2014. november hónap bejegyzései

Skorpió/Bögöly (október 22. – november 21.)

Szimbológia, Szimbólumrendszerek (aktuális szimbólumok), Új

javasn

Szimbolikája: Ishara ismeretlen eredetű, számos elő-ázsiai nép mitológiájában szereplő archaikus isten. Eredetileg termékenység istennő volt. Ezenkívül az igazság és az ítélkezés úrnője. Nevével szavatolták az eskü betartását. Jelképe a skorpió és a Skorpió csillagkép.
Gilgames megérkezve a Masu („Ikrek”) hegy hágójához, megtalálja a kaput, ahol a Nap naponta ki s be jár. A kaput skorpiófarkú emberek őrzik, akiknek “puszta látása elegendő a halálhoz”. Gilgames félelmében leborul, de a skorpió-emberek felismerve benne az isteni részt, megengedik, hogy bemenjen a kapun, mely egy hosszú, sötét alagút kezdete.
Egyiptomban ősi hieroglifa. Szeth attribútumaként az isten pusztító aspektusára utal. A halottakat oltalmazó Szelket istennő szent állata. Íziszt hét skorpió kísérte el Ozirisz keresésére. Egyes fáraói jogarokon Ízisz-fejű skorpió látható.
Egy görög monda szerint Artemisz istennő parancsára egy skorpió szúrása ölte meg Oriont. Amióta Orion az égboltra került, azóta minden skorpiót gyűlöl, így azonnal eltűnik a nyugati látóhatáron, amint a Skorpió keleten feljön.
A Mithrasz-kultuszban a bika ellentétpárja, a halál jelképe, a termékenység ellenfele: a kultusz szimbolikájában a skorpió a bika spermáját próbálja elpusztítani.
Egy közép-amerikai indián mítosz szerint, a Tejút végén lakik a sokkeblű Skorpió Anya, aki a holtak lelkeit fogadja, és tőle származnak az újszülöttek lelkei is. Egy másik indián mítosz szerint az elhalálozottak lelkei ott, ahol a Tejút kettéágazik, találkoznak a Szellem-csillaggal (Antares a Skorpió csillagképben) és otthonra találnak.
A Skorpió két arca: a földszerű skorpió és az égi természetű sas. A Skorpiót szimbolizálja a kígyó és a főnixmadár is – mindkettő képes megújulni. A kígyó levedli a bőrét, hogy újat növesszen, a főnixmadár pedig haló poraiból támad fel.
A Skorpió eleme a víz, uralkodó bolygója: Mars, Plútó.


Testtáj: ágyék, nemiszervek, urogenitális szakasz, végbél, végbélnyílás, prosztata, húgyvezeték, vesemedence, farkcsont, orr.

Évköri-életkori analógia: öregkor, leszámolás az énnel, felkészülés a halálra, ősöktől tanulás, halál.

Kozmikus és természeti helyzet: lombvesztés, elkezdődött a természet külső hanyatlása, az életerők visszahúzódása, befelé koncentrálása. Tovább hosszabbodó éjszakák, a sötétség mind teljesebb térnyerése. A Skorpió első dekádjának végén, november 1-én nyílik meg az alvilág, mint a túlvilág kapuja. Ez a kapu ugyanakkor a Tejút-Világfa gyökere, a Mindenség Anyaöle szülőkapu is, mert ez a Tejút azon kapuja, amin keresztül a lelkek lefelé is és felfelé is megindulhatnak a túlvilág felé. A Nap is alvilági utat tesz meg a Tejút hasadékába érve, hogy alámerülve a sötétségbe segítse majdani karácsonyi újjászületését.

Hagyományos (külső) ünnepek: Halottak napja – kapcsolat, találkozás az ősök szellemeivel. November 11. – negyvennapos böjt (december 21-ig) kezdete előtt az utolsó nap.

Belső ünnep: Halottak napján megvizsgálhatjuk, mit köszönhetünk – pozitív, negatív értelemben egyaránt – az őseinknek. De adjunk hálát nekik – ettől vagyunk épp olyanok, amilyenek!

Feladatok, lehetőségek: befelé fordulás, titkokkal, tabukkal foglalkozás, halál titkainak keresése, halál tudatosítása, ellentétek, szélsőségek, határok keresése, tapasztalatszerzés, önvizsgálat, szembesülésre a mélyünkkel, alámerülés a tudattalanba, szembesülés fel nem dolgozott élményekkel, el nem fogadott késztetésekkel, átalakulás, válságkezelés. Kedvező időszak operációkra, ismeretlen dolgok kipróbálására, temetőlátogatásra. Kedvezőtlen a túlzott kifelé fordulásra.

Szellemi feladat a jegyben: A Skorpió első dekádjának végénél a Nap eléri az Alvilág kapuját és megkezdődik alászállása, túlvilági útja, mint a mitikus és mesei hősöké. A Skorpió időszaka számos szellemi lehetőséget hordoz – s ez nagyon ismerős a Skorpió-szülötteknek! – a születés és halál titkainak keresése, a mélységek kutatása, a tabukkal való foglalkozás, a szembesülések, az ellentétek és a szélsőségek keresése és tudatos megtapasztalása, a belső késztetésből eredő átalakulás terén.

Homo Symbolicus, Idézetek, Szimbológia, Új

beavatas

“A mai megrögzött terapikus gondolkodásban semmire sem tartjuk a beavatásokat és a sötét éjszakákon való keresztülhaladást. Elvárjuk az emberektől, hogy megbirkózzanak a változásokkal, ha pedig elbuknak, akkor különféle terápiákat ajánlunk nekik.
Hiányoznak életünkből az átütő erejű közösségi szertartások, amelyek kellőképpen támogatnának minket és utat mutatnának.
Kibontakozunk és fejlődünk, de nem alakulunk át. Újra és újra meg kell születnünk, egyre mélyebbre önnön emberi mivoltunkban, egyre kifinomultabb módon fedezve fel, mit is jelent egyénként a közösség tagja lenni.
Lényünk benső alakváltozása sohasem ér véget, s így hatékony eszközökre van szükségünk, melyek révén minden fázison sikeresen átléphetünk.
Szinte mindig fájdalmas az újraépítő erő hatása, mely átformálja alapvető látásmódunkat és értékítéleteinket.”
Thomas Moore: A lélek sötét éjszakái

Idézetek, Szimbológia, Új

nem nőhet

“Nem nőhet egyetlen fa sem az égig, mondják, amíg a gyökerei le nem érnek a pokolba.” Carl Gustav Jung
“Mondják”, igen, mert Nietzsche mondta: “Amint az emberekkel, úgy van ez a fákkal is. Minél inkább törekszik arra, hogy felemelkedjen a magasságba és fénybe, annál élénkebben küzd a gyökereivel lefelé, a föld felé, a sötétségbe, a mélységbe — a gonoszságba.”

Az árnyék és az árnyékvilág – avagy a Skorpió beavató időszaka

Szimbológia, Szimbólumrendszerek (aktuális szimbólumok), Új

skorpio

A Skorpió-időszak az évkörben a befeléfordulás elmélyítésének szükségességéről szól. Az évkörben hullámzik a tudat irányultsága az ár-apályjelenséghez hasonlóan: amikor a Nap a téli napforduló után megszületik, ezzel a tudat is újjászületik, s ahogy nő a fény, a világosság a világban, úgy fordul mind jobban a világ felé. Aktivitása akkor kezd igazán belendülni, amikor a világosság győz is a sötétség felett a tavaszi napéjegyenlőség idején. A nyári napfordulóra a tudat eléri legtisztább, legvilágosabb állapotát, miközben tettereje is a csúcson van, a Nap zeniten való haladásához hasonlóan. Ettől kezdve azonban a tettek immár gyümölcseiket termik, csökken a nappalok hossza, a fény a világban, ezért nekünk is mind jobban befelé szükséges fordulnunk. A begyűjtött tudatosságot érdemes mindinkább besűríteni, ahogy a növények is magba gyűjtik erejüket.
A Skorpió első dekádjának végénél a Nap eléri az alvilág kapuját és megkezdődik alászállása, túlvilági útja, mint a mitikus és mesei hősöké. A Skorpió időszaka számos szellemi lehetőséget hordoz – s ez nagyon ismerős a Skorpió-szülötteknek! – a születés és halál titkainak keresése, a mélységek kutatása, a tabukkal való foglalkozás, a szembesülések, az ellentétek és a szélsőségek keresése és tudatos megtapasztalása, a belső késztetésből eredő átalakulás terén.
Beavató időszak ez, a halálból való tanulás ideje. A Skorpió első dekádjának végétől, Halottak napjától kezdődő időszak jelszava: „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni!”. Ilyenkor a mi benső világunkban is alászállás indul, szembesülés kezdődhet az árnyékvilágunkkal. Tudatunknak azzal a részével, amit Carl Gustav Jung árnyéknak nevezett, vagyis a sötét, elutasított, elnyomott vagy éppen fel nem ismert és mindezért tudattalan oldalunkkal. Az árnyékban lényünk azon vonásai foglaltatnak benne, amelyeket nem élünk meg, nem szeretünk, inkább elnyomunk, elfojtunk és igyekszünk megfeledkezni róluk.
Fedezzük föl, ismerjük ki önmagunkat, kutassuk föl árnyékunkat és fogadjuk el végre! Ugyanúgy hozzánk tartozik, mint az úgynevezett jó tulajdonságaink, amelyek mellesleg egyáltalán nem biztos, hogy jobbak, csak a kultúránk ezeket fogadja el. Nem tagadhatunk meg semmit, ami a miénk, kivéve, ha beteg és elviselhetetlen emberré szeretnénk válni. Ehelyett inkább legyünk belsőleg tiszták, könnyűek, szeretetteljesek és tudatosak.
Megtagadott, korábban meg nem élhető személyiségrészeink tudatosítása, elfogadása, integrációja energiát szabadít fel, hiszen azt nem kell elfecsérelnünk arra, hogy hárítjuk a szembenézést. Mély, kreatív erőforrásaink felé is csak az árnyékba rejtett, űzött lélektöredékek feldolgozása, megoldása révén haladhatunk. Integráció és eloldódás, s az ebből adódó erőfelszabadulás teszi majd lehetővé a Nyilas időszakában, hogy az ég felé lőjük nyilunkat.
Az egyik legnagyobb lehetőség mégis a múlandóság tudatosítása, azaz érdemes megvizsgálnunk, mi a múlandó és mi a maradandó, megőrzendő bennünk? Ki lehet használni a most megnyilvánuló erőt arra, hogy azt szüntessük meg, ami valóban felesleges. Jó alkalom ez az időszak tehát arra is, hogy véget vessünk megszokásainknak, mert ezek az ego, az egyensúlytalan energiák áramlása keltette lefokozott, hétköznapi önátélésünk támaszai. A szokásaink, viselkedésmintáink könnyedén mentesítik a figyelmet, s ezért mindennapi létezésünk, tevékenységünk nagy részét automatizmusok töltik ki. De ezeket kell megtölteni figyelemmel, tudatossággal, mert lehet ez egy háló, ami látszólag megtart, de olyan háló is, amelyben a szabadságra törő szellem vergődik, gúzsba kötve érzi magát. Ezt a hálót érdemes áthasítani ebben az időszakban.
Ezt megtámogatja a tíz nappal később, a második dekád végétől induló negyven napos böjti időszak. Negyven nap épp elegendő arra, hogy megszilárdítsuk a változást, a teljes átalakulást. Ez az Opus Magnum, a Nagy Mű ideje, benne a fő művelet a solutio és a coagulatio, az oldás és kötés, amikor egy magasabb szinten szilárdíthatjuk meg magunkat, finomabb támasztékot teremthetünk tudatosságunknak.
A negyven nap alatt kiemelten fontos a harmadik, hetedik, tizenkettedik, huszonegyedik nap, amelyek az újravizsgálást, az áttörés, átszakadás elmélyítését, fenntartását segítik. Így nem hagyjuk, hogy elsikkadjon a felismerésünk, eltemetődjön a szándékunk, újraszövődjön – ahogy egyébként nagy erővel szokott – a megszokott kis életünk komfortzónáját fenntartó öntudatlan benső programjaink hálója. Kilépni a lekorlátozó megszokások kötéséből, az automatizmusok egymást gerjesztő, kibomló, s bomlasztó köréből, újra meg újra, ez kis halálok sorozata. Fontos élmény ez évente annak érdekében, hogy tapasztalatot szerezzünk függőségeink felszámolhatóságáról, elvarázsoltságunk megtörhetőségéről, hogy felkészüljünk a negyven nap vagy életünk végén a halál küszöbén való nagy átlépésre: a teljes szabadságra.

1956 szimbólumai

Szimbológia, Új, Ünnepek szimbólumai

1956_1

Érdekesen árulkodik a szabályokba és ősképekbe, mint kikristályosodási pontokba rendeződő makrokozmikus erők hatásáról, sőt létéről, ahogy egyéni sorsokon túl a természet, a társadalom és a történelem menetét, alakulását is irányítják. Az évköri ünnepekkel összhangba kerül az is, hogy Halottak napja környékén ünnepelhetjük az 1956-os forradalmat és megemlékezhetünk a szabadságharc november 4-ére eső leveréséről is. A sok áldozattal járó eseménysorozat szimbólumai elevenen megmaradtak és máig hatnak a történelmi közgondolkodásban.
Egy történelmi sorsforduló a szimbólumok cseréjében jelenik meg leglátványosabban. 1956 őszének forradalmi napjaiban az ötágú csillagot leváltották az egy évszázaddal korábbi, az 1848-49-es forradalom és szabadságharcból örökölt szimbólumokkal. Ezek alkalmazása magától értetődően szervesíti 1956 októberét a magyar patrióta hagyományok panteonjába. Még a forradalom vérbefojtása után is hónapokon keresztül, egészen 1957 márciusáig, a MUK (Márciusban Újra Kezdjük) napjaiig sokféle formaváltozatban alkalmazták újra ezt a hagyatékot.
A Kossuth-címert tucatszám festették a felkelők mellé átállt harckocsik oldalára, ami a legkönnyebben dekódolható ellenség/barát felismerő jelzésként is szolgált. Ezt használták demonstratív szimbólumként irataik fejlécén, igazolványaikon vagy pecsétjeikben a forradalmi bizottságok, a munkástanácsok. Még Kádár restaurációs kormánya is használta kezdetben ezt a szimbólumot.
Messze gyakoribb volt ezt a címer, mint az ún. lyukas zászló, ami a magyar ’56-nak világszerte ismert és tisztelt szimbóluma lett. A lyuk október 23-án este keletkezett. A háromszínű zászló közepéből késsel vágták ki azt a szovjet mintájú címert, ami egy pár esztendeig ott éktelenkedett. Ez a fajta címer még a húszas években jött szokásba, amikor a korábban a cári birodalomhoz tartozó kaukázusi és közép-ázsiai népek szovjet köztársaságokat kezdtek alapítani. Ezek a jellegzetes, kör alakú, kalászokkal övezett címerek mind hasonlóak voltak, de mindegyikben volt valami egyedi.
Jellegzetesen szimbolikus cselekedet a szobordöntés, így a korábbi rendszer önkényuralmi jelképe, az ötágú csillag eltüntetése mellett a diktatúra bronzból öntött szimbólumának földre döntése és feldarabolása is. Sztálin szobra csak akkor engedett, amikor hegesztőpisztollyal elvágták a nadrágját a csizmája felett. A szobor egyik bronzcsizmáját évekig őrizte vidéki kertjében Pécsi Sándor, a híres színész (aki a forradalom után 16 évvel ugyancsak ezen a napon, november 4-én halt meg).
Egyesek szerint a bazaltkockák, amelyekből 1956 őszén a barikádokat készítették, olyan jelképei ’56-nak, mint a lyukas zászló. Ezekből az utcákat, tereket borító bazaltkockákból, mint szimbolikus anyagból épült emlékmű a hősök tiszteletére a Hargita téren. A bazaltkockák egységes tömböt képezve az összekapcsolódást, az összetartást jelképezik.
Szimbólumokból többet is hordoz a forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulójának megünneplése céljából az 1991-ig állt dísztribün helyén felállított szobor, amely 2006 darab, változó hosszúságú, 56 fokos szögben elhelyezett vasoszlopból áll. Ám ezek a szimbolikus számok nem nyilvánvalóak, sőt annyira rejtettek, hogy a szobor nem igazán tölti be a jelkép szerepét. Az emlékmű avatásával egy időben a Felvonulási teret átnevezték Ötvenhatosok terére – hiszen a névadás, névváltoztatás is lehet szimbolikus tett.
(A képeken: a lyukas zászló és a Kossuth címer, 56-os emlékművek, Bálint Endre: Halottak napja, 1956)

1956_31956_4

 

1956_2

A holtak birodalma

Szimbológia, Új, Ünnepek szimbólumai

Sajnos kevesen tudják, hogy november eleji ünnepeink gyökerei messze a kereszténység keletkezése előtti korba nyúlnak vissza, számos eleme a mai szokásoknak őseink évezredekkel ezelőtti világlátásából maradt ránk. Éppen ezért érdemes talán összefoglalni, miként tekintettek a túlvilágra pogány eleink, különösen a halál kapcsán. (Külön írunk majd az Alvilágról, s annak tudati, szellemi vonatkozásairól…)
A holtak birodalma, ahová az elhunyt lelke érkezik, vízi tükröződése, fonákja, fordítottja evilágnak. A holttest eltemetésénél ezt a legapróbb részletekig figyelembe vették. Ami itt napnyugatra – amerre a Nap is, Hold is nyugszik – esik, az a holtaknál a keleti égtáj, ezért helyezték fejjel nyugatnak őket, hogy a túlvilágra az ottani keletről érkezzenek. A túlvilágon csak a Hold világít, a Nap nem, ami itt világos volt, ott sötét lesz, így a nappalok és az éjszakák rendje megfordul, ezért járnak a halottak lelkei éjjel. Felcserélődik a jobb és a bal is, a férfiak, akik életükben a lakóhely jobb oldalát foglalták el, a sírban baloldalra kerülnek, s fordítva teszik melléjük a fegyverüket, szablyájukat, íjukat, tegezüket is. Ami azonban még lényegesebb: az emberi élet is visszafelé halad az öregkortól egészen a csecsemőkorig, mígnem megszületik – ezt látja halála pillanatában az ember, mintegy megelőlegezve, leperegni lelki szemei előtt.
A túlvilági út tehát negyven napig tart, s eközben az életét visszafelé élő lélek az itteniek segítő irányításával megérkezik a Világfához, hogy ezután fordítva téve meg az útját, hiszen születésekor onnan érkezett, visszatérjen annak tetejébe. Amikor a sír mellett megölték a halott lovát, majd lenyúzták és húsát megették a halotti toron, a bőrben benne hagyták az állat árnyéklelkét rejtő koponyáját valamint a lábszárcsontokat és valószínűleg egy közel függőleges rúdra helyezték, s csak negyven nap elteltével helyezték el felszerszámozva, felnyergelve, fejjel nyugatnak a holttest baloldalára. A rúd itt is a Világfát, az égbe vezető utat jelképezi. Ezen a veszélyekkel teli, hosszú túlvilági úton a halott lelkének, miután „elpatkolt”, szüksége van a lovára, annak erejére – mint a mesehősnek a táltosparipáéra -, hogy minden megpróbáltatáson szerencsésen túljutva végül az égbe érkezzen.
Az ősök hitében az íz madár alakú és a leszületendő lelkek mint madarak ülnek a Világfa ágain, várják, hogy leszállhassanak, beköltözhessenek egy újszülöttbe. A nemzetség elhalt tagjainak lelke ugyanis a leszármazottakba, a születő fiatalokba száll át. Ezért, s nem csak a jóindulatuk elnyerése végett volt igazán fontos az ősöknek szóló áldozat: mert azzal a lélek túlvilági útját egyengették. Minél sikeresebb pedig a lélek túlvilági útja, azaz minél több földi nyűgöt tudott levetni magáról, annál megtisztultabban ért az égbe és várt egy új születésre, s majdan annál nemesebb lélekkel testesült meg. Ez az új, az elkövetkező nemzedékek érdekében mindennél kívánatosabb és kieszközlendőbb cél volt.
Minden falunak megvolt ezért az áldozati helye, ahol az ősöknek áldoztak, hiszen az ősök szellemei az istenek világával is összekapcsolnak. Az áldozatot, a szertartást kiemelt személy, a közösség szellemi vezetője, papja végezte, aki képes volt megteremteni és megtartani az összeköttetést, aki közvetíteni tudta a két oldal kívánságait. Különösen a Telihold volt megfelelő időpont a szellemekkel való kapcsolatteremtésre, mert ilyenkor a legnagyobb a világosság a világ sötét felében, a sötétség birtokát képező Alvilágban, hiszen a fordított világrendnek megfelelően a Hold a holtvilág Napja. (A Hold talán a holt, „hűlt” Nap, mert „már” nincs önfénye…)
Az elhunyt fejéhez állított fejfa, csakúgy, mint később a kereszt, a Világfát jelképezte, amelyre a nőknél holdat, „kontyot”, vagy tulipános életfát, férfiaknál Napot, koronát, madaras életfát faragtak. Az is előfordult, hogy fát ültettek a sír fejéhez, ami megint csak a lélek útját, az égbevezető ösvényt, az ős-utat mutatja, s nemcsak az elhunyt sírjának jelölésére szolgált.
Az ősök kultuszának része az az elgondolás is, hogy a túlvilágon a szellemek élete bizonyos szempontból hasonló lehet, mint az evilági volt, ezért temették el a pogány korban a holtat lovával, élelemmel, nemegyszer feleségével, szolgákkal, vagy éppen ékszerekkel, amelyek meghatározták, hogy ki is ő, illetve amelyeket megszokott és amelyekre szüksége lehet ott is. A nyugatra eső Holtak Birodalmának egy lényeges különbsége azonban van az itteni világhoz és élethez képest: az egy fordított világ, ezért a férfiak, akik életükben a lakóhely jobb oldalát foglalták el, a sírban baloldalra kerültek.
Egy biztos: ahogy az ősök tisztelete az utódoknak, úgy a régi hagyományok tisztelete a nemzet számára a világ rendjének megtartását, megteremtésének lehetőségét jelenti. Ipolyi Arnoldot idézve: „Mert azon nemzet, mely emlékeit veszni hagyja, azzal saját síremlékét készíti.”

Halottak napjáról – népi hagyományai alapján

Szimbológia, Új, Ünnepek szimbólumai

Körösfői Kriesch Aladár_Halottak napja

Halottak napjához számos hagyomány, szertartás vagy éppen tabu kapcsolódott. Egyeseket ezek közül még most is életben tartanak, áthagyományoznak. Jó tudni, hogy miért mozgatta hajdan a nép képzeletét a félelem és miként szült ez olykor akár ellentmondásos szokásokat is.
A hagyományos cselekedetek egy része az apotropaikus mágia eszköztárába tartozott, vagyis gonosztávoltartó rítus volt. A megnyugvást szolgálta rögtön az, hogy amikor a temetőbe indultak, mákot szórtak a háztól a sírig. Ennek eredeti magyarázata az, hogy megakadályozzák, hogy a halott lelkek hazalátogassanak, ugyanis nekik minden mákszemet fel kellett volna venniük. Nyilván bele sem kezdtek, látva a feladat lehetetlenségét, vagy nem végeztek az első kakaskukorékolásra, amikor minden léleknek vissza kellett térnie a holtak birodalmába. Ennek az elképzelésnek a feledésbe merülésével a mákszórás szimbolikus cselekedetét később már azzal magyarázták, hogy az – nyilván a mák hatására utalva – a holtak békében nyugovását szolgálja, hogy nyugodt álmuk legyen.
Ősi, kontinenseken átívelő hiedelem, hogy azok a halott lelkek válnak kísértetté, akikről az utódok nem emlékeznek meg, nem gondoskodnak, akiket nem biztosítanak szeretetükről. Számos szertartáselem fakad az így keletkező félelemből és abból, hogy szimbolikus jelzéseket igyekeznek küldeni az elhunyt hozzátartozóknak.
Ma is gyertyákat, mécseseket gyújtunk elhunyt szeretteink emlékére. A népi hiedelem szerint ennek az a célja, hogy a világosban a „véletlenül kiszabadult lelkecskék” ne kísértsenek és újra visszataláljanak a maguk sírjába, ne nyugtalanítsák az élőket. A néphit szerint ilyenkor azért kell megszépíteni a sírokat, hogy a halottak szívesen maradjanak lakhelyükben.
Volt, ahol azt hitték, hogy az első gyertya meggyújtásánál minden családtagnak jelen kell lennie, mert a holtak szellemei kijönnek a sírokból és ellenőrzik, hogy mindenki megemlékezik-e róluk. Az égő gyertyát nem szabad egyik sírról egy másikra tenni, mert annak a halottnak a bűne, akinek a sírjáról elvették, átszáll a másik lelkére. Egy néphit szerint aki virágot szakít a sírról, azt elviszi a halott.
Egyes vidékeken a temetőbe ételt vittek ki, s a sírokra helyeztek belőle, a maradékot pedig a koldusoknak adták. Többfelé úgy tartották, hogy a Mindenszentek és Halottak napja közti éjszakán a halottak miséznek a templomban és amíg a harang szól, hazalátogatnak szétnézni. Ezért az ünnepek előtt végezték az őszi nagytakarítást, hogy a tisztán, felkészült lelkekkel fogadják őket. Este úgy tértek nyugovóra, hogy előtte minden helyiségben lámpát gyújtottak, hogy az elhunytak eligazodjanak a házban. Valójában így nehezebben elevenítette meg a képzeletük a környezetüket láthatatlan szellemekkel, mint sötétben történhetett volna… Sokfelé szokás volt, hogy a hazalátogató lelkek számára megterítettek, ételt és bort, de legalább kenyeret, sót, vizet tettek az asztalra vagy az ablakba.
Halottak napjának hetét a halottak hetének is nevezték. Erre a hétre több korlátozó szokás, munkatilalom is vonatkozott. Nem volt szabad például mosni, mert az ezen a héten mosott ruhák megsárgultak. Meszelni sem lehetett, mert a férgek ellepték a házat. Tilos volt a földeken dolgozni, mert mindez bajt hozhat a ház népére, de tiltott volt ezen a napon a varrás is, mert minden öltés ezen a napon szúrás a halottjuknak.
Érdekes, hogy a fokhagyma általában a leghatékonyabb eszköz volt a gonosz erők és a kísértetek távoltartására. Kivéve ezen a héten, mert ilyenkor hatástalan volt! Nem volt szabad fokhagymát ültetni sem ezen a héten, mert “az mind megromlott volna”.

Idézetek, Szimbológia, Új

“A rítusok, a szimbólumok azért fontosak, mert támaszt, vigasztalást adnak. A halállal való küzdelem megfoghatatlan, homályos, sötét valami, s a gyászoló ilyenkor kapaszkodókat keres. Olyan kapaszkodókat, melyek megőrzik a halállal való küzdelmében, nem hagyják elveszni, belebetegedni, s amelyek máris előre nyúlnak, a túlvilág vigaszát közvetítik. A régi ember gyásza ezért volt kevésbé beteges, cinikus. Amikor ma kilúgozzuk a szimbólumokat, a vallás „kultúrvallás” lesz, akkor egy nagyon fontos támasztól, vigasztól, végső soron az igazságtól fosztjuk meg a modern embert. Tartsd meg a rítusokat, a rítusok megtartanak téged – mondhatnánk.”
Papp Miklós görög katolikus lelkész