– Hogyan és mikor jelent meg életedben a jóga?
– Először inkább áttételesen, szinte utalásszerűen, de szerencsére elég korán. Édesanyám jógázott, eljárt Dely Károlyhoz. Nála ez csak egy módon, a durva valóságból való elvágyódásként magyarázható érdeklődésből fakadt, hiszen az ötvenes években felnövekedvén kezdett rendkívüli vonzalmat érezni India irányába, s szeretett volna minél többet megtudni róla. Számomra ez annyiban jelentett segítséget, hogy amikor tizenéves koromban az én érdeklődésem is megjelent, akkor az ilyen témájú könyvekért csak fel kellett nyúlnom a polcra, mert azok otthon elérhetőek voltak számomra.
– Hogyan hatott rád ez a világ akkoriban?
– Nem bigott, beszűkült, dogmákkal telezsúfolt szemléletmódot, hanem egy nagyon nyitott és befogadókész, sok irányba tájékozódó mintát kaptam szüleimtől. Ezért számomra a természetes az volt, hogyha bármi felé megnyílik az érdeklődésem, akkor annak utánajárjak, utána olvassak. Ez az indíttatás a még mindig velem lévő, pozitív értelemben vett gyermeki kíváncsiságomból is fakad. Egy mindent megérteni akarás és összefüggésekben látás az, ami kezdetektől vezérel engem. Ez legkorábban egy állandó kérdezésben nyilvánult meg, szerencsére a szüleim nem állítottak le, nem unták meg és nem ölték ki belőlem a tudni akarás vágyát. Az első eszmélésem azzal kapcsolatos, hogy megpróbáltam definiálni: mi végre van ez a világ. De legfőképpen, hogy mi az emberi élet célja benne. Akkoriban még nagyon messze esett a válaszom a maitól. Az első éveimben sokat betegeskedtem, nagyon sok időt töltöttem kórházban. Feltehetően ez is befelé figyelő, érzékeny állapotot alakított ki nálam. Minden bizonnyal ennek köszönhető az is, hogy nem fogadtam el kész válaszokat, hanem mintegy önmagamra támaszkodva igyekeztem meglelni saját igenjeimet, nemjeimet vagy miértjeimet. A nagyszüleim által gyakorolt, s némiképp elvárt Isten-tisztelet bennem ellenkezést szült. Az ellenkezéssel függ össze az, hogy egy materialista és ateista világmagyarázat kezdett kialakulni bennem.
– Mikor kezdett ez változni?
– Ezek a kérdések természetesen a későbbiek során is foglalkoztattak. Tizennégy éves koromban volt egy fordulat, amikor elkezdtem pedzegetni magamban addigi sokszor próbára tett világnézetem és az idealizmus találkozási pontjait. Egészen pontosan felállítottam azt a zombi-teróriaként ismert tételt, amivel évekkel később és jóval idősebben Raymond Kurzweil híresült el Amerikában, majd világszerte. Az érdekelt, hogy van-e az anyagin túl is valóság. Erre a választ két év múlva, tizenhat évesen tudtam megadni, amikor egyértelművé vált számomra, hogy a valóságnak van egy láthatatlan, szellemi vetülete is.
– Nagyon szerencsés helyzet, hogy ez már tizenhat évesen felcsillant…
– Másoknak az nagyon szerencsés, hogy kiskorukban belenőnek egy ilyen világszemléletbe. Lehet, hogy nem kérdőjelezik meg, de számukra teljes világmagyarázatot nyújt. Nekem meg kellett ezért küzdenem. Annyiban mondhatni korábban is idealista voltam, hogy azt gondoltam: a világ egy javuló állapot felé tart, egyre jobb és jobb társadalmat, együttélést hoznak létre azok az emberek, akik a tudomány révén egyre többet tudnak meg a világról és a végén mindent meg fognak oldani. Ekkorra letisztult bennem, hogy nincs így, s nem lesz, nem lehet így. Hiszen éppen azoktól a céloktól és értelemadási műveletektől távolodunk, amiket elkezdtem nagyon fontosnak tartani az életemben: az emberéletnek célja a belső, önismeretre épülő, a természettel és a világgal való együttműködő összhang kialakítása lenne. Egyértelmű lett számomra, hogy az emberéletnek messze magasabb rendű célja van, mint pusztán az anyagi világba való építkezés, javak termelése-fogyasztása. Ebben az életszakaszomban történt az is, hogy olvastam a buddhizmusról egy bekezdést és tökéletesen beleillett abba a szemléletbe, amit akkoriban kezdtem kikristályosítani magamnak a világról.
– Milyen mélységekben ismerkedtél meg a buddhizmussal?
– Ez leginkább egy életre szóló kihívás, hiszen ez egy folyamat. Ha belegondolok, hogy néhány évvel ezelőtt mit tudtam a buddhizmusról, s mit tudok most és ha összevetem azzal, amit remélhetőleg néhány év múlva tudni fogok, akkor mindenféleképpen reményre ad okot, hogy ez egy tisztuló folyamat. Egy biztos: a buddhizmus világos és egyértelmű útmutatásokat ad az emberi létezés lehetőségeiről és az emberi tudat kibontakoztatásának folyamatáról. Ha a mi kultúránk alapját jelentő kereszténységben meglennének mély ismeretek a magasabbrendű, az ember szabadságot és méltóságot egyaránt biztosító tudatállapotokról és elérésük módszereiről, hiszen ez az, ami számomra igazán lényeges, akkor feltehetően keresztény meditációs gyakorlatokat folytatnék. Ám sajnos a mi kultúránk nagyon keveset őrzött meg abból a kifinomultságból és alaposságból, ami a buddhizmusra jellemző a belső világunk megismerésére vonatkozóan.
– Egyik alapítója vagy A Tan Kapuja Buddhista Egyháznak. Kérlek, mesélj erről, hogy alakult ez így?
– Harminc évvel ezelőtt, amikor elvittek katonának, Láma Anagarika Govinda a Fehér felhők útján című könyvét csomagoltam be magamnak a kevés tárgy közé, amit magammal vihettem. Igazán jó választás volt, menedéket leltem benne éppen hányatottá váló életemben. A leszerelésem után újságíró iskolába jártam, s ott kötöttem barátságot Szatmáry Zoltánnal, aki már tagja volt egy buddhista közösségnek, ő hívott el az egyház alapításakor. Az egyház máig origóm, centrumom a sok másfelé kalandozás ellenére, vagy talán éppen azért, mivel a jógával, szimbólumrendszerekkel, transzperszonális pszichológiával való ismerkedésem mellett mindig ez kínált valódi megérkezést, közösségélményt.
– Milyen tárgyakat tanítasz a buddhista főiskolán?
– Legelőször a buddhizmus és archetípusok kapcsolatáról tartottam egy szemináriumot nagyjából tíz évvel azután, hogy egyáltalán elkezdtem tanítani. Az elmúlt újabb tíz évben ehhez sorakoztak fel időnként olyan tantárgyak, amelyeket jómagam nem tanultam sehol, tehát szinte a semmiből kellett felépíteni a tananyagokat. Természetesen támaszkodhattam a Szuttantára, tehát a Buddha megőrzött szavaira, valamint külföldi szerzők műveire, no meg a saját tapasztalataimra. Ilyen téma mindenekelőtt a buddhista pedagógia, amelyhez az élményanyagot kezdetben és sokáig a buddhista gyerektáborok és gyerekfoglalkozások adták, s csak az utóbbi években segít elmélyíteni ismereteimet, de minden korábbinál intenzívebben az elindított buddhista hittanoktatás. Az ökológiai kihívásokra adható buddhista válaszok szintén régóta foglalkoztatnak, újabban pedig a buddhista etika segít eligazodni a buddhizmus mai alkalmazásában. E három tantárgy voltaképpen az elkötelezett buddhizmus szellemiségét és gyakorlati terepét képviseli számomra, hiszen nem csak tanítani szeretném ezeket a tárgyakat, hanem minél inkább képviselni is az életvitelemben. Az oktatás és az erdőközeli ház, ahol élünk, lehetőséget is nyújt erre. Néhány évig tanítottam a Kína kultúrája és a Buddhizmus Kínában tantárgyakat is annak ellenére, hogy nem vagyok sinológus, ám, meglett az értelme, hogy a főiskola vezetése rám bízta ezeket a témákat, mert így természetesen alaposan és egyéb kutatásaimat is inspiráló módon elmélyedhettem ennek a manapság végképp megkerülhetetlen ősi és máig virágzó civilizációnak a szellemiségében.
– A buddhizmus valóban mély és sokrétű filozófiai tudomány és gyakorlatrendszer. Ám akkor hogyan lehet elképzelni azt, hogy gyermekeknek is tanítod? Hiszen kidolgoztad a buddhista oktatás módszertanát, s ennek mentén szervezed a buddhista hittanoktatást országszerte az iskolákban.
– Talán mivel itt tartok magam is: megpróbálom végre az egyszerű alapösszefüggéseket átlátni. De komolyabban: a gyermekek nagyon egyenesek és megérzik, ha valaki nem hiteles ismereteket közvetít feléjük, olyanokat, amelyekről maga sincs teljesen meggyőződve. Ilyen szempontból nyugodt vagyok, mert a buddhizmusnak azok az erkölcsi- és szemléletmódbeli alapjai, amiket tanítunk a gyerekeknek, s amiket az erkölcstanoktatás kapcsán tantervszerűen összegeztünk, nem a legszofisztikáltabb részeihez tartoznak a buddhizmusnak. Viszont ezek azok, amelyek életre szóló útmutatást adhatnak nekik arról, hogy ne a külső világtól várják a boldogságukat és örömeiket, hanem tisztában legyenek azzal, hogy ez csakis a benső állapotaik megfigyelésével és alakításával érhető el és senkit nem hibáztathatnak, ha nem érzik teljesnek az életüket.
– Ennek a teljes, örömteli, sőt hozzátehetjük, egészséges életnek a lehetőségét állítják középpontjukba a Hvar szigeti nyári jóga- és életmódtáborok, amelyeknek pároddal együtt egyik szervezője és táborvezetője vagy immár hatodik éve. A jóga miként illeszkedik az életedbe?
– Attól függ, hogy milyen jógáról beszélünk. Számomra a jóga – ahogy arra a szó etimológiája is utal – analóg a religio szó jelentésével: visszakapcsolódás, összekapcsolódás a transzcendens világgal, magasabb önmagunkkal, a teremtő szellemmel. Ilyen szempontból egy egyetemes módszerről van szó, s így azt is nyugodtan állíthatjuk, hogy a jóga törekvése minden vallási hagyományban kimutatható. Feltételezem, hogy bár ez a fajta törekvés a többi vallás alapját is jelenti, a jógára jellemző módszertan a többségükben háttérbe szorult már. Az más kérdés, hogy a jógát, mint nagyon letisztult és koncentrált gyakorlatrendszert úgy ismerjük, hogy a hinduizmus őrizte meg számunkra. Ám ugyanilyen alapon állíthatjuk azt is, hogy a taoizmus és a buddhizmus is megőrizte a jógának bizonyos gyakorlatait. Amit köznyelven jógának nevezünk, az valóban arra a szemléletmódra és gyakorlatrendszerre épül, ami a hindu darshana filozófiákban gyökerezik és főképpen a szánkhja szemléletmódból fakadó célkitűzés és praxis kapcsolódik hozzá. Természetesen számomra ez nincs ellentétben sem a buddhizmussal, sem a taoizmussal vagy éppenséggel a keresztény misztikával illetve egyéb szellemi hagyományokkal, melyekben igyekszem valamelyest tájékozottságra szert tenni, hiszen az emberi tudat egyetemes. És ha az emberi tudat egyetemes, akkor egyetemes lehetőségek birtokában van, hogy kibontakoztassa mindazt a potenciált, képességet, ami benne rejlik. Ennek különböző korokban különböző gyakorlatrendszerei és hozzá kapcsolódó filozófiái alakultak ki. Számomra rendkívül izgalmas tudni azt, hogy a különböző szellemi hagyományok mélyén voltaképpen egy egységes emberi törekvés lelhető fel. Hajlok arra, hogy elfogadjam az egyik legjelentősebb 20. századi felfedezést, ami sajnos jellemzően a mai széttagolt világban nem hathatta át a közgondolkodást, hasonlóan a kvantumfizikához vagy a jungi, eliadei archetípus-tanhoz kapcsolódó felismerésekhez, ez pedig az, hogy van egy egyetemes emberi létállapot, egy szellemi alapállapot, amelyre vonatkozó ismereteket ennek az őstudásnak a különböző korokra és népekre alkalmazott vetületeiként a vallások tartják fenn és örökítik át. Engem mindenkor a közös alap érdekel.
– Ennek a „közös alapnak” a keresése a kíváncsiságod mozgatója?
– Az összefüggésekben látás és a teljes világmagyarázat igénye vezetett el engem oda, hogy nagyon sok mindenben kipróbáljam magamat az életemben. Dolgoztam könyvtárosként, újságíróként, marketing managerként, információs társadalomkutatóként és szervezőként, s még néhány további, már-már extrém érdekesség lehet azzal kapcsolatban, hogy mi minden fér bele egy ember akárcsak fél életébe: voltam Franciaországban és a Himalájában idegenvezető, Albániában ENSZ-szakértő, a Pannon Egyetemen pedig az elektronikus közigazgatás gyakorlatát tanítottam. Ezek egymástól nagyon távolinak tűnő területek, mégis ezekben a kihívás és önmeghaladás lehetőségeit kerestem. Alapelvem, hogy ahol megnyílik egy ajtó, ott belépek. Kíváncsiságom visz bele sokszor kalandosnak tűnő helyzetekbe, ahol a lehetetlent kísértem meg és teszem próbára magamat. Talán azért, hogy bebizonyítsam magam számára azt, hogy végtelen lehetőségei vannak az emberi létezésnek. Szent meggyőződésem, hogy nagyon képlékeny és változásra kész a természetünk. Ami nagyon távol áll tőlem, az az, hogy véglegesnek, lezártnak, késznek gondoljam magamat. Ebből egyébként az is következik, hogy lehet, hogy egy év múlva ugyanezekre a kérdésekre más válaszokat adnék, remélhetőleg elmélyültebbeket és átgondoltabbakat. Több belátást tartalmazókat. Meggyőződésem, hogy ebben az alakuló folyamatban hatalmas szerepe van a biztos családi háttérnek és annak, hogy a párom támogatja ezt és minden lehetőséget biztosít ahhoz a belső kibontakozáshoz, amelyben nemcsak partner, hanem igazi társ, akivel a céljaink és szemléletünk ritka konstellációban egyesülnek. Az ő támogatása, párhuzamos folyamatai, ezek megoszthatósága nélkül sokkal nehezebben születnének meg a lényegbe hatoló belátások.
– Említetted a családot: mesélsz fiaidról?
– Három fiam van és persze ez is szimbolikus: a mesebeli királynak is három fia van. Csodásak, szabadok, öntörvényűek és kamaszok. Jó látni kibontakozásukat és jó segíteni őket ebben a folyamatban, ahogy remélhetőleg rátalálnak arra, miként lehet kibontakoztatni egyre jobban a velük született tehetségeket képességekké, s hogyan találják meg a célt és értelmet, ami miatt ők megszülettek a világban. Meggyőződésem, hogy mint ők is, mint jómagam is és mint minden ember olyan céllal kellett, hogy megszülessünk, hogy van, amit csak mi adhatunk hozzá ahhoz, hogy – és itt most figyelem, meg kell kapaszkodni, mert végtelenül idealista megközelítés következik – a világ teljesebbé, ha úgy tetszik igazabbá, szebbé és boldogabbá váljon. A magam részéről például csodálatos részt venni olyan hatalmas, nálamnál nagyobb szellemi erőknek a munkálkodásában, amelyek úgy tűnik, hogy jó eszköznek találnak ahhoz, hogy valami tisztább, teljesebb és bölcsebb valósuljon meg a világban például a táborainkon keresztül.
– Már értem! Ezek a szellemi erők hoznak tehát annyi színességet, életet a táborba!
– És mindenki, aki részt vesz, mert együtt hozzuk létre évről évre azt az élménygazdagságot, ami erőforrásunkká is válhat sokáig a táborok zárószertartása után. Igazán nagy szerencse számomra, hogy azokat az érdeklődési területeimet tudom elmélyíteni, meglátásaimat közvetíteni, amelyek számomra is a legfontosabbak az életben. Ilyenek a tudat természetére vonatkozó felfedezések, az összehasonlító vallásbölcseletből származó meglátások, az ájurvédikus életmód közel huszonöt éve megismert módszereiből fakadó tapasztalatok és megéltségek, a meditáció és egyéb tudatosságot növelő gyakorlatok és ne felejtsük ki a szimbólumokat, amelyek az érdeklődésem fókuszpontjában vannak. Uralkodó tudatfunkcióm az intuíció és úgy gondolom, hogy elég sokat köszönhetek ennek, mert a legtöbb felismerésem nem egy logikus sorrendiségben egymás után állított következtetéssorozatból születik, hanem villámcsapásszerű meglátás, amely hatalmas energiával képes feltölteni engem. A szimbólumok világában és az analógiás látás lehetőségében éppen az nyűgöz le, hogy miként képes kapcsolatot teremteni a belső, teljesebb, immanens és a külső megnyilvánuló világ között. Számomra a szimbólumok az egyik legizgalmasabb és legtitokzatosabb, talán úgy is mondhatnánk, hogy legmisztikusabb terület, ahol csodás összefüggésekre lehet rátalálni. Maga a jóga is tekinthető úgy, mint szimbólumrendszer, hiszen szimbólumok sokaságát alkalmazza gyakorlatai során. Az ászanák is tekinthetők szimbólumoknak, nem beszélve természetesen a mantrákról, amelyek hangszimbólumok vagy a mudrákról, amelyek kéz- és/vagy testszimbólumok. A szimbólumok a középkori kabbala tanítása szerint kódok, melyeket Isten rejtett el a világban annak érdekében, hogy vissza lehessen találni hozzá. Az írásmagyarázók szerint Isten megteremtette a világot, de kivonult belőle, ám utalásokat, jeleket hagyott maga után, hogy vissza lehessen találni hozzá. Ez csodás játékká képes emelni az emberi létezést. Egyszerre komoly és varázslatos játékká, aminek a folyamatában minden egyes fellelt és önmagunkra vonatkoztatott szimbólummal teljesebbé, ugyanakkor nyitottabbá, tágabbá, ha úgy tetszik: istenközelibbé tudjuk magunkat tenni.
– A varázslatos játékosság hogyan jelenik meg a Hvar szigeti táborokban?
– Ezt egy sajátos és villámcsapásszerű, váratlan meglátást alkalmazva úgy játsszuk végig a jógatáborunkban, hogy magára a szigetre úgy tekintünk, mint egy a Teremtő által azért létrehozott jelenségre, hogy benne mezokozmikus szinten fellelhessük azokat az analógiákat, amelyek a makrokozmoszra, a világmindenségre és a mikrokozmoszra, az emberre jellemzőek. Ez a hét tudatszint, a hét csakra. És milyen érdekes, hogy a szigeten végighúzódik egy hegygerinc, s e gerinc mentén fel lehet lelni a településekben, kulturális emlékhelyekben és egyéb látnivalókban megnyilvánuló erőközpontokat, amelyek éppen ugyanilyen arányban és elhelyezkedésben, az emberi testre vetítve a gerinc mentén is fellelhetők. Nem kell persze ezt komolyan venni, az régen rossz lenne, ha ezt szó szerint és dogmatikusan igaznak vennénk. Viszont arra nagyon jó, hogy nyitottá, játékossá tegyen minket és részt vegyünk a világ csodás és varázslatos megismerésében. Miközben a tábor során végiglátogatjuk ezeket a helyeket, töltekezhetünk az ottani szellemi élményekből, történelmi és kulturális felfedezésekből. Mindez segíti, hogy legyen mihez kapcsolnunk azokat a nagyon is konkrét, mély tapasztalásokat, amelyeket a párom vezetésével tartott napi kétszeri jógagyakorlás során az egyes csakrákhoz fűződően magunkban megtapasztalunk, megélünk.
