Egyéb kategória bejegyzései

Eltűnt a találkozók szimbóluma a Moszkva térről

2015-01-29Egyéb, Hírek a szimbólumok világából, SzimbológiaCsörgő Zoltán

Egy fontos szimbólum tűnt el egyik forgalmas közterünkről: a Moszkva téri óra. “Találkozunk az óra alatt!” – ez a mondat évtizedeken keresztül vissza-visszatérő elem volt a fiatalok életében. A kultikussá vált órát 1941-ben állították fel az akkor (is) Széll Kálmánnak nevezett téren, hogy közel hét és fél évtized múltán a tér átalakításának részeként leszereljék. Az órát eddig üzemeltető cég eladta azt egy magánszemélynek, aki pedig letétbe helyezte a tárgyat a Kiscelli Múzeumban. A híres, helytörténeti értékként kezelt órát a tervek szerint ősztől ott lehet majd megtekinteni a Moszkva tér több más szimbolikus tárgyát bemutató kiállításon.

A Széll Kálmán tér nem marad óra nélkül: az új óra tervezése folyamatban van. A tervező úgy szeretné megalkotni az órát, hogy az valamilyen módon emlékeztessen a régire, “olyan köztéri műtárgyat” készítenek, amely “nemcsak betölti a régi óra szerepét, hanem újra is fogalmazza annak kulturális jelentését”. Baróthy Anna, a Széll Kálmán tér legendás órájának helyére kerülő műtárgyat készítő, építészeti projektekkel kapcsolatos művészeti tervezésre és kivitelezésre szakosodott Szövetség 39 Kft. vezetője szerint “az már biztos: valamiféle aktív betontárgy lesz a végeredmény”, amibe “beépül valamilyen elektronika is, ami interaktívan reagál a környezetre”.

A szekér és a kocsis ősi és összetett szimbóluma

2015-01-20Egyéb, Szimbológia, Szimbólumrendszerek (aktuális szimbólumok)Csörgő Zoltán

A trundholmi bronzkori sírban talált napszekér

A szekér, a kocsi eredendően az égben „fogantatott”. Az első kerekes alkalmatosságok agyagból égetve még kultikus tárgyakként kerültek a sírba a prehisztorikus leletek szerint.

Szekerek Úr városából, i.e.2500

Csin-kori szekér

A szekér mitikus-szimbolikus képzetköre már szinte egyetemesen megtalálható minden ókori kultúrnépnél. Kezdetben mint kétkerekű lovas harci szekér hatalmi jelkép volt Egyiptomtól Kínáig.

Egyiptomi harci szekér

Nagy bátorságot követelt a harci szekér használata hajtójától, akinek ismernie kellett a lóidomítás művészetét. Az archaikus korban a nemes harcosok ezen a kétkerekű szekéren érkeztek a csatatérre. Az Ószövetségben a harci szekér Jahve hatalmára utal: „Mert lám, tűzben érkezik az Úr, harci szekere akár a forgószél” (Iz 66,15). A keltáknál és a germánoknál isteni trónként jelenik meg a szekér. A sírokba helyezett szekerek hitük szerint a holtak túlvilági útját szolgálták.

Harci kocsik fölvonulása Athénban

A kétkerekű harci szekér szimbolikája bizonyos mértékig fedi a négykerekű szállító szekérét, de jelentős különbségek is vannak, nemcsak a sebességben, vagy olykor a vonóállatokban, melyek utóbbinál lehetnek ökrök is. Megtestesítheti a türelmet és a kitartást, s ha ekhó van rajta, a szekér begördül a ház, a szoba és a boltív jelképes tartományába. Teteje az éggel, alsó, négyszögletes része a földdel analóg, a szekér ezért lehetett a Világmindenség szimbóluma is Kínában és Indiában, ahol szekér alakú templomokat is építettek. Lehetett sok minden más, így az idő szimbóluma is: „Az idő, mint hét kantárszárú, ezerszemű, nem öregedő, magban gazdag paripa szállít. Szekerére kapaszkodnak fel az ihletett költők, minden lény annak kocsikereke…” (Atharvavéda 19. könyv)

Lóvontatta szekeret formázó sziklatemplom Vidzsajanagarban

A védikus mitológiában a Világfát Asvatthának, azaz „Lóállomásnak” nevezik. A leghíresebb indiai mitikus ikerpár, az Asvinok, a „Lótól születettek”, „Lovasok”, égi istenek, az ég szülöttei, az idők tudói. A hajnali és alkonyati szürkülettel állnak kapcsolatban, aranykocsin járják az eget a világok fölött, bejárják a mindenséget és elűzik a sötétséget. Mindkét világ a lakhelyük, hosszú életet és életerőt adnak, oltalmazók, mindentudó isteni orvosok. Egyikük az éj, a másik a fény fia, így már rájuk ismerhetünk: a Nap és a Hold megtestesítői ők.

Thor bakkecskék vontatta szekerén

Az indoeurópai népek képzetében tüzes lovak vontatta harciszekéren járja égi útját a Nap. Tűzszekéren utazik Thor és Frey, a Nap és az eső istenei a görög mitológiában, napszekéren jár a görög Apollón, Zeusz és Héliosz. Mithra, a Nap, a tűz és a villám perzsa istene négy lóval vont szárnyas szekéren halad át az égen.

Az ír Perun bakkecske-húzta tüzes szekéren

Jelképes töltése van a szekér elé fogott állatoknak is, amelyeknek szimbolikája összeolvad az istenével. Indiában a vörös Áditja fogatát hét ló, Márícsíét hét disznó húzza, a föníciai Kübeléét oroszlánok, a görögöknél Artemisz szekerét szarvasünők, Junóét pávák, Nerthus germán istenanya szekerét bőséget ígérő üszők húzzák, Frejáét macskák, Thorét bakkecskék, s az ír Perun szintén bakkecskét fogott szekere elé. A Nap mellett a többi megszemélyesített égitest is istenként szekeret hajt, amelyet más és más fajta állatok húznak, Marsét lovak, Jupiterét sasok, Vénuszét galambok, Szaturnuszét sárkányok.

Szaturnus sárkányos szekerén

Apollón átvezeti naphintóját az égen

A görögöknél és a rómaiaknál a szekér a napistenek járműve. A görög mítoszok szerint Héphaisztosz kovácsisten, vagy a fia, Erikthoniosz találta fel. A Naphéroszt, Bellerophónt a bölcsesség istennője, Pallas Athéné ajándékozta meg egy aranyos fékkel, ami a tudatosságot szimbolizálja. Phaethón viszont nem tudott uralkodni a Nap szekerén. Amikor anyjától megtudja, hogy valódi apja Héliosz, Phaethón felkeresi őt, aki bevallja az igazat és bizonyságul a fiú egy kívánságát hajlandó teljesíteni. Phaethón azt kéri, hadd hajtsa egyszer ő a Nap szekerét. Phaethón e vágya gyermeki tudatlanságról tanúskodik. „Okos légy, kérj okosabbat” – kérleli az isten, de ő hajthatatlan, el is köti apjának tűzszekerét. A Nap paripái persze megérzik, hogy gyenge a hajtó, hogy nincs, ki fékezze rohanásukat, nincs, aki tartsa az irányt, a „közepet”. Szaladgálnak le-föl, felperzselve eget-földet. A hebehurgya fiú majdnem felgyújtja a földet, mert túl közel repül hozzá, Zeusz vet véget a rohanásnak: villámával agyonsújtja az ifjú, elbizakodott, vakmerő Phaethónt, aki lehull az égből. Törvényszerű a bukása.

A szekér kapocs is lehet föld és ég között. Maga az isteni akarat is irányíthatja a szekeret. Illés prófétát tüzes szekér ragadja el: „S történt, amint mentek és beszélgettek, egyszer csak jött egy tüzes szekér, tüzes lovakkal, s elválasztotta őket egymástól, aztán Illés a forgószéllel fölment az égbe.” (2Kir 2,11). Vagyis a tüzes szekér kiszakította a halandók közül Illést, az embert, és felvitte az istenhez Illést, a prófétát, a szellem emberét.

Illést égbe viszi a tűzszekér

A szekér hordozó (váhana), eszköz, mindannak jelképe, ami a függő, lekorlátozott hétköznapi tudatot képes elvezetni önnön valódi, nyitott, teljes természetéhez. A szekér az, ami elvisz utunk céljához, ezért fordítható a buddhizmus irányzatainak elnevezése – jána – is szekérnek, így a csak kevesek által véghezvihető életvitellel járó hínajána „kis szekér”-nek, míg a szélesebb tömegek adottságaihoz igazodó mahájána „nagy szekér”-nek.

A Milinda Kérdéseinek egyik híres passzusában Nágaszéna, a buddhista szerzetes az ősi szekér-szimbólum segítségével igyekszik megtörni a király hitét önnön „személyiségében”. A buddhista tanítás szerint nincs lényegi valósága annak, ami a kocsit és a fogatot, vagyis a test-lélek együttesét alkotja, „kocsi” és „én” csak hagyományos megnevezései az összeszerkesztett alkotóelemek összességének, és nem jelölnek az összetétel elemeitől megkülönböztethető független létezőt. Amiképpen az egyik szerkezetet az egyszerűség kedvéért hívják „kocsinak”, ugyanúgy az emberi személyiséget is kizárólag csak az egyszerűség kedvéért szabad „én”-nek nevezni. Lao-ce is azt írta: „Ha szétszedik a fényes fogatot: belőle semmi sincs.” (Tao te king 39.)

Az egyik upanisadban jelenik meg talán legelőször alaposan kifejtve, hogyan értelmezhető magunkra a szekér szimbóluma:

„Tudd meg hát: A Lélek kocsiban ül, a test pedig a kocsi.
Az ész gyeplő csupán, a kocsit az eszmélet /buddhi/ vezeti.
Az érzékek lovak, az út az érzékek érzéklete,
Az élvező /a tapasztaló/ a Lélek, az ész és az érzékek együttese.
Ki értetlenül él, mindig csapongó gondolattal,
Úgy küzd az érzékekkel, mint kocsis a rossz lovakkal.
Ám ki értőn él, mindig fegyelmezett gondolattal,
Messzire jut az érzékekkel, mint kocsis a jó lovakkal.”
(Katha Upanisad III.3-6.)

Maga Buddha – aki híres kikocsikázásai alkalmával, amikor végre elhagyja apja palotáját, beavatásszerűen találkozik az addig elrejtett valósággal, a világ szenvedésteli mivoltával – ugyancsak használja a szekér-szimbólumot: „Ki érzékeit zabolára fogja,/mint lovait az ügyes kocsihajtó,/s minden hatás, gőg, vágy lepereg róla,/az istenek is irígylik e szentet.” (Dhammapada 94.)

Ardzsuna és Krisna

A hindu Mahábháratában harcoló Pándavák legendás hősének, Ardzsunának a harci szekerét maga Visnu isten megtestesülése, Krisna hajtja. Nem véletlen, hogy Krisna harci szekéren oktatja Ardzsunát a Bhagavad Gítában, mert az ügyes harckocsizó (susárathi) „odavezeti a lovait, ahova akarja” (ld. Rig Véda VI.75.6.). Krisna ki is fejti, hogy szekere az ember testi mivoltát, a ló a spirituális erőt testesíti meg, a kocsihajtó pedig a szellem és értelem megtestesítője.

Csuang-ce a maga intelligens és trükkös módján csavar még egyet a történeten, amikor azt mondja: „Ha (a dolgok alkotója) felbomlaszt és átalakítja bal karomat egy kakassá, akkor én vele fogom megállapítani éjszakánként az időt. Ha felbomlaszt és átalakítja jobb karomat egy íjjá, akkor én ezzel fogok sütni való baglyot lőni. Ha felbomlaszt és átalakítja a faromat egy kocsivá, szellememet pedig egy lóvá, akkor én azon fogok utazgatni.”

Platón a Phaidroszban a lelket szárnyas fogathoz hasonlítja, elképzelése szerint a lélek két erős szárnyas lóból áll: az egyik előkelő, nemes és gyönyörű, a másik közönséges és szégyentelen. Különböző irányba húznak, csaknem teljesen hajtójuk ellenőrzése nélkül. Nála a szekérhajtó az uralom, az ész, a szellem, az intelligencia megszemélyesítője, ő zabolázza meg a föld felé húzó állatot, amely az ember testi mivoltával kapcsolatos ösztönöket és szenvedélyeket jelenti. E szekér két kereke a föld és az ég.

Az ókeresztény szimbolikában Krisztus is megjelenik szekérhajtóként, irányítva híveit, akik „édes igájába” hajtották fejüket. A szekér, amely elviszi a hívőket a mennyországba, az Egyház (Eklézsia). Két kereke a vágy és az akarat, illetve Dante szerint a jótékonyság és a bölcsesség.

Christus Helios

Boethiusnál újra a mélyebb értelem jelenik meg: „Ott, hol trónol a mindenség ura,/Fényárban a legfőbb király,/S tartja a gyeplőt, száll a világ-szekér,/De meg se moccan Ő maga.” (A filozófia vígasztalása, IV.1.)

A Tarot nagy arkánumának VII. Diadalszekér képén egy győzelmi szekéren álló ifjú páncélba öltözött alakja látható, aki fején sugaras napkoronát visel, feje fölött négy oszlopra feszített baldachin látható, szekerét pedig két ellentétes színű ló vagy szfinx húzza. A világos színű az emberben lévő spiritualitást, a szellemiséget jelképezi, a sötét színű az anyagit, az állati bujaságot, azaz a tudatunkban megjelenő kettősséget mutatják. A fiatal hős jobb kezében jogart hordoz, másik kezével nem fogja a gyeplőt, mintha nem is hajtója, hanem csak utasa lenne a szekérnek. Ez arra utal, hogy kizárólag szellemével uralja „lovait”, a jó és a rossz erőit, az ellentétes, széthúzó energiákat és „szekerét”, azaz testét, anyagi világát.

A Tarot nagy arkánumának Diadalszekér képe

Ouspensky az Egy ismeretlen tanítás töredékeiben ezt írja: „…az első test a ’kocsi’ (hús, bőr, csontok, stb.), a második test a ’ló’ (érzelmek, vágyak), a harmadik a ’kocsis’ (gondolkodás), a negyedik a mester (Én, tudatosság, akarat).”

Hamvas Béla A kocsihajtó című írásában így ír erről: „Afelől, hogy ki ez a kocsihajtó, pillanatig se lehet kétség. »A belső kocsihajtó, szól a Veda, aki ezt a világot és a túlvilágot és az összes világokat belülről irányítja.« Szanszkrit szóval: antaryamin.”

Coomaraswamy a jóga szó etimológiáját értelmezve írja, hogy az „annyi, mint »igába fogni«, például lovakat. Ebben az összefüggésben nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Indiában, ugyanúgy, mint a görög pszichológiában, a test kocsija elé fogott »lovak« az érzékelőképességek, amelyek erre vagy arra, a jó vagy a rossz felé húzzák a kocsit, vagy alkalmasint a végcél felé, ha a kocsihajtó szilárdan tartja a gyeplőt. Az egyén a fogat, a Belső Vezető vagy Belső Ember a kocsihajtó. »Az ember ekkor önmagát fogja igába, akár egy értelemmel rendelkező ló« (Rig Véda V.46.1.)”.

Weöres Sándor is él ezzel az ősi képpel a Teljesség felé című prózaversciklusában: „Képességeid a paripák, melyek a végső házig visznek; de a házba csak úgy tudsz belépni, ha fogatod kívül marad. Minden képességnek mérete van; s a végső kapun csak az fér be, ami mérhetetlen: a lélek maga.”

Napszekér

A magyar hagyományban a tudós kocsisok alakjában élt tovább a számos magas szintű hagyományban megjelenő kocsihajtó. A kocsi annyira jelentős, mágikus erő megnyilvánítására alkalmas eszközzé vált, hogy a táltosok némelyike idővel sajátos szerepkörbe bújt, így nyilvánultak meg mágusaink különös alakjai, a tudós kocsisok. A tudós kocsisok a pogány természetmágia vonásait továbbörökítő tevékenységüket foglalkozásukra korlátozták, tudásukat beavatással, próbák útján vagy valamilyen természetfeletti hatalmat biztosító eszköz (patkószeg, csodálatos ostor) segítségével szerezték. Miközben később maguk beavatják a tudós kocsisnak jelentkezőt, képesek magukat lóvá változtatni (nem tenni!).

A tudós kocsisok a róluk szóló hiedelemmondák szerint kést szúrtak a kocsi rúdjába a másik kocsissal vagy másik tudós emberrel, például tudós áccsal történő vetélkedésük vagy párbajuk során, így tudták feloldani a kötést, s egyúttal tanúsították, hogy a nagyobb tudományukkal képesek elindítani a megkötött lovakat. A tudós kocsisok mások lovát meg tudják állítani szemmel, füttyszóval, érintéssel és mágikus tárgyakkal, mint például farkasgégével. Lovaikat sem kell sohase tisztítaniuk, mindig tiszták, fényes szőrűek, ha azokat farkasgégéről itatják. A farkasgége mellett a farkasbőrt is hasznosnak tartották, ugyanis a vele bekent rúd mellől a ló nem indul.

Képesek ők is a levegőbe emelkedni lovaikkal, s hihetetlen gyorsan, szinte az időt megállítva száguldanak. Mint a szélvész, pillanatok alatt ott tudnak teremni bárhol. Híd nélkül átrepülnek a folyón, s arra is képesek, hogy hazahajtsák a lovaskocsit, s csak érkezéskor derül ki, hogy a lovak megdöglöttek útközben, azok csak otthon dőlnek ki a hámból. Ha nincs lovuk, képesek a szalmazsákot lóvá változtatni és azzal indulni útjukra. De végső soron nem kell nekik se kocsi, se ló, mert csak szekeret vagy lovat rajzolnak a földre, ráülnek és szélsebesen eltűnnek. Távollétükben mágikus tárgyaik (tarisznya, bot, kalap, harang, stb.) őrzik helyettük a jószágot. A tudós kocsisok addig nem halhatnak meg – hasonlóan a táltosokhoz és olykor a boszorkányokhoz –, míg kézfogással vagy annak a tárgynak az átadásával, amiben erejük van (bot, seprű, dohányzacskó) örökül nem hagyják, át nem adják tudományukat.

Nemcsak az utóbbi évszázadok tudós kocsisainak, hanem már a honfoglaló magyaroknak is fejlett szekereik voltak. Szerkezeti felépítésükben minden bizonnyal hozta magával azokat az egyéni elemeket, amelyeket a belső-ázsiai pusztákon évezredek alatt csiszoltak ki a szkíta kortól kezdve. Valószínűleg a magyarok is használtak olyan fedeles járműveket, mint amilyen a mongolok jurtakocsijához hasonló. A járművek formája, technikai szintje minden bizonnyal nem különbözött a többi sztyeppei nép szekereitől. A szekérhez kapcsolódó szakkifejezések (küllő, tengely, stb.) párhuzamai iráni, török, mongol nyelvekben mutathatók ki, ami sokszínű kulturális kapcsolatokra enged következtetni.

Annál élesebben különbözött a környező kultúrák szekereitől a Kárpát-medencében tökéletes felépítést és formát nyert szekér. Ráadásul a magyarok szekerei nem egyfélék, hanem a sokféle rendeltetésnek megfelelően különféle méretű és alakú változatai jöttek létre. Ezek első leghíresebbje a kólya volt, amit 1342-ben úgy írtak le, hogy magyar ingó szekér, illetve hintálló szekér. Ebből a bőrős kocsiból alakult ki a hintó, a magyarok egyedi találmánya, amely azután nemzetközi karrierre tett szert.

Kocs község jelképe a kocsi kocsi

Mintegy száz évvel később egy másik magyar szekér találmány is híressé vált. Ez a könnyű, finomabb kidolgozású, több, addig nem használt jelentős technikai újítással felszerelt három ló húzta szekér a Budát Béccsel összekötő főút melletti, Komárom megyei Kocs községben készült a helyi szekérkészítő mesteremberek találékonysága révén. Egyedisége révén sokáig a településről kocsiszekérnek – egykorú forrásokban „currus kochy”-nak –, majd csak kocsinak nevezték.

Kocs címere

A szóalak első előfordulása koczy formában 1469-ből való. Ez az elnevezés azután, párhuzamosan azzal, ahogy a személyforgalmat, a gyors és kényelmes utazást alaposan megkönnyítő szekér és a magyar kocsigyártó-mesterség a késő középkortól századokon át Európa-szerte híressé vált, számos nyelvbe bekerült (angol coach, német Kutsche, katalán cotxe, spanyol coche, francia coche, olasz coccio, flamand goetse, holland koets, lengyel koczi, cseh koczy, svéd kusk, szlovén kočija, szerb kočije, román kocie). Eleinte lófogatú kocsit értettek alatta, idővel kocsinak neveztek szinte minden négykerekű járművet, sőt bármennyi kerekes közlekedési eszközt. Mi több, az angolban átvitt értelemben is használják, például a tanfolyamvezetőt, szakirányítót, majd edzőt, s immár vezetői tanácsadót neveznek így: coach.

A magyar fedett kocsikról számos Magyarországon megforduló olasz, német, spanyol, francia utazó emlékezett meg dicsérőleg. Egy külföldi, Sigmund von Herberstein osztrák diplomata volt az is, aki először írta le önéletírásában részletesen a kocsit, mint annak a kornak a Mercedes-Benzét, mégpedig 1518-ban. Európában a kocsi még mindenütt a csodálat tárgya volt, amikor nálunk – mivel annyira elterjedt volt – már 1523-ban egyfajta közlekedési törvény szabályozta szertelen használatát.

A kocsi mesterek a XVI. században szerterajzottak az országban, sőt külföldön is keresettek lettek. A szekereknek és kocsiknak számos különleges felszerelésű, eredetű és rendeltetésű táji változata és elnevezése alakult ki: rövidszekér, hossziszekér, társzekér, igáskocsi, féderes parasztkocsi, batár, cséza, bricska, dorozsmai kocsi, egri kiskocsi, görbe oldalú kocsi, győri kocsi, homokfutó, kőrösi kocsi, lébényi kocsi, nagyatádi kocsi, nyírségi rövid kocsi, somorjai kocsi, szanyi kocsi, vásárhelyi kocsi.

Megjegyzendő, hogy a szekérhez és a kocsihoz különleges affinitása, tehetsége volt a magyaroknak, kezdve onnan, hogy a szekér feltalálójaként is az első magyar táltost, mégpedig Göncölt tisztelték, olyannyira, hogy az eredetmagyarázó mondák magyarázata szerint találmánya égi – azaz örök, múlhatatlan értéket jelző – csillagképpé vált. Sok nép fia látta szekérnek a csillagképet, legfeljebb akörül volt némi vita, hogy kinek a szekere. A franciák László szekerének nevezték el, a németalföldiek Péter szekerének, míg nálunk Göncöl szekere lett.

Göncölszekér

A szekér, ez az ősi szimbólum tehát összetett, sokrétű jelentést hordoz. Ezeket, mint szellemi útmutatást összegezve az mondható, hogy a kocsi a testet, a szellem testi-lelki hordozóját, a lovak az érzékszerveket vagy érzékelőképességeket illetve az ösztönöket, szenvedélyeket, a tudati folyamatokat, a szélsőségekre törekvő – világos és sötét – erőket, az út az érzékelés folyamatát, a világot és a sorsot, maga a kocsis pedig az emberben végbemenő testi-lelki-szellemi folyamatokat uraló és vezető, az érzékeket megfékező és megzabolázó tudatosságot, a sorserők birtokosát és felszabadult irányítóját jelképezi, aki egy múlhatatlan, nem mozgatott tudatállapotból mintegy szemléli a létesülések körforgását – akinek hatalma van a kocsik, lovak, utak, vagyis külső és belső világa fölött.

A négylovas szekeret vezető Nap antik mozaikképen

(Az írás részlet a 2013-as Javas Falinaptárból)

Lelkünk és kultúránk elsüllyedt és felmerülő szigetei – Atlantisz kontra Nagy Csendes-óceáni Szemétfolt

2015-01-18Egyéb, SzimbológiaCsörgő Zoltán

Aki elmélyül a szimbólumokban, előbb-utóbb nem csak a múltban talál rá azokra a jelenségekre, amelyek megvilágítják emberi, szellemi lehetőségeinket, hanem a jelenben arra is, hogy miként használjuk ezeket.

Az emberi életet – mondják – legjobban a két végpontja jellemzi: hogyan születünk és miként halunk meg. Nagyon fejlettnek gondolt civilizációnkban elég csak felidézni a saját születésünkről tudottakat és azt, ami feltehetően ránk vár: betegek ellátására létrehozott – nevében is benne van – kórházban jövünk világra és ott is halunk meg. Életünk kezdetén egy saját döntéseitől jórészt megfosztott nő hoz világra minket, s a legtöbb ember egy függönnyel elkerített ágyban, magányosan hal meg, fájdalomcsillapítóktól eltompított tudattal.

Hasonlóan jellemzi civilizációnkat két szimbolikus végpontként Atlantisz és a Nagy Csendes-óceáni Szemétfolt. Persze inverz végpontként, hiszen egy sziget elsüllyedése inkább analóg a halállal, s egy új „sziget” felbukkanása a születéssel. Atlantisz legendája közismert, a Nagy Csendes-óceáni Szemétfolt annak ellenére nem vált a köztudat részévé, hogy immár évek óta rövidebb híradásokból eljuthatott hozzánk: hatalmas mennyiségű műanyagszemét kavarog a Csendes-óceán északi áramlási rendszerében. Az angolul „The Great Pacific Garbage Patch”-nek vagy „Pacific Trash Vortex”-nek nevezett szemétsziget az 1950-es évek óta folyamatosan növekszik, jelenlegi összegzett átmérője nagyjából kétezerötszáz kilométer, területe több magyarországnyi, mélysége pedig nagyjából tíz-harminc méter. Becsült tömege százmillió tonna.

A mai korban az ezoterikus és okkult irányzatok nagyjai és követői előszeretettel keresik minden magas kultúra forrását Atlantiszban. Vajon milyen kultúra forrását találhatnánk meg a szemétszigetben?

Az Atlantisz-mítosz szerint tizenkétezer évvel ezelőtt Atlantisz kontinense és szinte teljes lakossága elpusztult. Hogy minek következtében, csak találgathatunk. Fejlett civilizációt létrehozó társadalom lakta? Állítólag igen. Miben állt fejlettségük? Vagy helyesebb úgy kérdezni, miben merült ki? Lehet, hogy ugyanazt a fejlődési utat járták be, mint a mai emberiség, csak korábban? És éppen ez okozta a pusztulásukat is? Vannak, akik Atlantiszról mint technikai civilizációról beszélnek és egyre többen azt is feltételezik, hogy a tudományban a mai kornál is előrébb járó Atlantisz egy óvatlan kísérlet folytán tűnt el a föld színéről. Az is jellemző, hogy a legtöbb embert ma ez a lehetséges párhuzam és az esetleges tanulságai, amelyek révén a ma is járt tévúton haladva feleszmélhetnénk, egyáltalán nem érdekli. Érdekes módon nagyobb izgalmat találnak abban a találgatásban, hogy vajon a görög Szantorini szigete lenne-e a hajdanvolt kontinens felszín felett maradt darabja, vagy esetleg azoknak a geológusoknak van-e igaza, akik szerint Atlantisz egyik lehetséges helyszíne a Gibraltári-szorostól nyugatra elsüllyedt Spartel sziget…

Pedig az, hogy egyáltalán tudunk a szellem világáról, egyesek szerint az Atlantiszról átmentett tudásnak köszönhető. Az atlantiszi ősökről szóló beszámolók szerint a múlt legnagyobb kataklizmája, az elsüllyedt földrész eltűnése után a megmaradt lakók és velük, általuk az atlantiszi hagyomány maradványai különböző területekre áramlottak. Részint Egyiptom területére, így beszélnek egyesek az emigránsok egyik legkiemelkedőbbjéről, Atlantiszi Thotról, más néven Hermész Triszmegisztoszról, aki az egyiptomi bölcsesség részeként fennmaradt Smaragdtáblán összegezte egy részét annak a tudásnak, ami az atlantisziaknak teljesen világos volt. Szemben velünk, akik fél könyvtárnyi könyveket meg tudunk tölteni Thot tanításának magyarázataival, miközben jól jelzi életmódunk, mindennapi érvényesülési és anyagias törekvésünk, mit értettünk meg abból a néhány sorból, hogy “amint fent, úgy lent”…

Voltak valóban olyanok, akiknek sikerült az utolsó pillanatban elhagyni a süllyedő szigetet? Sőt esetleg átléptek egy másik dimenzióba? Lehet, hogy csupán vígasztal minket, hogy ezek az emberek ma is ott tartózkodnak egy párhuzamos valóságban – ami egyesek szerint ráadásul “a Föld belsejében” található -, s hogy miközben boldogságban és halhatatlanságban élnek, földi múltunk, jelenünk, jövőnk egyaránt látható számukra, így útmutatást tudnak adni nekünk, hogy a lehető legboldogabb világot építsük fel mindannyiunknak?

Sokan egy eltűnt titkos tudás morzsáit igyekeznek összegyűjteni, miközben ezekből még nem származott olyan jelentősebb gondolat, ami segítene felébredni mai technokrata világunk káprázatából. Nemhogy szellemi téren nem tudunk igazán mély tapasztalatokra jutni, amiből életünk célját és súlypontját meghatározó belátásokra jutnánk, hanem még globálisan sem vagyunk képesek gondolkodni. Alkotni is szinte csak mániákusan pusztítva tudunk, s a megoldásaink rendszerint több problémát eredményeznek, mint amit eredetileg szerettünk volna megoldani. Kényelemre, kifinomult kulináris és egyéb élvezetekre, mindenekelőtt valamifajta sosem igazán elérhető jólétre vágyunk, miközben folyamatosan konfliktust gerjesztünk azzal, hogy ezt jégkorszak előttről, a hordák közti harcok világából hozott morális színvonalunkon mielőbb és mindenekelőtt magunknak szeretnénk. Kevesek kiváltsága, hogy olyan felelősségteljesen hozzanak döntéseket a mindennapjaikban, önösségüket meghaladva, lemondva tárgyak birtoklásáról és a bulizós élményhabzsolásról, amivel tényleg igazolják, hogy látókörük túlterjed saját komfortzónájukon és minden élőlényről úgy gondoskodnak, mint mondjuk a saját bal lábukról.

Sokkal többre jutunk, ha Atlantiszt nem a valóságban keressük. Egyébként az, hogy Atlantisz mítoszának léteznek párhuzamai – hogy messzebbre ne menjünk, ilyen a csallóközi tündérpaloták elsüllyedése -, egyértelműen arra utal, hogy a leghelyesebb úton akkor járunk, ha Atlantiszt nem mai értelmünkkel és nem az anyagi valóságban próbáljuk fellelni, hanem igazi, erőteljes, rólunk szóló szimbólumnak, nekünk érkező utalásnak, üzenetnek tekintjük. Olyannak, ami valami mélyen emberiről szól, szó szerint mélyen bennünk szunnyadóról: egy tudati képességről. Atlantisz, a mágikus mesterségek földrésze nem egy feltétlenül hajdan valóban létezett kontinens, ami földrajzi helyhez köthető, hanem sokkal inkább egy lehetőség, kapcsolódás egy szakrális és transzcendens élményhez.

Ha abból indulunk ki, hogy a tenger, az óceán a tudattalant szimbolizálja, vagyis mindazt, ami részben az emberiség közös, kollektív múltja, benne az összes tapasztalattal, nemzedékek bölcsességével, akkor Atlantisz elsüllyedése egy hajdanvolt mitikus korban, esetleg a történeti kor hajnalán egy ősi bölcsesség tudat mélyére süllyedésére utal. Vagyis arra, hogy elveszítettünk valamit – legyen az egységlátás, emberfeletti képességek birtoklása – s innentől kezdve a vallások igyekeznek fenntartani annak emlékezetét, hogy van bennünk egy elsüllyedt, magasrendű tudatállapot, ami sokkal tisztább és szellemibb volt, mint amit a mai kor átlagembere akár csak megpróbálhat el is képzelni. Jól fejezi ki ezt az a szimbólum is, hogy az Atlantisz előtt “harmadik szemmel” is láthattunk, vagyis a valóság mára rejtetté vált dimenzióival is lehetett kapcsolatunk. Ez olyan bölcsességet eredményezett, hogy ahhoz képest mi vaksin tapogatózunk a környezetünkben, nagyjából úgy, mint a klasszikus tantörténetben a négy vak ember az elefánt körül és körülbelül egy zsák krumpli biztonságával igazodunk el a szellem világában.

Mélyen szimbolikus az, hogy az egyik sziget elmerült, a másik felemelkedett, megjelent a felszínen. Az ebben rejlő üzenetekre figyelve nagyon érdekes összefüggések tárulhatnak fel. Goethe is megírta: „Az emberi lélek tükre a víz”. A víz, ami elválasztja egymástól a világokat, evilágot és a transzcendens világot, de célravezetőbb most abból kiindulni, hogy mindennapi tapasztalati világunkat és a tudatunk mélyét. Ha Atlantisz arra utal, hogy elsüllyedtek bennünk képességek, mire utal a szemétsziget, ami felbukkant? Nyilvánvalóan arra, hogy annyi szemét gyűlt már fel a tudattalanunkban, hogy az immár kiömlött a felszínre, s az óceánon úszva, egyre terjedelmesebbé válva figyelmeztett minket mérgezett, szennyezett lelki-tudati állapotunkra.

Ennél jobb szimbólumot, mint ami az emberi kultúrát keretezi, tényleg keresve sem találhatnánk. Két sziget, ami teljesen ellenpontja egymásnak. Egyik mitikus, s így szellemből, bölcsességből épül fel, a másik anyagból, sőt annak is nem lebomló, szintetikus mű-anyag változatából. Elveszítettük hajdani szellemi nagyságunkat – és most úszunk a szemétben, igyekszünk napról-napra túlélni a kacattermelő, a szellemi tettek helyett pótcselekvésekben – szó szerint – kimerülő, magát a csúcsponton már túljuttató, de még mindig hiperintelligensnek gondoló és pusztán cybercsodákkal elkápráztató úgynevezett civilizációnkban.

A karácsonyfa szimbólumai

2014-12-24Egyéb, Etnoszimbológia/szellemi néprajz, Szimbológia, Ünnepek szimbólumaikarácsonyfaCsörgő Zoltán

A Symbolon Intézet ezzel az írással kíván békés, áldott Karácsonyt minden kedvelőjének és olvasójának!

Karácsonyfa

A legősibb, szinte egyetemesnek mondható csillagmítoszi képzet szerint a téli napfordulón megszületik a Nap, miután előbukkan az eget és földet összekötő Világfát is jelképező Tejút elágazásából. A Nap épp ott jár ugyanis éves útja, körkörös élete azon szakaszánál, amikor megtörtént halála, beavatása, s most újjászületve megjelenik a mindenség anyaölét is jelképező nyílásnál a Nyilas és a Bak állatövi jegyek találkozásánál. A diadalmas, halált legyőző Nap fénye megváltó, teremtő világosságot ad, a téli napforduló jó alkalom az élet megújulásába vetett hit megünneplésére.

A naphősök születésének ideje is ez, miként hajdan Mithrászé, vagy később, a III. században az ő római ünnepét (Sol Invictus, a Legyőzhetetlen Nap) felváltó Jézus születéséé. Ahogy ebben az ünnepben együtt élnek pogány és keresztény elemek, úgy értelmezhetők a karácsonyfán megjelenő szimbólumok is a különböző hagyományok alapján. Lássuk sorban őket!

Karácsonyfa

A karácsonyfa Életfa. A fenyőfa örökzöld növény, ami a mindig megújuló képességre utal, a zöld szín így az új élet reményét jelképezi, míg az ágak spirális elrendezése az életspirált mintázza. A fa ég felé törekvő csúcsa a magasabb tudatosság felfelé megnyíló természetét fejezi ki, azt a célt, ahová mint benső eredetéhez kíván visszaemelkedni az ünnep során magasrendű erőkkel töltődő, telítődő szellem.

Pontosan nem lehet tudni, hogy mikor állították fel Magyarországon az első karácsonyfát, mint ahogyan azt sem tudjuk megmondani, hogy ki büszkélkedhet az elsőség címével. Ezt ugyanis több főúri család is a magáénak tudja. Báró Podmaniczky Frigyes visszaemlékezéseiben azt írta, hogy hazánkban a fenyőfaállítást édesanyja, a Németországból származó Nostitz Erzsébet honosította meg az 1800-as évek elején. Egy másik forrás ugyanakkor úgy tartja, hogy Mária Dorottya, József nádor felesége állított először karácsonyfát 1820-ban, mégpedig Pest-Budán. De az első magyarországi óvoda létrehozójáról, Brunswick Terézről is ugyanezt mondják néhányan. Bárkié is az elsőség, tény, hogy a 19. század második felére már az egész országban elterjedt a karácsonyfa-állítás szokása.

régi Karácsony

A magyar nép hagyományában volt előzménye a karácsonyfának: az úgynevezett termőág a fény növekedését jelző téli napforduló ünnepére kiakasztott, termékenységet jelképező zöld ág volt. Az évről évre megújuló természet ősi, mágikus jelképe a pogány istenanya, Boldogasszony házat, családot védő erejét is közvetítette. Az ág általában rozmaringágacska, nyárfa vagy kökénybokor ága volt. A gerendára függesztették fel, aranyozott dióval, piros almával, mézesbábbal, szalmafigurákkal díszítették.

A szintén előzménynek tekinthető, Borbála napon vízbe tett és Karácsonyra kivirágoztatott gyümölcsfaág a természet megújulását is megjelenítette. A fa az örök fejlődés, növekedés, folytonos megújulás szimbóluma volt a magyar hagyományban. A fa ágai a teremtésnek az Égtől a teremtett lényekig zajló kiáradásának szintjeit is szimbolizálták, ahogy a népi imádság is szól: „Ég szülte Földet,/Föld szülte fát,/Fa szülte ágát,/Ága szülte bimbaját,/Bimbaja szülte virágját…”.

A fa Gyümölcsoltó Boldogasszony fája is, hiszen az életet adó Boldogasszony épp Karácsony előtt kilenc hónappal, március 25-én fogan meg. A fa termését, gyümölcsét is jelképezi Jézus. Fontos üzenetet közvetít az is, hogy a fa örökzöld, mivel így az öröklét szimbóluma. Az édenkerti életfa eredetileg az Isten teremtette ember örök életét, haláltól való mentességét biztosította. A bűnbe esett embernek Krisztus adta vissza kereszthalálával az öröklét ígéretét. Utal a fa arra az útra is, amit a lelkek megtesznek, hiszen a Világfa a lelkek túlvilági útja is, ezen születnek le az égből és ezen is térnek vissza.

A zöldág a kereszténység elterjedése után új tartalommal telítődött, s a bibliai Teremtéstörténetben szereplő tudás fáját jelenítette meg. Karácsony napja az első emberpár: Ádám és Éva napjára esik. Visszautal ez a kezdetre is, hiszen a Karácsony is kezdet: a kis Jézus születésének napja, egy üdvtörténet kezdete. A karácsonyfa bibliai eredetű magyarázat szerint ősi, családfa jelentéssel bír, a fa Jézus családfáját is jelenti.

Csillag-csúcsdísz

karácsonyfa csúcsdísz

A fa tetejére csúcsdíszként legtöbbször csillag kerül. Ez egyfelől a Sarkcsillagot, az égbolt egyetlen mozdulatlan pontját jeleníti meg, amely a Világfa képzeletbeli csúcsánál a túlvilági kaput szimbolizálja, az átjárót a mennyei világba. Másfelől ha a csúcsdísz lángos csillag formájú, akkor ez a betlehemi csillagot idézi meg, amely Krisztus születését jelezte a pásztoroknak, s hozta hírül a napkeleti bölcseknek a Megváltó megszületését. A fa tetején lévő csillag a belső szellemi csúcsok felé törekvő önmagunkra és a célra emlékeztet, a felemelkedett embert jelképezi, akinek a lehetősége ott van bennünk, s tápot kap az ünnep erejéből, mi több, a dísz a célt is jelképezi, a kincset, amire rálelhetünk, ha mi is elérjük életünkben a teljes újjászületést.

Gyertya

Már az ünnepi fa fényénél tartunk, de érdemes még megjegyezni egy érdekes összefüggést a fenyő és a fény szavak között, hiszen nyilván arra utal ez, hogy fényt adó fáról van szó. Az éjszaka is világító mennyei életfa számos hagyományban megjelenik, s az erre utaló, gyertyákkal díszített fák az újjászületés szimbólumai. Ezzel a jelentéssel ruházták fel például a görögök Dionüszosz fenyőjét. A gyertyák a Biblia alapján a keresztény szimbolikában a Logosznak, a Világ Fényének szimbólumai. A keresztény vallás szimbolikájában Jézus Krisztus az isteni fényforrás. A gyertya a szentháromságot testesíti meg a láng, a kanóc és a viasz egysége folytán.

A magyar néphit úgy mondja, hogy a mennyországban mindenkinek van egy égő gyertyája, ameddig az lángol, addig él az ember. Az égi csillagok lélekjelképek is, ezért a gyertyák fénye a csillagok és a lélek fényét is megidézheti. A gyertya is megsemmisül, miközben fényt ad, miként az Üdvözítőnek is meg kellett halnia, hogy az embereket megváltsa.

Izzósor

karácsonyi izzó

A gyertyák is felidézhetik a csillagokat, akárcsak a villamos energia elterjedése után az Edison segédje, Edward Johnson által 1882-ben kitalált színes karácsonyfaégők, melyeknek sokasága jelképezheti a Tejutat is számtalan csillagával.

Csillagszóró

A csillagszóró a gyertyánál is sokkal gyorsabban végigég és ellobban, ez is utalhat Jézus áldozatára, de az életünk rövidségére vagy éppen az érzések múlandóságára is figyelmeztethet minket. A csillagszórók a gyertyához hasonlóan a csillagokat és az örök világosságot idézik meg. Az örök világosságot, melyből csak emlékeztetőt kapunk, amikor meggyújtjuk őket. A csillagszóró jelképiségéhez tartozik az is, hogy külsőleg csupán egy fekete vagy szürke színű pálca, mely meggyújtva egyszer csak csodát teremt: vakító fénnyel ég, mialatt szikrákat szór szerteszét. Ilyen csoda minden ember, a benseje fényt rejt, amit szeretetként szerte tud sugározni.

Dió

A fán lógó aranyozott dió a termékenység és bőség jelképe, mint általában a magvas gyümölcsök. Másfelől mint mag az újjászületést is jelképezi, hiszen a mag földbe kerülve új életre kel. A néphit szerint a dió az anyja méhében fejlődő Megváltóra utal. Keresztény felfogásban a dió külső zöld burka Krisztus teste, a csonthéj a kereszt fája, a dióbél pedig maga az isteni lényeg. A dió ugyanakkor az értékes belső rész révén utal a rejtett lényegre is, eképpen a bölcsesség szimbóluma. Aranyozásával szintén az öröklétre, az elmúlhatatlanságra utal, valamint a lelkünkben fellelhető kincsekre. A magyar néphagyományban Karácsony estéjén a szoba négy sarkába védelmező céllal diót dobtak, s a karácsonyi vacsora is jósló diótöréssel kezdődött, mindenkinek a feltört diója, annak egészsége jelezte a következő évét.

Alma

A fán csüngő alma a tudás fáját jelképezi, amelyről Ádám Isten parancsa ellen vétve almát szakított. A középkori festményeken a Szűz Mária vagy a gyermek Jézus kezében lévő alma ezzel szemben a bűn leküzdésére, Krisztus megváltói küldetésére utal. De visszautal az alma a mítoszok és mesék aranyalmát termő fáira is. A gyümölcsöket termő édenkerti fák a sumer, hindu, kínai, japán Paradicsom-képzetekben is szerepelnek, gyümölcsük sokszor halhatatlanságot biztosít, például a taoista hagyományban a Nyugati Paradicsom közepén növő őszibarackfa termése bír ilyen hatalommal. A görög mítoszokban a boldogság és háborítatlan béke honaként szereplő Heszperiszek kertjében nimfák őrzik az örök ifjúság aranyalmafáját. A karácsonyfa almája a termékenység szimbóluma. Mivel az alma majdnem tökéletesen gömb alakú, a teljességet is jelképezi.

Gömbök

gömbök2

Az 1880-as években jelentek meg a törékeny üvegdíszek a karácsonyfán. Ezek a piros, arannyal díszített üveggömbök részben az olykor a vékony fenyőágakhoz mérten súlyos almákat helyettesítették, másfelől alakjukkal a teljességet jelképezik, valamint a Föld körül keringő bolygókra is utalnak. Az arab zodiákus hagyomány tizenkét ágú gyümölcsfájának termései szintén a csillagok és a csillagképek jelképei voltak.

Csengettyű

A kis harangocska jelzi, hogy „megérkezett az angyal”. Hangja hozza meg a karácsony hangulatát sok családnál. A pogány kultúrákban démonűző hatást tulajdonítottak a hangjának. A csengettyű hangja rezgésbe hozza a levegőt, ezzel jó energiákat teremt. A megtisztítás rituáléjában játszik szerepet.

Lánc, szerpentin, girland

A falusiak régen pattogatott kukoricából fűzött láncot akasztottak a karácsonyfára. Ma már papírból, olykor vékony fémfóliából készült csillogó szerpentinek, különböző színű girlandok fonják körbe a fát. Ezek a bibliai teremtéstörténet paradicsomi életfáján tekergő, kísértőként megjelenő kígyó jelképei, az „eredendő bűnre” emlékeztetnek bennünket. A kígyó bíztatta az első emberpárt az ígéretük megszegésére, a tiltott gyümölcs megkóstolására, a tudás megszerzésére és ő indította el az az emberiséget élet lefelé tartó spirálján, amiből Krisztus váltotta meg.

Szaloncukor

A karácsonyfán eredetileg minden jelenlévő számára tündöklött egy-egy parányi ajándék, házilag sütött édesség, az ünnepi esemény alakjait – Szűz Máriát, a bölcsőben fekvő kisdedet, az angyalokat, bárányokat, a karácsonyfa kicsiny mását – megjelenítő mézeskalács, olykor egy cukrász gyártmányaként kis sütemény. Vidéken hosszú ideig még a szaloncukor is házilag készült. A szaloncukor csillogó csomagolásával szintén jelképezheti a csillagokat, de egyúttal azokra a szellemi kincseket jelképező termésekre is utal, amelyet a mitikus hősök szedhettek a fákról.

Mézeskalács-díszek

A mézeskalács formái – fenyő, angyal, csengettyű – tükrözik az összes többi karácsonyi jelképünket, de más anyagból. A mézeskalács a föld porából megformált, tűzpróbán átesett embert jelképezi.

Apró figurák

Ezek a kis alakok, rendszerint kicsiny, különböző anyagokból készült játékszerek a gyermekkor csodáját, az önfeledt örömet, játékosságot tanítják nekünk. Figyelmeztetnek az ajándékozás, az örömszerzés, a másokra való odafigyelés fontosságára, úgy, hogy közben mi is örülhetünk.

Szalmadíszek

A szalma Jézus istállóban kialakított első jászolára utal, ahol a kisded szalmára terített kendőn feküdhetett, miközben a pásztorok is azt érezhették, hogy közülük való és számukra érkezett a kisded. A szalma színe a nap fényére, szálai a napsugarakra utalnak, vagyis arra, hogy Jézus személyében a Naphős, a világnak fényt adó lény testesült meg az emberi világban.

Ajándékok

Folytathatnánk talán még a sort, de végezetül most fordítsuk tekintetünket a karácsonyfa tövéhez. Az ajándékok a fa alatt egyfelől azokat a drága ajándékokat jelképezik – aranyat, tömjént, mirrhát -, amelyeket a napkeleti bölcsek vittek a kisdednek. Másfelől az egymás iránti szeretet jelképei, de emlékeztetheti a keresztény ünneplőket Isten nagy ajándékára, a Megváltóra is.

Az ajándékozás szertartása és szimbólumai

2014-12-16EgyébCsörgő Zoltán

December 24-e estéjén ajándékozzák meg egymást a családtagok Magyarországon. Az ajándékozás voltaképpen nem más, mint a szeretet adásának szimbolikus kifejezése. A szeretet ünnepének szokáskörében – úgy tartják – lassanként alakult ki az ajándékozás rítusa is. A karácsonyi ajándékozási hagyományok ugyan szinte országokként és nyelvterületenként mások, azért nem nehéz észrevenni a hasonlóságokat. Éppen ezek a hasonlóságok azok, amik arra utalnak, hogy nagyon mélyen gyökerezik bennünk az adás és elfogadás vágya és igénye. Olyannyira mélyen, hogy befolyásolja a mi ünnepi szokásainkat is. Vizsgáljuk csak meg ezeket!

A szokás eredete

Az ajándékozás szokása régebbi keletű, erre utal a szokás ókori előzménye is. A rómaiak újévi ajándékukat, a strenát Calendae Ianuriae, azaz január 1-je alkalmával küldözgették egymásnak. Az ajándékozás szokása megemlékezés lehet arról is, hogy a „három királyok” a csecsemő Jézusnak értékes ajándékokkal hódoltak Betlehemben, azaz a három „napkeleti bölcs”, mágus ajándékokat vitt a Kisdednek: aranyat, tömjént, mirhát. A szokás a későbbi keresztény hagyományból Szent Miklósra, a kisázsiai Myra városában Kr. u. a IV. században élt püspökre is emlékeztet, hiszen a szent ember egy szegény ember leányait úgy mentette meg a tisztátalan élettől, hogy éjjel pénzt dobott szobájukba az ablakukon keresztül.

Az ajándékozás reformációja

Luther Márton fellépéséig, a XVI. századig az ádventi időszakban Szent Miklós ünnepe volt az ajándékozás napja. Ez ellen – és általában a szentek kultusza ellen „lázadt fel” és szakított számos addigi szokással a reformáció meghirdetője. Luther javasolta, hogy ne december hatodikán, hanem 24-én adjanak ajándékokat az emberek egymásnak. Azt javasolta, hogy úgy tekintsenek az emberek az ajándékokra, mint amelyek magától Krisztustól, egy fehér ruhában feltűnő, felnőtt Jézustól származnak. Úgy tűnik, ez az elképzelés túlzottan rideg és magasztos volt és a gyakorlatban nemigen vált népszerűvé. Ezért később „finomodott” és végül – nemcsak protestáns országokban – az a szokásrendszer vált „kedvesebbé”, elterjedtebbé, hogy a kis Jézusnak kezdték tulajdonítani a meglepetéseket.

Ajándék a gyerekeknek

A német protestantizmus a XVII. századtól családi ünneppé tette a karácsonyt, amit hagyományosan a család és a gyermekek ünnepének is tekintettek. Ettől kezdve az ajándékozás főleg családi körben jutott jelentőséghez: elsősorban a szülők ajándékozták meg gyermekeiket. Így terjedt el, hogy karácsonykor a gyerekeknek ajándékoztak kedves csecsebecséket. A gyerekek természetesen mindenütt azért is várják a karácsonyt, mert ilyenkor ajándékokat kapnak.

Az anya ajándéka

Az ajándékozás és kapás élménye az ember életében a korai időszakkal, a kezdeti életszakasszal függ össze, hiszen az anyákban alapösztönként él az odaadás, a szeretetből fakadó adás képessége, az odafordulás kölcsönös gyönyörűséget kiváltó gesztusa, a csecsemő önzetlen megajándékozása az anyamellel, a cumisüveggel, majd a kiskanalas etetéssel. Szociálpszichológiai megközelítésben ez az ajándékozásnak az alapvető emberi bizalmat kialakító élettani-lélektani ősformája, modellje.

A tisztelet és együttérzés kifejezése

Az ajándékozási szokások egyik funkciója eredetileg a szociális kapcsolatok, kötelékek megerősítése és a csoporton belüli presztízs kivívása lehetett. Ez már a törzsi társadalmakra is jellemző volt, a törzsfőnökök értékes tárgyakat, ékszereket ajándékoznak egymásnak, a tárgyakat a megajándékozott pedig akár tovább is ajándékozta. Mind ajándékozónak, mind megajándékozottnak lenni hatalmas megtiszteltetés volt, az illetők tekintélye sokat nőtt ezáltal a közösségben. A természeti népek ajándékozási szokásai azt fejezték ki, hogy a csoport tagjai saját javaik adományozásával hajlandók szükséget szenvedő társaiknak segíteni, ezzel megbecsülést vívva ki maguknak és családjuknak.

Az ajándék, mint áldozat

Az ajándékozás hasonló az ősi múltra visszatekintő szakrális ajándék, áldozat jelenségéhez, ahol a ünnepben résztvevők áldozati szertartásban felajánlásként ajándékot vittek magukkal az adott alkalomra. Így egyrészt megmutatták, hogy készek áldozatot hozni, másrészt az ajándék beszerzésével már a szertartás előkészületeiben is aktívan részt vettek. A feldíszített karácsonyfa a becsomagolt ajándékokkal nem kis mértékben hasonlít az archaikus szertartások oltárára és az azon megjelenő áldozati ajándékokra.

Az ajándék, mint a jólét jele

A világon sok kultúrában kialakultak hasonló, az egyének vagy a törzsek gazdagságát, nagyvonalúságát kifejező ajándékozási népszokások. Némely törzs rendszeresen lakomára hívta a környékbeli törzsek tagjait. Az ünnepség megrendezése olykor rendkívül költséges volt, hiszen a legjobb minőségű ételeket tálalták fel, sőt néha értékes tárgyakat pusztítottak el áldozati szertartásuk során látszólag értelmetlenül.

Az észak-amerikai kwakiutl indiánok körében elterjedt potlach lakoma során a „házigazdák” a vendégeket finoman bosszantották is, sajnálkoztak amiatt, hogy ők szegények és biztosan nem engedhetnének meg maguknak ilyen fényűzést. A vendégek a következő alkalommal igyekeztek túltenni vendéglátóikon és még gazdagabb ünnepséget rendeztek. A költségek gyakran igen megterhelők voltak a közösség számára, így e ceremónia megbízható jelzése lett a jólétnek.

Nyilván érezzük a párhuzamot, ismerős a „rongyrázás”, nem csak onnan, hogy az elmúlt évtizedekben az ablakokba kirakott csokimikulások száma és mérete is a hivalkodás eszköze lett, hanem onnan is, hogy bizony az ajándékozás egymás túllicitálásának alkalmává vált. Pedig a legtöbb ember nem várja el, hogy rokonai pontosan viszonozzák a nekik adott ajándékokat, viszont késztetést érez arra, hogy az ismerőseinek a korábban kapott javakkal legalább egyenértékű tárgyakat ajándékozzon.

Az ajándék értéke

Jól ismert és sokszor ostorozott jelenség, hogy a karácsonyi készülődésben nagy szerepet tölt be a drága, különleges ajándékok utáni hajsza, illetve az e körüli aggodalmak, indulatok és elvárások szövedéke. Manapság az emberek erőn felül próbálják drága ajándékokkal meglepni családtagjaikat, az ajándékozásnak ez az egyre erősödő, kötelességszerű versenye, a „hajsza” az ajándékokért, amit néhány évtizede tapasztalunk, már-már sosem látott méreteket ölt. Pedig az ünnep csendes békéje, a szeretet-összetartozás kimutatása nem azon múlik, mennyi pénzt tudunk meglepetésre költeni. Egy apróság sokszor többet jelent, ha szívből adjuk, mint bármi, aminek a részleteit kamatostul fizetjük azután hónapokon keresztül. Nyugodtan adhatunk praktikus, akár saját kezűleg készített ajándékot a család tagjainak. Az ajándékozás így valódi alkotó folyamattá válhat. A szívből jövő ajándékozás része lehet egy kedvenc dalokból összeállított CD a párunknak, vagy egy a gyermekek rajzaiból összeállított gyűjtemény a nagyszülőknek. Az ajándékozási ötletek kimeríthetetlenek, legyünk mindenkor igényesek magunkért, szeretteinkért és a jövőbeni emlékeinkért.

Az átadás szabályai

Az ajándék átadásának is kialakultak, finomodtak a maga íratlan szabályai, szokásai, sőt tabui. Egy dolgot nem igazán (vagy nem lenne) szabad: pénzzel telt borítékot akasztani a karácsonyfára, vagy tenni a fa alá, mondván, hogy így azt vehet magának a megajándékozott, amit szeretne. Használati tárgyat, szükséges ruhadarabot akkor jó ajándékozni, ha az a megajándékozott – leginkább a gyermek – ízlését, esztétikai érzékét is fejleszti. Az ajándékot illik becsomagolni vagy díszzacskóba tenni és úgy átadni. Ügyeljünk arra, hogy az üzletben vásárolt ajándéktárgyakról ne felejtsük el ügyesen, nyomot lehetőleg nem hagyva levenni az árcédulát a becsomagolásuk előtt! A gondos, díszes csomagolás emeli az ajándék értékét, ez is az örömszerzési szándékot hangsúlyozza.

A japánok még a tartalomnál is fontosabbnak tartják a művészi színvonalú csomagolást. Az ajándékozottnak illik az ajándékot rögtön kibontani, megnézni – igaz, a kínaiak a kapott ajándékot megköszönik, majd kibontatlanul félreteszik. A gyermek ajándékát újabban díszzacskóba teszik, s valóban, néha felesleges becsomagolni, úgyis hamar letépkedi róla és a lakás tele lesz papírfecnikkel. Az ajándékot mindig személyesen adjuk át néhány kedves szó kíséretében. Fontos szabály, hogy a megajándékozott is ajándékoz, mégpedig örömöt, ami azt is jelenti, hogy nem szabad elvárni, hogy mit kapjon, s ha mégis megtenné, de csalódik, nem szabad azt kimutatnia.

A megváltás ajándéka

A karácsonyi ünnepkör szoros része lehet vallási, mitológiai atmoszférájának, a Fény, a kis Jézus születésének megélése. A karácsony ebből a szempontból nem egymás megajándékozásának ünnepe, hanem elsődlegesen egy kétezer éves örömüzenetről szól: Isten nekünk készített ajándékot, a megváltó az Isten ajándéka. Karácsony az emberré született Jézus Krisztus születésének napja. Így amikor az emberek ajándékokat adnak egymásnak, akkor az Isten nagy ajándékára is emlékeztetheti őket.

Az ajándék spirituális élménye

Mivel az ünnep egy belső tudati folyamat rituális külső megjelenítése lehet, úgy is készülhetünk az ádventre, mint az elcsendesedés, a befelé figyelés, az ünnepre való ráhangolódás lehetőségére. A karácsonyi ünnepre pedig úgy tekinthetünk, mint a benső megújulás lehetőségére, az együttes ünneplésre mint szertartásra, az otthonunkra mint szentélyre, a karácsonyfára mint az égbe, a belül megélhető teljességhez vezető út jelképére, a tövére mint oltárra, az ajándékra pedig mint a valójában belül fellelt kincsre.

Az ajándékozás azonban próbatétel is. Kihívás, mert meg kell találnunk az egyensúlyt, mennyi erőt és időt fektetünk az ajándékok és a fenyőfa kiválasztásába, a díszek és az ételek hozzávalóinak és más kellékeknek a beszerzésébe, mennyire tudjuk önmagunkra és otthonunkra helyezni a hangsúlyt, miként tudunk a szükséges lelassulással harmóniát teremteni magunkban és környezetünkben. Az ajándékozás figyelmességet árul el, örömet okoz nemcsak a megajándékozottnak, hanem az ajándékozónak is. Karácsonykor az is eldől, mennyi figyelmet szenteltünk eddig is annak a szerettünknek, akinek ajándékot szeretnénk adni, mennyire jegyeztük meg egy-egy beszélgetés során elejtett kívánságait évközben, amikkel tudjuk, hogy ha teljesítjük, valóban nagy örömöt szerzünk neki, már csak azzal is, hogy azt bizonyítjuk, valóban figyeltünk rá. Így nem lesz kínos jelenség, amit mi is átélhetünk, amikor a szakállas unokaöccsnek a nagynéni borotválkozás utáni arcszeszt ajándékoz, vagy még rosszabb: amikor a férj a feleségtől megkapja a huszadik pár zoknit, zsebkendőt.

A karácsonyi ajándékokra igazán illik a varázslatos szellemi tanács: a boldogságunk titka az, hogy mennyire tesszük boldoggá a körülöttünk lévőket…

Csörgő Zoltán

A nap szimbóluma – A glória

2014-12-10A nap szimbóluma, Egyéb, Szimbológiaszimb lum, szimbólumCsörgő Zoltán

A glória, magyarul dicsfény egyetemes szimbólum, nem pusztán a kereszténység sajátja, már annak keletkezése előtt megjelent az egyiptomi művészetben, s amikor Buddhát emberi alakban ábrázolni kezdték, az ő feje, olykor teste körül is megjelent a fénykorong, vagyis a fényfelhő jelentésű nimbusz.

A perzsa uralkodókat is megjelenítették dicsfénnyel, amit presumer eredetű szóval melammúnak, vagyis „félelmet keltő ragyogásnak”, avagy hvarenának, azaz királyi fénysugaraknak neveztek. A dicsfényt rendszerint aranykorongként, aranykarikaként vagy sugaras koronaként ábrázolják. Utalhat egyaránt uralkodói méltóságra, bölcsességre, teremtőerőre. A glória eredetileg a Nap szimbóluma volt, s a Mithrasz-kultuszban például a szoláris erőt jelölte. A napistenek fénykoszorújából fejlődött ki a kereszténység glóriája.

Ilyen fej körüli aranyos vagy sárgás sugárkoszorú jelenik meg Jézus, majd a katolikus egyház által dicsőített szentek feje körül. Giotto óta gyakran térbeli kiterjedésű korongként ábrázolják, a reneszánsz művészetben a korong gyűrűvé vált, Dürernél alig látható sugárzás, a barokk festészetben pedig különös, természetes forrással meg nem magyarázható fényjelenség az ábrázolt szent feje körül.

A dicsfény lehet “egész alakos” is: Jézus egész testét körbeölelheti hosszúkás fényjelenség. Eredetileg a felhőt reprezentálta, melyben Krisztus a mennybe emelkedett. Szűz Máriát szintúgy körbeveheti különleges szerepét, lényét jelképezendő ilyen feltámadás-jelkép, amit – mivel mandulaalakú, olasz szóval – mandorlaának, illetve a fény aranyszíne miatt aureolának, azaz “aranyosnak” is nevezünk. A mandorla alakja miatt a teremtőerő forrását is megjelenítheti, leegyszerűsítve, rombuszként általánosan ismert női jelkép az őskortól a graffitikig.

A buddhista ikonográfiában szivárványtesttel jelenítik meg azt, aki a nagy megvalósítást elérve szabadon bocsátja a testet alkotó öt durva elemet és az elemek lényegiségébe olvad, miközben teste anyagisága szétoszlik a sokszínű fény játékában.

Az egyetemes jelábrázolás alapja az a transzcendens élmény lehet, hogy egy magasabb rendű lény fényt bocsáthat ki magából. Jelezheti az emberi aura (fénytojás) fénylő energiamezejét is. Beavatottságot vagy megvalósítottságot jelző szimbólumként a nyitott koronacsakrára, az energiavezetékekben aktivált és tudatosan irányított energiák legmagasabb szinten egyesített mivoltára is utalhat.

A szakrális művészetben a fénytüneményt, amit nevezhetünk sugárkoronának vagy fénykoszorúnak is, az isteni vagy Isten által kiválasztott személyek kiemelésére alkalmazzák. De azonosítható a győzelmi koszorúval, vagy aranykoronával is, s ezt fejezi ki a sámánok és észak-amerikai indiánok tollkoronája is.

S hogy miért aktuális szimbólum a glória? Mert új konnotációba helyezve, a korábbihoz képest kevesebb-többlet tartalommal, ironikus utalással ellátva megjelenik a politikai szimbólumok világában is. Ilyenkor többek között arra utal, hogy valaki megdicsőülni vágyik, avagy Istennek képzeli magát, de legalábbis ezt feltételezik róla, miközben ugye ”mégsem ő ütötte agyon a Holt-tengert”…

Symbolon-versek – Takáts Gyula: Tudása titkon ehhez nőve

2014-12-10Egyéb, Symbolon-versek, SzimbológiaCsörgő Zoltán

Ami volt, már rég tudom, marad,
csak láthatatlan mappa rendezi.
Csendet sugárzó nagy lapok alatt
élnek leglényegünknek sejtjei.

Magunk, ha alig is, de sejtve,
igy épülünk közöttük állva.
Nem is tárgyai, de teljes valónk
oldódik át egy mélyebb tájba,

mert jelek között jár, aki él.
Tudása titkon ehhez nőve
nyilik, mint virág és megérzi
jelenben még, de már jövőbe,

ahogy a legnagyobb csillag alatt
egy érzékeny tudásnak lesz a része,
mely magán át látja azt a tengert,
melynek nincsen se partja, szintje, mélye…