A Skorpió-időszak az évkörben a befeléfordulás elmélyítésének szükségességéről szól. Az évkörben hullámzik a tudat irányultsága az ár-apályjelenséghez hasonlóan: amikor a Nap a téli napforduló után megszületik, ezzel a tudat is újjászületik, s ahogy nő a fény, a világosság a világban, úgy fordul mind jobban a világ felé. Aktivitása akkor kezd igazán belendülni, amikor a világosság győz is a sötétség felett a tavaszi napéjegyenlőség idején. A nyári napfordulóra a tudat eléri legtisztább, legvilágosabb állapotát, miközben tettereje is a csúcson van, a Nap zeniten való haladásához hasonlóan. Ettől kezdve azonban a tettek immár gyümölcseiket termik, csökken a nappalok hossza, a fény a világban, ezért nekünk is mind jobban befelé szükséges fordulnunk. A begyűjtött tudatosságot érdemes mindinkább besűríteni, ahogy a növények is magba gyűjtik erejüket.
A Skorpió első dekádjának végénél a Nap eléri az alvilág kapuját és megkezdődik alászállása, túlvilági útja, mint a mitikus és mesei hősöké. A Skorpió időszaka számos szellemi lehetőséget hordoz – s ez nagyon ismerős a Skorpió-szülötteknek! – a születés és halál titkainak keresése, a mélységek kutatása, a tabukkal való foglalkozás, a szembesülések, az ellentétek és a szélsőségek keresése és tudatos megtapasztalása, a belső késztetésből eredő átalakulás terén.
Beavató időszak ez, a halálból való tanulás ideje. A Skorpió első dekádjának végétől, Halottak napjától kezdődő időszak jelszava: „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni!”. Ilyenkor a mi benső világunkban is alászállás indul, szembesülés kezdődhet az árnyékvilágunkkal. Tudatunknak azzal a részével, amit Carl Gustav Jung árnyéknak nevezett, vagyis a sötét, elutasított, elnyomott vagy éppen fel nem ismert és mindezért tudattalan oldalunkkal. Az árnyékban lényünk azon vonásai foglaltatnak benne, amelyeket nem élünk meg, nem szeretünk, inkább elnyomunk, elfojtunk és igyekszünk megfeledkezni róluk.
Fedezzük föl, ismerjük ki önmagunkat, kutassuk föl árnyékunkat és fogadjuk el végre! Ugyanúgy hozzánk tartozik, mint az úgynevezett jó tulajdonságaink, amelyek mellesleg egyáltalán nem biztos, hogy jobbak, csak a kultúránk ezeket fogadja el. Nem tagadhatunk meg semmit, ami a miénk, kivéve, ha beteg és elviselhetetlen emberré szeretnénk válni. Ehelyett inkább legyünk belsőleg tiszták, könnyűek, szeretetteljesek és tudatosak.
Megtagadott, korábban meg nem élhető személyiségrészeink tudatosítása, elfogadása, integrációja energiát szabadít fel, hiszen azt nem kell elfecsérelnünk arra, hogy hárítjuk a szembenézést. Mély, kreatív erőforrásaink felé is csak az árnyékba rejtett, űzött lélektöredékek feldolgozása, megoldása révén haladhatunk. Integráció és eloldódás, s az ebből adódó erőfelszabadulás teszi majd lehetővé a Nyilas időszakában, hogy az ég felé lőjük nyilunkat.
Az egyik legnagyobb lehetőség mégis a múlandóság tudatosítása, azaz érdemes megvizsgálnunk, mi a múlandó és mi a maradandó, megőrzendő bennünk? Ki lehet használni a most megnyilvánuló erőt arra, hogy azt szüntessük meg, ami valóban felesleges. Jó alkalom ez az időszak tehát arra is, hogy véget vessünk megszokásainknak, mert ezek az ego, az egyensúlytalan energiák áramlása keltette lefokozott, hétköznapi önátélésünk támaszai. A szokásaink, viselkedésmintáink könnyedén mentesítik a figyelmet, s ezért mindennapi létezésünk, tevékenységünk nagy részét automatizmusok töltik ki. De ezeket kell megtölteni figyelemmel, tudatossággal, mert lehet ez egy háló, ami látszólag megtart, de olyan háló is, amelyben a szabadságra törő szellem vergődik, gúzsba kötve érzi magát. Ezt a hálót érdemes áthasítani ebben az időszakban.
Ezt megtámogatja a tíz nappal később, a második dekád végétől induló negyven napos böjti időszak. Negyven nap épp elegendő arra, hogy megszilárdítsuk a változást, a teljes átalakulást. Ez az Opus Magnum, a Nagy Mű ideje, benne a fő művelet a solutio és a coagulatio, az oldás és kötés, amikor egy magasabb szinten szilárdíthatjuk meg magunkat, finomabb támasztékot teremthetünk tudatosságunknak.
A negyven nap alatt kiemelten fontos a harmadik, hetedik, tizenkettedik, huszonegyedik nap, amelyek az újravizsgálást, az áttörés, átszakadás elmélyítését, fenntartását segítik. Így nem hagyjuk, hogy elsikkadjon a felismerésünk, eltemetődjön a szándékunk, újraszövődjön – ahogy egyébként nagy erővel szokott – a megszokott kis életünk komfortzónáját fenntartó öntudatlan benső programjaink hálója. Kilépni a lekorlátozó megszokások kötéséből, az automatizmusok egymást gerjesztő, kibomló, s bomlasztó köréből, újra meg újra, ez kis halálok sorozata. Fontos élmény ez évente annak érdekében, hogy tapasztalatot szerezzünk függőségeink felszámolhatóságáról, elvarázsoltságunk megtörhetőségéről, hogy felkészüljünk a negyven nap vagy életünk végén a halál küszöbén való nagy átlépésre: a teljes szabadságra.