Az aradi vértanúk kivégzésének emléknapja minden esztendőben nemzeti gyásznap, ennek kapcsán érdemes megvizsgálni, milyen szimbólumok lelhetők fel magában a hajdani eseménysorozatban és a megemlékezésekben.
A szimbolikus politizálás vagy olykor hadviselés részeként a magyar honvédseregek augusztus 13-án, Világosnál jelképes módon inkább az oroszok előtt tették le a fegyvert, ezzel mintegy jelezve, hogy két nagyhatalom összefogásának köszönhető csak a magyar szabadságharc vérbefojtása. Ugyanígy a később kivégzett 13 honvédtiszt elleni, Karl Ernst törzsbíró vezetésével, de Haynau koncepciója szerint lefolytatott eljárás során nem véletlenül tűzték ki a kivégzések napjául október 6-át: az ítéletét szándékosan a bécsi forradalom és Theodor Baillet von Latour császári hadügyminiszter meggyilkolásának első évfordulóján – hajtották végre, amivel egyértelművé tették, hogy az eljárások célja a bosszú és nem az igazság volt.
A 13-as szám az aradi vértanúk számában elgondolkodtató. Tizenhárom honvédtisztről tudunk, pedig az Aradon kivégzett tábornokok száma tizenhat volt. Október 6-án valóban csak 13-at végeztek ki (egészen pontosan 12-t, mert egyikük még a kivégzés előtt szívrohamot kapott), de a Habsburg katonai közigazgatás megtorló akciói révén az aradi mártírok összesen hárommal többen voltak. Valószínűleg azért nyert teret azonnal a tizenhármas számot magában foglaló kifejezés, mivel a 13 baljóslatú szám, a halál száma, s így a tizenhárom aradi vértanú kifejezés máris többlettartalmat közöl, mélyebben üzen a halálról. A 13-as szám negatív jellege régi gyökerekre nyúlik vissza, egyesek szerint bibliai eredetű, mivel az utolsó vacsorán 13 vendég volt, s a Jézust eláruló Júdás volt az, aki tizenharmadikként ült az asztalhoz. A 13-as számtól való félelemnek neve is van: triszkaidekafóbia.
A gyász az emberiség egyetemes nyelve. Ami egyetemessé teszi, az a szimbólumok alkalmazása. Vannak kultúrafüggő (például a gyász fekete vagy fehér színe) és esemény alakította szimbólumok is. Ilyen ez esetben az, hogy mivel nyíltan nem lehetett gyászolni a kivégzett tizenhárom honvédtisztet, a magyar nők az elvesztett szabadságharc és a vértanúk emlékére évekig, főleg társasági események alkalmából, 13 karkötőt hordtak, 13 alsószoknyát vettek fel.
A kivégzettek ruhái a hóhért illették, ezért a kivégzést követően az elítélteket meztelenül a bitófa tövébe helyezték. Az eldőlt küzdelem végérvényességét szimbolikusan jelezve melléjük döntötték a bitófák oszlopait. A holttesteket elrettentésül estig kinn hagyták, közszemlére tették. Ezt bűnözőkkel vagy – mint ez esetben – ellenséggel szokás megtenni. A közeli falvakból már egy-két órával a kivégzéseket követően tömegekben zarándokoltak a kivégzés helyére a gyászolók. Mindenki sírt, imádkozott és ezen a napon minden boltot, nyilvános helyiséget bezártak. Ezzel az aradi vértanúk kultusza már a kivégzés napján létrejött.
Az áldozatok tárgyi hagyatékának gyűjtése is rögtön elkezdődött október 6-án. Az érintéses mágiával magyarázható az az ősi hagyomány, hogy a nagy emberek által használt tárgyak különleges erővel telítődnek. Így keletkeznek az ereklyék, s azok kultusza.
A néphagyományban is szerepet kapott a vértanúk kultusza, sok otthonban őriztek kegyelettel kő- és olajnyomat formájában sokszorosított képeket az aradi vértanúkról. A képek alapján a pásztorfaragások hagyományos technikájával készült díszbotok ugyancsak népszerűek voltak.
A vértanúk emlékének megörökítésére, köztéri szobor vagy emlékmű felállítására csak a kiegyezés után lehetett gondolni. Barabás Béla jogász, volt országgyűlési képviselő édesapja volt az első, aki egy kiszáradt eperfát és egy keresztet vitetett ki a kivégzés helyszínére. A kiszáradt fa egyértelműen az elfojtott szabadságvágy jelképe volt. A tizenhárom vértanú nevét cédulákra írták fel és az eperfa ágaira ragasztották, talán mintha levelek lennének a kiegyezést követően újraéledő remény jeleként.
1871-ben a vértanúk emlékének ápolását felvállaló Aradi Honvédegylet egy emlékkővel helyettesítette a kiszáradt eperfát. A vesztőhelyen, a kivégzés pontos helyén ma látható emlékoszlopot 1881-ben állították fel. Az oszlop obeliszk formájú, ami a világfa, világtengely (axis mundi) képzetét idézi meg, egyúttal kijelöli a nemzet emlékezetének egyik központi helyeként a szimbolikus világközepet (omphalos).
Az aradi vértanúk emlékezetéhez hozzátartoznak a tiszteletükre készített emlékhelyek, emlékművek, melyek a korabeli Magyarország területén helyezkednek el. Ilyen Kiskőrösön a Vértanúk fala-emlékmű, vagy az Aradi park elnevezésű történelmi emlékhely a vas megyei Rátót községben. Itt Deák Ferenc ültette a hagyomány szerint azt a tizenhárom tölgyfát az 1860-as években az aradi vértanúk emlékére, melyekből hét megmaradtat a falu azóta is kegyelettel ápol. Budapesten és több nagyobb városban utcát neveztek az aradi vértanúk tiszteletére. Ezek az emlékezetpolitika megnyilvánulásai.
Kossuth Lajos 1890-ben, az egyetlen fonográfon is rögzített beszédében Aradot a magyar Golgotának nevezte. Szimbolikus kifejezést, metaforát használt, s mint minden metafora, ez is több szinten értelmezhető. Utalhatott arra, hogy a vértanúk feláldozták magukat, de arra is, hogy a Golgota, mint hegy, kiemelkedő pont lehet a térben, ám időben ilyen egy nemzet történelmének fordulópontja is. Benne van a Golgota szimbolikájában az is, hogy Krisztus legyőzte a halált a Golgotán, s így győzte le a hanyatlást és elmúlást és támadott fel a magyar nép is, köszönhetően a szabadságharcosok, s köztük a vértanúk áldozatvállalásának.
Az aradi vértanúk kivégzéséhez kapcsolják azt a hagyományt is, hogy magyar ember sörrel nem koccint, ugyanis a legenda szerint a kivégzés után így zárták az eseményt az abban résztvevő osztrák katonák, tisztek. A magyarok időtlen idők óta őrizték a koccintás hagyományát, különösen ha bort töltöttek kupáikba, poharaikba, ez a világszerte elterjedt zajkeltő mozdulat ugyanis eredetileg az apotropaikus mágis eszköztárába tartozó gonosztávoltartó szertartás volt. A kialakult szokás szerint ha a magyarok 1849 után sört ittak, kegyeletből, nehogy utánozzák az osztrákokat, nem koccintottak, legfeljebb az asztalhoz ütötték a pohár alját, miközben ezt mondták: „Vesszen Haynau!”. Érdekes ez, mivel akkoriban az osztrákok sem is igazán koccintottak sörrel, inkább az asztalhoz csapták korsójukat. Egyes értelmezések szerint a tilalom, miszerint magyar ember sörrel nem koccint, tiltakozásul az 1849-es aradi kivégzések ellen, 150 év után érvényét vesztette. Akár így van, akár nem, van, aki ma is tartja ezt a szokást. A kor ismerői szerint mindenesetre ez a valóban sokáig szívós hagyomány legendán alapul, nincs írásos bizonyíték, semmilyen történeti forrásban nem jelenik meg, hogy a kivégzés után sörrel koccintottak volna. Hermann Róbert történész szerint talán „a borkereskedők találták ki, hogy hazafias színben tüntessék fel a bor fogyasztását szemben a sör fogyasztásával”.
Hogy egyébként mennyire a gonosszal kapcsolták egybe az osztrákokat, különösen a „bresciai hiéna” néven emlegetett báró Julius Jacob von Haynaut, mint Magyarország teljhatalmú kormányzóját, arról jól tanúskodnak az egyik vértanú, Knézich Károly feljegyzett utolsó szavai is, aki a bitó alatt azt mondta: „Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat.” A vérengző szörnyetegnek tartott Haynauról – valótlanul! – el is terjedt a horrorisztikus történet, hogy amikor Arad után három és fél évvel hirtelen meghalt, a boncolás közben derült ki, hogy még él – vagyis némi isteni jóvátételt és bosszút látott abban az utókor, hogy rettenetes szenvedéssel kellett meghalnia. Még olyan legenda is fennmaradt, hogy csak eszméletét vesztette, de eltemették, s exhumálásakor látták, hogy „hason feküdt a koporsóban, körmeire rászáradt a vér.” Egy biztos: a halál beálltának napja érthető okot adhatott a legendák nekiburjánzására, ugyanis a gyűlölt vérbíró 1853. március 15-én, a forradalom kitörésének ötödik évfordulóján halt meg „akut agy- és tüdővérzésben”.
A honvédtisztekkel párhuzamosan gróf Batthyány Lajos, az első felelős kormány miniszterelnöke ellen is eljárás indult. Batthyány halálra ítélésének egyik legfőbb alapjául szolgált, hogy koholtan őt tették felelőssé Latour haláláért. A bécsi hatóságok úgy vélték, a forradalmat nem elég leverni, hanem résztvevőit kriminalizálni is kell. A szeptemberben Pestre szállított miniszterelnök sorsa az aradi vértanúkhoz hasonlóan megpecsételődött azzal, hogy Ferenc József szabad kezet adott Haynaunak az ítélet végrehajtása szempontjából. Haynau az ő esetében is ragaszkodott a legmegalázóbb kivégzési módhoz, az akasztáshoz, azonban Batthyány egy, a felesége által bejuttatott tőrrel olyan sérüléseket tudott magának okozni, melyek lehetetlenné tették ezt a fajta ítéletvégrehajtást. Batthyány Lajost szintén október 6-án állították kivégzőosztag elé Pesten. A Batthyány-örökmécses felállításáról, ami a Báthory és a Hold utca kereszteződése által alkotott téren áll, miután mozgalom indult a létrehozásáért, a főváros 1905-ben, a szabadságharcot leverő Ferenc József halála előtt több mint egy évtizeddel döntött. Az örökmécses kör alakú, három lépcsős mészkőtalapzaton, művésziesen faragott oszlopon nyugszik. A két méter magas bronztartón egy vésővel faragott és cizellált kandeláber üvegfalain belül ég a rubin-kehelybe rejtett elektromos lámpa. A tompított fény a tartó négy oldalán vastag, metszett üvegen át sugárzik. Az örökmécses az örökkön égő fényt, az örök emlékezet lángját szimbolizálja.
Végezetül: van abban is valami hátborzongató, hogy a sors, vagy az idő, vagy mindkettő, mennyire a természeti törvényekkel összhangban intézi, szervezi még az ünnepeinket is. Tavasszal, amikor a természet erői újjáélednek, győztes forradalom emlékét ünnepelhetjük. Ősszel, egészen közel Halottak napjához, amikor a természetben zajló folyamatok is az elmúlásról szólnak, két vesztes esemény gyásznapja követi egymást: a szabadságharc végét jelző Aradi vértanúk napja és az 1956-os ugyancsak vérbefojtott forradalom ünnepe.
Csörgő Zoltán