A most következő talán az egyik legelfelejtettebb képzet a hagyományokból. Éppen ezért akár úgy is lehetne kezdeni ezt az írást: „Mesét mondok. Mondát mesélek.” Vagy: „Mítoszról szólok. Egy régesrégi világképről regélek.”

Ahogy visszatekintünk ugyanis az időben egyre mélyebbre, úgy válik egyre igazabbá, egyre valóságosabbá, egyre egyetemesebbé, hogy a Nagy Anyaistennő egy fában él és ez a fa összeköti eget és földet, s ő szül és óv, véd mindeneket. Az, hogy ez a képzet hajdan valóban minden népnél elterjedt volt, sok jel, nyom utal a legkülönbözőbb világtájon élő közösségek hagyományaiban, elsősorban meséiben, mítoszaiban, ünnepi szokásaiban. Olyan nyomok, amelyek a mi életünkben is jelen vannak és hatnak, de már csak esetlegesen kiragadva hajdani összefüggésrendszeréből. Jelen van karácsonyi szokásainkban, jelen van a keresztény üdvtörténetben, avagy a keresztény mitológiának Jézus fogantatására vonatkozó részében is.

A hagyományos világképben a mindenség három szintű. Legfelül a menny, az istenek világa, a Teremtő hona, alatta a mi világunk, hétköznapi életterünk, alul pedig a pokol, az alvilág, a holtak birodalma található. E három réteget egy láthatatlan, függőleges tengely, a Világfa köti össze. Ez a világkép ismerős lehet nekünk nemcsak a világvallásokból (a kereszténységet is beleértve), hanem a mesékből is. Ez a világfa a mesékben Égigérő faként, tetejetlen faként jelenik meg.

A hagyományos, szimbólumok sokaságát megjelenítő, a nehezen kifejezhető élményeket képekkel közvetíteni szándékozó világképben ez a világ alapját megjelenítő, eget földdel összekötő fa női minőségként jelent meg. Olyan női minőségként, amely maga a természet, a termékenység, a női teremtőerő, az egyetemes anyaság, az életerő szimbóluma, a teremtés és a lét misztériumának hordozója, szülést segítő, életadó istenanya: Boldogasszony. Az ősi vallások, kultuszok nőistenségeinek számos jelképe továbbélt a későbbi Szűz Mária alakjában. Hasonlóképpen ahhoz, ahogy a pogány magyarok nőistenségét átvette a kereszténység és Máriával azonosították, ez pedig alkalmat adott arra, hogy ünnepeiben ősi tartalmak, üzenetek, útmutatások maradjanak fenn.

A fa az örök fejlődés, növekedés, folytonos megújulás szimbóluma. A világfa ágai a teremtésnek az Égtől a teremtett lényekig zajló kiáradásának szintjeit is szimbolizálják, ahogy a népi imádság is szól: „Ég szülte Földet,/Föld szülte fát,/Fa szülte ágát,/Ága szülte bimbaját,/Bimbaja szülte virágját…” Az ág, mint a részben az egész jelképezhette a világfát, életfát. Zöld ágakkal díszítették fel az új házat, hogy avatásakor Boldogasszony védelmét kérjék rá, de ugyancsak védő, rontáselhárító céllal tűzték mindenkor kerítésekre, kapura, ablakba is, sőt a termőföldbe az ágat, hogy távol tartsák a kártevőket.

Ennek az anyai istenségnek és egyben az életet adó, lelket termő világfának az égi mása ebben az egyetemes és archaikus világképben az égen Tejútként jelent meg. A Tejút az a galaxis, amelyben többszázezer más csillag között a mi Napunk is kering, együtt, körülötte a bolygókkal, köztük a Földdel. Ha azonban innen feltekintünk az égre, akkor a Tejút egy fehéres sávként jelenik meg éjszaka, amely az égbolt egyik végétől a másikig húzódik. Ebben a számtalan csillagból álló sávban régen a világ tengelyének, a világfának az égi tükörképét is látták.

Március 25-e, Gyümölcsoltó Boldogasszony napja, Jézus Szentlélektől fogantatásának ünnepe. Ez az Angyali Üdvözlet napja, amikor a hagyomány szerint az égi küldött, Gábriel arkangyal közli Máriával, hogy fiat fog szülni, szeplőtlen fogantatással és a fiú Isten fia lesz.

Boldogasszony az életet adó, lelket termő női világfa, a Tejút asszonyi mása, aki épp a tavaszpontkor, illetve utána négy nappal fogan meg. Számoljunk csak! Március 25-e után épp kilenc hónappal következik Karácsony, Jézus születése. Milyen szép és egyszeriben világossá váló kapcsolat van e két időpont között: kilenc hónap a várandósság ideje, s a március 25-én megtermékenyülő, megfoganó Boldogasszony, a világfa, az egyetemes anya öléből kilenc hónappal később (téli napforduló+4 nap) születik meg a „gyümölcs”: a Napgyermek, a világosságot, újjászületést hozó Fényember. Ám ne feledjük: az egyházatyák tették erre a napra ezt az ünnepet, mivel a fogantatás szimbolikus ünnepe csak az után jöhetett létre, amikor Jézus születésnapjának 325-ben a niceai zsinat december 25-ét jelölte ki a korábbi január 6-a, azaz Vízkereszt helyett! Ám ne feledjük: az egyházatyák tették erre a napra ezt az ünnepet, mivel a fogantatás szimbolikus ünnepe csak azután jöhetett létre, amikor Jézus születésnapjának 325-ben a niceai zsinat december 25-ét jelölte ki a korábbi január 6-a, azza Vízkereszt helyett!

Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe a tavaszi napéjegyenlőség után a termékenység ünnepe is: a fák oltásának és szemezésének, a „gyümölcsoltásnak“ a szakrális napja, amikor a termés, a termékenység növelése érdekében „mesterségesen megtermékenyítik”, teremtő módon termővé teszik a gyümölcsfákat. Innen lehet tudni, hogy ezt a napot elnevező nép tisztában volt azzal, hogy mi a kapocs a fa és Boldogasszony között. A gyümölcs oltása annyit jelent, hogy egy fa ágát felhasítják, abba egy másik fából származó szemet ágyaznak. Az oltás akkor sikeres, ha ez a szem az új helyén fejlődésnek indul. Az oltás főleg egy fa nemesítésére szolgál. Egy kevésbé finom gyümölcsöt termő fát sikeresen beoltva a korábbinál sokkal finomabb gyümölcsöt fog teremni, ha a fa befogadta az új testet. A szegedi eredetű Lányi-kódex március 25-ét erről a rítusról Testfogadó Boldogasszonynak nevezi. Néha a rítus további szimbolikus és mágikus elemekkel gazdagodott: hajdan tojásokkal, a termékenység jelképével is feldíszítették a fákat.

Oda-visszahatásról van tehát szó: előbb volt az egyetemes, kozmikus világfa képzete, majd Jézus születésének a kijelölése néhány nappal a téli napforduló utánra, ami visszaszámolva meghatározta Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepének a zsendülés, a kikelet kezdetére eső időpontját is, végül pedig az, hogy a hagyomány szerint ezen a napon sikerrel olthatják a gazdák a fákat.

Míg a szem éltető erőre talál az új vesszőben, vigyázni kell a frissen oltott fára. A néphit szerint ezt az ágat nem szabad letörni vagy levágni, mert féltek, hogy abból szerencsétlenség származik. Ez az ág vérezni is képes. Aki levágja, az megvakul, halála után pedig elkárhozik. Az oltott fa kivágása egyenértékű az emberöléssel. Csak az elszáradt fát szabad eltávolítani a helyéről. A megszemzett ágból nem lehet másnak sem adni, mert akkor a termést is odaadjuk.

A mai rossz idő egész tavaszra érvényes, míg a derült ég jó termést jelez. Néhol a békákat figyelték, ha ugyanis ezen a napon megszólalnak, úgy vélték, hogy még negyven napig hideg lesz. Ezen a napon „jő fel a föld fagya”, ennél korábban nem vetnek, mert a mag „fölpárolódna”. Okkal nevezték e napot fecskehívogatónak, mert ekkor már a déli szél hazafelé tereli ereszeink lakóit.

Jó alkalom ez arra, hogy mi is meghányjuk-vessük magunkban, hogy az esztendő végére, Karácsonyra a bennünk most elvetett magból mit kívánunk kicsíráztatni, mit kívánunk megteremni, megteremteni.