Lelkünk és kultúránk elsüllyedt és felmerülő szigetei – Atlantisz kontra Nagy Csendes-óceáni Szemétfolt

Ocean

Aki elmélyül a szimbólumokban, előbb-utóbb nem csak a múltban talál rá azokra a jelenségekre, amelyek megvilágítják emberi, szellemi lehetőségeinket, hanem a jelenben arra is, hogy miként használjuk ezeket.

Az emberi életet – mondják – legjobban a két végpontja jellemzi: hogyan születünk és miként halunk meg. Nagyon fejlettnek gondolt civilizációnkban elég csak felidézni a saját születésünkről tudottakat és azt, ami feltehetően ránk vár: betegek ellátására létrehozott – nevében is benne van – kórházban jövünk világra és ott is halunk meg. Életünk kezdetén egy saját döntéseitől jórészt megfosztott nő hoz világra minket, s a legtöbb ember egy függönnyel elkerített ágyban, magányosan hal meg, fájdalomcsillapítóktól eltompított tudattal.

Hasonlóan jellemzi civilizációnkat két szimbolikus végpontként Atlantisz és a Nagy Csendes-óceáni Szemétfolt. Persze inverz végpontként, hiszen egy sziget elsüllyedése inkább analóg a halállal, s egy új „sziget” felbukkanása a születéssel. Atlantisz legendája közismert, a Nagy Csendes-óceáni Szemétfolt annak ellenére nem vált a köztudat részévé, hogy immár évek óta rövidebb híradásokból eljuthatott hozzánk: hatalmas mennyiségű műanyagszemét kavarog a Csendes-óceán északi áramlási rendszerében. Az angolul „The Great Pacific Garbage Patch”-nek vagy „Pacific Trash Vortex”-nek nevezett szemétsziget az 1950-es évek óta folyamatosan növekszik, jelenlegi összegzett átmérője nagyjából kétezerötszáz kilométer, területe több magyarországnyi, mélysége pedig nagyjából tíz-harminc méter. Becsült tömege százmillió tonna.

szemétsziget3

A mai korban az ezoterikus és okkult irányzatok nagyjai és követői előszeretettel keresik minden magas kultúra forrását Atlantiszban. Vajon milyen kultúra forrását találhatnánk meg a szemétszigetben?

Az Atlantisz-mítosz szerint tizenkétezer évvel ezelőtt Atlantisz kontinense és szinte teljes lakossága elpusztult. Hogy minek következtében, csak találgathatunk. Fejlett civilizációt létrehozó társadalom lakta? Állítólag igen. Miben állt fejlettségük? Vagy helyesebb úgy kérdezni, miben merült ki? Lehet, hogy ugyanazt a fejlődési utat járták be, mint a mai emberiség, csak korábban? És éppen ez okozta a pusztulásukat is? Vannak, akik Atlantiszról mint technikai civilizációról beszélnek és egyre többen azt is feltételezik, hogy a tudományban a mai kornál is előrébb járó Atlantisz egy óvatlan kísérlet folytán tűnt el a föld színéről. Az is jellemző, hogy a legtöbb embert ma ez a lehetséges párhuzam és az esetleges tanulságai, amelyek révén a ma is járt tévúton haladva feleszmélhetnénk, egyáltalán nem érdekli. Érdekes módon nagyobb izgalmat találnak abban a találgatásban, hogy vajon a görög Szantorini szigete lenne-e a hajdanvolt kontinens felszín felett maradt darabja, vagy esetleg azoknak a geológusoknak van-e igaza, akik szerint Atlantisz egyik lehetséges helyszíne a Gibraltári-szorostól nyugatra elsüllyedt Spartel sziget…

atlantiszi templom

Pedig az, hogy egyáltalán tudunk a szellem világáról, egyesek szerint az Atlantiszról átmentett tudásnak köszönhető. Az atlantiszi ősökről szóló beszámolók szerint a múlt legnagyobb kataklizmája, az elsüllyedt földrész eltűnése után a megmaradt lakók és velük, általuk az atlantiszi hagyomány maradványai különböző területekre áramlottak. Részint Egyiptom területére, így beszélnek egyesek az emigránsok egyik legkiemelkedőbbjéről, Atlantiszi Thotról, más néven Hermész Triszmegisztoszról, aki az egyiptomi bölcsesség részeként fennmaradt Smaragdtáblán összegezte egy részét annak a tudásnak, ami az atlantisziaknak teljesen világos volt. Szemben velünk, akik fél könyvtárnyi könyveket meg tudunk tölteni Thot tanításának magyarázataival, miközben jól jelzi életmódunk, mindennapi érvényesülési és anyagias törekvésünk, mit értettünk meg abból a néhány sorból, hogy “amint fent, úgy lent”…

Atlantisz

Voltak valóban olyanok, akiknek sikerült az utolsó pillanatban elhagyni a süllyedő szigetet? Sőt esetleg átléptek egy másik dimenzióba? Lehet, hogy csupán vígasztal minket, hogy ezek az emberek ma is ott tartózkodnak egy párhuzamos valóságban – ami egyesek szerint ráadásul “a Föld belsejében” található -, s hogy miközben boldogságban és halhatatlanságban élnek, földi múltunk, jelenünk, jövőnk egyaránt látható számukra, így útmutatást tudnak adni nekünk, hogy a lehető legboldogabb világot építsük fel mindannyiunknak?

Sokan egy eltűnt titkos tudás morzsáit igyekeznek összegyűjteni, miközben ezekből még nem származott olyan jelentősebb gondolat, ami segítene felébredni mai technokrata világunk káprázatából. Nemhogy szellemi téren nem tudunk igazán mély tapasztalatokra jutni, amiből életünk célját és súlypontját meghatározó belátásokra jutnánk, hanem még globálisan sem vagyunk képesek gondolkodni. Alkotni is szinte csak mániákusan pusztítva tudunk, s a megoldásaink rendszerint több problémát eredményeznek, mint amit eredetileg szerettünk volna megoldani. Kényelemre, kifinomult kulináris és egyéb élvezetekre, mindenekelőtt valamifajta sosem igazán elérhető jólétre vágyunk, miközben folyamatosan konfliktust gerjesztünk azzal, hogy ezt jégkorszak előttről, a hordák közti harcok világából hozott morális színvonalunkon mielőbb és mindenekelőtt magunknak szeretnénk. Kevesek kiváltsága, hogy olyan felelősségteljesen hozzanak döntéseket a mindennapjaikban, önösségüket meghaladva, lemondva tárgyak birtoklásáról és a bulizós élményhabzsolásról, amivel tényleg igazolják, hogy látókörük túlterjed saját komfortzónájukon és minden élőlényről úgy gondoskodnak, mint mondjuk a saját bal lábukról.

Sokkal többre jutunk, ha Atlantiszt nem a valóságban keressük. Egyébként az, hogy Atlantisz mítoszának léteznek párhuzamai – hogy messzebbre ne menjünk, ilyen a csallóközi tündérpaloták elsüllyedése -, egyértelműen arra utal, hogy a leghelyesebb úton akkor járunk, ha Atlantiszt nem mai értelmünkkel és nem az anyagi valóságban próbáljuk fellelni, hanem igazi, erőteljes, rólunk szóló szimbólumnak, nekünk érkező utalásnak, üzenetnek tekintjük. Olyannak, ami valami mélyen emberiről szól, szó szerint mélyen bennünk szunnyadóról: egy tudati képességről. Atlantisz, a mágikus mesterségek földrésze nem egy feltétlenül hajdan valóban létezett kontinens, ami földrajzi helyhez köthető, hanem sokkal inkább egy lehetőség, kapcsolódás egy szakrális és transzcendens élményhez.

jéghegy

Ha abból indulunk ki, hogy a tenger, az óceán a tudattalant szimbolizálja, vagyis mindazt, ami részben az emberiség közös, kollektív múltja, benne az összes tapasztalattal, nemzedékek bölcsességével, akkor Atlantisz elsüllyedése egy hajdanvolt mitikus korban, esetleg a történeti kor hajnalán egy ősi bölcsesség tudat mélyére süllyedésére utal. Vagyis arra, hogy elveszítettünk valamit – legyen az egységlátás, emberfeletti képességek birtoklása – s innentől kezdve a vallások igyekeznek fenntartani annak emlékezetét, hogy van bennünk egy elsüllyedt, magasrendű tudatállapot, ami sokkal tisztább és szellemibb volt, mint amit a mai kor átlagembere akár csak megpróbálhat el is képzelni. Jól fejezi ki ezt az a szimbólum is, hogy az Atlantisz előtt “harmadik szemmel” is láthattunk, vagyis a valóság mára rejtetté vált dimenzióival is lehetett kapcsolatunk. Ez olyan bölcsességet eredményezett, hogy ahhoz képest mi vaksin tapogatózunk a környezetünkben, nagyjából úgy, mint a klasszikus tantörténetben a négy vak ember az elefánt körül és körülbelül egy zsák krumpli biztonságával igazodunk el a szellem világában.

Mélyen szimbolikus az, hogy az egyik sziget elmerült, a másik felemelkedett, megjelent a felszínen. Az ebben rejlő üzenetekre figyelve nagyon érdekes összefüggések tárulhatnak fel. Goethe is megírta: „Az emberi lélek tükre a víz”. A víz, ami elválasztja egymástól a világokat, evilágot és a transzcendens világot, de célravezetőbb most abból kiindulni, hogy mindennapi tapasztalati világunkat és a tudatunk mélyét. Ha Atlantisz arra utal, hogy elsüllyedtek bennünk képességek, mire utal a szemétsziget, ami felbukkant? Nyilvánvalóan arra, hogy annyi szemét gyűlt már fel a tudattalanunkban, hogy az immár kiömlött a felszínre, s az óceánon úszva, egyre terjedelmesebbé válva figyelmeztett minket mérgezett, szennyezett lelki-tudati állapotunkra.

Hokusai

Ennél jobb szimbólumot, mint ami az emberi kultúrát keretezi, tényleg keresve sem találhatnánk. Két sziget, ami teljesen ellenpontja egymásnak. Egyik mitikus, s így szellemből, bölcsességből épül fel, a másik anyagból, sőt annak is nem lebomló, szintetikus mű-anyag változatából. Elveszítettük hajdani szellemi nagyságunkat – és most úszunk a szemétben, igyekszünk napról-napra túlélni a kacattermelő, a szellemi tettek helyett pótcselekvésekben – szó szerint – kimerülő, magát a csúcsponton már túljuttató, de még mindig hiperintelligensnek gondoló és pusztán cybercsodákkal elkápráztató úgynevezett civilizációnkban.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.