Talán a locsolkodás az egyik legkedveltebb népszokás, amelyet a mai napig többé-kevésbé tartanak az emberek. Bár a húsvéti locsolkodásnak léteznek egyházi, keresztény magyarázatai is, azzal a legtöbben tisztában vannak, hogy ez a hagyomány merőben pogány gyökerekkel bír.

A bibliai eredetet szerint a Krisztus sírját őrző katonák a feltámadás hírét vevő, ujjongó asszonyokat igyekeztek lecsendesíteni úgy, hogy lelocsolták őket. Másfelől egyházi hagyomány szerint az ünnepélyes keresztelés emléke, a víz általi rituális megtisztulás kísért a húsvéti locsolkodásban.

Az már eltűnt a köztudatból, hogy húsvéthétfőt hajdan vízbevető hétfőnek is nevezték. A legények ugyanis egykor a patakhoz vitték a legszebb ruhájukban pompázó lányokat, ott pedig a vízbe vetették őket. A következő fokozatot az jelentette, hogy itatóvályúba dobták, majd a kútnál vagy a lányos házak udvarán dézsákban vagy vödrökben hozott vízzel locsolták meg őket.

Szigorúan a szoknya alá öntötték a vizet, ugyanis a cél az volt, hogy szertartásosan megtisztítsák és a bőséges termés és szaporulat érdekében jelképesen megtermékenyítsék őket. A locsolkodás tehát termékenységmágia is: a legények által a leányokra zuhintott víz a férfimagot is jelképezi. Nemhiába írta Róheim Géza, a pszichoanalízis és az antropológia nemzetközileg is jegyzett magyar klasszikusa közel száz évvel ezelőtt: „A legény, aki megöntözi szeretőjét, a lány, aki hálából odaadja a tojását, olyan világos körülírása a coitusnak, hogy különbet ki se lehet gondolni”.

Persze jobb, ha a lányok ma nem gondolnak ebbe bele. Olyan mélységekbe pedig nem szokás, hogy a locsolásnak, mint katartikus rítusnak is a víz tisztító, megújító, továbbá betegségelhárító, de leginkább termékenységvarázsló erejébe vetett hit az alapja. A locsolás a termékenységkultusz része, nemcsak a megtermékenyítés vágyáról szól, hanem a természet tavaszi újjáéledéséhez kapcsolódva a természet majdani ajándékainak, a bőséges termésnek a vágya is megjelenik benne. Egy falusi közösségben nem volt ez feltétlenül tudatos, de így működik a mágia: sokszor az analógiákra fogékony elme megteremti azokat a szertartásokat, amelyek eredetét és magyarázatát nem lenne képes megfogalmazni.

Ahogy hajdan sem voltak tudatában ezeknek a mély kapcsolatoknak, úgy merült feledésbe a paraszti társadalmakban még ismert és tudott szokásrendje a locsolásnak. Alig száz év kellett csak hozzá és a városi rítus visszaszivárgott faluhelyre is, vagyis az, hogy kortól függetlenül illett meglocsolni a hölgyeket: férj a feleségét, leányait, szomszédasszonyát, gyerekek pedig minden nőneműt, osztálytársaktól tanárnőn át nagymamáig, hogy „el ne hervadjanak”, s persze tojást, édességet, egy időben akár pénzt is kapjanak a locsolásért.

Összességében ma talán az tartja fenn leginkább ezt a hagyományt, hogy jó alkalom arra, hogy találkozzanak egymással az ismerősök, családtagok. A locsolás módszerei is még tovább finomodtak. Van, aki még őrzi a régebbi városi hagyományt, s szódavízzel öntöz, mások pedig az igazán civilizált kölniüveges vagy dezodoros „locsolást” választják. A művelt és modern módihoz hozzátartozik, hogy locsolóversekkel kell beköszönteni és engedélyt kérni, amelyek között vannak hagyományosak és pajzánok egyaránt. Utóbbiak inkább a locsolkodásban társaknak, a többi fiúnak, férfinak szólnak: ki mer még mindig rímbe szedetten, de minél meghökkentőbb csattanóval versikét, „rigmust” szavalni? Évről évre újabbak születnek, némelyik már önmaga paródiája, míg vannak, akik visszanyúlnak a szimbolikus üzeneteket őrző locsolóénekekhez, mint például:

Korán reggel útra keltem,

Se nem ittam, se nem ettem.

Tarisznya húzza a vállam,

Térdig kopott már a lábam,

Bejártam a fél világot,

Láttam sok-sok szép virágot,

A legszebbre most találtam,

Hogy öntözzem, alig vártam.

Piros tojás, fehér nyuszi,

Locsolásért jár a puszi!

Ma is a hagyomány megőrződött része, hogy a megilletődött és hervadástól megmentett lányok a legkésőbb húsvétvasárnap festett, díszített piros tojásokkal fejezik ki köszönetüket azoknak, akik meglocsolták őket.

A tavasz a párválasztás ideje is, hiszen ahogy a népdal szól: „Tavaszi szél vizet áraszt, minden madár társat választ…”. Így volt ez a fiatalokkal is: eredetileg azokat a lányokat locsolták meg előszeretettel, akik nekik tetszettek. Hajdan pedig csak azok a legények kaptak „hímes” tojást, akiknek az udvarlását a lányok szívesen fogadták, a többiek előfordult, hogy homokkal töltöttet kaptak. Ilyen módon, „burkoltan” üzentek egymásnak a fiatalok, s persze mindenki értett ennek a szimbólumnyelvnek a szavaiból.

A húsvéti locsolás „száraz” változata egyes vidékeken a húsvéti korbácsolás. Húsvét hétfőjén a legények a tojásokért cserébe egy négyszögre font korbáccsal csapkodták meg a lányokat. A korbácsolás csakúgy, mint a locsolás, a nagypénteki mosakodás, tisztító rítus maradéka. Germán népek hagyományaiban is öntözés helyett vesszőzés szerepel ugyancsak termékenységvarázsló célzattal és hiedelemanyaggal.

Húsvétkedd a visszalocsolás napja volt, amikor a lányok, akik előző nap, a locsolkodás során még kellően megtisztelve érezték magukat a hideg zuhany után, erre a napra már visszafizetni szándékoznak – nyilván az egyensúly végett – vélt és eljátszott sérelmeikért és minden férfit, akit csak megláttak az úton, alaposan megöntöztek. Az fizetett rá leginkább, aki nem a kertek alatt osont el hajnalban dolgozni, ami legalább egy újabb ürügyet szolgáltatott a korai keléshez.