A honfoglalás előtti magyarokról Dzsajháni bokharai tudós és államférfi és Ibn Ruszta, valamint Gardhizi úgy emlékeztek meg, mint tüzet tisztelő, tűzimádó népről. A régi magyarok a tűz által a Napot, a legfőbb égi fényt, minden világosság urát és forrását tisztelték, ilyeténképpen valóban nagy szerepe volt az életükben. Különösen a harcosoknál állott nagy tiszteletben a tűz, hiszen a küzdelem végső soron mindig a világ világosságának növeléséről szólt. Állandóan magukkal hordott, az öv jobb oldalára csatolt, textilből, nemezből, de legtöbbször bőrből készült tarsolyukban tartották a tűzgyújtáshoz nélkülözhetetlen tűzszerszámaikat, a pattintó, csiholó acélt, kovakövet és száraz taplót, s annak lemezét is nemegyszer lángnyelvekkel díszítették.
A tűzzel–vassal dolgozó, azokat uraló kovácsokat, a mágikus erejűnek tartott mestereket a legtöbb kultúrában emberemlékezet óta félelemmel vegyes tisztelet lengte körül. A tűzszerszámok kizárólagos férfijellege a tűzgyújtás szertartásának emlékét őrzi: ez férfimunka volt s maradt még sokáig. Az asszonynép úgy mentette át másnapra a tüzet, hogy a parazsat hamuval takarta. Egy-egy szálláson a folytonosan táplált, soha ki nem hunyó tűz volt a közösség egységének és az ősök tiszteletének kifejezője. Az állandóan égő tűz a család életének folytonosságát jelképezte: ez tartotta össze az élőket, a holtakat, sőt a még meg nem születetteket is.
A tűz őrzőit még Árpád-kori első törvényeink is felmentik a miselátogatás kötelezettsége alól. A szent, mindig égő tűzre ugyanis nagyon illett vigyázni, óvni kellett minden tisztátalanságtól, nem volt szabad kiadni a házból, főképpen pedig kialudni hagyni, mert bár tüzet jelentős alkalmakkor, mint karácsonykor vagy téltemetéskor, s általában a napév sarokpontjainál szertartásosan többször is gyújtottak, ám újtüzet egy esztendőben csak egyszer, mégpedig húsvétkor, a tavaszi napéjegyenlőség idején.
Az előző évi tűz parazsát egykor még nagypénteken kioltották a tűzhelyeken. Húsvétra virradólag, e mágikus éjjelen a falvak fiatalsága és pásztornépe ostorpattogtatással hajtotta a hajnalban gyújtott tűzhöz a jószágokat. Máshol a szentelendő tüzet a templom előtt vagy a templom mellett égették, ebből gyújtotta meg a pap a templom húsvéti gyertyáit. A hívek vittek a tűzből a szántókra és a szőlőkbe is, hogy a jégverés elkerülje a termést és természetesen vittek belőle haza is. A parázsból még a jószág itatóvizébe is tettek. Ezek a hiedelmek a tűz valóságos tisztító, fertőtlenítő hatásának évezredes megfigyelésén alapultak.
A tűz újragyújtása mindig szabályozott és ősi módon történt. Vagy a magasból, az égből hozták le újra azáltal, hogy egy a Világfát jelképező fa vízszintes ágán kötelet vetettek át és addig húzkodták, míg láng nem keletkezett, vagy a teremtést utánozva fiatal fiúk dörzsöltek össze két – hím és nő – fát, hogy azután a szikrát taplóval felfogják, szalma közé fogva s forgatva felszítsák és az így megszentelt tűzből osszanak minden otthon számára.
A nyári napforduló alkalmából gyújtott tűz célja a Nap erejének megerősítése, a fény megtartása a világban, a sötétség visszaszorításával tisztítás és gyógyítás is egyben. A tüzet háromszor kellett átugrani, hogy a tűz tisztító ereje átjárja a részvevőket. Úgy tartották, a tűz gonoszűző, tisztító, gyógyító, termékenyítő, szerelem- és bőségvarázsló erejű. A tüzet néha közösen is átugrották, s közben kívántak valamit, például azt, hogy minden szomorúságuk égjen el.
Az évkörben átellenben a téli napfordulón, az év hajdani legsötétebb napján kioltották a tüzet, hogy teljes legyen a sötétség és megmérettessék az emberek bensejében a világosság, vajon elegendő-e az uralma csúcsára érő sötétség ellenében. Máshol épp ellenkezőleg: ekkor táplálták csak igazán a Luca estéjén, a karácsonyi tizenketted kezdőnapján gyújtott tüzet, amelyhez rengeteg fát készítettek elő, hogy folyamatosan égjen a napfordulóig. A felhalmozott fa maradékát Karácsonykor tették a máglyára, hogy az év legsötétebb napján minél nagyobb világosságot teremtsenek. A karácsonyi tizenketted elején eredetileg egy farönköt gyújtottak meg, amelynek mindvégig izzania kellett, míg a Nap a mélyponton volt.
A folyamatosan pirosló parázs a Nap pislákoló fényét idézte meg. Parázsolásnak nevezték az ünnepnek azt a szakaszát, amikor a böjt végeztével a ház gazdája Karácsonykor behozta a kerekségével a Napot idéző kenyeret és rostát. Köszöntője így szól:
“Aggyon Isten országunkba bort, búzát,
Csendes békességet,
Holtunk után léleküdvösséget,
E szó mondásom!”
A tél végén kiszebábot égettek a téltemetés, télkihordás szertartása alkalmával, amikor elégették a telet, a sötétséget jelképező szalmabábút. A tűz fénye ugyanis elűzi a sötétséget. E szokáshoz kapcsolódott, hogy e nap estéjén néhol tüzet raktak az utcán és átugrálták, hogy egészségesek legyenek, legyen végre szép idő. A tűzzel „melegítették a márciust”, a tavaszt, hogy ne legyen hideg.
A tűz a belső megtisztulás jelképe és egyben eszköze is: ereje által a szertartásokon megigazul, megtisztul az ember is, tárgy is. Ezért ha valaki idegen a szkíta-kultúrájú népeknél az uralkodó elé járult, tűz fölött emelték át és a lángok fölött megtisztítva adták át ajándékait is. Így jártak el később a menyegző után a friss hitvessel is: a lakodalmas események záró mozzanataként a falu végén, vagy lakodalmas ház kapujánál rakott tüzet körültáncolták vele és a perzselés, hajnaltűz, menyasszonyporkolás során átugratták a tűz fölött, hogy azután ez a tűzről pattant menyecske tisztán érkezzék az új otthonába. Ám még annakelőtte a megkötendő házasságnál a háztűznézés az első vizsga volt a jövendő férj otthona felől, majd a viszontlátogatásnál a kiszemelt mennyasszonytól is tüzet kértek, hogy egyben fürgeségből szintén vizsgáztassák.
Az újszülött gyermek mellett is gyertyát kellett égetni, míg a közösség az új jövevényt szertartással maga közé nem fogadta. Addig azonban távol kell tartani a sötétséget, s képviselőjét, nehogy a gonosz felváltsa, azaz kicserélje saját rusnya porontyára. Ha már felváltotta, akkor ezt az idétlen düddöst, szőrmamókot a kemence tüze elé kellett tenni, mintha beléje kívánnák vetni, mire a ráijesztett gonosz máris érte jött, hozván vissza az igazi gyermeket.
Az elemek közül a tűznek őseinknél tehát különösen jelentős szerepe volt, megjelent mind a születés, mind a házasság, mind a halál szertartásában. A tűz a teremtés pillanatában létezett állapotába juttat vissza mindent, szétválasztja az elemeket, akár a szél az ocsút a magtól. A tűz által az istenek világával, világosságával tart, teremt kapcsolatot az ember. Ezért áldoztak egykoron hegytetőn, közel az éghez, mert az áldozati tűz lángnyelvei a hiedelem szerint az égbe viszik az áldozatot. A tűzáldozat felfelé szól s felfelé száll, vissza az égbe, honába, mint a lélek, oda lehet üzenni vele, mert a tűz égi eredetű. A tűz színe, a piros pedig a vért és az életet is jelképezi, Boldogasszony védelmét biztosította a régiek számára.
A tűz – több hagyományban is – isten jele, maga az isten tűzzel jelzi magát. Attilának küldött kardját is ott találták meg, ahol tűz csapott ki a földből. Attila kedvenc lovát, tüzes ménjét is Parázsnak hívták. A mesehős segítőtársa, a táltosló is úgy kap erőre, ha gazdája parázzsal eteti meg, ilyenkor átváltozik, csodás képességekkel rendelkező aranyszőrű paripa lesz belőle.