Az iszlám világban óriási fontosságot tulajdonítanak a háddzsnak, vagyis a szent városba, a szaúd-arábiai Mekkába történő zarándoklatnak. Az Öt Oszlop néven ismert vallási kötelezettségek sorában a mekkai zarándoklat az iszlám hit ötödik oszlopa és egyben legjelentősebb megnyilatkozása, amely minden arra fizikailag és anyagilag képes muzulmán számára előírja, hogy életében legalább egyszer, amikor egészsége is engedi és amennyiben távolléte nem okoz nagy nehézséget családjának, meg kell tennie a háddzst.

A még Mohamed próféta által kialakított szertartásrendnek megfelelően tartott háddzsra minden évben több millióan érkeznek a világ minden részéről. A nagy zarándoklatra Szaúd-Arábiában mára egy egész iparág épült. Mivel óriási és felfokozott hangulatú tömeg gyűlik össze a világ minden részéről, a háddzs szinte időről időre több száz áldozatot követelő balesetekkel jár együtt.

A zarándoklatok során elérendő szent helyek a legmagasabb tudatállapot, a hit, a bölcsesség és a szeretet szimbólumai, analógiái. Érdekes, hogy a háddzs során a hívők két olyan szakrális pontot érintenek, amelyek a transzcendens “értéküket”, minőségüket tekintve totálisan ellentmondanak egymásnak és kifejezik a duális erők ellentétét. Ez a két hely Mekka és Mina. Mindkét helyen voltaképpen kövek testesítik meg ezeket a polaritásokat.

Az egyik, a pozitív pólus a Szent Mecsetben (Masjid al-Haram) középen álló ókori, kocka formájú kőépítménybe (Kaaba), a legfőbb szentélybe beépített „alapkő”, a látható és megérinthető, megcsókolható, 30-40 centiméter átmérőjű, tojás alakú, Allah földre szállt jobb kezének tekintett, másfelől az Ádám és Éva Édenből való kiűzetésekor aláhullott, eredetileg fehér és az eredendő bűnt magába szívó, s ettől fekete kő. A másik pedig Minában az előbbitől mindössze nyolc kilométerre található három kőoszlop.

A Mina szó arabul szerelmet, vágyakozást jelent, amely arra a muszlim legendára nyúlik vissza, hogy Ádám és Éva éppen ezen a helyen találkoztak újra egymással kétszáz esztendővel azután, hogy Allah kiutasította őket a Paradicsomból. Mina pusztasága a muzulmánok számára másfelől egyúttal az a szent hely is, ahol Ábrahám hite erejét bizonyította Allah színe előtt. Ábrahámot itt kísértette meg az ördög, hogy ne engedelmeskedjen az Úr parancsának fia, a muzulmánok szerint nem Izsák, hanem Izmael (Ismaa‘eel) megölését illetően.

A legenda szerint ezen a helyen összesen háromszor jelent meg az ördög, nem csak Ábrahám prófétát, hanem feleségét, majd végül fiát is megkísértette, de ők megvetésük jeleként hét-hét kavicsot vetettek rá. A rítus szinte minden esetben a mítosz, a hajdanvolt esemény eljátszása, felelevenítése, ezért a zarándokok a megkísértéseknek megfelelő számú, azaz három darab, a gonoszt, a sátánt (Iblisz) szimbolizáló, tizennyolc méter magas dzsamra-kőoszlopra dobják kavicsaikat. A zarándokok ezzel jelképezik, hogy ők is ellentmondanak a Sátánnak és morális erőt merítenek ebből a tettből.

A legtöbb baleset a háddzs során Minában szokott történni, mégpedig éppen az ördög megkövezésének szertartásán (Dzsamarát).

Ez a szertartás a mekkai zarándoklat “hagyományosan” legveszélyesebb része. 2004-ben az ördögöt szimbolizáló oszlopokat megváltoztatták, hengeres formákból elliptikus falakat alkotva, ami érdekes fejlemény, mintha tudatosan változtatták volna meg az egységet, egypólusosságot szimbolizáló oszlopot a kettősséget jelképező ellipszis-formára.

A megkövezés egy hídról történik, amelynek többemeletes épületét pedig azért hozták létre 2007-ben, hogy a zarándokok áradatát egyenletesen elosztva elkerüljék a korábban gyakran előforduló szerencsétlenségeket, ugyanis a hídról sokan lezuhantak már.

Tavaly harmincöt hívő vesztette életét, mert megfulladt az oszlopok körül tolongó tömegben, vagy társai agyontaposták. Idén, az iszlám időszámítás 1436. évében, dzú al-hiddzsa hónap 8. és 13. napja közötti zarándoklaton legkevesebb 717 halott esett áldozatul a tömegnyomornak, mégpedig épp Minában, ahová a zarándokok a háddzs tizedik és egyben a legfelfokozottabb napján vonulnak a Muzdalifa völgyében töltött éjszaka után. A tülekedés most a 204-es utcán alakult ki, amely a Minán át a kövezés helyszínére vezető két út egyike. Ott egy felüljáró lábánál a sűrű tömeg okozta káoszban a zarándokok egyszerre kezdtek futni, de hogy miért, annak oka ismeretlen, a Mekka című újság főszerkesztője szerint “egyesek az ördög megkövezésére kijelölt időpontokon kívül akartak feljutni a Dzsamarát-hídra”. Több százan taposták agyon egymást.

Az egy bizonyos rendeltetési helyre való utazás számos hagyománykörben úgy jelenik meg, mint a belső lelki fejlődés és az ismeretszerzés metaforája. A zarándokutak során a fizikai és lelki értelemben vett utazás párhuzamosan történik. A zarándok elhagyja az otthon és a család biztonságát, hogy elutazzék valahová, ahol kapcsolatba kerülhet valamely más, felsőbbrendű világgal; talán abban a hiszemben, hogy ezáltal gyógyulást nyer fizikai vagy lelki bajaira, esetleg az égi hatalmak segédkezet nyújtanak személyes problémáinak vagy kellemetlenségeinek megoldásához.

A muzulmán zarándoklat, a háddzs is valójában a spirituális békesség ideje lenne, fontos kikötés például, hogy a résztvevők nem vitatkozhatnak, nem hordhatnak fegyvert és nem háborúzhatnak ez idő alatt, nem használhatnak illatosító szereket, nem vághatják le körmüket és hajukat, valamint nem borotválkozhatnak. A férfiak varrás nélküli kétrészes, lepelszerű fehér ruhát viselnek, amelynek neve (ihram) ugyanaz, mint annak a szent állapotnak, amibe a hívek kerülnek, szimbolikusan felöltenek. A ruha a feltámadást jelképezi és egyben egységet teremt a hívők között, megszüntetve a társadalmi különbségeket. A háddzs alatt a zarándok világi életét felfüggesztve csak Istennek él.

A spanyolországi Buñolban minden augusztus utolsó szerdáján rendezik meg a Tomatina fesztivált. Idén is több tízezren érkeztek a világ közel száz országából a Valencia melletti kisvárosba, hogy részesei lehessenek a világ legnagyobb és leghíresebb, élelmiszerrel vívott csatájának. A szigorú városatyák már második éve huszonkétezer főben limitálják a paradicsomos hadviselők számát, akik fejenként tíz eurót fizetnek, hogy dobálózhassanak a paradicsommal.
 A kisváros egyébként kilencezer fős lakossága több mint harminc-negyvenezerre duzzad ilyenkor a parádé alkalmával.

Hogy legyen némi archaikus, szakrális jellege a fesztiválnak, a nap kezdetén egy oszlop tetején elhelyeznek egy sonkát, amit meg kell szerezni. Ez a májusfaállításra emlékeztethet minket, s valóban, mi mást is jelképezne a pózna, mint a világfát, világtengelyt (axis mundit), amin keresztül az éggel, a Teremtővel lehet felvenni a kapcsolatot? Az oszlop ott is be van kenve zsírral, tehát nem is olyan könnyű feladat a megmászása. Amikor végre valaki megszerezte a sonkát, vízágyúk kezdenek gondoskodni arról, hogy mindenki elég vizes legyen.

Ezután tömeges vetkőzés és ruhadobálás kezdődik, majd amikor már mindenki (férfiak) félmeztelen, akkor érkezik a paradicsom igen nagy mennyiségben. Akár ősi termésbetakarítást, szüretet felidéző ünnepnek is tekinthetnénk a fesztivált jellegzetességei alapján.

Az esemény persze inkább a túlérett fogyasztói társadalom szimbóluma, hiszen rengeteg étel megy veszendőbe. Idén százhetvenötezer (!) kilónyi paradicsommal zajlott a vidám csata. A környékbeli gazdák hat nyitott kamionra pakolják túlságosan is megérett paradicsomjaikat, amit azért paradicsomlégyártáshoz nyilván lehetne használni. A jókora járművek egymást követve gurulnak, a kocsikról lapátolják a paradicsomot az emberek közé, akik közben ezt kiabálják (a spanyolajkúak): “Tomate, tomate queremos tomate!”. A kérésükre hamarosan paradicsommal ellátott, harcra kész résztvevők ezután egy órán keresztül féktelenül tombolva, ösztöneiket szabadon eresztve paradicsommal takarják be az épp levetett civilizációs máz alatti rétegeiket.

Boldogan hajigálják egymást, mígnem már paradicsomban érezhetik magukat, de csak szó szerint: a fergeteges buli tetőfokán több ezres tömeg fülig érő szájjal bokáig gázol és tocsog, vagy éppen hever a főtéri paradicsompürében.

A városvezetés azért ajánlásokat is megfogalmaz a résztvevők számára: mindenekelőtt a paradicsomra érdemes rátaposni, mielőtt valaki felé dobnák, így csökkenthető a sérülés kockázata. A másik, hogy szerencsés használt, sőt utoljára használni kívánt ruhákba öltözni, mert azok utána maradandóan piros színt öltenek. Nem árt jól zárt cipőbe bújni, de ami ennél lényegesebb: szemüveget viselni, mert a paradicsomlé savas és nagy mennyiségben maró hatású.

A fesztivál végén mindenki békés és boldog, hiszen a dobálás jó feszültséglevezető gyakorlat is.

A csata gongütésig tart, ekkor mindenki feltápászkodik és hosszas csúszkálás közepette, kimerülten elindul a folyó felé. A tisztálkodáshoz a város vezetősége zuhanyokat állíttat fel erre az eseményre, továbbá a tűzoltóság és a helyi lakosok is segítik a fáradt tömeget megszabadulni a ragacsos pürétől. Ezután a város takarító-alakulata megkezdi a munkálatokat, hogy másnapra tiszták legyenek az utcák, melyek úsznak a paradicsomban.

Több elmélet is létezik eme furcsa népünnepély eredetével kapcsolatban, hogy melyik az igaz, senki sem tudhatja biztosan. Egyesek szerint Szent Lajost, a város védőszentjét ünneplik ezen a módon, bár ez a magyarázat nem túl logikus. Mások szerint egyszer a zöldségesek annyira összevesztek, hogy paradicsommal dobálták meg egymást. A legvalószínűbb az, hogy 1945-ben egy Franco ellenes tüntetés alkalmával épp akkor szabadultak el az indulatok, amikor a demonstrálók egy zöldséges előtt haladtak el és a kézre eső paradicsomokat kezdték dobálni. Nem dinnyéket és nem uborkákat vagy narancsokat, hanem paradicsomot, s mivel a paradicsom a vörös színével valóban felidézi a vér látványát, ez azt az illúziót kelthette, hogy itt vér és valódi harc folyik, miközben mégsem esik senkinek komoly sérülése. A tüntetésből fieszta lett, a helybeliek mondhatni rákaptak a dolog ízére, s egy évvel később már szándékosan mentek ki az utcára otthonról hozott paradicsomot dobálni. Annak ellenére, hogy a rendőrség betiltotta a csatát, minden évben ugyanazon a napon megismétlődött a dolog, így 1959-ben a hatóság is megadta magát. Onnantól a paradicsomcsata hivatalos esemény a fesztiválnaptárban, évről évre nagyobb érdeklődést keltve a világban.