Szimbológia kategória bejegyzései

“Tűz, te gyönyörű…!” – A tűz a magyar hagyományban

mids

A honfoglalás előtti magyarokról Dzsajháni bokharai tudós és államférfi és Ibn Ruszta, valamint Gardhizi úgy emlékeztek meg, mint tüzet tisztelő, tűzimádó népről. A régi magyarok a tűz által a Napot, a legfőbb égi fényt, minden világosság urát és forrását tisztelték, ilyeténképpen valóban nagy szerepe volt az életükben. Különösen a harcosoknál állott nagy tiszteletben a tűz, hiszen a küzdelem végső soron mindig a világ világosságának növeléséről szólt. Állandóan magukkal hordott, az öv jobb oldalára csatolt, textilből, nemezből, de legtöbbször bőrből készült tarsolyukban tartották a tűzgyújtáshoz nélkülözhetetlen tűzszerszámaikat, a pattintó, csiholó acélt, kovakövet és száraz taplót, s annak lemezét is nemegyszer lángnyelvekkel díszítették.

A tűzzel–vassal dolgozó, azokat uraló kovácsokat, a mágikus erejűnek tartott mestereket a legtöbb kultúrában emberemlékezet óta félelemmel vegyes tisztelet lengte körül. A tűzszerszámok kizárólagos férfijellege a tűzgyújtás szertartásának emlékét őrzi: ez férfimunka volt s maradt még sokáig. Az asszonynép úgy mentette át másnapra a tüzet, hogy a parazsat hamuval takarta. Egy-egy szálláson a folytonosan táplált, soha ki nem hunyó tűz volt a közösség egységének és az ősök tiszteletének kifejezője. Az állandóan égő tűz a család életének folytonosságát jelképezte: ez tartotta össze az élőket, a holtakat, sőt a még meg nem születetteket is.

kovácsmester

A tűz őrzőit még Árpád-kori első törvényeink is felmentik a miselátogatás kötelezettsége alól. A szent, mindig égő tűzre ugyanis nagyon illett vigyázni, óvni kellett minden tisztátalanságtól, nem volt szabad kiadni a házból, főképpen pedig kialudni hagyni, mert bár tüzet jelentős alkalmakkor, mint karácsonykor vagy téltemetéskor, s általában a napév sarokpontjainál szertartásosan többször is gyújtottak, ám újtüzet egy esztendőben csak egyszer, mégpedig húsvétkor, a tavaszi napéjegyenlőség idején.

Az előző évi tűz parazsát egykor még nagypénteken kioltották a tűzhelyeken. Húsvétra virradólag, e mágikus éjjelen a falvak fiatalsága és pásztornépe ostorpattogtatással hajtotta a hajnalban gyújtott tűzhöz a jószágokat. Máshol a szentelendő tüzet a templom előtt vagy a templom mellett égették, ebből gyújtotta meg a pap a templom húsvéti gyertyáit. A hívek vittek a tűzből a szántókra és a szőlőkbe is, hogy a jégverés elkerülje a termést és természetesen vittek belőle haza is. A parázsból még a jószág itatóvizébe is tettek. Ezek a hiedelmek a tűz valóságos tisztító, fertőtlenítő hatásának évezredes megfigyelésén alapultak.

A tűz újragyújtása mindig szabályozott és ősi módon történt. Vagy a magasból, az égből hozták le újra azáltal, hogy egy a Világfát jelképező fa vízszintes ágán kötelet vetettek át és addig húzkodták, míg láng nem keletkezett, vagy a teremtést utánozva fiatal fiúk dörzsöltek össze két – hím és nő – fát, hogy azután a szikrát taplóval felfogják, szalma közé fogva s forgatva felszítsák és az így megszentelt tűzből osszanak minden otthon számára.

A nyári napforduló alkalmából gyújtott tűz célja a Nap erejének megerősítése, a fény megtartása a világban, a sötétség visszaszorításával tisztítás és gyógyítás is egyben. A tüzet háromszor kellett átugrani, hogy a tűz tisztító ereje átjárja a részvevőket. Úgy tartották, a tűz gonoszűző, tisztító, gyógyító, termékenyítő, szerelem- és bőségvarázsló erejű. A tüzet néha közösen is átugrották, s közben kívántak valamit, például azt, hogy minden szomorúságuk égjen el.

sztiván

Az évkörben átellenben a téli napfordulón, az év hajdani legsötétebb napján kioltották a tüzet, hogy teljes legyen a sötétség és megmérettessék az emberek bensejében a világosság, vajon elegendő-e az uralma csúcsára érő sötétség ellenében. Máshol épp ellenkezőleg: ekkor táplálták csak igazán a Luca estéjén, a karácsonyi tizenketted kezdőnapján gyújtott tüzet, amelyhez rengeteg fát készítettek elő, hogy folyamatosan égjen a napfordulóig. A felhalmozott fa maradékát Karácsonykor tették a máglyára, hogy az év legsötétebb napján minél nagyobb világosságot teremtsenek. A karácsonyi tizenketted elején eredetileg egy farönköt gyújtottak meg, amelynek mindvégig izzania kellett, míg a Nap a mélyponton volt.

A folyamatosan pirosló parázs a Nap pislákoló fényét idézte meg. Parázsolásnak nevezték az ünnepnek azt a szakaszát, amikor a böjt végeztével a ház gazdája Karácsonykor behozta a kerekségével a Napot idéző kenyeret és rostát. Köszöntője így szól:

“Aggyon Isten országunkba bort, búzát,

Csendes békességet,

Holtunk után léleküdvösséget,

E szó mondásom!”

A tél végén kiszebábot égettek a téltemetés, télkihordás szertartása alkalmával, amikor elégették a telet, a sötétséget jelképező szalmabábút. A tűz fénye ugyanis elűzi a sötétséget. E szokáshoz kapcsolódott, hogy e nap estéjén néhol tüzet raktak az utcán és átugrálták, hogy egészségesek legyenek, legyen végre szép idő. A tűzzel „melegítették a márciust”, a tavaszt, hogy ne legyen hideg.

kiszebábégetés

A tűz a belső megtisztulás jelképe és egyben eszköze is: ereje által a szertartásokon megigazul, megtisztul az ember is, tárgy is. Ezért ha valaki idegen a szkíta-kultúrájú népeknél az uralkodó elé járult, tűz fölött emelték át és a lángok fölött megtisztítva adták át ajándékait is. Így jártak el később a menyegző után a friss hitvessel is: a lakodalmas események záró mozzanataként a falu végén, vagy lakodalmas ház kapujánál rakott tüzet körültáncolták vele és a perzselés, hajnaltűz, menyasszonyporkolás során átugratták a tűz fölött, hogy azután ez a tűzről pattant menyecske tisztán érkezzék az új otthonába. Ám még annakelőtte a megkötendő házasságnál a háztűznézés az első vizsga volt a jövendő férj otthona felől, majd a viszontlátogatásnál a kiszemelt mennyasszonytól is tüzet kértek, hogy egyben fürgeségből szintén vizsgáztassák.

Az újszülött gyermek mellett is gyertyát kellett égetni, míg a közösség az új jövevényt szertartással maga közé nem fogadta. Addig azonban távol kell tartani a sötétséget, s képviselőjét, nehogy a gonosz felváltsa, azaz kicserélje saját rusnya porontyára. Ha már felváltotta, akkor ezt az idétlen düddöst, szőrmamókot a kemence tüze elé kellett tenni, mintha beléje kívánnák vetni, mire a ráijesztett gonosz máris érte jött, hozván vissza az igazi gyermeket.

nyari_napfordulo

Az elemek közül a tűznek őseinknél tehát különösen jelentős szerepe volt, megjelent mind a születés, mind a házasság, mind a halál szertartásában. A tűz a teremtés pillanatában létezett állapotába juttat vissza mindent, szétválasztja az elemeket, akár a szél az ocsút a magtól. A tűz által az istenek világával, világosságával tart, teremt kapcsolatot az ember. Ezért áldoztak egykoron hegytetőn, közel az éghez, mert az áldozati tűz lángnyelvei a hiedelem szerint az égbe viszik az áldozatot. A tűzáldozat felfelé szól s felfelé száll, vissza az égbe, honába, mint a lélek, oda lehet üzenni vele, mert a tűz égi eredetű. A tűz színe, a piros pedig a vért és az életet is jelképezi, Boldogasszony védelmét biztosította a régiek számára.

A tűz – több hagyományban is – isten jele, maga az isten tűzzel jelzi magát. Attilának küldött kardját is ott találták meg, ahol tűz csapott ki a földből. Attila kedvenc lovát, tüzes ménjét is Parázsnak hívták. A mesehős segítőtársa, a táltosló is úgy kap erőre, ha gazdája parázzsal eteti meg, ilyenkor átváltozik, csodás képességekkel rendelkező aranyszőrű paripa lesz belőle.

Szentivánéj, az “eltolt” nyári napforduló – avagy az aranyvirág titka

tuzugras

Egyes ünnepek esetében – ilyen a Karácsony vagy a most közelgő Szentivánéj – a napjainkban szokásos ünneplés néhány nappal későbbre esik, mint az a természeti esemény, amely hajdan kijelölte az ünnep időpontját. Vagyis “lekésünk” arról az erővel telített kozmikus pillanatról, amely egy időszak lezárultát és egy új kezdetét jelzi.

Szentivánéj esetében ez a fény növekedésének lezárulását jelenti, innentől kezdve a fény már csökken a világban, s elindul a sötétség gyarapodása. Ebből ugyan sokáig nem veszünk észre semmit, legfeljebb nyár végére válik igazán szembetűnővé, hogy a Nap egyre később kel és egyre korábban nyugszik. Ám hajdan a természet közelségében, azzal összhangban élő  vagy arra törekvő emberek igyekeztek a fényt – azaz a tudatosságot – annak legkiteljesedettebb fokán megragadni, hogy az év sötét időszakában táplálkozzanak  annak erejéből.

maglya

Ilyen pecsét a tudatosság legvilágosabb fokán az a tűz is, amit hajdan a faluközösségek a falvak határában, a kozmoszt jelentő település és a káoszt jelentő természet, az ismert és ismeretlen, evilág és túlvilág határán gyújtottak. Míg a fényteli időszak kezdetén májusfát állítottak, hogy azt megmászva felvegyék a kapcsolatot a teremtőerőkkel, a Világfát, a világ tengelyét jelképezte az a rúd is, amelyet a nyári napforduló idején vettek elő. A kőrisfa rudat a másik, a női kellék, a kerék lyukán dugták át, tolták keresztül, majd a kereket két szűz legény kezdte forgatni, míg a kerékagy átforrósodva meggyulladt ettől és így támadt a tűz.

A kerék az idő kerekét jelenítette meg, ennek forgása kelti a világ szakadatlan pörgését, mert az idő az év fertályához érkezve megújhodásra szorul. De lehet a kerék az égi fénykerék is, hiszen a Nap ekkor pályája legmagasabb pontjára ér, a leghosszabb ideig látható az égen. Fordulat is ezen legrövidebb éjszaka, amikor átbillen a nagy fényesség és innentől fogyni kezd, visszahúzódik maggá, hogy majd Karácsonykor megújhodjon. Fontos tehát, hogy mind teljesebb legyen a világosság, s mind kisebbre szűküljön a sötétség hatalma, ezért a nyári napforduló (utóbb három nappal később, Szent Iván napján tartott) ünnepe az egyetlen ünnep, amelynek központi pillanata az esti tűzgyújtás.

IF

Mindez Rák havában történik, de a jegy érvényének igazi kezdete a delelőpontra esik, amikor a legmagasabbra emelkedő Nap pontban délben az égbolt közepén látható. Ez a termés beérésének kezdete, termékeny időszak, amikor az anyaföld, az anyatermészet bőkezűen osztja, ontja, adja áldását. A gyógynövények is ekkor telítettek leginkább világossággal, gyógyerővel, ekkor érik el hatóerejük teljességét, a füvek szedésére tehát a legjobb alkalom.

Az ünnep napjának hajnalán, amikor megkerülték a földeket, s gyógyfüveket gyűjtöttek az emberek, különös gonddal keresték az aranyospatrácot, mert úgy tartották, az ilyenkor megszólal, s a többi fű titkát is kibeszéli. A mezőn szedett virágokból, füvekből koszorút is kötöttek és a ház elejére akasztották tűzvész ellen, mert ekkortól volt elemében a nyár: a nyár a tűzelem évszaka. A frissen gyűjtött gyógyfüvekből a máglyába is szórtak, amit a falu határában vagy egy dombon, halmon, netán magasabb hegy tetején raktak, vagy a hegy tövében forrásnál, esetleg kútnál a faluvégi réten – mert a máglya örömtűz, a máglyarakás nem egyszerű játék a tűzzel, hanem mélységes értelmű szertartás. A cél a Nap erejének megerősítése, a fény megtartása a világban, a sötétség visszaszorításával tisztítás és gyógyítás is egyben. A kút lejárat az alsó világba, mely a sötétséget jelképező sárkányok, kígyók lakhelye. Az efféle alvilági lények ellen kellett megfüstölni a forrásokat, kutakat, a tűzre tett illatos füvekkel elűzni a sárkányokat, hogy „a vetésben ne tegyenek fergeteggel kárt, hogy a kutakat, forrásokat ne itassák tele méreggel”.

šA tűzrevalót: régi fát, rossz zsúpot, szalmát, de a parázsra szánt almát is gyerekek kéregették, gyűjtötték össze. A felnőttek, mielőtt az almát odaadták volna, háromszor feldobták a levegőbe. A legények közül a legnépszerűbb vagy legidősebb, nemegyszer maga a pünkösdi király lett a toborzó legény, aki összegyűjtötte a falu legényeit. Az ünnep előtti hetekben hántott nyírfahéjakat felfűzték egy botra, s amikor az első csillag megjelent, ezekkel a lobbogatókkal, lobogányokkal kimentek a falu határába, hogy megrakják a hatalmas máglyát. Helyenként hét, máshol tizenkét rakásba tették a szalmát és a szalmarakásokba füveket kevertek, de a nagy máglyát négyszögre rakálták, szabályos négyszög alakúra, s néhol máglyára tették a májusfát vagy az előző esztendei aratókoszorút is. A tűz sarokpontjaihoz kor s nem szerint telepedett a nép, miként a dal is szól:

Tüzét megrakáljuk, négy szögre rakáljuk,

Egyik szögén ülnek szép öreg emberek,

Másik szögén ülnek szép öreg asszonyok,

Harmadikon ülnek szép ifjú legények,

Negyediken ülnek szép hajadon lányok.

Mikor kész lett a máglyarakás, egy leány háromszor körüljárta vízzel és ezzel szentelte meg, míg a toborzó legény is háromszor kerülte meg tűzzel, majd meggyújtotta. A tűzgyújtáskor hosszú, többrészes éneket énekeltek. A legények legelsőbbike ezalatt a máglyáról meggyújtotta a maga lobbogatóját, majd tovább adta a lángot a többieknek, hogy azután a tűz körül táncolva lángoló seprűiket jobbjukkal körbeforgassák és fel-felhajigálják mind magasabbra a koromsötét, csupán csillagoktól szikrázó égbe. Az aláhulló parazsat eltaposták, mondván, hogy lábuk eztán ki ne sebesedjék.

szentivan

Az ugrálás talán nem pogánykori szokás, mindenesetre amikor már lohadt a tűz ereje, s a lángok sem nyújtóztak akkorát, elkezdtek általszökdösni a máglya felett. Háromszor ugorták át a tüzet, néha közösen is, s közben kívántak valamit, például azt, hogy minden szomorúságuk égjen el. Úgy tartották, a tűz gonoszűző erejű, megvéd a köd, a jégeső, a dögvész ellen, megóv bajtól, kórtól, de meg is gyógyít a betegségekből, jó még fekély ellen is és mindemellett bőséges termést is hoz. Néhol a lányok ugrottak először, csak aztán a férfiak, mert a gonosz előbb rontja meg a lányokat. A lányok ugrásából férjhezmenetelükre jósolgattak, hiszen aki ügyesnek bizonyult és bátorságot is tanúsított, azt bizony ki is szemelték ilyenkor asszonynak. Ugrálás közben párosító énekeket daloltak, amelyben az éppen ugró leányt összedalolták, összeénekelték egy deli legénnyel. Anyák ugyanakkor csecsemőjüket vitték keresztül, tűzzel szenteltek ősi szokás szerint, hogy gyermekük ellenálló legyen a betegségekkel szemben

Mikor már ki-kihúnytak a lángok, de még perzselt a parázs, beledobták az almát és másféle gyümölcsöket. Ezeket azután kikaparták, mert jók torok- és hasfájás ellen, gyógyerejűek, hiszen a tűz minden szennyet eltávolított belőlük és ugyanakkor erejével telítette őket. Az alma gyógy- és gyermekóvó szer, gyerekek azért kapták, hogy egészségesek maradjanak. Ezekben a napokban viszont nem ehettek cseresznyét és nem ehettek a sült almákból sem azok az anyák, akiknek meghalt a gyermekük, hogy az kaphasson a túlvilágon. Mindemögött a lélekmagvakat termő világfa képzete rejlik, mert a cseresznye úgy terem, mint e fán a lélek, az alma pedig mint egy kis Nap – mint aranyalma – maga az örök élet… Ezért futottak később a sült almákkal a temetőbe és tettek a sírokra is belőlük, nemcsak áldozatképpen az elhunytak szellemeinek.

A még parázsló tűzbe frissen szedett virágokat is szórtak s gyógyfüveket pároltak fölötte. Virágos bodzafaágat tartottak például a tűzbe, s így megpárolva később daganatra tették. Az ugyanígy megfüstölt vasfű, fodormenta és tisztesfű teája mellfájás ellen jó s hatékony szer. Leginkább mégis ez utóbbit, tisztesfüvet tartottak a tűz füstje fölé, nem véletlenül, mert tisztel, tisztít, tiszta szavainknak mély a kapcsolata a tűzzel. „Kelés ne legyen testemen…, törés ne legyen lábamon…” – mondták közben az igézőt, s a lányok a végén a tisztesfüvet égnek dobálva azt is kiáltották: „Ilyen nagy legyen a mi kenderünk.”

IF

A csávából, fáklyából maradt üszkös csutakokkal hazafelé megkerülték a határt, a vetéseket, majd a búzában vagy a káposztaföldön állították fel őket üszög s hernyólepés ellen. A káposztát a máglya mellett forrt vízzel is locsolták később. Néhol eztán a kenderföldre mentek a leányok a legényekkel, ahol egyenként a kenderbe heveredtek. Azt tartották, hogy amelyikük után a lehevert kender feláll, az egy éven belül férjhez megy, illetve megházasodik. Máshol éjféltájban, amikor már kialudt a tűz, csak a leányok indultak a kenderföldekre és a sötétben minden leány két szál kendert összekötött. Kilenc nap múlva megnézték: akié virágos, annak legény, akié magos, annak özvegyember lesz az ura.

Úgy tartották, hogy az éjjelen a föld alatt lévő arany meggyullad és ami rozsda vagy salak van rajta, kékes lánggal elég róla. Az arany ott lángol fel, ahol a guruló kerék megáll vagy ahová a felkelő nap első sugara esik. Ez a kép azonban már a mi tetteinkről szól.

Sok minden eldől ezen az éjszakán, hiszen a kinti fényhez, a legmagasabbra hágott Nap erejéhez mérten a tudatosságunk is elérheti legtisztább, legvilágosabb állapotát, amikor önnön benső középpontunkban megszilárdulva, mint ahogy a kerék illeszkedik a tengelyre, a teremtés pillanatából szemlélhetjük a világot. S miként a kút körül, a sötétségben lángra kap a hatalmas máglya, mi is körbejárhatjuk, megvilágíthatjuk cselekedeteinket, hogy átitassuk önnön mélyünket a tudatosság fényével. Elégethetjük, ami múlandó, tűzre vethetjük ami úgyis az enyészeté, elhamvaszthatjuk a vágyakat, szenvedélyeket, amelyek forgásban tartják a világ kerekét, a kerek mindenséget. (Ezt minden reggel és este, napkeltekor és napszentületkor is megtehetjük egy gyertyagyújtással.) Mondják, e hó utolsó napján megszakad a búza töve, azaz most már nem nő tovább. Most jő tehát a betakarítás ideje, a szüret, tetteink gyümölcseinek learatása.

Naphős

Az évkör, a Nap útja az életünkről szól. Amíg a világosság nő a világban, a hosszabbodó nappalokkal, a fény növekedésével a tudatosságunkat fokozzuk. Ám amikor a Nap is alábbszáll, s mind közelebb jár a déli látóhatárhoz, a természetet, a magba sűrűsödést követve bennünk is alászállás, magunkba szállás, visszahúzódás, elmélyedés, befelé tekintés és elengedés kell következzék, hogy amikor eljő a sötétség, akkorra meglegyen a biztos alapunk, ne kelljen kívül támasztékot keresni létezésünkhöz, önmagunkban megálljunk kötöttségek nélkül és minden ragaszkodástól mentesen, eloldottan képesek legyünk átvinni a csak az örök lényeget tartalmazó tudatosságunkat a túlsó partra.

A régiek úgy tartják, aki a nyári napforduló éjjelén kilesi az aranyos páfrány virágzását, virágját leszedi és megőrzi, az megérti az állatok beszédét. A páfrány éjfélkor virít, a virrasztót rendszerint elnyomja az álom és egy kis madár letépi az éppen kifeslő virágot. A virág fénye olyan, mint a Napnak világossága és „mindentudó táltos lesz abból, aki meglátja”.

A csend köre

a csend köre

Aldous Huxley kiszámította, hogy a csend köre évenként tizenhárom és fél kilométerrel szűkül. Már nincs messze az idő, szól, amikor a csend a földről tökéletesen eltűnik. Boldog lesz, akinek néha sikerül a Himalájában, vagy az óceánon félórás megnyugvásban részesülni. A meghittség köre egyre kisebb.”

Hamvas Béla

Nos, ahogy a kép sugallja, már itt tartunk…

A székely zászló és a szimbólumhasználati jog

szekely-zaszlo

Igen, ilyen is van: szimbólumhasználati jog. Manapság leggyakrabban a székely zászló kapcsán merül fel ez a kifejezés. Székelyföldön a magyar zászló mellett a székely zászlót is használják a mindennapokban a székelyek az identitásuk kifejezésére. Használata révén nem a piros-fehér-zöld zászló, egy magyar állami szimbólum tűnik fel Romániában, mint a helyi magyarok szimbóluma, hanem a székely zászló szimbolizálhatja a székely autonómiatörekvéseket.

A zászló a sajátos székely önazonosság- és közösséghez tartozás tudathoz kapcsolódik, s elterjedéséhez hozzájárult, hogy a román állami hatóságok zaklatni kezdték a zászlót kitűző székelyföldi közintézmények vezetőit. Ők – mintha ez csak olaj lett volna a tűzre – az eljárás ellen tiltakozva még többen tűzték ki azt. 2013-ban egy román bíróság akkor jogerősnek tekintett  ítéletében törvényellenesnek mondta ki, hogy egy polgármesteri hivatalra Románia és az Európai Unió zászlaja mellett a székely zászlót is kitűzzék. Idén a zászlóper végére most talán pont kerül: a döntéshozók kimondták, hogy a székely zászló kitűzése nem ellenkezik egyetlen hatályos törvénnyel sem. Remélhetőleg a most született ítélet precedens-értékű lesz, s mindenki számára világossá válik, hogy nem lehet mondvacsinált törvényi értelmezések mögé bújva egy teljes közösség szimbólumhasználati jogát ellehetetleníteni.

Hosszú út vezetett odáig, hogy a székelyeknek saját zászlójuk legyen. Leggyakrabban a kék alapon arany nap és ezüst hold változatot használják, ezek a XVI. század végéről fennmaradt zászlók és egyenruhák tanúsága szerint kimondottan székely szimbólumszínek. Az égszínkék alapú székely zászló 2004 óta a Székely Nemzeti Tanács hivatalos lobogója, mely az egyetlen székely családból származó erdélyi fejedelem, Székely Mózes 1601-ből ismert névjeles zászlaja alapján készült.

szekely-mozes-zaszloja

Az arany sávval hasított kék színű zászló a XVII. század elején Székelyudvarhelyen tűnt fel először, Hans von Aachen német festőnek a goroszlói csatáról (1601. augusztus 3.) festett allegorikus képén maradt fenn. A névjegyet (a „Zekel”, azaz a „Székely” Mózesre utaló Z. M. monogramot) kiváltották a székely szimbólumokkal. A mai arany sáv vélhetően az Erdélyi Fejedelemség régi zászlójára utal, melyről csak annyi feljegyzés maradt, hogy aranyos színű volt, de más források is arról tudósítanak, hogy Erdély színei a kék és az arany voltak.

székely zászló2

Az arany-égszínkék-ezüst színeket használó mellett a székely zászlónak egy másik változata is ismert, a vörös és fekete kétsávos zászló. A színek fontos jelentéssel bírnak, hiszen a vörös az erő és a vér, a fekete a föld és a gyász színei. Ezek voltak korábban a csatába vonuló székelyek harci színei, de ezek a székelyhímzések,  a női népviselet alapszínei is.

Ennek a régi székely eredetűnek tartott zászlónak a keletkezése még nem teljesen tisztázott. A hivatalos zászlót tervező Kónya Ádám művelődéstörténész szerint ez a vörös-fekete zászló nem lehet régi, hiszen az 1950 előtti forrásokban nem esik rá utalás, így lehet, hogy a csíki kommunisták találták ki a hatvanas években, amikor a megyésítés után meg kellett alkotni a megyék címereit. Akkor a Hargita megyei illetékes intézménynél úgy gondolhatták, hogy a helyi hagyományokra utaló jelként be lehetne vinni a vörös-fekete színkombinációt Hargita megye címerébe. A későbbiekben azután ezt azonosították a hagyományos székely zászlóval – tévesen.

Régi székely zászló

Sokan vitatták és vitatják manapság is, hogy a székelységnek egyáltalán volt-e egységesen használt, saját közösségét szimbolizáló zászlója. Régen a zászlók a hatalom egyes birtokosait – az uralkodót, vagyis a királyt – képviselték, de már a középkorban feltűnnek bizonyos kiváltságos népcsoportok, városok, céhek közös ismertetőjegyeként is. Ugyanakkor a hadi zászlók a csatatereken tájékozódási pontot jelentettek a katonáknak. A székelységnek, mint olyan népnek, akinek a legfőbb kötelessége a katonáskodás volt, bizonyára a legrégibb időktől kezdve voltak hadijelvényei, különböző színű zászlói, de hogy ezek milyenek voltak, s a szövetükön, vagy a zászlók rúdjainak csúcsán ott volt-e az „ősi”-nek vélt Nap és a Hold, tárgyi és írott források hiányában kellően el nem dönthető.

Az biztos, hogy egyes székelyföldi városoknak, illetve a székely székeknek  voltak saját jelképeik és voltak olyan kék-fehér vízszintes sávokból álló hadizászlók is, amelyeken a székely jelképek (csillag, Nap, Hold) már a 17. században feltűntek. A Székely Címer-, Pecsét- és Zászlótörténeti Munkacsoport kutatásait összegző  katalógus szerint a régi székely zászló piros alapszínű lehetett, amelyre a régi székely címer  volt festve vagy hímezve. A címeren egy felhőből kinyúló páncélos kar aranykoronát, szívet és levágott medvefőt átszúró tőrt vagy kardot tart. A medvefőt ezüst növekvő holdsarló és hatágú aranycsillag veszi közre.

a-szekely-nemzet-zaszlaja

A munkacsoport ugyanakkor megállapítja, hogy a 2004-es zászló egyes elemei azonosak, vagy legalábbis hasonlítanak az Erdélyi Fejedelemség idején használt hadizászlók színeire és a korabeli székely címer (kék mezőben arany Nap és növekvő félhold) szimbólumaira. Az új zászló is tehát alig néhány éve született, és a székelység korábbi jelképeiből eddig nem látott módon tartalmaz elemeket. Közös vonása minden zászlóváltozatnak, hogy megtalálható rajtuk a székelyek két fontos történelmi motívuma, sárga színnel a Nap és ezüsttel a Hold.

Mindkét ma használatos változaton rajta van a nyolcágú Nap-csillag, mely a jelenlegi nyolc székely széket jeleníti meg a székely egység és egyenlőség jelképeként. Ez a nyolcágú csillag – mint láttuk – eredetileg hatágú volt. Vajon ez a Nap vagy az Esthajnalcsillag, azaz a Vénusz? A Nap a férfias teremtő erő szimbóluma. A Nap és Hold együtt hagyományosan a teljességet szimbolizálják (mint a Szentkorona Pantokrátor képén). Ha csillagnak látjuk, azaz Vénusznak gondoljuk, akkor a Holddal együtt arra utalhat, hogy az ősi Anyaisten, Boldogasszony tisztelete húzódhat meg e jelképek mögött. Ugyanakkor – mint említettük – 1659-ben törvényileg is kimondták az országgyűlésen, hogy a székelység pecsétjén „légyen egy fél hold és nap”.

Ha valóban stilizált ábrázolású Napról (úgynevezett „napcsillagról”) van szó, akkor érdemes felidézni, hogy a heraldikai napot  a címereken és a zászlókon sugaras korongként ábrázolják, s általában nyolc egyenes és nyolc lángszerű sugara van. Sokan kifogásolják így, hogy nem a Nap, hanem egy olyan csillag van a 2004-es zászlón, amely nem is a nyolcágú heraldikai csillagra, hanem a székely szőttesek motívumvilágára emlékeztet inkább. A csillagnak pedig nem két sarkán, hanem egy sarkán kellene állnia. Nyilván előbbi a duális erőket, általában a kettősséget jelképezi, szemben a végső egységet, abszolútumot megjelenítő Nappal.

A 2004-es zászlóval kapcsolatban sokat vitatták azt is, hogy „telő” vagy „fogyó” Holdat ábrázoltak-e a székelyekhez köthető korábbi szimbólumokon. A szakma egyértelműen megállapította, hogy akárcsak a legrégebbi címereken, pecséteken, a 2004-es zászló növekvő vagy „telő” Holdja heraldikailag helyes. A telőben levő Hold pedig a székelyek hitének, reményének és bizakodásának a szimbóluma.

székely zászló

 

Április elsejéhez – A tréfacsináló archetípusa

Bolond

Szinte minden kultúrában létezik egy olyan figura, aki számára a határokon és határokkal játszás mindennapivá vált, sőt ez lett lénye lényege. Ez a figura, a tréfacsináló, akit a jungiánus szakirodalomban még tricksternek, azaz „trükkösnek” is neveznek, bár egyetemes archetípus, amelynek kultúránként ismétlődnek a vonásai, ugyanakkor jelentős különbségeket is felmutat a különböző hagyományokban.

A tréfacsináló a mítoszokban rendszerint isten vagy félisten, mágikus erejű szellem, olykor emberszerű állatalak. Jellegzetessége, hogy ő a trükk- vagy viccmester, egyben csaló, az örök fortélyos „szerző”, ravasz szélhámos és bohóc, máskor szent bolond. Nevei még: kópéisten, csínytevő.

Legtöbbször férfifigura, de olykor androgün vonásokkal jelenik meg, magába ötvöz az ellenkező nemre jellemző tulajdonságokat is. Előfordul, hogy nemváltók, mint az indián héjókák, vagy például a germán mitológiából ismert Loki, aki egyszer még várandós is lett.

Loki

A tréfacsináló nemcsak ambivalens figura, hanem maga a megtestesült ambivalencia: a világ második teremtője (demiurgosz) az egyik oldalon, dühödt romboló a másikon. A mítoszokban kitapintható egy olyan tendencia, hogy elválasszák a kultúrhős komoly tetteit csalafinta trükkjeitől, ezért a kópé-isten alakja elválhat a kultúrhőstől. A trickster tehát megjelenhet mint a kultúrhős negatív oldala, vagy negatív párja, lehet olykor ikerfivére is.

Prométheusz Epimétheusz testvére volt. Amikor Zeusz megbízta őket az élőlények megteremtésével, Epimétheusz a jó tulajdonságokat mind szétosztogatta az állatok között. Prométheusz műve az emberek voltak, akik számára kompenzációként ellopta a tüzet az Olümposzról, ezzel azonban kivívta az istenek haragját. Ha párban vannak, mint Ódin és Loki, a negatív a pozitív kultúrhős egyszerre démoni és komikus vonásokkal felruházott párja.

A tréfacsináló rendszerint kétbalkezes módon utánozza a pozitív kultúrhőst, komikus dublőre a kozmogóniában, aki megteremti a „rossz” dolgokat. Még a keresztény mitológia hatására született népmesékben, eredetmagyarázó mondákban is megjelenik Jézus és Szent Péter kettőseként, ilyenkor utóbbi a botcsinálta teremtő, akinek az emberek a rossz dolgokat – például a legyek keletkezését – köszönhetik.

Amikor az archaikus-szinkretikus jellegű kultúrhősnek nincs párja, gyakran írnak rovására különféle csínyeket, cselhez folyamodik komoly tetteiben is a siker elérése érdekében. Csínyei közül nem egy a saját tetteinek parodikus visszája.

A tréfacsináló néha orruknál fogva vezeti az isteneket, mint például Hermész a bátyját, Apollónt. Hermész, Zeusz fia hajnalban születik egy barlangban. Hermész igazi kópé: mire Héliosz isten szekere felér az ég tetejére, máris feltalálónak mondhatja magát, egy teknősbéka páncéljából ugyanis ügyesen lantot fabrikál, este pedig első hőstetteként ellopja Apollón ötven tehenét. Hogy bátyját megtévessze, hátrafelé hajtja őket, így fordított nyomokat hagynak maguk után. Tüzet is ő gyújt először és két marha húsát nyomban megsüti az isteneknek és így magának is szóló áldozatképpen. A barlangba visszatérve befekszik bölcsőjébe és úgy kezd el játszani, akár egy kisgyerek. Édesanyját, Maiát azonban nem tudja megtéveszteni és Apollón is rátalál a tolvajra. Hermész a lopás vádjával szemben ártatlanságát bizonygatja és úgy védekezik, hogy ő újszülött még, akinek alvás, anyatej és pólya való. Zenéjével végül sikerül megbékítenie Apollónt és cserébe a tehenekért még a lantot is neki ajándékozza.

Hermész

A trickster gondolkodása sokszor infantilis, kegyetlen, cinikus, érzéketlen. Viselkedését nem egyszer telhetetlen fizikai vágyai határozzák meg, többnyire falánk vagy kéjsóvár. Ambivalenciája abban is megjelenik, hogy egyszerre jellemzi a kielégíthetetlen, telhetetlen szexuális vágy és ennek jelképe, az óriási phallosz – Hermészt ábrázolták falloszként is -, valamint olykor a tehetetlen impotencia. Zeusz is néha trükkökhöz folyamodik, hogy hódíthasson és vágyainak élhessen a megkívánt hölggyel. Bika képében rabolja el Europét, Lédát hattyú képében közelíti meg.

A tréfacsináló céljai jóformán kizárólagosan elsődleges szükségletei kielégítésére korlátozódnak, csínyjei sokszor mértéktelen étvágyának csillapítását vagy erotikus hajlamának kielégítését szolgálják. Ennek érdekében kész a csalásra, megszegi a legszigorúbb tabukat is, fittyet hány a szokásjognak és a közösségi erkölcsnek. Lehet a trickster jó pajtás és viccmester, de egyben kíméletlen csaló, sőt kegyetlen gyilkos. Megtörténik, hogy a vérfertőzés vétkébe esik, visszaél a vendégszeretettel, fölfalja a család vagy nemzetségi közösség téli élelem tartalékait.

Tettei olykor a rítusok visszájára fordított paródiáját, kigúnyolását jelentik. Drukpa Künli, a híres 15-16. századi tibeti buddhista mester (Száraha, a nagy indiai mahászidha reinkarnációja, naldzsorpa, azaz vándoraszkéta, szó szerint aki „szerénységhez kötött”) az őrült módszereiről volt híres, amelyek révén mégis kiváltotta másokban a megvilágosodás élményét. Hozzá kell tenni, hogy többnyire nőkben… Nemhiába nevezik őt „az ötezer nő szentjének”.

Drukpa Kunley

Az is sokatmondó, hogy ma minden harmadik bhutáni házat az ő fütyijének a képe díszíti. No nem azért, mert hajdan meglátogatta az abban a házban élő nőket, bár akár képességeit ismerve nem lenne meglepő ekkora teljesítmény tőle, hanem mert egy eseményt ábrázolnak, idéznek fel ezzel. Történt egyszer, hogy egy kolostorból néhány szerzetes örömmel szaladt elé, látván a mester közeledtét és mint szokás volt, kadakot, fehér selyemsálat készültek a nyakába kötni. Drukpa Künli azonban nem hajtotta le a fejét, hanem helyette letolta a nadrágját és ágaskodó hímtagjára kötötte a felkínált, tiszteletet kifejező sálat. Az „isteni őrültnek” is nevezett tanító azzal vált híressé, hogy felhívta az emberek figyelmét berögzült elképzeléseikre. Felfedte az erkölcs és az illem hamis játszmáit, így bizonyos embereknek megmutatta saját tudatuk természetét, másokat pedig ráébresztett akár öntudatlanul hamis viselkedésükre. Élvezettel leplezte le a hamis tanítókat, akiket nem érdekeltek saját tanítványaik, hanem csak azok ajándékaira és a hírnévre pályáztak.

Noha a kópé-isten aszociálisan viselkedik és profanizálja a szentségeket, bizonyos hagyományokban olyan alakja a törzsnek, közösségnek, aki sajátos módon tart kapcsolatot a szentséggel. Ő a szent bohóc, aki nagy tiszteletnek örvendett. Olykor a falu bolondja, akit kinevettek, de tiszteletben tartottak.

A már említett héjókák az észak-amerikai sziú (lakota) indián törzseknél fordítva ülték meg a lovat, hátrafelé jártak, olykor női ruhát öltöttek, egyszóval mindent fordítva csináltak, hogy ezzel rámutassanak minden társadalmi konvenció fonákra fordíthatóságának lehetőségére.

Ilyen tricksternek tekinthető alakok a középkori Oroszországban a „jurogyivijek”, a „Krisztusban való bolondok”, akik Krisztus kedvéért a legnagyobb önátalakításként élték meg a társadalmi számkivetést, a megaláztatást, a kigúnyolást, a nevetségessé válást. Lemondtak minden emberi méltóságról, bármikor bármennyi szégyent és üldöztetést eltűrtek az igazi életszentségre vezető úton. A világról való lemondásukat nemcsak a gyermeki létet is jelző mezítelenségükkel és piszkosságukkal hirdették, hanem még látszólagos erkölcstelenségükkel is: a jurogyivijek az emberi társadalommal, annak normáival és erkölcseivel szemben a legelemibb kötelezettségeket is igyekeztek lerázni magukról. A megvetés egy idő után a jurogyivijek szinte szentként való tiszteletébe fordult át, úgy tekintettek rájuk, mint akik valamilyen prófétai adománnyal is bírnak, jövőbe látással, a csodatevés adományával, akik bármily bolondságot is tesznek, annak mindig van egy titkos, „bölcs értelme”. Íratlan joguk volt, hogy a cárt és a birodalom nagyjait kérdőre vonják. A 16. századi Moszkvában élt bolond Vaszilij Blazsennij nevét máig őrzi a „Szent Vaszilij katedrálisnak” elnevezett templom a Vörös téren a Kreml bejárata mellett.

Vaszilij Blazsennij

Idetartozó film a Szaladják István rendezte Madárszabadító, felhő, szél, amelynek hőse egy Jézus-arcú zarándok, aki a parasztok által csapda-kaltikába ejtett madarakat szabadítja fel és kommunikál velük, s aki felhőnek, szélnek hívatja magát.

Az utolsó cár kegyeltje, Raszputyin szintén hordoz magában trickster-vonásokat: ilyen a szentség és ösztönösség, hedonizmus ambivalenciája. Az orosz forradalom számos legendája megemlíti Raszputyin szexuális képességeit, ennek a “szent ördögnek”a hírhedt szexuális potenciáját is a természetfeletti képességekkel magyarázták. Érdekes, hogy ennek az amúgy szerzetesnek a családneve a raszputnyik szóból ered, aminek jelentése: züllött, csavargó, szoknyavadász. Érdemes megemlíteni  Raszputyinnal kapcsolatban, hogy a trickster többnyire diadalmaskodik áldozatai felett, igaz, előfordul az is, hogy mégis alulmarad.

Raszputyin

A mítoszok cselekményei, eseményei egy olyan mitikus korban (a teremtés kezdete után) játszódnak, amikor még nem alakult ki a szigorú világrend. Ez a trickstertörténeteket hasonlatossá teszi valamiféle biztonsági szelephez, legális levezetési módhoz, amelynek rendeltetése, hogy bizonyos értelemben „ellenméreg” legyen a törzsi-nemzetségi társadalomban kialakuló túlszabályozásra.

A komoly kultúrhősnek és démoni-kultikus vonásokkal felruházott negatív változatának szétválása vallási téren megfelel az etikai dualizmusnak, poétikai téren pedig a heroikus és komikus elemek differenciálódásának. A kópé-isten alakjában olyasfajta univerzális komikum testesül meg, amely kihat mind a lóvá tett áldozatokra, mind a magasztos rítusokra, mind magának a kópénak aszociális és zabolázhatatlan jellemére.

Ez az univerzális komédiázás rokonságban áll a karneváli hangulattal, amely megmutatkozott az öngúny és feslett féktelenség tombolásában az ausztráliai kultikus rítusokban, a római Szaturnáliákban, a középkori farsangi mulatságokban, a „bolondünnepekben”. S ahogy ennek megvoltak az évköri ünnepekben a megfelelő alkalmai, úgy emberi manifesztációi is. Az emberi természet konfliktusos oldalait is kifejezi a tréfacsináló alakja, mely lehetővé teszi, hogy ezek az ellentétes minőségek újra egyensúlyba jussanak.

saturnalia

A figura klasszikus antropológiai leírását Paul Radin adta meg Jung és Kerényi Károly utószavaival megjelent könyvében. Paul Radin A winnebago hősi mondakör címmel 1948-ban publikált művében a hősmítosz fejlődését vázolta fel, ebben a tréfacsináló mondakör az élet legkorábbi és legkevésbé fejlett szakaszának felel meg, melyben a hős még ösztönös, gátlástalan és gyakran gyermekded.

A görög Hermész Kerényi Károly mitológiakutató munkásságának állt egyik központjában. Kerényi a kópé-isten alakját igen ősinek tekintette, s az ún. „kései archaikummal” hozta kapcsolatba, amelynek stílusát durván mulattató momentumok jellemzik.

Jung a trickster alakjában „a kollektív tudat régmúltjába taszított én pillantását” ismeri fel, mint a differenciálatlan, az állatvilágtól még alig-alig elszakadt emberi tudatnak a visszfényét.

Jung tanítványa, Joseph Henderson is elemezte a figurát (Az ősi mítoszok és a modern ember című műben). Feltárta, hogy a kópé-istenek zoomorfok (állatszerűek, állati alakban megjelenők) is lehetnek, például az Észak-Amerika nyugati partvidékén élő indiánok mitológiájában a Coyote, a Prérifarkas.

kojot

A következő fontos mítoszfejlődési mozzanat a trickster eltűnéséhez és az ördög megjelenéséhez kapcsolódik. Ahhoz, hogy az ördög figurája megjelenhessen, a tricksternek el kellett tűnnie.

A tréfacsináló negatív lenyomata az ördög: a trickster összes káros tulajdonságának egybesűrítése, minden pajkossága, ambivalenciája nélkül. A figura kifejlődésének a lényege az ambivalencia elvesztése, a rossz tulajdonságok egy egyértelműen visszataszító, negatív lényben való összpontosítása.

Carl-Jung-Archetype-The-Trickster

A mítoszok után sokszor a népmesék hősei is, mint Hüvelyk Matyi, Borsszem Jankó és a Pipakupak gyerek már újszülöttekként is csodás, hatalmas erővel vagy furfanggal, borotvaéles ésszel rendelkeznek, megszületésük napján már beszélnek. A görög mítoszok Hermészével rokonítható kópé alakjuk.

A Bolond a Tarot kulcskártyája. További elnevezései és alakjai: Dőre, Skíz, Suflér (csaló alkimista). A kártya fő üzenete: „Ne vessétek alá magatokat a bolond világnak, ahol a bolondokat követésre méltóknak és a bölcseket bolondoknak tartják.”

A trickster a későbbi irodalomban nem isteni, nem szükségszerűen természetfeletti erővel bíró tréfacsináló karakterként jelenik meg: Ilyen Harlekin, a bohóc, a közönséget szórakoztató, színes ruhákba bujtatott, gyakran kifestett arcú artista vagy színész. Thyl Ulenspiegel, a német nép hős nevében is őrzi két jelképét, a bölcs baglyot (Eulen) és a bölcsessége révén a társadalomnak mutatott tükröt (Spiegel). Naszreddin Hodzsa szúfi tanító volt, akinek humoros történetei általában valamilyen bölcseletet, erkölcsi példázatot fogalmaznak meg, gyakran nagyon ellentmondásos, sokszor abszurd formában.

Thyl Ulenspiegel

Középkori királyi udvart el sem lehet képzelni bolond nélkül. Utóbbi nem szimplán környezetének szórakoztatója volt, hanem a hatalom szerves része. Abban a sötétnek mondott, ám csöppet sem sötét korban az udvari bolond a törvényeken kívül, azok fölött állt. Nem szolga volt, sem közönséges pojáca, s nemcsak komédiás, hanem mintegy a király árnyéka. Szemben minden korabeli hatalmassággal, egyedül ő tegezhette az uralkodót. A szavába vághatott, kigúnyolhatta, szemébe vághatta a legkényesebb igazságot is. A bolond által az uralkodói udvarokban, ahol mindenki nyájasan és szemrebbenés nélkül hazudozott, jelen volt az egyenesség, a képmutatás nélküli igazság. Csak a csörgősipkás nevezhette néven a dolgokat. És a király nem tiltakozhatott. Uralkodókat, hadvezéreket kivégeztek, udvari bolondot soha.

Jan_Matejko,_Stańczyk

A cirkuszi bohóc már nem tréfacsináló, inkább szerencsétlen, szánalmas klisékkel megnevettetni próbáló kis ember. A modern korban az igazi tréfacsináló már átalakult. Dosztojevszkij A félkegyelműben, Miskin herceg alakjában rajzolta meg a „szent őrült” alakját, aki túl van „jón és rosszon”, rá nem érvényesek a kötelező erkölcsi normák, ugyanakkor maga is szemrehányás, ítélkezés nélkül fogadja el a bűnös, lázongó emberi természetet. Isaac Bashevis Singernek A bolond Gimpel című elbeszélésének főhőse egy egyszerű pék, aki a közössége rosszindulatú tréfáinak céltáblájává válik, de mindvégig megőrzi lelke tisztaságát.

A tréfacsináló már lehet esetlen, csetlő-botló, de szerethető, a veszélyeken szerencsésen túljutó, az emberség erejét a civilizációval szemben felmutató alak. Ilyen igazi XX. századi kópé volt a Charlie Chaplin által a filmvászonra teremtett csavargó.

chaplin.jpg

Filmekben sokszor a Jack Nicholson alakította szerepek idézik fel számunkra a trickster némely jellemvonását (Száll a kakukk fészkére, Eastwicki boszorkányok, Batman-ben Joker). A Nevem Senki című filmben a Terence Hill alakította hős meglepetésszerű, elsőre dühre ingerlő cselekedeteivel kifigurázza a társadalom merev visszásságait, majd a nevetéssel feloldja a határokat, felszabadít. A humor latin szó jelentése is ez: „oldószer”. Ez teremtő, újjászületést segítő erő, amely próbára teszi az éberséget is, mint “Senki” (Nobody) figurája, a társadalmon kívüli vándor, bölcs, lélekvezető Jim Jarmusch Halott ember című filmjében.

A Monty Python Társulat talán a Brian élete című filmben, amely nyíltan gúnyt űz az emberi butaságból, korlátoltságból, befolyásolhatóságból, ragadta meg leginkább a tréfacsináló alakját. A címadó „hősről” követői meg vannak győződve, hogy ő az oly régen várt Messiás.

Brian

Megemlíthető még jellegzetes alkotásként a Kapj el, ha tudsz című amerikai film.Ebben ifjabb Frank William Abagnale tizenhat évesen elszökött otthonról, majd dolgozott a Pan American Airlines másodpilótájaként, gyermekorvosként praktizált Georgiában és ügyvédként Louisianában, profi csekkhamisító és szélhámos volt, több millió dollárt szedett össze mindössze tizenkilenc éves koráig. Vele elérkeztünk a valós személyekhez, mert a film egy valóban élő személy történetét dolgozta fel.

Mert ma is vannak közöttünk tricksterek. No elsősorban nem a közvéleményt botrányos viselkedésével hergelő Benkő Dánielre kell gondolnunk. És nem is a névtelen brókerekre, s egyéb csalókra, akik bár rendelkeznek trickster-vonásokkal, de attól még nem válnak azzá. Végül is két fajta trickstert határozhatunk meg, az egyik alázuhant, a másik valóban felülemelkedett.

Léteznek szélhámossá süllyedő emberek, akik felfokozott spirituális energiával tanítókká, mesterekké válnak, azután félresiklik a szabadságértelmezésük, az energia visszájára fordul, egészen a feltételezhető, feldolgozatlanságban gyökerező elakadásig, ahol a regresszív folyamat végül egotúlburjánzásban és a hatalommal való visszaélésben nyilvánulhat meg. Nem véletlenül hallani gazdagságot felhalmozó mesterekről, nőkkel erőszakoskodó, túlfűtött jógaoktatókról, akik megcsúfolják saját korábban tanított morális elveiket is.

A felülemelkedett úgy lép túl a hétköznapi szemléleten, hogy az másokra is felszabadító erővel bír. Szabadsága nem szabadosság, hanem a tudat végtelen tágasságából fakad. Tanításával nem áltatja, nem illúziókkal megtévesztve köti újabb feltételekhez  követői lelkes törekvésekben megnyilvánuló tudatát, hanem felelősen veti latba az ügyes módszereit.

Aki valóban trickster, szent bolond, azt nem érdekli, hogy milyen normák szerint ítélik meg őt. Ha azt mondjuk valakire, hogy bolond, csak mert eltér az elfogadott normáktól, akkor az csak a saját korlátoltságunkat tükrözi. Lehet, hogy őt mindenki bolondnak tartja, de a szellemi normák szerint mégis a többség tekinthető őrültnek és megzavarodottnak.

A szent bolond azt is tudja, hogy az élet szakrális bolondság, ezért őt minden forma és mérték megvetése, mindenben az „abszolút” utáni sóvárgás, minden „jó szokás”, örökérvényű szabály meghaladása jellemzi. A törvényen és társadalmon kívül állás számára létszükséglet, ez biztosítja a szellemi-lelki nomádság korlátlan szabadságát.

Oscar Wilde

S ne feledjük soha, amit Oscar Wilde mond, aki maga is jellegzetes trickster-vonásokkal bírt: „A képzeletet kárpótlásért kaptuk azért, amikké nem váltunk. A humort kárpótlásért kaptuk azért, amikké végül is váltunk.”

 

 

„Az ember lóvá tesz, de a ló emberré” – A ló összetett szimbolikája

Odin, a germánok felséges istene2

A ló szinte minden kultúrában és minden korban az erő, a hatalom, a gyors mozgás, a dinamizmus szimbóluma, valamint a szabadságot, a bátorságot, a kitartást, a bölcsességet, az eleganciát és megbízhatóságot jelképezi. A történelem előtti korokban inkább csak csodálták ezt a sebesen száguldó élőlényt, magasztalták kecsességét és magát a létezését. Az őskori barlangfestményeken is megjelenő legősibb jelentései a fénnyel és a vízzel kapcsolatosak. A kanca elsősorban az anyaistenség, a khthonikus erő, a föld termékenységének szimbóluma, a lunáris földistennő megtestesítője. A csődör szoláris jellegű, a férfiasság és a nyers erő kifejezője.

ló barlangrajzon

A bronzkortól vannak bizonyítékok, hogy háziállatként tartották a lovakat. Békében megbecsült társai, háborúban pedig segítői voltak az embernek. A lovak fontos szerepet játszottak a népek vándorlásában. A ló megüléséből és a kocsi elé fogásából következő világtörténelmi fordulat áll kiemelt kultikus jelentőségének hátterében is.

A legtöbb kultúra őrzi a lóimádat valamilyen elemeit: amuletteken, díszítőelemeken és természetesen mítoszokban is. A lónak a mitológiákban elfoglalt egyetemes jelentőségét az emberiség életében óriási fordulatot hozó szerepe is indokolja.

Egy ősi legenda szerint a lovak az ember legrégibb társai. „Miután a föld így szépen elkészült volt, Úr-Isten fölnyúlt az égbolt tetejébe, s letört egy kis darabot a Napból. Ebből formálta az első embert és az első asszonyt. S mivel még maradt a kezében egy kis törmelék a napdarabkákból, ebből a törmelékből teremtette meg az ember és az asszony két hűséges szolgáját: a lovat és a kutyát.”

A történelem folyamán a harcosok élete ló nélkül elképzelhetetlen volt. Egymás társai voltak, akármerre is vetődtek a világban. A legismertebb az ókori uralkodó, Nagy Sándor esete, aki tizenkét éves korában megszelídítette Bukephalosz nevű lovát, az akhaltekini csődört.

Bucephalus

Olyan szoros barátság alakult ki kettejük között, hogy a ló a gazdáját az egész világon át elkísérte, együtt harcoltak, győztes csatákat vívtak, új földrészt hódítottak meg, így a ló is jelentős szerepet kapott az ókor legnagyobb birodalmának létrehozásában. Bukephalosz leszármazottait még sok száz éven keresztül számon tartották és Bukephala néven várost is elneveztek róla. Lóval kapcsolatos Nagy Sándor apjának neve, a Philipposz (Fülöp) is, jelentése: lókedvelő.

A görög mítoszok szerint a tengerek ura, Poszeidón születésekor anyja, Rheia egy csikót etet meg Kronosszal, az atyával, ami a lóáldozat igen ősi eredetét jelzi. Poszeidón mélyvízi palotáinak istállóiban tartja bronzpatájú, fehérsörényű lovait, arany szekerét, s amikor kihajtat velük, lecsillapodnak a viharos hullámok és az istent tengeri lények táncolják körül. Amikor Démétér, a gabonaistennő kanca alakban keresi az alvilágba rabolt lányát, Perszephónét, Poszeidón maga is csődörré változik és a kancává változó Démétér földistennőt üldözi szerelmével.

Poszeidón a Medúszával nemzi a híres szárnyas lovat, Pégaszoszt (Pegazust). Amikor Perszeusz lefejezi Meduszát, akkor ugrik ki a nyakából. Pallasz Athéné egy arany kötőféket ad Bellerophónnak (eredeti nevén: Hipponoosz, azaz Lóismerő avagy A ló természete által vezetett), Sziszüphosz unokájának, hogy azzal szelidítse meg a lovat.

Bellerophón itatja Pégaszoszt

Pégaszosz hű segítőtársa Bellerophónnak Khimaira elpusztításában és az amazónok elleni harcban, ugyanis a vadállat tüze és az amazónok nyilai nem érnek olyan magasra, mint amilyen magasan Pégaszosz repül. Bellerophón halála után Pégaszosz az Olimposzon lakik mint az istenek segítőtársa. Pégaszosz patájának dobbantása nyomán fakad a Hippokréné-forrás (jelentése: lóforrás), amelynek a vize a költői ihletet biztosítja.

Héraklész nyolcadik hőstette Diomédész emberevő kancáinak megfékezése volt.

Egy másik mítosz szerint az örökké féltékeny Héra párt keresett magának, hogy megbosszulja Zeusz félrelépéseit. Zeusznak fülébe jutott e terv és egy felhőből megformázta Héra alakját, majd ezt elküldte a légyottra. A kiszemelt Ixión lefeküdt a felhő-istennővel, s ebből a vad románcból született Kentaurosz, aki előszeretettel tette magáévá vadlovak kancáit. Így félig ember, félig ló alakú teremtmények jöttek a világra.

kentaur

Az ember- és lótestet egyesítő kentaur az alul ló, felül íját feszítő ember. Az állati rész a földhöz, az anyaghoz kötött, ló-alteste képviseli a lendületet, az ösztönös és tüzes energiát. A ló a megzabolázható ösztönök szimbóluma, a felfelé nyilazó emberi felsőtest – individualitás – pedig a Napot célozza, a szellemi irányultságot. Szellemében már ember, ugyanakkor még benne lakoznak ösztönei, érzéki vágyai, köztük a belső gőg. A szellem és test, isteni és állati lét közötti ember a nyers természeti erő, féktelenség és a bölcsesség egyesülésének, vagyis a tudás vad ösztönök feletti győzelmének lehetőségét hordozza. Kétféle célt jelenít meg tehát a kentaur: a horizontálisat a ló, a vertikálisat az ember. A szellemi műveletek szempontjából a kettőt egyesíteni kell. Ha a törekvő túlzottan az égre figyel, a ló rész megbokrosodhat, elveszíti az irányvezetést, irányítást. Ha az ember az ösztönerőket követi, s nem veszi figyelembe a létezés magasabb szempontjait, csak horizontális létezést valósíthat meg, látszatszabadságot, a földi létezés szintjén a testi kötöttségek alól sem szabadul fel, tudata kötött marad a fizikai létezés bilincseiben. Ebből kell egységet teremteni, hogy a két ellentétes vonulat összebékíthető, rendezett legyen, ennek előfeltétele a befelé figyelés. Ezt a két irányultságot olykor a lovak színeivel fejezték ki. Platónnál a fehér, szárnyas ló a felszálló, halhatatlan lélek szimbóluma, míg a test földhözragadtságát kifejező fekete ló a lélek magasba emelkedésének gátlója.

A lovak hamar belekerültek az ember vallásos szertartásaiba is. Egyes nomád népek, így az indoárják körében szokás volt, hogy szertartásos körülmények között elengedtek egy lovat és ahol az állat megállt lepihenni vagy legelni, azt a helyet tekintették szent helynek. A bráhmanizmusban a ló fénylő istenek jelképe lett, elsősorban a Napé, amely fehér ló alakját öltötte (Aitaréja-bráhmaná, VI,35). A Brihadáranjaka upanisadban kozmikus szimbólum: „az év az áldozati ló egész teste; háta az Ég, hasa a Levegő, szügye a Föld, oldalai az égtájak, bordái a mellékégtájak, végtagjai az évszakok” (I.1).

asvamedha

A ló az egyik legnagyobb érték, ezért a lóáldozat a legjelentősebb állatáldozat is volt: „Így tehát a lóáldozat azonos a Nap melegével” (Brihadáranjaka upanisad, I. 2). A Satapatha Bráhmana szerint „valójában az asvamédha (lóáldozat) minden, aki pedig bráhman létére semmit nem tud az asvamédháról, az semmiről sem tud semmit, nem bráhman és gyalázatot érdemel.” A lóáldozatot, melynek értelme a teremtés drámájának, az istenség (Pradzsápati) világgá alakulásának újrajátszása, s ezzel az ország felvirágoztatása, a termés bőségének biztosítása volt, csak teljes dicsőségében uralkodó király végezhette. Az előkészítés egy évig tartott, ezalatt a kiszemelt mén szabadon élt a ménesben és négyszáz ifjú ügyelt arra, hogy kancával ne érintkezzen. A szertartás három napig tartott: különböző rituális műveletek után a második napon a ménnek kancákat mutattak, majd befogták egy kocsiba, melyet az uralkodó egy kis tavacskán hajtott keresztül, ezt követően pedig számos más állatot áldoztak föl. Végül a ceremóniák során, mágikus mondókák által istenné avatott lovat megfojtották. Ekkor négy királynő, száz-száz udvarhölgyével körtáncot lejtett a tetem körül, a főfeleség pedig melléfeküdt és egy lepel alatt közösülést utánzott. Ezután a lovat szétdarabolták.

A lóáldozatok, a lóvérben való fürdés igen elterjedt volt a földön a Kaukázus rézkori népeitől az írországi keltákig. A babiloni Újév-ünnepen (Akitu) a zikkurat altemplomában eljátszott teremtésmítoszban Marduk Napisten fehér lóról vágta ketté Tiámat, az ősszörny „képviselőjét”, akiből a világ teremtődött. Eközben az őskáoszt és az áldozati aktust szimbolizálva az utcákon egy négylovas kocsit eresztettek szabadjára, eredetileg valószínűleg kocsissal együtt, akivel a megvadított lovak addig vágtattak, míg a kocsi szétzúzódott, s a benne ülő halálát lelte.

Quadriga Solis2

Gyakori az ősi mítoszokban az az elképzelés, hogy lovak húzzák a Nap szekerét az égen, így a ló gyakran összekapcsolódik a Nap minőségével, útjával, mozgásával, a fénnyel, a termékenységgel. A ló a babiloni kultúrában Mithrász és Marduk napisten szekerét húzza. A görög-római mítoszokban a Quadriga Solis, a négy ló vontatta napszekér a hajnalt, a Nap megjelenését jelzi, a szekeret húzó ló szintén szoláris jellegű. A szanszkrit „asva” jelentése ló és hét. A Nagymedve csillagkép hét csillaga, a „Hét Bölccsel”, más vonatkozásban pedig a Nap szekerét húzó hét lóval áll összefüggésben.

A hindu hagyományok szerint Varunát, az óind mitológia kozmikus vizeket teremtő istenét, a világrend őrzőjét ló alakban tisztelték. Visnu utolsó inkarnációját fehér ló alakjában képzelik el, amely megváltást és békét hoz a földre. A Jadzsur Véda az egész kozmoszt ló alakjában írja le: „a ló feje a hajnal, szeme a nap, lehellete a lég, kinyitott szájából jő a hőség, teste az év, oldalai a világrészek, lábai a négy évszak, csontjai a csillagok”.

Létrejöttek lovas kultúrájú népek, amely a lótartásra, lótenyésztésre, a lovon vívott harcra épültek, ez lett legfőbb jellemzőjük. A ló e népeknél fontos gazdasági szerepe mellett kultikus jelentőséggel is bírt. A lovaskultúrák azonosító jegye, a ló a történelem során az emberiség szimbolikus gondolkodásának egyik legmeghatározóbb és legerősebb archetípusává vált. Számos nép a ló transzcendens szimbolikai értékrendjének az ismeretét a lovaskultúráktól vette át.

A fehér ló az ókori népek hitrendszerében gyakori jelkép. A kínai buddhizmusban is nagy jelentősége van a fehér lónak. A Fehér Ló Templom az első buddhista templom Kínában, Luoyangban. A monda szerint Mingdi császár egy éjjel álmot látott: egy 12 láb magas, arany férfit, akinek a feje felett arany fény ragyogott. A császár elmesélte álmát egyik miniszterének, aki azt mondta, hogy a császár álmában valószínűleg Buddha jelent meg. Császári küldöttség utazott Indiába, hogy többet tudjanak meg a buddhizmusról. Három év elteltével a küldöttség két buddhista szerzetessel tért vissza, akik egy fehér lovat hoztak ajándékba a császárnak. A következő évben már hozzá is láttak az első buddhista templom megépítésének, melyet azután több is követett nemcsak Kínában, hanem több ázsiai országban is.

Uffington White Horse2

A fehér ló tisztelete a keltáknál is fennmaradt. A ló isteni tulajdonságait jeleníti meg a híres 110 méter hosszú kép az oxfordshire-i Uffington mellett egy domboldalon. Valószínűleg az atrebátok törzsi szimbóluma, amelyet a törzsnek és területének jelképes védelmére alkottak meg. A közelben magasodik Dragon Hill, a Sárkány-hegy, amelyről a hagyomány azt tartja, hogy ott ölte meg Szent György a sárkányt.

Hérodotosz beszámolója szerint a perzsa mágusok fehér lovakat áldozva jövendöltek, az áldozati szertartás során pedig az „istenek leszármazási rendjét” énekelték. A perzsák szent fehér lovaik nyerítéséből jósoltak. Hét perzsa vezér abban egyezett meg, hogy az legyen közülük a király, akinek lova napfelkeltekor elsőnek fog nyeríteni, Dareiosz lova megszerezte gazdájának a királyságot.

A hétköznapi használaton túl tehát misztikus erőt is tulajdonítottak a lovaknak. Ez az erő megnyilvánul abban is, hogy a ló a gazdáját annak halála után is szolgálja, sőt lelkét ő viszi a túlvilágra. A lovakat Kínától a Kárpát-medencéig gazdáikkal együtt temették el, hogy elkísérjék és szolgálják őket a túlvilágon is.

dél-itáliai sírfestmény Kr.e.4.sz

Dél-itália ókori sírjaiban a halottat gyakran ábrázolták úgy, amint harcosként egy fekete lovon lovagol szomorú arckifejezéssel és petyhüdt karokkal. A lovasnomád népeknél a sírba helyezett ló, amellyel az elhunyt utolsó útját tette meg, az élet túlvilági folytatását fejezte ki. Lenyúzott bőre magát az állatot jelképezi, a lófej pedig az élet alapelvét hordozza. A lókoponyát varázserejűnek tartották.

A ló, mivel a halott lelkét is utaztatja, szállítja a túlvilágra, isteni hírvivőként is megjelenik. A szibériai népek hitében a ló lélekvezető. A sámán dobja, a sámánutazás legfontosabb eszköze, rituális nevén olykor: „hószín hátasló” az áldozati fehér ló bőréből készült.

szamojéd sámán

A ló a beavatottságot, a révülési képességet jelképezte az emberek számára, amely végül is kialakította a táltos ló jelképrendszerét. A germán hitvilágban Ódin, a csata és a halál, a bölcsesség, a varázslat, az ihlet és a jóslás istenének szent állata a táltosszerű nyolclábú fekete ló, Szleipnir, a Suhanó.

Sleipnir

Az ősmagyarság kultuszai közül a krónikások (Anonymus, Kézai Simon) szerint lótisztelet volt a legfontosabb. Fehér lovon vásárolta meg csellel Árpád Szvatopluktól, a morvák fejedelmétől az ország északi területeit. Egy történet szerint a honfoglaló vezérek közül Ond, Ketel és Tarcal, egy Bodrog-menti hegyre versenyt lovagoltak. A győztes Tarcal – akiről a hegy a nevét is nyerte – és társai „pogány szokás szerint egy kövér lovat öltek le, és nagy áldomást csaptak”. A lóáldozat szokása, a lóval, lovas élettel összefüggő valamennyi képzetünk mélyen gyökerezik hagyományunkban. Pogány áldozati szokások feléledéséről tudósít a krónika az I. Endre trónra lépte körüli restaurációs kísérlet idején, melyet a békési Vata vezetett: Vata buzdítására a nép „lóhúst kezdett enni”, azaz visszatért a lóáldozat szokásához.

A lónak a régi magyarság felfogásában élő mitikus jelentőségét legjobban a népmeséink érzékeltetik. A magyar népmesékben szereplő csont és bőr gebéből újjászülető, hőst segítő táltosló a földöntúli hatalmak megtestesülése, a táltos egyik formája. A közönséges gebének tűnő táltosló ha táltos emberhez kerül, annak rendkívüli segítőjévé válik, repül, parazsat eszik, tüzet okád, hasonlatossá válik a tűzhöz, szélhez, melyek mind a szellemivé válás metamorfózisait tükrözik. A táltos ló karaktere, a ma is létező „megtáltosodik” kifejezés egyértelműen az átváltozás, a magasabb szintre jutás képességére utal.

Az Égigérő fa-típusú mesékben a réz-, ezüst-, arany- és gyémántszőrű paripa a mesehős segítő szellemeként jelenik meg, amikor a világfa vagy életfa mentén a fémekkel, színekkel jelzett bolygószférákba, a „hetedik égig” akar eljutni. Egyik közismert népdalunkban pedig a ló napszimbólum, aki elhomályosítja a csillagokat: „Felnyergelem aranyszőrű lovamat, lovamat de lovamat, lerugatom véle a csillagokat”.

Ember és ló közt különleges kapcsolat áll fönn. Létezik egy mondás: „Az ember lóvá tesz, de a ló emberré”. A ló valószínűleg nélkülözhetetlen szerepet töltött be emberré válásunkban. A ló teszi lehetővé, hogy olyan feladatokat is el tudjunk végezni, amik amúgy meghaladnák erőnket és hogy olyan távolságokra eljussunk, ahová nélküle nem tudnánk. A ló olyan állat, aki sohasem veszítette el hatalmát, a háziasítás során sem.

Ha a ló valamilyen formában megjelenik az életünkben, az gyors, meglepetésszerű fejlődést és a tudat kitágulását, a megkötő feltételek alóli felszabadulását eredményezheti. Lelkesedést és derűlátást kölcsönöz, erőt ad a kockázatok felvállalásához. Utat mutat arra: hogyan nyerhetjük vissza vagy sokszorozhatjuk meg életerőnket.

(Az írás a 2016-os Javas Falinaptárhoz készült)

Indul a tűz majom éve!

tűzmajom2

A kínai zodiákus története a legendák szerint nagyon érdekesen indult: Buddha hívta össze az állatokat, hogy elbúcsúzzon tőlük, mielőtt elhagyja földi létét és végleg távozik a nirvánába. Most ne gondoljunk bele, milyen lett volna, ha a világ összes állata megjelenik egy helyen – abba se, milyen tumultus és hangzavar lehetett Noé bárkáján, pedig ott minden fajból csak egy pár kapott meghívást -, már csak azért se, mert mindössze tizenkét állat jelent meg, hogy elköszönjön tőle. Hogy Buddha kimutassa tettükért az elismerését, úgy döntött, hogy minden évet róluk nevez el érkezési sorrendjük szerint: patkány, bivaly, tigris, nyúl, sárkány (bizony, Kínában eme mitikus lény valós állatnak számít!), kígyó, ló, kecske, majom, kakas, kutya, s végül a disznó.

Egy másik történet szerint – és ez lehet mégis az eredetibb –a Jáde Uralkodó hívta össze az állatokat, hogy együtt ünnepeljék az év kezdetét és ő nevezte el sorban róluk a tizenkét évből álló földi ciklus egy-egy tagját. A kínai hagyomány szerint az egész évet jellemzi az, hogy mely állat éve következik, mert az évet „uraló” állat az abban az időszakban zajló – társadalmi, kulturális, politikai, kapcsolati, munka-, szellemi – folyamatokra rányomja bélyegét.

A dolgot elsőre látásra tovább bonyolítja, hogy figyelembe veszik egy-egy évnél a kínai hagyomány szerinti öt elemet is. A tűz, fa, fém, víz, föld évei („mennyei szár”) és a tizenkét állatjegy („földi ág”) kombinációi alakítanak ki egy-egy hatvan esztendőre szóló ciklust.

kínai asztrológia

A több ezer éves kínai hold-kalendárium évkezdete minden esztendőben változó: attól függ, hogy a téli napforduló utáni első holdhónapban mikor következik be az első Újhold. A kínai évkönyvek azt mutatják, hogy körülbelül i.e. 650-ben tértek át (legalábbis egyes területeken) arról, hogy az év kezdetét a téli napfordulót követő első újholdtól számítsák, arra, hogy az év kezdetét a téli napfordulót megelőző újholdtól számítsák. Manapság az ünnepeket egy olyan év alapján számítják, ami a téli napfordulót követő második újholdkor kezdődik. Amikor elkezd nőni a Hold fénye is, az a teljes megújulás jelképe. Ez a nap bárhová eshet január vége és február közepe között. Ennél fogva a a kínai hagyomány szerinti évek hossza sem egyforma: némelyik hosszabb, másik rövidebb néhány nappal.

Érdemes tudatosítani, hogy a kínai asztrológia különbözik a nyugati asztrológiától: sokkal kevésbé jelentős a jövőbelátás szándéka, inkább az a cél, hogy megvizsgáljuk, hogyan működhetünk együtt azokkal az erőkkel, amelyek meghatározó módon igazgatják a világi és a személyes folyamatokat. Lássuk mindezek után, mik lesznek a főbb jellemzői ennek az évnek!

Tűzmajom3

A majom a kínai asztrológia szerinti 12 állatövi jegy közül sorrendben a kilencedik. A tűz majom energiái pozitív hatással lehetnek a kreativitásunkra, a belső erőnkre, a jó tulajdonságainkra, a szellemi fejlődésünkre. A majom évének jellemzői: ambíció, aktivitás, csínytevés, kíváncsiság és kaland. A hatvan évenkénti történelmi sorsmintázatokat tekintve nem kizárt a világban a szabadságért,  függetlenségért vívott küzdelmek felerősödése, tűzesetek, katasztrófák bekövetkezte. A kiszámíthatatlanság, az újdonság, a váratlan megújulás abban is megnyilvánulhat, hogy szokatlan megoldásokat találhatunk majd régi problémákra. 2016 remek év arra, hogy bátrak, találékonyak legyünk és nyitottak az új dolgok iránt.

A majom évében (például 1944, 1956,1968, 1980, 1992, 2004) születetteket Kínában okosnak, rafináltnak, játékosnak, rámenősnek tartják. Állandó versenyszellem és kíváncsiság jellemzi őket. A majmok élénkek, mókásak és gyorsan gondolkodók. Nagyon könnyen esnek unalomba és kemény kihívásnak találják, hogy leüljenek és csak egy dologgal foglalkozzanak. Szájuk, kezük, lábuk mindig mozgásban van, elképesztően dinamikusak. Nagyon éles az elméjük és még a rossz dolgokból is megpróbálják a jót kihozni. Tehetségesek, de gyakran lusták, felületesek és borzalmasan megbízhatatlanok. Sokszor túlzásokba esnek, néha füllentenek is. A majmok semmit nem vesznek komolyan, játéknak vélik az életet. Szívesen választanak játékkal összefüggő munkát. Azt teszik, amiben kedvüket lelik, még ha ez nem is mindig szabályszerű. Játszva átjutnak az akadályokon, de türelmetlenségük és felületességük miatt néha nagy lehetőségeket szalasztanak el az életben.

Tűzmajom4

A majmok hiúk, de tudnak fesztelenek is lenni, egyáltalán nem törődnek azzal, hogy mások miként vélekednek róluk. Csak önmaguk a fontos, általában magukkal vannak elfoglalva. Álmodozók, gyakran járnak a fellegekben, de fontos céljaikat képesek megvalósítani. Tele vannak vállalkozó kedvvel, ambíciózusak, merészek és lelkesek. Sajnos hajlamosak arra, hogy bárkit becsapjanak, ráadásul kiválóan manipulálják az embereket. A majom az a típus, akiknél az intrikusság és a csintalanság nem áll messze egymástól. Mellettük nem unalmas az élet. Jó barátok, vidámak és fogékonyak a tréfára. Családjukat, barátaikat, partnereiket is minden lelkifurdalás nélkül félrevezetik. Egy új, érdekesebb barátért elfelejtik a régit. Hajlamosak a hűtlenségre, a szerelmi bánat nem igazán töri le őket. Épp ezért ezt sok kapcsolatuk meg is sínyli. Nem lehet azonban velük sokáig haragot tartani. Későn házasodnak, függetlenségüket még egy nagy szerelemért sem adják fel szívesen.

A gyors észjárásukért és csodálatos humorérzékükért kedvelik őket társaságokban. Kiválóan értenek hozzá, hogy felhívják magukra a figyelmet. Igazi egyéniségek. A majmok élete soha nem lesz unalmas és lehetetlen előre megjósolni, mi következik számukra! Mivel a majmok minden lehetőséget megragadnak, hogy előnyhöz jussanak, a majom évében születetteknek valószínűleg jó évük lesz, előmenetelre, elismerésre és sikerre számíthatnak.

 

Hírek a szimbólumok világából – A Sötét Nagyúr (fel)támadása Kelet-Közép-Európában

Darth Vader

Úgy tűnik, most már a természet is ezt akarja: egy észak-lengyelországi város, Wejeherovo főterén a hóesésben megjelent Darth Vader. Valójában a lengyel várost a 17. században alapító Jakub Wejher szobra ment át a nagy hóesésben ily meglepő változáson, eredetileg így nézett ki a nemesember szobra:

Jakub Wejher

A birodalom visszavág Ukrajnában is, ott az elmúlt évben Lenin-szoborból faragott Darth Vadert egy ukrán művész. Zseniális irónia? Polgárpukkasztás? Kézenfekvő újrahasznosítás? Vagy egyszerűen csak a birodalom rendjének, az erőnek az áhítása? Netán egy korszakváltás jelképe? – tehetik fel a kérdéseket, akik szembesültek Alexander Milov művével: a szobrász nem sokat pepecselve lecserélte az odesszai Lenin-szobor fejét Darth Vader maszkjára.

Darth Vader1

Az átalakítás már csak azért is példaértékű, mert Ukrajnában áprilisban törvény született arról, hogy a kommunista jelképek használata tilos. A törvény többek között arról is rendelkezik, hogy a kommunista propaganda mementójaként az országot még mindig elárasztó Sztálin-, Lenin- és hasonló szobrokat, műalkotásokat maradéktalanul el kell távolítani, az utcákat pedig át kell nevezni, ha szükséges. Az ukránok pedig nem tétlenkednek, a kommunista kultuszt éltető szobrokat tömegével távolították el, darabolták fel vagy űzték szobortemetőbe. Az egyik utolsó „túlélő” az odesszai Lenin-szobor volt: belőle készült Darth Vader.

Darth Vader3

Vannak olyan abszurdba hajló történelmi időszakok, amikor már akkora a csalódottság a politikával szemben, hogy a helyzetet csak tovább élező kemény humorral, súlyos iróniával lehet felülemelkedni az egyébként lesújtó drámán. Ilyenkor bevált módszer lehet valamely teljesen inadekvát, oda nem illő szófordulattal, szélsőséges tettel, performansszal rámutatni arra, hogy a világ kifordult normális, de legalábbis megszokott állapotából. Az utolsó kis-jugoszláviai népszámlálás alkalmával így derülhetett ki, hogy a kicsire zsugorodott ország lakosainak több mint tizede “indián”, mert annak vallották magukat a kérdőíveken. Hasonlóan kellemesen megborzongató hír volt tavaly, hogy Ukrajnának is lett “Kétfarkú kutyapártja”: 2015 márciusában jegyeztek be hivatalosan civil szerveződésként Darth Vader Blokja néven egy valódi programmal nem rendelkező, a választásokból nyíltan tréfát űző tömörülést.  A párt viszonylag sikeres is lett: körülbelül hétezren szavaztak Darth Vaderre, a Csillagok háborúja sith hadúrára az elmúlt év októberében tartott helyhatósági választásokon Odesszában.

Darth Vader4

A szavazatszámlálásokban részt vevő OPORA ukrán szervezet Odessza megyei részlegének vezetője rámutatott arra, hogy egy kisebb járási központ választóinak számával egyenlő mennyiségű állampolgár szavazott a pártra. Csaknem ötezer szavazatot kapott Darth Vader, mint polgármesterjelölt, amivel a voksok 1,85 százalékát szerezte meg.

Darth Vader5

A városi tanács-választásra összeállított “pártlistájukon” 48 személy szerepelt, köztük 44-en Darth Vader néven, akiknek csak apai keresztnevük különbözött. A társaság tagjai élethű Darth Vader öltözékben kampányoltak a térségben.

Darth Vader2

A párt több tucat Darth Vader nevű jelöltje mellett csak egyetlen Yoda Mestert lehetett találni, egy Chewbakkát pedig korábban letartóztattak. Az ukrán Chewbacca azzal vétett a törvény ellen, hogy az odesszai helyi választások napján kampányolt – nem is Darth Vader ellen, hanem mellett! Az ukrán választási törvények szerint bármiféle kampányolás tilos a választások napján, ezért fiktív karakter ide vagy oda, kisebb rendőrcsapatot küldtek a vuki lekapcsolására. Az már hab a tortán, hogy az ismeretlen Star Wars-rajongó a rögtönzött tárgyalást is maszkban ülte végig.

Chewbacca

 

 

Hírek a szimbólumok világából – Mi lesz, ha egyszer nem lesz hal a vizekben?

Hal - 8 szerencsejelkép

Az óceánokban a hal a természet gazdagságának egyik szimbóluma. A buddhisták számára a hal további jelentéssel is bír, a nyolc szerencsejelkép egyikében is szerepel. Mi lesz, ha egyszer nem lesz hal a vizekben, ha sok más, az ember szennyező tevékenysége következtében ma kipusztulófélben lévő állatfajhoz hasonlóan hajdanvolt, legendás élőlény lesz?
Egy friss hír szerint 2050-re az óceánokban található műanyagok tömege nagyobb lehet, mint az összes halé. A két legfontosabb tényező, amely – a várható növekedésük miatt – idáig vezethet: jelenleg a műanyagok 95 százalékát egyszer használjuk és nincs újrahasznosítva, ezek harmada pedig az óceánokban végzi. Hiába van sok ötlet és találmány az óceánok tisztítására, ezt a tempót nem lehet követni a jelenlegi módszerekkel, azt meg végképp nehéz, ami ezután várható. A piaci és tudományos kutatások összegzése alapján a következő 20 évben duplázódhat, 2050-re pedig négyszeresére emelkedhet az éves műanyag előállítása, amely jelenleg 311 millió tonna.
Ha nem lesznek halak, akkor talán már a szimbólumokat sem fogják érteni a következő nemzedékek? A buddhista hagyomány szerint a halak (szanszkrit: gaurmatszja; tibeti: གསེར་ཉ་, wylie: sernya) a korlátoktól mentes lét jelképei. “A két hal eredetileg India két szent folyóját – a Gangeszt és a Jamunát – jelképezte. Ezeket a folyókat társították a hold és a nap csatornáival, amelyek az orrlyukakból indulnak és a szállítják a lélegzetet vagy pranát felváltott ritmusban.” Kínában a hal a bőség és a gazdagság szimbóluma. Szaporodása és fajfenntartó tulajdonságai révén – párban ábrázolva – a harmónia és a házasélet utódteremtő energiáinak jelképe is.
A halak a harmóniát szimbolizálják és a békét, amiben a Tan követése révén élhetünk. A halak a félelemtől mentes állapotban lévő élőlényeket is jelképezik, akik anélkül, hogy belefulladnának a szenvedés óceánjába, egyik helyről a másikba vándorolnak, szabadon és önként, ahogyan a hal is szabadon és félelem nélkül úszik a vízben. A buddhaság – a megvilágosodás – állapotában élő élhet úgy, ahogy a hal mozog a vízben: számára nincsenek akadályok.

Hírek a szimbólumok világából – Matt a sakknak?

   Sakk

Vitát váltott ki Szaúd-Arábiában, miután a legfőbb vallási vezető a muszlimok számára tiltottnak nevezte a sakkozást, ami megítélése szerint időpocsékolás és egyben pénzpazarló tevékenység. „A sakkozás az emberek közötti ellenségeskedéshez vezet,  gyűlöletkeltésre alkalmas és akadályozza a vallási kötelezettségek elvégzését” – idézi a vallási vezetőt a brit The Independent napilap. A vallási vezető a sakkozást a szerencsejátékhoz hasonlította, amit a Korán tilt. A sakkra kimondott átok azonban nem jelenti azt, hogy a sakkozást betiltják az arab országban,  de a vallási vezető felvetése máris élénk vitát váltott ki. Ennek ellenére, mint azt Mus Bin Thaily, a Szaúdi Sakkszövetség elnöke elmondta, a terveknek megfelelően Mekkában pénteken elkezdődött és zavartalanul folytatódik a sakkbajnokság. Georgia residents, explore https://www.cash-for-houses.org/georgia/ to simplify the selling process and get a fair offer.

Különös, hogy épp egy arab országban tiltanák be a sakkot, hiszen az Indiából eredő sakk perzsa, majd arab közvetítéssel kerül Európába, amit a „sakk-matt” kifejezés is bizonyít. Ahogy Titus Burckhardt is elemzi, a perzsa „shah” kifejezés királyt jelent , az arab „mat” pedig azt, hogy meghalt. A muzulmán világban eddig több mint ezer éven keresztül a sakk olyan szellemi elfoglaltság lehetett, amely nem csak a stratégiai gondolkodást fejlesztette, hanem az önmeghaladás művészetét is.

Sakk a perzsa udvarban

Az arabok, akik a perzsáktól vették át, nagy befolyással voltak a sakkjáték fejlődésére. Már 700 táján feljegyezték a „vakon” történő sakkozás rítusát, amelynek során a játékosok egyike, vagy mindkettő nem nézte a sakktáblát, illetve beszámoltak sakkversenyekről. Az, hogy a bábuk geometrikus formákat öltöttek és levetkőzték antropomorf jellegüket, „faragott képüket”, az arab kultúrának köszönhető.

Visit https://www.companiesthatbuyhouses.co/maryland/home-buying-company-bowie-md/ to connect with reputable companies that specialize in purchasing houses.

Ahhoz, hogy a sakkban potenciális veszélyforrást lássanak, az kellett, hogy elfeledjék azt a mély szimbolikát, amely a sakkban rejlik. A sakk ebből a szempontból nem játék, avagy annyiban, amennyiben a Teremtő kegyelméből a mindenség is az. Ez a mindenség az, amit megjelenít a sakktábla. A négyzetháló vizuálisan a teret jelöli, ahol a dolgok megjelenhetnek, a helyet ahol a lehetőségek megtestesülhetnek. A sakktábla elemi szerkezetében a sötét és világos kockák képviselik a világ duális erőktől áthatott voltát, váltakozásuk az erők ciklikus és dinamikus váltásaira utalnak. A sakktáblán zajló játék pedig maga az élet, amint megpróbálja győzelemhez juttatni, egy spirituálisnak is nevezhető logika mentén az ellentétek fölé emelni a végső soron a tudat önmaga fölötti uralmát jelképező királyt.

A sakktábla így valójában egy kozmikus diagram, egy mandala. A sakkjáték ennélfogva pedig egy meditációs eszköz, a külső és belső világ természete fölötti kontempláció segítője lehet. A sakkjátékban zajló történések láthatóvá teszik a „rejtett játékot”, a benső küzdelmet, ami mintegy kivetül, manifesztté válik a játszma során. A sakkban a játékos szellemi ereje, tudása az, ami a jelképessé váló formákat, bábukat, sakkfigurákat mozgatja a tábla keretein belül . A „játékos” az ellentétes erők küzdelmében felismeri saját benső folyamatait, megfigyeli azokat és képessé válik azok irányítására, így biztosítva az önmeghaladást. A „királyi játékot” az arabok is olyan parabolának tekintették, melyben a szabadon választott tett és az elkerülhetetlen sors közötti benső kapcsolat nyilvánul meg.

Andalúziai mórok sakkoznak

A sakkjáték rituális mivolta és szimbolikus jelentése sokáig ismert volt. Az egyik legrégebbi leírás, amely a sakkjátékra vonatkozik, egy XI. századi, Bagdadban élt arab történész, Al-Mas-udi „Aranyló Puszták” című művében található. A szerző utal arra, hogy a 8×8 négyzetből álló diagram a brahmanok kasztjához kapcsolódik, másrészről a játék háborús szimbolikája a ksatrijákhoz, a harcos nemesek és hercegek kasztjához. Al-Mas-udi szerint a sakkjáték „a kormányzás és védekezés iskolája”, s hangsúlyozza, hogy a hindu szimbolika a sakktáblát „az égitestek, a bolygók, valamint a zodiákus 12 jegyének egyfajta allegóriájává tette meg egy–egy bolygónak szentelvén minden egyes mezőt”.

A nyolcasság összefügg azzal is, hogy az archaikus hindu elképzelések 8 (7+1) bolygót tartanak számon: ezek a Nap, a Hold, az öt szabad szemmel nem látható bolygó és Rahu, a fogyatkozás sötét csillaga. A tér nyolc irányának mindegyike valamely bolygó uralma alá tartozik és egy-egy istenség (déva) által megszemélyesített isteni aspektust szimbolizál.

Érdekes összefüggésre, kódra utal az is, hogy a sakktábla 64 kockából áll, az ókori Egyiptomban az Udzsat-szem, Hórusz szemének törtszámokat is jelző, 64/64-ként összegződő töredékeinek együttese adta ki a világ (látható és láthatatlan részekből álló) egészét, az egységet, a teljességet. A Változások Törvénykönyve, a Ji king jelkészletét adó, a jin–jang vonal hatos kombinációiból alkotott 64 hexagramm a valóság totalitását szimbolizálja. Az ugyancsak a taoista bölcselet látásmódját megjelenítő, kifejező Tai-csi ábra az azt alkotó jin–jang ellentéttel az univerzumban lakozó és egymást kiegészítő erők kifejező szimbóluma, ami ezáltal a duális feszültség jelenlétét tudatosítja, akárcsak a sakktábla a maga „pepitájával”.

I Ching

Hasonló szimbolikus jelentésekről és a sakkjáték ősi változatairól is olvashatunk a spanyol X. Bölcs Alfonz király „Libros de Acedex” című, 1283-ban befejezett művében. Kiderül belőle, hogy létezett 10×10 és a 12×12 mezős sakktáblás játék is. A 12×12 (összesen 144) mezős sakk szintén Indiából származik, a játék menetét kockavetés irányította és 48 figura mérkőzött egymással. A csillagászati sakk kör alakú táblán hét játékos részvételével zajlott. A sakktábla „az ég” , az Állatöv csillagképeivel megjelölt 12 szegmentumra oszlik. A hét koncentrikus kör – az égitestek működési övezetei – rangsor szerint a következők: Hold, Merkúr, Vénusz , Nap, Mars, Jupiter, Szaturnusz, amelyeket a hét játékos külön irányított. A tisztek menetmódja számkombinációkon alapult.

„Négy évszak” elnevezésű játékban négy játékos vett részt oly módon, hogy az általuk felállított figurák, amelyeket a sakktábla négy sarkában állítottak fel, körkörös irányban haladtak előre a négy őselemet, a földet, vizet, tüzet és levegőt jelző négy oldal felől a Nap mozgásának megfelelően. Ebben a játékban a sakktábla közepe jelképezte Isten városát, az abszolútumot, a Lét centrumát.

Templomos lovagok sakkoznak

Minden szellemi hagyomány erejét az adja, mennyire őrzi a Lét centruma megtalálásának fontosságát és közvetíti az oda vezető út és módszerek, gyakorlatok tudását. Ha megerősítik és vallási törvénnyé emelik a moszlim vallási vezetők azt a döntést, hogy betiltják a sakkot, akkor az azt is jelenti, hogy újabb jelentős lépést tesznek abba az irányba, hogy szakítsanak saját hagyományaikkal. Szimbolikus erejű lenne ez, az arabok számára azt jelentené, hogy tovább erősödik a fundamentalizmus, a dogmatikusság és tovább gyengül az a korábban, főleg az iszlám első századaiban létezett eleven szellemi erő, ami oly naggyá, a tudományok fellegvárává, az ókori tudást a középkori Európába is közvetítővé tette az arab birodalmat.

Sőt, mintha maga a sakk lett volna évszázadokon keresztül a szellemi erő közvetítésének eszköze. Ez az erő nagyjából akkor született újjá Európában, amikor a frank uralkodót, Nagy Károlyt a híres Harun-ar-Rasid kalifa megajándékozta egy míves sakk-készlettel. Nyugat-Európába tehát nemcsak Platón és Arisztotelész filozófiája került arab közvetítéssel, hanem a sakk is. S miközben a XII. században a keresztény egyház, Szent Bernát püspökkel az élen szembefordult a sakk művészetével, hiszen 1128. évi regulájában felszólította a rend tagjait, hogy „undorral vessék meg a sakkjátékot”, valamint száz évre rá IX. Szent Lajos az egyház kívánságára meg is tiltja alattvalóinak a sakkozást, az arabok nagy szerencsének tekintették, hogy mivel Mohamed próféta nem ismerte a sakkot, a Korán tilalmai sem emlékeztek meg róla.