Új kategória bejegyzései

Síva

A hindu szimbólumok a filozófia és a vallás nézeteit, üzeneteit ültetik át a jelképek üzenetközvetítő világába. Ilyen közvetítő erők a hindu világlátásban nagy szerepet betöltő istenségek.
Az indiai gondolkodás az Isten, azaz Ísvara megnyilvánulását hármasságnak látja:
– Brahmá, a teremtő
– Visnu, a fenntartó
– Síva, a pusztító és egyben újrateremtő, megújító.
Ezt az isteni hármasságot hívják Ísvarának vagy Trimurtinak.
Trimurti szimbolikus üzenete a létezés minden szegmensére érvényes teremtés, fenntartás, pusztítás és megújulás állandóan áramló ciklikus mozzanata. A létezés egyet jelent a változással. Minden lehetséges változás pedig e mozzanatok valamelyikének stádiumában, állapotában volt, van és lesz.
Ísvara másik neve, a Dattatréja erre az összetett isteni erőre utal ábrázolásában, hiszen ő a háromarcú istenség, akiben a cselekvés és a létezés minden típusa egységet alkot. Mintegy az időt megállítva és megsemmisítve, a jelen pillanatba sűríti a tudat erőit.
A három isten – Brahmá, Visnu, Síva – közül most az egyikük által megjelenített minőséget, a Síva révén szimbolizált erőket érdemes kiemelni. S hogy miért éppen őt, aki az isteni hármasság sorrendjében az utolsó? Vagy inkább az első?

Trimurti

Az északi féltekén az őszi és a téli időszakban, természeti időrendben az általa képviselt pusztító és újrateremtő erők minőségei dominálnak. Hiszen az, ami eddig volt, most elmúlik, amint mondani szokták, a természet egy bizonyos időre visszahúzódik, „meghal”, hogy néhány hónap múltán újult, s friss, zöld energiákkal jelentkezzen. Saját erőinkkel, tudati áramlásunkkal érdemes ezeket a nagy erőket követni, hiszen bölcsességük végtelen… Ez az időszak számunkra is a visszahúzódásról, benső figyelemről, s mindazok elengedéséről szól, amik már nem építenek, nem a kiteljesedésünket, áramló és nyitott benső Énünkkel való kapcsolatunkat szolgálják. Hiszen ezeket a lehetőségeket az év eddigi időszakaiban jó esetben megéltük, a belőlük fakadó energiákat beépítettük, ezért mára már elavultak, tehát úgy érdemes elengednünk őket, ahogy a fa engedi ellebbenni finoman, s fokozatosan leveleit.
A sívai minőség ezeket az erőket, lehetőségeket segíti bennünk, érdemes tehát tudatunkba emelni, hogy a változást, sőt, az átalakulást szolgáló, segítő lehetőségeivel tudatosan éljünk. Síva csak akkor „tombol”, amikor ragaszkodunk régi megszokott és berögzült mintáinkhoz, tudati sémáinkhoz. Ekkor nem ad lehetőséget már a lágy elengedésre, hanem erővel és gyorsan szakítja ki életünkből mindazt, ami csak megszokottságból és kényelemszeretetből van csupán jelen elménkben, tudatunkban és ezeken keresztül az életünkben. Tombolása ilyenkor jelentkezhet például betegségben… Táncával bármi áron megújít! Értünk van.

siva
Síva egyik neve Jógésvara, azaz a Jóga Ura: a kimozdíthatatlan Szemlélő, az önuralom és az önmegvalósítás isteni elve. A világban megjelenő isteni minőséggel, erővel való azonosulás lehetőségét hordozza, s mint ahogy köznapi szinten az ember nem létezhet víz nélkül, ugyanígy a jóga magas szintű útján nem létezhet Síva szimbolikus és transzcendens tudása, üzenete nélkül sem! Ahhoz, hogy ez a nemes erő és tudás, mint kincs hozzáférhetővé, elérhetővé váljék az ember számára, teljes önkontrollra, vagyis a „tapaszra” van szükség. A tapasz módszere a jóga és a meditáció gyakorlása, mely önmagát és a valóságot tisztán látó és nyugodt tudatállapotot eredményez.
A szó jelentése aszkézis, lemondás, az „önuralom tüze”. A tapasz a jóga útján való előrehaladás érdekében tudatosan vállalt önfegyelmezés, óriási akaraterő, kitartás és nem utolsó sorban az érzékek uralása. Olyan benső hő és segítő erő, amely megtisztít a régi beidegződéseinktől, gondolatainktól és érzéseinktől, mely „leéget” minden olyan felesleget, ami az embert megakadályozhatná, hogy elérje mély, benső és tiszta nyugalmi állapotát.
Azonban nem szabad összekeverni az önkínzással vagy az értelmetlen önsanyargatással! A tapasz abban segít, hogy céltudatosan tudjunk haladni a jóga és/vagy az élet más területein. Ilyen hozzáállásnál az akadályokat nem gátként érezzük, hanem megoldandó feladatként. Ez a méltó sívai erő!
Wanshart Erika

Szent Márton napja

szmarton2

Az év 11. hónapjának 11. napja sok ember számára már önmagában elegendő ahhoz, hogy ünnepeljen, ezért néhol november 11-én pontban 11 órakor kezdődnek a Márton-napi ünnepségek. Márton-napra mindenütt liba dukál, s egyre több étterem rendez ilyenkor nem is libavacsorát, hanem liba-hetet. De miért kell libát enni november 11-én? S miért ekkor kóstolják meg az újbort? Mi az oka annak, hogy hajdan e nap másnapján kezdődött egy negyven napos böjt? Miért tartanak néhol Márton-nap estéjén lámpásfelvonulást? Csupa olyan kérdés, amelyre a hagyományok ismeretében választ lehet adni. Néha azt hihetjük, tudjuk is a választ, ám lehet, hogy tévedünk, vagy csak részigazságot ismerünk, hiszen az igazságnak mélyebb szintjei is léteznek.
Nézzük például az első kérdést! November 11-én a katolikus hagyomány szerint arra való megemlékezésül eszünk libát, mert ezzel felidézzük Szent Márton alakját és különösen püspökké választásának történetét. Ebben ugyanis a libák szinte mint szent madarak, az isten küldöttei, bölcs akarata teljesülésének intézői jelennek meg. Történt ugyanis, hogy Márton, aki egyébként 316 körül táján Pannóniában született egy római katonatiszt fiaként, s ő maga is katona lett, később megkeresztelkedett és téríteni kezdett. Térítő munkájával magára vonta az arianizmus híveinek gyűlöletét, ezért idővel remeteként élt. Mivel tanítványok gyűltek köréje, a remetelak kolostorrá nőtt. Később Tours közelében is alapított egy kolostort. 371-ben nép és a papság mind Mártont kívánta püspöknek, de a legenda szerint Szent Márton olyan szerény ember volt, hogy a nagy tisztesség elől a ludak óljába bújt. Ám a ketrecben felriadtak a libák, hatalmas gágogást csaptak, így hát mégis ráakadtak Mártonra.

szmarton
Szent Márton személyét már a korai középkorban is a jószágok patrónusaként tisztelték. Ezen a napon tömött libát vágtak, mondván: “Aki Márton napján libát nem eszik, egész évben éhezik.” A Márton-napi liba-lakomáról szóló első írásos beszámoló 1171-ből származik. Ám akkoriban ez nem annyira a szentéletű püspököt eláruló szárnyasokkal függött össze, hanem azzal, hogy Szent Márton napja jelentette a paraszti év végét, a cselédek ilyenkor kapták meg évi bérüket és hozzá ráadásként egy libát, mert a szárnyasok nyáron felduzzadt hadát a tél beállta előtt meg kellett tizedelni.
A Szent Márton lúdja elnevezés valószínűleg inkább egy régi római étkezési szokásból ered. Ugyanis ezen a napon általában libát ettek annak az emlékére, hogy ludak mentették meg hangjukkal a római Capitoliumot a gallok támadásától. Innen a ludak megtisztelő “avis Martis” neve, melyből könnyen vált “avis Martini”.
Ám ennek a római szokásnak is van egy mélyebb értelme, amihez a gallokkal, libákkal kapcsolatos legenda csak utólagos magyarázat lehet. November 12-e és december 21-e között negyven nap telik el. Egy ősi világképen alapuló, szertartásközpontú életrendben a Napút, mint a Nap életútjának különösen kettő eseménye: a születése (téli napforduló) és a sötétség feletti győzelme (tavaszi napéjegyenlőség) előtt hajdan egyaránt böjtöt tartottak, hogy felkészítsék, összhangba hozzák saját szellemüket is ezekkel a kozmikus és természeti eseményekkel. A nagy áldomásozást tehát az is magyarázza, hogy a középkorban ekkor a Karácsonyt megelőző negyvennapos böjti időszak következett, amelynek a németek a találó Martinifasten, azaz Márton böjtje nevet adták.
A márton-napi libalakoma gyökerei másfelől az aratási időszak végén álló pogány állatvágási ünnepekre nyúlnak vissza, amelyeket a kereszténység is átvett. Kezdetben Márton napja nemcsak a tél kezdetét jelentette, hanem a karácsonyt megelőző (akkor még) hat hetes adventét is. A római egyházban csak később honosodott meg a négyhetes adventi időszak. Régen az évkör Adventje Márton-naptól indult el, s ez az új esztendő kezdetét jelentette. Vagyis Márton az óév utolsó nagy jeles napja volt, mert adventtel már az újesztendő kezdődött.
Egy régi latin mondás szerint “gaudia Martini: anser et amphora vini”, vagyis ludat ettek, bort ittak a szent püspök ünnepén. Ilyenkor vágták le az első hízott libákat is és jól belaktak a “repülő kalóriabombákkal” az adventi böjtölés előtt. Idővel a Karácsony előtti böjt eltűnt, ám nyomai fennmaradtak épp a böjt megkezdése előtti nagy töltekezés: a libavacsora és az újbor megkóstolása hagyományában.
A szőlősgazdák ekkor kóstoltatták meg egymással a kiforrt termést, s az új bornak, miként emlegették: Márton volt a bírálója. Szent Márton azon védőszentek egyike, aki életében ugyan nem volt kapcsolatban a borral, de ünnepének időpontja a must kiforrásával, az újbor kierjedésével esik egybe. Valószínűleg ez a momentum hívhatta életre a borral kapcsolatos Márton-napi szokásokat. Szent Márton és a bor szoros kapcsolatát fejezi ki a Nyugat-Európa számos szőlőtermő vidékén elterjedt hiedelem is, miszerint Márton Krisztushoz hasonlóan a vizet borrá tudta változtatni. Tours-i Gergely Mártont a bor gyarapítójának és adományozójának nevezi. Feljegyzései szerint Tours-ban volt egy csodatévő szőlőtőke, melyet Márton ültetett. Gergely leírásában egy Ingetrud nevű apáca a szent sírjáról egy edénybe vizet gyűjtött. Ebből a vízből egy cseppnyi elegendő volt ahhoz, hogy sírra helyezett félig töltött borosedény egy éjszaka alatt tele legyen borral.
A nép Mártont annyira szívébe zárta, hogy több helyen Márton-napkor gyermekek járták végig az utcákat fáklyákkal, lámpásokkal és Márton dicséretét énekelték. Természetesen a lámpás felvonulás időpontja sem véletlen. Az őszkezdő Mihály-nap után és Karácsony előtt egyaránt hat héttel van Márton-nap, ami tehát félúton helyezkedik el az őszi napéjegyenlőséghez és a téli napfordulóhoz kapcsolódó ünnepeink között. A napok egyre rövidülnek és a külső sötétség egyre inkább hatalmába keríti a napokat. A természet erői visszahúzódnak a föld mélyére, hogy azután majd tavasszal új erővel elinduljanak a Nap felé. Ebben az időszakban a fényt, amelyet eddig a Naptól kaptunk, most saját magunkban kell megtalálnunk és minden lény felé sugároznunk.

szmarton3
A lámpások az égitesteket jelenítik meg. Ezek az égi erőket szimbolizálják, amelyek az emberi lélek segítségével akarnak hatni itt a földi világban. Márton lámpájában felvillan a reménység pislákoló fénye, mely jelzi, hogy a Nap fénye újra erősödni fog, nekünk pedig egyre több belső erőt, fényt kell gyűjtenünk, hogy a Karácsonyig tartó úton végig tudjunk menni.

“A világ minden jelensége rejtett üzenet. Aki képes olvasni a jelekben, megérti a rejtett dolgokat és az üzenet szent kinyilatkoztatássá válik. A teremtés szentírás, hangsúlyozta mindig Paracelsus. Aki belehelyezkedik a dolgok jelképrendszerébe és értelmezni tudja, amit lát, az, mondja Böhme, megérti az isteni bölcsességet.”
Herbert Fritsche

Skorpió/Bögöly (október 22. – november 21.)

javasn

Szimbolikája: Ishara ismeretlen eredetű, számos elő-ázsiai nép mitológiájában szereplő archaikus isten. Eredetileg termékenység istennő volt. Ezenkívül az igazság és az ítélkezés úrnője. Nevével szavatolták az eskü betartását. Jelképe a skorpió és a Skorpió csillagkép.
Gilgames megérkezve a Masu („Ikrek”) hegy hágójához, megtalálja a kaput, ahol a Nap naponta ki s be jár. A kaput skorpiófarkú emberek őrzik, akiknek “puszta látása elegendő a halálhoz”. Gilgames félelmében leborul, de a skorpió-emberek felismerve benne az isteni részt, megengedik, hogy bemenjen a kapun, mely egy hosszú, sötét alagút kezdete.
Egyiptomban ősi hieroglifa. Szeth attribútumaként az isten pusztító aspektusára utal. A halottakat oltalmazó Szelket istennő szent állata. Íziszt hét skorpió kísérte el Ozirisz keresésére. Egyes fáraói jogarokon Ízisz-fejű skorpió látható.
Egy görög monda szerint Artemisz istennő parancsára egy skorpió szúrása ölte meg Oriont. Amióta Orion az égboltra került, azóta minden skorpiót gyűlöl, így azonnal eltűnik a nyugati látóhatáron, amint a Skorpió keleten feljön.
A Mithrasz-kultuszban a bika ellentétpárja, a halál jelképe, a termékenység ellenfele: a kultusz szimbolikájában a skorpió a bika spermáját próbálja elpusztítani.
Egy közép-amerikai indián mítosz szerint, a Tejút végén lakik a sokkeblű Skorpió Anya, aki a holtak lelkeit fogadja, és tőle származnak az újszülöttek lelkei is. Egy másik indián mítosz szerint az elhalálozottak lelkei ott, ahol a Tejút kettéágazik, találkoznak a Szellem-csillaggal (Antares a Skorpió csillagképben) és otthonra találnak.
A Skorpió két arca: a földszerű skorpió és az égi természetű sas. A Skorpiót szimbolizálja a kígyó és a főnixmadár is – mindkettő képes megújulni. A kígyó levedli a bőrét, hogy újat növesszen, a főnixmadár pedig haló poraiból támad fel.
A Skorpió eleme a víz, uralkodó bolygója: Mars, Plútó.


Testtáj: ágyék, nemiszervek, urogenitális szakasz, végbél, végbélnyílás, prosztata, húgyvezeték, vesemedence, farkcsont, orr.

Évköri-életkori analógia: öregkor, leszámolás az énnel, felkészülés a halálra, ősöktől tanulás, halál.

Kozmikus és természeti helyzet: lombvesztés, elkezdődött a természet külső hanyatlása, az életerők visszahúzódása, befelé koncentrálása. Tovább hosszabbodó éjszakák, a sötétség mind teljesebb térnyerése. A Skorpió első dekádjának végén, november 1-én nyílik meg az alvilág, mint a túlvilág kapuja. Ez a kapu ugyanakkor a Tejút-Világfa gyökere, a Mindenség Anyaöle szülőkapu is, mert ez a Tejút azon kapuja, amin keresztül a lelkek lefelé is és felfelé is megindulhatnak a túlvilág felé. A Nap is alvilági utat tesz meg a Tejút hasadékába érve, hogy alámerülve a sötétségbe segítse majdani karácsonyi újjászületését.

Hagyományos (külső) ünnepek: Halottak napja – kapcsolat, találkozás az ősök szellemeivel. November 11. – negyvennapos böjt (december 21-ig) kezdete előtt az utolsó nap.

Belső ünnep: Halottak napján megvizsgálhatjuk, mit köszönhetünk – pozitív, negatív értelemben egyaránt – az őseinknek. De adjunk hálát nekik – ettől vagyunk épp olyanok, amilyenek!

Feladatok, lehetőségek: befelé fordulás, titkokkal, tabukkal foglalkozás, halál titkainak keresése, halál tudatosítása, ellentétek, szélsőségek, határok keresése, tapasztalatszerzés, önvizsgálat, szembesülésre a mélyünkkel, alámerülés a tudattalanba, szembesülés fel nem dolgozott élményekkel, el nem fogadott késztetésekkel, átalakulás, válságkezelés. Kedvező időszak operációkra, ismeretlen dolgok kipróbálására, temetőlátogatásra. Kedvezőtlen a túlzott kifelé fordulásra.

Szellemi feladat a jegyben: A Skorpió első dekádjának végénél a Nap eléri az Alvilág kapuját és megkezdődik alászállása, túlvilági útja, mint a mitikus és mesei hősöké. A Skorpió időszaka számos szellemi lehetőséget hordoz – s ez nagyon ismerős a Skorpió-szülötteknek! – a születés és halál titkainak keresése, a mélységek kutatása, a tabukkal való foglalkozás, a szembesülések, az ellentétek és a szélsőségek keresése és tudatos megtapasztalása, a belső késztetésből eredő átalakulás terén.

beavatas

“A mai megrögzött terapikus gondolkodásban semmire sem tartjuk a beavatásokat és a sötét éjszakákon való keresztülhaladást. Elvárjuk az emberektől, hogy megbirkózzanak a változásokkal, ha pedig elbuknak, akkor különféle terápiákat ajánlunk nekik.
Hiányoznak életünkből az átütő erejű közösségi szertartások, amelyek kellőképpen támogatnának minket és utat mutatnának.
Kibontakozunk és fejlődünk, de nem alakulunk át. Újra és újra meg kell születnünk, egyre mélyebbre önnön emberi mivoltunkban, egyre kifinomultabb módon fedezve fel, mit is jelent egyénként a közösség tagja lenni.
Lényünk benső alakváltozása sohasem ér véget, s így hatékony eszközökre van szükségünk, melyek révén minden fázison sikeresen átléphetünk.
Szinte mindig fájdalmas az újraépítő erő hatása, mely átformálja alapvető látásmódunkat és értékítéleteinket.”
Thomas Moore: A lélek sötét éjszakái

nem nőhet

“Nem nőhet egyetlen fa sem az égig, mondják, amíg a gyökerei le nem érnek a pokolba.” Carl Gustav Jung
“Mondják”, igen, mert Nietzsche mondta: “Amint az emberekkel, úgy van ez a fákkal is. Minél inkább törekszik arra, hogy felemelkedjen a magasságba és fénybe, annál élénkebben küzd a gyökereivel lefelé, a föld felé, a sötétségbe, a mélységbe — a gonoszságba.”

Az árnyék és az árnyékvilág – avagy a Skorpió beavató időszaka

skorpio

A Skorpió-időszak az évkörben a befeléfordulás elmélyítésének szükségességéről szól. Az évkörben hullámzik a tudat irányultsága az ár-apályjelenséghez hasonlóan: amikor a Nap a téli napforduló után megszületik, ezzel a tudat is újjászületik, s ahogy nő a fény, a világosság a világban, úgy fordul mind jobban a világ felé. Aktivitása akkor kezd igazán belendülni, amikor a világosság győz is a sötétség felett a tavaszi napéjegyenlőség idején. A nyári napfordulóra a tudat eléri legtisztább, legvilágosabb állapotát, miközben tettereje is a csúcson van, a Nap zeniten való haladásához hasonlóan. Ettől kezdve azonban a tettek immár gyümölcseiket termik, csökken a nappalok hossza, a fény a világban, ezért nekünk is mind jobban befelé szükséges fordulnunk. A begyűjtött tudatosságot érdemes mindinkább besűríteni, ahogy a növények is magba gyűjtik erejüket.
A Skorpió első dekádjának végénél a Nap eléri az alvilág kapuját és megkezdődik alászállása, túlvilági útja, mint a mitikus és mesei hősöké. A Skorpió időszaka számos szellemi lehetőséget hordoz – s ez nagyon ismerős a Skorpió-szülötteknek! – a születés és halál titkainak keresése, a mélységek kutatása, a tabukkal való foglalkozás, a szembesülések, az ellentétek és a szélsőségek keresése és tudatos megtapasztalása, a belső késztetésből eredő átalakulás terén.
Beavató időszak ez, a halálból való tanulás ideje. A Skorpió első dekádjának végétől, november 1-étől, Halottak napjától kezdődő időszak jelszava: „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni!”. Ilyenkor a mi benső világunkban is alászállás indul, szembesülés kezdődhet az árnyékvilágunkkal. Tudatunknak azzal a részével, amit Carl Gustav Jung árnyéknak nevezett, vagyis a sötét, elutasított, elnyomott vagy éppen fel nem ismert és mindezért tudattalan oldalunkkal. Az árnyékban lényünk azon vonásai foglaltatnak benne, amelyeket nem élünk meg, nem szeretünk, inkább elnyomunk, elfojtunk és igyekszünk megfeledkezni róluk.
Fedezzük föl, ismerjük ki önmagunkat, kutassuk föl árnyékunkat és fogadjuk el végre! Ugyanúgy hozzánk tartozik, mint az úgynevezett jó tulajdonságaink, amelyek mellesleg egyáltalán nem biztos, hogy jobbak, csak a kultúránk ezeket fogadja el. Nem tagadhatunk meg semmit, ami a miénk, kivéve, ha beteg és elviselhetetlen emberré szeretnénk válni. Ehelyett inkább legyünk belsőleg tiszták, könnyűek, szeretetteljesek és tudatosak.
Megtagadott, korábban meg nem élhető személyiségrészeink tudatosítása, elfogadása, integrációja energiát szabadít fel, hiszen azt nem kell elfecsérelnünk arra, hogy hárítjuk a szembenézést. Mély, kreatív erőforrásaink felé is csak az árnyékba rejtett, űzött lélektöredékek feldolgozása, megoldása révén haladhatunk. Integráció és eloldódás, s az ebből adódó erőfelszabadulás teszi majd lehetővé a Nyilas időszakában, hogy az ég felé lőjük nyilunkat.
Az egyik legnagyobb lehetőség mégis a múlandóság tudatosítása, azaz érdemes megvizsgálnunk, mi a múlandó és mi a maradandó, megőrzendő bennünk? Ki lehet használni a most megnyilvánuló erőt arra, hogy azt szüntessük meg, ami valóban felesleges. Jó alkalom ez az időszak tehát arra is, hogy véget vessünk megszokásainknak, mert ezek az ego, az egyensúlytalan energiák áramlása keltette lefokozott, hétköznapi önátélésünk támaszai. A szokásaink, viselkedésmintáink könnyedén mentesítik a figyelmet, s ezért mindennapi létezésünk, tevékenységünk nagy részét automatizmusok töltik ki. De ezeket kell megtölteni figyelemmel, tudatossággal, mert lehet ez egy háló, ami látszólag megtart, de olyan háló is, amelyben a szabadságra törő szellem vergődik, gúzsba kötve érzi magát. Ezt a hálót érdemes áthasítani ebben az időszakban.
Ezt megtámogatja a tíz nappal később, a második dekád végétől induló negyven napos böjti időszak. Negyven nap épp elegendő arra, hogy megszilárdítsuk a változást, a teljes átalakulást. Ez az Opus Magnum, a Nagy Mű ideje, benne a fő művelet a solutio és a coagulatio, az oldás és kötés, amikor egy magasabb szinten szilárdíthatjuk meg magunkat, finomabb támasztékot teremthetünk tudatosságunknak.
A negyven nap alatt kiemelten fontos a harmadik, hetedik, tizenkettedik, huszonegyedik nap, amelyek az újravizsgálást, az áttörés, átszakadás elmélyítését, fenntartását segítik. Így nem hagyjuk, hogy elsikkadjon a felismerésünk, eltemetődjön a szándékunk, újraszövődjön – ahogy egyébként nagy erővel szokott – a megszokott kis életünk komfortzónáját fenntartó öntudatlan benső programjaink hálója. Kilépni a lekorlátozó megszokások kötéséből, az automatizmusok egymást gerjesztő, kibomló, s bomlasztó köréből, újra meg újra, ez kis halálok sorozata. Fontos élmény ez évente annak érdekében, hogy tapasztalatot szerezzünk függőségeink felszámolhatóságáról, elvarázsoltságunk megtörhetőségéről, hogy felkészüljünk a negyven nap vagy életünk végén a halál küszöbén való nagy átlépésre: a teljes szabadságra.

1956 szimbólumai

1956_1

Érdekesen árulkodik a szabályokba és ősképekbe, mint kikristályosodási pontokba rendeződő makrokozmikus erők hatásáról, sőt létéről, ahogy egyéni sorsokon túl a természet, a társadalom és a történelem menetét, alakulását is irányítják. Az évköri ünnepekkel összhangba kerül az is, hogy Halottak napja környékén ünnepelhetjük az 1956-os forradalmat és megemlékezhetünk a szabadságharc november 4-ére eső leveréséről is. A sok áldozattal járó eseménysorozat szimbólumai elevenen megmaradtak és máig hatnak a történelmi közgondolkodásban.
Egy történelmi sorsforduló a szimbólumok cseréjében jelenik meg leglátványosabban. 1956 őszének forradalmi napjaiban az ötágú csillagot leváltották az egy évszázaddal korábbi, az 1848-49-es forradalom és szabadságharcból örökölt szimbólumokkal. Ezek alkalmazása magától értetődően szervesíti 1956 októberét a magyar patrióta hagyományok panteonjába. Még a forradalom vérbefojtása után is hónapokon keresztül, egészen 1957 márciusáig, a MUK (Márciusban Újra Kezdjük) napjaiig sokféle formaváltozatban alkalmazták újra ezt a hagyatékot.
A Kossuth-címert tucatszám festették a felkelők mellé átállt harckocsik oldalára, ami a legkönnyebben dekódolható ellenség/barát felismerő jelzésként is szolgált. Ezt használták demonstratív szimbólumként irataik fejlécén, igazolványaikon vagy pecsétjeikben a forradalmi bizottságok, a munkástanácsok. Még Kádár restaurációs kormánya is használta kezdetben ezt a szimbólumot.
Messze gyakoribb volt ezt a címer, mint az ún. lyukas zászló, ami a magyar ’56-nak világszerte ismert és tisztelt szimbóluma lett. A lyuk október 23-án este keletkezett. A háromszínű zászló közepéből késsel vágták ki azt a szovjet mintájú címert, ami egy pár esztendeig ott éktelenkedett. Ez a fajta címer még a húszas években jött szokásba, amikor a korábban a cári birodalomhoz tartozó kaukázusi és közép-ázsiai népek szovjet köztársaságokat kezdtek alapítani. Ezek a jellegzetes, kör alakú, kalászokkal övezett címerek mind hasonlóak voltak, de mindegyikben volt valami egyedi.
Jellegzetesen szimbolikus cselekedet a szobordöntés, így a korábbi rendszer önkényuralmi jelképe, az ötágú csillag eltüntetése mellett a diktatúra bronzból öntött szimbólumának földre döntése és feldarabolása is. Sztálin szobra csak akkor engedett, amikor hegesztőpisztollyal elvágták a nadrágját a csizmája felett. A szobor egyik bronzcsizmáját évekig őrizte vidéki kertjében Pécsi Sándor, a híres színész (aki a forradalom után 16 évvel ugyancsak ezen a napon, november 4-én halt meg).
Egyesek szerint a bazaltkockák, amelyekből 1956 őszén a barikádokat készítették, olyan jelképei ’56-nak, mint a lyukas zászló. Ezekből az utcákat, tereket borító bazaltkockákból, mint szimbolikus anyagból épült emlékmű a hősök tiszteletére a Hargita téren. A bazaltkockák egységes tömböt képezve az összekapcsolódást, az összetartást jelképezik.
Szimbólumokból többet is hordoz a forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulójának megünneplése céljából az 1991-ig állt dísztribün helyén felállított szobor, amely 2006 darab, változó hosszúságú, 56 fokos szögben elhelyezett vasoszlopból áll. Ám ezek a szimbolikus számok nem nyilvánvalóak, sőt annyira rejtettek, hogy a szobor nem igazán tölti be a jelkép szerepét. Az emlékmű avatásával egy időben a Felvonulási teret átnevezték Ötvenhatosok terére – hiszen a névadás, névváltoztatás is lehet szimbolikus tett.
(A képeken: a lyukas zászló és a Kossuth címer, 56-os emlékművek, Bálint Endre: Halottak napja, 1956)

1956_31956_4

 

1956_2