Nem gondolnánk – mert az él bennünk, hogy a Bálint-napi ünneplés a rendszerváltás után „érkezett” Magyarországra és vált Valentin-napként ismertté és népszerűvé -, hogy magyar népi hiedelmek is kapcsolódnak Bálint napjához. Nemcsak akkor kezdődött a szerelem és a Bálint nap összekapcsolása, amikor évekkel ezelőtt először jelentek meg a piros és fényes, szív-alakú lufik és a kígyózó sorok február 14-én a virágboltok előtt, hanem bizony ennek évszázados, sőt, bátran mondhatjuk: évezredes hagyományai vannak!
Szinte biztos egyébként, hogy ennek a napnak a szerelemmel kapcsolatos hagyománya is római eredetű a néphitben, hiszen az nagyon sok elemet megőrzött évezredek távolából a rómaiak ünnepeiből. A szerelem Valentin-napi ünneplésének szokása részben a pogány Lupercalia ünnephez kötődhet, másfelől keresztény hagyományok is táplálták.
Lupercaliát, ezt az ősi pásztorünnepet nem február 14-én, hanem 15-én tartották és termékenységi rítusok kapcsolódtak hozzá. Elnevezésének eredetét illetően több elmélet létezik: egyesek szerint Faunus hitvese, Luperca istennő az ünnep névadója, míg más vélekedések alapján a farkas jelentésű latin „lupus” szóból származik. Az ünnepet egyrészt a nyájakat a farkasoktól megvédő Faunussal, a termékenységistennel hozták összefüggésbe, másrészt e napon – a Rómát alapító ikerpárt – Romulust és Rémust tápláló nőstényfarkasra is emlékeztek.
A valamikori Lupercalia ünnepeken Faunus papjai kecskéket és kutyát áldoztak fel istenük tiszteletére. Az ünnepi lakoma után az áldozati állatokból – februa nevű, innen e hónap neve – szíjat hasítottak, majd a Palatinus dombot mezítelenül körbefutva, eme bőrszíjakkal minden útjukba kerülő nőt megcsapkodtak, hogy azok termékenyek legyenek.
Az ünnep fénypontja a Juno istennő tiszteletére megtartott sorsolás volt. Felírták a város összes eladó lányának nevét, majd a papírokat összegyűjtötték egy nagy vázába. Ezután a fiúk sorra húztak egy nevet, s az így kialakult párok a monda szerint legalább a következő Lupercaliáig együtt maradtak. A párválasztás után tánc és vidám mulatság következett. Feltehetően tehát ez az ünnepélyes párosító játék a mai Valentin napi szokások egyik előfutára.
Későbbi hagyomány, hogy az ünnepet Szent Valentin orvos és ókeresztény püspök gyógyításával és halálával hozzák összefüggésbe. Valójában három vagy négy Valentinus, azaz Bálint nevű szentet is ünnepelhetünk ezen a napon, akiknek életéről azonban keveset tudunk. A legenda szerint az egyikük, egy római pap, imádkozásával meggyógyított egy beteg fiút, mire az szüleivel együtt megtért. Ekkoriban Claudius császár úgy határozott, hogy a nőtlen férfiak jobb harcosok, mint a családosak, ezért a fiatalabbak számára egyszerűen megtiltotta a házasságkötést. Bálint azonban igazságtalannak gondolta ezt és Claudius akarata ellenére titokban továbbra is összeadta a fiatal párokat. Amikor a császár rájött, hogy mit tesz, halálra ítélte őt. Más történetek szerint viszont Valentin segített a keresztényeket kiszöktetni a rómaiak börtöneiből, ahol a foglyokat rendszeresen verték és kínozták. Az valószínű, hogy Bálintot a keresztényüldözés során fejezték le 269-ben. Előtte még a börtönőr leányának visszaadta látását. Mielőtt kivégezték, a leánynak egy üzenetet küldött: „A Te Valentinod(tól)” – így vált ez az üzenet világszerte ismertté.
Egy másik, a Interamnában, a mai Terniben élt Valentinus püspök ugyancsak vértanúhalált halt, ő addig csodálatos gyógyításaival hívta fel magára a figyelmet, s a város kormányzójával való konfliktusa miatt kellett meghalnia. A harmadik vértanú pedig Africa provinciában élhetett. Volt továbbá egy 5. századi hittérítő, aki többször is sikertelenül próbálta megtéríteni a mai bajorországbeli Passau lakosságát és ezért az Alpokban remeteként fejezte be életét. Végképp homályba merült, hogyan került ő kapcsolatba az epilepsziában szenvedőkkel, tény, hogy az ebben szenvedők Közép-Európa-szerte évszázadokon keresztül hozzá fohászkodtak.
Ők mind osztoznak tehát február 14-én, alakjuk a középkor évszázadai során eggyé olvadt a köztudatban, vonásaik, legendáik viszonylag hamar összegződtek egy rokonszenves, hősies és legfőképpen romantikus, nem mellesleg egy jó ideig epilepsziapatrónus figurában.
Mindenesetre Gelasius pápa rendelte el 496-ban, hogy attól kezdve Szent Valentin napját február 14-én ünnepeljék és azt a megtisztulás ünnepévé tette, abban a reményben, hogy ezzel háttérbe szorítja a még élő pogány rítusokat. Szent Bálint a szerelmesek, a lelki betegek és az epilepsziától szenvedők védőszentje lett. Bár 1960-tól kétségbe vonják, egyáltalán létezett-e ez a bizonyos Szent Bálint Itáliában a szerelmesek napjának előestéjén Terni városába sereglenek az ifjú szerelmesek, hogy a város bazilikájában, San Valentino sírjánál jelentsék be jegyességüket.
Bár a Bálint-nap hagyománya egyre jobban hódít a világban, a legnagyobb kultusza az angolszász területeken van, ahol Valentint a szerelmesek védőszentjévé kiáltották ki. Elsőként a Canterburyi meséket jegyző Geoffrey Chaucer angol író vetette papírra 1381-es, II. Richárd angol uralkodó eljegyzésére írt költeményében, a Bolondok parlamentjében azt a „népi hagyományt”, miszerint a madarak párválasztásával is egybeeső Szent Bálint napján a szerelmesek vágytól fűtött üzeneteket küldözgetnek egymásnak. A későbbi kutatások azonban sem Angliában, sem máshol nem bukkantak ilyen tradíció nyomára, így feltehető, hogy költeményével maga Chaucer volt a hagyomány megteremtője.
A középkorban mindenesetre e naphoz az a szokás kapcsolódott, hogy a szerelmesek megajándékozták egymást. Az angolok 1446-ban már biztosan ünnepelték ezt a napot. Az 1700-as években divatossá váltak a Valentin-verseskötetek. Az amerikaiak ugyancsak ekkortól kezdték a kézírásos „valentine”-üdvözlőlapokat írni. Az első tömegszériában készült lapok viszont az 1840-es években jelentek meg. Amerikában főbenjáró bűnnek számít, ha a férj elfeledkezik a Valentin-napról és nem kedveskedik feleségének. A fiatal lányok pedig közkedveltségüket mérhetik le azon, hány üdvözlőkártyát kapnak e jeles napon.
Kevés olyan nap van persze a kalendáriumban, amely ne adna alkalmat valamely hagyomány felelevenítésére, s a legtöbb szokás a természet megfigyeléséből, sokszor a napi időjárás megfigyeléséből indul ki. Ilyen a Bálint-napi termésjóslás is: hideg, száraz idő esetén bőséges termés várható, s ha a madarak csiripelése messzire hallatszik, jó idő lesz.
Ez a nap is tehát a tavasz közeledtét jelzi, a tavaszét, amikor a természet újraéled. Ezért is mondták régen, hogy ha ezen a napon a vadgalambok visszatérnek, az a közelgő tavasz hírnöke. A galamb szerelemjelkép, de ennél kevésbé áttételesen, még jellegzetesebben is megjelenik a néphagyományban a szerelem, hiszen egyes vidékeken még ma elterjedt hiedelem, hogy e napon választanak párt a verebek. Voltak olyan területek, ahol ezen a napon szokás volt a madarakat magokkal, aszalt gyümölccsel etetni, illetve tyúkokat is ekkor ültettek, hogy sok legyen az aprójószág.
Nemcsak kotlóst „ültettek” ekkor, hanem fát is: a termékenységhez, terméshez kapcsolódott az a hagyomány, hogy a gyümölcsfa-csemetéket is ezen a napon ültették, azok így gyorsabban megerősödtek, megeredtek, hamarabb rügyeztek, gazdagabb termést hoztak. Muravidéken a fákra pedig termékenységvarázsló céllal perecet, aprósüteményeket aggattak és a gyerekek együtt ünnepeltek, ujjongtak a madarakkal. Napkelte előtt pedig szintén termésbővítő szertartásként a szőlőtermesztők megkerülték a szőlőt és megmetszették a föld négy sarkán a tőkéket.
Ehhez az ünnephez is számos babona tartozik, melyek legtöbbje fiatal lányoknak adott hajdan segítséget ahhoz, hogyan találják, hódítsák és tartsák meg életük remélt párját. Az egyik ilyen például, mely szerint ha a lányok a Bálint-nap előtti éjfélkor a temetőbe mennek, megláthatják leendő férjüket. Ha pedig már megvan a jelölt, jöhet a következő babona: olyan almát kell fogyasztaniuk, melynek kilenc magva van. Amennyiben a gyümölcsöt elfogyasztották, magvait pedig beleszórták a kiválasztott férfi zsebébe, a szerelem szinte biztos volt.
A szerelmi boszorkánykodás része lehetett az is – főleg ha az előző praktikák nem lettek volna sikeresek -, hogy ebben az időszakban kellett felvenni a hóból a kiszemelt férfiú lábnyomát. A lábnyomot el kellett ásni a küszöb alá, így a küszöböt átlépő férfi még abban az évben biztosan megkérte – a népi hagyomány szerint – a hajadon leányzó kezét. Persze azt a leányzónak kellett elérnie, hogy a legény átlépje azt a bizonyos küszöböt…
A legbiztosabb és legilledelmesebb módja a legény beinvitálásának, ha megkínálják valamivel – lehetőleg maga az eladó sorban lévő leány – a házban sütött finomságok közül. Az ételeket persze szintén felhasználták különféle varázslásokra. A farsangi pogácsákba sütött „szerelmi serkentők” hivatottak a férfi szerelmét lángra lobbantani, ha a küszöb alá ásott lábnyom nem vált volna be. A szerelemre áhítozó leányok a legválogatottabb dolgokat sütötték bele az ételekbe. A néprajzi adatok között sok minden szerepel – részletekbe most inkább ne menjünk!
Feltehetően a dob és a szita, avagy rosta is a szerelmi varázslás eszköze volt, a varázslásban betöltött fontosságuk – és a visszafelé mondás, a fordított sorrend mágiájának – emlékét megőrizte a gyermekdal:
„Szita, szita, péntek,
Szerelem csütörtök,
Dob szerda”.
A Bálint-nap rendszerint még épp beleesik a farsangi időszakba, a farsang pedig tudvalevőleg a párválasztás ideje. A hajdan megvolt hagyományok mellett az ajándékozásnak ugyan valóban nincs régi múltja hazánkban, de ma már láthatjuk, hogy a Bálint-nap elkezdett beépülni az ünnepeink, szokásaink sorába. Azért még a szabadságunk is megvan arra, hogy mindenki egyénileg döntse el, mit kezd vele. Az igazi szerelem és szeretet naptártól függetlenül is figyelmessé tesz.
