Nagyon különleges lehetőségek rejlenek abban, ha két, egymástól látszólag távol álló témát egybekapcsolunk, mert együtt olyan inspirációs forrásként szolgálhatnak, amely által izgalmas és előrevivő szellemi be- és rálátásokra nyílik lehetőség. Így van ez az archetípusok gondolata és a gyógyítás kapcsán is. Maga a gondolat persze nem új, mondhatni létező irányzat ez az orvoslásban, tanácsadásban, ám mindenképpen érdemes újra körüljárni a kérdést.
De kezdjük az elején, azaz ott, illetve akkor, amikor megfogalmazódott az archetípusok gondolata. A múlt században a svájci pszichológus, a komplex analitikus pszichológia atyja, Carl Gustav Jung és a román származású vallástörténész, Mircea Eliade egyaránt megfogalmazta a maga archetípus-elméletét. Ám míg Jung az archetípusokban a kollektív tudattalan kifejeződéseit, domináns energiáját látta, így nála az archetípus a lélek szerveként jelenik meg, addig Eliade szerint az archetípus eredete a természetfeletti világban keresendő, azaz nem a tudattalanban, hanem a tudaton túliban. Számára az archetípus egyfajta isteni minta. De mindkettőjük szerint az archetípus egyetemes struktúrával van kapcsolatban, olyannal, amely mindenkiben benne van. Az archetípus tehát mélyen bennünk gyökerező ősi kódrendszer, amely példaértékű lét- és magatartásmintákat reprezentál.
Az archetípus jellemzője, hogy örökérvényű, azaz időtlen, bármely korban élő ember számára azonos energiapotenciált jelent, ismétlődő, tehát újra és újra megnyilvánulni igyekszik az egyes ember tudatában, vagy egy közösség számára, például a mitikus előképeket felmutató ünnepi szertartásokban. Szimbolikus, ami azt jelenti, legalábbis Jung megközelítésében, hogy a kollektív és a személyes tudattalan határán az addig erőtartalmat jelentő archetípus „képet ölt”, képként jeleníti meg magát. Legalábbis legtöbbször, mert ezek az energiák, amelyek a tudat különböző színterein, szintjein lappanganak, formálódnak, élednek fel, megjelenhetnek többek között hangokként (mantra) és mozdulatokként (mudra, ászana) is. Azaz több csatorna is létezik arra, hogy fel lehessen venni velük a kapcsolatot.
Felvenni pedig érdemes, hiszen az archetípusok önmagukon túlmutatnak, a bennük rejlő energia egy mély rendeződést, igazulást indíthat el, mégpedig azáltal, hogy értéket közvetítenek, olyan értéket, amely túlmutat az egyszeri, itteni és mostani létezésen és a legmagasabb emberi képességek kibontakoztatását teszik lehetővé. Ezt is célozzák, ennek érdekében lépnek olykor spontán fel, jelennek meg álmokban, nyilvánulnak meg egyszer csak szembetűnő gyakorisággal a környezetünkben, mint jelenségek, szimbólumok. Megnyilvánulásuk pedig szó szerint megnyílást céloz, ennek érdekében erőteljes hatással lépnek fel, aktivizálódnak az álmok mellett betegségek, megváltoztató események, lelki válságok, stb. kapcsán. Nem csak passzív módon lehet befogadni ezeket az erőket, hanem tudatosan meg is nyithatjuk magunkat, azaz aktiválni is lehet őket rítusokkal, valamint szimbólumrendszerek üzeneteinek tudatosításával.
Összességében tehát olyan, a tudatunk mélyén rejlő erőforrások az archetípusok, magyarul őselvek vagy ősképek, amelyek specifikus pszichikai illetve szellemi vagy szakrális energiával rendelkeznek, üzenethordozók, életünkben változást elindítók, sőt sorsalakítók és mindenképpen tudatosodást segítők.
Az archetípusok egy mély tudati erő legelemibb formái. Megnyilvánulnak a mítoszokban, szimbólumokban, rítusokban, s ezek olyannyira elválaszthatatlanok, hogy eredendően a mítosz a rítus magyarázatának, a rítus a megismételt mítosznak tekinthető, miközben mindkettő mélyén az ősképek, őserők igyekeznek visszakapcsolni minket az eredetünkhöz, szellemi lehetőségeinkhez.
Visszakapcsolódás. Igen, az archetipikus erő úgy is felfogható, mint a teremtő tudat által a teremtésbe kódolt üzenetek, amelyek mentén vissza lehet találni az eredethez. Úgy is ki lehet fejezni, kicsit talán költőien, de így működnek, segítenek kifejezni a sokszor szavakkal csak nehezen kifejezhetőt a szimbólumok, hogy ezekkel az ősképekkel van kikövezve az égbe, az eredethez visszavezető út. Ezek az erők teszik lehetővé a visszaemelkedést, visszakötést (religio) igába fogásukkal (jóga-judzs).
Az archetípusok alaperők, alapminták, ezeket követve túl lehet lépni a személyes létezésen, általuk a transzcendencia immanensé tehető. Az archetípusok kapuk a különböző lét- és tudatszintek között. Kódok, amelyek a lét titkainak megfejtéséhez segítenek, megadják a tervet, amelynek segítségével az ember tájékozódhat útja során. Megnyilvánulnak az analógiákban is: az analógiás lánc elemeit összekötő szál, „érzékfeletti azonosság” maga az archetípus, az archetipikus erő, melynek különböző megjelenései az egymással analógiában álló szimbólumok. Az analógiák ismeretében a külső és belső mindenség térképét kell birtokolni, ha az a szándékunk, hogy minden veszélyes csapdán és meredélyen áthaladjunk.
Az asztrológia természetesen már rég ismeri és használja ezeket az összefüggéseket. Ugyanígy a gyógyítás is, hiszen a betegségek és a gyógyítás kapcsán is megjelennek – mégpedig számos színtéren.
A gyógynövényekben is archetipikus erők nyilvánulnak meg, mondhatjuk úgy is: hatnak. Egyes gyógynövényeknek azért tulajdonítanak mágikus vagy gyógyerőt, mert égi előképük van vagy mert egy isten vagy egy hős használta őket. A magyar hagyományban ilyen például a Csaba íre vagy a Szent László füve. Egy monda szerint Csaba hun királyfi a katonáit a Csaba íre nevű csodás fűvel gyógyította. A csabaíre, azaz a vérfű mindenféle vérzést elállító tulajdonságáról egyébként más népek mítoszai is szólnak, így a germán és szláv néphit is ismeri. A Szent László füve, a keresztes tárnics (lat. Genciana cruciata) a monda szerint onnan kapta nevét, hogy midőn az országot mirigyhalál (pestis) tizedelte, Szent László imádságával kikönyörögte, hogy az a fű, amelyet kilőtt nyila találomra átszögez, foganatos orvossággá váljék. Így is történt, a betegek meggyógyultak tőle.
Ezeknek a gyógynövényeknek a gyógyhatását tehát az is magyarázza, hogy előképüket a mítosz idejében, mint egy teremtő pillanatban találták meg, ahol a szentség áttört valamely jel nyomán a világba. A gyógynövény hatásossága is növelhető, ha bizonyos igéket és mozdulatokat ismételve kiemelik a profán térből, időből, felszentelik, továbbá ráolvasásokkal archetipikus erők közegébe helyezik, azok megnyilvánulásának eszközévé teszik.
De így van ez az idővel és a hellyel is: ezért lehet erővel telítetté tenni bizonyos időpontokat (ettől lesznek ezek „szent napok”, azaz „id-napok”: ünnepek), időszakokat (ilyen a gyógyítás szent idejének is számító, a teljes átalakulás, azaz a tökéletes gyógyulás lehetőségét hordozó negyven nap) és helyeket (mágikus kör, küszöb, mestergerenda alatti rész, hegytető, forrás). Ezért fontos a helyek – hegyek, folyók, források, tavak – felszentelése, mert a rendezett, megszentelt, erővel telített környezet a világ és egyúttal, tőle elválaszthatatlanul tudatunk gyógyítását eredményezi.
A középkorban alapelv volt, hogy a természetnek gyógyító erői vannak (vis medicatrix naturae). Az emberi természetben, azaz a testben is jelentékeny erők rejlenek önmaga meggyógyítására. A gyógyító feladata megkönnyíteni és elősegíteni ezt a folyamatot. Éppen ezért a beteg egész személyét kell kezelni, az egyént olyan egészként kell szemlélni, aki testi, lelki, szellemi, társadalmi és más tényezők bonyolult egysége. Ebben az egészben tud életre kelni, megnyilvánulni az a központi archetípus – Jung úgy nevezi ezt, hogy a Mélymag, vagy Mély-én (Self) -, amely az egész betegséget és gyógyulási folyamatot elindította, hogy a változás, átalakulás, előrelépés az egyéni sorsban beálljon.
Csörgő Zoltán
