A mai Halottak napja olyan keresztény ünnep, amely jóval későbbi eredetű, mint a november 1-ei Mindenszentek ünnepe. Ráadásul Halottak napja fokozatosan vált egyházi ünnepből általános megemlékezéssé az elhunytakról.
Halottak napját Szent Odilo clunyi apáttól (962-1048, 994-től apát, 1063-ban avatták szentté) ered, ő ezt 998-ban emléknapként vezette be a Cluny anyaegyház alá tartozó minden bencés házban. E napon a „szenvedő egyház” (Ecclesia patiens), vagyis a már meghalt és tisztítótűzbe került lelkek csoportja kerül a „küzdő egyház” figyelmének középpontjába.
Az ünnep összefügg azzal a századvégi szorongásos hangulattal, mely 1000-re a világvégét várta. Ilyen elképzelések mellett igyekeztek a halottakkal “jóban lenni”, az elhunytak szellemeivel jó barátságba kerülni. A sírokon gyertyát gyújtottak, hogy “szegény, fázós lelkek annak fényénél melengethessék magukat”.
Az ezredvégi világvége várás elmúltával azonban az ünnep megmaradt, a november 2-ai Halottak napját hamarosan a bencés renden kívül is megünnepelték. A 14. század elejétől a katolikus egyház egésze is átvette. 1915 óta a papok három misét celebrálnak Halottak napján, a miséző pap a három szentmise közül, egyet saját elképzelése, egyet a pápa szándéka szerint, egyet pedig valamennyi meghalt hívőért tart.
A megemlékezés a halottakról, elhunyt szeretteinkről, az értük való közbenjárás a purgatórium (tisztítóhely) katolikus hittételén alapul. Azoknak, akik Isten kegyelmében hunytak el, de törlesztendő bűn- és büntetésteher van még lelkükön, Isten színe előtt meg kell tisztulniuk. Lelkileg nagy vigasztalás a hátramaradottaknak, hogy imával, vezekléssel, szentmisével tehetnek valamit elköltözött szeretteikért. A halottak napi gyászmisék az örök életről és a feltámadásról szólnak.
Ez a nap a „lelkek emlékezete”. A Mindenszentekre és a Halottak napjára vonatkozó szokások az idők során összekeveredtek, s a legkülönbözőbb rítusok és hagyományok kötődnek hozzájuk. Ennek ellenére valamennyi ugyanazt hivatott megkönnyíteni: az ünneplés és a gyász napjai ezek, amikor a néma könnyektől a hangos zokogásig utat törhet magának az emlékezés, a fájdalom.
Ma tele vannak a temetők a megemlékezők gyertyáival és csokraival. Az élő hagyomány szerint ezen a napon az emberek felkeresik, megtisztítják, rendbe hozzák, feldíszítik hozzátartozóik sírját, virágokat, koszorúkat visznek az elhunytak tiszteletére. Az összegyűlő rokonság a síroknál a halottak üdvéért imádkozik, azokra is kegyelettel gondolnak, akik idegenben vagy ismeretlen helyen nyugszanak.
Ahogy törődünk a sírokkal, abban tetten érhető az önmegtisztulás igénye is. Fontos, hogy ilyen szimbolikus tettekkel kapcsolatot teremtsünk a múlttal – azzal a múlttal, amelyben a mi tetteink is gyökereznek. Ebben a találkozásban, töprengésben rendkívül fontosak a szimbólumok: ezek evilágiak, megfoghatóak, ugyanakkor túlnyúlnak, túlmutatnak mégis hétköznapi világunkon. Színesek és szépek a virágok, ám bennük rejlik a mulandóság. Gyertyát gyújtunk, s lassú elfogyásában látjuk az elmúlást, de a világosság, a tudatosság értékét, jelentését, jelentőségét is.
Mire besötétedik, a temető számtalan gyertya és mécses fényáradatában úszik. A gyertyák a halottakért égtek, az örök fényességre is emlékeztetnek, a tűz megtisztulást hoz.
Otthon gyertyát gyújtunk, annyit, ahány halottja van a családnak. Meghatottság és tisztelet hatja át ilyenkor a lelkeket. Átgondolhatjuk, milyen a mi viszonyunk a halálhoz, mit jelent nekünk túlvilág, vajon oda mit viszünk magunkkal, melyek a fő és maradandó értékeink. Fontos a csend, hogy csillapodjon bennünk a élet futóversenyének minden zaja, idegessége, feszültsége, s szólaljon meg a lelkiismeretünk, találkozzunk önmagunkkal.
A gyásznak megvannak a saját rítusai, amelyek egyúttal a megnyugvás és az elengedés rítusai is.
