2014. november hónap bejegyzései

George B. Marwell

Néhány hete került a könyvesboltokba George B. Marwell a Világok útvesztője című regénye. A könyv nagy sikernek ígérkezik, amelyről például azt írták, hogy „Marwell nemcsak Dan Brownnak, de Umberto Ecónak is feladta a leckét. És mindjárt az első könyvével! Bravó!” Sikerült elérnünk a szerzőt, az alábbiakban a vele készült interjú olvasható.
Csörgő Zoltán: Mi adta az ötletet, hogy a főhős, akárcsak Dan Brown bestsellereiben, egy szimbólum szakértő legyen?
George B. Marwell: Leonard Larkin a szó szigorú értelmében nem szimbólum szakértő. Bölcsészdoktor – ennyi derül ki róla a könyv lapjain, aki azonban valamilyen szinten foglalkozott szimbológiával, hiszen megtudjuk, hogy Oxfordban többek között William Blake költészetéről és a reneszánsz hermetizmusról szokott szemináriumokat tartani. A szimbológiában való jártasságának azután a történet során nagy hasznát veszi, legalább annyira, mint a filozófia területén szerzett ismereteinek.
CsZ.: Mi a szerepe a könyvedben a szimbólumoknak?
GBM: A szimbólumok teremtik meg azt a szellemi labirintust, amelyben a könyv szereplői kezdettől fogva bolyonganak, nyomukban a vállalkozó kedvű olvasóval. Odvas, kiszáradt tölgyfa szétterülő ágakkal, a három elem, Jákob létrája, az önmagába visszatérő lépcső – hogy csak a legfontosabbakat említsem. Mindegyiknek meg kell fejteni a jelentését ahhoz, hogy előre juthassunk. S ez a szellemi, vagy divatos szóval: virtuális útvesztő végül elvezet a valódihoz, egy apátság templomának kriptájából nyíló igazi labirintushoz, melyet megint csak végig kell járni, hogy a rejtélyekre fény derüljön. Természetesen a labirintus maga is fontos szimbólum, hiszen egyebek mellett azt az elemi kiúttalanságot jelképezi, melyben a világra eszmélő ember találja magát.
CsZ.: Miféle rejtélyek köré épül a történet?
GBM: Krimiről van szó, a kiinduló kérdés tehát a szokásos: ki a gyilkos? Hamarosan azonban világossá válik, hogy erre a kérdésre csak akkor lehet válaszolni, ha komolyan elgondolkodunk azon, hogy mi a valóság. Vagyis a Világok Útvesztője egy furcsa, rendhagyó krimi, amelyben a tettes által hátrahagyott nyomok a filozófia területére vezetnek. A valóság síkjáról a valóság mögé, ahol a tarot első aduján látható mágus vagy bűvész vár ránk. Egy újabb szimbólum. Kérdés, hogy fel vagyunk-e készülve erre a találkozásra.
CsZ.: Filozófus és filozófia tanár vagy. Ebből a szempontból hogyan értékeled a szimbólumok szerepét az ember életében?
GBM: A német filozófus, Ernst Cassirer szerint az ember nem annyira animal rationale, inkább animal symbolicum, vagyis szimbólumalkotó, szimbólumhasználó lény, aki viszonyát a mindenséghez és a többi emberhez szimbólumok segítségével fogalmazza meg. Ha a görög szó eredeti jelentését nézzük, azt találjuk, hogy a szimbólum egymás mellé helyezése két valaminek, ami eredetileg egy volt. A szimbólumokban való gondolkodást tehát az elveszített, de visszanyerhető egység tudata élteti. Amikor az ember szimbólumokat alkot, nyelvet, vallást, mítoszokat és művészetet teremt, egy ősi, mélyről fakadó késztetésnek enged. Gondoljunk arra, hogy az álmaink, ezek a lélek tudattalan régióiból felszálló különös buborékok szintén a szimbólumok nyelvén szólnak hozzánk. A hermetikus hagyomány azonban még tovább megy és azt mondja, hogy a kozmosz egésze is szimbolikusan van megalkotva. Egymás mellé lett helyezve egy fizikai és egy szellemi, spirituális szint, s a kettőt kölcsönös megfelelések fűzik egybe. Vagyis nem egyszerűen csináljuk a szimbólumokat, hanem már eleve itt vannak és körülvesznek bennünket, akár a csillagos égbolt. Baudelaire verssorát idézve: „Jelképek erdején át visz az ember útja”. Kevésbé poétikusan azt is mondhatnám, hogy a szimbólumok a pókháló szálai, amelyben mi vagyunk a legyek. Hogy ki a pók, azaz ki hozta létre ezt az egész szövevényt, kiderül a könyvből…
világok útvesztője

Vásárolja meg kedvezménnyel webáruházunkban!

A Skorpió időszakának szimbólumai és tudatfejlesztő lehetőségei a néphagyomány útmutatásai alapján

A Tejút hasadéka, az az elágazás, amely a Tejút és az Állatöv egyik találkozásánál, a Skorpió jegyének első felénél található, voltaképpen egy kapu. Amikor az évkörben a Nap eléri ezt a kereszteződést, ezt az időpontot november elseje, Halottak napja jelzi. A fény csökkenésével az alvilág kapuja ilyenkor kitárul. A nappalok gyors rövidülése, a sötétség elhatalmasodása a Világban az alvilági erők uralmának kezdetét jelzik. A Nap s vele a Természet megkezdi alvilági életét.
Ez az időszak analóg a mesei naphős alvilágjárásával, aki alászáll, hogy legyőzze ellenségét, a sötétséget megtestesítő sárkányt. A téli hónapok tehát különösen alkalmasak az alvilági alászállásra, azaz a befelé fordulásra, megvívni a harcot, meghalasztani a múlandót, hogy a földbe elvetett mag sorsát követve, a meghaló és új életre kelő a Nappal együtt újjászülethessünk, mert ez a tett a tudatosság kiterjesztését eredményezheti a tudattalan, nem uralt tartományokra. A sötétség uralma akkor ér véget, amikor tavasszal a Nap világossága immár a földi világban erőteljesebb, azaz győz a sötétség felett.
Az alvilág kikerülhetetlen szakasz a születések körforgásában: a léleknek a halál után a túlvilágon keresztül vezető útján egy újabb születésbe. A lélek a halál után az alvilágban, azaz azokon a területeken, amelyekre élete során tudatosságát nem tudta kiterjeszteni, önnön nem tudatosított erőivel, mint a tudat folytonosságát kioltó rémisztő halálerőkkel szembesül. A mesék tudják, mi vár a lélekre: megriad, ha nem felkészült, a démonokban saját egyensúlytalansága, uralatlansága, tisztátalansága, tisztázatlansága ölt alakot. A beavatás során a beavatott élménye ugyanaz, mint a halotté: az alvilági erőkkel, azaz saját nem uralt erőivel kell szembenéznie, így az Alvilág a körforgást leállítandó beavatás esetén a tudatosan végrehajtott halál első fázisának színtere is.
Az emberben az alvilág a testi kötődésnek, az elfojtott tudattartalmaknak, az uralatlan erőknek, az Ármány az emberbe befészkelődött önösségnek, a sötét a tudatlanságnak felel meg. Az ártó erők a tudatiságunkban, végső soron a tudatlanságunk folytán kialakuló, negatív érzelmek keltette mérgeket, betegségeket okozó, kiegyensúlyozatlan, ezért a múlandóságot, a születés és halál, végső soron az idő körforgását előidéző energiákat szimbolizálják.

Symbolon-idézet – A nyitott kapu

„Minden földi jelenség egy hasonlat és minden hasonlat egy nyitott kapu, amelyen keresztül a lélek – ha kész erre -, beléphet a világ belsejébe. Ahol te és én, ahol a nappal és az éjszaka eggyé válik. Minden embernek egyszer életében itt vagy ott útjába akad a nyitott kapu, egyszer mindenkit meglegyint a gondolat, hogy minden, ami látható, csupán hasonlat és a hasonlat mögött ott lakik a szellem és az örök élet. Persze kevesen lépnek át a kapun és kevesen adják fel a szép látszatot a sejtett, benső valóságért.”
Herman Hesse

Szent Márton napja a néphagyomány szimbólumkincsében

szmarton4

Az igazán jelentős belső történéseink vagy tükrözik a kozmikus léptékű természeti folyamatokat, vagy túllépnek a jelen időn, s kapaszkodót, mintát keresnek az emlékezetté nemesült, szimbólumokba, ünnepekbe sűrűsödött múltban.
Így van ez az őszt lezáró, (egykor) adventnyitó Márton-napon is. A termést betakarították, s az öreg, hanyatló Nap fénye lassan elköszön a természetben. Rövidülnek a nappalok, csökken a világosság, s ahogy kinn egyre inkább nő a sötétség, befelé kell fordulni és bent szükséges őrizni a tudatosság lángját. Márton napja a Skorpió utolsó dekádjának kezdete, benne van a mélység és a magasság, az élet búcsúztatása és a mindenekfeletti életöröm. Néphagyománya csupa élet: lakodalom, áldomásozás, amelyeknek tartalma sokkal inkább szakrális, s mélyebbre vezet minden főleg ma dívó gazdasági, s egyéb szempontoknál.
Az csak felszínes magyarázat, hogy a paraszti gazdaságokban Márton-napon levágták a jószág egy részét, mert már nem lehetett kihajtani a legelőre és a takarmány túlságosan sokba került. Ennél sokkal mélyebb ok, hogy Márton – aki a köpenyét megosztotta egy koldussal és ez a tette tette mélyen emberivé és követhető példaképpé az egyszerű nép számára – példája nagylelkűségre ösztönzött. A szokáshagyomány ezt a mindennapokban jó ideig számontartotta. A 17. században például Sopronban a bordézsma szedése előtt, Márton napján a bérlők megvendégelték a városi tanács tagjait és a dézsmaszedő tisztségviselőket, s bizonyára nem csak azért, hogy azután ezek is gyakorolják a nagylelkűséget velük szemben…
November 11-e a néphagyományban a gazdasági év zárása, az elszámolás, a jobbágytartozás lerovásának ideje, melyet kiadós liba-lakomákkal és munkatilalommal ünnepeltek. A falvakban ünnepélyesen bírót választottak maguk közül az új évre. Ekkor jártak le a munkaszerződések is. Ilyenkor kaptak a pásztorok, kanászok, kondások éves járandóságot, a “Mártongarast”, a bocskorpénzt, meg a természetbeni juttatásokat, hogy megteljen télre a kamrájuk. A pásztorok minden háztól szentmárton-rétest kaptak Zalában. A mesterek vacsorát adtak a legényeiknek. Mivel a boltokban ezen a napon gyújtottak először gyertyát, az ínycsiklandozó sültet “gyertyapecsenyének” is mondták.
Szent Márton napján a pásztorok vesszőt adtak ajándékba a gazdáknak. Ez volt a Szent Márton vesszeje. Köszöntőt is mondtak, a gazda megfizette a bélesadót vagy rétespénzt. Márton vesszeje többágú volt, úgy tartották, ahány ága van, annyit malacozik a disznó. A bősi gazdák a disznóól tetejébe szúrták dögvész ellen. Tavasszal ezzel a vesszővel hajtották ki az állatokat.
Néhol Márton-nap a cselédfogás és a legeltetés határnapja, valamint vásárnap. A kalotaszegi falvakban a jószág behajtása alkalmából Márton-napi bált rendeztek. Ezen a vidéken igen gyakori a Márton név, ezért mint névnapot is ünneplik névnapköszöntőkkel.
A márton-napi időből jósoltak is: “Ha Márton fehér lovon jön, enyhe tél lesz, ha barnán kemény tél várható.” Máshol ha “Márton fehér lovon jár”, akkor felkészülhetünk a havazásra. Egy kalendáriumi regula szerint: „Márton napján ha a lúd jégen jár, akkor karácsonykor vízben poroszkál.” További e naphoz fűződő időjóslás: “ha jókedvű Márton, kemény lesz a tél”.
Más megfigyelésekből a következő évi szőlő- és bortermésre próbáltak következtetni: ha a szőlő levele Márton napján még zöld, akkor enyhe télre lehet számítani. Ahogy Márton napján az ereszcsatornák zúgnak, úgy zörögnek majd a prések jövőre. Ahány csepp eső hull a szőlőtőkére, olyan sok szőlő lesz rajta ősszel. Márton-nap a téli évnegyed kezdőnapja, negyvenes nap: karácsony rámutató napja. Egyúttal a tél sőt a következő évi termés ellentétes rámutatónapja: ha esik az eső, akkor a következő évben mégis szűk termés és kevés bor lesz.
Végezetül jó tudni, talán még időben érkezik a hír: aki Márton éjszakáján álmodik, boldog lesz. Ám tudjuk, hogy mindannyian álmodunk, legfeljebb nem emlékszünk: boldog tehát az lesz, aki reggel ébredve emlékszik is álmára.

Síva

A hindu szimbólumok a filozófia és a vallás nézeteit, üzeneteit ültetik át a jelképek üzenetközvetítő világába. Ilyen közvetítő erők a hindu világlátásban nagy szerepet betöltő istenségek.
Az indiai gondolkodás az Isten, azaz Ísvara megnyilvánulását hármasságnak látja:
– Brahmá, a teremtő
– Visnu, a fenntartó
– Síva, a pusztító és egyben újrateremtő, megújító.
Ezt az isteni hármasságot hívják Ísvarának vagy Trimurtinak.
Trimurti szimbolikus üzenete a létezés minden szegmensére érvényes teremtés, fenntartás, pusztítás és megújulás állandóan áramló ciklikus mozzanata. A létezés egyet jelent a változással. Minden lehetséges változás pedig e mozzanatok valamelyikének stádiumában, állapotában volt, van és lesz.
Ísvara másik neve, a Dattatréja erre az összetett isteni erőre utal ábrázolásában, hiszen ő a háromarcú istenség, akiben a cselekvés és a létezés minden típusa egységet alkot. Mintegy az időt megállítva és megsemmisítve, a jelen pillanatba sűríti a tudat erőit.
A három isten – Brahmá, Visnu, Síva – közül most az egyikük által megjelenített minőséget, a Síva révén szimbolizált erőket érdemes kiemelni. S hogy miért éppen őt, aki az isteni hármasság sorrendjében az utolsó? Vagy inkább az első?

Trimurti

Az északi féltekén az őszi és a téli időszakban, természeti időrendben az általa képviselt pusztító és újrateremtő erők minőségei dominálnak. Hiszen az, ami eddig volt, most elmúlik, amint mondani szokták, a természet egy bizonyos időre visszahúzódik, „meghal”, hogy néhány hónap múltán újult, s friss, zöld energiákkal jelentkezzen. Saját erőinkkel, tudati áramlásunkkal érdemes ezeket a nagy erőket követni, hiszen bölcsességük végtelen… Ez az időszak számunkra is a visszahúzódásról, benső figyelemről, s mindazok elengedéséről szól, amik már nem építenek, nem a kiteljesedésünket, áramló és nyitott benső Énünkkel való kapcsolatunkat szolgálják. Hiszen ezeket a lehetőségeket az év eddigi időszakaiban jó esetben megéltük, a belőlük fakadó energiákat beépítettük, ezért mára már elavultak, tehát úgy érdemes elengednünk őket, ahogy a fa engedi ellebbenni finoman, s fokozatosan leveleit.
A sívai minőség ezeket az erőket, lehetőségeket segíti bennünk, érdemes tehát tudatunkba emelni, hogy a változást, sőt, az átalakulást szolgáló, segítő lehetőségeivel tudatosan éljünk. Síva csak akkor „tombol”, amikor ragaszkodunk régi megszokott és berögzült mintáinkhoz, tudati sémáinkhoz. Ekkor nem ad lehetőséget már a lágy elengedésre, hanem erővel és gyorsan szakítja ki életünkből mindazt, ami csak megszokottságból és kényelemszeretetből van csupán jelen elménkben, tudatunkban és ezeken keresztül az életünkben. Tombolása ilyenkor jelentkezhet például betegségben… Táncával bármi áron megújít! Értünk van.

siva
Síva egyik neve Jógésvara, azaz a Jóga Ura: a kimozdíthatatlan Szemlélő, az önuralom és az önmegvalósítás isteni elve. A világban megjelenő isteni minőséggel, erővel való azonosulás lehetőségét hordozza, s mint ahogy köznapi szinten az ember nem létezhet víz nélkül, ugyanígy a jóga magas szintű útján nem létezhet Síva szimbolikus és transzcendens tudása, üzenete nélkül sem! Ahhoz, hogy ez a nemes erő és tudás, mint kincs hozzáférhetővé, elérhetővé váljék az ember számára, teljes önkontrollra, vagyis a „tapaszra” van szükség. A tapasz módszere a jóga és a meditáció gyakorlása, mely önmagát és a valóságot tisztán látó és nyugodt tudatállapotot eredményez.
A szó jelentése aszkézis, lemondás, az „önuralom tüze”. A tapasz a jóga útján való előrehaladás érdekében tudatosan vállalt önfegyelmezés, óriási akaraterő, kitartás és nem utolsó sorban az érzékek uralása. Olyan benső hő és segítő erő, amely megtisztít a régi beidegződéseinktől, gondolatainktól és érzéseinktől, mely „leéget” minden olyan felesleget, ami az embert megakadályozhatná, hogy elérje mély, benső és tiszta nyugalmi állapotát.
Azonban nem szabad összekeverni az önkínzással vagy az értelmetlen önsanyargatással! A tapasz abban segít, hogy céltudatosan tudjunk haladni a jóga és/vagy az élet más területein. Ilyen hozzáállásnál az akadályokat nem gátként érezzük, hanem megoldandó feladatként. Ez a méltó sívai erő!
Wanshart Erika

Szent Márton napja

szmarton2

Az év 11. hónapjának 11. napja sok ember számára már önmagában elegendő ahhoz, hogy ünnepeljen, ezért néhol november 11-én pontban 11 órakor kezdődnek a Márton-napi ünnepségek. Márton-napra mindenütt liba dukál, s egyre több étterem rendez ilyenkor nem is libavacsorát, hanem liba-hetet. De miért kell libát enni november 11-én? S miért ekkor kóstolják meg az újbort? Mi az oka annak, hogy hajdan e nap másnapján kezdődött egy negyven napos böjt? Miért tartanak néhol Márton-nap estéjén lámpásfelvonulást? Csupa olyan kérdés, amelyre a hagyományok ismeretében választ lehet adni. Néha azt hihetjük, tudjuk is a választ, ám lehet, hogy tévedünk, vagy csak részigazságot ismerünk, hiszen az igazságnak mélyebb szintjei is léteznek.
Nézzük például az első kérdést! November 11-én a katolikus hagyomány szerint arra való megemlékezésül eszünk libát, mert ezzel felidézzük Szent Márton alakját és különösen püspökké választásának történetét. Ebben ugyanis a libák szinte mint szent madarak, az isten küldöttei, bölcs akarata teljesülésének intézői jelennek meg. Történt ugyanis, hogy Márton, aki egyébként 316 körül táján Pannóniában született egy római katonatiszt fiaként, s ő maga is katona lett, később megkeresztelkedett és téríteni kezdett. Térítő munkájával magára vonta az arianizmus híveinek gyűlöletét, ezért idővel remeteként élt. Mivel tanítványok gyűltek köréje, a remetelak kolostorrá nőtt. Később Tours közelében is alapított egy kolostort. 371-ben nép és a papság mind Mártont kívánta püspöknek, de a legenda szerint Szent Márton olyan szerény ember volt, hogy a nagy tisztesség elől a ludak óljába bújt. Ám a ketrecben felriadtak a libák, hatalmas gágogást csaptak, így hát mégis ráakadtak Mártonra.

szmarton
Szent Márton személyét már a korai középkorban is a jószágok patrónusaként tisztelték. Ezen a napon tömött libát vágtak, mondván: “Aki Márton napján libát nem eszik, egész évben éhezik.” A Márton-napi liba-lakomáról szóló első írásos beszámoló 1171-ből származik. Ám akkoriban ez nem annyira a szentéletű püspököt eláruló szárnyasokkal függött össze, hanem azzal, hogy Szent Márton napja jelentette a paraszti év végét, a cselédek ilyenkor kapták meg évi bérüket és hozzá ráadásként egy libát, mert a szárnyasok nyáron felduzzadt hadát a tél beállta előtt meg kellett tizedelni.
A Szent Márton lúdja elnevezés valószínűleg inkább egy régi római étkezési szokásból ered. Ugyanis ezen a napon általában libát ettek annak az emlékére, hogy ludak mentették meg hangjukkal a római Capitoliumot a gallok támadásától. Innen a ludak megtisztelő “avis Martis” neve, melyből könnyen vált “avis Martini”.
Ám ennek a római szokásnak is van egy mélyebb értelme, amihez a gallokkal, libákkal kapcsolatos legenda csak utólagos magyarázat lehet. November 12-e és december 21-e között negyven nap telik el. Egy ősi világképen alapuló, szertartásközpontú életrendben a Napút, mint a Nap életútjának különösen kettő eseménye: a születése (téli napforduló) és a sötétség feletti győzelme (tavaszi napéjegyenlőség) előtt hajdan egyaránt böjtöt tartottak, hogy felkészítsék, összhangba hozzák saját szellemüket is ezekkel a kozmikus és természeti eseményekkel. A nagy áldomásozást tehát az is magyarázza, hogy a középkorban ekkor a Karácsonyt megelőző negyvennapos böjti időszak következett, amelynek a németek a találó Martinifasten, azaz Márton böjtje nevet adták.
A márton-napi libalakoma gyökerei másfelől az aratási időszak végén álló pogány állatvágási ünnepekre nyúlnak vissza, amelyeket a kereszténység is átvett. Kezdetben Márton napja nemcsak a tél kezdetét jelentette, hanem a karácsonyt megelőző (akkor még) hat hetes adventét is. A római egyházban csak később honosodott meg a négyhetes adventi időszak. Régen az évkör Adventje Márton-naptól indult el, s ez az új esztendő kezdetét jelentette. Vagyis Márton az óév utolsó nagy jeles napja volt, mert adventtel már az újesztendő kezdődött.
Egy régi latin mondás szerint “gaudia Martini: anser et amphora vini”, vagyis ludat ettek, bort ittak a szent püspök ünnepén. Ilyenkor vágták le az első hízott libákat is és jól belaktak a “repülő kalóriabombákkal” az adventi böjtölés előtt. Idővel a Karácsony előtti böjt eltűnt, ám nyomai fennmaradtak épp a böjt megkezdése előtti nagy töltekezés: a libavacsora és az újbor megkóstolása hagyományában.
A szőlősgazdák ekkor kóstoltatták meg egymással a kiforrt termést, s az új bornak, miként emlegették: Márton volt a bírálója. Szent Márton azon védőszentek egyike, aki életében ugyan nem volt kapcsolatban a borral, de ünnepének időpontja a must kiforrásával, az újbor kierjedésével esik egybe. Valószínűleg ez a momentum hívhatta életre a borral kapcsolatos Márton-napi szokásokat. Szent Márton és a bor szoros kapcsolatát fejezi ki a Nyugat-Európa számos szőlőtermő vidékén elterjedt hiedelem is, miszerint Márton Krisztushoz hasonlóan a vizet borrá tudta változtatni. Tours-i Gergely Mártont a bor gyarapítójának és adományozójának nevezi. Feljegyzései szerint Tours-ban volt egy csodatévő szőlőtőke, melyet Márton ültetett. Gergely leírásában egy Ingetrud nevű apáca a szent sírjáról egy edénybe vizet gyűjtött. Ebből a vízből egy cseppnyi elegendő volt ahhoz, hogy sírra helyezett félig töltött borosedény egy éjszaka alatt tele legyen borral.
A nép Mártont annyira szívébe zárta, hogy több helyen Márton-napkor gyermekek járták végig az utcákat fáklyákkal, lámpásokkal és Márton dicséretét énekelték. Természetesen a lámpás felvonulás időpontja sem véletlen. Az őszkezdő Mihály-nap után és Karácsony előtt egyaránt hat héttel van Márton-nap, ami tehát félúton helyezkedik el az őszi napéjegyenlőséghez és a téli napfordulóhoz kapcsolódó ünnepeink között. A napok egyre rövidülnek és a külső sötétség egyre inkább hatalmába keríti a napokat. A természet erői visszahúzódnak a föld mélyére, hogy azután majd tavasszal új erővel elinduljanak a Nap felé. Ebben az időszakban a fényt, amelyet eddig a Naptól kaptunk, most saját magunkban kell megtalálnunk és minden lény felé sugároznunk.

szmarton3
A lámpások az égitesteket jelenítik meg. Ezek az égi erőket szimbolizálják, amelyek az emberi lélek segítségével akarnak hatni itt a földi világban. Márton lámpájában felvillan a reménység pislákoló fénye, mely jelzi, hogy a Nap fénye újra erősödni fog, nekünk pedig egyre több belső erőt, fényt kell gyűjtenünk, hogy a Karácsonyig tartó úton végig tudjunk menni.

“A világ minden jelensége rejtett üzenet. Aki képes olvasni a jelekben, megérti a rejtett dolgokat és az üzenet szent kinyilatkoztatássá válik. A teremtés szentírás, hangsúlyozta mindig Paracelsus. Aki belehelyezkedik a dolgok jelképrendszerébe és értelmezni tudja, amit lát, az, mondja Böhme, megérti az isteni bölcsességet.”
Herbert Fritsche