság is szól: „Ég szülte Földet,/Föld szülte fát,/Fa szülte ágát,/Ága szülte bimbaját,/Bimbaja szülte virágját…”. Az égen Tejútként, a mesékben tetejetlen, vagy égigérő faként, az ember és világ – mikrokozmosz és a makrokozmosz – közötti átmenetet jelentő házban Boldogasszony fájaként, a régi áldozati szertartásokban szent faként, az ősök hitében a lelkek útjaként és végül a benső tapasztalásban egymást meghaladó tudatállapotok szimbólumaként megjelenő Világfa, mint a világ tengelye köti össze a földi világot, az alvilágot és a mennyet. A föld tehát a világ közepe, fölé borul az ég, a földi világ alatt, azaz a föld alatt pedig az alvilág található. A földhöz a négylábú lények tartoznak, mint a szarvas, ezért állnak szarvasok a szőtteseken az életfaábrázolások két oldalán – no meg azért is, mert a szarvas agancsai is a fa ágaira utalnak.

Boldogasszony, mint női teremtő princípium Földanyaként is megjelenik. Boldogasszonynak két megjelenése van a magyar hagyományban, Szeged környékén az életet adó Nagyboldogasszony szűz leányaként tisztelték Kisasszonyt. Kétarcú a termést hozó anyaföld is: egyszerre anya és gyermeke, az érett és elöregedő földistenanya („Föld édesanya”) és az aratás utáni, még érintetlen, szántatlan, sértetlen szűzföld. Mély összefüggésekre utal, hogy szeptember 8-a, Kisasszony napja előtt épp kilenc hónappal van Boldogasszony fogantatásának ünnepe, Eketiltó vagy Földtiltó Boldogasszony napja, amikor a szántás a szűz Kisasszonyt sértené.

Nagyboldogasszony az életet adó istenasszony, nemcsak mint faistennő, hanem Földanya is, minden belőle születik s belé tér vissza. Ő az, aki ősszel termékenyül meg a belé vetett magtól és kilenc hónapra rá, nyár derekán szüli meg gyermekét, hozza meg a termést, a magokkal teli kövér kalászokat. Ő, a Földanya fogadja a gyermeket is, aki hamarabb és könnyebben érkezik, ha az anya a földön szül, s születése után is a létezők közé fogadását jelző fontos szertartásos lépésként elsőként az anyaföldre fektették a kisdedet, hogy megszenteljék, s a Földanya véglegesítse az érkezést. Mintegy neki ajánlják fel, ahogy neki ismerik el, s fektetik földre a haldoklót is, hiszen őbelé tér vissza: a halott földbe temetése az újjászületése érdekében tett első lépés.

termőföld2

Hagyományainkban tehát jelképek őrizte ősi tudás lelhető fel. A földművelés, az aratás, vagy a termesztés, termés, teremtés szavaink kapcsolatai elevenen árulkodnak arról, hogy a régiek milyen mélyen élték meg, hogy a földdel egységben élve, az általa kiszabott feladatokon keresztül saját sorsukba nyerhetnek bepillantást, de nemcsak bepillantást, hanem iránymutatást, eligazítást is. A termőföldhöz kapcsolódó tevékenységek: a szántás, a vetés, az aratás, az, hogy a földbe vetett mag a földben elhal és kikel, sarjadó növényként új életre kel, kalászt hozva, megsokasodva visszatér, az élet körforgását, a születés, meghalás ciklikusságát, a megtermékenyülést, a halált, a halál utáni újjászületést jelképezik.

Fontos feladat volt a föld erejének évről évre történő megőrzése, megújítása. A jó termés érdekében háromszor kellett megszántani a földet. Aratás után pedig az utolsó gabonaszálakat a gabonaszellem feltámadása, a földtől elvett, a magba került erő megőrzése, átmentése és visszaadása, valamint a föld termékenységének megszakítás nélküli továbbadása és megújítása érdekében hagyták állva aratatlanul, levágatlanul, a föld felé hajlítva a tarlón. A földnek ez az ereje, „a föld zsírossága” elvehető is volt: a boszorkányokról azt tartották, hogy képesek „elvenni a föld hasznát”, mégpedig úgy, hogy a zöld búzára hajnalban lepedőt terítenek és harmatot szednek.

A földnek és a Napnak szóló áldozatok arról a tudásról szólnak, hogy a termésben a föld és a nap ereje egyesül: a föld mélyén szunnyadó láthatatlan női, növényi életerőt a Nap férfienergiája termékenyíti meg. Ezt a nászt, végső soron a szellem és az anyag viszonyát szimbolizálja a szarvasra ülő sas együttese – ahol a Földanyát jelképező szarvas megtermékenyül a Nap madarától. Ennek a szent násznak, ég és föld egyesülésének szent eredménye az Alföld középső vidékén életnek hívott búza, vagy a kenyér is: a béke, az egység, az ellentétek feloldásának a szimbóluma.

búza

A föld a halál és az anyagiasság szimbóluma is volt, erről értesülünk az egyik krónikából, ahol a testvér–viszály és háború okozóját, a cinkotai csatatéren elesett Videt megtalálva a vitézek felvágták mellkasát, sebeit és szemeit földdel szórták tele. Ezután így kiáltottak: „Lakjál jól most földdel, ki életedben javakkal és méltóságokkal telhetetlen valál…”

A föld a magyarok hagyományában is az őselemek, a világmindenséget alkotó alapelemek egyike. A jelképes birtokszerzés keleti, minden bizonnyal szkíta eredetű, szerződés értékű szertartása a föld vásárlására a krónikákban is megjelenik. Árpád magyarjai egy fehér lovon szerezték meg új hazájuk földjét Szvatopluk szláv fejedelemtől: „Közös elhatározással visszaküldték követüket a vezérhez és földjéért küldtek neki egy nagy fehér mént aranyozott nyereggel, aranyfékkel. A követ pedig a vezértől földet, füvet és vizet kért. A vezér pedig mosolyogva így szólt: – Az ajándék fejében legyen az övék, amennyit csak akarnak!” Árpád ezután a követe által üzent a fejedelemnek, „hogy ezen a földön, amelyet megvettek tőled, semmiképpen ne maradj tovább, mert földedet a lovon, a füvet a féken, a vizet a nyergen megvették”.

A föld később is a birtokolt területet és hatalmat jelképezte. A magyar királyok koronázásakor a királynak egy az ország minden részéből összehordott földből emelt – a Világhegyet is szimbolizáló – a halomra kellett lovával felugratnia, hogy megejtse a szertartásos, a négy égtáj fölötti uralmát kifejező négy kardvágást. A teljességet és a hatalmat, alakjával pedig magát a Földet is jelképezi a királyi koronázási jelvények között az arany országalma, melybe a föld feletti uralom jelképeként az ország valamennyi vármegyéjéből származó földet tettek készítői, tetején a kereszt ismét csak a Világfát jeleníti meg.

A föld az ősi áldozati szertartásoknál is megjelent, mégpedig kétféleképpen: „Pannonia után Erdély meghódításakor a hét vezér magával vitt Pannoniából három tárgyat: földröget, füvet és vizet, hálaáldozatul az ég felé magasba hajíták”. A földdel, fűvel, vízzel való áldozás elemi áldozatnak, elemtisztító szertartásnak is tekinthető. A bor, tej, víz földre öntése, loccsantása szintén ősi áldozati és megszentelő szertartás volt.

termőföld

Egykoron az eskük során az esküvést tevők szertartásos áldozatokkal kísérve valószínűleg az isteni hatalmat megnyilvánító természeti erőkre és elemekre, többek között a földre esküdtek. Fennmaradt a létezésünk kereteit, tartópilléreit jelentő égre és földre való esküvési forma az „esküdözik égre-földre” kifejezésünkben is. A földesküvés, e „komoly és tiszteletet parancsoló esküforma”, mint eredeti, régi nemzeti szokás hosszú ideig fennmaradt a magyaroknál. Vitás tulajdon- vagy örökségjogi ügyekben, a földdel kapcsolatos határperekben, határjárások és határigazítások alkalmával az eskütevőnek fedetlen fővel, öv nélkül és sarutlanul, mezítláb a vitatott földbe ásott verembe kellett állnia, egészen köldökéig aláereszkedve. Ekkor betemették a föld színéig, neki pedig egy maréknyi földet jobb kezébe véve és feje fölé tartva kellett esküdnie a bíró által kiszabott rend és mód szerint.

A gödör természetesen itt sírt jelképez, s a többi részlet is a fej fölé tartott földtől az akkori temetéseken szokásos öltözékig szimbolikus eltemetésről szól, amivel az eskütevő azt fejezte ki, hogy ha valótlant állít, akkor haljon meg s temessék el. Az esküszövege így szólt: „…és ha hamisan vagy csalárdul esküdtem, nyeljen el ez a föld, és ne hozzon hasznot vagy gyümölcsöt se nekem vagy örököseimnek, se utódaimnak vagy birtokom lakóinak, hanem haszon és termés gyanánt tövist és gazt teremjen. Isten engem úgy segéljen…”.

Más régi esküszövegekben is szerepel a föld igazságosztó hatalmára való hivatkozás, az a hit, hogy a föld haragja szállhat az eskütevőre és megtorolhatja az igazságtalanságot: az esküszegőt „nyelje el a föld”, vagy éppen „ne teremjen” neki és leszármazottainak. A föld azonban nemcsak elnyeli hamis eskü esetén az élőt, hanem ugyanakkor nem is tűri magában a gonoszt, még ha halott is: „a föld tetemedet úgy fogadja, onnét harmadnapon úgy ki ne vesse”, mondták, ha igaztalant állítana az illető.

Egy régi történet szerint egy határvillongás nyomán támadt perben valaki úgy esküdött, hogy csizmájába földet tett, így próbálván elkerülni, hogy ne esküdjék majdan hamisan. Meg is esküdött „az élő istenre”, hogy azon föld, amelyen ő áll, az övék, s „rettentően átkozá magát”, hogy ha igazat nem mond, akkor „testét a föld ne vegye be, hanem azon örvény nyelje el, melynek közelében áll, s lelke nyugodalmat ne találjon”. Mikor meghalt és a koporsót a sírba eresztették, a sírásók pedig a földet kezdték rá hányni, egyszerre csak „az egész nép csudálatára a koporsó a földből felvetődött, s a holttest a koporsóból kizuhanva egyenesen az örvénynek tartott.”

A XVIII. századig az úriszéki gyakorlatban is az esküt még eskütársakkal kellett letenni, akik az eskütevő szavahihetőségét bizonyították. Nekik a peres földet megérintve kellett az első személy mellett esküt tenniük. A föld megérintése illetve a földbe süllyesztés nemcsak a hagyományos eskük során jelent meg, hanem az archaikus gyógyításnak is egyik módszere volt. A föld és a Földanya gyógyereje erőteljesen érvényesülhetett a beteg földbe való temetésekor, amikor csak a feje látszott ki, illetve a földdel való gyógyítás olyan „enyhébb” módjánál, mint a beteg földre fektetése alkalmával. Akinek fájós volt a dereka, annak meg kellett henteregnie a földön, amikor az év során először megdörrent az ég. Kecskeméten úgy tartották, hogy akinek a torka fáj, térdepeljen le a földre és egymás után háromszor mondja: „Édesanyám, föld, neked mondom, torkom fáj”, majd ugyancsak háromszor csókolja meg a földet. A rontás elmulasztására a legalkalmasabb módszer az volt, ha hét sírról hoztak napkelte előtt földet. A földnek az állatgyógyításban is volt szerepe: nyüves sertés felé egy maréknyi földet kellett dobni, mégpedig kifordított kézzel, azaz jobb kézzel balról jobbra kanyarítva.

föld-elem

A föld ereje a Hold változásaihoz igazodva hullámzott föl-le a földből növő növényekben: a Telihold, a Hold legfényesebb állapota a növények föld feletti, éghez legközelebbi részeibe, leveleikbe, virágaikba gyűjti az erőt, míg fogyó Holdnál az erők a föld felé húzódnak vissza. A földnek azonban nemcsak termést növelő és gyógyereje lehet, hanem mérge is, legalábbis aszerint az ugyancsak Szeged vidéki hiedelem szerint, hogy a békát nem szabad bántani, mert a föld mérgét szívja el. Mégpedig valószínűleg azáltal, hogy a néphit szerint a béka földet eszik, a fösvény emberre is azt mondták: „Földet eszik, mint a béka.”

A mesebeli hős sárkánnyal vívott küzdelme során, amikor a sárkány birkózás közben úgy földhöz teremti a hőst, hogy az belesüllyed a földbe, azt jelképezi, ahogy olykor a földiesség, az anyagiasság, mint lehúzó, alvilági erő érvényesül az emberben. Ezzel szemben amikor a hős háromszor, először csak térdig, azután derékig, majd nyakig süllyeszti a sárkányt a földbe, az a létezés testi, lelki és szellemi szférák, illetve az érzelmek, a gondolatok és az akarat feletti tudatos ellenőrzés, uralom visszaszerzését jelenti.

A föld olykor fontos tárgyakat, kincset is rejt, mint legenda szerint Isten kardját, amelyre úgy találtak rá, hogy egy sebzett bárány vére, majd a földből kicsapó tűz jelezte helyét. A kincs lelőhelyét különleges képességgel rendelkező emberek megmutathatják – mint a táltosok, akik azonban soha nem áshatják ki maguknak -, illetve az évkör sajátos erővel telített alkalmaikor, például a nyári napforduló éjszakáján meg lehet találni, mert e napon az elgurított tüzes kerék a kincs fölött áll meg. Ezen az éjjelen a föld alatt lévő arany meg is tisztul: meggyullad és ami rozsda vagy salak van rajta, kékes lánggal elég róla.

(Részlet Csörgő Zoltán: Hagyománytár c. kötetéből)

Szimbológia – A hang világnapjához: A kultikus hang

AUM1

Szinte valamennyi vallási, kultikus hagyományra jellemző, hogy a kép mellett a hangnak is szimbolikus jelentést tulajdonítottak. A hang láthatatlan, finom közvetítő az istenek, a teremtőerő világa és a megnyilvánult természet, benne az ember között.

Léteznek olyan hangok, amelyeket csak kiválasztottak hallanak, ilyen a szférák zenéje, Isten szózata, a kinyilatkoztatás. A kosszarvból készült sófár hangja a hagyomány szerint a Sínai-hegyen adott kinyilatkoztatást jelezte. A Biblia szerint az angyalok szintén sófárt fújnak az idők végezetét jelezve. A germán mitológiában Heimdall fújja meg a „Visszhang kürtjét”, hirdetvén a világ végét, amikor az óriások kidöntik az Yggdraszill világfát.

Visnu az indiai isteni hármasság (trimurti) középső alakja, a fenntartó, védelmező és megőrző isten a kezében négy tárgyat tart, ezek közül a csigakürt (shanka, hibásan kagylókürtnek is nevezik) csatába hívó eszköz, a belső küzdelem kezdetére való felhívás, hogy ne kifelé forduljunk, mert a kinti örömöket csak bánat követi, hanem a belül lévő Örök felfedezésére törekedjünk.

shanka-kshetra

A szakrális hangszerek a szertartások kísérői, gonosz szellemek elűzői, közvetítők az égi és a földi világ, az istenek és a halandók között. A sámán a dobja hangjára „ülve” utazik a szellemek világába, az indián varázsló csörgővel gyógyít, Tibetben ugyanezen céllal hangtálakkal segítik helyreállítani az emberben megszakadt harmóniát. A magyar múltból a gyerekdal őrizte meg a zenével, „síppal, dobbal, nádi hegedűvel” való gyógyítás emlékét. A mítoszok szerint Orpheusz, a líra feltalálója zenéjével nemcsak az embereket bűvölte el, hanem megszelídítette a vadállatokat és lecsendesítette a tenger hullámait is, így alakja a költészet és a zene erejének jelképévé vált.

A hangszerekhez kötődő hagyományos kifejezőerő az anyagukhoz kapcsolódó szimbolikával is összefüggésben áll. Más erőt közvetít a bambuszfurulya, a húros hangszerek húrja, a dobok bőre vagy a csigakürt. A rézfúvós hangszerek erőteljes, érces hangja nagy történelmi és kozmikus események jelzésére szolgál, az elemek egyesülését szimbolizálja, az égi jelenségek, az égzengés kifejezője. Az iszlámban a nádfuvola, amelyen a kerengő dervisek játszanak szertartásaikon, az isteni forrásától elszakított és oda visszatérni kívánó lélek jelképe.

A hinduizmusban Krisna fuvolája az örökkévalóság hangja, amely az időben élőkért sír. A szitár Indiában a művészetek és a zene istennőjének, Szaraszvatinak emblémája. A csigakürtöt a templomi imádatban használják, s akkor fújják meg, amikor a templom oltárának ajtaját kinyitják.

Tibetben is ismerik a csigakürtöt, amelyhez a buddhisták a finomabb, mélyebb szintű hozzáállást, a megvilágosodásra irányuló eltökéltebb törekvést társítják. Ez esetben egybemosódik a fülhöz tartott kürtben a távoli morajlás hangja és a megfújt kürt jellegzetes, messzehangzó szava. A koponyadob (damaru) a buddhista Tan messzehangzó hangjának szimbóluma, elsősorban haragvó istenek és istennők kezében látható. A csengő (ghanta) szintén a Tan hangját idézi fel.

gantha

A hang és a zaj között épp ez a különbség: előbbinek értelmet tulajdoníthatunk, üzenetet hordoz, ami csak ránk vár, hogy ne csak meghalljuk, hanem meg is fejtsük. A hang tehát szimbólum – vagyis végső soron rajtunk is múlik, mit tekintünk illetve hallunk hangnak.

A hangok egyik különösen nagy szakrális és mágikus erőt hordozó típusa a mantra. A legszentebb hang, mantra az AUM (Om). A hindu hagyomány szerint az „Om” a világ teremtésekor elhangzott szent teremtő magszótag (bidzsa), a teremtés igéje, egy ősrezgés, mely eredetét tekintve öröktől való és az „Abszolút Igazságot” és a „Legfelső Isteni Teremtőerőt” képviseli.

A mantra szó azt jelenti, hogy „a tudat eszköze”. Sajátos tartalom és jelentés rejlik benne, amely azonban nem mindig fejezhető ki szavakkal. Olyan mély összefüggésekre világít rá, melyek messze túlmutatnak a szavak lehetséges értelmezésén. Kicsit a zenéhez hasonlít, amelynek szintén van „jelentése” és értelme, noha az sem írható le fogalmakkal.

A szavak kísérhetik a zenét, mégsem belőlük lesz a dallam. S ahogyan a zenének szavakba nem önthető, rejtett értelme és jelentése van, úgy a mantrának is mély belső értelme és megfoghatatlan jelentése van különböző szinteken. Fontos, hogy megkapjuk a mantra egyes szavainak jelentését, hogy a meditáció során összefüggésükben egyre mélyebben átélhessük őket.

Ám konkrét jelentése egyik mantrának sincs. Mégis rendelhetők hozzájuk bizonyos jelentéstartalmak. Ha az Om kimondása közben valami olyasmit érzünk, ami egyetemes, mindent magába záró és kerek, hasonlóan ahhoz, mint amikor a karjainkkal kört formálunk, akkor megsejtettünk valamit ennek a hangnak a jelentéséből.

A Húsvét ünneplésének zsidó, keresztény és pogány gyökerei

Húsvét

A Húsvét az az ünnepünk, amelyben tetten érhető a hagyományok akár gyors változása, s a mélyén mégis éreztető valami örök, időtlen, ismétlődő. Változnak a hagyományok, mert akár csak száz évvel ezelőtt is a Húsvét számított a legfontosabb ünnepnek, s csak később vált hangsúlyosabbá a Karácsony. Ugyanakkor a hagyományok öröklődnek, hatnak is egymásra, így alakult ki a mi Húsvét ünnepünknek is a zsidó és keresztény vallásból, ősi, sokezer éves pogány elemekből ötvöződő hagyományrendszere.

A Húsvétban úgy is tetten érhető a változás, hogy az időpontja minden évben más és más lehet, tekintettel arra, hogy a Hold járását is figyelembe kell venni a Húsvét idejének meghatározásánál, a Hold pedig tudvalevőleg telik és fogy.

pészach

Zsidó eredetű hagyomány, hogy változik a Húsvét ideje, mert az eredetileg mezőgazdasági ünnepnek számító Pészach a zsidók számára is később vált az Egyiptomból való kivonulás ünnepévé. Ez volt a zsidók azon legnagyobb ünnepe, amelyre Jézus megérkezett Jeruzsálembe a tanítványaival, hogy azután a története az elfogásával, keresztre feszítésével, majd feltámadásával folytatódjon, hogy azután megszülessen a kereszténység és az eseményekhez kapcsolódóan a kereszténység legnagyobb ünnepe, a megváltás, a halál legyőzésének, Krisztus föltámadásának bizonyossága.

Jézus feltámadása

Maga a Húsvét magyar elnevezése azzal kapcsolatos, hogy ilyenkor véget ér a Hamvazószerdán kezdődött negyven napos böjt, nagyszombaton már vehetünk magunkhoz húst. A böjt a testi, lelki, szellemi tisztulásról szól, sőt a Húsvét előtti hét – a nagyhét – jellemzője a tisztálkodás volt, a ház, a környezet takarításáról. Ebben is megjelenik az ünnep eredeti tartalma, mégpedig az, hogy a kereszténység felvétele előtt ez az ünnep tavaszünnep volt, a természet feltámadásának, újjáéledésének várásáról szólt.

Számos ősi elemben tetten érhető ez. Eleve ilyen az, hogy a Húsvét eredetileg feltehetően a tavaszi napéjegyenlőség idejére esett – miként az őskeresztények gyakorlatában is az első századokban -, s csak később tevődött át a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni vasárnapra, a már említett zsidó hagyományok átvétele nyomán. A tavaszi napéjegyenlőség az az időpont, amikor kiegyenlítődik a fény és a sötétség a világban, s ettől kezdve a nappalok már hosszabbak, mint az éjszakák, a világosság győzött a sötétség téli uralma felett.

tavasz2

Nos hát, „jöjjön a tavasz, vesszen a tél”, telítődjön élettel a természet, pattanjanak a rügyek, süssön a Nap, zsendüljön az élet, kezdődjön az újjáéledés!

A víz világnapján a vízről – a magyar hagyomány tükrében

víz

Anonymus feljegyezte, hogy amikor a honfoglaló sereg elérte a Dunát, átkelt a Megyeri réven és megérkezett „Attila városáig”, Árpád itt, az ország és a hős ős hajdani birodalma közepén, az Attilának is nevet adó nagy folyónál, egyben a Tejút, az égi folyam földi tükörképénél „az övéi jelenlétében megtöltötte Duna-vízzel ivókürtjét, és minden magyar előtt a mindenható Isten kegyelmét kérte erre az ivótülökre, hogy adja nekik az Úr mindörökre a földet. E szavak végeztével minden magyar felkiáltott: Isten, Isten, Isten – háromszor és innen eredt ez a szokás és meg is maradt mindmáig a magyaroknál”.

A víz, mint az élet alapfeltételét jelentő őselem, amely a tűz forrásával, a Nappal és a földdel együtt tartja fenn az életet, mágikus tulajdonságokkal bírt a régi magyarok hagyományában. Ez sokkal többet jelentett a víz puszta tisztító erejénél, mert egészséget, termékenységet, bőséget, életerőt, üdvösséget biztosító és bajelhárító varázserőt is tulajdonítottak neki.

   vízcsepp

Ez az erő azonban csak akkor érvényesült, ha megfelelő módon jutottak a vízhez, vagy használták fel azt. Hajnalban, miután köszöntötték, csöndben fürödtek meg a patakban, szótlanul merítették a kútból a vizet, vagy egyetlen szó nélkül vitték haza. Éppen ezért szótalan víznek, Karácsonykor aranyvíznek, életvíznek, máskor pedig kezdetlen víznek is nevezték, mert tilos volt bármi másra felhasználni a tisztító szertartás előtt, s aki ebben mosakodott, egész évben egészséges maradt.

A víz tehát a mágia eszköztárába tartozott. A kemencéből kivett és áldó erejű kenyér lemosására használt víz maga is szentté válik, ami távol tartja a boszorkányokat. Ősi egészségvarázsló szertartás a betegség elvitetésére a vízbedobás. Farsang táján a kiszehajtás, téltemetés alkalmával hajítottak a vízbe egy meggyújtott szalmabábút, ami a telet, a halált, a betegségeket jelképezte. Az újszülött első fürdetésekor a fürdővízbe különböző tárgyakat tettek, hogy jó irányba befolyásolják a gyermek sorsát és védjék a bűbájoskodás ellen. Új házba költözéskor szenesvízzel hintették meg a sarkokat a maradék sötét erők megtisztítására.

Húsvét

A víz a termékenység feltétele is, Húsvétkor, vízbevető hétfőn a lányok meglocsolása ősi termékenységvarázslás. Ugyanezért: a következő esztendei bőséges termés reményében és áldás kíséretében locsolták meg az aratás végeztével az aratóleányt – ha őt megöntözik, akkor majd a vetést is eső áztatja.

A víz feminin princípium, többek között ezért is volt a nők feladata a vízhordás. A víz és a nőiség analógiája az esővarázslásokban is megjelent, például szárazság alkalmával lányokkal szántatták körül a vetést, vagy egy asszonnyal ekét húzattak a patak vizében. A néphit szerint a termékenységet biztosító esőért a Hold felel, amely a víz gazdag szimbolikájában az életre és az életet hordozó nőiségre, de egyben a halálra is utal. Régen úgy gondolták, hogy ha valaki olyan vízből iszik, amelyben a Hold tükröződik, akkor hamarosan meghal.

Hold

A víz, folyóvíz vagy tó szintje összeköt és el is választ, határ, amin túl a túlvilág kezdődik. A pogány magyarok temetői a lakott helyhez képest mindig vízen túl, patak, folyó túlpartján terültek el. A víz tehát elválasztja az élők világát és a Holtak Birodalmát. A víz mellett, túlvilág és evilág határán élő daru szellemi őrként szent madara volt a magyaroknak. A másik nagy tiszteletben álló, „magyar gyereket gyógyító” madár, a gólya pedig mint lélekvivő madár jelent meg a néphitben, hiszen ő hozza a megszületendő gyermek lelkét a túlvilágról.

Ahogy a víztükör fordított képet nyújt a világról, aképpen a túlvilágon, az alvilágban minden fordított: ami itt jobb, ott bal, ami itt Nap, ott Hold, ami itt nyugat, ott kelet, az itteni éjszaka ott nappal. Az inkvizíciós perek jegyzőkönyveiben feljegyzett halászavatás szertartásánál ezért tekerték be az avatandót – mint akit a halál már megfogott – halászhálóval, húztak varsát, halfogó kast a fejére és küldték a vízbe – de hátrafelé kellett a vízbe lépni, majd ugyanígy kijönni a vízből, mert az a túlvilág határa.

révész

A víz, vagy a túlvilági révészre utaló csónak megjelenése az álomban az embernek a saját vagy egy hozzátartozója halálát adhatta hírül. A pogány állatáldozatok során a magyarok az állat irhájában hagyott csontokat vízbe süllyesztették, azaz lelkét útra bocsátották a víz színén túli túlvilágra. A víznek embert is áldoztak régen, különösen nagy szárazság idején, sőt egyes tavak – mint a hagyomány szerint a tatai – áldozatot követeltek. A néphit szerint a vízbefúltak természetfeletti vízilényekké válnak, amelyek a halászokat ijesztgetik, vízbe rántják őket, elszaggatják a hálókat, halottnak tettetik magukat és ha beemelik a csónakba, elsüllyesztik azt.

A halálerőket megjelenítő sárkány otthona a mesékben az alvilág, de ott is olykor a víz alól bukkan elő. A varázsképességekkel rendelkező garabonciás diák szintén a víz mélyéről igézi elő a sárkányt, hogy azután szelíd hátasállatává tegye, azaz meglovagolja azt a félelmetes erőt, amelyet az ember végleg a halálban veszít – vagy éppen nyer el.

Az év első tízmilliószoros napja

 

szerzetes vajból

A mai az év első tízmilliószoros napja, hiszen az az első holdhónap 15. napjára esik. Tibetben hatalmas jelentőségű napnak tartják, ez Csonga Csöpa, magyarul a Vajmécsesek ünnepe. Ezen a napon a tibetiek hagyományosan naplementekor jakvajból készült virág-, madár-, egyéb állat- vagy faformájú, vagy éppen istenek alakját megidéző kisebb-nagyobb lámpásokat gyújtanak.

vajmécsesalak készítése

Hívják ezt a napot Csötrul Dücsen-nek, a „Csodás manifesztációk nagy napjának”, vagy rövidebben a „Csodák ünnepének” is, mivel az év első tizenöt napja annak a tizenöt napnak az ünneplése, amikor Buddha minden nap más csodát mutatott be azért, hogy jövendő tanítványai érdemeit és odaadását,  elkötelezettségét, törekvését növelje.

Buddha csodája

Tízmilliószoros napból négy van egy évben. „Ezeken a napokon minden teremtés tízmilliószoros erővel hat” – néha ezzel a tömör mondattal (t)erjed ezeknek a valóban szimbolikus jelentéssel felruházható napoknak a híre. De vajon mit is jelent, hogy egy nap „tízmilliószoros”?

Ahhoz, hogy egy hagyomány életre keljen, tudatosságra van szükség: érteni kell az utalásokat, szimbólumokat, a sokszor mitikus hátteret, vagy éppen kozmikus összefüggéseket. Sokszor azonban kritika és meggyőződés nélkül veszünk át más hagyományokból elemeket anélkül, hogy tudnánk, mi is áll azok hátterében. Ha bővebb magyarázatra próbálunk találni, akkor pedig olykor még misztikusabb, bár legalább hatásosan fogalmazott leírásokra lelhetünk: „Köztudott, hogy a világűrben zajló folyamatok, a Hold állása, az apály-dagály igen komolyan befolyásolja közérzetünket, energiaszintünket. A tibeti hagyományok szerint négy nap van egy évben, amikor a kozmikus energiák a megszokotthoz képest többszörös erővel hatnak ránk. Ezeken a napokon óriási energianyaláb érkezik egy másik dimenzióból, körbeveszi a Földet és jó irányba befolyásolja gondolatainkat, tetteinket. A buddhisták szerint ilyenkor van a legnagyobb esélyünk arra, hogy pozitív cselekedeteinkkel befolyásoljuk a világ menetét.”

vajmécses

Érdemes tisztázni, hogy a tibeti buddhizmusban ez a négy nap a négy legnagyobb ünnep: az első holdhónap 15. napja, majd a negyedik hónap 15. napja, teliholdja, Buddha megvilágosodása, majd 49 nap múlva, hatodik holdhó 4. napja, a Tan kerekének megforgatásának évfordulója, majd Buddha visszatérése a Harminchárom Mennyei térségből novemberben, a kilencedik holdhó 22. napján.

A hagyomány szerint ezeket a „nagy” Buddha-napokat, avagy a Tankerékről elnevezve: „Dharmacsakra-napokat” azért hívják tízmilliószoros napoknak, mert ez e napokon elkövetett erényes tettek, vagy a bölcs gondolatok ereje tízmilliószoros. Ám ez egy szokásos mondat, hasonlóan ahhoz, ami a buddhista szútrák végén áll: „Ha ezt a szútrát csak egyszer is látod, minden szennyeződéstől megszabadulsz”. Ez a mahájána buddhizmus módszere, így ad jelentőséget a szentnek tartott tárgyaknak, időpontoknak.

chotrul-duchen

Mindettől függetlenül eljátszhatunk a gondolattal, hogy ezek a napok jobban telítettek a szent idő erejével, s ezáltal kiemelkednek a hétköznapokból. Ha így tekintünk a tízmilliószoros napokra, akkor erőt kaphatunk ahhoz, hogy ezeken a napokon is tudatosak legyünk, sőt még tudatosabbak, mint előző nap. Érdemes felidéznünk, hogy ezen a napon IS nagyot léphetünk előre, hogy szellemi erőinket az önmeghaladásra, a békétlenség megszüntetésére, a tudatunkat szennyező indulatok megfékezésére, megszokott világi attitűdjeink és szemléletmódunk átalakítására, szunnyadó képességeink elevenné tételére, a bölcsesség kiterjesztésére, a benső szabadság megteremtésére használjuk.

Vagyis tegyük azt, amit minden nap kellene. Legyünk tudatosak. Csökkentsük a szenvedést a világban, növeljük a harmóniát, a békét. Engedjük el ragaszkodásainkat, tegyük le terheinket. Szabaduljunk fel felesleges megkötöttségeink, szokásaink alól. Tervezzük meg, hogy mit kívánunk létrehozni, s gondoljuk át, mi az, amit valóban érdemes, mert mások javára is válik. Legyünk hálásak az életért. Tekintsünk mindent csodá(s)nak. Szeressünk. Igyekezzünk felkelteni az elfogadás, a megértés és a megbocsátás érzéseit önmagunk és a világ felé. Kívánjuk másoknak is az örömteli életet. Mutassunk példát környezetünkben is mindezek kapcsán. Tegyünk meg mindent, amit szeretnénk, hogy tízmilliószoros erővel hasson! De legalábbis tegyünk lépéseket mindezek felé. Gyakoroljuk ezt ma – és folytassuk holnap, holnapután is.

Vízkereszt, a csodák ünnepe

 

Vízkereszt2

Honnan ered Vízkereszt ünnepe? Meddig volt ezen a napon Jézus születésnapja? Miért került el innen? Milyen új tartalommal kellett megtölteni az ünnepet? Hogy függ mindez össze a csodával?

„Minden csoda, vagy semmi sem az” – mondta Török Sándor (s ez az idézet szerepel azon budai ház falán elhelyezett emléktáblán is, ahol élt) nagyon bölcsen néhány évtizeddel ezelőtt. Titokzatosan igaz mondás ez, de a titkokat, misztériumokat kedvelő ókoriak másképp értelmezték a csodát (leginkább úgy, mint legtöbbünk): a csoda kiemelkedés a hétköznapi létezésból, bepillantás az isteni világ működésének rendjébe. Még kiemelt napja is lett az évkörben a csodának, mégpedig január 6-a. A legkorábbi hagyomány, ami ehhez a naphoz fűződik, római eredetű: e napot a rómaiak Augustus császár tiszteletére szentelték. Később, a III. században erre a napra tették a keleti egyházban Krisztus születése napját és az évkezdetet is ezen a napon ünnepelték. Az ünnep neve régi szóval Epiphania lett, ami azt jelenti: megvilágosodás, ráébredés, látomás, jelenés, megnyilatkozás. A pogány görög kultuszokban a visszatérő napfényt köszöntő téli ünnepkör részeként az istenség megjelenését és annak évenkénti megünneplését jelentette.

A görög misztériumvallások hatottak a kereszténység kialakulására, ezért alkalmazták az Epiphania szót Jézus életével kapcsolatban is. Mégpedig három értelemben, mert Jézus háromszor „nyilvánult”, „nyilatkozott meg” e napon: az első mindjárt a születése, a második a megkeresztelkedésének alkalma, a harmadik a kánai mennyegző.

nemet-festo-18.-sz.-kanai-mennyegzo

Körülbelül száz évig, a IV. századig ünnepelték csak Jézus születésnapját január 6-án. Később ugyanis Róma úgy látta jónak, hogy Krisztus születését a „Legyőzhetetlen Nap” pogány ünnepével, a népszerű Mithras napisten születésnapjával egyeztesse, ezért Epiphania hamarosan új jelentést kapott. A római katolikus naptár szerint Epiphania Domini, azaz az Úr megjelenésének napjához kötik a nyugati egyházban a háromkirályok vagy napkeleti bölcsek látogatását a kis Jézusnál. Ez a látogatás is epiphánia, megnyilvánulás, megjelenés, hiszen Gáspár, Menyhért és Boldizsár a Jézus születésekor megjelent betlehemi csillagot követve, uralkodónak kijáró tisztelettel hódolt a gyermek és édesanyja, Mária előtt.

EpifaniaValószínűleg a háromkirályok ajándékozása miatt Dél-Európában, a spanyoloknál és az olaszoknál az ajándékozás fő napja nem is a Szenteste vagy Karácsony reggele, hanem a Vízkereszt napja, avagy annak előestéje. Spanyolországban Vízkeresztkor a gyerekek kitisztított, kifényesített cipőiket a küszöb elé téve ajándékaikat a Háromkirályoktól várják. Itália egyes vidékén La Befana, vagyis a Vízkereszt szülötte hozza az ajándékokat. Az olaszoknál a Befana szó eredetileg boszorkányt jelent, aki Vízkereszt éjjelén végigrohan az utcákon, s bár eredetileg rontást vitt magával mindenfelé, később a kis Jézuséhoz, sőt a Mikuláséhoz hasonló szerepet vállalt: a jó gyerekeknek ajándékot, a rosszaknak virgácsot hoz.

Keleten Epiphania Krisztus Jordán folyóban való megkeresztelkedésének ünnepe lett, s ez volt az az alkalom, amikor Jézus „istenfiúi természete” megnyilvánult, hiszen Jézus, miután felmerült a folyó vizéből, beavatása, átalakulása után „látta, hogy megnyílnak az egek, és a Lelket mint galambot leszállni rá. Az égből hallatszott: -Te vagy az én fiam, benned kedvem telik.” (Mk 1,9-11). Ezért nevezik e jelet nemcsak epiphániának, hanem teofániának, Isten megjelenésének is.

joachim-patinir-jezus-megkeresztelese

Jézus keresztelkedésének emlékére a Vízkereszt ünnepi keresztelések napja volt. A keleti egyháznál a Jézus érintésétől megszentelt Jordán emlékezetére megkeresztelték a folyókat is. Görög, bolgár és szerb papok vonultak pompás körmenet élén a folyó partjára, s ott a szertartás részeként fából vagy jégből faragott keresztet vetettek a vízbe, amit azután edzett testű hívek egymással versengve halásztak ki.

Vízkereszt

Az ünnep magyar Vízkereszt nevét szintén azon szokás miatt kapta, amely szerint tömjént és vizet szenteltek e napon. A liturgikus vízszentelést vízkereszt vigíliáján (január 5.) végezték a templomban. A víz és tömjén szentelésébõl alakult ki a házszentelés: üvegben is vittek haza a megszentelt vízből, hogy meghintsék vele a házat a gonosz szellemek ellen.

A házszentelésnek az egyház által megtűrt népi előírásait a termékenységgel kapcsolatos hiedelmek táplálták. Ezek szerint ugyanis a szentelő pap és a háziak viselkedésétől függött a tyúkok éves tojáshozama, a kender növekedése, sőt a házbéli fiatalok párkeresésének sikere is. A házak megszentelése általában igen látványosan zajlott le. Eszerint egy pap kíséretében angyaloknak és háromkirályoknak öltözött fiatalok jártak házról házra és egy Krisztus születését ábrázoló kép előtt verssel, énekkel köszöntötték az „Új királyt”. Eközben a papok alamizsnát – úgynevezett lélekpénzt – gyűjtöttek. Így alakult ki a háromkirályjárás szokása. A csillagozás és a csillagének éneklése a XVI. század óta dokumentált szokás. Egyes vidékeken egészen a közelmúltig jártak gyermekek a kirúgható csillaggal háromkirályok képében köszönteni.

A Vízkeresztkor szentelt vizet háromkirályok vizének is nevezték. Gyógyító hatásában is hittek, jónak tartották mindenféle betegségre, de a ház apraja-nagyja főleg azért kortyolt belőle, hogy megóvja őket a torokfájástól. A vízzel megszentelték a ház mellett az ólakat is. Januártól januárig a vizet üvegben vagy nagy korsóban tartották, s ami megmaradt a következő Vízkeresztre, azt a kútba öntötték. E napon írták fel krétával mágikus rontástávoltartó formulaként a három napkeleti király nevének kezdőbetűjét (G + M + B) és az esedékes évszámot az ajtóra. Úgy vélték, ez a felirat megvédi a házat villámcsapás és a boszorkányok rontása ellen.

háromkirályjárás

A hagyomány szerint Jézus isteni mivoltának harmadik kinyilatkoztatása szintén e naphoz kötődik: megkeresztelése után egy évvel ekkor mutatta be első csodatételét. Jézus elérkezettnek látta az időt, hogy bemutassa, mire képes, megnyilvánítsa isteni hatalmát, s e napon bor lett a vízből a kánai menyegzőn. Ezért nevezték ezt a napot epiphánia mellett bethfániának is: háznál való megjelenésnek.

Ez az időszak hagyományosan az esküvők ideje is. Vízkereszt egyfelől tehát a „karácsonyi tizenketted”, a tizenkét napos karácsonyi ünnepkör zárónapja, de új kezdet ideje is: ekkor indul a farsangi időszak és egyúttal világszerte a báli főszezon, amely hamvazószerdáig, azaz a húsvét előtti negyvenedik napig tart. Napjainkban hazánkban egy újabb szokás is társul Vízkereszthez, jelezvén az ünnepi időszak végét: a karácsonyfa díszeinek leszedése.

Mint az év sok, különleges ünnepi alkalmához, ehhez a naphoz is kapcsolódott időjárásjóslás. Régen úgy tartották, ha vízkeresztkor esik az eső, akkor hosszú lesz a tél, férges lesz a mák. Hideg, fagyos eső esetén rossz termésre lehetett számítani, viszont korai tavaszban reménykedtek. Vízkereszthez kapcsolódik a következő időjósló mondás: „Ha Vízkeresztkor megcsillan a víz a kerékvágásban, nem lesz hosszú a tél.”

Csörgő Zoltán

A Karácsony ünnepét december 21-én kellene megélnünk

Pengő Zoltán beszélgetése Csörgő Zoltánnal a Karácsonyról

Csörgő Zoltán
Csörgő Zoltán

– PZ: A napokban Szatmárnémetiben tartott előadásának témája a Karácsony értelmezése volt egy ősi világkép alapján. Mi ennek az interpretációnak a lényege?

– CsZ: A keresztény ünnepek ráépültek egy ősi világlátáson alapuló ünneprendre, amelynek számos eleme tovább él más vallási rendszerekben is. Ez a rekonstruált világkép sok ezer éves, valaha egységesen létezett az északi féltekén. Ezen világkép elemeinek értelmezése és az összefüggések feltárása lehetővé tette, hogy a kereszténység ünnepeit új megközelítésben lássuk. Ennek a világképnek fontos eleme a sötétség és a világosság küzdelme, ami időben ciklikusan ismétlődő küzdelem. Ezen küzdelem fő állomásait a nap útjának sarokpontjai határozzák meg: születése a téli napfordulókor, erejének kibontakozása a tavaszi napéjegyenlőségkor, életének csúcspontja a nyári napfordulókor, majd életének hanyatlása az őszi napéjegyenlőségkor s aztán halála és újjászületése az újabb téli napfordulókor következik be.

E szemlélet mintegy örököseként a kereszténység a maga ünnepeit ennek a küzdelemnek az állomásaihoz igazította, részben azért, mert Jézust azonosították a fény elhozójával, a Nap-hőssel. Ez az azonosítás nem az őskereszténység idejében történt, hanem abban az időszakban, amikor a kereszténység uralkodó vallássá vált, a IV. században, a niceai zsinaton, amikor azt a döntést hozták, hogy Jézusnak az addig január 6-án ünnepelt születésnapját átteszik december 25-ére. Ez addig a Római Birodalomban elterjedt, perzsa eredetű, elitista Mitrász-kultusznak a legfőbb ünnepe volt, amelyen a Nap-hőst, a legyőzhetetlen Napot ünnepelték. Így került Jézus születésnapja december 25-ére, tulajdonképpen jogosan, hiszen megváltói tettével a fényt, a világosságot hozta el az emberiség számára. Karácsonykor tehát eredendően a fény születését ünnepeljük, ami tulajdonképpen december 21-ére esik, hiszen akkor szűnik meg az éjszaka hosszabbodása és a nappal rövidülése, elkezd nőni a világosság a világban.

A pogány hagyományú népeknél, elsősorban azoknál, melyek ünnepeiket a Nap járásához igazították, valószínűleg a pogány magyaroknál is, ez lehetett az év kezdetének a napja. Vannak arra utaló jelek, hogy már a pogány magyarok is Karácsonynak nevezték ezt az ünnepet. A XIII. századi inkvizíciós perek jegyzőkönyvei szerint a pogány magyarok papjaik vezetésével a téli napfordulókor ünnepelték a születő Napot, mégpedig úgy, hogy a fiatal kerecsensólymokat, mint a Nap madarait, ekkor repítették először az ég felé, hogy szárnyalásukkal segítsék a fény emelkedését.

Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy a Karácsonyt a kerecsensólymokról nevezték el, hanem inkább azt, hogy a két szónak közös az eredete. Kutatásaim arra irányulnak, hogy megértsük, milyen üzenetet hordoznak számunkra az ünnepek, milyen szimbólumok hatják át, s milyen lehetőségeket hordoznak az életünk jobbítására, teljesebbé tételére. A Karácsony esetében a Nap születése voltaképpen arról szól, hogy bennünk is megindulhat a fény növekedése, s a fény a tudatosság, a lelki tisztaság szimbóluma.

– PZ: Napjainkban azonban a Karácsony egyre inkább merkantil jellegű, sokkal inkább a vásárlásról, sütésről-főzésről szól, mint a belső fény növekedéséről. Hogyan változtathatunk ezen?

– CsZ: A fény születését jelentő kozmikus folyamat december 21-én következik be, s ha az életünket hozzá akarjuk igazítani ezekhez a hatalmas erőfolyamatokhoz, akkor Karácsony ünnepét december 21-én kellene megélnünk. Ezt nevezem én a belső Karácsony ünnepének, ekkor igazíthatjuk hozzá a megélésünket, tapasztalásunkat ahhoz a folyamathoz, ami végbemegy a világban. Eközben december 21-én a tetőpontjára hág a bevásárlási láz, s a legtompábban átsiklunk azon lehetőség felett, hogy összhangba kerüljünk a világmindenséget átható erőkkel és egy belső újjászületést éljünk át. Ehhez képest a december 25-i Karácsony képletesen és szó szerint is el van tolva.

Ebből azonban erényt is kovácsolhatunk, s tekinthetjük úgy, mint egy külső Karácsonyt, mikor is környezetünkkel, a szeretteinkkel élünk meg egy találkozást. Alapvetően egy ünnep háromszintű találkozásról szól. Az egyik szinten az őseink hagyományaival léphetünk kapcsolatba, a másodikon összhangba kerülhetünk a mindenséget átható erőkkel, folyamatokkal, a harmadik szint pedig a bensőnkkel, az önmagunkkal való találkozásról szól.

– PZ: Egyik írásában azt állítja, hogy a modern ember öntudatlanul szenved a szertartások hiányától. Mi volna a szertartások szerepe az életünkben?

– CsZ:  A szertartások szerepe az, amit a religio latin szó fejez ki, amit sok nyelvben a vallás megjelölésére használnak, s ami azt jelenti, hogy visszakapcsolódás.  Az embernek lehetősége van visszakapcsolódni a teremtő szellemhez, a transzcendenciához, a szentséghez. Az egyik legjobb lehetőséget erre a visszakapcsolódásra az ünnepi alkalmak, a szertartások teremtik meg. Erre a magyar nyelv szavai is utalnak, hiszen az ünnep szóban az ün az ügyből hasonult, ami az id-re vezethető vissza. Az id a magyarok szava volt a szentre. Az idő is az id-ből képzett szó, ami egyértelműen utal arra, hogy a magyarok számára az egyik legfőbb szentség az idő volt. Az időnek vannak kitüntetett pillanatai, amikor a homogenitása megtörik, kiemelt, szentséggel teli momentumok, ilyenek az ünnepek, amikor megtörténhet a találkozás a világot átható transzcendens erőkkel, a kiemelkedés a hétköznapok egymásutániságából.

karacsony

– PZ: Hogyan lehetne visszavarázsolni ebbe a modern, profán világba a szertartásokat?

– CsZ: Mindenképpen úgy, s én ezt missziónak fogom fel, hogy minél több emberhez eljusson az információ, hogy az ünnepek üzenetet hordoznak a számunkra, amely kapcsolatban áll a Napnak az évkörben megtett útjával. Azzal, hogyan igazítsuk hozzá az életünket az évkörön végigáramló erők változó természetéhez, és hogyan bontakoztassuk ki ebből a legmagasabb szintű szellemi lehetőséget, ami ebbe bele van kódolva. Az ünnepeink és szertartásaink mélyén szimbólumok kapcsolódnak egymásba. A szimbólum szó görög gyökere azt jelenti, összeilleszteni, összerakni. Amit összeillesztünk, az egy látható és egy láthatatlan dolog, a szimbólum képi vetülete, illetve az üzenete. Ha az ünnepeket meg akarjuk érteni, akkor meg kell néznünk, hogy mit üzen a számunkra, hogy túljussunk azon a puszta másoláson, amivé lefokozódott az ünnep megélése. Napjainkban már nem tudjuk, hogy az ünnepek miről szólnak, már nem értjük az üzenetet, csak másoljuk azt, amit láttunk a szüleinktől, amit ők szintén eltanultak a maguk szüleitől. Az ünnepek értelmének eltűnése évszázados folyamat, s jelenleg olyan korban élünk, amikor újra megérthetjük, újraértelmezhetjük őket, az összehasonlító vallásbölcselet és a mélylélektan lehetővé teszik, hogy feltáruljanak az összefüggések, hogy a rítusoknak, szimbólumoknak a mélyére hatoljunk. A mi szekularizálódott, profanizálódott világunkban égető hiányként éljük meg, hogy nincs egy hiteles világmagyarázat az életünkben, s nagyon fontos volna, hogy visszatérjünk a szimbólumok, a vallások, a mítoszok, az ünnepek világához, mert ez újra értelmet tudna adni az életünknek, s megteremti a lehetőséget, hogy viszszakapcsolódjunk az ember legmagasabb szintű szellemi lehetőségeihez.

– PZ: A szimbólumok, ünnepek, a szentség háttérbe szorulása is közrejátszik abban, hogy elidegenedettnek, gyökértelennek érzi magát az ember?

– CsZ: Egyértelműen. Ady Endre ezt úgy fogalmazta meg, hogy „minden egész eltörött”. Ez ijesztő élmény a modern ember számára. Ijesztő, mert megszűnt az egységes világmagyarázat, eltávolodtunk a vallástól, a mítoszoktól, ahogy a szociológusok megfogalmazták: egy varázstalanított világba vetve találtuk magunkat, s ez kiüresedést, értelmetlenséget hozott magával. A varázstalanítást ők úgy értelmezték, hogy el fog jönni a tudomány végső diadala, amely mindenre választ kínál majd. Ez nem következett be, egyrészt mivel a tudomány egyfajta valláspótléknak bizonyult, másrészt pedig mivel a 20. században a tudomány a veszélyes arcát is megmutatta. Bebizonyosodott, hogy a tudomány nem gyógyír az emberiség bajaira.

– PZ: Lát-e különbséget Erdély és az anyaország között az ünnepek, a rítusok megélésének tekintetében?

– CsZ: Valahányszor előadást tartok Erdélyben, a hallgatóság részéről olyan visszajelzéseket kapok, melyek azt bizonyítják, hogy értik, amit mondok, tudják hova tenni ezt az összefüggésrendszert, nyitottabbak ezen ősi világszemléletre, mint az otthoniak. Itt intenzívebb még a természeti erőkkel való kapcsolat megélése is, s az ünnepek, a hagyományok sem koptak ki annyira a mindennapokból, mint az Magyarországon tapasztalható. Ez egy lehetőség, amivel az erdélyi magyarságnak élnie kellene. Itt még több pillére áll annak a hídnak, ami lehetővé teszi az őseink hagyományaihoz, az ősi világlátáshoz a visszakapcsolódást, a belső szabadság és tudatosság megteremtését.

 

 

A nap szimbóluma – A glória

glória

A glória, magyarul dicsfény egyetemes szimbólum, nem pusztán a kereszténység sajátja, már annak keletkezése előtt megjelent az egyiptomi művészetben, s amikor Buddhát emberi alakban ábrázolni kezdték, az ő feje, olykor teste körül is megjelent a fénykorong, vagyis a fényfelhő jelentésű nimbusz.

Sakyamuni Buddha szobor, Mahabodhi Temple, Bodh Gaya, India

A perzsa uralkodókat is megjelenítették dicsfénnyel, amit presumer eredetű szóval melammúnak, vagyis „félelmet keltő ragyogásnak”, avagy hvarenának, azaz királyi fénysugaraknak neveztek. A dicsfényt rendszerint aranykorongként, aranykarikaként vagy sugaras koronaként ábrázolják. Utalhat egyaránt uralkodói méltóságra, bölcsességre, teremtőerőre. A glória eredetileg a Nap szimbóluma volt, s a Mithrasz-kultuszban például a szoláris erőt jelölte. A napistenek fénykoszorújából fejlődött ki a kereszténység glóriája.

glória

Ilyen fej körüli aranyos vagy sárgás sugárkoszorú jelenik meg Jézus, majd a katolikus egyház által dicsőített szentek feje körül. Giotto óta gyakran térbeli kiterjedésű korongként ábrázolják, a reneszánsz művészetben a korong gyűrűvé vált, Dürernél alig látható sugárzás, a barokk festészetben pedig különös, természetes forrással meg nem magyarázható fényjelenség az ábrázolt szent feje körül.

aurolea

A dicsfény lehet “egész alakos” is: Jézus egész testét körbeölelheti hosszúkás fényjelenség. Eredetileg a felhőt reprezentálta, melyben Krisztus a mennybe emelkedett. Szűz Máriát szintúgy körbeveheti különleges szerepét, lényét jelképezendő ilyen feltámadás-jelkép, amit – mivel mandulaalakú, olasz szóval – mandorlaának, illetve a fény aranyszíne miatt aureolának, azaz “aranyosnak” is nevezünk. A mandorla alakja miatt a teremtőerő forrását is megjelenítheti, leegyszerűsítve, rombuszként általánosan ismert női jelkép az őskortól a graffitikig.

mandorla

A buddhista ikonográfiában szivárványtesttel jelenítik meg azt, aki a nagy megvalósítást elérve szabadon bocsátja a testet alkotó öt durva elemet és az elemek lényegiségébe olvad, miközben teste anyagisága szétoszlik a sokszínű fény játékában.

Szivárványtest

Az egyetemes jelábrázolás alapja az a transzcendens élmény lehet, hogy egy magasabb rendű lény fényt bocsáthat ki magából. Jelezheti az emberi aura (fénytojás) fénylő energiamezejét is. Beavatottságot vagy megvalósítottságot jelző szimbólumként a nyitott koronacsakrára, az energiavezetékekben aktivált és tudatosan irányított energiák legmagasabb szinten egyesített mivoltára is utalhat.

glória

A szakrális művészetben a fénytüneményt, amit nevezhetünk sugárkoronának vagy fénykoszorúnak is, az isteni vagy Isten által kiválasztott személyek kiemelésére alkalmazzák. De azonosítható a győzelmi koszorúval, vagy aranykoronával is, s ezt fejezi ki a sámánok és észak-amerikai indiánok tollkoronája is.

S hogy miért aktuális szimbólum a glória? Mert új konnotációba helyezve, a korábbihoz képest kevesebb-többlet tartalommal, ironikus utalással ellátva megjelenik a politikai szimbólumok világában is. Ilyenkor többek között arra utal, hogy valaki megdicsőülni vágyik, avagy Istennek képzeli magát, de legalábbis ezt feltételezik róla, miközben ugye ”mégsem ő ütötte agyon a Holt-tengert”…

Putin

Az aradi vértanúk és a szimbólumok

Az aradi vértanúk kivégzésének emléknapja minden esztendőben nemzeti gyásznap, ennek kapcsán érdemes megvizsgálni, milyen szimbólumok lelhetők fel magában a hajdani eseménysorozatban és a megemlékezésekben.

A szimbolikus politizálás vagy olykor hadviselés részeként a magyar honvédseregek augusztus 13-án, Világosnál jelképes módon inkább az oroszok előtt tették le a fegyvert, ezzel mintegy jelezve, hogy két nagyhatalom összefogásának köszönhető csak a magyar szabadságharc vérbefojtása. Ugyanígy a később kivégzett 13 honvédtiszt elleni, Karl Ernst törzsbíró vezetésével, de Haynau koncepciója szerint lefolytatott eljárás során nem véletlenül tűzték ki a kivégzések napjául október 6-át: az ítéletét szándékosan a bécsi forradalom és Theodor Baillet von Latour császári hadügyminiszter meggyilkolásának első évfordulóján – hajtották végre, amivel egyértelművé tették, hogy az eljárások célja a bosszú és nem az igazság volt.

A 13-as szám az aradi vértanúk számában elgondolkodtató. Tizenhárom honvédtisztről tudunk, pedig az Aradon kivégzett tábornokok száma tizenhat volt. Október 6-án valóban csak 13-at végeztek ki (egészen pontosan 12-t, mert egyikük még a kivégzés előtt szívrohamot kapott), de a Habsburg katonai közigazgatás megtorló akciói révén az aradi mártírok összesen hárommal többen voltak. Valószínűleg azért nyert teret azonnal a tizenhármas számot magában foglaló kifejezés, mivel a 13 baljóslatú szám, a halál száma, s így a tizenhárom aradi vértanú kifejezés máris többlettartalmat közöl, mélyebben üzen a halálról. A 13-as szám negatív jellege régi gyökerekre nyúlik vissza, egyesek szerint bibliai eredetű, mivel az utolsó vacsorán 13 vendég volt, s a Jézust eláruló Júdás volt az, aki tizenharmadikként ült az asztalhoz. A 13-as számtól való félelemnek neve is van: triszkaidekafóbia.

A gyász az emberiség egyetemes nyelve. Ami egyetemessé teszi, az a szimbólumok alkalmazása. Vannak kultúrafüggő (például a gyász fekete vagy fehér színe) és esemény alakította szimbólumok is. Ilyen ez esetben az, hogy mivel nyíltan nem lehetett gyászolni a kivégzett tizenhárom honvédtisztet, a magyar nők az elvesztett szabadságharc és a vértanúk emlékére évekig, főleg társasági események alkalmából, 13 karkötőt hordtak, 13 alsószoknyát vettek fel.

A kivégzettek ruhái a hóhért illették, ezért a kivégzést követően az elítélteket meztelenül a bitófa tövébe helyezték. Az eldőlt küzdelem végérvényességét szimbolikusan jelezve melléjük döntötték a bitófák oszlopait. A holttesteket elrettentésül estig kinn hagyták, közszemlére tették. Ezt bűnözőkkel vagy – mint ez esetben – ellenséggel szokás megtenni. A közeli falvakból már egy-két órával a kivégzéseket követően tömegekben zarándokoltak a kivégzés helyére a gyászolók. Mindenki sírt, imádkozott és ezen a napon minden boltot, nyilvános helyiséget bezártak. Ezzel az aradi vértanúk kultusza már a kivégzés napján létrejött.

Az áldozatok tárgyi hagyatékának gyűjtése is rögtön elkezdődött október 6-án. Az érintéses mágiával magyarázható az az ősi hagyomány, hogy a nagy emberek által használt tárgyak különleges erővel telítődnek. Így keletkeznek az ereklyék, s azok kultusza.

A néphagyományban is szerepet kapott a vértanúk kultusza, sok otthonban őriztek kegyelettel kő- és olajnyomat formájában sokszorosított képeket az aradi vértanúkról. A képek alapján a pásztorfaragások hagyományos technikájával készült díszbotok ugyancsak népszerűek voltak.

A vértanúk emlékének megörökítésére, köztéri szobor vagy emlékmű felállítására csak a kiegyezés után lehetett gondolni. Barabás Béla jogász, volt országgyűlési képviselő édesapja volt az első, aki egy kiszáradt eperfát és egy keresztet vitetett ki a kivégzés helyszínére. A kiszáradt fa egyértelműen az elfojtott szabadságvágy jelképe volt. A tizenhárom vértanú nevét cédulákra írták fel és az eperfa ágaira ragasztották, talán mintha levelek lennének a kiegyezést követően újraéledő remény jeleként.

1871-ben a vértanúk emlékének ápolását felvállaló Aradi Honvédegylet egy emlékkővel helyettesítette a kiszáradt eperfát. A vesztőhelyen, a kivégzés pontos helyén ma látható emlékoszlopot 1881-ben állították fel. Az oszlop obeliszk formájú, ami a világfa, világtengely (axis mundi) képzetét idézi meg, egyúttal kijelöli a nemzet emlékezetének egyik központi helyeként a szimbolikus világközepet (omphalos).

Az aradi vértanúk emlékezetéhez hozzátartoznak a tiszteletükre készített emlékhelyek, emlékművek, melyek a korabeli Magyarország területén helyezkednek el. Ilyen Kiskőrösön a Vértanúk fala-emlékmű, vagy az Aradi park elnevezésű történelmi emlékhely a vas megyei Rátót községben. Itt Deák Ferenc ültette a hagyomány szerint azt a tizenhárom tölgyfát az 1860-as években az aradi vértanúk emlékére, melyekből hét megmaradtat a falu azóta is kegyelettel ápol. Budapesten és több nagyobb városban utcát neveztek az aradi vértanúk tiszteletére. Ezek az emlékezetpolitika megnyilvánulásai.

Kossuth Lajos 1890-ben, az egyetlen fonográfon is rögzített beszédében Aradot a magyar Golgotának nevezte. Szimbolikus kifejezést, metaforát használt, s mint minden metafora, ez is több szinten értelmezhető. Utalhatott arra, hogy a vértanúk feláldozták magukat, de arra is, hogy a Golgota, mint hegy, kiemelkedő pont lehet a térben, ám időben ilyen egy nemzet történelmének fordulópontja is. Benne van a Golgota szimbolikájában az is, hogy Krisztus legyőzte a halált a Golgotán, s így győzte le a hanyatlást és elmúlást és támadott fel a magyar nép is, köszönhetően a szabadságharcosok, s köztük a vértanúk áldozatvállalásának.

Az aradi vértanúk kivégzéséhez kapcsolják azt a hagyományt is, hogy magyar ember sörrel nem koccint, ugyanis a legenda szerint a kivégzés után így zárták az eseményt az abban résztvevő osztrák katonák, tisztek. A magyarok időtlen idők óta őrizték a koccintás hagyományát, különösen ha bort töltöttek kupáikba, poharaikba, ez a világszerte elterjedt zajkeltő mozdulat ugyanis eredetileg az apotropaikus mágis eszköztárába tartozó gonosztávoltartó szertartás volt. A kialakult szokás szerint ha a magyarok 1849 után sört ittak, kegyeletből, nehogy utánozzák az osztrákokat, nem koccintottak, legfeljebb az asztalhoz ütötték a pohár alját, miközben ezt mondták: „Vesszen Haynau!”. Érdekes ez, mivel akkoriban az osztrákok sem is igazán koccintottak sörrel, inkább az asztalhoz csapták korsójukat. Egyes értelmezések szerint a tilalom, miszerint magyar ember sörrel nem koccint, tiltakozásul az 1849-es aradi kivégzések ellen, 150 év után érvényét vesztette. Akár így van, akár nem, van, aki ma is tartja ezt a szokást. A kor ismerői szerint mindenesetre ez a valóban sokáig szívós hagyomány legendán alapul, nincs írásos bizonyíték, semmilyen történeti forrásban nem jelenik meg, hogy a kivégzés után sörrel koccintottak volna. Hermann Róbert történész szerint talán „a borkereskedők találták ki, hogy hazafias színben tüntessék fel a bor fogyasztását szemben a sör fogyasztásával”.

Hogy egyébként mennyire a gonosszal kapcsolták egybe az osztrákokat, különösen a „bresciai hiéna” néven emlegetett báró Julius Jacob von Haynaut, mint Magyarország teljhatalmú kormányzóját, arról jól tanúskodnak az egyik vértanú, Knézich Károly feljegyzett utolsó szavai is, aki a bitó alatt azt mondta: „Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat.” A vérengző szörnyetegnek tartott Haynauról – valótlanul! – el is terjedt a horrorisztikus történet, hogy amikor Arad után három és fél évvel hirtelen meghalt, a boncolás közben derült ki, hogy még él – vagyis némi isteni jóvátételt és bosszút látott abban az utókor, hogy rettenetes szenvedéssel kellett meghalnia. Még olyan legenda is fennmaradt, hogy csak eszméletét vesztette, de eltemették, s exhumálásakor látták, hogy „hason feküdt a koporsóban, körmeire rászáradt a vér.” Egy biztos: a halál beálltának napja érthető okot adhatott a legendák nekiburjánzására, ugyanis a gyűlölt vérbíró 1853. március 15-én, a forradalom kitörésének ötödik évfordulóján halt meg „akut agy- és tüdővérzésben”.

A honvédtisztekkel párhuzamosan gróf Batthyány Lajos, az első felelős kormány miniszterelnöke ellen is eljárás indult. Batthyány halálra ítélésének egyik legfőbb alapjául szolgált, hogy koholtan őt tették felelőssé Latour haláláért. A bécsi hatóságok úgy vélték, a forradalmat nem elég leverni, hanem résztvevőit kriminalizálni is kell. A szeptemberben Pestre szállított miniszterelnök sorsa az aradi vértanúkhoz hasonlóan megpecsételődött azzal, hogy Ferenc József szabad kezet adott Haynaunak az ítélet végrehajtása szempontjából. Haynau az ő esetében is ragaszkodott a legmegalázóbb kivégzési módhoz, az akasztáshoz, azonban Batthyány egy, a felesége által bejuttatott tőrrel olyan sérüléseket tudott magának okozni, melyek lehetetlenné tették ezt a fajta ítéletvégrehajtást. Batthyány Lajost szintén október 6-án állították kivégzőosztag elé Pesten. A Batthyány-örökmécses felállításáról, ami a Báthory és a Hold utca kereszteződése által alkotott téren áll, miután mozgalom indult a létrehozásáért, a főváros 1905-ben, a szabadságharcot leverő Ferenc József halála előtt több mint egy évtizeddel döntött. Az örökmécses kör alakú, három lépcsős mészkőtalapzaton, művésziesen faragott oszlopon nyugszik. A két méter magas bronztartón egy vésővel faragott és cizellált kandeláber üvegfalain belül ég a rubin-kehelybe rejtett elektromos lámpa. A tompított fény a tartó négy oldalán vastag, metszett üvegen át sugárzik. Az örökmécses az örökkön égő fényt, az örök emlékezet lángját szimbolizálja.

Végezetül: van abban is valami hátborzongató, hogy a sors, vagy az idő, vagy mindkettő, mennyire a természeti törvényekkel összhangban intézi, szervezi még az ünnepeinket is. Tavasszal, amikor a természet erői újjáélednek, győztes forradalom emlékét ünnepelhetjük. Ősszel, egészen közel Halottak napjához, amikor a természetben zajló folyamatok is az elmúlásról szólnak, két vesztes esemény gyásznapja követi egymást: a szabadságharc végét jelző Aradi vértanúk napja és az 1956-os ugyancsak vérbefojtott forradalom ünnepe.
Csörgő Zoltán