“Szerves életbe merülten
sebeztem és sebesültem.
Mindezeken túlvagyok.
El- és megbocsássatok.”
Csörgő Zoltán összes bejegyzése
Az elnevezés hatalma – Nomen est omen
Régóta ismerjük: a név kötelez. Ezért élőlények, de úgy tűnik, tárgyak, építmények sorsát is meghatározhatja, milyen nevet kapnak. Dubajban ma hajnalra kigyulladt a Fáklya (The Torch) nevű felhőkarcoló, a világ negyedik legmagasabb épülete.
Több óra után sikerült csak eloltani a 348 méter magas, 79 szintes épület 50. emeletén keletkezett tüzet, amelynek lángjai nem sokkal később már a 70. szintet is elérték. Az utcára olvadt üveg és fémdarabok estek. A tűzoltók munkáját megnehezítette az erős szél, de végül sikerült eloltaniuk a tüzet, amelynek megfékezésén tizenkét tűzoltóautó legénysége dolgozott.
A hírek szerint a 2011-ben átadott felhőkarcoló több ezer lakóját kellett biztonságba helyezni, többen közülük azonban füstmérgezést szenvedtek kimenekítésük közben. Evakuálták két közeli épület lakóit is. Ők visszatérhetnek otthonukba, a kigyulladt épületbe azonban várhatóan még napokig nem engedik vissza az ott élőket.
Az épület lakói szerint az utóbbi időben többször is hamis tűzriadó volt az épületben, egyelőre nem derült ki, hogy mi okozta most a tüzet.
Indul a Fa Kecske éve!
A kínai zodiákus története a legendák szerint nagyon érdekesen indult: Buddha hívta össze az állatokat, hogy elbúcsúzzon tőlük, mielőtt elhagyja földi létét és végleg távozik a nirvánába. Most ne gondoljunk bele, milyen lett volna, ha a világ összes állata megjelenik egy helyen – abba se, milyen tumultus és hangzavar lehetett Noé bárkáján, pedig ott minden fajból csak egy pár kapott meghívást -, már csak azért se, mert mindössze tizenkét állat jelent meg, hogy elköszönjön tőle. Hogy Buddha kimutassa tettükért az elismerését, úgy döntött, hogy minden évet róluk nevez el érkezési sorrendjük szerint: patkány, bivaly, tigris, nyúl, sárkány (bizony, Kínában eme mitikus lény valós állatnak számít!), kígyó, ló, kecske, majom, kakas, kutya, s végül a disznó.
Egy másik történet szerint – és ez lehet mégis az eredetibb –a Jáde Uralkodó hívta össze az állatokat, hogy együtt ünnepeljék az év kezdetét és ő nevezte el sorban róluk a tizenkét évből álló földi ciklus egy-egy tagját. A kínai hagyomány szerint az egész évet jellemzi az, hogy mely állat éve következik, mert az évet „uraló” állat az abban az időszakban zajló – társadalmi, kulturális, politikai, kapcsolati, munka-, szellemi – folyamatokra rányomja bélyegét.
A dolgot elsőre látásra tovább bonyolítja, hogy figyelembe veszik egy-egy évnél a kínai hagyomány szerinti öt elemet is. A tűz, fa, fém, víz, föld évei („mennyei szár”) és a tizenkét állatjegy („földi ág”) kombinációi alakítanak ki egy-egy hatvan esztendőre szóló ciklust.
A több ezer éves kínai hold-kalendárium évkezdete minden esztendőben változó: attól függ, hogy a téli napforduló utáni első holdhónapban mikor következik be az első Újhold. A kínai évkönyvek azt mutatják, hogy körülbelül i.e. 650-ben tértek át (legalábbis egyes területeken) arról, hogy az év kezdetét a téli napfordulót követő első újholdtól számítsák, arra, hogy az év kezdetét a téli napfordulót megelőző újholdtól számítsák. Manapság az ünnepeket egy olyan év alapján számítják, ami a téli napfordulót követő második újholdkor kezdődik. Amikor elkezd nőni a Hold fénye is, az a teljes megújulás jelképe. Ez a nap bárhová eshet január vége és február közepe között. Ennél fogva a a kínai hagyomány szerinti évek hossza sem egyforma: némelyik hosszabb, másik rövidebb néhány nappal.
Érdemes tudatosítani, hogy a kínai asztrológia különbözik a nyugati asztrológiától: sokkal kevésbé jelentős a jövőbelátás szándéka, inkább az a cél, hogy megvizsgáljuk, hogyan működhetünk együtt azokkal az erőkkel, amelyek meghatározó módon igazgatják a világi és a személyes folyamatokat. Lássuk mindezek után, mik lesznek a főbb jellemzői ennek az évnek!
A most következő év a Kecske éve lesz és a Fa elem tartozik hozzá. Így alakul ki az esztendő kínai elnevezésének egésze: a Fa Kecske éve.
Annak ellenére, hogy a világban számos helyen háborúk és konfliktusok zajlanak, közvetlen közelünkben is, azért a kínai asztrológia alapján ez az év a reménység éve lesz, a béke, a harmónia és a nyugalom lehet jellemző rá. Mindenkinek meg kell húznia a határait, s talán kompromisszumokat is kell kötni, ugyanakkor ebben az évben mindenki megkapja a lehetőséget arra, hogy bizonyítson, letegyen valamit az asztalra.
Ennek az évnek kiemelten fontos tényezője, hogy duplán jelenik meg benne a nyolcas szám. A kínai hagyomány számmisztikai vonulata igen erős, nagy jelentőséget tulajdonítanak a számoknak, különösen a kettőződéseknek, jelentős ünnepeik is a holdhónapok és napok ismétlődő számaihoz igazodnak (ötödik holdhónap ötödik napja, hetedik holdhónap hetedik napja). A nyolcas szám megjelenik a 2015-ös év számjegyeit összeadva (2+0+1+5), valamint abban is, hogy a Kecske a kínai zodiákus nyolcadik jegye.
Hírek a szimbólumok világából – Csökken a washingtoni obeliszk magassága
1884-ben emelték az Egyesült Államok fővárosában az ország első elnöke, George Washington tiszteletére azt a kőobeliszket, amely akkor a maga 169, 3 méterével a világ legmagasabb építménye volt. Ugyan öt évvel később a dicsőség a megkopott, mert a frissen felállított Eiffel-torony évvel átvette az elsőséget, ám a Washington Emlékmű máig a legnagyobb építménynek számít és ezzel világelső az obeliszkek között.
1934-ben, a nagy gazdasági világválság után nem sokkal ugyan észleltek némi magasságcsökkenést, valószínűleg villámcsapások okozhatták az obeliszk piramisalakú alumíniumcsúcsának lekerekedését, mivel a kisülések megolvasztották a fémet. Az új mérések szerint az amerikai főváros egyik jelképe immár 25 centiméterrel alacsonyabb annál, ahogy eredetileg számon tartották. Talán a talajsüllyedés okozhatta, hogy immár a fold alá került az a mérce, amely az épület alján volt látható.
Jelzésértékűnek is lehetne venni ezt a csökkenést, még akkor is, ha nem olyan számottevő. De ha azt tekintjük, hogy ez az építmény Amerika nagyságát és dicsőségét hirdetve magasodik az égbe, akkor mégis szimbolikus érvényűnek lehet értékelni, ahogy ez az ország is beteljesíti – ki tudja, száz, ezer év alatt, de biztosan -, ami minden eddigi nagy birodalom és civilizáció nagyságára jellemző volt: szép lassan elenyészik.
A luxori Ramszesz-templom bejárata elől elszállított és a párizsi Concorde-téren feállított obeliszk
Az amerikai és a modern világ más országaiban felállított obeliszkek – beleértve a Rómában, Párizsban, Londonban láthatóakat is – teljesen profán céllal jöttek létre ahhoz képest, ami eredetileg a funkciójuk volt. Az obeliszkek ugyanis szakrális építmények voltak. Egyesek szerint ezek dimenziókapuk, kozmikus-spirituális erőakkumulátorok voltak, amelyek csillagok energiáit gyűjtik be és tárolják, közvetítik a földiek felé. Talán nem kell ennyire elgugaszkodnunk, sokkal előrébb jutunk az obeliszkek feladatának megértésében, ha az egyetemes szimbólumok rendszerében találjuk meg helyüket.
A „Kleopátra tűje” néven ismert obeliszk Londonban
A legelső obeliszkeket Egyiptomban állították, elnevezésük mégis görögül maradt fenn. A görög ὀβελός, obelosz szó kicsinyítő képzős változata ugyan azt jelenti: kihegyezett nyársacska, kőoszlopocska, ám a kicsinyítés legfeljebb arra utal, hogy ez a földi megjelenítője volt a láthatatlan, égbe nyúló világoszlopnak, életfának, világfának, amely összeköti az eget a földdel. Annak a kapcsolatnak a szimbóluma, amit az emberek igyekeztek megtartani a szellem világával.
A római Santa Maria Sopra Minerva templom előtti téren a Minerva csirkéjeként emlegetett vidám elefánton álló obeliszk
Sok jel utal arra, hogy minden civilizáció vesztét végső soron az okozza, ha elveszíti az egyensúlyt a szellem és az anyag világa között, avagy ha elsőséget nem előbbinek biztosít. Amerika hübrisze, azaz tragikus vétsége is ez. Érdemes megjegyezni, hogy az Egyesült Államokban „Washington-emlékmű szindrómának” nevezik azt a folyamatot, amikor a költségcsökkentéssel érintett szövetségi alkalmazottak a leginkább szem előtt lévő szolgáltatások leállásával riogatnak, ami ellenkezést vált ki és ezért a költségcsökkentést visszavonják.
Az “Első tűzoltó elvként” is ismert eljárás emlékművel kapcsolatos neve akkor született, amikor a Nixon adminisztráció 1969-ben drasztikusan megnyirbálta a Nemzeti Parkok Szolgálatának a költségvetését. A szolgálat igazgatója, George Hartzog úgy reagált, hogy hetente két napon keresztül bezárt minden parkot, köztük a Washington Emlékmű parkját és a Grand Canyont. Miután a kongresszus a nyilvánosságtól rengeteg panaszt kapott, a finanszírozást helyreállították.
Tudomásunk szerint nincs tervbe véve, hogy a Washington-emlékmű eredeti méretét helyreállítsák, az obeliszk magasságának csökkenése egészen bizonyosan folytatódik…
Ünnepek szimbólumai – Mi köze a hamunak hamvazószerdához?
Hamvazószerdán kezdetét veszi a húsvétra felkészítő negyvennapos böjt. A keresztények ebben a bűnbánati időszakban Jézus Krisztus feltámadásának, a húsvétnak a megünneplésére készülnek a hitben való elmélyülés, a kiengesztelődés és a lemondás segítségével.
A hamvazószerda, latin nevén feria quarta cinerum arra az ősi hagyományra vezethető vissza, hogy az őskeresztények, egészen pontosan a megtérni készülők, a katekumenek a húsvéti keresztség előtti vezeklésük részeként hamut szórtak a fejükre. Hamvazkodtak a bűnbánók is, akiket külön szertartással, a hamvazással indítottak mezítláb, zsákszerű vezeklő ruhában a vezeklés útjára a kezdetet és az eredendő bűnt jelképező ádámkapun át, ahol a püspök meghintette őket szenteltvízzel és kiutasította őket a templomból, miként az Úr a paradicsomból Ádámot.
A hívek közül sokan csupán alázatosságból szintén meghintették magukat hamuval. Szokás volt az is, hogy a haldoklók a nyilvános bűnösök ciliciumát, azaz durva szövetből készült ingét, szögekkel kivert övét vagy láncát vették magukra és hamuba fektették őket.
A hamvazkodás keresztény szokásának is vannak előzményei: a zsidók a bűnbánat, megbánás jeleként szórtak hamut a fejükre, zsákba öltöztek, megszaggatták ruháikat. A hamvak a halállal kapcsolódtak össze, mivel az ókorban elterjedt szokás volt a halottak elhamvasztása és a hamvak elhelyezése, tárolása többé-kevésbé diszes urnákban. Vagyis a hamuval hintés nemcsak a bűnbánatnak, hanem az elmúlásnak is ősi jelképe, mivel a hamu a halálra figyelmezteti az embert. Ráadásul mivel a hamu mosószer és a szappan alapanyaga is, egyszerre a gyász és a tisztaság jelképe.
A hamvazkodás a XII. századtól lett általános egyházi szertartás: az 1091-ben Beneventóban tartott zsinaton II. Orbán pápa rendelte el a hívek számára a hamvazkodást a bűnbánat látható jeleként, vagyis hogy a papok minden keresztény homlokát hamuval kenjék meg ezen a napon. Kezdetben a férfiak fejére hamut szórtak, a nőknek csak a homlokukra rajzoltak hamuból keresztet; ma utóbbiból áll a szertartás mindkét nem számára. Ez a katolikusoknál mindmáig fennmaradt szokás tehát az őskeresztény hamvazkodás emlékét őrzi. Az előző évben megszentelt és elégetett barka hamujából a pap ezen a napon keresztet rajzol a hívek homlokára, közben pedig ezt mondja: „Emlékezzél, ember, hogy porból vagy és porrá leszel!” Ezt nevezik hamvazásnak (latinul: impositio cinerum), ami a nagyböjt kezdetét jelző szertartás.
A magyarok mágikus hatalommal ruházták fel a hamut, többfelé szentelménynek tekintették. Előfordult, hogy az egész házat hamuval hintették meg, hogy a bűn, baj, kár elkerülje a családot. Úgy tartották, aki hamvazószerdán – vagy más elterjedt nevein még: hamvas szerdán, szárazszerdán, böjtfogószerdán, böjtfőszerdán, aszalószerdán – hamvazkodik, annak nem fáj majd a feje. Az is előfordult, hogy az érintéses mágiára építve a templomból hazatérők összedörzsölték homlokukat az otthon maradottakéval, hogy azoknak se fájjon a fejük. Néhol a gyermek markában vitt hamut a keresztapjának, keresztanyjának, s rászórta a ruhájukra, ezért pedig nem szidást, hanem éppen ellenkezőleg: ajándékot kapott.
Megesett, hogy hamvazószerdán a kocsmába lapáton hamut vittek és rászórták azokra a korhelyekre, akik a farsangi mulatozást még nem hagyták abba. Közben félig viccesen, félig dorgálva elismételték nekik a pap szavait emlékeztetőül: “porból lettél, porrá leszel”. Szokás volt ezen a napon a fazekakat, lábasokat hamuval kitörölni, hogy nyoma se maradjon a zsíros húsételnek. Ettől a naptól kezdve húsvétig tilos volt a húsételek fogyasztása.
A hamu a tűz megtisztító, megújító erejét közvetíti, a földi dolgok időhöz kötöttségének, az emberi mulandóságnak a kifejezője is. A hamu az alázatot, a hamuval való bedörzsölés az élet hívságairól való lemondást szimbolizálja. Farsang végeztével utalhat arra is, hogy vegyük le maszkjainkat, haladjuk meg hétköznapi személyiségünket, ami eltakarja igazi lényünket. El kell hamvasztanunk tehát a most kezdődő negyven napos böjti időszakban a ragaszkodást mindahhoz, ami múlékony bennünk, hogy megtaláljuk magunkban a böjti átalakulás alatt a múlhatatlan lényegünket.
A legegyszerűbb anyagi tárgy is egy szimbólum…
“Ha a világra tekintünk a szellem szemeivel, felismerjük, hogy a legegyszerűbb anyagi tárgy is egy szimbólum, egy magasabb valóság és az univerzális és individuális erők mélyebb kapcsolatának jele.”
Láma Anágárika Govinda
(Kép: Vladimir Kush: Fiery Dance)
Luzóni ördögök és mohácsi busók
A világosság és sötétség harcában a téli napfordulókor megszületett új Nap, a növekvő fényesség még nem győzedelmeskedett véglegesen az éji, téli sötétség felett, még hosszabbak az éjszakák és az alvilág nyitott kapuja még nem zárult be teljesen. Az alvilági lényeket jelenítik meg az Európában több helyütt ekkortájt tartott maszkos karneválokon, alakoskodókat felvonultató fesztiválokon.
Az egyik leghíresebb, leglátványosabb maszkos felvonulást a spanyolországi Guadalajarában, Luzónban tartják. Itt ördögnek öltözött duhaj legények, férfiak vonulnak fel, akik előtte korommal és olajjal befeketítették magukat, szarvakat tesznek fejeikre, s úgy vonulnak végig a falun keresztül, hogy közben folyamatosan csengetnek, csörömpölnek, kongatnak a derekuk körül elhelyezett kolompokkal. Mindezt azért, hogy elűzzék a gonosz szellemeket.
A zajkeltés a démonűző, gonosztávoltartó ún. apotropaikus mágia egyik legfontosabb eszköze ősidőktől kezdve (ilyen még a dudálás, petárdadurrogtatás, de a koccintás, pezsgődurrantás és még sok, általunk ma is gyakorolt, kiváltott jelenség). Még félelmetesebbé teszi a “luzóni ördögök” megjelenését, hogy az álarcosok, alakoskodók gyakran tesznek a szájukba hamis fogakat, amelyeket nyers burgonyából készítenek.
Ezek az ördögfiaknak öltözött emberek a rítus részeként a hagyományos zene hangjaira és ütemére körbetáncolják a falut. Ha férfival találkoznak, azokat megkergetik, bekoszolják, befeketítik, egyedül azok menekülnek meg a “diablók” támadásától, akik “mascaritának” öltöznek. Ők arcukat egy fehér ruhával fedik be, halott, s ezért ijesztő női alakokat jelenítenek meg.
Luzónban egészen biztosan kereszténység előtti hagyományokra vezethetők vissza ezek a felvonulások, amelyekhez “kísértetiesen hasonló” a magyarországi farsangi hagyományok között a busók felvonulása. A mohácsi sokácok messze földön ismert népszokása, a busójárás idejét a tavaszi napfordulót követő első holdtölte határozza meg.
Mohácson a hagyomány eredetét a törökűzés legendájával is magyarázzák. Eszerint a Mohács-szigeti mocsárvilágba menekült őslakos sokácok megelégelve a rabigát, ijesztő álarcokba öltözve, maguk készítette zajkeltő eszközökkel, az éj leple alatt csónakokkal átkelve a Dunán, kizavarták a törököket Mohácsról. E mondának aligha van történeti alapja, hiszen a város 1687-ben szabadult fel a török uralom alól, s a sokácok nagyarányú betelepítése csak mintegy tíz évvel ezután kezdődött meg. A balkáni eredetű sokácok minden bizonnyal korábbi hazájukból hozták magukkal a szokást, mely azután Mohácson formálódott tovább és nyerte el mai alakját.
A népszokás megjelenéséről a XVIII. század végéről vannak az első adatok. A busó öltözete régen is olyan volt, mint ma: szőrével kifordított rövid bunda, szalmával kitömött gatya, amelyre színes, gyapjúból kötött cifra harisnyát húztak, lábukon bocskort viseltek. A bundát az öv vagy marhakötél fogta össze derekukon, erre akasztották a marhakolompot. Kezükben az elmaradhatatlan kereplőt vagy a soktollú, fából összeállított buzogányt tartották. A leglényegesebb azonban, ami a busót busóvá teszi: a fűzfából faragott, hagyományosan állatvérrel festett birkabőrcsuklyás álarc.
Az így beöltözött busókat kísérik a jankelék, akiknek az a szerepe, hogy távol tartsák az utca népét, főleg a gyerekeket a busóktól. Hamuval, liszttel, ma már csak ronggyal vagy fűrészporral töltött zsákjukkal püfölik a csúfolódó gyerekhadat. Régen a tülkölő, kereplő, kolompot rázó és „bao-bao!”-t ordítozó busócsoportok célja az volt, hogy házról-házra járva kifejezzék jókívánságaikat, elvégezzék varázslataikat, mindezt étel-ital adományokért, amiket sehol sem tagadtak meg tőlük.
A látványos, télbúcsúztató busójárás eseménysorozata manapság úgy indul, hogy a Sokac-révnél a táncosok, busók, dudások bemutatója után a busók átkelnek a Dunán, a több száz jelmezes busó, jankele, maskara elvonul a Koló térre, házról-házra járnak a környező utcákban jókívánságaikkal, télűző szertartásukkal, bao-baót kiabálva, majd egy régi, elöltöltős busóágyú dörrenésére elindulnak a Széchenyi térre. Onnan nagy zajjal, kereplőzéssel, kiáltozással szabad farsangolásra szétszéled a maszkos menet, hogy szürkületre visszatérjenek a főtérre. Ekkor a Duna-parton vízre bocsátják a telet jelképező farsangi koporsót, majd meggyújtják a téren a hatalmas máglyát, amelynek körültáncolásával véget ér a legfőbb program.
A lefátyolozott arcú nőket és a lakodalmas viseletbe öltözött férfiakat, továbbá a karneváli jelmezű alakokat is maskarának nevezik Mohácson. A bekormozott arc, a marhakolomp a derekakon, a lefátyolozott arcú nők, s még számos azonos vagy hasonló elem arra utal, hogy egy ős-európai szokással van dolgunk mindkét esetben. Hasonló karneváli maszkok léteznek még Olaszországban és Szardínián, vagy Svájcban a wallisi Lötschentalban, ahol a maszkosokat Tschäggättéknek hívják. Az állatalakoskodás szokása mindenhol az ünnep ősi üzenetére utal, hiszen az alvilágot, az árnyékvilágot benépesítő és a lelkek átjáróján keresztül a földi világba feljáró szörny alakú lelkeket, holtakat, kísérteteket, ördöngös lényeket jelenítik meg szarvakkal és bekormozott arccal az álarcosok. A cél pedig: azok elijesztése, s a halál kinevetése.
A busójárás a más népek hiedelemvilágában is megtalálható télbúcsúztató, gonoszűző, tavaszköszöntő, oltalmazó, termékenységet varázsló ünnepek családjába tartozik. Éppúgy rokonságot mutat a riói és a velencei karnevállal, mint az afrikai népek szokásaival.
Valentin-/Bálint-napi hagyományok
Nem gondolnánk – mert az él bennünk, hogy a Bálint-napi ünneplés a rendszerváltás után „érkezett” Magyarországra és vált Valentin-napként ismertté és népszerűvé -, hogy magyar népi hiedelmek is kapcsolódnak Bálint napjához. Nemcsak akkor kezdődött a szerelem és a Bálint nap összekapcsolása, amikor évekkel ezelőtt először jelentek meg a piros és fényes, szív-alakú lufik és a kígyózó sorok február 14-én a virágboltok előtt, hanem bizony ennek évszázados, sőt, bátran mondhatjuk: évezredes hagyományai vannak!
Szinte biztos egyébként, hogy ennek a napnak a szerelemmel kapcsolatos hagyománya is római eredetű a néphitben, hiszen az nagyon sok elemet megőrzött évezredek távolából a rómaiak ünnepeiből. A szerelem Valentin-napi ünneplésének szokása részben a pogány Lupercalia ünnephez kötődhet, másfelől keresztény hagyományok is táplálták.
Lupercaliát, ezt az ősi pásztorünnepet nem február 14-én, hanem 15-én tartották és termékenységi rítusok kapcsolódtak hozzá. Elnevezésének eredetét illetően több elmélet létezik: egyesek szerint Faunus hitvese, Luperca istennő az ünnep névadója, míg más vélekedések alapján a farkas jelentésű latin „lupus” szóból származik. Az ünnepet egyrészt a nyájakat a farkasoktól megvédő Faunussal, a termékenységistennel hozták összefüggésbe, másrészt e napon – a Rómát alapító ikerpárt – Romulust és Rémust tápláló nőstényfarkasra is emlékeztek.
A valamikori Lupercalia ünnepeken Faunus papjai kecskéket és kutyát áldoztak fel istenük tiszteletére. Az ünnepi lakoma után az áldozati állatokból – februa nevű, innen e hónap neve – szíjat hasítottak, majd a Palatinus dombot mezítelenül körbefutva, eme bőrszíjakkal minden útjukba kerülő nőt megcsapkodtak, hogy azok termékenyek legyenek.
Az ünnep fénypontja a Juno istennő tiszteletére megtartott sorsolás volt. Felírták a város összes eladó lányának nevét, majd a papírokat összegyűjtötték egy nagy vázába. Ezután a fiúk sorra húztak egy nevet, s az így kialakult párok a monda szerint legalább a következő Lupercaliáig együtt maradtak. A párválasztás után tánc és vidám mulatság következett. Feltehetően tehát ez az ünnepélyes párosító játék a mai Valentin napi szokások egyik előfutára.
Későbbi hagyomány, hogy az ünnepet Szent Valentin orvos és ókeresztény püspök gyógyításával és halálával hozzák összefüggésbe. Valójában három vagy négy Valentinus, azaz Bálint nevű szentet is ünnepelhetünk ezen a napon, akiknek életéről azonban keveset tudunk. A legenda szerint az egyikük, egy római pap, imádkozásával meggyógyított egy beteg fiút, mire az szüleivel együtt megtért. Ekkoriban Claudius császár úgy határozott, hogy a nőtlen férfiak jobb harcosok, mint a családosak, ezért a fiatalabbak számára egyszerűen megtiltotta a házasságkötést. Bálint azonban igazságtalannak gondolta ezt és Claudius akarata ellenére titokban továbbra is összeadta a fiatal párokat. Amikor a császár rájött, hogy mit tesz, halálra ítélte őt. Más történetek szerint viszont Valentin segített a keresztényeket kiszöktetni a rómaiak börtöneiből, ahol a foglyokat rendszeresen verték és kínozták. Az valószínű, hogy Bálintot a keresztényüldözés során fejezték le 269-ben. Előtte még a börtönőr leányának visszaadta látását. Mielőtt kivégezték, a leánynak egy üzenetet küldött: „A Te Valentinod(tól)” – így vált ez az üzenet világszerte ismertté.
Egy másik, a Interamnában, a mai Terniben élt Valentinus püspök ugyancsak vértanúhalált halt, ő addig csodálatos gyógyításaival hívta fel magára a figyelmet, s a város kormányzójával való konfliktusa miatt kellett meghalnia. A harmadik vértanú pedig Africa provinciában élhetett. Volt továbbá egy 5. századi hittérítő, aki többször is sikertelenül próbálta megtéríteni a mai bajorországbeli Passau lakosságát és ezért az Alpokban remeteként fejezte be életét. Végképp homályba merült, hogyan került ő kapcsolatba az epilepsziában szenvedőkkel, tény, hogy az ebben szenvedők Közép-Európa-szerte évszázadokon keresztül hozzá fohászkodtak.
Ők mind osztoznak tehát február 14-én, alakjuk a középkor évszázadai során eggyé olvadt a köztudatban, vonásaik, legendáik viszonylag hamar összegződtek egy rokonszenves, hősies és legfőképpen romantikus, nem mellesleg egy jó ideig epilepsziapatrónus figurában.
Mindenesetre Gelasius pápa rendelte el 496-ban, hogy attól kezdve Szent Valentin napját február 14-én ünnepeljék és azt a megtisztulás ünnepévé tette, abban a reményben, hogy ezzel háttérbe szorítja a még élő pogány rítusokat. Szent Bálint a szerelmesek, a lelki betegek és az epilepsziától szenvedők védőszentje lett. Bár 1960-tól kétségbe vonják, egyáltalán létezett-e ez a bizonyos Szent Bálint Itáliában a szerelmesek napjának előestéjén Terni városába sereglenek az ifjú szerelmesek, hogy a város bazilikájában, San Valentino sírjánál jelentsék be jegyességüket.
Bár a Bálint-nap hagyománya egyre jobban hódít a világban, a legnagyobb kultusza az angolszász területeken van, ahol Valentint a szerelmesek védőszentjévé kiáltották ki. Elsőként a Canterburyi meséket jegyző Geoffrey Chaucer angol író vetette papírra 1381-es, II. Richárd angol uralkodó eljegyzésére írt költeményében, a Bolondok parlamentjében azt a „népi hagyományt”, miszerint a madarak párválasztásával is egybeeső Szent Bálint napján a szerelmesek vágytól fűtött üzeneteket küldözgetnek egymásnak. A későbbi kutatások azonban sem Angliában, sem máshol nem bukkantak ilyen tradíció nyomára, így feltehető, hogy költeményével maga Chaucer volt a hagyomány megteremtője.
A középkorban mindenesetre e naphoz az a szokás kapcsolódott, hogy a szerelmesek megajándékozták egymást. Az angolok 1446-ban már biztosan ünnepelték ezt a napot. Az 1700-as években divatossá váltak a Valentin-verseskötetek. Az amerikaiak ugyancsak ekkortól kezdték a kézírásos „valentine”-üdvözlőlapokat írni. Az első tömegszériában készült lapok viszont az 1840-es években jelentek meg. Amerikában főbenjáró bűnnek számít, ha a férj elfeledkezik a Valentin-napról és nem kedveskedik feleségének. A fiatal lányok pedig közkedveltségüket mérhetik le azon, hány üdvözlőkártyát kapnak e jeles napon.
Kevés olyan nap van persze a kalendáriumban, amely ne adna alkalmat valamely hagyomány felelevenítésére, s a legtöbb szokás a természet megfigyeléséből, sokszor a napi időjárás megfigyeléséből indul ki. Ilyen a Bálint-napi termésjóslás is: hideg, száraz idő esetén bőséges termés várható, s ha a madarak csiripelése messzire hallatszik, jó idő lesz.
Ez a nap is tehát a tavasz közeledtét jelzi, a tavaszét, amikor a természet újraéled. Ezért is mondták régen, hogy ha ezen a napon a vadgalambok visszatérnek, az a közelgő tavasz hírnöke. A galamb szerelemjelkép, de ennél kevésbé áttételesen, még jellegzetesebben is megjelenik a néphagyományban a szerelem, hiszen egyes vidékeken még ma elterjedt hiedelem, hogy e napon választanak párt a verebek. Voltak olyan területek, ahol ezen a napon szokás volt a madarakat magokkal, aszalt gyümölccsel etetni, illetve tyúkokat is ekkor ültettek, hogy sok legyen az aprójószág.
Nemcsak kotlóst „ültettek” ekkor, hanem fát is: a termékenységhez, terméshez kapcsolódott az a hagyomány, hogy a gyümölcsfa-csemetéket is ezen a napon ültették, azok így gyorsabban megerősödtek, megeredtek, hamarabb rügyeztek, gazdagabb termést hoztak. Muravidéken a fákra pedig termékenységvarázsló céllal perecet, aprósüteményeket aggattak és a gyerekek együtt ünnepeltek, ujjongtak a madarakkal. Napkelte előtt pedig szintén termésbővítő szertartásként a szőlőtermesztők megkerülték a szőlőt és megmetszették a föld négy sarkán a tőkéket.
Ehhez az ünnephez is számos babona tartozik, melyek legtöbbje fiatal lányoknak adott hajdan segítséget ahhoz, hogyan találják, hódítsák és tartsák meg életük remélt párját. Az egyik ilyen például, mely szerint ha a lányok a Bálint-nap előtti éjfélkor a temetőbe mennek, megláthatják leendő férjüket. Ha pedig már megvan a jelölt, jöhet a következő babona: olyan almát kell fogyasztaniuk, melynek kilenc magva van. Amennyiben a gyümölcsöt elfogyasztották, magvait pedig beleszórták a kiválasztott férfi zsebébe, a szerelem szinte biztos volt.
A szerelmi boszorkánykodás része lehetett az is – főleg ha az előző praktikák nem lettek volna sikeresek -, hogy ebben az időszakban kellett felvenni a hóból a kiszemelt férfiú lábnyomát. A lábnyomot el kellett ásni a küszöb alá, így a küszöböt átlépő férfi még abban az évben biztosan megkérte – a népi hagyomány szerint – a hajadon leányzó kezét. Persze azt a leányzónak kellett elérnie, hogy a legény átlépje azt a bizonyos küszöböt…
A legbiztosabb és legilledelmesebb módja a legény beinvitálásának, ha megkínálják valamivel – lehetőleg maga az eladó sorban lévő leány – a házban sütött finomságok közül. Az ételeket persze szintén felhasználták különféle varázslásokra. A farsangi pogácsákba sütött „szerelmi serkentők” hivatottak a férfi szerelmét lángra lobbantani, ha a küszöb alá ásott lábnyom nem vált volna be. A szerelemre áhítozó leányok a legválogatottabb dolgokat sütötték bele az ételekbe. A néprajzi adatok között sok minden szerepel – részletekbe most inkább ne menjünk!
Feltehetően a dob és a szita, avagy rosta is a szerelmi varázslás eszköze volt, a varázslásban betöltött fontosságuk – és a visszafelé mondás, a fordított sorrend mágiájának – emlékét megőrizte a gyermekdal:
„Szita, szita, péntek,
Szerelem csütörtök,
Dob szerda”.
A Bálint-nap rendszerint még épp beleesik a farsangi időszakba, a farsang pedig tudvalevőleg a párválasztás ideje. A hajdan megvolt hagyományok mellett az ajándékozásnak ugyan valóban nincs régi múltja hazánkban, de ma már láthatjuk, hogy a Bálint-nap elkezdett beépülni az ünnepeink, szokásaink sorába. Azért még a szabadságunk is megvan arra, hogy mindenki egyénileg döntse el, mit kezd vele. Az igazi szerelem és szeretet naptártól függetlenül is figyelmessé tesz.
Symbolon-versek – Rónay György: Jelenlét
Nézz föl az égre: ott van
felhők és csillagok közt.
Pillants körül a földön:
ott van fűben, virágban,
állatok ámuló szemében,
emberek arcán.
Áss le a föld alá:
csontokból és kövületekből
szándékainak lábnyoma
dereng feléd.
Mindenütt láthatatlan.
Mindenben látható.
Jupiter pecsétje Dürer Melankóliáján
A művészettörténet számos olyan képpel foglalkozott már, amelyek másért és másért, de rejtélyesek. Ilyen Leonardo da Vinci Mona Lisája, Holbein Követek című képe, a számtalanszor leírt festmények hátterével kapcsolatban még ma is több meglepetéssel szolgálnak. A felfedezések legtöbbször azzal kapcsolatosak, hogy feledésbe merültek olyan ismeretek és összefüggések, amelyek nem biztos, hogy egyértelműek voltak a maguk korában, sőt néha valamely titkos tudományban való jártasság volt szükség az elkészítésükhöz is, mindenesetre a szimbolikus látásmód felelevenítése szükséges ahhoz, hogy a képek mélyebb üzenete feltáruljon.
Ilyen kép Albrecht Dürer Melancolia című képe is. Nemrég George B. Marwell nagyszerű könyvét, a Világok útvesztőjét olvasva találkoztam egy erről a képről szóló leírással, amely arra ébresztett rá, hogy érdemes alaposabban körüljárni a képet, s különösen egyik részletét, a bűvös négyzetet.
A szimbólumokkal foglalkozók számára megkerülhetetlen, de Umberto Eco és Dan Brown rajongóinak is szinte kötelező olvasmánynak számító regényben a főhős, Dr. Larkin nyomozása közben találkozik a képpel.
“…Tekintete rögtön egy üdvözlőlapnál alig nagyobb, beüvegezett képre tévedt, mely az asztal jobb kéz felé eső oldalán feküdt néhány ceruza és toll társaságában. Dürer ismert rézmetszetének, az 1514-ben készített Melancoliának reprodukciója volt, a könyökével térdére támaszkodó, másik kezével körzőt szorongató, nyugtalanítóan sötét és merengő tekintetű angyallal. Dr. Larkin nagyon szerette ezt a képet. Odahaza, Woodbury Hallban volt egy könyve, melyben Dürer réz- és fametszetei sorakoztak összegyűjtve, s a Melancolia címet viselőt annyit nézegette, hogy az album, valahányszor maga elé fektette és kinyitotta, mindig ennél a képnél tárult szét. Elsősorban a tárgyak összevisszasága vonzotta: satu, gömb, gyalu, fűrész, vonalzó, szögek hevertek a földön az angyal körül, a háttérben felfüggesztett kétkarú mérleget, homokórát, kis harangot és falnak támasztott létrát lehetett látni, de leginkább és leghosszadalmasabban természetesen a bűvös négyzet kötötte le a figyelmét. Mensula Iovisnak, Jupiter pecsétjének nevezték, s egyes értelmezők szerint az lenne a funkciója, hogy a Szaturnusz bolygó túlzott hatását, vagyis éppen a melankóliát enyhítse…”
Dr. Larkin számára is nyilvánvaló volt a bűvös négyzetek hatása. A bűvös négyzet érdekes, sok szabályszerűséget mutató számelrendezés. Egy négyzetet az oldalaival párhuzamos egyenesekkel bizonyos számú sorra és ugyanannyi oszlopra osztanak fel, majd a következő feladatot tűzik ki: megtöltik ezt az ábrát egymás utáni természetes számokkal úgy, hogy minden kis mezőbe egy szám jusson és a számok összege minden sorban, minden oszlopban és mindkét átló mentén ugyanannyi legyen.
Ebben a mai ember számára is a magas fokú rend a fontos, a régiekben további érzelmeket is kiváltott egy-egy bűvös négyzet szemlélete: tiszteletet parancsolt, félelmet keltett, bűvészetnek látszott. Innen ered az elnevezés is. Némelyek például hasznot húztak a bűvös négyzettel díszített, a „bajoktól megvédő” kis amulettek árusításából. Egyeseket boszorkánysággal vádoltak és fogságba is vetettek ilyen számösszeállítások készítéséért.
Léteztek olyan bűvös négyzetek is, amelyekben számok helyett betűk szerepeltek, így ezekben a szavak ismétlődtek a négyzet különböző pontjai felől olvasva. A betűk képpé formálásának sokat vitatott, leghíresebb példája a Sator-ornamentika. Ebben négyszer olvashatók a sator, arepo, opera, rotas szavak. E bűvös négyzet eredetére és értelmezésére vonatkozó nézetek még mindig nagyon eltérőek.
A bűvös négyzetek, akárcsak a számmisztika, már jóval korábban, az ókori Kínában is felbukkantak. A Lo Shu négyzet az ókori Kínából származó bűvös négyzet, melyet egy óriásteknős páncéljára festettek és a Feng Sui fontos részét képezi.
Dürer bűvös négyzete az ő korában több mint ezeréves múltra tekinthetett vissza, valószínűleg Indiából került át Európába.
A 4×4-es négyzet egész sor olyan érdekességet tartogat, amely a kor tudósait és laikus szemlélőit csodálattal töltötték el, több különlegessége is van. Mezőin az 1-től 16-ig terjedő egész számok helyezkednek el, soraiban, oszlopaiban és átlóiban a számok összege mindenütt 34. Nemcsak sorai, oszlopai és átlói adják ki összegként a bűvös számot, a 34-es szám 86 különböző négyes csoport összegeként állítható elő az ábrából.
Alsó és felső sorában a számok négyzeteinek összege is egyenlő és ugyanez áll a két szélső oszlop számaira is. A négyzetet függőleges és vízszintes középvonala négy darab 2×2-es négyzetre vágja szét, ezek mindegyikében ugyancsak 34 a számok összege, de ugyanannyi a középen elhelyezkedő 2×2-es négyzetben is. A négyzet négy csúcsánál levő számok összege is 34, s ugyanez áll azoknak a 3×3-as négyzeteknek a sarokszámaira is, amelyeket az eredetiből egy szélső sor és oszlop elhagyásával nyerünk.
A művész a sorokat kissé átrendezte, hogy az alsó sor közepére a 15 és a 14 számok kerüljenek, jelezve műve készítésének évét, 1514-et. Ennek a számnak a két szélső értéke, amelyek megjelennek ugyanebben a sorban a szélső kockákban is, de fordítva, külön utalást rejt. Az ábécé negyedik betűje a „D”, első betűje az „A”, így monogramja: D.A. a festő nevére, közvetve pedig magyar származására, eredeti nevére utal: Ajtósi Dürer. (Ugye így már ismerős? A Városliget melletti nagy út az ő nevét viseli…)
Dürer apja a Gyula melletti Ajtóson született 1427-ben, onnan vándorolt ki 28 évesen, aranyműves mesterként. A falu nevét, ahonnan származott mint nemesi előnevet használta. „Ajtós” németül Türer, ezt vette fel Nürembergbe érkezve az idősebb Dürer, amit a fia, a nagy reneszánsz festő a helyi dialektushoz igazítva változtatott meg.
Ajtóson eredetileg ajtókészítő mesterek laktak, s ha ebből valami szimbolikusan átmentődött Dürer nevébe, az az ajtónyitás – a rejtett valóságok felé.
Csörgő Zoltán