Csörgő Zoltán összes bejegyzése

Eltűnt a találkozók szimbóluma a Moszkva térről

2015-01-29Egyéb, Hírek a szimbólumok világából, SzimbológiaCsörgő Zoltán

Egy fontos szimbólum tűnt el egyik forgalmas közterünkről: a Moszkva téri óra. “Találkozunk az óra alatt!” – ez a mondat évtizedeken keresztül vissza-visszatérő elem volt a fiatalok életében. A kultikussá vált órát 1941-ben állították fel az akkor (is) Széll Kálmánnak nevezett téren, hogy közel hét és fél évtized múltán a tér átalakításának részeként leszereljék. Az órát eddig üzemeltető cég eladta azt egy magánszemélynek, aki pedig letétbe helyezte a tárgyat a Kiscelli Múzeumban. A híres, helytörténeti értékként kezelt órát a tervek szerint ősztől ott lehet majd megtekinteni a Moszkva tér több más szimbolikus tárgyát bemutató kiállításon.

A Széll Kálmán tér nem marad óra nélkül: az új óra tervezése folyamatban van. A tervező úgy szeretné megalkotni az órát, hogy az valamilyen módon emlékeztessen a régire, “olyan köztéri műtárgyat” készítenek, amely “nemcsak betölti a régi óra szerepét, hanem újra is fogalmazza annak kulturális jelentését”. Baróthy Anna, a Széll Kálmán tér legendás órájának helyére kerülő műtárgyat készítő, építészeti projektekkel kapcsolatos művészeti tervezésre és kivitelezésre szakosodott Szövetség 39 Kft. vezetője szerint “az már biztos: valamiféle aktív betontárgy lesz a végeredmény”, amibe “beépül valamilyen elektronika is, ami interaktívan reagál a környezetre”.

“Ördögtől való” a román egészségügyi kártya

2015-01-28Hírek a szimbólumok világából, SzimbológiaCsörgő Zoltán

A román ortodox egyház több magas rangú képviselője “ördögtől valónak” minősítette az újonnan bevezetendő elektronikus egészségügyi kártyát, arra hivatkozva, hogy az állítólag az Antikrisztust jelképező 666-os számot tartalmazza. Ráadásul a román kártya – card – szó visszafelé olvasva – drac – ördögöt jelent és szerintük a nyilvántartásba vétel valójában a szervátültetéseket szolgálja, amivel szemben szintén fenntartásaik vannak. Ezek után nem csoda, hogy a kézbesítést végző postások a címzettek egy részét nem találták meg, illetve voltak olyanok, akik vallásos meggyőződésükre hivatkozva elutasították a kártya átvételét.

William Blake: A fenevad száma 666

A bukaresti kormány szerdai ülésén fogadott el egy határozatot arról, hogy április 30-a után kizárólag egészségügyi kártyákkal lehet majd az egészségügyi szolgáltatásokat elszámolni az Országos Egészségbiztosító Pénztárnál. Az elektronikus egészségügyi kártya egy a bankkártyákkal megegyező méretű és külalakú, mikrocsipet tartalmazó dokumentum, amely digitális formában tartalmazza a biztosított személyi azonosító adatait. Bizonyos feltételek mellett lehetővé teszi, hogy a kezelő orvos hozzáférjen az illető kórlapjához valamint a korábban felírt gyógyszerek listájához.

A szekér és a kocsis ősi és összetett szimbóluma

2015-01-20Egyéb, Szimbológia, Szimbólumrendszerek (aktuális szimbólumok)Csörgő Zoltán

A trundholmi bronzkori sírban talált napszekér

A szekér, a kocsi eredendően az égben „fogantatott”. Az első kerekes alkalmatosságok agyagból égetve még kultikus tárgyakként kerültek a sírba a prehisztorikus leletek szerint.

Szekerek Úr városából, i.e.2500

Csin-kori szekér

A szekér mitikus-szimbolikus képzetköre már szinte egyetemesen megtalálható minden ókori kultúrnépnél. Kezdetben mint kétkerekű lovas harci szekér hatalmi jelkép volt Egyiptomtól Kínáig.

Egyiptomi harci szekér

Nagy bátorságot követelt a harci szekér használata hajtójától, akinek ismernie kellett a lóidomítás művészetét. Az archaikus korban a nemes harcosok ezen a kétkerekű szekéren érkeztek a csatatérre. Az Ószövetségben a harci szekér Jahve hatalmára utal: „Mert lám, tűzben érkezik az Úr, harci szekere akár a forgószél” (Iz 66,15). A keltáknál és a germánoknál isteni trónként jelenik meg a szekér. A sírokba helyezett szekerek hitük szerint a holtak túlvilági útját szolgálták.

Harci kocsik fölvonulása Athénban

A kétkerekű harci szekér szimbolikája bizonyos mértékig fedi a négykerekű szállító szekérét, de jelentős különbségek is vannak, nemcsak a sebességben, vagy olykor a vonóállatokban, melyek utóbbinál lehetnek ökrök is. Megtestesítheti a türelmet és a kitartást, s ha ekhó van rajta, a szekér begördül a ház, a szoba és a boltív jelképes tartományába. Teteje az éggel, alsó, négyszögletes része a földdel analóg, a szekér ezért lehetett a Világmindenség szimbóluma is Kínában és Indiában, ahol szekér alakú templomokat is építettek. Lehetett sok minden más, így az idő szimbóluma is: „Az idő, mint hét kantárszárú, ezerszemű, nem öregedő, magban gazdag paripa szállít. Szekerére kapaszkodnak fel az ihletett költők, minden lény annak kocsikereke…” (Atharvavéda 19. könyv)

Lóvontatta szekeret formázó sziklatemplom Vidzsajanagarban

A védikus mitológiában a Világfát Asvatthának, azaz „Lóállomásnak” nevezik. A leghíresebb indiai mitikus ikerpár, az Asvinok, a „Lótól születettek”, „Lovasok”, égi istenek, az ég szülöttei, az idők tudói. A hajnali és alkonyati szürkülettel állnak kapcsolatban, aranykocsin járják az eget a világok fölött, bejárják a mindenséget és elűzik a sötétséget. Mindkét világ a lakhelyük, hosszú életet és életerőt adnak, oltalmazók, mindentudó isteni orvosok. Egyikük az éj, a másik a fény fia, így már rájuk ismerhetünk: a Nap és a Hold megtestesítői ők.

Thor bakkecskék vontatta szekerén

Az indoeurópai népek képzetében tüzes lovak vontatta harciszekéren járja égi útját a Nap. Tűzszekéren utazik Thor és Frey, a Nap és az eső istenei a görög mitológiában, napszekéren jár a görög Apollón, Zeusz és Héliosz. Mithra, a Nap, a tűz és a villám perzsa istene négy lóval vont szárnyas szekéren halad át az égen.

Az ír Perun bakkecske-húzta tüzes szekéren

Jelképes töltése van a szekér elé fogott állatoknak is, amelyeknek szimbolikája összeolvad az istenével. Indiában a vörös Áditja fogatát hét ló, Márícsíét hét disznó húzza, a föníciai Kübeléét oroszlánok, a görögöknél Artemisz szekerét szarvasünők, Junóét pávák, Nerthus germán istenanya szekerét bőséget ígérő üszők húzzák, Frejáét macskák, Thorét bakkecskék, s az ír Perun szintén bakkecskét fogott szekere elé. A Nap mellett a többi megszemélyesített égitest is istenként szekeret hajt, amelyet más és más fajta állatok húznak, Marsét lovak, Jupiterét sasok, Vénuszét galambok, Szaturnuszét sárkányok.

Szaturnus sárkányos szekerén

Apollón átvezeti naphintóját az égen

A görögöknél és a rómaiaknál a szekér a napistenek járműve. A görög mítoszok szerint Héphaisztosz kovácsisten, vagy a fia, Erikthoniosz találta fel. A Naphéroszt, Bellerophónt a bölcsesség istennője, Pallas Athéné ajándékozta meg egy aranyos fékkel, ami a tudatosságot szimbolizálja. Phaethón viszont nem tudott uralkodni a Nap szekerén. Amikor anyjától megtudja, hogy valódi apja Héliosz, Phaethón felkeresi őt, aki bevallja az igazat és bizonyságul a fiú egy kívánságát hajlandó teljesíteni. Phaethón azt kéri, hadd hajtsa egyszer ő a Nap szekerét. Phaethón e vágya gyermeki tudatlanságról tanúskodik. „Okos légy, kérj okosabbat” – kérleli az isten, de ő hajthatatlan, el is köti apjának tűzszekerét. A Nap paripái persze megérzik, hogy gyenge a hajtó, hogy nincs, ki fékezze rohanásukat, nincs, aki tartsa az irányt, a „közepet”. Szaladgálnak le-föl, felperzselve eget-földet. A hebehurgya fiú majdnem felgyújtja a földet, mert túl közel repül hozzá, Zeusz vet véget a rohanásnak: villámával agyonsújtja az ifjú, elbizakodott, vakmerő Phaethónt, aki lehull az égből. Törvényszerű a bukása.

A szekér kapocs is lehet föld és ég között. Maga az isteni akarat is irányíthatja a szekeret. Illés prófétát tüzes szekér ragadja el: „S történt, amint mentek és beszélgettek, egyszer csak jött egy tüzes szekér, tüzes lovakkal, s elválasztotta őket egymástól, aztán Illés a forgószéllel fölment az égbe.” (2Kir 2,11). Vagyis a tüzes szekér kiszakította a halandók közül Illést, az embert, és felvitte az istenhez Illést, a prófétát, a szellem emberét.

Illést égbe viszi a tűzszekér

A szekér hordozó (váhana), eszköz, mindannak jelképe, ami a függő, lekorlátozott hétköznapi tudatot képes elvezetni önnön valódi, nyitott, teljes természetéhez. A szekér az, ami elvisz utunk céljához, ezért fordítható a buddhizmus irányzatainak elnevezése – jána – is szekérnek, így a csak kevesek által véghezvihető életvitellel járó hínajána „kis szekér”-nek, míg a szélesebb tömegek adottságaihoz igazodó mahájána „nagy szekér”-nek.

A Milinda Kérdéseinek egyik híres passzusában Nágaszéna, a buddhista szerzetes az ősi szekér-szimbólum segítségével igyekszik megtörni a király hitét önnön „személyiségében”. A buddhista tanítás szerint nincs lényegi valósága annak, ami a kocsit és a fogatot, vagyis a test-lélek együttesét alkotja, „kocsi” és „én” csak hagyományos megnevezései az összeszerkesztett alkotóelemek összességének, és nem jelölnek az összetétel elemeitől megkülönböztethető független létezőt. Amiképpen az egyik szerkezetet az egyszerűség kedvéért hívják „kocsinak”, ugyanúgy az emberi személyiséget is kizárólag csak az egyszerűség kedvéért szabad „én”-nek nevezni. Lao-ce is azt írta: „Ha szétszedik a fényes fogatot: belőle semmi sincs.” (Tao te king 39.)

Az egyik upanisadban jelenik meg talán legelőször alaposan kifejtve, hogyan értelmezhető magunkra a szekér szimbóluma:

„Tudd meg hát: A Lélek kocsiban ül, a test pedig a kocsi.
Az ész gyeplő csupán, a kocsit az eszmélet /buddhi/ vezeti.
Az érzékek lovak, az út az érzékek érzéklete,
Az élvező /a tapasztaló/ a Lélek, az ész és az érzékek együttese.
Ki értetlenül él, mindig csapongó gondolattal,
Úgy küzd az érzékekkel, mint kocsis a rossz lovakkal.
Ám ki értőn él, mindig fegyelmezett gondolattal,
Messzire jut az érzékekkel, mint kocsis a jó lovakkal.”
(Katha Upanisad III.3-6.)

Maga Buddha – aki híres kikocsikázásai alkalmával, amikor végre elhagyja apja palotáját, beavatásszerűen találkozik az addig elrejtett valósággal, a világ szenvedésteli mivoltával – ugyancsak használja a szekér-szimbólumot: „Ki érzékeit zabolára fogja,/mint lovait az ügyes kocsihajtó,/s minden hatás, gőg, vágy lepereg róla,/az istenek is irígylik e szentet.” (Dhammapada 94.)

Ardzsuna és Krisna

A hindu Mahábháratában harcoló Pándavák legendás hősének, Ardzsunának a harci szekerét maga Visnu isten megtestesülése, Krisna hajtja. Nem véletlen, hogy Krisna harci szekéren oktatja Ardzsunát a Bhagavad Gítában, mert az ügyes harckocsizó (susárathi) „odavezeti a lovait, ahova akarja” (ld. Rig Véda VI.75.6.). Krisna ki is fejti, hogy szekere az ember testi mivoltát, a ló a spirituális erőt testesíti meg, a kocsihajtó pedig a szellem és értelem megtestesítője.

Csuang-ce a maga intelligens és trükkös módján csavar még egyet a történeten, amikor azt mondja: „Ha (a dolgok alkotója) felbomlaszt és átalakítja bal karomat egy kakassá, akkor én vele fogom megállapítani éjszakánként az időt. Ha felbomlaszt és átalakítja jobb karomat egy íjjá, akkor én ezzel fogok sütni való baglyot lőni. Ha felbomlaszt és átalakítja a faromat egy kocsivá, szellememet pedig egy lóvá, akkor én azon fogok utazgatni.”

Platón a Phaidroszban a lelket szárnyas fogathoz hasonlítja, elképzelése szerint a lélek két erős szárnyas lóból áll: az egyik előkelő, nemes és gyönyörű, a másik közönséges és szégyentelen. Különböző irányba húznak, csaknem teljesen hajtójuk ellenőrzése nélkül. Nála a szekérhajtó az uralom, az ész, a szellem, az intelligencia megszemélyesítője, ő zabolázza meg a föld felé húzó állatot, amely az ember testi mivoltával kapcsolatos ösztönöket és szenvedélyeket jelenti. E szekér két kereke a föld és az ég.

Az ókeresztény szimbolikában Krisztus is megjelenik szekérhajtóként, irányítva híveit, akik „édes igájába” hajtották fejüket. A szekér, amely elviszi a hívőket a mennyországba, az Egyház (Eklézsia). Két kereke a vágy és az akarat, illetve Dante szerint a jótékonyság és a bölcsesség.

Christus Helios

Boethiusnál újra a mélyebb értelem jelenik meg: „Ott, hol trónol a mindenség ura,/Fényárban a legfőbb király,/S tartja a gyeplőt, száll a világ-szekér,/De meg se moccan Ő maga.” (A filozófia vígasztalása, IV.1.)

A Tarot nagy arkánumának VII. Diadalszekér képén egy győzelmi szekéren álló ifjú páncélba öltözött alakja látható, aki fején sugaras napkoronát visel, feje fölött négy oszlopra feszített baldachin látható, szekerét pedig két ellentétes színű ló vagy szfinx húzza. A világos színű az emberben lévő spiritualitást, a szellemiséget jelképezi, a sötét színű az anyagit, az állati bujaságot, azaz a tudatunkban megjelenő kettősséget mutatják. A fiatal hős jobb kezében jogart hordoz, másik kezével nem fogja a gyeplőt, mintha nem is hajtója, hanem csak utasa lenne a szekérnek. Ez arra utal, hogy kizárólag szellemével uralja „lovait”, a jó és a rossz erőit, az ellentétes, széthúzó energiákat és „szekerét”, azaz testét, anyagi világát.

A Tarot nagy arkánumának Diadalszekér képe

Ouspensky az Egy ismeretlen tanítás töredékeiben ezt írja: „…az első test a ’kocsi’ (hús, bőr, csontok, stb.), a második test a ’ló’ (érzelmek, vágyak), a harmadik a ’kocsis’ (gondolkodás), a negyedik a mester (Én, tudatosság, akarat).”

Hamvas Béla A kocsihajtó című írásában így ír erről: „Afelől, hogy ki ez a kocsihajtó, pillanatig se lehet kétség. »A belső kocsihajtó, szól a Veda, aki ezt a világot és a túlvilágot és az összes világokat belülről irányítja.« Szanszkrit szóval: antaryamin.”

Coomaraswamy a jóga szó etimológiáját értelmezve írja, hogy az „annyi, mint »igába fogni«, például lovakat. Ebben az összefüggésben nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Indiában, ugyanúgy, mint a görög pszichológiában, a test kocsija elé fogott »lovak« az érzékelőképességek, amelyek erre vagy arra, a jó vagy a rossz felé húzzák a kocsit, vagy alkalmasint a végcél felé, ha a kocsihajtó szilárdan tartja a gyeplőt. Az egyén a fogat, a Belső Vezető vagy Belső Ember a kocsihajtó. »Az ember ekkor önmagát fogja igába, akár egy értelemmel rendelkező ló« (Rig Véda V.46.1.)”.

Weöres Sándor is él ezzel az ősi képpel a Teljesség felé című prózaversciklusában: „Képességeid a paripák, melyek a végső házig visznek; de a házba csak úgy tudsz belépni, ha fogatod kívül marad. Minden képességnek mérete van; s a végső kapun csak az fér be, ami mérhetetlen: a lélek maga.”

Napszekér

A magyar hagyományban a tudós kocsisok alakjában élt tovább a számos magas szintű hagyományban megjelenő kocsihajtó. A kocsi annyira jelentős, mágikus erő megnyilvánítására alkalmas eszközzé vált, hogy a táltosok némelyike idővel sajátos szerepkörbe bújt, így nyilvánultak meg mágusaink különös alakjai, a tudós kocsisok. A tudós kocsisok a pogány természetmágia vonásait továbbörökítő tevékenységüket foglalkozásukra korlátozták, tudásukat beavatással, próbák útján vagy valamilyen természetfeletti hatalmat biztosító eszköz (patkószeg, csodálatos ostor) segítségével szerezték. Miközben később maguk beavatják a tudós kocsisnak jelentkezőt, képesek magukat lóvá változtatni (nem tenni!).

A tudós kocsisok a róluk szóló hiedelemmondák szerint kést szúrtak a kocsi rúdjába a másik kocsissal vagy másik tudós emberrel, például tudós áccsal történő vetélkedésük vagy párbajuk során, így tudták feloldani a kötést, s egyúttal tanúsították, hogy a nagyobb tudományukkal képesek elindítani a megkötött lovakat. A tudós kocsisok mások lovát meg tudják állítani szemmel, füttyszóval, érintéssel és mágikus tárgyakkal, mint például farkasgégével. Lovaikat sem kell sohase tisztítaniuk, mindig tiszták, fényes szőrűek, ha azokat farkasgégéről itatják. A farkasgége mellett a farkasbőrt is hasznosnak tartották, ugyanis a vele bekent rúd mellől a ló nem indul.

Képesek ők is a levegőbe emelkedni lovaikkal, s hihetetlen gyorsan, szinte az időt megállítva száguldanak. Mint a szélvész, pillanatok alatt ott tudnak teremni bárhol. Híd nélkül átrepülnek a folyón, s arra is képesek, hogy hazahajtsák a lovaskocsit, s csak érkezéskor derül ki, hogy a lovak megdöglöttek útközben, azok csak otthon dőlnek ki a hámból. Ha nincs lovuk, képesek a szalmazsákot lóvá változtatni és azzal indulni útjukra. De végső soron nem kell nekik se kocsi, se ló, mert csak szekeret vagy lovat rajzolnak a földre, ráülnek és szélsebesen eltűnnek. Távollétükben mágikus tárgyaik (tarisznya, bot, kalap, harang, stb.) őrzik helyettük a jószágot. A tudós kocsisok addig nem halhatnak meg – hasonlóan a táltosokhoz és olykor a boszorkányokhoz –, míg kézfogással vagy annak a tárgynak az átadásával, amiben erejük van (bot, seprű, dohányzacskó) örökül nem hagyják, át nem adják tudományukat.

Nemcsak az utóbbi évszázadok tudós kocsisainak, hanem már a honfoglaló magyaroknak is fejlett szekereik voltak. Szerkezeti felépítésükben minden bizonnyal hozta magával azokat az egyéni elemeket, amelyeket a belső-ázsiai pusztákon évezredek alatt csiszoltak ki a szkíta kortól kezdve. Valószínűleg a magyarok is használtak olyan fedeles járműveket, mint amilyen a mongolok jurtakocsijához hasonló. A járművek formája, technikai szintje minden bizonnyal nem különbözött a többi sztyeppei nép szekereitől. A szekérhez kapcsolódó szakkifejezések (küllő, tengely, stb.) párhuzamai iráni, török, mongol nyelvekben mutathatók ki, ami sokszínű kulturális kapcsolatokra enged következtetni.

Annál élesebben különbözött a környező kultúrák szekereitől a Kárpát-medencében tökéletes felépítést és formát nyert szekér. Ráadásul a magyarok szekerei nem egyfélék, hanem a sokféle rendeltetésnek megfelelően különféle méretű és alakú változatai jöttek létre. Ezek első leghíresebbje a kólya volt, amit 1342-ben úgy írtak le, hogy magyar ingó szekér, illetve hintálló szekér. Ebből a bőrős kocsiból alakult ki a hintó, a magyarok egyedi találmánya, amely azután nemzetközi karrierre tett szert.

Kocs község jelképe a kocsi kocsi

Mintegy száz évvel később egy másik magyar szekér találmány is híressé vált. Ez a könnyű, finomabb kidolgozású, több, addig nem használt jelentős technikai újítással felszerelt három ló húzta szekér a Budát Béccsel összekötő főút melletti, Komárom megyei Kocs községben készült a helyi szekérkészítő mesteremberek találékonysága révén. Egyedisége révén sokáig a településről kocsiszekérnek – egykorú forrásokban „currus kochy”-nak –, majd csak kocsinak nevezték.

Kocs címere

A szóalak első előfordulása koczy formában 1469-ből való. Ez az elnevezés azután, párhuzamosan azzal, ahogy a személyforgalmat, a gyors és kényelmes utazást alaposan megkönnyítő szekér és a magyar kocsigyártó-mesterség a késő középkortól századokon át Európa-szerte híressé vált, számos nyelvbe bekerült (angol coach, német Kutsche, katalán cotxe, spanyol coche, francia coche, olasz coccio, flamand goetse, holland koets, lengyel koczi, cseh koczy, svéd kusk, szlovén kočija, szerb kočije, román kocie). Eleinte lófogatú kocsit értettek alatta, idővel kocsinak neveztek szinte minden négykerekű járművet, sőt bármennyi kerekes közlekedési eszközt. Mi több, az angolban átvitt értelemben is használják, például a tanfolyamvezetőt, szakirányítót, majd edzőt, s immár vezetői tanácsadót neveznek így: coach.

A magyar fedett kocsikról számos Magyarországon megforduló olasz, német, spanyol, francia utazó emlékezett meg dicsérőleg. Egy külföldi, Sigmund von Herberstein osztrák diplomata volt az is, aki először írta le önéletírásában részletesen a kocsit, mint annak a kornak a Mercedes-Benzét, mégpedig 1518-ban. Európában a kocsi még mindenütt a csodálat tárgya volt, amikor nálunk – mivel annyira elterjedt volt – már 1523-ban egyfajta közlekedési törvény szabályozta szertelen használatát.

A kocsi mesterek a XVI. században szerterajzottak az országban, sőt külföldön is keresettek lettek. A szekereknek és kocsiknak számos különleges felszerelésű, eredetű és rendeltetésű táji változata és elnevezése alakult ki: rövidszekér, hossziszekér, társzekér, igáskocsi, féderes parasztkocsi, batár, cséza, bricska, dorozsmai kocsi, egri kiskocsi, görbe oldalú kocsi, győri kocsi, homokfutó, kőrösi kocsi, lébényi kocsi, nagyatádi kocsi, nyírségi rövid kocsi, somorjai kocsi, szanyi kocsi, vásárhelyi kocsi.

Megjegyzendő, hogy a szekérhez és a kocsihoz különleges affinitása, tehetsége volt a magyaroknak, kezdve onnan, hogy a szekér feltalálójaként is az első magyar táltost, mégpedig Göncölt tisztelték, olyannyira, hogy az eredetmagyarázó mondák magyarázata szerint találmánya égi – azaz örök, múlhatatlan értéket jelző – csillagképpé vált. Sok nép fia látta szekérnek a csillagképet, legfeljebb akörül volt némi vita, hogy kinek a szekere. A franciák László szekerének nevezték el, a németalföldiek Péter szekerének, míg nálunk Göncöl szekere lett.

Göncölszekér

A szekér, ez az ősi szimbólum tehát összetett, sokrétű jelentést hordoz. Ezeket, mint szellemi útmutatást összegezve az mondható, hogy a kocsi a testet, a szellem testi-lelki hordozóját, a lovak az érzékszerveket vagy érzékelőképességeket illetve az ösztönöket, szenvedélyeket, a tudati folyamatokat, a szélsőségekre törekvő – világos és sötét – erőket, az út az érzékelés folyamatát, a világot és a sorsot, maga a kocsis pedig az emberben végbemenő testi-lelki-szellemi folyamatokat uraló és vezető, az érzékeket megfékező és megzabolázó tudatosságot, a sorserők birtokosát és felszabadult irányítóját jelképezi, aki egy múlhatatlan, nem mozgatott tudatállapotból mintegy szemléli a létesülések körforgását – akinek hatalma van a kocsik, lovak, utak, vagyis külső és belső világa fölött.

A négylovas szekeret vezető Nap antik mozaikképen

(Az írás részlet a 2013-as Javas Falinaptárból)

Lelkünk és kultúránk elsüllyedt és felmerülő szigetei – Atlantisz kontra Nagy Csendes-óceáni Szemétfolt

2015-01-18Egyéb, SzimbológiaCsörgő Zoltán

Aki elmélyül a szimbólumokban, előbb-utóbb nem csak a múltban talál rá azokra a jelenségekre, amelyek megvilágítják emberi, szellemi lehetőségeinket, hanem a jelenben arra is, hogy miként használjuk ezeket.

Az emberi életet – mondják – legjobban a két végpontja jellemzi: hogyan születünk és miként halunk meg. Nagyon fejlettnek gondolt civilizációnkban elég csak felidézni a saját születésünkről tudottakat és azt, ami feltehetően ránk vár: betegek ellátására létrehozott – nevében is benne van – kórházban jövünk világra és ott is halunk meg. Életünk kezdetén egy saját döntéseitől jórészt megfosztott nő hoz világra minket, s a legtöbb ember egy függönnyel elkerített ágyban, magányosan hal meg, fájdalomcsillapítóktól eltompított tudattal.

Hasonlóan jellemzi civilizációnkat két szimbolikus végpontként Atlantisz és a Nagy Csendes-óceáni Szemétfolt. Persze inverz végpontként, hiszen egy sziget elsüllyedése inkább analóg a halállal, s egy új „sziget” felbukkanása a születéssel. Atlantisz legendája közismert, a Nagy Csendes-óceáni Szemétfolt annak ellenére nem vált a köztudat részévé, hogy immár évek óta rövidebb híradásokból eljuthatott hozzánk: hatalmas mennyiségű műanyagszemét kavarog a Csendes-óceán északi áramlási rendszerében. Az angolul „The Great Pacific Garbage Patch”-nek vagy „Pacific Trash Vortex”-nek nevezett szemétsziget az 1950-es évek óta folyamatosan növekszik, jelenlegi összegzett átmérője nagyjából kétezerötszáz kilométer, területe több magyarországnyi, mélysége pedig nagyjából tíz-harminc méter. Becsült tömege százmillió tonna.

A mai korban az ezoterikus és okkult irányzatok nagyjai és követői előszeretettel keresik minden magas kultúra forrását Atlantiszban. Vajon milyen kultúra forrását találhatnánk meg a szemétszigetben?

Az Atlantisz-mítosz szerint tizenkétezer évvel ezelőtt Atlantisz kontinense és szinte teljes lakossága elpusztult. Hogy minek következtében, csak találgathatunk. Fejlett civilizációt létrehozó társadalom lakta? Állítólag igen. Miben állt fejlettségük? Vagy helyesebb úgy kérdezni, miben merült ki? Lehet, hogy ugyanazt a fejlődési utat járták be, mint a mai emberiség, csak korábban? És éppen ez okozta a pusztulásukat is? Vannak, akik Atlantiszról mint technikai civilizációról beszélnek és egyre többen azt is feltételezik, hogy a tudományban a mai kornál is előrébb járó Atlantisz egy óvatlan kísérlet folytán tűnt el a föld színéről. Az is jellemző, hogy a legtöbb embert ma ez a lehetséges párhuzam és az esetleges tanulságai, amelyek révén a ma is járt tévúton haladva feleszmélhetnénk, egyáltalán nem érdekli. Érdekes módon nagyobb izgalmat találnak abban a találgatásban, hogy vajon a görög Szantorini szigete lenne-e a hajdanvolt kontinens felszín felett maradt darabja, vagy esetleg azoknak a geológusoknak van-e igaza, akik szerint Atlantisz egyik lehetséges helyszíne a Gibraltári-szorostól nyugatra elsüllyedt Spartel sziget…

Pedig az, hogy egyáltalán tudunk a szellem világáról, egyesek szerint az Atlantiszról átmentett tudásnak köszönhető. Az atlantiszi ősökről szóló beszámolók szerint a múlt legnagyobb kataklizmája, az elsüllyedt földrész eltűnése után a megmaradt lakók és velük, általuk az atlantiszi hagyomány maradványai különböző területekre áramlottak. Részint Egyiptom területére, így beszélnek egyesek az emigránsok egyik legkiemelkedőbbjéről, Atlantiszi Thotról, más néven Hermész Triszmegisztoszról, aki az egyiptomi bölcsesség részeként fennmaradt Smaragdtáblán összegezte egy részét annak a tudásnak, ami az atlantisziaknak teljesen világos volt. Szemben velünk, akik fél könyvtárnyi könyveket meg tudunk tölteni Thot tanításának magyarázataival, miközben jól jelzi életmódunk, mindennapi érvényesülési és anyagias törekvésünk, mit értettünk meg abból a néhány sorból, hogy “amint fent, úgy lent”…

Voltak valóban olyanok, akiknek sikerült az utolsó pillanatban elhagyni a süllyedő szigetet? Sőt esetleg átléptek egy másik dimenzióba? Lehet, hogy csupán vígasztal minket, hogy ezek az emberek ma is ott tartózkodnak egy párhuzamos valóságban – ami egyesek szerint ráadásul “a Föld belsejében” található -, s hogy miközben boldogságban és halhatatlanságban élnek, földi múltunk, jelenünk, jövőnk egyaránt látható számukra, így útmutatást tudnak adni nekünk, hogy a lehető legboldogabb világot építsük fel mindannyiunknak?

Sokan egy eltűnt titkos tudás morzsáit igyekeznek összegyűjteni, miközben ezekből még nem származott olyan jelentősebb gondolat, ami segítene felébredni mai technokrata világunk káprázatából. Nemhogy szellemi téren nem tudunk igazán mély tapasztalatokra jutni, amiből életünk célját és súlypontját meghatározó belátásokra jutnánk, hanem még globálisan sem vagyunk képesek gondolkodni. Alkotni is szinte csak mániákusan pusztítva tudunk, s a megoldásaink rendszerint több problémát eredményeznek, mint amit eredetileg szerettünk volna megoldani. Kényelemre, kifinomult kulináris és egyéb élvezetekre, mindenekelőtt valamifajta sosem igazán elérhető jólétre vágyunk, miközben folyamatosan konfliktust gerjesztünk azzal, hogy ezt jégkorszak előttről, a hordák közti harcok világából hozott morális színvonalunkon mielőbb és mindenekelőtt magunknak szeretnénk. Kevesek kiváltsága, hogy olyan felelősségteljesen hozzanak döntéseket a mindennapjaikban, önösségüket meghaladva, lemondva tárgyak birtoklásáról és a bulizós élményhabzsolásról, amivel tényleg igazolják, hogy látókörük túlterjed saját komfortzónájukon és minden élőlényről úgy gondoskodnak, mint mondjuk a saját bal lábukról.

Sokkal többre jutunk, ha Atlantiszt nem a valóságban keressük. Egyébként az, hogy Atlantisz mítoszának léteznek párhuzamai – hogy messzebbre ne menjünk, ilyen a csallóközi tündérpaloták elsüllyedése -, egyértelműen arra utal, hogy a leghelyesebb úton akkor járunk, ha Atlantiszt nem mai értelmünkkel és nem az anyagi valóságban próbáljuk fellelni, hanem igazi, erőteljes, rólunk szóló szimbólumnak, nekünk érkező utalásnak, üzenetnek tekintjük. Olyannak, ami valami mélyen emberiről szól, szó szerint mélyen bennünk szunnyadóról: egy tudati képességről. Atlantisz, a mágikus mesterségek földrésze nem egy feltétlenül hajdan valóban létezett kontinens, ami földrajzi helyhez köthető, hanem sokkal inkább egy lehetőség, kapcsolódás egy szakrális és transzcendens élményhez.

Ha abból indulunk ki, hogy a tenger, az óceán a tudattalant szimbolizálja, vagyis mindazt, ami részben az emberiség közös, kollektív múltja, benne az összes tapasztalattal, nemzedékek bölcsességével, akkor Atlantisz elsüllyedése egy hajdanvolt mitikus korban, esetleg a történeti kor hajnalán egy ősi bölcsesség tudat mélyére süllyedésére utal. Vagyis arra, hogy elveszítettünk valamit – legyen az egységlátás, emberfeletti képességek birtoklása – s innentől kezdve a vallások igyekeznek fenntartani annak emlékezetét, hogy van bennünk egy elsüllyedt, magasrendű tudatállapot, ami sokkal tisztább és szellemibb volt, mint amit a mai kor átlagembere akár csak megpróbálhat el is képzelni. Jól fejezi ki ezt az a szimbólum is, hogy az Atlantisz előtt “harmadik szemmel” is láthattunk, vagyis a valóság mára rejtetté vált dimenzióival is lehetett kapcsolatunk. Ez olyan bölcsességet eredményezett, hogy ahhoz képest mi vaksin tapogatózunk a környezetünkben, nagyjából úgy, mint a klasszikus tantörténetben a négy vak ember az elefánt körül és körülbelül egy zsák krumpli biztonságával igazodunk el a szellem világában.

Mélyen szimbolikus az, hogy az egyik sziget elmerült, a másik felemelkedett, megjelent a felszínen. Az ebben rejlő üzenetekre figyelve nagyon érdekes összefüggések tárulhatnak fel. Goethe is megírta: „Az emberi lélek tükre a víz”. A víz, ami elválasztja egymástól a világokat, evilágot és a transzcendens világot, de célravezetőbb most abból kiindulni, hogy mindennapi tapasztalati világunkat és a tudatunk mélyét. Ha Atlantisz arra utal, hogy elsüllyedtek bennünk képességek, mire utal a szemétsziget, ami felbukkant? Nyilvánvalóan arra, hogy annyi szemét gyűlt már fel a tudattalanunkban, hogy az immár kiömlött a felszínre, s az óceánon úszva, egyre terjedelmesebbé válva figyelmeztett minket mérgezett, szennyezett lelki-tudati állapotunkra.

Ennél jobb szimbólumot, mint ami az emberi kultúrát keretezi, tényleg keresve sem találhatnánk. Két sziget, ami teljesen ellenpontja egymásnak. Egyik mitikus, s így szellemből, bölcsességből épül fel, a másik anyagból, sőt annak is nem lebomló, szintetikus mű-anyag változatából. Elveszítettük hajdani szellemi nagyságunkat – és most úszunk a szemétben, igyekszünk napról-napra túlélni a kacattermelő, a szellemi tettek helyett pótcselekvésekben – szó szerint – kimerülő, magát a csúcsponton már túljuttató, de még mindig hiperintelligensnek gondoló és pusztán cybercsodákkal elkápráztató úgynevezett civilizációnkban.

Szimbólumháború, avagy Charlie vagyok, Ahmed vagyok, Rikárdó vagyok

2015-01-14SzimbológiaCsörgő Zoltán

Háború zajlik, ezt csak az nem látja, aki nem akarja. Nem most kezdődött, s nem csak Ukrajna a hadszíntér vagy a Közel-Kelet vagy Közép-Afrika, hanem az egész világ. Főleg azért, mert leginkább nem hagyományos fegyverekkel vívják a néha nem is oly könnyen behatárolható szembenálló felek. Hanem például információtechnológiával, ezért minden valamirevaló országnak van már hackerhadserege, amivel szükség esetén le tudja bénítani egy ellenségesnek tekintett ország akár teljes, beleértve a titkos információhálózatát is. Háború zajlik az információért is: a már régóta működő titkosszolgálatok újabb és újabb módszereket vetnek be, ennek része volt az a botrány, amikor kiderült, hogy az amerikaiak széles körben figyelték, követték az emberek, köztük velük szövetségesnek tekintett kormányfők internetes tevékenységét és lehallgatták, elemezték telefonhívásaikat.

Az Egyesült Államok tehát túl messzire ment egyes kémprogramok használatában, s nagyon jellemző és mélyen szimbolikus erejű üzenet, hogy az ezt kiszivárogtató Edward Snowden 2014-ben megkapta az „alternatív Nobel-díjként” is ismert Helyes Életmód (Right Livelihood) díjat. Közben oroszországi befogadása az egyik első lépés volt, ami afelé vezetett – további kemény orosz fricskák, mint a Krím-félsziget bekebelezése után -, hogy a gazdasági színtéren zajló hidegháború intenzívvé váljon és térdre igyekezzenek kényszeríteni a Kremlt a kőolaj és benzin árának drasztikus lenyomásával.

Snowden orosszá honosítása is szimbolikus lépés volt, de a szimbólumokkal vagy szimbólumokkal szemben vívott háború legnagyobb közelmúltbeli eseménye a new yorki ikertornyok mindenki számára megdöbbentő 2001. szeptember 11-ei lerombolása volt. Az Egyesült Államokat soha nem érte korábban támadás észak-amerikai határain belül. Ott dőlt el az is, hogy nem Francis Fukuyamának, hanem Samuel P. Huntingtonnak lesz igaza. A két nagynevű amerikai kutató homlokegyenest más jövőt jósolt: előbbi a demokrácia világméretű győzelmével „a történelem végét” vizionálta, míg utóbbi azt jósolta, hogy a háborúk kultúrák, vallások és akár földrésznyi civilizációk között zajlanak majd. Vagyis értékek, értékrendek között. Ez pedig folyamatos azóta, s ennek fontos állomásai azok, amikor nyugati országokban előbb halálra ítéltek blaszfémia, azon belül prófétagyalázás vádjával írót, az indiai Salman Rushdie-t, majd vérdíjakat tűztek ki az „első 12” Mohamed-karikatúra szerzőjeként elhíresült dán Lars Vilks, a Jyllands-Posten lap karikaturistája fejére, végül a minap kivégeztek egy fél szerkesztőséget. A tiszteletlen és non-konformista stílusáról ismert párizsi Charlie Hebdo szatirikus hetilap az épp Párizsban több mint két évszázada kivívott szabadság jegyében közölt többször is olyan rajzokat, amelyek a mohamedánok vallásos érzületét támadták.

Nagy kérdés ugyanakkor az európaiak és általában a keresztények számára, hogy pontosan miért nem szabad az iszlám szerint a vallásalapító Mohamedet ábrázolni. Az ok az iszlám keletkezésében rejlik: többek között azért tudott elterjedni, mert Mohamedet, aki Isten utolsó prófétája és küldötte volt, meghagyták embernek, s tiltották az arab térségben korábban jellemző idolizálást, egy földi halandó bálványként történő imádatát. Az iszlám nem csupán a prófétaként és erkölcsi példaképként is tisztelt Mohamed ábrázolását tiltja, hanem más vallások meghatározó alakjainak megjelenítését is.

Míg Japánban 2013-ban animét mutattak be a Földre nyaralni érkező Jézus Krisztus és Buddha közös tokiói kalandjairól, ami első hallásra a keresztényeknek is szentségsértésnek tűnhet, addig az iszlám világban tabut sért az, aki Mohamedet ábrázolja, különösen humoros környezetben vagy céllal. Nyugaton a legmesszebb a South Park rajzfilmsorozat polgárpukkasztó alkotói mentek el, akik olyan jelenetet raktak egy epizódba, amelyen többszörös szentségtörésként Jézus Krisztus és George W. Bush amerikai elnök összerondítják az Egyesült Államok zászlaját.

A zászlómocskolás vagy zászlóégetés persze mint szimbolikus agresszió nem humoros. A mohamedánoknak érthetően az sem, ha Mohamedet kutyapózban ábrázolják. Németországban, Írországban, Ausztriában törvény tiltja a vallásos érzékenységet sértő humort, míg Nagy-Britanniában 2008 óta már éppen hogy nem létezik a blaszfémia vádja. Franciaországban a média a felvilágosodás óta folyamatosan éles fegyver, a humor még inkább. A Charlie Hebdo egyik karikaturistája, Laurent Léger elmondta, hogy a céljuk nem a provokáció, mindössze nevetségessé akarják tenni a szélsőségeseket. „Lehet szó muszlim, zsidó vagy katolikus szélsőségesekről. Mindenki lehet vallásos, a szélsőséges gondolatokat és tetteket azonban nem tudjuk elfogadni” – tette hozzá.

Ugyanakkor évek óta ismert, hogy a karikatúrák léte folyamatosan mélyíti az ellentétet a szólásszabadság élharcosai és a vallási fundamentalisták között. Már 2006-ban a „harag nemzetközi napjának” megtartását indítványozta Juszuf al-Kardavi egyiptomi származású, Katarban élő muzulmán főpap a Mohamed prófétáról megjelent sajtókarikatúrák miatt.  Ezek alapján egészen biztosan kijelenthető, hogy a nyugati civilizációban, illetve kifejezetten a sűrűn lakott nagyvárosi, önmagát multikulturálisnak minősítő környezetben megjelent iszlamista terrorizmus egyik jellegzetes kiváltó oka az iszlám vallási jelképekkel való viccelődés.

A humorhoz hasonlóan erős fegyver a nyugati világban a kultúra egyik alappilléreként a szolidaritás, s ennek szimbolikus kifejezései is. Mi sem mutatja ezt jobban, mint a világ vezetőinek és még millióknak a kart karba öltő felvonulása mellett az olyan gesztusok megszaporodó sokasága, hogy ki-ki megírja, posztolja: Je suis Charlie. Vagy azt: Je suis Ahmed. Avagy ezzel párhuzamosan Magyarországon az, hogy sokan a közösségi portálokon idén január 1-eje után elkezdték használni a Rikárdó nevet. Ennek ellenpéldája az, hogy a név mágiájával mennyire él a félelemkeltésre is szakosodott nyugati média: ott minden terrortámadásra, amelynek hátterében mohamedán elkövetőket és motivációt sejtenek, rásütik, hogy az Al Kaida tagjai követték el.

A szolidaritás persze nem nyugati vívmány, minden hagyományos társadalom része a sorsközösségvállalás vagy az egymásrautaltság kifejezése. A tabukhoz vagy éppen a humorhoz való hozzáállás kultúránként különbözhet. Képzeljük el azt, milyen lenne, ha az iszlám követői kezdenének el keresztény vallásos jelképeket rongálni vagy kifiguráznák Jézust? Ezt nem csak azért nem teszik, mert az iszlám egy sokkal tradicionálisabb társadalmi rendszert épített ki, mint a nyugat, hanem azért sem, mert Jézus Isa néven az ő prófétájuk is. Bár megtörtént, hogy 2006 februárjában Iránban egy internetes portál a holokauszttal viccelődő karikatúrát tett közzé, ennél sokkal határozottabb célpontok lehetnek számukra a nyugati világban a sokszor valláspótlékként szolgáló gazdasági fejlődést és fogyasztást kifejező jelképek. A kapitalista gazdaság szimbólumainak számító Világgazdasági Központ (WTC) égbetörő tornyainak földre döntése, vagy a Müncheni Olimpiai stadionban (1972), kóser szupermarketben (Párizsban a Hyper cacher áruház), a szerkesztőségekben elkövetett terrorista támadások és vérengzések erőteljes csapást jelentenek a szemükben az elutasított életformára, amelyet végtelenül anyagiasnak és a transzcendens világtól eltávolodottnak tekintenek. Ki tudja, miként lehet ezt a szembenállást feloldani?

Recseg-ropog a világ, alig követhetően intenzívvé váltak a változások. Az, hogy háború zajlik, immár tagadhatatlan. Hogy nem marad meg a nyugati demokráciák és az iszlám kulturális harca a szimbolikus hadviselés terén, hanem megjelenhet a mi mindennapi életerünkben is, ennek számtalan előjele van. Az Iszlám Állam területén már nagyon is valóságos a más vallásúak gyilkolása, újabb fejlemény, hogy miután a szembenálló keresztény és mohamedán felek egymás elleni hergelése példátlan szintet ért el, a Közép-Afrikai Köztársaságban is elszabadult az erőszakhullám. Hatalmas feszültségek halmozódtak fel már a világban más globális, mint például a klímaválság kihívása mellett. Óriási józanságot, voltaképpen globális, az egész emberiséget érintő tudatosságot követelne a mai szövetséges hatalmak vezetőitől, hogy ne robbanjon ki egy újabb olyan kataklizma, mint ami száz évvel ezelőtt már zajlott.

Ha szimbolikus színtéren zajlik a hadviselés, talán a béke, a megbékélés záloga is egy óriási, szimbolikus gesztus lehetne. Ehhez azonban áldozatot kellene hozni, vagyis biztos, hogy a legkevesebb, hogy engedni kell minden félnek a maga merev álláspontjából, s felelősséggel kellene élni olyan területeken, mint a szólásszabadság. Ennél sokkal többet jelentene annak felvállalása, ami közös az emberekben, ami összeköt minket. Érdemes ilyenkor felidéznünk azt a sajnos kevéssé ismert tényt, hogy az iszlám jelentése: béke, alávetés, megadás. A béke azt jelenti, hogy az ember békében él önmagával és környezetével. Az alávetés pedig a létezés egyetemes törvényei iránti alázatot, odaadást és engedelmességet feltételezi.

Valamennyiünkben megvan a lehetőség, hogy az értelem felülkerekedjen a szélsőséges indulatokban is megnyilvánuló érzelmeken. Sőt, az sem irracionális vágy, hogy egyszer túllépjünk önző, csoport-, nemzet-, rendszerérdekeket szem előtt tartó álláspontjainkon és megérkezzünk oda, ahová a globális folyamatok egyébként vezethetnének: közös emberségünk, s ezzel emberiségben való felelős gondolkodásunk felvállalásához.

Csörgő Zoltán

Vízkereszt, a csodák ünnepe

2015-01-04A nap szimbóluma, Etnoszimbológia/szellemi néprajz, Jelfigyelés (jóslónapok, időjóslás), Ünnepek szimbólumaiCsörgő Zoltán

Honnan ered Vízkereszt ünnepe? Meddig volt ezen a napon Jézus születésnapja? Miért került el innen? Milyen új tartalommal kellett megtölteni az ünnepet? Hogy függ mindez össze a csodával?

„Minden csoda, vagy semmi sem az” – mondta Török Sándor (s ez az idézet szerepel azon budai ház falán elhelyezett emléktáblán is, ahol élt) nagyon bölcsen néhány évtizeddel ezelőtt. Titokzatosan igaz mondás ez, de a titkokat, misztériumokat kedvelő ókoriak másképp értelmezték a csodát (leginkább úgy, mint legtöbbünk): a csoda kiemelkedés a hétköznapi létezésból, bepillantás az isteni világ működésének rendjébe. Még kiemelt napja is lett az évkörben a csodának, mégpedig január 6-a. A legkorábbi hagyomány, ami ehhez a naphoz fűződik, római eredetű: e napot a rómaiak Augustus császár tiszteletére szentelték. Később, a III. században erre a napra tették a keleti egyházban Krisztus születése napját és az évkezdetet is ezen a napon ünnepelték. Az ünnep neve régi szóval Epiphania lett, ami azt jelenti: megvilágosodás, ráébredés, látomás, jelenés, megnyilatkozás. A pogány görög kultuszokban a visszatérő napfényt köszöntő téli ünnepkör részeként az istenség megjelenését és annak évenkénti megünneplését jelentette.

A görög misztériumvallások hatottak a kereszténység kialakulására, ezért alkalmazták az Epiphania szót Jézus életével kapcsolatban is. Mégpedig három értelemben, mert Jézus háromszor „nyilvánult”, „nyilatkozott meg” e napon: az első mindjárt a születése, a második a megkeresztelkedésének alkalma, a harmadik a kánai mennyegző.

Körülbelül száz évig, a IV. századig ünnepelték csak Jézus születésnapját január 6-án. Később ugyanis Róma úgy látta jónak, hogy Krisztus születését a „Legyőzhetetlen Nap” pogány ünnepével, a népszerű Mithras napisten születésnapjával egyeztesse, ezért Epiphania hamarosan új jelentést kapott. A római katolikus naptár szerint Epiphania Domini, azaz az Úr megjelenésének napjához kötik a nyugati egyházban a háromkirályok vagy napkeleti bölcsek látogatását a kis Jézusnál. Ez a látogatás is epiphánia, megnyilvánulás, megjelenés, hiszen Gáspár, Menyhért és Boldizsár a Jézus születésekor megjelent betlehemi csillagot követve, uralkodónak kijáró tisztelettel hódolt a gyermek és édesanyja, Mária előtt.

Valószínűleg a háromkirályok ajándékozása miatt Dél-Európában, a spanyoloknál és az olaszoknál az ajándékozás fő napja nem is a Szenteste vagy Karácsony reggele, hanem a Vízkereszt napja, avagy annak előestéje. Spanyolországban Vízkeresztkor a gyerekek kitisztított, kifényesített cipőiket a küszöb elé téve ajándékaikat a Háromkirályoktól várják. Itália egyes vidékén La Befana, vagyis a Vízkereszt szülötte hozza az ajándékokat. Az olaszoknál a Befana szó eredetileg boszorkányt jelent, aki Vízkereszt éjjelén végigrohan az utcákon, s bár eredetileg rontást vitt magával mindenfelé, később a kis Jézuséhoz, sőt a Mikuláséhoz hasonló szerepet vállalt: a jó gyerekeknek ajándékot, a rosszaknak virgácsot hoz.

Keleten Epiphania Krisztus Jordán folyóban való megkeresztelkedésének ünnepe lett, s ez volt az az alkalom, amikor Jézus „istenfiúi természete” megnyilvánult, hiszen Jézus, miután felmerült a folyó vizéből, beavatása, átalakulása után „látta, hogy megnyílnak az egek, és a Lelket mint galambot leszállni rá. Az égből hallatszott: -Te vagy az én fiam, benned kedvem telik.” (Mk 1,9-11). Ezért nevezik e jelet nemcsak epiphániának, hanem teofániának, Isten megjelenésének is.

Jézus keresztelkedésének emlékére a Vízkereszt ünnepi keresztelések napja volt. A keleti egyháznál a Jézus érintésétől megszentelt Jordán emlékezetére megkeresztelték a folyókat is. Görög, bolgár és szerb papok vonultak pompás körmenet élén a folyó partjára, s ott a szertartás részeként fából vagy jégből faragott keresztet vetettek a vízbe, amit azután edzett testű hívek egymással versengve halásztak ki.

Az ünnep magyar Vízkereszt nevét szintén azon szokás miatt kapta, amely szerint tömjént és vizet szenteltek e napon. A liturgikus vízszentelést vízkereszt vigíliáján (január 5.) végezték a templomban. A víz és tömjén szentelésébõl alakult ki a házszentelés: üvegben is vittek haza a megszentelt vízből, hogy meghintsék vele a házat a gonosz szellemek ellen.

A házszentelésnek az egyház által megtűrt népi előírásait a termékenységgel kapcsolatos hiedelmek táplálták. Ezek szerint ugyanis a szentelő pap és a háziak viselkedésétől függött a tyúkok éves tojáshozama, a kender növekedése, sőt a házbéli fiatalok párkeresésének sikere is. A házak megszentelése általában igen látványosan zajlott le. Eszerint egy pap kíséretében angyaloknak és háromkirályoknak öltözött fiatalok jártak házról házra és egy Krisztus születését ábrázoló kép előtt verssel, énekkel köszöntötték az „Új királyt”. Eközben a papok alamizsnát – úgynevezett lélekpénzt – gyűjtöttek. Így alakult ki a háromkirályjárás szokása. A csillagozás és a csillagének éneklése a XVI. század óta dokumentált szokás. Egyes vidékeken egészen a közelmúltig jártak gyermekek a kirúgható csillaggal háromkirályok képében köszönteni.

A Vízkeresztkor szentelt vizet háromkirályok vizének is nevezték. Gyógyító hatásában is hittek, jónak tartották mindenféle betegségre, de a ház apraja-nagyja főleg azért kortyolt belőle, hogy megóvja őket a torokfájástól. A vízzel megszentelték a ház mellett az ólakat is. Januártól januárig a vizet üvegben vagy nagy korsóban tartották, s ami megmaradt a következő Vízkeresztre, azt a kútba öntötték. E napon írták fel krétával mágikus rontástávoltartó formulaként a három napkeleti király nevének kezdőbetűjét (G + M + B) és az esedékes évszámot az ajtóra. Úgy vélték, ez a felirat megvédi a házat villámcsapás és a boszorkányok rontása ellen.

A hagyomány szerint Jézus isteni mivoltának harmadik kinyilatkoztatása szintén e naphoz kötődik: megkeresztelése után egy évvel ekkor mutatta be első csodatételét. Jézus elérkezettnek látta az időt, hogy bemutassa, mire képes, megnyilvánítsa isteni hatalmát, s e napon bor lett a vízből a kánai menyegzőn. Ezért nevezték ezt a napot epiphánia mellett bethfániának is: háznál való megjelenésnek.

Ez az időszak hagyományosan az esküvők ideje is. Vízkereszt egyfelől tehát a „karácsonyi tizenketted”, a tizenkét napos karácsonyi ünnepkör zárónapja, de új kezdet ideje is: ekkor indul a farsangi időszak és egyúttal világszerte a báli főszezon, amely hamvazószerdáig, azaz a húsvét előtti negyvenedik napig tart. Napjainkban hazánkban egy újabb szokás is társul Vízkereszthez, jelezvén az ünnepi időszak végét: a karácsonyfa díszeinek leszedése.

Mint az év sok, különleges ünnepi alkalmához, ehhez a naphoz is kapcsolódott időjárásjóslás. Régen úgy tartották, ha vízkeresztkor esik az eső, akkor hosszú lesz a tél, férges lesz a mák. Hideg, fagyos eső esetén rossz termésre lehetett számítani, viszont korai tavaszban reménykedtek. Vízkereszthez kapcsolódik a következő időjósló mondás: „Ha Vízkeresztkor megcsillan a víz a kerékvágásban, nem lesz hosszú a tél.”

Csörgő Zoltán

A hóember szimbolikája

2014-12-30Szimbológia, Szimbólumrendszerek (aktuális szimbólumok)Csörgő Zoltán

A szimbólumok kapcsán az egyik legcsodásabb élmény, amikor ráébredünk arra, hogy hétköznapi cselekedeteinkben is megjelennek, beférkőznek tetteinkbe, rítussá magasztosítva azokat. Vannak évről-évre ismétlődő ünnepek, amelyekben természetes módon követik egymást a szimbólumok sorozatából teremtett szertartásos mozzanatok. S vannak olyan szintén rendszeresen ismétlődő természeti események, amelyek lelkünk mély rétegeiben szólítanak meg minket és önkéntelenül engedelmeskedve az időtlen késztetésnek mi elkezdünk egy olyan tevékenységet, amely révén örömtelien belefeledkezhetünk a jelen pillanatba.

Ilyen az, amikor télen leesik az első hó, s mint gyerekkorunkban, vagy éppen gyerekeinkkel nekilátunk hóembert építeni. Mélyen tükrözi ez a szimbólumok természetét: hatnak ránk, cselekedni hívnak, ám sokszor nem tudjuk, hogy amit teszünk, az voltaképpen rítus. Mert a hóemberépítés is az, s a hóembernek is megvan a maga szimbolikája.

Kezdve azzal, hogy három gömbből kell készíteni egy igazi, klasszikus hóembert. Mi mást jelképezne ez, mint az ember összekapcsolódó testi-lelki-szellemi hármasságát? Ráadásul ahogy a gömböket egymásra helyezzük, ezek kifejezik a hagyományos elképzelésekben előbbiek hierarchiáját. Legközelebb a földhöz, az anyaghoz a test van. A középső gömb, a lélek szintje az, ami összeköti “eget” a “földdel”, szellemet a testtel. A felső gömb a legkisebb, ez a legláthatatlanabb az anyagi-fizikai valóságban, ugyanakkor ez van legmagasabban, legfelül, legközelebb az éghez, jelezve eredetét és célját.

A gömböket rétegről rétegre kell elkészíteni. Kis golyóval kezdjük, s ezt a földön elterülő hórétegben gördítve, gurítva hízlaljuk, mint ahogy lényünk különböző szintjeit is folyamatosan tápláljuk, gazdagítjuk élményekkel és tapasztalatokkal.

A gömböket ezután fel kell emelni, egymásra rakni, kiegyensúlyozni egy láthatatlan benső tengely mentén. De talán mégsem olyan láthatatlan ez a tengely, hiszen a hóembernek több attribútuma is kifejezi, megjeleníti. Ilyen például a széndarabokból kirakott gombok sora, amelyek kirajzolják azt az energiautat is, amelynek mentén az életerő a szellem tisztulásával és összpontosításával párhuzamosan felemelhető.

S ha már tisztulás: az ég felé mutat, s szintén a szellemi, vertikális utat jelzi a hóember kezébe nyomott seprű is, ami egyúttal arra is figyelmeztet, hogy a folyamatos benső tisztulás, vagyis önismeret nélkül nem képzelhető el a benső ösvény bejárása és a szellemi felszabadulás. A seprű nyele a földre támaszkodik, míg a tulsó vége a sok párhuzamba kötött ágú seprűfejjel függőlegesen mutat felfelé, ami arra is utal, hogy össze kell kötni a létezés szféráit: az anyagi világban kell megtalálni az egy biztos ponton támaszkodó pillért ahhoz, hogy az ég felé lehessen irányítani a szerteágazó figyelmünkből a szellemi gyakorlatok során egy irányba terelt szellemünk.

A lelken, azaz a középső gömbön átvezető út után a felső gömbhöz érkezve ami szembetűnő, az a jelek sokasága. Mindenekelőtt itt válik a kezek után egyértelművé, hogy itt egy emberről van szó. Egy olyan emberről, akit nekünk kell létrehozni a tiszta minőséget jelző fehér hóból, csakúgy, mint ahogy magunkban kell kialakítani azt a tiszta lényt is, aki a legteljesebb, a létezés mindhárom szintjén kerek egész.

A fejen szénszemek rajzolják ki az arc általában is leghangsúlyosabb részét. Néha szén jelzi a szájat, azt a “görbét”, ami “mindent egyenesbe hoz”. A sárgarépaorr-ra könnyen rá lehetne ragasztani a freudi bélyeget, hogy az bizony fallikus jelkép, s tény, hogy ad bőven okot ilyen képzettársításokra, ám ez az értelmezésnek csak egy szintje. Lehet irányjelző is (“Mindig csak előre nézz!”), vagy antenna, avagy jelezheti a szellemi lényekre jellemző képesség hangsúlyozását, hiszen az ősidőktől mondják, hogy “illatokkal táplálkoznak”, lévén az a legfinomabb, már-már anyagtalan eszencia.

Az orr alatt egy másik antenna: a szájba dugott pipa. No ez már egyértelműbb utalás. A pipafüst is az éggel, a szellemi erőkkel áhított vagy kialakított kapcsolat jele. A füst kapcsolatban van az áldozással, áldozattal is. A pipa sok archaikus kultúra rituális tárgya volt, fontos elhatározásokat, fogadalmakat, együvé tartozást erősítettek meg hajdan a közös pipa elszívásával.

Már csak a fejfedő, a piros fazék van hátra. Formájával a cilinderre hajaz, de mint minden fejfedőnek, nemcsak profán funkciója van, amennyiben a hidegtől véd – de miért kellene a hóember fejét félteni a fagytól? -, hanem mint tartó edény ez is az igazán fontos tartalomra utal, ami a hagyományos szemlélet szerint az ember legfelső, éghez legközelebbi részében honol.

A hóember merev és mozdulatlan, míg a meleg ki nem kezdi. Épp ellentéte így annak a melegségnek, amit a készítése és a látványa ébreszt. Másfelől a jól elkészített hóember megingathatatlan, szilárd képzetet kelt, amilyenek mi is lehetünk, ha megszületünk bennünk a jellemből kiforró erő.

A hóember annyiban is tanítást hordoz, hogy emlékeztet minket arra: végső soron minden keletkezett, létrehozott jelenség időbe vetett és elmúláshoz kötött. Különösen az, ami materiális, hiszen az folyton átalakulásban van, miként a víznek is számtalan megjelenési formája van, s a halmazállapotok terén is három formában nyilvánulhat meg.

A hóember függőleges alakja szinte egy hangtalan kiáltás: memento mori, azaz emlékezzünk a halálra! Amikor a legnagyobb a sötétség, állítunk egy fehér, szinte éjszaka is világító hóembert, amiről tudjuk, hogy csak napok kérdése, de az enyészeté lesz. Ami múlhatatlan benne, az az időtlen szellem, ami mindig megtestesül, újjászületik így a téli napforduló idején, hogy felidézhetővé váljon általa a szellemi tisztaság, az emberi teljesség elérhetősége és az időbe kötöttségtől való megszabadulás.

Csörgő Zoltán

A karácsonyfa szimbólumai

2014-12-24Egyéb, Etnoszimbológia/szellemi néprajz, Szimbológia, Ünnepek szimbólumaikarácsonyfaCsörgő Zoltán

A Symbolon Intézet ezzel az írással kíván békés, áldott Karácsonyt minden kedvelőjének és olvasójának!

Karácsonyfa

A legősibb, szinte egyetemesnek mondható csillagmítoszi képzet szerint a téli napfordulón megszületik a Nap, miután előbukkan az eget és földet összekötő Világfát is jelképező Tejút elágazásából. A Nap épp ott jár ugyanis éves útja, körkörös élete azon szakaszánál, amikor megtörtént halála, beavatása, s most újjászületve megjelenik a mindenség anyaölét is jelképező nyílásnál a Nyilas és a Bak állatövi jegyek találkozásánál. A diadalmas, halált legyőző Nap fénye megváltó, teremtő világosságot ad, a téli napforduló jó alkalom az élet megújulásába vetett hit megünneplésére.

A naphősök születésének ideje is ez, miként hajdan Mithrászé, vagy később, a III. században az ő római ünnepét (Sol Invictus, a Legyőzhetetlen Nap) felváltó Jézus születéséé. Ahogy ebben az ünnepben együtt élnek pogány és keresztény elemek, úgy értelmezhetők a karácsonyfán megjelenő szimbólumok is a különböző hagyományok alapján. Lássuk sorban őket!

Karácsonyfa

A karácsonyfa Életfa. A fenyőfa örökzöld növény, ami a mindig megújuló képességre utal, a zöld szín így az új élet reményét jelképezi, míg az ágak spirális elrendezése az életspirált mintázza. A fa ég felé törekvő csúcsa a magasabb tudatosság felfelé megnyíló természetét fejezi ki, azt a célt, ahová mint benső eredetéhez kíván visszaemelkedni az ünnep során magasrendű erőkkel töltődő, telítődő szellem.

Pontosan nem lehet tudni, hogy mikor állították fel Magyarországon az első karácsonyfát, mint ahogyan azt sem tudjuk megmondani, hogy ki büszkélkedhet az elsőség címével. Ezt ugyanis több főúri család is a magáénak tudja. Báró Podmaniczky Frigyes visszaemlékezéseiben azt írta, hogy hazánkban a fenyőfaállítást édesanyja, a Németországból származó Nostitz Erzsébet honosította meg az 1800-as évek elején. Egy másik forrás ugyanakkor úgy tartja, hogy Mária Dorottya, József nádor felesége állított először karácsonyfát 1820-ban, mégpedig Pest-Budán. De az első magyarországi óvoda létrehozójáról, Brunswick Terézről is ugyanezt mondják néhányan. Bárkié is az elsőség, tény, hogy a 19. század második felére már az egész országban elterjedt a karácsonyfa-állítás szokása.

régi Karácsony

A magyar nép hagyományában volt előzménye a karácsonyfának: az úgynevezett termőág a fény növekedését jelző téli napforduló ünnepére kiakasztott, termékenységet jelképező zöld ág volt. Az évről évre megújuló természet ősi, mágikus jelképe a pogány istenanya, Boldogasszony házat, családot védő erejét is közvetítette. Az ág általában rozmaringágacska, nyárfa vagy kökénybokor ága volt. A gerendára függesztették fel, aranyozott dióval, piros almával, mézesbábbal, szalmafigurákkal díszítették.

A szintén előzménynek tekinthető, Borbála napon vízbe tett és Karácsonyra kivirágoztatott gyümölcsfaág a természet megújulását is megjelenítette. A fa az örök fejlődés, növekedés, folytonos megújulás szimbóluma volt a magyar hagyományban. A fa ágai a teremtésnek az Égtől a teremtett lényekig zajló kiáradásának szintjeit is szimbolizálták, ahogy a népi imádság is szól: „Ég szülte Földet,/Föld szülte fát,/Fa szülte ágát,/Ága szülte bimbaját,/Bimbaja szülte virágját…”.

A fa Gyümölcsoltó Boldogasszony fája is, hiszen az életet adó Boldogasszony épp Karácsony előtt kilenc hónappal, március 25-én fogan meg. A fa termését, gyümölcsét is jelképezi Jézus. Fontos üzenetet közvetít az is, hogy a fa örökzöld, mivel így az öröklét szimbóluma. Az édenkerti életfa eredetileg az Isten teremtette ember örök életét, haláltól való mentességét biztosította. A bűnbe esett embernek Krisztus adta vissza kereszthalálával az öröklét ígéretét. Utal a fa arra az útra is, amit a lelkek megtesznek, hiszen a Világfa a lelkek túlvilági útja is, ezen születnek le az égből és ezen is térnek vissza.

A zöldág a kereszténység elterjedése után új tartalommal telítődött, s a bibliai Teremtéstörténetben szereplő tudás fáját jelenítette meg. Karácsony napja az első emberpár: Ádám és Éva napjára esik. Visszautal ez a kezdetre is, hiszen a Karácsony is kezdet: a kis Jézus születésének napja, egy üdvtörténet kezdete. A karácsonyfa bibliai eredetű magyarázat szerint ősi, családfa jelentéssel bír, a fa Jézus családfáját is jelenti.

Csillag-csúcsdísz

karácsonyfa csúcsdísz

A fa tetejére csúcsdíszként legtöbbször csillag kerül. Ez egyfelől a Sarkcsillagot, az égbolt egyetlen mozdulatlan pontját jeleníti meg, amely a Világfa képzeletbeli csúcsánál a túlvilági kaput szimbolizálja, az átjárót a mennyei világba. Másfelől ha a csúcsdísz lángos csillag formájú, akkor ez a betlehemi csillagot idézi meg, amely Krisztus születését jelezte a pásztoroknak, s hozta hírül a napkeleti bölcseknek a Megváltó megszületését. A fa tetején lévő csillag a belső szellemi csúcsok felé törekvő önmagunkra és a célra emlékeztet, a felemelkedett embert jelképezi, akinek a lehetősége ott van bennünk, s tápot kap az ünnep erejéből, mi több, a dísz a célt is jelképezi, a kincset, amire rálelhetünk, ha mi is elérjük életünkben a teljes újjászületést.

Gyertya

Már az ünnepi fa fényénél tartunk, de érdemes még megjegyezni egy érdekes összefüggést a fenyő és a fény szavak között, hiszen nyilván arra utal ez, hogy fényt adó fáról van szó. Az éjszaka is világító mennyei életfa számos hagyományban megjelenik, s az erre utaló, gyertyákkal díszített fák az újjászületés szimbólumai. Ezzel a jelentéssel ruházták fel például a görögök Dionüszosz fenyőjét. A gyertyák a Biblia alapján a keresztény szimbolikában a Logosznak, a Világ Fényének szimbólumai. A keresztény vallás szimbolikájában Jézus Krisztus az isteni fényforrás. A gyertya a szentháromságot testesíti meg a láng, a kanóc és a viasz egysége folytán.

A magyar néphit úgy mondja, hogy a mennyországban mindenkinek van egy égő gyertyája, ameddig az lángol, addig él az ember. Az égi csillagok lélekjelképek is, ezért a gyertyák fénye a csillagok és a lélek fényét is megidézheti. A gyertya is megsemmisül, miközben fényt ad, miként az Üdvözítőnek is meg kellett halnia, hogy az embereket megváltsa.

Izzósor

karácsonyi izzó

A gyertyák is felidézhetik a csillagokat, akárcsak a villamos energia elterjedése után az Edison segédje, Edward Johnson által 1882-ben kitalált színes karácsonyfaégők, melyeknek sokasága jelképezheti a Tejutat is számtalan csillagával.

Csillagszóró

A csillagszóró a gyertyánál is sokkal gyorsabban végigég és ellobban, ez is utalhat Jézus áldozatára, de az életünk rövidségére vagy éppen az érzések múlandóságára is figyelmeztethet minket. A csillagszórók a gyertyához hasonlóan a csillagokat és az örök világosságot idézik meg. Az örök világosságot, melyből csak emlékeztetőt kapunk, amikor meggyújtjuk őket. A csillagszóró jelképiségéhez tartozik az is, hogy külsőleg csupán egy fekete vagy szürke színű pálca, mely meggyújtva egyszer csak csodát teremt: vakító fénnyel ég, mialatt szikrákat szór szerteszét. Ilyen csoda minden ember, a benseje fényt rejt, amit szeretetként szerte tud sugározni.

Dió

A fán lógó aranyozott dió a termékenység és bőség jelképe, mint általában a magvas gyümölcsök. Másfelől mint mag az újjászületést is jelképezi, hiszen a mag földbe kerülve új életre kel. A néphit szerint a dió az anyja méhében fejlődő Megváltóra utal. Keresztény felfogásban a dió külső zöld burka Krisztus teste, a csonthéj a kereszt fája, a dióbél pedig maga az isteni lényeg. A dió ugyanakkor az értékes belső rész révén utal a rejtett lényegre is, eképpen a bölcsesség szimbóluma. Aranyozásával szintén az öröklétre, az elmúlhatatlanságra utal, valamint a lelkünkben fellelhető kincsekre. A magyar néphagyományban Karácsony estéjén a szoba négy sarkába védelmező céllal diót dobtak, s a karácsonyi vacsora is jósló diótöréssel kezdődött, mindenkinek a feltört diója, annak egészsége jelezte a következő évét.

Alma

A fán csüngő alma a tudás fáját jelképezi, amelyről Ádám Isten parancsa ellen vétve almát szakított. A középkori festményeken a Szűz Mária vagy a gyermek Jézus kezében lévő alma ezzel szemben a bűn leküzdésére, Krisztus megváltói küldetésére utal. De visszautal az alma a mítoszok és mesék aranyalmát termő fáira is. A gyümölcsöket termő édenkerti fák a sumer, hindu, kínai, japán Paradicsom-képzetekben is szerepelnek, gyümölcsük sokszor halhatatlanságot biztosít, például a taoista hagyományban a Nyugati Paradicsom közepén növő őszibarackfa termése bír ilyen hatalommal. A görög mítoszokban a boldogság és háborítatlan béke honaként szereplő Heszperiszek kertjében nimfák őrzik az örök ifjúság aranyalmafáját. A karácsonyfa almája a termékenység szimbóluma. Mivel az alma majdnem tökéletesen gömb alakú, a teljességet is jelképezi.

Gömbök

gömbök2

Az 1880-as években jelentek meg a törékeny üvegdíszek a karácsonyfán. Ezek a piros, arannyal díszített üveggömbök részben az olykor a vékony fenyőágakhoz mérten súlyos almákat helyettesítették, másfelől alakjukkal a teljességet jelképezik, valamint a Föld körül keringő bolygókra is utalnak. Az arab zodiákus hagyomány tizenkét ágú gyümölcsfájának termései szintén a csillagok és a csillagképek jelképei voltak.

Csengettyű

A kis harangocska jelzi, hogy „megérkezett az angyal”. Hangja hozza meg a karácsony hangulatát sok családnál. A pogány kultúrákban démonűző hatást tulajdonítottak a hangjának. A csengettyű hangja rezgésbe hozza a levegőt, ezzel jó energiákat teremt. A megtisztítás rituáléjában játszik szerepet.

Lánc, szerpentin, girland

A falusiak régen pattogatott kukoricából fűzött láncot akasztottak a karácsonyfára. Ma már papírból, olykor vékony fémfóliából készült csillogó szerpentinek, különböző színű girlandok fonják körbe a fát. Ezek a bibliai teremtéstörténet paradicsomi életfáján tekergő, kísértőként megjelenő kígyó jelképei, az „eredendő bűnre” emlékeztetnek bennünket. A kígyó bíztatta az első emberpárt az ígéretük megszegésére, a tiltott gyümölcs megkóstolására, a tudás megszerzésére és ő indította el az az emberiséget élet lefelé tartó spirálján, amiből Krisztus váltotta meg.

Szaloncukor

A karácsonyfán eredetileg minden jelenlévő számára tündöklött egy-egy parányi ajándék, házilag sütött édesség, az ünnepi esemény alakjait – Szűz Máriát, a bölcsőben fekvő kisdedet, az angyalokat, bárányokat, a karácsonyfa kicsiny mását – megjelenítő mézeskalács, olykor egy cukrász gyártmányaként kis sütemény. Vidéken hosszú ideig még a szaloncukor is házilag készült. A szaloncukor csillogó csomagolásával szintén jelképezheti a csillagokat, de egyúttal azokra a szellemi kincseket jelképező termésekre is utal, amelyet a mitikus hősök szedhettek a fákról.

Mézeskalács-díszek

A mézeskalács formái – fenyő, angyal, csengettyű – tükrözik az összes többi karácsonyi jelképünket, de más anyagból. A mézeskalács a föld porából megformált, tűzpróbán átesett embert jelképezi.

Apró figurák

Ezek a kis alakok, rendszerint kicsiny, különböző anyagokból készült játékszerek a gyermekkor csodáját, az önfeledt örömet, játékosságot tanítják nekünk. Figyelmeztetnek az ajándékozás, az örömszerzés, a másokra való odafigyelés fontosságára, úgy, hogy közben mi is örülhetünk.

Szalmadíszek

A szalma Jézus istállóban kialakított első jászolára utal, ahol a kisded szalmára terített kendőn feküdhetett, miközben a pásztorok is azt érezhették, hogy közülük való és számukra érkezett a kisded. A szalma színe a nap fényére, szálai a napsugarakra utalnak, vagyis arra, hogy Jézus személyében a Naphős, a világnak fényt adó lény testesült meg az emberi világban.

Ajándékok

Folytathatnánk talán még a sort, de végezetül most fordítsuk tekintetünket a karácsonyfa tövéhez. Az ajándékok a fa alatt egyfelől azokat a drága ajándékokat jelképezik – aranyat, tömjént, mirrhát -, amelyeket a napkeleti bölcsek vittek a kisdednek. Másfelől az egymás iránti szeretet jelképei, de emlékeztetheti a keresztény ünneplőket Isten nagy ajándékára, a Megváltóra is.

Symbolon-idézet – A belső úton

2014-12-18IdézetekCsörgő Zoltán

“A belső úton a legtöbb embernek szüksége van egy személyre, akivel azonosulhat. Többről van szó, mint egyszerű példaképről. Az ember megpróbálja őt nem csak követni, de a kontemplatív elmélyedésben eggyé válni vele. …Hasonlót ismerünk az ortodox kereszténység ikontiszteletéből. Az ortodox hívők az ikonokat ablakoknak tekintik, melyeken keresztül a transzcendensbe nyílik betekintés. Az ikon olyan, mint egy varrás-vonal, mely a valóság két szintjét összefűzi.” Willigis Jäger

Az ajándékozás szertartása és szimbólumai

2014-12-16EgyébCsörgő Zoltán

December 24-e estéjén ajándékozzák meg egymást a családtagok Magyarországon. Az ajándékozás voltaképpen nem más, mint a szeretet adásának szimbolikus kifejezése. A szeretet ünnepének szokáskörében – úgy tartják – lassanként alakult ki az ajándékozás rítusa is. A karácsonyi ajándékozási hagyományok ugyan szinte országokként és nyelvterületenként mások, azért nem nehéz észrevenni a hasonlóságokat. Éppen ezek a hasonlóságok azok, amik arra utalnak, hogy nagyon mélyen gyökerezik bennünk az adás és elfogadás vágya és igénye. Olyannyira mélyen, hogy befolyásolja a mi ünnepi szokásainkat is. Vizsgáljuk csak meg ezeket!

A szokás eredete

Az ajándékozás szokása régebbi keletű, erre utal a szokás ókori előzménye is. A rómaiak újévi ajándékukat, a strenát Calendae Ianuriae, azaz január 1-je alkalmával küldözgették egymásnak. Az ajándékozás szokása megemlékezés lehet arról is, hogy a „három királyok” a csecsemő Jézusnak értékes ajándékokkal hódoltak Betlehemben, azaz a három „napkeleti bölcs”, mágus ajándékokat vitt a Kisdednek: aranyat, tömjént, mirhát. A szokás a későbbi keresztény hagyományból Szent Miklósra, a kisázsiai Myra városában Kr. u. a IV. században élt püspökre is emlékeztet, hiszen a szent ember egy szegény ember leányait úgy mentette meg a tisztátalan élettől, hogy éjjel pénzt dobott szobájukba az ablakukon keresztül.

Az ajándékozás reformációja

Luther Márton fellépéséig, a XVI. századig az ádventi időszakban Szent Miklós ünnepe volt az ajándékozás napja. Ez ellen – és általában a szentek kultusza ellen „lázadt fel” és szakított számos addigi szokással a reformáció meghirdetője. Luther javasolta, hogy ne december hatodikán, hanem 24-én adjanak ajándékokat az emberek egymásnak. Azt javasolta, hogy úgy tekintsenek az emberek az ajándékokra, mint amelyek magától Krisztustól, egy fehér ruhában feltűnő, felnőtt Jézustól származnak. Úgy tűnik, ez az elképzelés túlzottan rideg és magasztos volt és a gyakorlatban nemigen vált népszerűvé. Ezért később „finomodott” és végül – nemcsak protestáns országokban – az a szokásrendszer vált „kedvesebbé”, elterjedtebbé, hogy a kis Jézusnak kezdték tulajdonítani a meglepetéseket.

Ajándék a gyerekeknek

A német protestantizmus a XVII. századtól családi ünneppé tette a karácsonyt, amit hagyományosan a család és a gyermekek ünnepének is tekintettek. Ettől kezdve az ajándékozás főleg családi körben jutott jelentőséghez: elsősorban a szülők ajándékozták meg gyermekeiket. Így terjedt el, hogy karácsonykor a gyerekeknek ajándékoztak kedves csecsebecséket. A gyerekek természetesen mindenütt azért is várják a karácsonyt, mert ilyenkor ajándékokat kapnak.

Az anya ajándéka

Az ajándékozás és kapás élménye az ember életében a korai időszakkal, a kezdeti életszakasszal függ össze, hiszen az anyákban alapösztönként él az odaadás, a szeretetből fakadó adás képessége, az odafordulás kölcsönös gyönyörűséget kiváltó gesztusa, a csecsemő önzetlen megajándékozása az anyamellel, a cumisüveggel, majd a kiskanalas etetéssel. Szociálpszichológiai megközelítésben ez az ajándékozásnak az alapvető emberi bizalmat kialakító élettani-lélektani ősformája, modellje.

A tisztelet és együttérzés kifejezése

Az ajándékozási szokások egyik funkciója eredetileg a szociális kapcsolatok, kötelékek megerősítése és a csoporton belüli presztízs kivívása lehetett. Ez már a törzsi társadalmakra is jellemző volt, a törzsfőnökök értékes tárgyakat, ékszereket ajándékoznak egymásnak, a tárgyakat a megajándékozott pedig akár tovább is ajándékozta. Mind ajándékozónak, mind megajándékozottnak lenni hatalmas megtiszteltetés volt, az illetők tekintélye sokat nőtt ezáltal a közösségben. A természeti népek ajándékozási szokásai azt fejezték ki, hogy a csoport tagjai saját javaik adományozásával hajlandók szükséget szenvedő társaiknak segíteni, ezzel megbecsülést vívva ki maguknak és családjuknak.

Az ajándék, mint áldozat

Az ajándékozás hasonló az ősi múltra visszatekintő szakrális ajándék, áldozat jelenségéhez, ahol a ünnepben résztvevők áldozati szertartásban felajánlásként ajándékot vittek magukkal az adott alkalomra. Így egyrészt megmutatták, hogy készek áldozatot hozni, másrészt az ajándék beszerzésével már a szertartás előkészületeiben is aktívan részt vettek. A feldíszített karácsonyfa a becsomagolt ajándékokkal nem kis mértékben hasonlít az archaikus szertartások oltárára és az azon megjelenő áldozati ajándékokra.

Az ajándék, mint a jólét jele

A világon sok kultúrában kialakultak hasonló, az egyének vagy a törzsek gazdagságát, nagyvonalúságát kifejező ajándékozási népszokások. Némely törzs rendszeresen lakomára hívta a környékbeli törzsek tagjait. Az ünnepség megrendezése olykor rendkívül költséges volt, hiszen a legjobb minőségű ételeket tálalták fel, sőt néha értékes tárgyakat pusztítottak el áldozati szertartásuk során látszólag értelmetlenül.

Az észak-amerikai kwakiutl indiánok körében elterjedt potlach lakoma során a „házigazdák” a vendégeket finoman bosszantották is, sajnálkoztak amiatt, hogy ők szegények és biztosan nem engedhetnének meg maguknak ilyen fényűzést. A vendégek a következő alkalommal igyekeztek túltenni vendéglátóikon és még gazdagabb ünnepséget rendeztek. A költségek gyakran igen megterhelők voltak a közösség számára, így e ceremónia megbízható jelzése lett a jólétnek.

Nyilván érezzük a párhuzamot, ismerős a „rongyrázás”, nem csak onnan, hogy az elmúlt évtizedekben az ablakokba kirakott csokimikulások száma és mérete is a hivalkodás eszköze lett, hanem onnan is, hogy bizony az ajándékozás egymás túllicitálásának alkalmává vált. Pedig a legtöbb ember nem várja el, hogy rokonai pontosan viszonozzák a nekik adott ajándékokat, viszont késztetést érez arra, hogy az ismerőseinek a korábban kapott javakkal legalább egyenértékű tárgyakat ajándékozzon.

Az ajándék értéke

Jól ismert és sokszor ostorozott jelenség, hogy a karácsonyi készülődésben nagy szerepet tölt be a drága, különleges ajándékok utáni hajsza, illetve az e körüli aggodalmak, indulatok és elvárások szövedéke. Manapság az emberek erőn felül próbálják drága ajándékokkal meglepni családtagjaikat, az ajándékozásnak ez az egyre erősödő, kötelességszerű versenye, a „hajsza” az ajándékokért, amit néhány évtizede tapasztalunk, már-már sosem látott méreteket ölt. Pedig az ünnep csendes békéje, a szeretet-összetartozás kimutatása nem azon múlik, mennyi pénzt tudunk meglepetésre költeni. Egy apróság sokszor többet jelent, ha szívből adjuk, mint bármi, aminek a részleteit kamatostul fizetjük azután hónapokon keresztül. Nyugodtan adhatunk praktikus, akár saját kezűleg készített ajándékot a család tagjainak. Az ajándékozás így valódi alkotó folyamattá válhat. A szívből jövő ajándékozás része lehet egy kedvenc dalokból összeállított CD a párunknak, vagy egy a gyermekek rajzaiból összeállított gyűjtemény a nagyszülőknek. Az ajándékozási ötletek kimeríthetetlenek, legyünk mindenkor igényesek magunkért, szeretteinkért és a jövőbeni emlékeinkért.

Az átadás szabályai

Az ajándék átadásának is kialakultak, finomodtak a maga íratlan szabályai, szokásai, sőt tabui. Egy dolgot nem igazán (vagy nem lenne) szabad: pénzzel telt borítékot akasztani a karácsonyfára, vagy tenni a fa alá, mondván, hogy így azt vehet magának a megajándékozott, amit szeretne. Használati tárgyat, szükséges ruhadarabot akkor jó ajándékozni, ha az a megajándékozott – leginkább a gyermek – ízlését, esztétikai érzékét is fejleszti. Az ajándékot illik becsomagolni vagy díszzacskóba tenni és úgy átadni. Ügyeljünk arra, hogy az üzletben vásárolt ajándéktárgyakról ne felejtsük el ügyesen, nyomot lehetőleg nem hagyva levenni az árcédulát a becsomagolásuk előtt! A gondos, díszes csomagolás emeli az ajándék értékét, ez is az örömszerzési szándékot hangsúlyozza.

A japánok még a tartalomnál is fontosabbnak tartják a művészi színvonalú csomagolást. Az ajándékozottnak illik az ajándékot rögtön kibontani, megnézni – igaz, a kínaiak a kapott ajándékot megköszönik, majd kibontatlanul félreteszik. A gyermek ajándékát újabban díszzacskóba teszik, s valóban, néha felesleges becsomagolni, úgyis hamar letépkedi róla és a lakás tele lesz papírfecnikkel. Az ajándékot mindig személyesen adjuk át néhány kedves szó kíséretében. Fontos szabály, hogy a megajándékozott is ajándékoz, mégpedig örömöt, ami azt is jelenti, hogy nem szabad elvárni, hogy mit kapjon, s ha mégis megtenné, de csalódik, nem szabad azt kimutatnia.

A megváltás ajándéka

A karácsonyi ünnepkör szoros része lehet vallási, mitológiai atmoszférájának, a Fény, a kis Jézus születésének megélése. A karácsony ebből a szempontból nem egymás megajándékozásának ünnepe, hanem elsődlegesen egy kétezer éves örömüzenetről szól: Isten nekünk készített ajándékot, a megváltó az Isten ajándéka. Karácsony az emberré született Jézus Krisztus születésének napja. Így amikor az emberek ajándékokat adnak egymásnak, akkor az Isten nagy ajándékára is emlékeztetheti őket.

Az ajándék spirituális élménye

Mivel az ünnep egy belső tudati folyamat rituális külső megjelenítése lehet, úgy is készülhetünk az ádventre, mint az elcsendesedés, a befelé figyelés, az ünnepre való ráhangolódás lehetőségére. A karácsonyi ünnepre pedig úgy tekinthetünk, mint a benső megújulás lehetőségére, az együttes ünneplésre mint szertartásra, az otthonunkra mint szentélyre, a karácsonyfára mint az égbe, a belül megélhető teljességhez vezető út jelképére, a tövére mint oltárra, az ajándékra pedig mint a valójában belül fellelt kincsre.

Az ajándékozás azonban próbatétel is. Kihívás, mert meg kell találnunk az egyensúlyt, mennyi erőt és időt fektetünk az ajándékok és a fenyőfa kiválasztásába, a díszek és az ételek hozzávalóinak és más kellékeknek a beszerzésébe, mennyire tudjuk önmagunkra és otthonunkra helyezni a hangsúlyt, miként tudunk a szükséges lelassulással harmóniát teremteni magunkban és környezetünkben. Az ajándékozás figyelmességet árul el, örömet okoz nemcsak a megajándékozottnak, hanem az ajándékozónak is. Karácsonykor az is eldől, mennyi figyelmet szenteltünk eddig is annak a szerettünknek, akinek ajándékot szeretnénk adni, mennyire jegyeztük meg egy-egy beszélgetés során elejtett kívánságait évközben, amikkel tudjuk, hogy ha teljesítjük, valóban nagy örömöt szerzünk neki, már csak azzal is, hogy azt bizonyítjuk, valóban figyeltünk rá. Így nem lesz kínos jelenség, amit mi is átélhetünk, amikor a szakállas unokaöccsnek a nagynéni borotválkozás utáni arcszeszt ajándékoz, vagy még rosszabb: amikor a férj a feleségtől megkapja a huszadik pár zoknit, zsebkendőt.

A karácsonyi ajándékokra igazán illik a varázslatos szellemi tanács: a boldogságunk titka az, hogy mennyire tesszük boldoggá a körülöttünk lévőket…

Csörgő Zoltán