Hagyomány, tudatosság, életvezetés az évkör rendjében

Egyéb

Ünnepek hídjai, szimbólumok kapui

Aki az ünnepek lehetőségeit immár tudatosan használva elindulna, haladna tovább egy benső szellemi úton, kapcsolódjon be abba az egész éves előadássorozatba, amelyben Csörgő Zoltán szimbólumkutató több mint negyed évszázad kutatásai alapján összegez. 1998-ban követte végig először a magyar néphagyományban megőrződött ünnepek mély üzeneteit. Most egy újabb, minden korábbinál teljesebb összegzés következik a Göncöl Szellemtudományi Szabadegyetem és a Symbolon Intézet szervezésében

Az eddig huszonöt évnyi – negyedszázadnyi – kutatás felismeréseinek összegzése egyetemes nézőpontból azért lehet mindenkinek hasznos, mert az előadások kapcsán az épp előttünk álló egy-egy havi időszak ünnepeit és hagyományait mélyen megismerve megtanuljuk, miként segíthetik ezek az önismeretünket, valamint az összhang, a harmónia megtalálását önmagunkkal, környezetünkkel, közösségünkkel, a természettel, s azon keresztül a természetfelettivel.

A havonta az állatövi jegyek (Bak, Vízöntő, Halak…) kezdete előtti napokban zajló, egyenként mintegy 2 órás előadásokon minden alkalommal szó lesz:

  • az ünnepekről, a jeles napokról, azok szimbólumairól
  • az ünnepek évköri helyzetének kozmikus rendbe ágyazottságáról
  • az idő megszenteléséről, az ünnepekhez kapcsolódó szertartások és szimbólumok benső üzeneteiről
  • az ókori (görög, római, kelta, ind, kínai…) magaskultúrákhoz és a világvallásokhoz kapcsolódó (zsidó, keresztény, muzulmán, hindu, buddhista, taoista…) hagyományok párhuzamairól
  • a magyar néphagyomány által megőrzött tudás adott időszakra vonatkozó útmutatásairól
  • a ciklikus időben újra és újra megélhető egyetemes ősmítosz, a Naphős útjának ránk is vonatkoztatható feladatáról az állatövi jegyekben
  • egy-egy időszerű mítosz vagy mese tanulságairól
  • az ősképek (archetípusok) útmutató erejével való kapcsolat lehetőségéről (Jung, Eliade és mások nyomán)
  • a világ varázstalanításának korszaka után a „visszavarázsosítás” lehetőségeiről
  • az analógiás látásmód alkalmazásáról az ünnepi szimbólumok kapcsán a tudatos életvezetés alakítása érdekében
  • a benső fény kibontakoztatásáról és magba sűrítéséről az évkör árapályának folyamatában
  • az átalakulás, fejlődés mind magasabb szinten ismétlődő lehetőségeiről az évente körkörösen visszatérő ünnepeinkben – a teljesebb élet felé.

Az első előadás időpontja: 2023. március 20. 18h (a tavaszi napéjegyenlőség előtt, este)

Tematikája (többek között):

  • Ünnepeinkben rejlő lehetőségek
  • Szoláris, tudatos életvezetés
  • Az évköri és életköri rítusok
  • A tavaszi napéjegyenlőség, a „belső Húsvét” jelentése és jelentősége
  • Március, Mársz hónapja
  • Kelet, keletkezés, a kezdés ideje
  • A tavaszi zsendüléshez kapcsolódó évkezdő és természeti ünnepek: Noruz, Szongkran, Shunbun no Hi, Ostara
  • Március 25. Gyümölcsoltó Boldogasszony napja üzenete
  • A húsvéti ünnepkor keresztény és magyar rétegei
  • Nyúl, tojás, bárány, zöld ág és más szimbólumok jelentései

Az előadások időtartama: kb. 2 óra

Az előadások online közvetítéssel  vagy felvételről is követhetők, így az előadássorozatba az évkör későbbi pontjain is be lehet kapcsolódni.

Az éves, 12 előadásra szóló bérlet ára: 30000 forint.

Bővebb infó a linkre kattintva érhető el, az előadásra, majd a sorozatra is jelentkezni itt lehet:

http://www.goncolszellemtudomanyikor.hu/hagyomany/

vagy esetleg e-mailben: csorgo.zoltan@tkbf.hu

Ünnepek hídjai, szimbólumok kapui

Egyéb,

„Élet ünnepnapok nélkül: hosszú út vendégfogadók nélkül.”

Démokritosz

Régi tapasztalat, hogy az a leghatékonyabb, ami a legegyszerűbb. Létezik egy olyan módszer, eszköz, ami itt van előttünk, mindig is itt volt, csak már nem látjuk a fától az erdőt. Ez pedig nem más, mint a jeles napjaink, ünnepeink rendje.

Az ünnep talán a legegyszerűbb és legnemesebb eszköz lehet ahhoz, hogy felfedezzük újra kapcsolatainkat, hogy megtörténjen a találkozás a természettel, a mindenséget és a természetet átható erőkkel, a láthatatlan természetfelettivel, a létezés, a valóság rejtett, szakrális dimenziójával, a hétköznapi, anyagi világon túli tágabb, teljesebb önmagunkkal és találkozzunk igazán mélyen, szívből jövően és őszintén, maszkok nélkül másokkal, társainkkal. Az ünnepek tehát fontos, a transzcendenciával való dinamikus kapcsolatból kibontakoztatható, belőle eredő és arra irányuló felismerésekhez juttathatnak el minket. Ettől egyszerű eszköz az ünnepekkel való együttműködés, az összhang kialakítása.

Ünnepelni mindenki szeret. Ha valami még élő módon jelen van a régmúlt nemzedékek hagyományaiból azok általános és feltartóztathatatlan elhalványulása ellenére is, akkor épp az ünnepeink. Valóban, szinte minden más eltűnt már, eltűnt a hagyományos környezet, ruházkodás, foglalkozások, még a közösségek is felbomlottak, amik éltették ezeket. Jelen vannak ugyanakkor az ünnepeink, amelyekben a hagyomány ma is csorbítatlanul megnyilváníthatná a maga teljes formáló és éltető erejét canceltimesharegeek, épp csak azt nem tudjuk, hogy mit üzennek nekünk. Milyen lehetőséget hordoznak? Hogyan szólnak arról, hogy honnan jövünk, kik vagyunk, hová megyünk? Sokan kíváncsiak arra is, hogy miért épp a téli napforduló után van Karácsony, miért locsolkodunk tavasszal, Húsvétkor, miért van tűzugrás a nyári napfordulót követő Szentivánéjkor?

Az ünnepekre vonatkozó tudás és annak valamennyi életvezetési konzekvenciája nem most tűnt el, hanem évszázadok, sőt évezredek alatt. Az ünnepek értésének távolodásával egy értékes, teljes világlátást felejtettünk el, hagytunk magunk mögött. Segíti mindezek megértését, ha tudjuk, hogy az ünnepek, az ünnepi szertartások nagyon összetett szimbólumokat hordoznak, szimbólumok sorozatából állnak össze. Ezek a legtöbb esetben elválaszthatatlanul kötődnek kozmikus eseményekhez, természeti folyamatokhoz.

Az ünnep: rend

Éppen ebben rejlik a kulcs is. Meg lehet fejteni, hogy a szimbólumok hogyan szólíthatnak meg bennünket. Ha értjük az ünnepek üzeneteit, akkor tetteink tudatosan beleágyazódhatnak a világ nagy, átfogó, értelmet hordozó rendjébe. Ha ez sikerül, akkor harmóniába kerülhetünk a természettel. Ha felfedezzük, hogy ugyanazok az erők működtetnek minket is a makrokozmosz-mikrokozmosz valóban átélhető analógiája révén, akkor felfedezhetjük magunkban is a rendet, a teljességet, miközben ráébredhetünk arra is, hogy nem kell kis parányi atomoknak megélni magunkat a világmindenség végtelenségében, hanem minden létezővel összekapcsolt, összehangolt, egymástól elválaszthatatlan részei vagyunk ennek a kozmikus-metakozmikus rendnek.

Az ünnepek valóban vendégfogadók, ahogy a mottóban idéztük Démokritosztól, a két és félezer éve élt ókori görög filozófustól. Azt fogalmazta meg, hogy az ünnepek megállók, a megpihenés alkalmai, a kikapcsolódás időpontjai. Kikapcsolódni azonban igazán úgy lehet, ha bekapcsolódunk. Újfajta módon kell közelítenünk az ünnepekhez, mindenekelőtt a kikapcsolódás helyett a bekapcsolódás idejének kell tekintenünk őket. Bekapcsolódunk általuk egy magasabb rendbe, mert kiemelkedünk a hétköznapok egyformaságából.

Szent idő, ritmus és rítus

Az ünnep kitüntetett idő. Szent idő. Maga az ünnep szavunk is ezt jelenti, eredetileg úgy hangzott: üd nap. Az üd vagy id a régi magyarok nyelvén azt jelentette: szent. Szent nap, üd nap, ebből alakult ki hasonulással és egybeolvadással az ünnep. Ezt is milyen kevesen tudják! Hasonlóan örömteli és érdekes felfedezések, aha-élmények sokaságára nyílik lehetőségünk, ha az ünnepek értelmére kérdezünk rá.

Egy hagyományos ünnep üzenete sosem választható el attól az időbeni helyzettől, hogy az évkörnek miért abban az időszakában vagy napján tartjuk. Ennek a hátterében mindig nagyon mély összefüggések rejlenek, olyanok, amelyeket megértve egyszeriben feltárul magának az ünnepnek a tanítása, vagyis az is, hogy miként nemesíthetjük meg általa az életünket, miként tehetjük az ünnepeket benső fejlődésünk kiindulópontjaivá.

Az összefüggések meglátásához a kulcs egy világkép rekonstrukciója az intuitív megismerő erőink mozgósításával. Csak elsőre tűnik úgy, pedig nem túlzás, hogy egy legalább húsz-, de akár ötvenezer éves világképről van szó. Nem valamiféle tudatlan ősember egyszerű világképéről, hanem egy végtelenül mély és tág összefüggések meglátásáról tanúskodó világképről. Olyanról, amelyet megértve feltárul a világ végtelen rendezettsége és az a bizonyosság, hogy mindennek mélyén egy szellemi erő munkál. Akik ez alapján szemlélték valaha a mindenséget és eme rend kiemelt erőcsoportosulásaihoz, csomópontjaihoz igazították ünnepeiket és rítusaikat, mai kifejezéssel élve: nagyon rendben voltak. A szó legmélyebb értelmében.

Ahhoz, hogy ezt a világképet akár csak ebben a nagyon tömör összegzésben átlássuk, az ünnepekről egyetemes fogalmakban kell és szükséges és érdemes gondolkodnunk. Mindenekelőtt ebben a világban azért volt rend, mert ritmus hatotta át. A ciklikus ismétlődés az évkörön alapul, amely a természetben megfigyelt egyetemes elveket követi.

Az ünnepek tehát egy olyan úthoz tudnak segítséget nyújtani, amely évről-évre körkörösen és mind magasabb szinten ismétlődik, ha tudatosan részt veszünk a folyamatban. Így a természeti erőkben megragadható áramlással való együttmozgás során lehetővé válik a belső világunk megismerése, képességeink kibontása. Az ünnepek rendje, rendszere tehát a tudatunk fejlődéséről, fejlesztéséről szól, ezáltal mélyebb célt és értelmet fedezhetünk fel létünkben.

Ősi világkép

Érdemes hangsúlyozni, hogy egy olyan évszázadokra, szinte évezredekre elfeledett, nyomaiban megmaradt és most végre rekonstruált világképről van szó (lásd e számunk címlapján látható képet), amely áthatja valamennyi világvallást. Például minden világvallásban megtalálható a a tudati élmények azonos szabályrendszere és törvényei alapján meglehetősen hasonlóan megjelenített háromrétegű világmindenség elképzelése, vagyis hogy fenn van az istenek világa, avagy a teremtő atyáé, a menny, a középső világ a mindennapi életterünk és lent van az alvilág, a sötét erők hona. A hierarchikusan rétegzett lét- és tudatszinteket egy tengely köti össze, amely a különböző hagyományokban világfaként, égigérő faként jelenik meg. Ráadásul ezt az égre vetítve meglátták a Tejútban is. A Tejutat nevezték a „lelkek útjának” is, amelyen a lelkek a világszintek, valamint túlvilág és evilág között közlekednek. Számos mítosz szól ennek finom részleteiről.

Ezek beleágyazódtak a mi kultúrkörünk keresztény ünneprendjébe is, magyarázatot is leltek a keresztény tanokban, de az ünnepek sokkal régebbiek. Ebben rejlik mai korunk egyik legfontosabb lehetősége is, mégpedig hogy épp az ünnepek és szimbólumok révén felfedezhessük a közös pontokat a vallási hagyományok mélyszerkezetében. Többezer éves, a kozmikus ciklusokkal és a természeti erőkkel való együttes létezés tapasztalataiból  táplálkozó bölcsesség rejlik ünnepeink mélyén. És ez a bölcsesség, mivel az egyén és a közösség számára egyaránt örökérvényű igazodási pontokat jelentő ideákra épül, az örök emberi természet ismeretéről is tanúskodik.

A Nap a fényt adja és ciklikus változásaival befolyásolja a természetet is. Élete van és életútja. Ha életünknek a Nap útja adja a ritmust, akkor minden egyes évünk egy fejlődési spirál egyre újabb és magasabban haladó köre lesz. Évről évre végigjárhatjuk ezt a kört, egyre magasabb és magasabb szinten, egyre megtisztultabban, egyre erősebben, egyre több erénnyel gazdagodva, egyre értelmesebb és bölcsebb, szabadabb és rendezettebb életet élve. Ráadásul úgy, hogy minden tettünkkel fenntartjuk és megerősítjük ezt a rendet.

Út az összhang, harmónia, egység, teljesség felé

Ősi bölcsesség, hogy az ember azzal szenteli meg életét, ha viselkedésének, tetteinek mintája a tágabb lét, ha az egyetemes léttel azonosul, ha élményét egyetemesnek éli meg. Ez akkor következik be, ha követjük az erők természetét a világban, amelyek napról-napra kihívásokat hoznak, feladatokat rónak ránk, amelyekkel összhangban működve kiteljesedhetünk. Ha az ember felleli magában is a világban zajló folyamatokat, erőáramlásokat és ezeket tudatosan megfigyeli, megismeri, akkor az élet ritmusa a mindenség ritmusához igazítható, a belső és külső, ember és világ, szellem és természet harmonikusan összehangolható. A lét értelme igazán akkor tárul fel, amikor az ember azt teszi, amit a mindenség.

A természet változásait megidéző évköri ünnepek felelevenítésével ünnepeink ma is olyan emelkedett tartalmú idővé szentelhetők, amikor felismerhetjük életünk legmélyebb gyökereit. Ebben az értékkel, jelentéssel feltöltött, ciklikusan visszatérő, kozmikus szellemi távlatokat adó szent időben – a kairoszban, amit az ókori görögök megkülönböztettek a homogén, hétköznapi, mérhető, lineáris időtől, a kronosztól – meg lehet jeleníteni és át lehet élni, el lehet érni a legfontosabb és legmagasabb létértékeket: az összetartozást, a megújulást, az erővel telítődést és a felszabadulást. Mindazt, ami jelenleg is támaszt, keretet és célt adhat az életünknek.

A világ megbomlott egyensúlyát helyreállító ünnepek így lesznek hidak, a szimbólumok pedig kapuk egy teljesebb élet felé.

Wanshart Erika: A csörögefánk szakrális szimbolikája IX. – Rítus és mágia

Etnoszimbológia/szellemi néprajz, Szimbológia, Szimbólumrendszerek (aktuális szimbólumok), Ünnepek szimbólumai

„Brahman legmagasabb alakja a táplálék.”

Upanisadok

 

A magyar csöröge szót legelőször 1565-ben jegyezték fel. A név feltehetően a forró zsírban sülő tészta hangjára vagy a keményre, szárazra sült tésztadarabok zörgésére utal. Régi ünnepi étel, melyet farsang és jeles családi események alkalmával – lakodalom, keresztelő – fogyasztottak. Egyesek szerint Erdélyből terjedt el a többi magyarlakta vidéken, de más vélemények alapján a palócok között is régóta ismert volt, sőt, talán még Kínáig is visszavezethető az eredete. Ami biztos, hogy a csörögéhez hasonló sütemény sok más európai népnél is hagyományos ünnepi, főleg februárban, farsangkor fogyasztott édességnek számít. Tudjuk, hogy nevéhez – a szalagosfánkhoz hasonlóan – számos babona kötődik, mivel hasonlóan nagy mágikus erőt tulajdonítanak neki.

A csörögefánkot számos néven ismerhetjük, mint például forgácsfánk, herőce, herőke, pánkó, siska, krepli, huppancs, de a legismertebb elnevezése talán a pampuska. Amikor azt halljuk, hogy fánk, akkor a klasszikus gömbölyűre formált, kívül piros, belül foszlós, esetleg közepén lyukas szalagosfánkra asszociálhatunk – nos, a csöröge nem ilyen. A hagyományos csörögefánk rombuszalakú, mely formát derelyemetszővel alakítják ki, majd középen egy vágást ejtve rajta egyik csücskét áthúzzák a bemetszésen. Az, amit minden esetben ildomos használni az elkészítéséhez, a derelyemetélő, hiszen az általa kialakítható egyenetlen szél szimbolikusan a női fanszőrzetet jeleníti meg. Formázás után a tésztát forró zsírban vagy manapság olajban piros ropogósra sütik, majd porcukorral szórják, lekvárral fogyasztják. Ennek a fánknak formájából kifolyólag is valóban nagy jelentősége és konkrét üzenete volt a párválasztás és lakodalom idején.[1]

A csörögefánk szimbolikus, mesteri rítusa, azaz elfogyasztása a fiatalok szexuális életének sorsváltozását hozta mindenki tudomására. Mindezt fontos volt jelképes nyelvezettel is közölni, mivel a nemiségről való nyílt beszéd nem volt divat a régi időkben.[2] Ezért ez csak jelképekkel, metaforákkal történhetett meg. A csörögénél a látvány az, ami sejtelmes, ami élcelődő beszédet indíthat el, soha nem fordítva. A csörögefánkot a pár a közösség előtt elfogyasztva az együttevés mágiáját alkalmazta. E rítus célja a közösséggel való kommunikáció, egy korábbi állapotot lezárása és a felek rávezetése, hogy értsék, nemiségükben, életükben új létállapot következik. Étkezés során a múlt megelevenedik előttünk, érzések, benyomások, rég elfeledettnek hitt tartalmak válnak elérhetővé. Olyan érzelmi töltetről van szó, mely a szimbólummá debütált ételt különleges jelentőséggel, sőt, hatalommal ruházza fel.

Legmélyebb lelki élményeink és a személyiség ősszerkezete a táplálkozással függnek össze.[3] Leslie A. White szerint a szimbólumalkotás és alkalmazás az, ami az embert emberré teszi. És kétségkívül az ember az egyetlen faj, ami az ostyában és a borban istene húsát és vérét látja vagy a kovászos tészta kelésében az asszony gyermekáldástól növekvő hasának dagadását avagy a férfiúi fallosz duzzadását véli felfedezni.[4]

És ezzel eljutottunk a csörögefánk valódi jelentéséhez. A fánk ugyanis kelttésztából készült sütemény. A kelttészta a régi időkben a kovász jelenlétét feltételezte. „A kovász nagyon helyhez kötött élelmiszer. A képlékeny, híg tésztát kiteszik a levegőre, hogy alávessék az adott vidéken található bármiféle ’kelesztő’ hatásának és hagyják, hogy megerjedjen. Ezt azután belegyúrják a hozzádagasztott sűrűbb tésztába, majd megvárják, hogy a dagasztás után megkeljen. Így az emberek igen különleges jártasságra tettek szert lakóhelyük mikroflórájával kapcsolatban.”[5] A kovász alapját mindig egy előzőleg készült, visszamaradt tésztadarab jelentette, amit hozzágyúrtak a frissen készült tésztához. A kovász ezért olyan, mint egy mester-tanítvány átadási vonal: tartalmazza az életet, s mindazt, ami a múltban jól sikerült, táplált és fenntartott. A kelttészta a kovásztól kelt nagyra, no és a figyelemtől, törődéstől. A mindezek melegétől növekedő édes tésztát pedig valóban analógiába hozhatjuk a várandós anya hasával. A fánkban jelenlévő édes íz a teljesség, a kezdeti összeolvadás, s ezért a paradicsomi állapot jelképe. Az édes íz fogyasztásával segítjük a testi szövetek épülését, de segít felkelteni a boldogság, biztonság és a szeretet érzését is. Az édes íz önkifejezési eszköz, mely az élet élvezetére, az édes életre enged asszociálni. Fogyasztásával életünk első ízélményét, az anyatej ízét is megidézzük. Ezért az édes íz nőies, a nő princípiumát kapcsoljuk hozzá. A férfias íz a csípős, mely a Naphoz, a tűzhöz, a tisztasághoz, végül is önmagunk uralmához enged kapcsolódni bennünket.

A nő szimbolikusan maga is étel. Ennek magyarázata a nő tápláló képessége, amikor saját testéből választja ki gyermekének a tejet, mintegy önmagával táplálva csecsemőjét. Forgács idézi Babarczy Eszter Emlékpogácsa című novellájának részletét: „… harmatos lányok vagyunk, őszibarackok és mosolygós almák, nádszálkarcsú, eperszájú, gesztenyebarna, fonottkalácsnyi copffal ékes, egyszóval ennivaló lányok…”[6] Ha ezek után felidézzük, hogy a farsangi időszak régen a házasságkötések ideje is volt, akkor az eddigi ismereteink segíthetik rányitni tekintetünket valami eleddig rejtett összefüggésre. Hiszen a lányok fánkot adtak annak a fiúnak, akit kiszemeltek maguknak, a fiúk pedig „fánkocskának” becézték kedvesüket. Leánnyal egy farsangi fánkot megfelezni egyenlő volt a szerelmi vallomással. A farsangi fánk szimbóluma, jele volt az eljegyzésnek is, mivel a fánk körül képződő aranycsík jegygyűrűt jelképezett. A lányos házaknál a fánk receptje, elkészítési módja anyáról lányra szállt, a receptet őrizték és még bizalmasaiknak sem árulták el. Érthető, hiszen a mágikusan működő tudás nem árusítható. Vízkereszt napján a régi magyar lányos házaknál farsangi fánkkal kínálták az oda udvarló, házasulandó fiatalembert. A fánkot ették azért, hogy a szél ne vigye el a háztetőt vagy éppen azért, hogy a gyümölcsösben kipusztuljanak az ürgék. Előfordult, hogy eltették az első elkészült fánkdarabot, porrá őrölték, orvosságot is készítettek belőle.

Ám volt és van a csörögefánknak a jelképes lakodalmi étkeken is túlmutató jelentése. Ez a fánk ugyanis az univerzális egység szimbóluma, a hierogámia, a szent egyesülés, ég és föld nászának jelképe.

[1] Jókai az És mégis mozog a földben így ír a csörögéről: „Sőt még az is megtörténik, hogy poszpásznak barátfülét hoznak fel, amit csörögének, herőcének, forgácsfánknak, borkorcsolyának s nem tudom még mi mindenfélének is neveznek szerteszét az országban, ami napkeleti virágnyelven azt jelenti, hogy szívesen látott vendég van a háznál.”

[2] Bakó Ferenc: i.m. 69.o.: Bizonyos lakodalmi étkek […] a bekövetkező elhálásra utalnak”

[3] Forgács Attila: i.m. 169.o.

[4] Bourdieu, Pierre: A mezők logikája, In: Olvasókönyv a szociológia történetéhez, Új Mandátum Kiadó, Budapest 2000

[5] Blackhirst, Rodney: i.m. 35.o.

[6] Forgács: i.m. 183.o.

Wanshart Erika: A csörögefánk szakrális szimbolikája VIII. – A magyar fánk, avagy tudjuk-e, mi az “apácaszellő”?

Etnoszimbológia/szellemi néprajz, Homo Symbolicus, Szimbológia, Ünnepek szimbólumai

Fánk szavunk szász eredetű: a fankox, fankoch elődökből vezethető le. Magyarországon egy korabeli írás szerint 1603-ban gróf Thurzó Szaniszló galgóci várában egy lakomán hetedik fogásként már szolgáltak fel fánkot.

A magyar irodalom jeles szerzői rendre megemlítik az isteni tésztát, álljon most itt néhány idézet tőlük. Csokonai Vitéz Mihály Dorottyájában még kráfliról van szó, melyet befal a vénkisasszony farsangkor és gonosszá válik tőle. Gvadányi József a lelkes fánkról, azaz a töltött fánkról mesél, Jókai Mór pedig arról, hogy a fánk se sikerül mindig, néha átok ül rajta és rossz lesz, mert „van úgy, hogy plitty-platty-plutty”. Gárdonyi Géza az időskori Jókairól mondta, hogy „beleunt a saját dicsőségébe, mint a nyitrai tót a két hétig tartó farsangi fánkba”. Mikszáth Kálmán A fekete város című művében ezt írta: „a keserű nóták úgy felpuffasztják a bánatot, mint az élesztő a pampuskát”. Móricz Zsigmond az Életem regényében a „kürtős fánkról” beszélt, melyet szülei karácsonykor készítettek.

A következő idézet Krúdy Gyulától származik: „Fánkból is megárt a sok”. Lénárd Sándor pedig leírja Szent József fánkjának olasz receptjét, de álljon most itt Arany János egy debreceni barátjának írott levele a Marcza-fánk „recipéjével”, amit imigyen adott meg: 2 tojás, só, cukor, egy meszely (kb. 4 dl) tej és annyi liszt, hogy az egész összedolgozva palacsintatésztaszerű legyen, forró zsírba „kanalankint” kell a tésztát beleszaggatni, és vörösre kell sütni. „Ez, fiam, oly egyszerű, hogy magad is megcsinálhatod” – ahogy a költő írta.

Ha a változatokat nézzük, akkor száznál is többféle fánkot ismerünk. Ám lássuk most a hazánkban is megtalálható ismertebb fánkfajtákat:

  • farsangi fánk vagy másik nevén szalagos fánk, amit ugyan eredeti magyar édességnek vélünk, ám bécsi eredetű
  • rózsafánk, mely hazánkban az előzőnél kevésbé ismert, s mégis világszerte népszerű
  • virágfánk, ami a palacsintához hasonló tésztából készülő, formázott ritkaság
  • túrófánk, ami biztosan pillanatok alatt elfogy
  • képviselőfánk vagy ekler, alapja az úgynevezett égetett tészta, amit vanília krémmel és tejszínhabbal töltenek meg
  • krumplifánk vagy panka, pampuska, a tészta alapja itt a főtt krumpli és olajban sütik ki, majd sósan vagy lekvárral fogyasztják
  • ischli, isler vagy császárfánk, amit Ferenc József kedvenc fürdővárosáról, a Salzburg tartományi Bad Ischl-ről neveztek el és bár szoros rokonság fűzi a linzerkoszorúhoz, ám annál előkelőbb
  • sváb kanálfánk, ami annyira egyszerű, hogy ehhez képest a galuskakészítés egy kalandtúra
  • tolófánk, aminek közvetlen felmenője a spanyol churros és lekvárral vagy csokikrémmel töltik
  • dorongfánk, botratekercs vagy kürtöskalács, mely egy erdélyi finomság; írásban először 1679-ben említik, de ennél sokkal ősibb fánkféle; rokonai a német baumkuchen és a szlovák skalicky trelník
  • szénafánk, ami egy vaníliás krémmel töltött cérnametélt gombóc olajban kisütve és Ábrahám Gézáné Vasi zalai parasztételek című szakácskönyve bizonyítja létét
  • ördögpirula, tarkedli vagy csehpimasz, mely egérke néven is ismert igazi nagymama recept
  • apátza-fingotska vagy apácafing – tényleg van ilyen nevű édesség, még a középkori Angliából származó fánkféle, sőt, ahol ismerik a világon, mindenütt így hívják a krémmel töltött tésztát: Angliában nun’s puffs, Németországban nonnenfürzle, a katalánoknál pet de monja, Franciaországban pet de nonne, bár ott költői neveket is aggattak rá, mint szellőfánk, selyemsutty, apácaszellő.

E hosszú felsorolás után természetesen jogos a kérdés: vajon hogyan tudott az évezredek változásaival is fennmaradni a fánk? És minek köszönhető elterjedése, népszerűsége? Mivel gazdagabb, több vagy másmilyenebb a többi ételnél?

A jellegzetes farsangi ételek kapcsán már szó volt arról, hogy a fánkot bőség- és termésvarázslás reményében fogyasztották. Akárcsak a többi jeles ünnepen, ekkor is ilyen módon igyekeztek befolyásolni vagy megjósolni az elkövetkezendő időszak szerencséjét. Kijelenthetjük tehát, hogy a fánk egy olyan mágikus eszköz és étel, amivel eleink hatottak a földi és a szellemi világ erőire. Ha a farsangi fánk ilyen mágikus erőkkel bírt, s – ha ilyenfajta figyelemmel fogyasztjuk, akkor – bír a mai napig, a talán még ősibb csörögefánk nálánál is összetettebb szimbólum, mely magában foglalja a teljesség egészét.

 

Wanshart Erika: A csörögefánk szakrális szimbolikája VII. – Fánkok a nemzetközi tálcán

Homo Symbolicus, Szimbológia, Szimbólumrendszerek (aktuális szimbólumok), Ünnepek szimbólumai

Fánk mindenhol van. Kicsi, kerek, nagyobb, lyukacsos, pufók, kerekded, keskeny szalag formájú, spirálos, csavart. Csak éppen máshogy hívják. A fánk az egész világon elterjedt régi és közkedvelt sütemény. Az első írásos fánkrecept Apiciustól való a római korból, ezért aztán volt ideje e kiváló kelt tésztának, hogy szerte a világon elterjedjen. Íme, az európai sor, a teljesség igénye nélkül.

A fánk francia népszerűségéről mesél az 1886-os alapítású híres párizsi Fauchon delikátüzlet. Itt az ekler fánk megújításán fáradozva piacra dobták az Elektrosokk nevű, 28 centiméteres, háromféle csokoládés töltelékkel készülő fánkot: az első réteg Tanariva tejcsokoládéval, a második Ashantival, a harmadik Albinao csokoládéval töltött, tetején villámlás formájú fehér fondanttal. Az olasz vagy a croque-en-bouche (kiejtése: krokanbus) jelentése szájban roppanó, mivel égetett tésztából készült, vaníliakrémmel töltött gömbről van szó, amit karamellel ragasztanak össze. Ez a fánk népszerű esküvői sütemény is. Német és osztrák fenségterületen népszerű a pfannkuchen vagy a már említett krapfen, s talán ez hasonlít legjobban a mi álomfánkunkra, mert középen lyuknélküli és ami a legfontosabb, lekvárral vagy csokival van töltve. Az osztrákok fánkját baracklekvárral, vaníliakrémmel, csokoládékrémmel vagy pezsgőkrémmel töltik, tetejét pedig porcukorral szórják meg. A belga fánk a smoutebollen, ami kiscsibét jelent.

Horvátországban sokféle nevén nevezik a fánkot, úgymint trijesce, primostenske fritule, istarski cukarini, krostule, krofna vagy pokladnice és mindnek a jelentése a karneválra utal. Csehországban a koblihy vagy vdolky – lyuk nélküli – a neve, lekvárral töltik, esetleg tejföllel locsolják meg. Dániában a lyuk nélküli berliner fánk a népszerű, míg egy másik változata töltelék nélküli és az aebleskiver névre hallgat. Finnországban szintén lyuk nélkülinek, munkki-nak hívják vagy berliininmunkki-nak, esetleg piispanmunkki, donitsi, munkkirinkilá neveken találjuk, Norvégiában hjorte, futimonbuckles vagy smultring. Görögországban svingi, thiples, loukoumades, mely ropogós és nyolcas formát idéz. Hollandiában az oliebollen hagyományos étel, amit leginkább szilveszter estéjén fogyasztanak. A litvániai spurgosnak túróból gyúrják a tésztáját. Lengyelországban a paczki kerek, lekvárral töltött, amit a középkor óta ismernek, mivel az akkoriban érkező francia cukrászok hatására terjedt el.

Az oroszországi ponchik és a pishki, valamint az ukrán pammpushky kerek formájú, sült tészták, amiket túróval, esetleg hússal töltenek, de van édes, lekváros változatuk is. Örményországban az oroszból kölcsönözött ponchik kifejezéssel egy rántott tésztafélét illetnek, amelyet sima gömbformára formálnak, édes töltelékkel töltik. Spanyolországban többnyire a churros, a porras, a roscos, a burmuelos, a bunyols, a rosquillas listas de san Isidro neveken ismert fánkok a népszerűek. A bunuelos Katalóniában, a kruxpeta pedig Baszkföldön ismert húsvéti, golyó formájú sütemény, mely lehet édes vagy sós. Portugáliában a fánknak malasada a neve. Svédországban munk és klenát vagy épp flottyrring, Svájcban pedig ringli, öhrli, chüechli és basler krapfen néven ismerik.

Az Egyesült Királyságban eper vagy málnalekvárral töltik a donut névre hallgató fánkot, míg Skócia egyes részein a fánk név kizárólag egy dió alakú süteményre vonatkozik, ami mázas, csavart alakú és yum-yum-nak hívják. Írországban magyarra fordítva mártógyűrűnek nevezik a fánkféle süteményt, amit olajban sütnek ki. A brit korona fennhatósága alá tartozó Csatorna-szigeteken mèrvelles a fánk neve Romániában gogoşi, Szardínián zippulas, Szerbiában Krofna, Szlovákiában sisky, Korzikán fritelli, Bulgáriában ponichki vagy mekitsas, míg Grúziában punchulla, Cipruson pedig lokma, lokmádes névre hallgat. Izland sem maradt fánk nélkül, többféle néven is megtalálható a kleinuhringir, kleinur, berlínarbollur és ástarpungar, ami hagyományosan mazsolát is tartalmaz. Törökországban hanim göbegi, tulumba tatlisi, izmir lokması neveken leljük meg, Moldovában a német konyhából örökölve schlitzküchla a neve, míg Szlovéniában krofi, fanke, flancati.

Mindezek után hogyan is gondolhatnánk, hogy a világ többi pontján nem ismerik a fánkot, mert bizony nagyon is népszerű. Íme, a bizonyíték: Ami Bruneiben kuih galang, az Kamerunban puff puff. És bizony Elefántcsontparton is fogyasztanak fánkot, mégpedig a gbofloto-t, Ausztráliában a hagyományos lekvárral töltött fánkok a népszerűek, míg az Azori-szigeteken filhók vagy malazadák néven ismerik. Ghánában népszerű a bofrot, Hawaiion a malasada és a punahou malasadas, egy cukorral bevont, sült fánkféle, amit a portugál telepesek honosítottak meg. A kanadai variációk között szerepel a hódfarok elnevezés vagy a cruller, a burgonyalisztből készített fánk és az újfundlandi toutin. Itt a fánkot többnyire juharsziruppal édesítik. Ezeket a tésztákat az Egyesült Államokban is gyakran megtaláljuk, ahol sokféle formában fordulnak elő a fánkok, a sokféle nemzet keveredése következtében. Ezért az USA-t fánknagyhatalomnak is nevezhetjük.

A fánkféle tészták Ázsiában is népszerűek, változatos alapanyagokból, sokféle formában készítik. Kínában vékony tésztából enyhén édes vagy sós töltelékkel adják. A kantoni konyhában ngáuhleisou a neve és ovális alakja miatt ökör-nyelv tésztának hívják. Hasonló az a kerek és sült tésztagolyó, a sanghaji desszert, amit tojásfehérjével készítenek, majd vörösbabpasztával töltenek. Egy másik változata enyhén édesített fekete szezámpaszta töltelékkel készül. Egyéb típusok a sós ízvilágú tikoy, a zha gao, a jin doi, a chien doi és a zhá mián quán, amit úgynevezett fánk-pálcán árulnak és rizskásával fogyasztanak. Japánban dango, kakyoin, sata-andagi névre hallgat, ami nálunk fánk, vagy taiyaki-ra, ami hal alakú.

Indiában vadailencséből készül az ízletes tésztagyűrű. Édes fánkhoz hasonló sütemény a badushah vagy a balushahi. Ezek olajban sütött, cukorszirupban áztatott, fűszerekkel ízesített tésztagolyók. Szintén népszerű az imarti, amit jalebi néven is ismernek. Tamil édes fánk az adhirasam és ismert a gulab jamun gömb alakú tészta is, aminek bivalytej az alapja és kardamomos rózsavízben áztatják. Thaiföldön khanom wong és khanom khai hong a neve az ottani fánknak, Koreában chapssal, vagyis csavart fánk a neve. Számos dél-koreai pékség kínál fánkot, amelyet rizzsel töltenek és különféle színekben kaphatók, úgymint zöld, rózsaszín vagy fehér. Gyakran töltik édes vörösbabpasztával vagy szezámmaggal. Türkmenisztánban egyszerűen pişme a neve a fánknak, Kazahsztánban baursaki, Vietnamban pedig bánh tiéu.

A Dél-afrikai Köztársaságban is megtaláljuk ezt az édestésztát, koeksister a neve és fonott tésztából készül, amit majd hideg szirupban áztatnak és mézzel tálalnak. Másik változata a suurmelk, a savanyú tejfánk. Mexikóban bunuelo, churro, sopapilla vagy dona a neve, egy sülttészta alapú snack, amit fahéjjal és cukorral vonnak be, esetleg csokoládéba merítik. Jemenben zalabiya, Zambiában vitumbuwa.

Argentínában kreppel, bolas de fraile, vagyis serpenyő gömbök vagy tortas fritas, azaz sült sütemény a neve, amit a német bevándorlók hoztak magukkal.  Bolíviában a nunuelos egy kerek kenyérféle, Brazíliában sonhonak, azaz álomnak nevezik. Kolumbiában pedig a bunuelos-t vagy roscast. Ecuadorban huevitos chilenosnak, vagyis chilei tojásnak hívják, ami egy apró és kerek fánkfajta. Más dél-amerikai országokban pedig sopaipillas a neve.

Indonézia lakói a donat kentangért vannak oda, egy krumplipüré alapú tésztáért, míg Iránban a zooloobiya-t szeretik. Izraelben a krémmel töltött sufganiyah hagyományosan hanukahkor fogyasztott étellé vált. Libanoni fánk az awami és líbiai a sfinz. Kenyában mandazi, mahamri, mandalas a fánk: édes, háromszög alakú reggeli finomság kókuszos körettel. A madagaszkári mofo boule, a malajziai kuih keria vagy kuih tayar, a marokkói sfenj, a nepáli sel roti, a nigériai puffas, a paraguayi bollos, a perui dona vagy picarones, a fülöp-szigeteki binangkal, cascaron, kumukunsi, lokot-lokot, panyalam, pilipit, shakoy, a puerto ricoi quesitos édes sajttal töltve, a szibériai kalachik, a szíriai zabeh, a tajvani tian tian chuan, azaz édes gyűrű, a tunéziai ftair, yous-yous és bambalouni, a szomáliai kac kac mind-mind a népszerű fánk egy fajtája.

Megjelent: Láthatatlan szálak. Tisztelgő kötet Mireisz László 70. születésnapjára. Symbolon Kiadó, 2020

Wanshart Erika: A csörögefánk szakrális szimbolikája VI. – Fánktörténelem

Hírek a szimbólumok világából, Homo Symbolicus, Szimbológia, Szimbólumrendszerek (aktuális szimbólumok), Ünnepek szimbólumai

 

„Ím, hát aki mértékkel

szórakozott az étkekkel,

s nem roggyant meg keze-lába,

jöhet a táncos-oskolába.

Járjuk, mint a szél a pusztán,

fölfrissülünk majd káposztán,

s ha még fogát feni falánk,

frissen sül a farsangi fánk,

kívül piros, belül foszlik,

míg a vendég el nem oszlik.

S aki panasszal van bajba,

menjen a sóhivatalba!”

József Attila: Étkek áradata (részlet)

„Az élet olyan, mint a fánk. Frissen és melegen isteni, bár néha megfekszi a gyomrunkat. A közepén a lyuk valódi rejtély, a fánk mégsem lenne fánk nélküle.”

Roger von Oech

 

A farsangi időszak legjellegzetesebb édessége és egyben étele a farsangi fánk. A fánk élesztős – régen inkább kovászos -, édes kelt tészta, amelyet bő olajban kisütve fogyasztunk. Ma az egyik legismertebb farsangi fánk a szalagos fánk, amely nevét a barna fánkon körbefutó sárgás, aranyos csíkról kapta. Néhány évtizeddel ezelőtt a legnépszerűbb – de ki tud ebben igazságos sorrendet tenni – még a csöröge volt. A fánk a 19–20. században valamennyi társadalmi rétegnek farsangi étele volt.[1]

A fánk világétel és a legkülönfélébb változatokban lett népszerű. Előzményei, akárcsak a farsangé, a távoli múltba nyúlnak vissza. Elkészítésének módja is rendkívül változatos: süthetjük forró zsírban, kemencében, de külön erre a célra kitalált sütőben is. Formája sokféle: lehet kerek, kockás, hosszúkás, de még rákfarok formájú is. Fogyaszthatjuk édesen, de akár sósan is. A fánkot a Czuczor-Fogarasi szótárban, 1862-ben így határozták meg: „fán-k, azaz fonék v. fonadék, fonott sütemény. Szélesebb értelmezésben többféle sütemények neveztetnek így. Különösen finom, leginkább farsangban kelendő tésztasütemény, gömbölyű alakban, s töltelékkel vagy a nélkül. Megvan az illír nyelvben is.”

A fánk története számunkra II. Ramszesz (i.e.1290-1224), a haját vörösre festő Hatalmas Bika sírjának domborművénél kezdődik, amin két rabszolga méretes, csiga alakú süteményt készítve azt egy edényből nagy óvatossággal, bottal emeli ki. Ez lehet akár a fánk készítésének korai ábrázolása, ám Josephus Flavius (Kr.u.37-100) történetíró említése szerint II. Ramszesz mézeskalácsot áldozott az isteneknek. Ez az előző értelmezést ugyan elbizonytalanítja, de nem zárja ki. Mindenesetre vitathatatlan, hogy a kelt tészta zsiradékban sütése igen régi megoldás. A fánkról is elmondható, mint szinte mindenről, hogy már az ókori görögök – i.e. V. században – és a rómaiak is fogyasztottak valami hasonlót, ami eredetileg hosszúkás alakú sütemény volt, majd mézzel vagy halszószba merítve ették. A középkorban az arab szakácsok már élesztős tésztát sütöttek olajban, de még nem tettek bele cukrot, viszont sütés után sűrű, édes szirupba áztatták.

A fánk az 1400-as években lett népszerű Angliában és a német országokban. Rengeteg német nyelvű recept maradt fent ebből az időből, s innen tudjuk, hogy a nyers fánktésztát gombával vagy hússal töltötték, utána sütötték. Amerikába, a fánkevők földjére holland telepesek vitték magukkal. Ám kutatásom során még olyasmivel is találkoztam, amire egyáltalán nem számítottam, miszerint bizonyos régészek állítólag számos olyan megkövesedett sült süteményre leltek, amelyek közepén lyukak vannak, s mindezt az Egyesült Államok délnyugati őskori romjain. Azt is írják, hogy nem világos, hogy ezek a korai indiánok hogyan készítették el fánkjukat. A mai amerikai fánk nem hasonlít a nálunk szalagos fánkként ismert édességre, mert azt tömeggyártással, géppel sütik. A fánkgyártó gépet 1920-ban Adolph Levitt automatizálta és találmányát az 1934-es chicagoi világkiállításon mutatta be. Innen már egyenes volt az út a Dunkin’ Donuts-ig. Az USA-ban a fánk népszerűségét jelzi, hogy Nemzeti Fánk Napot is ünnepelnek – National Doughnut Day -, ami minden év júniusának első pénteki napján van.

A mitikus legendák létrejötte mindig arra utal, hogy valójában nincs pontos eredete és keletkezése az adott tárgynak. A fánkot tehát emiatt szintén tekinthetjük szakrális ételnek. A fánk európai elterjedésének történetéről két legendával találkozunk. Az egyik Marie Antoinette királyné (1755-1793) uralkodásához kötődik. A királyné farsangi álarcosbált rendezett, melyről álöltözetben – ki tudja miért – megszökött, ám időközben megéhezett, ezért egy mézeskalácsos bódénál vásárolt egy fánkot, ami rendkívül ízlett neki, így kísérőjével megvásároltatta az egész kosárral. A karnevál végeztével a királynő a palotájába rendelte a fánksütőt, hogy tanítsa meg a cukrásznak e különleges tészta elkészítési módját, ami ettől kezdve a királyi lakomák kedvelt desszertjévé vált.

A másik, némiképp vicces legenda szerint a fánk Bécsből származik, mely egy Krapfen nevű pék halálával kezdődik, akinek műhelyét özvegye, Cecília örökölte. Ebben a pékműhelyben készültek a legfinomabb kenyerek, ezért sokan zarándokoltak el, hogy a kenyérhez hozzájussanak. Ám egyik nap a kenyerek nem készültek el időben, sokan üres kézzel és bosszúsan távoztak, s volt, aki ennek hangot adva cifrákat mondott Krapfennének. Végül a pékné kijött sodrából és egy darab kenyértésztát dobott a szitkozódó emberhez, de a tészta célt tévesztve egy forró zsírral teli lábosban kötött ki. A kenyértészta gyorsan aranysárgára pirult és így született meg az első fánk, amit a bécsiek, azóta is krapfennek neveznek.

Egyes feljegyzések szerint a fánktészta eredetileg teljesen megegyezett a kalácstésztával, amit aszalt gyümölcsökkel, fűszerekkel dúsítottak, majd olajban sütöttek ki. Az így készített fánk még labda alakú volt és csak az 1800-as évek közepén találta fel bele a lyukat egy Hanson Gregory nevű kapitány. Ehhez praktikus ok vezetett, ugyanis sokszor maradt nyers belül a tészta. A fánk-lyuk legendája szerint 1847 júniusában a kapitány hajója hatalmas viharba került és a kormánykerék egyik küllője átszúrta a nyers fánktésztát, amit később így sütöttek ki tökéletesre…

Az első nyomtatott fánkként emlegetett recept állítólag 1803-as és egy angol szakácskönyvben található. De hát hol van az a zsidó fánkokhoz képest, amit már ezer évvel ezelőtt is biztosan sütöttek! Igaz, ezek a fánkok még igazából sült cipók voltak, de mára bizony fánkká alakultak, hiszen a zsidóság a Templom visszafoglalása után – i.e. 164. – nyolc napig kitartó olaj csodájára emlékezve fogyasztja Hanukkah idején az olajban sült édességet, mely így emlékeztet az olaj csodájára.

[1] Burányi Béla: i.m. 174.o.: „Fánk! Farsang háromnapokkó! . . . Akkó tudom a fánkot, ésakkó . . . Mëg régebben úgy vót, hogy . . . most minek is híjják? . . . Mink csőregének hítuk asztat. Herőce! Mostan herőce tán! Csőrege vót az régënn. Mëg csőrege metélő, az az olyan rádli, amivń aszt metéték . . . Farsang hétfőjin ilyen disznóság vót – de baromfi nem vót! . . . – Akkó keddën vót ez a csőrege-fánk, ésakkó ezbű ami maradt, szërdára, eszt „ńvitte a Ciböre-vajda! . . .” Akkó mindön gyerök ńhitte, hogy . . . Nem is kértünk fánkot, vagy ilyesmit, mń „ńvitte a Ciböre-vajda!” Az anyánk ńtötte. Bőtőjjünk! Az bőjti nap vót! Keddön ami ńfogyott, ńfogyott, ami nem, asztat ńvitte Ciböre-vajda. Mń szërdán akkó mán begyütt a hamvazószërda, ésakkó begyütt a bőjt, és – asztán vötték elő. Mink asztat ńhittük, hogy aszt ńvitte a Ciböre-vajda. Assë tuttuk, ki vót a Ciböre-vajda.” – Mohol, 1979, Zélity Istvánné Kabók Klára (1907–1984)

 

Megjelent: Láthatatlan szálak. Tisztelgő kötet Mireisz László 70. születésnapjára. Symbolon Kiadó, 2020

Wanshart Erika: A csörögefánk szakrális szimbolikája V. – Az étkezés mint mágikus cselekedet

Homo Symbolicus, Szimbológia, Szimbólumrendszerek (aktuális szimbólumok), Ünnepek szimbólumai

„Mondd meg mit eszel, megmondom ki vagy.”[1]

 

Manapság időnk nagy részét töltjük orális tevékenységekkel: eszünk, iszunk vagy beszélünk és vannak, akik ezeket előszeretettel kombinálják. Sőt, folyamatosan rágcsálunk, például rágógumit, napraforgómagot, chipszet, s van, aki a körmét. Az orális örömforrások folyamatosan rendelkezésünkre állnak. Abraham Maslow elméletében a táplálkozást, mint az élethez alapvető szükségletet írja le.[2] Egyes elterjedt nézőpontok szerint az étel az önjutalmazás eszközeként is felhasználható. Népszerű az az álláspont is, miszerint az étkezés családi és társas viszonyulásaink kifejező eszköze. Sigmund Freud a születéstől az első életévig tartó időszakot orális szakasznak nevezte, ami a személyiség fejlődését irányító szexualitás első kifejeződése. A száj körüli terület ingerlésére már a 7,5 hetes magzat is reagál, a születést követően pedig az anya-gyermek kapcsolat legelső megnyilvánulása a táplálkozáshoz, a szoptatáshoz kapcsolódik, ami, Forgács Attila szavaival élve „a meghitt szeretet archaikus egysége.”[3]

A táplálkozás alapvető fontosságát mutatja a nyelvünkben megjelenő sokféle étkezéssel kapcsolatos metafora: van, aki nagy kanállal eszi az életet, a szerelmesek nyalják-falják egymást, egyesek szerint a gyerekek olyan aranyosak, hogy meg kell zabálni őket és vannak hölgyek, akik nagyon kívánatosak, olykor pedig nem értjük, hogy egyesek mit esznek annyira másokon. A száj, mint étkezésünk elsődleges színtere már az élet kezdeti szakaszától a pozitív vagy negatív érzelmek megnyilvánulásának helye és eszköze. Amikor mosolygunk, szeretetünket, boldogságunkat juttatjuk kifejezésre. Ha szomorúak vagyunk, ajkaink lefelé görbülnek, ha dühösek leszünk, ajkainkat összeszorítjuk, jókedvűen pedig teli szájjal nevetünk. Ezért a minket körülvevő világhoz való kapcsolatunk legközvetettebb módja az ajkak és a hozzá kapcsolódó evés.

A régi világban ismeretlen fogalom volt a rohanás, a gyorséttermek, miként az utcai, sietős egy-két falatot bekapó életérzés is. Manapság eljutottunk oda, hogy tanulmányokkal szükséges bizonyítani, hogy a családi, baráti összejövetelek pozitív hatással vannak az egészségünkre, mert például csökkentik a vérnyomás és a stressz szintjét. Az étkezés, amellett, hogy tápanyagpótló tevékenység és ősi örömforrás, számos funkciót hordozhat magában. Az étkezés meghitt pillanat, a hosszan elnyújtott étkezés pedig – természetesen a megfelelő mennyiséggel kombinálva – az egészségünk egyik kulcsa lehet.

A közös étkezés mindig összetartozást jelképez. A hagyományos társadalmakban a közös étkezéshez a jól végzett munka megkoronázása tartozott és még manapság is élő például a disznótoros, a szüreti ebéd vagy a halotti tor tradíciója. Az éves ünnepkör idején a családok mindig együtt ültek az ünnepi asztalhoz. Az emberi élet sorsfordulóikor pedig a tágabb közösség is részt vett az ünneplésben, s így az étkezésben. Minden alkalomnak megvolt a neki megfelelő étek, s ezzel az étel szimbolikus üzenetet közvetített, amit a közös lakománál együtt elfogyasztva az egész közösség tudatosított és elfogadott. Az étkezéseknek ily módon megvolt a megfelelő, mindenki által ismert koreográfiája.

Az evés jelenti a bekebelezést, hiszen amikor eszünk, akkor a világ egy darabját magunkévá tesszük, hogy a bensővé tett világból erőre kapva növekedjünk, s – kívül-belül egyaránt – építkezzünk, emelkedjünk. Éppen ezért fontos az is, hogy mit fogyasztunk, nem véletlenül szól a régi közmondás: „az vagy, amit megeszel”. Az étkezés tehát olyan mágikus folyamat, melynek során az ételre hatunk, mintegy testi lombikunkba zárva vivőerővé átalakítjuk. Ha ezzel a gondolkodásmóddal tekintünk a hagyományos társadalmak közös, ünnepi, rituális étkezéseire, akkor kapunk egy megfejtő kódot, hogy eleink miként, milyen mágikus eszközökkel élve működtek együtt és hatottak egyben világuk erőire. Ezért az ünnepi, szertartásos étkezés elsősorban szent rítus és csak másodsorban táplálkozás. Milyen kifejezően ragadja ezt meg egy jógi: „Étkezéskor az ember ugyanabban a testhelyzetben ül, mint meditációban és ugyanazt a lelkiállapotot tartja fenn.”[4]

[1] Brillat-Savarin, Jean Anthelme: Az ízlés fiziológiája, Singer és Wolfner Kiadó, Budapest, 1912.

[2] Maslow, Abraham: A lét pszichológiája felé, Ursus Libris Kiadó, Budapest, 2016

[3] Forgács Attila: Az evés lélektana, Akadémia Kiadó, Budapest, 2016

[4] Szvámí Véda Bhárati: Isten. Filosz, Budapest, 2008. 48.o.

Megjelent: Láthatatlan szálak. Tisztelgő kötet Mireisz László 70. születésnapjára. Symbolon Kiadó, 2020

Wanshart Erika: A csörögefánk szakrális szimbolikája IV. – A sütés-főzés alkímiája

Homo Symbolicus, Szimbológia, Szimbólumrendszerek (aktuális szimbólumok)

 

„Alkimista a pék, amikor a kenyeret süti, a borász, amikor a bort készíti és a takács, amikor az anyagot szövi.”

Paracelsus: Paragranum

 

A táplálékfelvétel egyidős az élettel, hiszen az evés elemi létszükséglete minden élőlénynek. „Létezik egyfajta globális lelki erő, amely összeköti a népeket és átíveli a fajokat, de még a mindenséget is. Az összekötőkapcsot egyfajta lelki hajlam képezi, amely periodikusan megnyilvánul a lelki és testi történésekben. A globális lelki hajlamok megismeréséhez kézenfekvő lehetőség a táplálkozás archaikus metaforáinak, allegóriáinak kutatása. Az evés, mint elemi ősfunkció evolúciós és kulturális rétegeken átszűrődő és a mindennapi tevékenységben megnyilvánuló hatásai megvilágíthatják a szokások, az életjelenségek és ezek lelki vetületeit.”[1]

Mivel az étel megosztása kedvező hatásokat váltott a közösségben, ezért az analógia elvén haladva a természeti ember ezt a tapasztalatot alkalmazta a félt szellemi világ felé is: a becses, zsíros falatokat az isteneknek ajánlotta fel. „Az élelem a tápértékén túl jelentős lelki értéket is képvisel.”[2] A főzés szakrális tevékenység mivolta abban is megnyilvánul, hogy eredetileg követte, utánozta a világ teremtésének folyamatát. „A tradicionális rendben az ételek elkészítése és megértése kozmológiai tudomány és művészet.”[3]

A transzmutáció így egy sajátos átalakítást jelent. Társítható hozzá a tökéletesítés értelmében vett átváltoztatás ideája, az alacsonyabb állapotról magasabbra való eljutásé. A főzés ezért tekinthető alkímiai műveletnek, hiszen mint az alkimista a lombikjában, kifőzünk valamit, anyagokat egyesítünk, hogy a többől egy legyen, valami egyedi és különleges. Ezt a különleges valamit pedig elfogyasztva tesszük bensővé és ily módon tovább finomítva átalakítjuk, mondhatjuk, hogy nemesítjük, hiszen az így elfogyasztott étel tiszta és emelkedett tudatállapothoz segít. Ez pedig transzformációhoz, végső soron önátalakításhoz vezet. Az, hogy egy étel milyen formában, ízvilágban, s egyéb módokon készült el, rámutat arra, hogy hol és milyen okból főtt-sült. Vagyis az ételnek egyedi és általános jelentései lehetnek. Ezért az ennivaló nem pusztán tápanyagforrás, hanem szimbolikus, jelentéshordozó és kifejezője annak, hogy a társadalom, s így az egyes ember miként viszonyul a világhoz, amelyben él.

Erre jó példa, hogy az archaikus kor emberének hiedelme szerint a fán termő gyümölcsök, virágok az égi világgal hozhatók kapcsolatba, míg a földi világ növényei a kalászos növények – árpa, búza, köles – és a füvek, gombák. A földalatti világot az ehető gumós, hagymás és gyökérzöldségek jelképezték. Őseink vélhetően e szimbolikus rendszer alapján termesztették étkezésre szánt növényeiket, mivel harmóniát kívántak létrehozni az állat- és növényvilág illetve jelképesen a felső, középső és az alsó világok között, végső soron pedig mindez által önmagukban.

Ám nemcsak az étel jelentéshordozó, hanem az elkészítés módja, sőt az, hogy miben készítették az étket, az szintén üzeneteket közvetít. Az ember számára a tűz ismerete az elsődleges feltétele az ételkészítésnek. A külső tűz, mely fölött az eledel főtt, általánosan összefüggésbe hozható az ember belső univerzumával, az emésztés tüzével. Ha az ételt rítus részeként fogyasztották el, mint például lakodalmi étekként, akkor az előbbi tűz még szimbolizálhatta a lelkesedés és a vágy tüzét is. Az edény mesterséges kicsinyítés következménye, mert a templom és az edény szinonimák.[5] Ezzel értelmet nyer az is, hogy minden vallás edényeket, kelyheket használ a szent rítusok elvégzéséhez. A szent edény prototípusa a Szent Grál, mely Jézus vérét fogta föl. Az áldozati rítusok fontos kelléke az edény, s voltak az étel-és italáldozatoknak olyan formái, amikor nemcsak tartalmát, hanem magát az edényt is feláldozták, megsemmisítették.

Az edény a befogadás, körbefogás, körülölelés szimbóluma, ezért feminin jellege egyértelmű. A női nemiszerv és az anyaméh jelképe egyaránt. Szexuális jelentésű, ha az edény valamilyen maszkulin szimbólummal jelenik meg, mint például a népi mondásban: „fedő megtalálja a fazekát” vagy „olajos korsó dugóját megleli”.[6] Az edény kilyukasztása, eltörése szimbolikus defloráció. Az edény, mint jelképes kehely minden esetben a lány, a kanál pedig a legény jelképe, ezért mondják: „Cseréptálhoz fakanál„. Bernáth Béla értelmezése szerint a fazék és bármilyen edény a női szeméremtestnek, a rúd, a fakanál és minden hozzá hasonló a férfi nemiszervének felel meg. A rúddal való keverés a nemi aktust idézi.[7] Bizonyos lakodalmi étkek, mint a csigatészta, a szalaggal feldíszített disznófarok, tollakkal megtűzdelt hurka, melyek „a nemiséggel, a fallosszal való szoros vagy lazább kapcsolatára”[8] céloznak, a hozzájuk fűzött rigmusok használata, melyek „a vőlegény és menyasszony meztelenségével, a nemi szervek kihangsúlyozásával, a közösülés aktusát megjelenítő gesztusokkal díszítettek, a bekövetkező elhálásra utalnak.”[9]

 

[1] Forgács Attila: Az evés lélektana, Akadémia Kiadó, Budapest, 2018

[2] Helman, Cecil G.: Kultúra, egészség és betegség, Melania Kiadó, Budapest, 1992.

[3] Blackhirst, Rodney: A tradicionális ételek alkímiája. Ars Nature, III-IV. évfolyam 9 – 12 szám, Életharmónia Alapítvány, Szeged, 2012-13. 30-38.o.

[4] Blackhirst, Rodney: i.m. 36.o.

[5] Durand, Gilbert: A vallásos ember és szimbólumai, In: Ries, Julien szerk.: A szent antropológiája. A homo religius eredete és problémája, Typotex Kiadó, Budapest, 2003.

[6] Bernáth Béla: A szerelem titkos nyelvén, Gondolat Kiadó, Budapest, 1986. 19.o.

[7] Bernáth Béla: i.m. 7–11, 156–164.o.

[8] van Gennep: i.m. 134.

[9] Bakó Ferenc: Palócföldi lakodalom. Gondolat Kiadó, Budapest, 1987. 168−175.

Megjelent: Láthatatlan szálak. Tisztelgő kötet Mireisz László 70. születésnapjára. Symbolon Kiadó, 2020

Wanshart Erika: A csörögefánk szakrális szimbolikája III.

Etnoszimbológia/szellemi néprajz, Homo Symbolicus, Old Age a New Age-ben, Szimbológia, Szimbólumrendszerek (aktuális szimbólumok), Ünnepek szimbólumai

Farsang

 

„Az ünnep alatt egészen más szabályok és törvények érvényesek, mint a hétköznapi, profán élet idejében.”

Mircea Eliade

 

Létezik egy régi időkből fennmaradt ünnep, ami több mindenben eltér a megszokott ünneprendtől. Ez a farsang, ami a karácsonyi ünnepkört elhagyva vízkereszttől – január 6. -húshagyó keddig, a húsvétvasárnap előtti 47. napig -, a nagyböjt kezdetéig tartó időszak elnevezése. Velencében már István-napján – december 26 -, Spanyolországban Sebestyén-napkor – január 20. – kezdődik a farsang, Rómában csakis a hamvazó szerdát megelőző 11 napot mondják farsangnak illetve karneválnak.

A farsang egyik jellegzetessége, hogy a keresztény liturgikus naptárban nem kötődik hozzá jelentős vallási ünnep. Ez is arra mutat rá, hogy a kereszténység előtti időkből származik. A farsangi mulatságoknak ókori párhuzamai is lehetnek, mint például a görög Dionüszosz-kultusz vagy a római Szaturnáliák, más néven Bacchus ünnep, ám talán túlzás lenne kijelenteni, hogy ezeknek az ünnepeknek a népi továbbélése a farsang.

A farsang hazájának Itáliát tartják, ám mivel egy ősi termékenységvarázsló ünnepről van szó, ezért valószínűleg sokkal régibbek a gyökerei. Egy biztos, hogy a 16. és 17. században bujaságot szimbolizáló szokásai miatt tiltották, azonban a reformáció-ellenreformáció légköre sem volt elegendő a hagyomány felszámolásához.

A farsang csúcspontja a karnevál, hagyományos magyar nevén a farsang farka. Ez a farsangvasárnaptól húshagyókeddig tartó utolsó három nap. Számos városban ekkor rendezik meg a híres karneváli mulatságokat – legismertebbek a velencei és a riói karnevál -, Magyarországon pedig a farsang legnevezetesebb eseményét, a mohácsi busójárást.

A hajdan városra, falukra szóló farsangi állatmaskarás felvonulások, játékok, önfeledt ünneplés, bolondozás, tánc, bálok mind elengedhetetlen velejárói voltak a farsangi szokásoknak. A legismertebb farsangi népszokások az asszonyfarsang, farsangi jelmezek, köszöntők és a farsangtemetés. Az ilyenkor felvonultatott állatmaszkok mind termékenységidéző szerepűek, a gazdag lakomákkal pedig a természetet kívánták bőségre ösztönözni.

A tél és tavasz küzdelmét szimbolizáló pogány ünnepséget – sikertelen üldözését követően végül – a keresztény egyház is elfogadta. A télhez szimbolikusan az elmúlás tartozik, míg a tavasz az új élet jelképe, ezért ilyenkor jelképesen a halált és a betegségeket igyekezek elűzni. Erre utal a felfokozott életvágy, az ünnepi vigadozás orgiasztikus jellege, mely ősi bőség- és termékenységvarázslás. Jellemző a pozitív, örömteli jövőkép, mely a tavaszváráshoz és a tél elmúlta feletti életörömhöz kapcsolódik. A bőség és pazarlás az aranykor, avagy a kezdet újrateremtésével analóg, hiszen az ünnep kilépés a profán világ kereteiből. Ugyancsak emiatt lehetséges feloldani az „én” szilárd határait, kigúnyolni a hétköznapokat, átmeneti, új személyiséget felvenni és átlépni a névtelenségbe, arctalanná válni álarccal és maszkkal.

A vígassághoz szorosan kapcsolódik a mulatozás, eszem-iszom, bolondozás, alakoskodás például úgy, hogy erre az időre a társadalmi státuszok bizonytalanná válnak, akár a nemi szerepek is összeolvadnak, a megszokott formák elvesznek. Ebben az időszakban – szemben a többi ünneppel – a Szent megjelenése érvénytelen, paródiákkal, obszcenitással kigúnyolható, a démonikus életerők elszabadulhatnak. A karnevál egyetemes jellege, hogy nincs határ és nincs idő.[1] Mindez arra utal, hogy a farsangi időszak visszatérés a kezdeti őskáoszhoz. Ez is egyfajta integrálódás, hiszen ekkor a világ a káoszból egy kezdőponthoz ér és onnan újjászületve megtisztul, hogy onnantól jobbá lehessen.

A farsang utolsó napja húshagyó kedd, ezen a napon szalmabábut – kiszebábot – vagy koporsót égettek, s így jelképesen lezárták a farsangot és a telet. Másnap, hamvazószerdán már a nagyböjt első napja volt, ám ezt egy napra felfüggesztve, torkos csütörtökön elfogyasztották az összes maradék ételt: fánkkal, hájas kiflivel, zsíros ételekkel kellett jóllakni, hogy jövőre is a bőség legyen az úr. „Ezen a napon kilencsző kő jóllakni!”[2]

Hagyományosan a farsang volt a párválasztás ideje és ilyenkor tartották az esküvőket is, mivel a húsvéti böjt időszakában már tilos volt a lakodalom. Erre utal az ünnepnapok elnevezése is – például első menyegzős vasárnap = vízkereszt utáni első vasárnap, vővasárnap = farsangvasárnap, amikor az ifjú férj az após kontójára fogyaszt. A falvakban a legények szervezték a bálokat, a lányok pedig bokrétát adtak a kiszemelt legénynek, aki a farsang végén nyilvános színvallásként a kalapjára tűzte.

Az ünnep során elfogyasztott ételek sora, hogy mit készítettek, azt hogyan, kivel, s miként költötték el, szimbolikus és valós üzeneteket hordozott. A télvégi, farsangi időszakban illetve házasságkötéskor – e kettő össze is kapcsolódott ebben az időszakban – jellemző volt a termékenységi erők megidézése, mely a földi valóság síkján a párok egybekelésével analóg. Egy adott rítushoz általában tárgyak is tartoznak, melyek szimbólumként megjelenve az ember életében rengeteg információt hordoznak és tulajdonságaikkal kommunikálnak.

Ebben a káoszt idéző, mégis mágikusan bőséget és termékenységet varázsló időszakban szükséges elhelyezni csörögefánkunkat, mely csodálatosan meg is találja a helyét. Mert nem véletlen, hogy éppen ennek az időszaknak az egyik jelképes étke a fánk. Az ünnep maga a hierogámia, azaz a szent nász, amit az emberi világban lemásolva megjelenítenek az ekkor kötött házasságokkal. S ebben a folyamatban az egyik legrégibb édes tészta, a csörögefánk csodálatos közvetítő erő.

[1] Marót Károly: Rítus és ünnep. Ethnographia LI. 1940. 143−187.

[2] Burányi Béla: A juhászok így élnek, úgy élnek. Egy juhászcsalás szelleminépi hagyománya. I. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2004 172.o.

Wanshart Erika: A csörögefánk szakrális szimbolikája II.

Etnoszimbológia/szellemi néprajz, Homo Symbolicus, Szimbológia, Szimbólumrendszerek (aktuális szimbólumok), Ünnepek szimbólumai

Archaikus világlátás

Az archaikus gondolkodásban a világ, élő, egységes egész. Az archaikus gondolkodás jellemzője az analógiás logika, melynek eszköze az analógiák, azaz a megfelelések feltárása. Az archaikus világlátásra tett kísérlet, azaz az analógiás látásmód elengedhetetlen a csörögefánk lényegi üzenetének felfejtéséhez, ezért röviden összefoglalom ennek lényegét.

Az analógiákban látó kor emberétől olyan jellegű információkat örököltünk, amelyekhez racionális hozzáállásunk nem ad kulcsot. Amennyiben hozzá szeretnénk férni ezekhez az ősi rétegekhez, be kell lépnünk az archaikus, vagyis az analógiás logika világába. Azért is érdemes megtennünk ezt a gesztust, mert évezredekkel dacolva jutottak el hozzánk. Az archaikus egységben gondolkodó, látó emberről mondja Hamvas Béla, hogy: „Pillantása nem tört meg az anyagi látszat burkán. Ezért volt képessége arra, hogy megszemélyesítésekben és genetikusan lásson: az erőkben meglássa a Hatalmakat és az Isteneket, de meglássa bennük az eredetet is.”[1]

Az ősi szemléletmód számára a világ eredete és a benne való tájékozódás szorosan összefügg. Az eredetmítoszok szerint az isteni erő a káoszból teremtette a világot, s ahol ez megtörtént, ott van a világ közepe, ott érintkezik egymással a transzcendens és az immanens világ.[2] Az archaikus tudás gyakorlati alkalmazása a mágia, aminek a dolgok hasonlósága és a lényegi azonosság megjelenése az alapja, vagyis végső soron az a meggyőződés, hogy az evilági és túlvilági jelenségek között megfelelés, analógia van. . A mágiában a hasonlóságot – analógiát – használják arra, hogy az egyik dolog befolyásolásával az arra hasonló dolgokra is hatni tudjanak. A hasonlóság feltételezésében döntő szerepet játszik a megismerés, mert az addig külön–külön érzékelt tények rendszerré állnak össze, amelyben minden rész összefügg. Éppen ezért az archaikus látásmód nagyon különbözik a történelmi kor emberének racionális gondolkodásától, amely a lineáris logikán alapszik. A tudományos gondolkodás mindig lineáris és kauzális – ok-okozati -, emiatt mindig csak a látható valóság meghatározott síkjain belül mozog -, ezért „vízszintes gondolkodásnak” is nevezzük, míg a látás és a gondolkodás archaikus módját „függőleges gondolkodásnak”.,

A modern ember világában a láthatatlan, úgynevezett természetfölötti erőknek nincs legitim tere. Kifejezetten viszolygó érzések támadnak a mai kor emberében az önkényesnek látszó erők iránt és éppen ezért olyan világot hozott létre, mely méltó racionális tudatához. Most már olyan világmindenség veszi körül, amely értelmes törvényeknek engedelmeskedik és ugyan még nem mindennek az okát ismeri, de majd nyilván felfedezi azokat is. Az archaikus ember úgy élte meg, hogy minden a láthatatlan erők uralmából jön létre, de ezt a körülményt nem véletlennek, hanem szándéknak tulajdonítja, ahol az események pontos szabályszerűségben zajlanak. Az ettől eltérő bármilyen kivétel veszély, amit ki kell engesztelnie. Életében a megváltoztató élményekből fakadó tapasztalás a lényeg. Ami számunkra, akik csak az értelemre és az élményeinkre jellemző kauzalitására ügyelünk, egymástól független véletlenek értelmetlen halmozódása, az a régi kor embere számára rossz vagy jó előjelek logikus következménye, ami beleszövődik az isteni körforgásba.

Az archaikus gondolkodás egyik mentőöve a népi világlátás, ugyanis a népi hagyományokban sikeresen megőrződtek az archaikus kor életfelfogásának mágikus képzetei. A népi kultúra többnyire képi nyelven létesít kapcsolatot a racionálisan össze nem kapcsolható jelenségek között. A képi nyelv lehet a rituális szimbólum, mint például a rituális ételek (kenyér, édes tészta, tojás, szilva, alma stb.) vagy a keresztény szakrális szimbólumok (gyertya, kereszt stb.). A falusi közösségben minden rítus egy kommunikációs eszköz, üzenet a közösség felé arról, hogy mi történik, milyen társadalmi sorsváltozás vár valamelyik tagjára. Így a közösség minden tagjának van lehetősége szentesíteni és elfogadni a változásokat.

Írásunk szempontjából a csörögefánk rituális szimbólum, aminek elkészítése, majd együttes elfogyasztása üzenet az egész közösség számára. Ez az együttes erő pedig mintegy biztosíték a jövő kedvező befolyásolására.

 

Ünnepi hagyományok

 

„Mindig vallottam és vallom, hogy a népi kultúra világán belül a szokások, kiemelten a sorsfordító szokások legnagyobb erénye, hogy visszavisznek az emberi kultúra kezdeteinek irányába.”[3]

 

A hagyomány egy közösség tapasztalatainak és tudásának összessége, ami a közösség fennmaradását segíti. E tudás nem öröklődés, hanem elsajátítás – például nyelv, megfigyelés, tapasztalat – révén válik a közösség tagjainak birtokává. A tudás elmélyítésének fontos alkalmai az összefogással végzett munkák, az évszakokhoz való igazodás és az ünnepek rendje. Ezért egy hagyományos társadalomban az ember élete túlnyúlik egyéni létén, hiszen a szertartások segítségével összekapcsolódnak nemzedékek, s így a múlt, a jelen és a jövő. Ez az ív támogatja mind a külső, mind a belső rend létrejöttét, melyben nincsenek megmagyarázhatatlan dolgok. Minden hagyományt a közös tudat csiszolt és ezért sok mindent magukban hordoznak az életről, lehetőséget adnak, hogy elgondolkodjunk, kik vagyunk, honnan jövünk, hová tartozunk és merre tartunk, vagyis segítenek meggyökerezni az életben.

A hagyományos közösségek életében nagyon fontos szerepe volt az együtt megélt ünnepeknek, mert azok segítettek strukturálni az időt, hiszen ez a szent idő, ami a hétköznapok sorából kiemelkedő időtartam, s amely általában szertartásokat tartalmaz. Az ünnep periodikusan ismétlődő alkalom, amelynek során meg lehet jeleníteni és át lehet élni a közösség legfontosabb értékeit, az összetartozást, a megújulást, az erővel telítődést és felszabadulást.[4] Az ünnep eseményeit akkor tekinthetjük szertartásnak, ha azok szimbolikus tettek. Egészen pontosan attól lesznek az ünnep tettei szertartások, mert szimbólumokra épülnek. Mivel a szimbólumok az egységben látás és a magasabb megismerés lehetőségét hordozzák, az ünnep a legmegfelelőbb társas alkalom az egység megvalósítására, az összhang megteremtésére az egyes ember tudatában és a közösségi tudatban egyaránt.

„Az ünnepet nem lehet kitalálni, az ünnepet csak kapni lehet, ahogy a csillagképeket is kaptuk a teremtés kezéből.” – fogalmazta meg lényegre törően Pilinszky János. Ennek folytán az ünnep az aranykor újrateremtése, a profán világból való kilépés, ezért bőség a jellemző rá. Az ünneplésben visszatér a szent kezdet ideje[5], mivel a rítus a szekuláris jelent köti össze a teremtés kezdeti erőivel. Ez az ember részéről teljes önátadást igényel, mert az ünnep erkölcsi instanciákat is tartalmaz. Márai Sándor így foglalta össze a maga részéről fontosnak tartott elemeket: „Ha az ünnep elérkezik életedben, akkor ünnepelj egészen. Ölts fekete ruhát. Keféld meg hajad vizes kefével. Tisztálkodj belülről és kívülről. Felejts el mindent, ami a hétköznapok szertartása és feladta. Az ünnepet nemcsak a naptárban írják piros betűkkel. Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázslatos rendhagyás. Az ünnep legyen ünnepies. S mindenekfölött legyen benne valami a régi rendtartásból, a hetedik napból, a megszakításból, a teljes kikapcsolásból, legyen benne áhítat és föltétlenség. Az ünnep az élet rangja, felsőbb értelme. Készülj fel reá testben és lélekben.”

A rítusban sohasem a technikai műveleten van a hangsúly, hanem mindig a jelentésén. Ez a jelentés, amit az egész közösség ismer és elismer, egyesíti a közösség tagjait, tehát a rítusnak, s ezért az ünnepnek közösségteremtő szerepe van. A szent rítusok egyik fontos funkciója, hogy rendezett lefolyásával az otthonosság érzetét nyújtja és segít fenntartani a biztonságos világ iránti alapszükségletet. Együtt ünnepelni annyi, mint elfogadni a közös metafizikai értékeket.

A hagyományos évköri vagy más néven vallásos ünnepeken túl az emberi életnek három nagy sorsfordulójához – születés, házasság, halál – kapcsolódtak ünnepi szokások. Ezen fordulókhoz kapcsolódó rítusok, események jelentős szerepet töltöttekbe nemcsak a személy, hanem a közösség életében is.

[1] Hamvas Béla: i.m.

[2] Mircea Eliade: i.m.

[3] Ujváry Zoltán: Népszokások és népköltészet. Alföldi Nyomda, Debrecen, 1980. 12.o.

[4] Vasas Samu – Salamon Ildikó: Kalotaszegi ünnepek. Gondolat, Budapest, 1986. 14.o.

[5] Eliade, Mircae: i.m.