A ló szinte minden kultúrában és minden korban az erő, a hatalom, a gyors mozgás, a dinamizmus szimbóluma, valamint a szabadságot, a bátorságot, a kitartást, a bölcsességet, az eleganciát és megbízhatóságot jelképezi. A történelem előtti korokban inkább csak csodálták ezt a sebesen száguldó élőlényt, magasztalták kecsességét és magát a létezését. Az őskori barlangfestményeken is megjelenő legősibb jelentései a fénnyel és a vízzel kapcsolatosak. A kanca elsősorban az anyaistenség, a khthonikus erő, a föld termékenységének szimbóluma, a lunáris földistennő megtestesítője. A csődör szoláris jellegű, a férfiasság és a nyers erő kifejezője.

A bronzkortól vannak bizonyítékok, hogy háziállatként tartották a lovakat. Békében megbecsült társai, háborúban pedig segítői voltak az embernek. A lovak fontos szerepet játszottak a népek vándorlásában. A ló megüléséből és a kocsi elé fogásából következő világtörténelmi fordulat áll kiemelt kultikus jelentőségének hátterében is.

A legtöbb kultúra őrzi a lóimádat valamilyen elemeit: amuletteken, díszítőelemeken és természetesen mítoszokban is. A lónak a mitológiákban elfoglalt egyetemes jelentőségét az emberiség életében óriási fordulatot hozó szerepe is indokolja.

Egy ősi legenda szerint a lovak az ember legrégibb társai. „Miután a föld így szépen elkészült volt, Úr-Isten fölnyúlt az égbolt tetejébe, s letört egy kis darabot a Napból. Ebből formálta az első embert és az első asszonyt. S mivel még maradt a kezében egy kis törmelék a napdarabkákból, ebből a törmelékből teremtette meg az ember és az asszony két hűséges szolgáját: a lovat és a kutyát.”

A történelem folyamán a harcosok élete ló nélkül elképzelhetetlen volt. Egymás társai voltak, akármerre is vetődtek a világban. A legismertebb az ókori uralkodó, Nagy Sándor esete, aki tizenkét éves korában megszelídítette Bukephalosz nevű lovát, az akhaltekini csődört.

Olyan szoros barátság alakult ki kettejük között, hogy a ló a gazdáját az egész világon át elkísérte, együtt harcoltak, győztes csatákat vívtak, új földrészt hódítottak meg, így a ló is jelentős szerepet kapott az ókor legnagyobb birodalmának létrehozásában. Bukephalosz leszármazottait még sok száz éven keresztül számon tartották és Bukephala néven várost is elneveztek róla. Lóval kapcsolatos Nagy Sándor apjának neve, a Philipposz (Fülöp) is, jelentése: lókedvelő.

A görög mítoszok szerint a tengerek ura, Poszeidón születésekor anyja, Rheia egy csikót etet meg Kronosszal, az atyával, ami a lóáldozat igen ősi eredetét jelzi. Poszeidón mélyvízi palotáinak istállóiban tartja bronzpatájú, fehérsörényű lovait, arany szekerét, s amikor kihajtat velük, lecsillapodnak a viharos hullámok és az istent tengeri lények táncolják körül. Amikor Démétér, a gabonaistennő kanca alakban keresi az alvilágba rabolt lányát, Perszephónét, Poszeidón maga is csődörré változik és a kancává változó Démétér földistennőt üldözi szerelmével.

Poszeidón a Medúszával nemzi a híres szárnyas lovat, Pégaszoszt (Pegazust). Amikor Perszeusz lefejezi Meduszát, akkor ugrik ki a nyakából. Pallasz Athéné egy arany kötőféket ad Bellerophónnak (eredeti nevén: Hipponoosz, azaz Lóismerő avagy A ló természete által vezetett), Sziszüphosz unokájának, hogy azzal szelidítse meg a lovat.

Pégaszosz hű segítőtársa Bellerophónnak Khimaira elpusztításában és az amazónok elleni harcban, ugyanis a vadállat tüze és az amazónok nyilai nem érnek olyan magasra, mint amilyen magasan Pégaszosz repül. Bellerophón halála után Pégaszosz az Olimposzon lakik mint az istenek segítőtársa. Pégaszosz patájának dobbantása nyomán fakad a Hippokréné-forrás (jelentése: lóforrás), amelynek a vize a költői ihletet biztosítja.

Héraklész nyolcadik hőstette Diomédész emberevő kancáinak megfékezése volt.

Egy másik mítosz szerint az örökké féltékeny Héra párt keresett magának, hogy megbosszulja Zeusz félrelépéseit. Zeusznak fülébe jutott e terv és egy felhőből megformázta Héra alakját, majd ezt elküldte a légyottra. A kiszemelt Ixión lefeküdt a felhő-istennővel, s ebből a vad románcból született Kentaurosz, aki előszeretettel tette magáévá vadlovak kancáit. Így félig ember, félig ló alakú teremtmények jöttek a világra.

Az ember- és lótestet egyesítő kentaur az alul ló, felül íját feszítő ember. Az állati rész a földhöz, az anyaghoz kötött, ló-alteste képviseli a lendületet, az ösztönös és tüzes energiát. A ló a megzabolázható ösztönök szimbóluma, a felfelé nyilazó emberi felsőtest – individualitás – pedig a Napot célozza, a szellemi irányultságot. Szellemében már ember, ugyanakkor még benne lakoznak ösztönei, érzéki vágyai, köztük a belső gőg. A szellem és test, isteni és állati lét közötti ember a nyers természeti erő, féktelenség és a bölcsesség egyesülésének, vagyis a tudás vad ösztönök feletti győzelmének lehetőségét hordozza. Kétféle célt jelenít meg tehát a kentaur: a horizontálisat a ló, a vertikálisat az ember. A szellemi műveletek szempontjából a kettőt egyesíteni kell. Ha a törekvő túlzottan az égre figyel, a ló rész megbokrosodhat, elveszíti az irányvezetést, irányítást. Ha az ember az ösztönerőket követi, s nem veszi figyelembe a létezés magasabb szempontjait, csak horizontális létezést valósíthat meg, látszatszabadságot, a földi létezés szintjén a testi kötöttségek alól sem szabadul fel, tudata kötött marad a fizikai létezés bilincseiben. Ebből kell egységet teremteni, hogy a két ellentétes vonulat összebékíthető, rendezett legyen, ennek előfeltétele a befelé figyelés. Ezt a két irányultságot olykor a lovak színeivel fejezték ki. Platónnál a fehér, szárnyas ló a felszálló, halhatatlan lélek szimbóluma, míg a test földhözragadtságát kifejező fekete ló a lélek magasba emelkedésének gátlója.

A lovak hamar belekerültek az ember vallásos szertartásaiba is. Egyes nomád népek, így az indoárják körében szokás volt, hogy szertartásos körülmények között elengedtek egy lovat és ahol az állat megállt lepihenni vagy legelni, azt a helyet tekintették szent helynek. A bráhmanizmusban a ló fénylő istenek jelképe lett, elsősorban a Napé, amely fehér ló alakját öltötte (Aitaréja-bráhmaná, VI,35). A Brihadáranjaka upanisadban kozmikus szimbólum: „az év az áldozati ló egész teste; háta az Ég, hasa a Levegő, szügye a Föld, oldalai az égtájak, bordái a mellékégtájak, végtagjai az évszakok” (I.1).

A ló az egyik legnagyobb érték, ezért a lóáldozat a legjelentősebb állatáldozat is volt: „Így tehát a lóáldozat azonos a Nap melegével” (Brihadáranjaka upanisad, I. 2). A Satapatha Bráhmana szerint „valójában az asvamédha (lóáldozat) minden, aki pedig bráhman létére semmit nem tud az asvamédháról, az semmiről sem tud semmit, nem bráhman és gyalázatot érdemel.” A lóáldozatot, melynek értelme a teremtés drámájának, az istenség (Pradzsápati) világgá alakulásának újrajátszása, s ezzel az ország felvirágoztatása, a termés bőségének biztosítása volt, csak teljes dicsőségében uralkodó király végezhette. Az előkészítés egy évig tartott, ezalatt a kiszemelt mén szabadon élt a ménesben és négyszáz ifjú ügyelt arra, hogy kancával ne érintkezzen. A szertartás három napig tartott: különböző rituális műveletek után a második napon a ménnek kancákat mutattak, majd befogták egy kocsiba, melyet az uralkodó egy kis tavacskán hajtott keresztül, ezt követően pedig számos más állatot áldoztak föl. Végül a ceremóniák során, mágikus mondókák által istenné avatott lovat megfojtották. Ekkor négy királynő, száz-száz udvarhölgyével körtáncot lejtett a tetem körül, a főfeleség pedig melléfeküdt és egy lepel alatt közösülést utánzott. Ezután a lovat szétdarabolták.

A lóáldozatok, a lóvérben való fürdés igen elterjedt volt a földön a Kaukázus rézkori népeitől az írországi keltákig. A babiloni Újév-ünnepen (Akitu) a zikkurat altemplomában eljátszott teremtésmítoszban Marduk Napisten fehér lóról vágta ketté Tiámat, az ősszörny „képviselőjét”, akiből a világ teremtődött. Eközben az őskáoszt és az áldozati aktust szimbolizálva az utcákon egy négylovas kocsit eresztettek szabadjára, eredetileg valószínűleg kocsissal együtt, akivel a megvadított lovak addig vágtattak, míg a kocsi szétzúzódott, s a benne ülő halálát lelte.

Gyakori az ősi mítoszokban az az elképzelés, hogy lovak húzzák a Nap szekerét az égen, így a ló gyakran összekapcsolódik a Nap minőségével, útjával, mozgásával, a fénnyel, a termékenységgel. A ló a babiloni kultúrában Mithrász és Marduk napisten szekerét húzza. A görög-római mítoszokban a Quadriga Solis, a négy ló vontatta napszekér a hajnalt, a Nap megjelenését jelzi, a szekeret húzó ló szintén szoláris jellegű. A szanszkrit „asva” jelentése ló és hét. A Nagymedve csillagkép hét csillaga, a „Hét Bölccsel”, más vonatkozásban pedig a Nap szekerét húzó hét lóval áll összefüggésben.

A hindu hagyományok szerint Varunát, az óind mitológia kozmikus vizeket teremtő istenét, a világrend őrzőjét ló alakban tisztelték. Visnu utolsó inkarnációját fehér ló alakjában képzelik el, amely megváltást és békét hoz a földre. A Jadzsur Véda az egész kozmoszt ló alakjában írja le: „a ló feje a hajnal, szeme a nap, lehellete a lég, kinyitott szájából jő a hőség, teste az év, oldalai a világrészek, lábai a négy évszak, csontjai a csillagok”.

Létrejöttek lovas kultúrájú népek, amely a lótartásra, lótenyésztésre, a lovon vívott harcra épültek, ez lett legfőbb jellemzőjük. A ló e népeknél fontos gazdasági szerepe mellett kultikus jelentőséggel is bírt. A lovaskultúrák azonosító jegye, a ló a történelem során az emberiség szimbolikus gondolkodásának egyik legmeghatározóbb és legerősebb archetípusává vált. Számos nép a ló transzcendens szimbolikai értékrendjének az ismeretét a lovaskultúráktól vette át.

A fehér ló az ókori népek hitrendszerében gyakori jelkép. A kínai buddhizmusban is nagy jelentősége van a fehér lónak. A Fehér Ló Templom az első buddhista templom Kínában, Luoyangban. A monda szerint Mingdi császár egy éjjel álmot látott: egy 12 láb magas, arany férfit, akinek a feje felett arany fény ragyogott. A császár elmesélte álmát egyik miniszterének, aki azt mondta, hogy a császár álmában valószínűleg Buddha jelent meg. Császári küldöttség utazott Indiába, hogy többet tudjanak meg a buddhizmusról. Három év elteltével a küldöttség két buddhista szerzetessel tért vissza, akik egy fehér lovat hoztak ajándékba a császárnak. A következő évben már hozzá is láttak az első buddhista templom megépítésének, melyet azután több is követett nemcsak Kínában, hanem több ázsiai országban is.

A fehér ló tisztelete a keltáknál is fennmaradt. A ló isteni tulajdonságait jeleníti meg a híres 110 méter hosszú kép az oxfordshire-i Uffington mellett egy domboldalon. Valószínűleg az atrebátok törzsi szimbóluma, amelyet a törzsnek és területének jelképes védelmére alkottak meg. A közelben magasodik Dragon Hill, a Sárkány-hegy, amelyről a hagyomány azt tartja, hogy ott ölte meg Szent György a sárkányt.

Hérodotosz beszámolója szerint a perzsa mágusok fehér lovakat áldozva jövendöltek, az áldozati szertartás során pedig az „istenek leszármazási rendjét” énekelték. A perzsák szent fehér lovaik nyerítéséből jósoltak. Hét perzsa vezér abban egyezett meg, hogy az legyen közülük a király, akinek lova napfelkeltekor elsőnek fog nyeríteni, Dareiosz lova megszerezte gazdájának a királyságot.

A hétköznapi használaton túl tehát misztikus erőt is tulajdonítottak a lovaknak. Ez az erő megnyilvánul abban is, hogy a ló a gazdáját annak halála után is szolgálja, sőt lelkét ő viszi a túlvilágra. A lovakat Kínától a Kárpát-medencéig gazdáikkal együtt temették el, hogy elkísérjék és szolgálják őket a túlvilágon is.

Dél-itália ókori sírjaiban a halottat gyakran ábrázolták úgy, amint harcosként egy fekete lovon lovagol szomorú arckifejezéssel és petyhüdt karokkal. A lovasnomád népeknél a sírba helyezett ló, amellyel az elhunyt utolsó útját tette meg, az élet túlvilági folytatását fejezte ki. Lenyúzott bőre magát az állatot jelképezi, a lófej pedig az élet alapelvét hordozza. A lókoponyát varázserejűnek tartották.

A ló, mivel a halott lelkét is utaztatja, szállítja a túlvilágra, isteni hírvivőként is megjelenik. A szibériai népek hitében a ló lélekvezető. A sámán dobja, a sámánutazás legfontosabb eszköze, rituális nevén olykor: „hószín hátasló” az áldozati fehér ló bőréből készült.

A ló a beavatottságot, a révülési képességet jelképezte az emberek számára, amely végül is kialakította a táltos ló jelképrendszerét. A germán hitvilágban Ódin, a csata és a halál, a bölcsesség, a varázslat, az ihlet és a jóslás istenének szent állata a táltosszerű nyolclábú fekete ló, Szleipnir, a Suhanó.

Az ősmagyarság kultuszai közül a krónikások (Anonymus, Kézai Simon) szerint lótisztelet volt a legfontosabb. Fehér lovon vásárolta meg csellel Árpád Szvatopluktól, a morvák fejedelmétől az ország északi területeit. Egy történet szerint a honfoglaló vezérek közül Ond, Ketel és Tarcal, egy Bodrog-menti hegyre versenyt lovagoltak. A győztes Tarcal – akiről a hegy a nevét is nyerte – és társai „pogány szokás szerint egy kövér lovat öltek le, és nagy áldomást csaptak”. A lóáldozat szokása, a lóval, lovas élettel összefüggő valamennyi képzetünk mélyen gyökerezik hagyományunkban. Pogány áldozati szokások feléledéséről tudósít a krónika az I. Endre trónra lépte körüli restaurációs kísérlet idején, melyet a békési Vata vezetett: Vata buzdítására a nép „lóhúst kezdett enni”, azaz visszatért a lóáldozat szokásához.

A lónak a régi magyarság felfogásában élő mitikus jelentőségét legjobban a népmeséink érzékeltetik. A magyar népmesékben szereplő csont és bőr gebéből újjászülető, hőst segítő táltosló a földöntúli hatalmak megtestesülése, a táltos egyik formája. A közönséges gebének tűnő táltosló ha táltos emberhez kerül, annak rendkívüli segítőjévé válik, repül, parazsat eszik, tüzet okád, hasonlatossá válik a tűzhöz, szélhez, melyek mind a szellemivé válás metamorfózisait tükrözik. A táltos ló karaktere, a ma is létező „megtáltosodik” kifejezés egyértelműen az átváltozás, a magasabb szintre jutás képességére utal.

Az Égigérő fa-típusú mesékben a réz-, ezüst-, arany- és gyémántszőrű paripa a mesehős segítő szellemeként jelenik meg, amikor a világfa vagy életfa mentén a fémekkel, színekkel jelzett bolygószférákba, a „hetedik égig” akar eljutni. Egyik közismert népdalunkban pedig a ló napszimbólum, aki elhomályosítja a csillagokat: „Felnyergelem aranyszőrű lovamat, lovamat de lovamat, lerugatom véle a csillagokat”.

Ember és ló közt különleges kapcsolat áll fönn. Létezik egy mondás: „Az ember lóvá tesz, de a ló emberré”. A ló valószínűleg nélkülözhetetlen szerepet töltött be emberré válásunkban. A ló teszi lehetővé, hogy olyan feladatokat is el tudjunk végezni, amik amúgy meghaladnák erőnket és hogy olyan távolságokra eljussunk, ahová nélküle nem tudnánk. A ló olyan állat, aki sohasem veszítette el hatalmát, a háziasítás során sem.

Ha a ló valamilyen formában megjelenik az életünkben, az gyors, meglepetésszerű fejlődést és a tudat kitágulását, a megkötő feltételek alóli felszabadulását eredményezheti. Lelkesedést és derűlátást kölcsönöz, erőt ad a kockázatok felvállalásához. Utat mutat arra: hogyan nyerhetjük vissza vagy sokszorozhatjuk meg életerőnket.

(Az írás a 2016-os Javas Falinaptárhoz készült)