Hősi életút a mai korban – Utószó Hajdu Ráfis Gábor: Hit és gyógyulás című posztumusz kötetéhez

 

HRG_2014-198x300

2017. január 7-e, Vízkereszt másnapja. Most ér véget a Szent Efrém Férfikar ünnepi előadása a Szent István bazilikában. A magasztos, emelkedett, szakrális zene dallamai kapcsán is arra gondolok, hogy ha történetesen úgy alakult volna, hogy egy ilyen este valakit felhívhatok, tartson velem a koncertre, akkor Gábornak biztosan telefonálhattam volna. S nem csak nem lepődött volna meg, hanem ha családi programjai és feladatai engedik, ő Pilisszántóról, én Pesthidegkútról indulva hamar találkoztunk volna, hogy együtt menjünk el a fagyos idő, az alig fűtött templom és a kései kezdés ellenére a koncertre.

Barátainkról sok mindent tudhatunk, de maradhatnak fehér foltok, így nem vagyok tisztában Gábor zenei ízlésével. Mégis, az, hogy érdeklődésünk jórészt azonos irányú volt, s hogy Gábor is a régmúlt átmentett értékei felé mutatott elkötelezettséget és nyitottságot, elég lett volna, hogy elhívjam. De már nem hívhatom el. Ő számomra nemzedékünk, korosztályunk – akik lassan az ötvenedik év betöltésére készülünk – első halottja. Egy évben születtünk, éppen ezért rendített, rengetett meg két évvel ezelőtti váratlan halála.

Éveken keresztül dolgoztunk együtt, s ez a közös munka abban jelent meg, hogy fórumot biztosítottam az ebben a kötetben összegyűjtve megjelenő tanulmánysorozata számára és előadáslehetőséget is szerveztem neki, ahol például kutatásai alapján teljesen új dimenziókkal gazdagíthatta az aszklépioszi gyógyításról eddig kialakult képet. A hit és gyógyítás címet ehhez képest szűknek éreztem, úgy sejtem, s ebben már-már intuitív bizonyosságom van, hogy valójában a gyógyítás-gyógyulás és – e szavak etimológiai kapcsolataitól is elválaszthatatlan – javítás-javulás transzcendens vonatkozásai érdekelték.

Hozzám hasonlóan mentálhigiénikus szakemberré képezte ki magát, ami kellő alapot, ugyanakkor tág szemléleti megközelítést biztosított felesleges megkötések nélkül a segítő tevékenységhez. A görög orvosisten ennek jelképe és inspirálója lehetett: a benső átalakulás segítésének és az ettől elválaszthatatlan – szimbolikusan értett – isteni erőkből töltekezésnek a gyógyító módszere kapcsolódhatott hozzá.

Gyakran hosszú út vezet odáig, hogy valaki rátaláljon élete olyan mélységű értelmére, hogy az például a mások iránti segítés szándékában kristályosodjon ki. Gábor életének is jelentős szakaszai teltek tapasztalatszerzéssel. Ennek a folyamatnak minden egyes állomása értelmet nyerhetett a későbbiekben. Megtanulhatta például az emberi közösségek közötti erőtereket, beleláthatott a társadalmi hierarchiában valamely kitüntetett helyen – mindegy is, feljebb vagy lejjebb – állók kiszolgáltatottságába. Felismerései más létstratégiához vezethették, kivonult, szakított addigi pályájával, elkezdte felszabadítani magát, lehetőséget keresett függetlensége mind nagyobb fokú megvalósítására.

Túllépett az apai örökségen, s a harcművészetben megélt önuralom ideája segített levetni kora béklyóit is. Meghaladta a felvilágosodás elindította szemléleti dogmákat, így felismerte, hogy az ember nem társadalmi helyzetéből, környezetéből fakadó erők által ide-oda lökött lény, hanem autonóm szellemi folyamat, amely kibontakozásban, önfejlődésben van. Visszanyúlt ezért útmutatásért, önértelmezésért a korábbi korok eszményeihez és eközben tágította énhatárait, mások felé mindinkább szolgálatban megélve azt. Így váltak élete utolsó évtizedében élete pilléreivé a korábbi tanítás mellett a gyógyítás és írás is.

Ez a folyamat olyan szinten alakította át őt magát, amely a mai korban valóban ritkaság. Személyfeletti erők keltek benne életre, individualitáson túli transzcendens tartalmakhoz fért hozzá intuitív meglátások formájában, olyan áramlatokhoz, amelyek archetipikus mélységekből táplálkoztak, s átalakították sorsmintázatát és közel vitték örök előképek megéléséhez. Létével, sorsával bizonyító erejűen felmutatta, hogy sok szempontból szellemtől eltávolodott korunkban is érvényes a teljességre irányuló törekvés.

Nem csak első halottja nemzedékemnek, de első tanítója is, legalábbis abban az értelemben, ahogy ő írta egyik tanulmányában: „…a halál nem más, mint az élet édestestvére, A tükör, amelybe őszintén belepillantva bármikor mérlegre tehetjük életünk eddigi súlyát és értékeit. Barátaink, szeretteink halála sem más, mint az utolsó tanítás, amellyel a távozó még megajándékoz bennünket végső búcsúzásakor.”

Nekem a temetésén mondandó beszédre készülve adott lehetőséget, hogy először az ő sorsát érteni szándékozva világossá válhasson, mennyire „vegytisztán” jeleníthet meg egy ma élő ember archaikus, sőt időtlen tartalmakat. Hálámat azzal fejezhetem ki, ha e meglátásokat összegzem most e könyv utószavában is.

Mindenekelőtt a hős archetípusa bontakozott ki benne, annak jellegzetességeivel, amelyek csírájukban már ott láthatók utólag élete korai eseményeiben is, de amelyek a későbbiekben kaptak igazán jelentős tápot. A mitológiai analógiák feltárása azért is fontos, mert segít megérteni azt a folyamatot, ahogy a hős minőségeiből, jellemvonásaiból egyre több nyilvánult meg benne. A görög hősmítoszok a dolgok mélyére, avagy magasára kívánnak mutatni és szereplői nem egyszerűen egy-egy egyedi ember, hanem az emberi mivolt koncentrátumai, archetípusos megjelenítői. Ám ez a koncentrátum életre kelhet egy-egy emberben, mégpedig egy kortárs személyben is, hiszen ezek a minőségek, amelyek által valamennyien erősebbé válhatunk és fejleszthetjük magunkat, ősi mintákként a mai napig bennünk élnek, vagy inkább helyesebb azt írni: szunnyadnak.

Vagyis a hős archetípusa ma is élénken működik: a korábbi mitikus hősök helyett ma élő személyek jelenítik meg. Minél inkább hasonlít az életünk a mitikus hősök életére, annál biztosabbak lehetünk abban, hogy sorsunkat ezek a személyfeletti, örök áramok határozzák meg. A személyiség maga ugyanis egyre kevésbé megfogható, definiálható, mind szubtilisabb jelenség lesz azzal párhuzamosan, ahogy archetípusos meghatározottságát tetten érhetjük.

Ennek teszünk most kísérletet Gábor sorsa vonatkozásában.

A mítoszok leggyakrabban a tudattalanból az adott kultúrában élők számára küldött üzenetek, amelyek modellt nyújtanak, hogy miként győzhetik le az általános emberi nehézségeket, problémákat. A hősök történetei megmutatják a belső fejlődés útjait, erkölcsi példákként szolgálnak. Mindezeken túl – s Gábor élete erre példa – a hős prototípusának részévé, manifesztációjává, potenciális hordozójává, rituális inkarnációjává lehet válni. Ezzel életre lehet kelteni az archetipikus energiát, ami összesűrűsödik, kikristályosodik, képpé válik a prototípusban. Ez a megadott minta szerinti létmódváltás és azonosulás olyan szakrális intenzitást érhet el, hogy az egyén alkalmassá váljon arra, hogy létezésében orientációt nyerve önmagában aktualizálja és totalizálja a hős archetípusát.

Gáboré heroikus élet volt, mégpedig a hérosz szó eredeti, „védelmező”, „védő” vagy „őr” jelentése szerint. Ha végigvesszük a hős életútjának jellegzetességeit, akkor számosat találunk, ami Gábornál is megjelent. Ilyen az, hogy részleges anya-, illetve apadeprivációban nőnek fel (kamaszkora kezdetén halt meg édesapja). Avatási próbatételeken mennek keresztül, kiválóságuk vagy erejük gyorsan nő – Gábor hamar magas szintre jutott egy harcművészeti ösvényen. A mítoszok arra utalnak, hogy a héroszt a megpróbáltatások sorozata erősíti meg, amely eredményeként képessé válik azon nehéz feladatok megoldására, amelyekkel az élet állítja szembe.

Önnön fokozása, kereteinek folyamatos túlfeszítése nélkül a hős-archetípus nem tud egy adott személyiségben uralomra jutni. Erre az önfelfokozásra azért van szükség, mert a hősnek saját személyes körein messze túlmutató feladatot kell elvégeznie. Az igazi hős önakaratáról lemond, s erejét egy magasabb akarat, egy eszmény szolgálatába állítja. A hérosz a képességeit tehát nem a saját érdekében, hanem az emberiség javára használja. Az „istenek” akaratát hivatott teljesíteni a földön, az emberek közt, rendet teremtve az életben és érvényesítve benne az igazságot, a mértéket, a törvényeket, szemben a diszharmóniával.

A hősnek olykor elrejtett kincset kell keresnie, ami a még nem kinyilatkoztatott isteni lényeg és az ezoterikus ismeret. A hérosz értékcentrikus ember – ez azt jelenti, hogy a megsejtett isteni értékrendet kívánja világba formálni. A hős mindezek révén az emberek szószólójává válik, közvetítővé: szent és profán, a múlt értékei és a jelen között. Jó példa erre Gábor esetében éppen ez a kötet.

Gábor hősként a harcot benső küzdelemmé nemesítette, amelynek csak külső manifesztációja volt a harcművészet. Arról, hogy a külső jelek sokszor mennyiben tükrözik a benső eredményeket, sokat elmond, hogy Gábor 3. danos kyokushin karate mester volt. A benső küzdelem mellett azonban, ha kellett, nemes ügyek, értékek mellett küzdelemben is kiállt a hatóságokkal szemben, a benső ereje birtokában szükség esetén beleállt a konfliktusba.

A hős magasabb tudatossági szinten olyan, aki saját sorsát ismeri és vállalja. A hősi minta az ideális megoldás útját mutathatja meg az én számára, számos próbán, válságon át. Gyakran kerül mégis veszélyhelyzetbe. Miközben istenszerű attribútumokat ölt magára, ennek ára az önmaga képességeinek meghaladása és az így beteljesedő sorsszerűen rövid élet. A hősök többsége váratlan halált hal. A halál azonban az érettség, beteljesültség jelévé válik.

Vannak olyan jellegzetességek, amelyekről csak Gábor nyilatkozhatna, mi legfeljebb sejtéseket fogalmazhatunk meg. Ilyen az, hogy a hősöknek „szabad bejárásuk van az isteni világba”. A mítoszoknak az is érdekes tanulsága, hogy a nehézségek, bajok oka sokszor a hős egyoldalúsága. Egy mai hős kapcsán a baj okát inkább a benne élő archetípus és a külső szerepe(k) közötti eltérésekben kereshetjük. Nem tudhatjuk, Gábor mennyiben őrlődött korunk Szküllája és Kharübdisze: a belső indíttatása és a külső világ elvárása között. Balesetei figyelmeztethették, mennyire nehéz feladat előbbinek megfelelni a mai korban.

„A heroikus tradíció a maga egészében pedig ki­zárja a békét, a nyugalmat és a boldogságot. Ez a küzdelem-halhatatlanság: az örök harc, az erőfeszí­tés megnyilatkozása. A nagy tettben akar istenülni.” – írja Hamvas Béla. Majd folytatja: „A hérosz tudja, hogy a heroikus élet feltétlenül tragikus. Az aranykor pedig idillikus. De a hérosz az istenülésnek fenséges megsemmisülés-alakját választja, és a hangtalan elmúlás-alakot elveti.”

Nyilvánvalóan ez volt Gábor vitalitásának, élet- és alkotóerejének forrása. Mindezzel természetesen nem Gábor alakját kívánom eszményíteni, felmagasztosítani, hiszen férj volt és apa és szomszéd – vagyis ember, mint mi. Ám mivel emberek vagyunk, előttünk is ott áll a lehetőség, hogy megnyissuk magunkat a kozmikus távlatok, transzcendens magasságok és a kreativitást tápláló források felé.

Azzal, hogy a benne élő aktív archetípushoz kapcsolódott, Gábor is kreatív energiát szabadított fel. Ám a hősi létmód egyben kijelölte a bejárandó út rövidségét is. Gábor gyors és intenzív életet élt. Egy élet értékét ugyanakkor nem a hossza adja, hanem a többiekért végzett szolgálat és a tudatosság mértéke. S hogy milyen nyomot hagyunk a világban. Ilyen nyom ez a könyv is – váljon minél több ember számára a megszabadulás és kiteljesedés útmutatójává!

Csörgő Zoltán

Hajdu Ráfis Gábor

Hajdu Ráfis Gábor: Hit és Gyógyulás című könyvének interaktív kerekasztal beszélgetéssel összekapcsolt bemutatóját 2017. március 4-én (szombat) 10 órakor tartjuk a Nyitott Műhelyben (1123 Budapest XII. kerület Ráth György utca 4.).

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.